RÓMA - VILÁGEGYHÁZ


XVI. BENEDEK AUSZTRIÁBAN*

Bárhol járjon is a pápa, a sajtó, a hívek, sőt a világ jó része is nyitott arra, hogy az efféle eseménysorozatok alkalmával milyen tanítást ad az a hiteles személy, aki a föld legnagyobb közössége – a kb. egymilliárd lelket számláló katolikus egyház – nevében nyilatkozik. Így volt ez XVI. Benedek ausztriai látogatása alkalmával is, amikor is – még szeptember első harmadában – Bécset látogatta meg, majd Máriacellt1 kereste fel a kegyhely fennállásának 850. évfordulóján és a heiligenkreuzi apátságot. A szentatya megérkezését követően több beszédet mondott. Ám ez látogatásának csupán az egyik vonulata. Van azonban egy karizmatikus része is, a személyes találkozásoké, mely irodalmi eszközökkel nehezebben körvonalazható, mint az előző. Egy-egy értékelés során is ennek megfelelően nagyobb teret kap a mindenkinek szóló tanítás, és érintőlegesen esik szó arról, hogy kikkel is találkozott Péter utóda.

1. A tanítások

A hofburgi – Európaiaknak szóló – beszéd (szeptember 7.)

A beszéd elsősorban az európaiaknak szólt. XVI. Benedek a bécsi Hofburgban politikusok és diplomaták előtt az európai integrációról és az élet védelméről beszélt. Ennek nagy jelentőséget ad az a tény, hogy Bécsben működik az ENSZ több intézménye, valamint az EBESZ – és ezekben a Szentszék is képviselteti magát.

A pápa beszédében kifejtette, hogy az európai integráció célja a tartós béke és az igazságos fejlődés lehetőségének megteremtése; emellett – különösen a közép- és kelet-európai országok számára – további késztetést jelent, hogy megszilárdítsák magukban a szabadságot, a jogállamiságot és a demokráciát. Igaz, az európai politikai egység létrejött, azonban az emberek fejében és szívében jórészt még nem valósult meg.

Az integráció mindenképpen nagy horderejű vállalkozás még akkor is, ha a vasfüggöny leomlása után „néhány túlzott várakozást csalódás követett”.

Az európai modell azt a társadalmi rendet jelenti, amely ötvözi a gazdasági hatékonyságot a társadalmi igazságossággal, a politikai pluralizmust a toleranciával, a bőkezűséget a nyitottsággal, és ami megőrzi azokat az értékeket, amelyek ennek a kontinensnek sajátos helyzetet biztosítanak.

Az európai örökség része a hit, az igazság és az értelem lényegi megegyezésének a gondolata is. „A kérdés végső soron az, hogy minden dolog eredete és alapja-e az értelem, vagy nem. Vagyis hogy vajon a valóság a véletlenből és a szükségszerűségből származik, s ennélfogva az értelem az irracionalitás másodlagos és véletlenszerű terméke, s végső soron értelem nélkül lebeg-e az »irracionalitás óceánjában«. Vagy pedig igaz az, ami a kereszténység alapmeggyőződését alkotja: In principio erat Verbum – Kezdetben volt az Ige – és minden dolog eredete Isten teremtő értelme, aki úgy döntött, hogy azt megosztja velünk, emberekkel.”

Európának ezért nem szabad megtagadnia keresztény gyökereit, mert azok a harmadik évezredben is civilizációnknak a kovászát jelentik. A kereszténység nagyban alakította ezt a kontinenst, amit pl. a minden országban fellelhető templomok és kolostorok tanúsítanak.

Igaz, Európa „szörnyű tévutakat is átélt és megszenvedett”. Ezek közé a tévutak közé tartozik az, amikor ideológiai okokból korlátozták a filozófiát, a tudományokat, de magát a hitet is. Vagy amikor imperialista célból visszaéltek a vallással – utalt a pápa arra a tényre, hogy a kereszténység terjesztését ürügyül használták fel a gyarmatosítások idején. Ugyancsak tévútnak minősíti az elméleti és a gyakorlati materializmust, amely lealacsonyítja az embert. Ezzel XVI. Benedek egyaránt károsnak nevezi a marxizmus ideológiáját és napjaink fogyasztáselvűségét. Ugyancsak elítéli azt a fajta toleranciát, amely kizárja az örök értékek létét, s ezáltal „közömbösséggé fajul”. Azonban – állapítja meg bizakodón XVI. Benedek – Európának mindig is jellemzője volt az önkritika képessége, amely megkülönbözteti a világ civilizációinak a sorában.

