SZEMLE



Joseph Ratzinger–XVI. Benedek: A Názáreti Jézus, I. rész: A Jordánban való megkeresztelkedéstől a színeváltozásig. Szent István Társulat, Budapest 2007. Fordította Dr. Rokay Zoltán.

Első alkalommal történt, hogy egy pápa közzétette személyes művét, amelyről azt írja, hogy „a könyv semmiképpen sem tanítóhivatali aktus, hanem csupán ‘az Úr arca’ (vö. Zsolt 27,8) személyes keresésének kifejeződése a részemről. Így mindenki szabadon ellentmondhat nekem.” (18) Ratzinger pápa még bíboros korában kezdte írni a könyvet, amely régóta érlelődött benne. A német eredeti az olasszal és a lengyellel áprilisban jelent meg, azóta számos más nyelven is napvilágot látott, és immár kétmillió példányban kelt el. A magyar fordítást október 31-én sajtótájékoztató keretében mutatta be Erdő Péter bíboros.

A szerző az előszóban meghatározza célját, könyve műfaját: a jelenkori számos – sokszor torz – „Jézus-arcot” szeretné helyreigazítani, megmutatva, a Názáreti Jézus, az evangéliumok Jézusa igazi arcát. Túlhaladva a XX. században évtizedekig vitatott problémán, a „történeti Jézus” és a „hit Krisztusa” közötti szakadáson, amelyet jórészt Bultmann nyomán a történeti-kritikai módszert alkalmazó exegéták elmélyítettek, Ratzinger pápa maga is alkalmazza mérsékelten ezt a módszert, de rávilágít korlátaira is. Igazában a neves exegéták – katolikusok és protestánsok – kutatásait felhasználva a biblikus teológia irányában halad, amikor megmutatja: az evangéliumok és az egyházi hagyomány alapján mit jelent a Jézus Krisztusba, az élő Isten Fiába vetett hit. A tudós teológust lelkipásztori szempontok is vezérlik; az egyházatyák példáját követve feléleszti a manapság annyira elhanyagolt (a szakexegézis által talán megvetett) spirituális értelmezést. Egy kicsit R. Guardini Az Úr című kiváló művének „műfajára” emlékeztet ez a könyv, amelynek II. része (Jézus csodái, szenvedése és feltámadása, a gyermekségtörténet) még kidolgozásra vár.

J. Ratzinger a módszertani irányelveket az Előszóban fejti ki („kánoni exegézisnek” nevezi). Hangsúlyozza (16), hogy a Szentírás egyes könyvei éppúgy, mint a Szentírás egésze, nem pusztán irodalmi alkotás. A Szentírás Isten vándorló népének élő, egyetlen történelmi alanyt alkotó közösségéből nőtt ki, és benne él. „Az evangéliumok Jézusa a történetileg értelmesen kirajzolódó és kerek egészként körvonalazódó alak.” (17)

A Szerző az evangéliumokat elemezve Jézus titkát kutatja: Jézus megkeresztelkedésétől a színeváltozásig Jézus tanítását bemutatva erre a kérdésre keresi a választ: Kinek tartják a tanítványok, az emberek Jézust? Hosszan ír a hegyi beszédről, a miatyánk imáról, a nagy lukácsi példabeszédek üzenetéről, majd a nagy jánosi képekről (víz, szőlőtő és bor, kenyér, pásztor). Ezeket az elmélkedéseket lelki olvasmánynak is felhasználhatjuk, a lelkipásztorok pedig az igehirdetéshez meríthetnek belőlük. Ratzinger ugyanis – ahogy egy helyütt (267) írja – nem professzorokat tartott szem előtt, hanem a sokrétű keresztény életet.

A szerző párbeszédet folytat katolikus, protestáns, sőt zsidó szerzőkkel is. Például érdekes „A Messiás Tórája” c. fejezetben (95kk) Jacob Neusner rabbival folytatott eszmecseréje arról, hogy Jézus miként „változtatja meg” az ószövetségi törvényt, a szombati előírásokat stb. Az evangéliumi tanítás aktualizálására szép példa az irgalmas szamaritánus példabeszéde. „A példabeszéd időszerűsége nyilvánvaló. Ha átültetjük a globalizált társadalom dimenzióiba, láthatjuk, hogy Afrika kiraboltan és kifosztottan faképnél hagyott népei mennyire közelről érintenek bennünket. Akkor látjuk, mennyire ‘felebarátaink’ ők...” (172). „Az egyházatyák krisztológiai látószögben olvasták a példabeszédet. Valaki azt mondhatná: ez allegória, ezért elmegy a szöveg mellett. Ám ha fontolóra vesszük, hogy az Úr minden példabeszédben más és más módon, de az Isten Országába vetett hitre akar meghívni bennünket – s ez az Ország ő maga, akkor a krisztológiai magyarázat sohasem teljesen helytelen értelmezés.” (173) „Így a Jeruzsálemből Jerikóba vezető út úgy jelenik meg, mint a világtörténelem képe; az útfélen heverő, félholtra vert ember, mint az emberiség képe...” (174)

Lényeges a 9. fejezet: „Két fontos mérföldkő Jézus útján: Péter hitvallása és a színeváltozás”. (240kk) Minden bizonnyal főleg itt ütközik a „professzorok” és a szakexegéták ellentmondásába, hiszen főleg itt lép túl a történeti-kritikai módszeren a krisztológiai megfontolások felé. A hitvallások Krisztus-címeit (Krisztus-Mesiás, Isten Fia, Emberfia) elemezve Ratzinger kénytelen utalni az I. részben nem tárgyalt Jézus perére, elítélésére, hogy igazolja: egyes fenségcímek már a húsvét előtti, „történeti” Jézusnál is szerepeltek, hiszen Jézus elítélésének fő indoka az volt, hogy Isten Fiának vallotta magát. A Szerző – bár nem akar belekeveredni a krisztológiai fenségcímekről folyó vitákba (265) – megvizsgálja az Emberfia és a Fiú címeket, amelyeket – szerinte – Jézus már húsvét előtt önmagára alkalmazott. A szinoptikusokon kívül főleg a János-evangéliumban vannak olyan szövegek, amelyekben Jézus önmagáról mint „Fiúról” beszél. A Szerző ezeket írja: „Az ’Isten Fia’ kifejezéstől és annak összetett történelmi előzményeitől szigorúan meg kell különböztetnünk az önmagában álló ‘Fiú’ szót, amellyel lényegileg csak Jézus ajkán találkozunk. (279) Elemzései végén így összegez: „Három olyan kifejezést találunk, melyekben Jézus önnön titkát egyszerre elrejti és feltárja: Emberfia, Fiú, Én vagyok. Mindhárom kifejezés megmutatja, mennyire mélyen gyökerezik Isten igéjében, Izrael Bibliájában, az Ószövetségben. Ám csak őbenne nyeri el e szavak mindegyike a teljes értelmét; úgyszólván mindhárom őrá várt.” (291)

Az induló Egyház Jézus e három „címébe” sűrítette hitvallását, megszabadítva az Isten Fia kifejezést mitológiai és politikai előtörténetétől, és az első századokban – az eretnekekkel folytatott viták során – tisztázta igazi jelentését. Az első niceai zsinaton (325-ben) az egylényegű (homoúsziosz) kifejezéssel rögzítette azt az újat és eredetit, „ami Jézusnak Atyjával folytatott beszélgetésében megjelent.” (292)

Ratzinger pápa könyvét ismertetve (Etudes 2007. szeptember) Bernard Sesboüé francia jezsuita, a krisztológia ismert szakembere, néhány kritikai megjegyzést is tesz (felbátorodva az Előszóból idézett megjegyzésen). Az egyik az, hogy nehéz végérvényesen tisztázni a „történeti kérdést” addig, amíg a szerző még nem beszélt a csodákról és a feltámadásról (erre a II. részben kerül sor). Ratzinger felhasználja a történeti-kritikai módszer általában elfogadott eredményeit: pl. elismeri a „jánosi kérdés” bonyolultságát. (188kk.) „Történeti Jézusnak” nevezi a húsvét előtti Jézust, amellyel ez az első kötet foglalkozik. De több exegétával vitatkozik, megjelölve távolságtartását. Úgy tűnik, hogy a történeti-kritikai exegézist néha azonosítja a liberális vagy egzisztenciális exegézissel. Érthető, hogy nem ért egyet Rudolf Bultmann nézeteivel (János-kérdés). De – fűzi hozzá Sesboüé – Ratzinger kritikája nem érvényes számos exegétára, akiknek kutatásai segítettek bennünket, hogy teljesebb képet kapjunk a hitben Krisztusról. Nem áll e kritika számos mai krisztológiára sem, amelyek beépítették a történeti-kritikai exegézis legjobb eredményeit. Azt is megjegyzi a francia jezsuita: Jézus pedagógiája, hogy az apostolokat elvezesse igazi mivolta felismerésére, nem ugyanaz a szinoptikusoknál, mint Szent Jánosnál. Egy dolog biztos: a hiten kívül nem lehetséges Krisztus isteni önazonosságának elismerése.

Szabó Ferenc


Historicus Societatis Jesu – Szilas László emlékkönyv. Szerkesztették: Molnár Antal, Szilágyi Csaba, Zombori István. METEM (Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség), Budapest, 2007. 408 oldal, 3000 forint.

Ez a hatalmas, több mint 400 oldalas könyv Szilas László magyar jezsuita történész 80. születésnapjára készült. A címlapon a római Il Gesù-templom homlokzata látszik, mintegy jelezve, hogy Szilas atya történészi munkásságának legnagyobb része Rómához, a Jézus Társasága Történeti Intézetéhez kötődik, ahol más magyar történészekkel, nevezetesen Lukács László és Polgár László atyákkal együtt munkálkodott. Ezek az atyák nemcsak a történettudomány elsőrangú jezsuita művelői voltak, hanem önzetlenül segítették a fiatalabb magyar történészeket is, akik a kommunista diktatúra enyhébb időszakában kijutottak Rómába, és baráti kapcsolatba kerültek velük. Ezért úgy érzem, hogy ez a könyv nemcsak Szilas László történészt ünnepli, hanem tudós római társait is.

   A könyv beosztása és a könyvben közölt nívós anyag elrendezése mintaértékű. A könyv elején a négyoldalas tartalomjegyzék után Lukács János magyar jezsuita tartományfőnök meleg hangú előszava és köszöntője következik. A könyv első része a Magyar jezsuita történészek Rómában 1950 után címet kapta. Ennek elején Molnár Antal beszélgetését találjuk Szilas atyával, amelyben életéről, képzéséről, Magyarországról való kalandos szökéséről és római munkájának részleteiről olvashatunk. Ezután következik Szilas atya rövid életrajza, majd bibliográfiája 1963 és 2006 között, amely 15 oldalt foglal el a könyvben. Ezután Polgár László SJ atyáról találunk egy tanulmányt, amelyet páter Szilas írt.

Molnár Antal tanulmánya még említést tesz azokról a magyar jezsuitákról, akik Rómában dolgoztak, és kiegészítették vagy segítették az említett triász munkásságát. Arató Pál a Gergely Egyetemen a pápaság történetét tanulmányozta: az általa összeállított 30 kötetnyi könyvészet az egyetemes egyháztörténet-írás nagyon fontos segédeszközének számít. Fejér József a Kúrián, a jezsuiták központi székházában volt levéltáros: sokat segített a római és a hazai történészeknek kutatásaival és az otthoniaknak küldött könyvekkel. Õry Miklós Ausztriában a Szolgálat c. folyóirat főszerkesztője volt, folytatta több évtizedes Pázmány-kutatását, együttműködve Lukács Lászlóval. Ugyancsak P. Lukáccsal és P. Õryvel együttműködve jelentős Pázmány-kutatást folytatott Szabó Ferenc, a Vatikáni Rádió munkatársa, az Írók Házának lakója.

Molnár Antal beszámol a magyarországi tagozat munkásságáról is: Petruch Antal, Holovics Flórián és Fricsy Ádám szintén segítségükre volt a rómaiaknak, miközben saját levéltári kutatásaikat folytatták. Végül Molnár ír a hazatérésről, különösen Lukács László és Szilas László magyarországi szakmai kapcsolatairól.