A globalizációt nem lehet megállítani, de sürgető feladat és a politika nagy felelőssége, hogy olyan rendet és határokat szabjon a globalizációnak, amelyek révén elkerülhető, hogy az a szegényebb országok, illetve a gazdag országok szegényeinek kárára menjen végbe, s ne károsítsa a jövendő generációkat.

Európának egyedülálló felelőssége van a világban. Először is nem szabad lemondania önmagáról. Ez a demográfiailag gyorsan öregedő kontinens ne váljon lelkileg is öreg földrésszé. Az EU-nak vezető szerepet kellene vállalnia világszerte a szegénység elleni küzdelemben és a béke építésében. Igaz, hogy az egyes európai országok, és maga az EU egésze is nagy szerepet vállal a nemzetközi fejlődés előmozdításában, de ez főleg gazdasági-pénzügyi és segélyezési területeket ölel fel. XVI. Benedek szerint az európaiaknak politikai jelentőségüket is érvényesíteniük kellene például az afrikai kontinens olyan sürgető kihívásai kapcsán, mint az AIDS, a darfúri helyzet, a természeti erőforrások igazságtalan kiaknázása és az aggasztó fegyverkereskedelem. Ugyancsak több politikai és diplomáciai figyelmet kellene fordítania a súlyos közel-keleti helyzet megoldására, továbbá a megfelelő kapcsolatok kialakítása révén segíthetné Latin-Amerika és Ázsia népeit a gazdasági és az emberi-politikai fejlődés terén.

A pápa kitért az élettel kapcsolatos kérdésekre is. „Az élethez való jog minden más emberi jog alapja, ennélfogva az abortusz nem lehet emberi jog” – fogalmazott XVI. Benedek, aki szavaival a megszületendő gyermekek érdekében kívánt szólni. Felszólította a politikusokat, ne engedjék, hogy a születendő gyermekhez úgy álljanak hozzá, mint valami „betegséghez”. Kifejezetten Ausztriához szólt kérése, nevezetesen az, hogy tartsa meg az alkotmányos rendjében ama kitételt, miszerint az abortusz igazságtalanság. (A pápai szóvivő utólag pontosító nyilatkozatában azt hangsúlyozta, hogy a szentatya természetesen nem akart konkrét politikai kérdésekbe avatkozni, csupán emlékeztetett az osztrák jogrend ezen elemére, és ezzel azt akarta hangsúlyozni, hogy az abortusz nem lehet alanyi jog.)

A politikai élet szereplőinek mindent meg kell tenniük azért, hogy az európai országok újra nyitottabbak legyenek a gyermekvállalás iránt, hogy bátorítsák a fiatalokat a házasságra és a családalapításra, mert az nemcsak nekik, de az egész társadalom számára jó. Ennek érdekében egyrészt olyan körülményeket kellene kialakítani, amelyek segítik a fiatal párokat a gyermeknevelésben, de mindenekelőtt gyermek- és családbarát környezetet szükséges teremteni, amelyben a gyermekre nem teherként, hanem ajándékként tekintenek.

XVI. Benedek felemelte szavát az aktív eutanázia ellen is. Az élet végső szakaszát kísérő szenvedésre a helyes válasz, a palliatív kezelések mellett, a szeretetteljes törődés, a haldokló együttérző elkísérése végső napjai során. Ehhez az egészségügyi és szociális rendszer minden terén végrehajtandó strukturális reformokra van szükség, de olyan konkrét lépésekre is, mint a szenvedők és az őket gondozó személyzet pszichológiai és lelkipásztori gondozása.

A máriacelli kegyhelyen elmondott katekézis (szeptember 8.)