A könyv második részében közölt hat tanulmány közül igen érdekesnek találtam Szabó Ferenc SJ írását Pázmány Péter eredetiségéről Szent Tamás követésében és a kegyelemvitában, valamint Szilágyi Csaba tanulmányát, amelyben Szántó (Arator) István vitáját ismerteti Roberto Bellarminóval. A könyv következő négy részében, amelyek az oktatás, a kultusztörténet, a jezsuita színjátszás és a kommunista diktatúra szorításában címeket kapták, még 18 tanulmányt találhatunk. Ezek közül megemlíteném Szilárdfy Zoltán írását, amely a magyarországi művészet Xavéri Szent Ferenc előtti hódolatáról szól, 45 gyönyörű és – kevés kivételtől eltekintve – színes illusztrációval. Szólnom kell még András Imre SJ írásáról, amely felvázolja, hogy a külföldre került magyar jezsuiták már jóval az 1989-es „rendszerváltás” előtt készültek a hazatérésre, többek között a TKK (Teológiai Kiskönyvtár) 35 kicsiny kötetének, valamint a Szolgálat című lelkiségi folyóiratnak szerkesztésével és Magyarországra küldésével.

Ezután névsorba szedett rövid ismertetés következik a kötet 26 szerzőjéről. Végül a könyvet 13 oldalas személynévmutató zárja, amely a tanulmányokban található neveket tartalmazza. Mivel oldalanként átlag több mint 100 név van felsorolva, a tanulmányok több mint 1300 nevet említenek.

Figyelemre méltó, hogy a tartalomjegyzék kétnyelvű: magyar és angol. Sajtóhibát alig találtam a könyvben, és inkább csak az angol szövegben. Tárgyi tévedést csak egyet fedeztem fel a könyv 67. oldalán, felülről a 24. sorban, ahol ez áll: „Páter Fejér 1991-ben, hazautazása után nem sokkal hunyt el Pannonhalmán.” Valójában pá- ter Fejér nem Pannonhalmán, hanem Budapesten, a Mária u. 25-ben hunyt el agyvérzésben. (Akkoriban én is abban a házban laktam.) Természetesen ez a kis hiba nem von le ennek a nagy, kiválóan megszerkesztett, megírt és kivitelezett könyvnek az értékéből. Csak gratulálni tudok a szerzőknek és elsősorban a szerkesztőknek.

            Nemesszeghy Ervin

 


Nemeshegyi Péter

A TŰZEMBER, PROHÁSZKA

A napokban jelent meg Szabó Ferenc SJ monumentális könyve: Prohászka Ottokár élete és műve, 1858–1927 (Szent István Társulat, Budapest, 2007, 384 o., 2900 Ft). Prohászka kétségkívül a 20. század magyar katolicizmusának egyik legkiemelkedőbb egyénisége. Új életet öntött a jozefinista lapályon ténfergő magyar egyházba, lángoló Krisztus-szeretetre lelkesítette a papságot, gyújtó hatású beszédeivel felrázta az értelmiségieket, szociális érzékenységével a magyar főpap új típusát testesítette meg, könyvei, írásai hosszú ideig képezték az igényes katolikusok lelki táplálékát. Sokan lelkesedtek érte, de volt sok ellensége is. Ezek az akkori antimodernista egyházi közhangulatban elérték, hogy X. Pius pápa a tiltott könyvek jegyzékére tegye három írását. A szívvel-lélekkel rómahű Prohászka számára ez nagy lelki fájdalmat jelentett, de példás engedelmességgel alávetette magát a római döntésnek. További működésében azonban érezni lehetett, hogy az ekkor kapott seb sohasem gyógyult be teljesen. Végül, a szolgálatában teljesen elégve, szentbeszéd közben érte a halálos agyvérzés 69 éves korában a budapesti egyetemi templom szószékén.

Szabó Ferenc hosszú évek óta behatóan foglalkozik Prohászkával. Õ a Prohászka kutatócsoport lelke. E csoport munkásságából született meg 1996 és 2006 között négy hatalmas konferenciakötet Szabó Ferenc és Mózessy Gergely szerkesztésében: Prohászka ébresztése (két kötet), Tanulmányok Prohászka eszmevilágáról, Prohászka Ottokár – püspök az emberért címmel. Prohászka naplójegyzeteinek háromkötetes új, teljes kiadása is Szabó Ferencnek és barátainak (Barlay Ö. Szabolcs és Frenyó Zoltán) érdeme. A bibliográfiában Szabó Ferencnek Prohászkáról írt tíz tanulmánya szerepel, úgyhogy méltán őt tekinthetjük annak a mai kutatónak, aki a legjobban felkészült Prohászka életművének átfogó ismertetésére. Természetesen Szabó a Prohászkáról megjelent bőséges irodalmat is jól ismeri és hasznosítja. A jelenlegi székesfehérvári püspök, dr. Spányi Antal nem találhatott volna nálánál alkalmasabb embert a Prohászka-életrajz megírására.

A könyv a korabeli katolicizmus általános helyzetének ismertetésével kezdődik, majd azonnal rátér Prohászka fiatalkorának és tanulmányainak ismertetésére. Ezekben az években a kalocsai gimnáziumot és a római Német-Magyar kollégiumot, illetve Római Kollégiumot vezető jezsuiták gyakoroltak nagy hatást lelkiségére. Akkori naplójegyzetei mutatják, hogy teljes odaadással szentelte magát hivatásának. Feltűnnek nála aggályok és szorongások is, amelyek az akkori jezsuita lelkiség kissé voluntarisztikus irányzatából származtak. Később kinőtt ezekből, és bámulatos szabadsággal szárnyalt Isten és Jézus felé.

Rómából visszatérve az esztergomi papnevelde tanára és később spirituálisa lesz. Eleinte idegenül érzi magát az itteni lagymatag lelki világban. Ég, és szeretne gyújtani. Lassacskán beérnek spirituálisi erőfeszítései tanítványai körében, és neve kezd ismertté válni a magyar közéletben. Írásaiban a korral haladó, nyitott katolicizmus jelenik meg. Fáradhatatlanul dolgozik és ébresztgeti a lelkeket. Neve széles körben ismertté lesz, és ezért általános lelkesedéssel fogadják a 48 éves korában székesfehérvári püspökké történt kinevezését. Ekkor kezdődnek azonban Prohászka nagy megpróbáltatásai. Szociális elkötelezettsége (földosztás szorgalmazása!) miatt ellenségüknek tekintik nagy hatalmú püspökök, és keresik az alkalmat, hogy ellehetetlenítsék. Ezt az alkalmat megadta Prohászka nevezetes egyetemi székfoglalója az intellektualizmus túlhajtásairól.

Szabó Ferenc könyvében a legeredetibb és legérdekesebb fejezetek Prohászka e műve indexre tételének történetét taglalják. A szerző beható levéltári kutatásokat végzett. Áttanulmányozta Prohászka korabeli kéziratait, amelyekben a modernista hírében álló Édouard Le Roy neve többször szerepel. Szabó arra a következtetése jut, hogy Prohászka kétségkívül modern gondolkodó volt, aki hatalmas élményvilágával élőbbé akarta tenni a fogalmak hideg világában tengődő katolicizmust, de nem volt a pápai enciklika értelmében vett modernista. Manapság, a II. vatikáni zsinat új irányvétele után, senkinek semmi baja nem lett volna az ő kifogásolt írásaival. Akkoriban is ellentétes volt a két magyarországi cenzor véleménye egymással, és a Rómában tanító Szabó Szádok domonkos teológus negatív ítélete okozta az írásának a tiltott könyvek jegyzékébe való felvételét. Szabó Ferencnek sikerült megkapnia Szabó Szádok latin nyelvű ítéletének teljes szövegét, amelyet a Szent István Társulat az életrajzzal egyidejűleg ki is nyomtatott. E szöveg teológus szakemberek számára rendkívül érdekes olvasmány, amelyből az derül ki, hogy Szabó Szádok és Prohászka Ottokár két egészen más szellemi világban él és mozog. Az előzőnél az intellectus hideg fénye uralkodik, az utóbbinál az élet lüktet.

A könyv következő fejezetei Prohászka életének eseményeit mondják el az 1918–1922 években. Országgyűlési képviselő lett, még miniszterelnöknek is felkérték, a „keresztény kurzus” ébresztésén dolgozott, de bizony hamar kiábrándult a politikából. Keserűen jegyezte meg, hogy keresztény kurzust nem lehet igazi keresztények nélkül megvalósítani.

Prohászka politikai szereplésével kapcsolatban tárgyalja Szabó Prohászka viszonyát a zsidókérdéssel. Ez igen kényes téma, és a 2. világháború után éles támadások érték Prohászkát a zsidókérdéssel kapcsolatban. Emiatt döntötték le szobrát is a Károlyi kertben. Szabó igyekszik kiegyensúlyozottan tárgyalni ezt a kérdést. Kétségkívül Prohászka nem minden zsidót tekintett ellenségnek, de – a Tanácsköztársaságban szerzett keserű tapasztalatok miatt is – kívánatosnak tartotta a zsidóság közéleti és kulturális befolyásának visszaszorítását. Szabó óvatosan „ideiglenes mérleg” című fejezettel zárja Prohászka és a zsidóság viszonyának tárgyalását. Prohászka krisztusi szerető szívét ismerve biztosan igazat adhatunk következő állításának: „Az 1927-ben elhunyt fehérvári püspök nem láthatta előre, hová fajul Magyarországon a zsidóüldözés. Ha tudta volna, hová »fejlődik« az antiszemitizmus és a hungarizmus, minden bizonnyal sokkal óvatosabban beszélt volna.” (256. o.)

A következő fejezet Prohászka társadalmi kapcsolatait és levelezését mutatja be. Õ volt egyik indítója a magyar cserkészetet krisztusi szellemben felépítő Regnum Marianumnak. Közreműködött a Farkas Edith által alapított Szociális Missziós Társulat születésében. Sok emberrel tartott mélységes lelki kapcsolatot, köztük Dienes Valériával. Szabó Ferenc jól ismerte „Vali nénit”, és behatóan foglalkozott lelki életútjával. Õt mély lelki kapcsolat kötötte össze a székesfehérvári püspökkel.

A következő fejezet a költő és misztikus Prohászkáról szól. Szabó Ferenc maga is költő, és ezért jól tudja értékelni Prohászka költői lendületét és csodálatos stílusát. Prohászka természetmisztikája és Jézus-misztikája szédítő magasságokba és mélységekbe vezet.

Sok küzdelemmel teli életének utolsó szakaszában Prohászka sem volt mentes a lélek „sötét éjszakájától”. „A belső szenvedések, elsötétülések, szárazságok, hangulatlanságok, kedvetlenségek, kiszólások, szomorúság, világösszeomlás, életüresség. . .” – írja 1927. január 15-i naplójegyzetében. Az utolsó naplójegyzetében azonban, amelyet a szerző teljes egészében idéz, és amelyet a püspök két és fél hónappal halála előtt írt, ezeket olvashatjuk: „A vallás természetfeletti élet, Istenáramlás, belénk tódulás, megtelés, dagadás, kigyulladás, fölfedezés, kitárulás, tavasz, megindulás, emelkedés, elmerülés, föleszmélés.” (314. o.) A láng tehát nem aludt ki.

Prohászka Ottokárt 1927. április 1-én érte agyvérzés az egyetemi templom szószékén. Nagyon stílusos halál volt. Jól illik azokhoz a szavakhoz, amelyeket tisztelői írtak a székesfehérvári Prohászka-emléktemplomban álló szobrának talpazatára: Apostolus et praeceptor Hungariae – Magyarország apostola és tanítója. Püspöki jelmondata pedig: „Dum spiro, spero.” – „Amíg lélegzem, remélek”. Ez a remény kell nekünk ma is.

Köszönjük Szabó Ferencnek, hogy fáradságos munkával és nagy beleérzéssel megmutatta nekünk ennek a nagy embernek és nagy kereszténynek az életművét.