A Szentatya itt fejtette ki látogatása központi témáját: „Tekintsünk Krisztusra!” Ezt a gondolatot mélyítették el híveikkel az osztrák főpásztorok a látogatást megelőző kilenc hónapban. A kegyhelyre érve vált érthetővé a maga teljességében a mottó: a Szűzanyát ábrázoló kegyszobor egyik kezével a gyermek Jézusra mutat, míg a főoltár felett a keresztre feszített Krisztus látható. Krisztust szemlélni Mária szemével annyit jelent, mint találkozni a Szeretet Istenével, aki értünk emberré lett és kereszthalált halt – mondta szombat délelőtti katekézisében XVI. Benedek pápa.

Tanítás a bécsi Stephansdomban a szentmisén (szeptember 9.)

Vasárnap reggel a Szentatya a bécsi Szent István-dómban mutatott be szentmisét. Homíliájában a vasárnap jelentőségét és értékét mélyítette el, támogatva a „szabad vasárnap megőrzésére létrejött szövetség” mozgalmának célkitűzését. Ehhez a mozgalomhoz nem keresztény személyek és csoportok is csatlakoztak. Mint hívőknek természetesen fontos okaink vannak arra, hogy az egyház tanításának megfelelően éljük meg az Úr napját. „Sine dominico non possumus!” – az Úr, vagyis az Úr napja nélkül nem tudunk élni, mint ahogy ezt 340-ben a mai Tunézia területén élő keresztény vértanúk hirdették. Mi, a harmadik évezred keresztényei sem élhetünk a vasárnap nélkül, ami értelmet ad a munkának és a pihenésnek, emlékeztet a teremtés és a megváltás jelentőségére; kifejezi a szabadság és a testvéreink iránti szolgálat értékét. Mindez a vasárnapot jelenti, jóval többet, mint egy puszta előírás. Ha az ősi keresztény civilizációjú keresztény népek elfordulnak a vasárnapnak ettől az értelmétől, és hagyják, hogy a vasárnap puszta víkenddé, vásárlónappá zsugorodjon, az azt fejezi ki, hogy lemondanak saját kultúrájukról.

A szerezeteseknek szóló tanítás (Heiligenkreuz, szeptember 10.)

A pápa a ciszterci szerzeteseket emlékeztette Szent Benedek tanítására, hangsúlyozva az ima értékét. A dicsőítés és imádás olyan szolgálat, amellyel Istennek tartozunk végtelen szépségéért és jóságáért. Az officium, isteni szolgálat elé semmit sem szabad helyezni – mondja ki Szent Benedek regulája. A szentatya hangsúlyozta még, hogy a teológiai tanulmányokat nem szabad elválasztani a spirituális élettől és az imától, mint ahogy ezt már Clairvaux-i Szent Bernát, a ciszterci rend atyja hirdette.

2. Találkozások

Az ausztriai pápalátogatás másféle lelki haszonnal is járt, amely a találkozásokban testesül meg. Látogatása során őszentsége sok diplomatával, főpásztorral, szerzetessel, zarándokkal, önkéntessel került közvetlenül kapcsolatba megerősítve őket személyes kisugárzásával, hitelességével, bátorító gesztusaival. Ezek a találkozások – természetüknél fogva – nem számszerűsíthető értékek, mégis – ha lehet – még fontosabbak, mint a tanítások. Biztos, hogy fontos alapvetést jelentenek Isten országának építését illetően. Vegyük számba a beszámolók alapján, ki mindenkivel találkozott ausztriai útja során XVI. Benedek?

Elsősorban azzal a több ezer zarándokkal, akik a mostoha időjárás ellenére kitartottak vele együtt.

Találkozott Schönborn bíborossal, Bécs érsekével, valamint az ország püspöki konferenciájának a tagjaival, találkozott a köztársasági elnökkel és a diplomáciai testület tagjaival. Péter utódának ezekben az értékes pillanatokban alkalma nyílt arra, hogy buzdítsa a nemzet(ek) felelőseit: mindig kedvezzenek a béke ügyének, a valódi gazdasági és társadalmi fejlődésnek.