 


Kurt Ruh, A nyugati misztika története I–II. (I. A patrisztikus alapok és a 12. század szerzetesi teológiája. II. A 12. és 13. századi női misztika és az első ferencesek misztikája.) Akadémiai Kiadó, 2006.

Egy évvel ezelőtt került a könyvesboltok polcaira a svájci irodalomtudós, Kurt Ruh (1914–2002) négykötetes nyugati misztikatörténetének első két kötete Görföl Tibor fordításában. Az irodalomtörténeti szempontból – főleg a misztikus szövegek hagyományozása szempontjából – megírt és immár magyarul is olvasható két kötet fontos űrt tölt be. A kiválasztott misztikusok vagy misztikus szerzők (a kettőt Kurt élesen megkülönbözteti!) műveinek irodalomtörténeti és teológiai bemutatását, valamint a misztikus nyelv által hordozott tapasztalat részletes megvilágítását gazdag irodalomjegyzék és lábjegyzetek kísérik. A szerző kincsesbányát nyit a misztikakutatók számára, nemcsak a kiválasztott misztikus írókról rajzolt tablókkal, hanem egyes misztikatörténeti alapfogalmak fejlődésének nyomon követésével is. Művében Ruh ötvözni igyekszik „az olvasmányosságot és a tudományosságot” (I. kötet, Előszó, 11), meg kell azonban hagyni, hogy a mű nem avatatlan olvasók misztikairodalomba való bevezetésére szolgál.

Az I. kötetben Ruh öt fejezetet szentel a nyugati misztika patrisztikus alapjainak bemutatására. A kötet élére helyezett Dionüsziosz Areopagitész mintegy kulcsfigura Ruh szemében. Teológia- és misztikatörténeti alapfogalmak – mint például az állítás és tagadás teológiája, a felemelkedés hármas útja, az Istenből való kiáradás-visszatérés platonikus sémája, az egyesülés témája – már az Areopagitész előtt is léteztek. Ruh felfogásában mégis a rejtélyes keresztény neoplatonikus gondolkodó számít a nyugati misztika atyjának, ha ezt így nem is jelenti ki. Meglátására még visszatérek. Dionüsziosz mellett Ágoston, Cassianus, Julianus Pomerius és Nagy Szent Gergely képviselik a patrisztikus alapokat. A kötet második részét bevezető Eriugena és két karthauzi szerző után a XII. századi szeretetmisztika két nagy áramlata, a ciszterci és a szentviktori misztikusok kerülnek sorra. A ciszterciek két nagy csillaga, Szent Bernát és Saint-Thierryi Vilmos mellett a szerző igyekszik helyet adni három kevésbé ismert ciszterci apátnak. A kötetet Viktorinus Hugó és Richárd zárja.

A vaskosabb II. kötet első kétharmada igazi felfedezést biztosíthat sokak számára a 12. és 13. századi női misztika témájában. Láthatóan Ruh is elemében érzi magát, hiszen misztikatörténeti kutatásaiban mindig is döntő szerepet játszott a népnyelviség, amely pontosan a 12. században jelenik meg az Énekek énekéből parafrazeált korai közép-felnémet (alemann) és ófrancia költeményekkel. A kötetben ezután kapnak helyet a látomásos női misztika ismertebb és kevésbé ismert képviselői, akiket Ruh – követve a misztikatörténeti hagyományokat – a mulieres religiosae (szent asszonyok) gyűjtőnév alatt foglal össze. Külön említést érdemel a XIII. századi begina mozgalom három nagy alakja: a kilétét elfedő németalföldi Hadewijch, Magdeburgi Mechtild és a Párizsban eretnekként megégetett Marguerite Porete. A két utóbbi között helyezi el Ruh a helftai ciszterci kolostor két nagy misztikusát, Hackeborni Mechtildet és Nagy Szent Gertrúdot, akikhez idős korában Magdeburgi Mechtild is csatlakozott. A kötet utolsó harmadát az első ferencesek misztikájának szenteli a szerző, Szent Ferenctől, Bonaventúrán, a ferences spirituális mozgalom hányattatott sorsú misztikusain, néhány harmadrendi női misztikuson át Augsburgi Dávidig bezárólag.

Kurt Ruh grandiózus munkáját értékelve, véleményem szerint érdemes kitérni egy lényeges szempontra, amely a szerző gondolatvezetését döntő módon meghatározza. Ruh – ahogyan a fordító is kiemeli az I. kötet utószavában – „tartózkodik a misztika fogalmának, mibenlétének meghatározásától” (457). Ennek ellenére nem kerülheti el, hogy az egyes misztikusok vagy misztikus szerzők nyomán a misztikus tapasztalatnak valamiféle körülírását adja vagy legalábbis sejtesse. Műve nyomán mindezt így lehetne összefoglalni: a misztikus tapasztalat elragadtatás vagy szemlélés által nyert közvetlen istenismeret, amelynek csúcsa Isten és a kiválasztott személy szeretetben való egyesülése.

Ruhnak ez az – elsősorban irodalomtörténeti megközelítésből fakadó – misztikafelfogása azonban – ha nem is nélkülöz – nem domborít ki egy lényeges elemet. Azt tudniillik, hogy a keresztény spiritualitás – legalábbis az I. évezredben – nem a szubjektum szintjén megélt tapasztalatot helyezte előtérbe, hanem a Misztérium csodálatát, amelyen a Jézus Krisztusban megvalósult Isten és ember közötti találkozást, minden misztikus tapasztalat ősforrását és mintáját értették. Mysticus csak másodlagosan jelentett „titokzatos”-t és „rejtett”-et, mint a szubjektív istentapasztalat jelzőjét. Ruh csak Szentviktori Hugónál (XII. század) említi meg, hogy a „misztikus” jelző az „allegorikus” jelzővel rokon (I, 402). Innen pedig csak egy lépés lenne Ruh számára felismerni, hogy a Szentírás hármas vagy négyes értelmében szereplő sensus allegoricus vagy sensus mysticus mindig is a „Misztériumra vonatkozó” értelmet takart, amely maga Krisztus, minden szubjektív misztikus tapasztalat objektív alapja. Ilyen értelmű megfogalmazást Ruh eléggé későn, csak az I. kötet végén bemutatott Szentviktori Richárd kapcsán tesz (I,  437).

Vajon mi magyarázhatja azt a tényt, hogy Ruh alig, vagy szinte egyáltalán nem utal a keresztény misztikának a Krisztus-Misztériumban megalapozott jelentésére? Véleményem szerint Dionüsziosz Areopagitész alapvetően neoplatonikus felemelkedési sémájának kiindulási pontként való megválasztása. A dionüszioszi felemelkedés célja a „fény feletti sötétség”-ben megvalósuló egyesülés. Ez a séma mintegy átugorja, vagy legalábbis kevésbé veszi figyelembe „az Írásban gyökerező Krisztus-misztikát”, amint ezt Otto Langer – talán túl keményen – fel is rója Ruhnak (idézi Görföl T., I, 467). Tény – s ebben elfogadhatjuk Ruh gondolatmenetét –, hogy kivirágzott Krisztus-misztikával, az ember-Krisztus szemléléséből istenségéhez felemelkedő spirituális tapasztalat gyakrabban előforduló leírásával csak Szent Bernáttól kezdve találkozhatunk. Gyökere azonban mégsem a ciszterci misztika születése, hanem a III. századi alexandriai teológus és misztikus, Órigenész, akire egyébként Ruh is gyakran kénytelen hivatkozni épp a ciszterci misztikusok Énekek énekéhez mondott, illetve írt kommentárjai alapján.

Tudomásom szerint Órigenész az első keresztény író (Szent Pál után), aki – miközben az Írást értelmezi – számot ad személyes misztikus tapasztalatáról is a fennmaradt két Énekek éneke-homília egyikében. Az alexandriai teológus Bernáték előtt kilenc évszázaddal lefekteti a keresztény spiritualitás (beleértve a misztikát is) alapelvét, a „per Christum hominem ad Christum Deum”-ot, ha nem is ebben a klasszikus formában. Ruh egyik kritikusa, Sudbrack, Nüsszai Gergelyt hiányolja Ruh misztikafelfogásából, noha a kappadókiai teológus nehezen tekinthető „nyugati”-nak. Órigenész viszont – hatástörténetét tekintve – legalább annyira „nyugati”, mint Dionüsziosz, s így kiindulási pontul választása – véleményem szerint – talán kiegyensúlyozottabbá tehette volna Ruh misztikafelfogását. Ugyanakkor tiszteletre méltó, hogy Ruh az általa választott szerzőkön keresztül közelít a misztikához, s ezzel egyben elismeri és elfogadja misztikafelfogásának kereteit és korlátait is.

Misztikatörténeti műve kapcsán mindenképp kiemelendő a svájci tudós alázata és egyszerűsége, amely több területen is megmutatkozik. Nagy körültekintéssel kritizál, illetve fejezi ki más kutatóktól eltérő véleményét egy-egy értelmezés körül. Elfogadja, hogy egy-egy misztikus írásainak (pl. a francia Begina, Marguerite Porete esetében) más megközelítése is lehetséges, mégis elég határozottan tudja képviselni saját szempontjait. Egészen egyszerű hangvétellel ad számot saját felfogásának fejlődéséről. Pontos teológiai-dogmatikai vonatkozásokat tár fel, de nem igyekszik ortodoxszá tenni a dogmatikai állításokkal nehezen összeegyeztethető misztikus kijelentéseket. Ahol nyelvi vagy ismeretbeli hiányosságaiba ütközik, teljes egyszerűséggel vallja be korlátait, mint pl. a németalföldi Hadewijch egyik versének elemzésekor: „A versszak utolsó sorait … mindamellett nem értem.” (II, 202).

Görföl Tibor nagyszabású mű fordítására vállalkozott, amint ezt már megszokhattuk korábbi fordítói tevékenysége kapcsán. Munkáját még inkább értékessé teszi, hogy az I. kötet végére helyezett utószava segít elhelyezni a svájci tudós művét a misztikatörténeti kutatásokban. A fordítással kapcsolatban néhány megjegyzést szeretnék tenni. Az I. kötet 362. oldalán (Ignyi Guerric) a fordító Mária fogantatásának ünnepére utal, ami első olvasatra a szeplőtelen fogantatás ünnepét juttatja eszünkbe. Ez liturgiatörténetileg sem állná meg a helyét, s a következő sorokból egyértelműen kiderül, hogy Jézus fogantatásáról van szó. A II. kötet 435. oldalától kezdve a fordító következetesen minoritákat fordít ott, ahol véleményem szerint – bár az eredeti szöveggel nem találkoztam – „kisebb testvérek”-nek (fratres minores) kellene állnia. Biztos, hogy a Szent Ferenc és Szegénység Úrnő frigyét allegorizáló 1227-es Sacrum Commercium szerzője nem nevezhető minoritának (438), hiszen a rend obszerváns és konventuális – ma köznyelvileg minoritának mondott – ága ekkor még nem vált szét. Végül egy utolsó kritikai megjegyzés a II. kötet vége felé megszaporodó nyomdahibákra vonatkozik. Mindez nem von le sokat a fordítói munka értékéből. Remélhetőleg hamarosan olvashatjuk a misztikatörténet további két kötetét.

Bartók Tibor SJ

 



Aki áttörte a hallgatás falát

(In memoriam Polcz Alaine)