A máriacelli szentmise végén a pápa „küldetéssel” bízta meg a plébániai lelkipásztori tanácsok tagjait, akiket nemrégen választottak meg Ausztriában. Egy ékesszóló gesztussal a pápa Mária oltalma alá helyezte a plébániák nagy hálózatát a szeretetközösség és a küldetés szolgálatában.

A kegyhelyen a szertartást követően a pápa az örömteli testvériség perceit élte át az ország püspökeivel és a bencés közösséggel. Találkozott a papokkal, szerzetesekkel, diakónusokkal és szeminaristákkal, akikkel együtt vesperást mondott. Lélekben Máriával egyesülve magasztalták az Urat azokért az emberekért, akik Isten irgalmasságára bízzák magukat, és szolgálatába állnak.

Vasárnap reggel a bécsi Szent István-dómban a szentmise során a szentatya találkozott sok megjelent hívővel, a koncelebráló papsággal.

Heiligenkreuzban a pápa felkereste a ciszterci szerzetesek virágzó közösségét, ahol szintén nagyon sok személyes találkozás jött létre.

Végül a pápa az önkéntesekkel találkozott ausztriai látogatása során. Így akarta kifejezni elismerését annak a sok személynek, akik ingyenesen elkötelezik magukat testvéreik szolgálatában mind az egyházban, mind a polgári közösségben.

A végére hagytam, de nem hagyhatom szó nélkül a nyilvánvaló tényt: A keresztény közösségek XVI. Benedek jelenlétében találkoztak a Mesterrel, így megvalósítva a kilenchónapos előkészület mottójában megfogalmazottakat: „Tekintsünk Krisztusra!”

*A Vatikáni Rádió adásai és a Vatikáni figyelő anyagainak felhasználásával összeállította Gyorgyovich Miklós.

 


1 Mariazell magyar vonatkozásai

A XII. század derekán egy bencés szerzetes érkezett a Sankt Lambrecht apátságból, hogy remeteként éljen ezen a helyen. A maga faragta Madonna-szobornak kis kápolnát épített az időjárás viszontagságai ellen. Innen ered a helység elnevezése: Cella Mariae. Az 1157-ből származó kegyszobrot egyszerre vallják a magukénak a magyarok (Magna Mater Hungarorum), az osztrákok (Magna Mater Austriae) és a szláv népek is (Mater gentium Slavorum).

A XIV. században Nagy Lajos magyar király a törökön aratott győzelme után fogadalmi ajándékképpen egy gazdagon díszített Mária-képet ajándékozott a templomnak, s ő az építtetője a mai bazilika főhajójának, és 90 m magas gótikus tornyának is.

A magyar zarándokok Bécsújhely felől az Ungarnstraßén érkeznek a bazilika keleti kapujához, ahol Szent László király és Szent Imre herceg szobra fogadja őket. A templom főkapujában áll Nagy Lajos király ércszobra 1757-ből. Õt idézi a gótikus kapuzat domborműve, mely Lajos király álmát, csatáját a törökkel és fogadalmának teljesítését ábrázolja.

A bazilikába lépve a kegyoltár vonzza a látogató tekintetét. A kegyszobor ruháját és koronáját rendszeresen váltják, de általában Rudnay Sándor hercegprímás ajándékát viseli 1821-ből. A Szent Korona motívuma ismerhető fel a szentélyrácson, a gótikus ív záróköve pedig Nagy Lajos magyar királyt és hitvesét ábrázolja.

A XVII. századi barokk oldalkápolnák néhány kivétellel szintén nagylelkű magyar zarándokokról tanúskodnak.

Az északi oldal második kápolnáját Draskovich Miklós, Moson megye főispánja és felesége, Nádasdy Krisztina építtette 1670-ben Szent Imre és Magyarok Nagyasszonya tiszteletére. Az oltárkép fölött Szent István szobra áll, pajzsán a magyar címerrel. A mennyezet freskói Szent Imre életének eseményeit örökítik meg.