Életének 85. évében 2007. szeptember 20-án reggel elhunyt Polcz Alaine pszichológus, író. Kolozsvárt született, 1949-ben az ELTE-n szerzett pszichológusi diplomát, feleségül ment Mészöly Miklóshoz. Pályája kezdetén művészeti terápiával kezelt elmebetegeket, majd játékdiagnosztikai módszerekkel pszichés és idegrendszeri betegségekben szenvedő gyerekeket. Sok könyve jelenik meg: A bábjáték alkalmazása a gyermekpszicho-diagnosztikában és pszichoterápiában, Orvosi pszichológia a gyakorlatban,  A halál iskolája, A halál és a gyermek, Ideje a meghalásnak, Gyermek a halál kapujában, Kit siratok? Mit siratok? Az Asszony a fronton című dokumentumregényével berobban a szépírók közé. Eme önéletírása – ahogyan találóan jellemzik: „a világtörténelem falára festett magánfreskó” – 1991-ben az év könyve lett. Polcz Alaine alapozó fontosságú műveket publikált a gyerekek haláltudatáról is. Tanatológiai, pszichológiai munkái kézikönyveknek számítanak. Nevéhez fűződik a gyógyíthatatlan betegek testi és lelki szenvedéseinek enyhítését, a humánus kezelést, az emberi méltóság megőrzését célul tűző Magyar Hospice Mozgalom megalapítása és elindítása. Õ volt a Magyar Hospice Alapítvány elnöke. Halálhíre akkor is megállásra kényszerít, ha tudjuk – ő is tudta –: nem sok lehet neki hátra. Hiszen megemlíti abban a beszélgetős könyvben (Élet, Hit, Lélek), mely nemrég került ki a nyomdából*. Törődöttsége ellenére szeretett volna még egy könyvet befejezni az öregedésről.

Ki volt Polcz Alaine nekem, ki volt ő nekünk?

Azt hiszem, ő volt egyike azoknak, akik kimondták a kimondhatatlant, elmondták, amit oly sokan nem mertek elmondani, nevezetesen azt, hogy a világháborúban miféle szenvedéseket állt ki a nemzet, s hogyan voltak képesek talpra állni, akiket megaláztak, megerőszakoltak. Polcz Alaine áttörte a hallgatás falát azzal is, hogy a tabutémának számító „halál”-ba indulók felkészítésével évtizedeket töltött. Áttörte a hallgatás falát azzal is, hogy a korunkban titkolni való öregedéssel, az öregedésre való felkészüléssel foglalkozott: könyvet akart írni róla.

Kimondta helyettünk a kimondhatatlant. Szószólójává lett az elesetteknek, kiszolgáltatottaknak, s mindezt a legtermészetesebb módon tette.

Életének második felében több irodalmi kitüntetést kapott, így pl. 1992-ben Déry Tibor-jutalmat, 2001-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a Magyar Hospice Alapítvány megteremtéséért.

Hívő emberként a 42. zsoltár szavaival búcsúzott az élettől: „Mint az szép híves patakra a szarvas kívánkozik, lelkem úgy óhajt, Uram!¨

* Beer Miklós–Polcz Alaine–Sajgó Szabolcs: Élet, Hit, Lélek. Éghajlat Könyvkiadó, 2007. (Manréza-füzetek 4.)

Gyorgyovich Miklós

 


Válaszd a szeretetet! A taizéi Roger testvér 1915–2005. Új Ember kiadó 149 o. 2400 forint.

A városmisszió hetében sok könyv jelent meg a katolikus kiadók jóvoltából. Az Új Ember különszáma (Áldás a városnak) szerint saját gondozásukban hat új kötet*. Ezek közül választottam ki a Roger Schutz életét bemutató szép albumot.

Miért is szép ez a taizéi Alois testvér szerkesztette kötet?

Azért, mert tagolása arányos, mert illusztrációi harmonizálnak mondandójával, mert megszövegezései könnyen érthetők, és olvasása felüdíti az embert, mert korrekt módon tájékoztat egy olyan világról, melyhez szívesen társulunk, társulnánk, mert példát ad arra, hogy hogyan lehet ma építeni a szeretet civilizációját, hogy hogyan alakítja át az embert az ima, hogy az egyszerűségben mennyire jelen van Jézus, hogy az igaz ember hogyan vonzza magához a többieket, hogy mennyire sokan vágynak arra, hogy tisztába jöjjenek életük értelmével, s vágynak arra is, hogy önnönmagukért szeressék őket mások.

Szó van a könyvben a II. világháború embermentő akcióiról, s a folyamatosan dúló helyi háborúk okozta nyomor enyhítéséről, arról a folyamatról, hogy hogyan válik valaki szentté.

Említettem, hogy a kötet tagolása arányos. Érdekes módon párhuzamosan halad Roger testvér életének bemutatása és az, ahogyan emlékeznek rá többé-kevésbé közismert emberek. A kötet végén életrajzi összefoglalót találunk és bibliográfiát a taizéi közösség megalapítójára vonatkozóan. Szép ajándék ez hívőknek és keresőknek egyaránt. Ilyenformán igazán helye volt a városmissziós könyvpiacon is.

*A fenti köteten kívül a városmisszió hetében megjelent könyvek: Keressetek, és találtok! Taizéi gondolatok a hitről és a Bibliáról. 1200 Ft; Guy Gilbert: Egy bőrdzsekis pap vallomásai. 2200 Ft; Godfried Danneels: Az Atya. 850 Ft; A rózsafüzér Lisieux-i Szent Teréz gondolataival. 450 Ft; André Vingt-Trois: A család. 1500 Ft.

Gyorgyovich Miklós

 


Az engesztelés éve. Imaév a nemzet lelki megújulásáért 2006. Emlékkönyv. Budapest, Szent István Társulat 2007. 228 o.

Erdő Péter bíboros, prímás, érsek a kötetet bemutatva így ír: „A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a nándorfehérvári győzelem 550., valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára tekintettel, a 2006. évre imaévet hirdetett a nemzet lelki megújulásáért. Az eseménydús esztendő elmúltával ideje visszatekinteni, megpróbálni összefüggő képet alkotni arról, hogy mit jelentett ez az imaév a magyar katolikus közösség életében.

Amire vállalkoztunk, az annak dokumentálása, ami a leghangsúlyosabb központi egyházi eseményeken történt és elhangzott. Arra törekedtünk, hogy lehetőleg teljes körű ízelítőt adjunk azokból a jellegzetes ünnepségekből és lelkiségi kezdeményezésekből, amelyek itthon és a határon túli – főként, de nem kizárólag magyar ajkú – katolikus hívek és a nyugati szórványmagyarság körében sorra kerültek.”

A dokumentumkötet tartalmazza az MKPK körlevelét az imaév meghirdetéséről, a főpásztorok által az év során megtartott rendezvényeken elhangzott kb. ötven beszéd szerkesztett változatát, valamint az imaévet érintő levelezési anyagaikat. A szép kivitelű könyv végén találhatók a jelesebb eseményeket megörökítő színes képtáblák.                           Gy. M.