A következő kápolna 1662-ből Szent István tiszteletét hirdeti. Építtetője gróf Nádasdy Ferenc fogarasi főbíró, főispán és felesége, Esterházy Anna Julianna hercegnő. A freskók a kápolna védőszentjén kívül Szent Imrét, Szent Erzsébetet és Szent Margitot ábrázolják. A kápolna falán található Bornemisza János József báró síremléke 1742-ből. Erdély kormányzója „oly bensőségesen ragaszkodik e szentélyhez, hogy haló poraiban sem akar megválni tőle”.

Az Alexandriai Szent Katalin kápolna adományozója herceg Esterházy Pál nádor. Az Árpád-házi Szent Erzsébetet magyar címeres ékszerekkel ábrázoló festményt az esztergomi káptalan adományozta a kegyhely alapításának 700. évfordulójára, amikor Scitovszky János hercegprímás harmincezer magyar élén zarándokolt Mariazellbe.

A Szent László-kápolna – melyet gazdagon díszítenek a szent életének jelenetei – két esztergomi prímás érsek temetkezési helye is. Szelepcsényi György hercegprímás sírfeliratán 1685-ből ez áll: „Lelkem a mennybe, haló testem Cellbe vitetett, hisz mindkettő után egész életemben vágytam.” Mindszenty József bíboros 1975-től nyugodott ezen a helyen, mígnem 1991. május 3-án holttestét átszállították Esztergomba.

A bazilika kincstára is sok magyar fogadalmi ajándékot őriz; legértékesebb darabja a Nagy Lajos király által adományozott, gazdagon díszített Madonna-kép, mely itáliai művész alkotása. A kép keretén egyaránt felfedezhetjük a magyar, a lengyel és az Anjou-címert.

(MKPK sajtóiroda közleménye nyomán)

 


 

XVI. BENEDEK ÉS A FIATALOK

Loreto, 2007. szeptember 1–2.

XVI. Benedek pápa a híres olasz Mária-kegyhelyen találkozott az olasz fiatalsággal. Szeptember 1-én, szombaton a fiatalok kérdéseire válaszolt. Az első kérdésre így felelt: „Igen, ma is van reménység, mindegyiktek fontos, mert mindenkit ismert és akart Isten, és Istennek mindenkivel terve van. Fel kell ezt fedeznünk és meg kell felelnünk e tervnek, hogy lehetséges legyen – az ideiglenesen nehéz társadalmi helyzet ellenére – Isten reánk vonatkozó tervének megvalósítása.”

Különös visszhangot keltett a pápa válasza a második kérdésre: „Igen, mi hívők is ismerjük Isten hallgatását. A zsoltárban, amelyet az előbb elmondtunk, ez a szinte kétségbeesett kiáltás hangzik fel: »Szólj, Isten, ne rejtőzködj!« Nemrég közzétettek egy könyvet Kalkuttai Teréz anya lelki tapasztalatairól; ebből még világosabban kitűnik, amit már tudtunk: egész szeretetével és erős hitével Teréz anya szenvedett Isten hallgatásától. Egyrészt el kell viselnünk Istennek ezt a hallgatását, már csak azért is, hogy megérthessük azokat a testvéreinket, akik nem ismerik Istent. Másrészt a zsoltárossal újra meg újra ezt kiálthatjuk Istennek: »Szólj, mutasd meg magadat!« Kétségtelen, hogy életünkben, ha szívünk nyitott, megtalálhatjuk azokat a nagy pillanatokat, amelyekben Isten jelenléte számunkra is érezhető lesz. (. . .) Most itt a loretói találkozón láthatjuk, hogy a hit mennyire egyesít bennünket, a barátság egy úton levő társaságot teremt. És érezzük, hogy mindez nem a semmiből jön, hanem van valódi forrása: a hallgató Isten egyben szól is hozzánk, és láthatjuk, hogy mi is tanúi lehetünk jelenlétének, hogy hitünkből fény fakad mások számára is. Azt mondanám tehát: egyrészt el kell fogadnunk, hogy Isten ebben a világban hallgat, de nem szabad süketeknek lennünk, ha szól, ha megnyilatkozik számtalan alkalommal, főleg a teremtésben, a szép liturgiában, az egyházon belüli barátságban; mindezek tele vannak jelenlétével; és mások felé is fényt sugározhatunk.”

A találkozó végén a pápa hosszú beszédet intézett a fiatalokhoz, majd következett az éjjeli imavirrasztás.

Szeptember 2-án, vasárnap XVI. Benedek szentmisét mutatott be a kegyhely melletti völgyben mintegy félmillió hívőnek, többségükben fiataloknak; az ünnepi misén 150 püspök és 2000 pap együtt misézett a szentatyával. A pápa homíliájában arra kérte a fiatalokat, hogy ne ússzanak az árral, ne engedjenek a média által sugallt példáknak, amelyek erőszakra, arroganciára buzdítanak, és a minden áron való sikert tartják követendő példának. „Legyetek éberek, kritikusak, és ne féljetek!” Isten szeretete és akaratának követése alternatívákat kínál: egyszerű és másokkal szolidáris életstílust, őszinte és tiszta kapcsolatokat, becsületes helytállást a tanulásban és a munkában. A pápa a családnak – a társadalmi szolidaritás alapsejtjének – az értékét is hangsúlyozta. Végül a természet, a teremtett világ és a környezet védelmére buzdított. Sok fiatal elkötelezte magát az önkéntes szolgálatban a közjó előmozdítására. „Az egyik terület, ahol sürgető szükség van a szolgálatra, kétségkívül a teremtett világ megóvása. Az új nemzedékre van bízva földünk jövője, ahol olyanfajta alakulás világos jelei mutatkoznak, amelyek nem tudják megőrizni a természet kényes egyensúlyát. Mielőtt késő lenne, bátor választásokra van szükség, amelyeknek sikerül helyreállítaniuk a szövetséget az ember és a föld között. Határozott igent kell mondani a teremtett világ védelmére, erős elkötelezettséggel vissza kell fordítani azokat a kockázatos folyamatokat, amelyek a visszafordíthatatlanság felé mutatnak. Ezért nagyra becsülöm – mondta a pápa – az olasz egyház kezdeményezését, amellyel érzékennyé akarja tenni az embereket a teremtett világ megőrzésének problémáira, és éppen szeptember 1-re tette a Környezetvédelem Nemzeti Napját. Ebben az évben a figyelmet főleg a vízre fordítjuk, a drága természeti kincsre, mert ha nem méltányos és békés módon osztják el, kemény feszültségek és éles összeütközések indítéka lesz.”

Beszéde végén XVI. Benedek jelezte, hogy jövő júliusban Sydneyben rendezik meg az Ifjúsági Világnapot. 2007. július 20-án megjelölte a pápa ennek témáját. A következő szentírási versről fognak elmélkedni: „Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erőben részesültök, és tanúim lesztek.” (ApCsel 1,8)

(R)


Nagy Ferenc

A PÁPAVÁLASZTÁS LEGÚJABB RENDEZÉSE

    Ez év június 26-án közzétették XVI. Benedek pápa motu proprióját, amely a pápaválasztás szabályzatában egy jelentős változtatást eszközöl. Az apostoli levél június 11-én kelt.

    „Szent Péter után a pápát eleinte [mint a latin szertartású püspököket általában] a római klérus, a római hívek és a szomszédos püspökök, később a klérus és az előkelőbb hívek választották, s a nép jóváhagyta a választást.” (Magyar Katolikus Lexikon 10, 570.) Az első évezred második felében sok gondot okozott – és az invesztitúraharc sötét századához vezetett – a keresztény császárok (bizánciak és nyugatiak) beavatkozása.

    1059 óta a római pápát kizárólag a bíborosok választják. Katolikus uralkodók azóta is nemegyszer közbeléptek; utoljára 1903-ban Ferenc József császár megvétózta Rampolla bíboros megválasztását; a megválasztott X. Piusz aztán végleg eltörölte a vétójogot.

    „III. Sándor pápa 1179-ben a választást a bíborosok kizárólagos jogává tette, kétharmados szavazati többséget írt elő érvényességéhez. . . X. Gergely pápa 1274-ben előírta a konklávét a pápaválasztáshoz.” (I. m.)