Stanis³aw Dziwisz: Egy élet Karol Wojty³a mellett. Új Ember, Bp. 2007.

A könyv S. Dziwisz bíboros, II. János Pál pápa legközelebbi munkatársa és a lengyel származású olasz újságíró, Gian Franco Svidercoschi beszélgetése: felidézik Karol Wojty³a életének főbb állomásait. Előbb a lengyelországi éveket, majd 1978- tól egészen 2005 áprilisáig, Isten szolgája haláláig a pápa mellett töltött éveket. Igazában az újságíró foglalja össze a fontosabbnak tartott eseményeket, utána pedig a pápa „személyi titkára” személyes élményeivel színezi, egészíti ki a történteket. Bepillanthatunk a pápa mindennapi életébe, a fontosabb külföldi utazásokra emlékezünk, megtudjuk az 1981-es merénylet egyes részleteit, majd a csodás módon életben maradt pápa műtéteinek és egyre súlyosbodó betegségének néhány ismeretlen mozzanatát is megismerjük; továbbá a lengyelországi politikai események (szolidaritás) és a világpolitika, a kommunizmus bukása pár szempontja is feltárul előttünk. Aki II. János Pál pápa hosszú péteri szolgálatának eseményeit közelről követte (miként e recenzens is), sok újat nem talál a könyvben. S. Dziwisz, akit XVI. Benedek pápa 2005-ben, kevéssel Wojty³a pápa halála után krakkói érsekké, majd 2006 márciusában bíborossá nevezett ki, minden bizonnyal sok-sok ismeretlen részletet tudna elmondani Isten szolgájáról, de e könyvnek nem volt célja a szent életű pápa lelki életének feltárása: nem hagiográfiának készült a beszélgetés. Fontos kiegészítés Karol Wojty³a/II. János Pál Ajándék és titok című, önéletrajzszerű vallomásához (Új Ember, 1996), amelyben a pápa elmondja hivatása történetét.               Sz. F.

Nemeshegyi Péter: Jézus és . . . Korda Kiadó Kecskemét, 2007. 200 o., kemény kötésben: 1980 Ft.

A közismert jezsuita teológus rövid elmélkedésekben veszi sorra, Jézus ki mindenkivel állt kapcsolatban, valamint hogy Õ hogyan viszonyult környezetének élő és élettelen dolgaihoz. Ízelítőül néhány fejezetcím: Jézus és az Isten országa, Jézus és az Atyaisten, Jézus és az emberek, Jézus és az élet, Jézus és a hegyek. Mintegy 30 különféle, néhány oldalas írás sorakozik egymás után.

A rendalapító Loyolai Szent Ignác módszereinek egyike, hogy a lelkigyakorlatot végző ember az evangéliumi történetekről szóló elmélkedések során „berendezi” a helyszínt saját fantáziájával, elképzeli a szereplőket, s próbálja megeleveníteni az adott bibliai jelenetet.

Kézenfekvő a gondolat, hogy a szerző eljárásmódja hasonló. Ám több forrásból is táplálkozik szép kiállítású könyvecskéje. A számtalan lelkigyakorlatot vezető, a legkülönfélébb témákról szóló előadásokat tartó jezsuita író „evangéliumi módon” jár el: az idők során benne felgyülemlett gazdag élményanyagból „régit és újat hoz elő”. Így oldódik személyes vallomássá a kötet. Gy. M.


                              SOMMAIRE

Église, églises, sectes

Études

F. Szabó: Église, églises, nouvelle religiosité

M. Kránitz: L’oecuménisme en Hongrie

K. Hafenscher: L’avenir de l’oecuménisme

P. Török: Nouveaux mouvements religieux en Hongrie

Rome et l’église universelle

M. Gyorgyovich: Benoît XVI. en Autriche

F. Szabó: Benoît XVI. à  Loreto avec les jeunes

F. Nagy: Nouvelles normes du conclave

Card. P. Erdő: Discours d’ouverture de la rencontre oecuménique
    à Nagyszeben

U. Jonsson: La religion en Suède (Studies, Summer 2007)

Europe et Hongrie

L. Csaba: L’Union Européenne et la Hongrie.

Á. Horváth: Mission de cité à Budapest.

A. Gianone: Károly Kanter et la mission de cité à Budapest

O. Zsók: Interview à Emile Puni SJ.

Culture

F. Szabó: Sur l’incroyance du poète Lőrinc Szabó

F. Szabó: Les 500 volumes de la serie Sources Chrétiennes

Spiritualité

É. Bárdosy: Venite, adoremus Dominum!

G. Béky: Rêve – réalité (sur l’Incarnation)

F. Szabó: La spiritualité de Y. de Montcheuil SJ


Compte-rendu des livres

 


A jelen számban közölt írások szerzői

Bárdosy Éva, A Szív szerkesztője (Bp.) – Bartók Tibor SJ, lelkigyakorlat-kísérő (Dobogókő) – Béky Gellért SJ, ny. egy. tanár (Tahi) – Erdő Péter, bíboros, prímás, esztergom–budapesti érsek (Bp.) – Gianone András, gimnáziumi tanár (Bp.)  – Gyorgyovich Miklós, a Távlatok társszerkesztője (Bp.) – Hafenscher Károly, evangélikus teológus (Bp.) – Horváth Árpád SJ, A Szív főszerkesztője (Bp.) – Kránitz Mihály, teológus a PPKE HTK tanára (Bp.) – László Csaba, közgazdász, a CEU profeszora (Bp.) – Nagy Ferenc SJ, teológus (Bp.) – Nemeshegyi Péter SJ, teológus, ny. egy. tanár (Bp.) – Nemesszeghy Ervin SJ, fizikus, filozófus (Hosszúhetény) – Róna Judit, irodalomtörténész (Bp.) – Szabó Ferenc SJ, teológus, író, főszerkesztő (Bp.) – Török Péter, vallásszociológus (Dunakeszi) – Zsók Ottó, filozófiai doktor, a Mérleg c. folyóirat munkatársa (Fürstenfeldbruck)