    Pápának elvben bármely megkeresztelt katolikus férfi megválasztható; 1389 óta azonban ténylegesen csak bíborost választottak, éspedig 1523 és 1978 között mindig az itáliai félszigetről valót. – Nemegyszer előfordult, hogy a megválasztott személy nem volt felszentelt püspök, sőt pap sem; a választás elfogadása után azonban rögtön a pápai feladat és hatalom teljes jogú birtokosának tekintették. (Volt olyan pápa, akit fölszentelt diakónusként választottak meg, és hamarosan bekövetkezett halála miatt az egyházi rend szentségében tovább nem is jutott; de tett „apostoli” rendelkezéseket.) – A II. vatikáni zsinat után a szemlélet és az előírás módosult: csak felszentelt püspök lehet tagja a Püspökök Testületének; ha tehát a pápának megválasztott személy nincs felszentelve, rögtön ott a konklávéban, még a kihirdetés előtt püspökké kell szentelni. (Ilyesmire a jövőben gyakorlatilag aligha kerülhet sor.)

    A 20. század során X. Piusz (1904-ben), VI. Pál (1975-ben) és II. János Pál (1996-ban) apostoli rendelkezésekben nagyon részletesen szabályozták a pápaválasztást. 1996-ig elvben három lehetséges módja létezett: a) közfelkiáltással (mintegy a Szentlélek sugalmazására), b) kompromisszummal, vagyis közmegegyezéssel (a választást rábízzák 3, 5 vagy 7 bíborosra), c) szavazással. Ez utóbbi gyakorlatilag a szokásos (ha ugyan nem az egyetlen) mód. Az érvényes megválasztáshoz a szavazatok kétharmados többsége szükséges; XII. Piusz óta kétharmad plusz egy szavazat (az önmagára adott szavazat ugyanis nem érvényes, és csak ez a plusz egy biztosítja, hogy ténylegesen legalább a bíborosok kétharmada ugyanazon személyre szavazott).

    II. János Pál 1996-os törvénye jelentős részletekben újítást hozott. a) Ezentúl már nem lehetséges a közfelkiáltással és kompromisszummal történő választás, hanem csakis a szavazás. b) Ha sok választási menet után – ennek menetrendje pontosan meg van határozva; gyakorlatilag 36 eredménytelen szavazás után – senki sem éri el a szükséges többséget, akkor a választók abszolút többsége dönthet úgy, hogy egy következő szavazásban a szavazatok abszolút többsége elég legyen az érvényes megválasztáshoz.

    Ez utóbbi rendelkezés sokak nemtetszését váltotta ki a legutóbbi tíz évben. Gyakorlati alkalmazására persze nem került sor, hiszen XVI. Benedeket a konklávé második napjának délutánján választották meg. – Hadd említsük a bírálat két szempontját. a) Az egyetemes Egyház életének egy annyira súlyos és döntő kérdésében, mint az egyetemes főpásztor megválasztása, célszerű és méltányos dolog a kétharmados többség  majdnem évezredes, bevált kritériumához ragaszkodni; ilyen eljárás nagyban erősíti az új pápa legitimitását és az Egyház egységét. b) Előadódhatna egy fonák végkifejlet: amikor ti. a bíborosok 51 százalékának van egy olyan jelöltje, akit a másik 49 százalék nem tart kívánatosnak; ilyenkor az abszolút többség megszerzéséhez csak kitartó türelemre van szükség, hogy a 37. szavazásnál az 51%-os többség végre nyerjen.

    XVI. Benedek pápa új rendelkezése szerint, ha 36 szavazás során nem sikerül a pápát megválasztani, akkor egy (újabb és nem is első) imádságos és párbeszédes nap beiktatásával a szavazás a 37-ikkel a következőképpen folytatódik: a) csak az utolsó szavazási fordulóban legtöbb szavazatot kapott két jelöltre lehet szavazni, b) maga ez a két jelölt aktív szavazati joggal többé nem rendelkezik, c) a megválasztás abban a szavazásban valósul meg, amikor a kettő közül az egyik jelölt a szavazatok kétharmadát kapja. Ilyen fordulatra tehát a jövőben a konklávé 13. napjának reggelén kerülhet sor.


Erdő Péter

MEGNYITÓ BESZÉD

Elhangzott a III. Európai Ökumenikus Nagygyűlésen
(Nagyszeben, 2007. szeptember 5.)

Örömmel nyitom meg ezt a harmadik Európai Ökumenikus Nagygyűlést Jean-Arnold de Clermont tiszteletes úrral, az európai egyházak konferenciájának elnökével együtt. Üdvözlök mindenkit az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának nevében. Szívből köszönöm, hogy elfogadták meghívásunkat a részvételre.

Mint európai keresztények megindultunk egy úton. Ezt az új találkozót úgy képzeltük el, mint egy folyamatot, egy európai zarándokutat. Utunk követi a két előző találkozó nyomdokait. Amikor Bázelben 1989-ben találkoztunk, Európa még megosztott volt, kemény fal választotta ketté. Románia, amely ma vendégül látja ezt a találkozót, és a többi közép-kelet-európai országok még ma is magukon hordják ezeknek a régebbi időknek a jegyeit. De a politikai és gazdasági változásokkal természetesen nem érkezett el a földi paradicsom. Ez a fajta utópia egyébként idegen keresztény hitünktől, amely arra vár, hogy az idők végén az egész emberiség találkozik az Úrral. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek konkrét feladataink annak érdekében, hogy a világot már most igazságosabbá és testvériesebbé tegyük magunk körül.

Főként az igazságosság kérdése nincs megoldva. Grazban újra találkoztunk 1997-ben. Ekkor már egy új Európa vett körül minket, mely elindult a szabadság és az egyesülés útján. A vallások és kultúrák közti, nem mindig harmonikus találkozások kísérik a globalizációt a mi földrészünkön is. A két erőközpontra épülő rendszer a világon, úgy tűnik, átadta a helyét az egyetlen hatalom túlsúlyának, ez pedig egészen különleges erkölcsi felelősséget kíván a nyugati ember részéről. Egészen új jelenségek is feltűntek. Így például megjelentek a világ geopolitikai színpadán a nagy ázsiai országok, hangsúlyt kapott az igazságosság és az igazságtalanság nemzetközi méretű kérdése, az elkeseredés, a terrorizmus, a környezeti válság, a szekularizmus, az elvilágiasodás terjedése, a tudományok és a technika hallatlan mértékű fejlődése, különösen a biotechnológia haladása, mely kihívást jelent az emberről alkotott képünk számára, és amely igen komoly etikai meggondolásokat igényel. Különösen az emberi és keresztény értékek néznek szembe nagy kihívásokkal.

A jelenlegi Európa már nem a bázeli találkozó Európája, és nem is a grazi összejövetelé. Mai Európánk egyrészről úgy tűnik, hogy céltalanul bolyong, ideálok és konkrét célkitűzések nélkül, másrészről pedig egyre inkább érzi annak szükségét, hogy újra keresse léte értelmét. Ezért hát nagy a felelősségünk, hogy tanúságot tegyünk a világosságról (János 1,9). Az a világosság ugyanis, amely a felvilágosodás korából származik, és amely eredetében ugyan nem volt kulturálisan elzárva a keresztény örökségtől, ugyanakkor különleges hangsúlyt helyez a tudományos gondolkodásmódra, nem tűnik már elegendőnek utunk számára.

Meg vagyok győződve róla, hogy ezekben a napokban különösen komolyan kell vennünk azt a témát, amelyet nagygyűlésünk számára választottunk: Krisztus világossága mindenkit megvilágosít. A megújulás és az egység reménye Európában. Ez a téma mélységesen bibliai, hiszen amint a János-evangélium prológusában olvassuk, „az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít, a világba jött” (Jn 1,9).

Ezért éneklik a keleti liturgiában is: Krisztus világossága mindenkinek világosság. Hozzájárulásunk a nagyszebeni találkozó sikeréhez attól függ, hogy képesek vagyunk-e értő módon olvasni a különböző problémákat, és szembe tudunk-e velük nézni annak a világosságnak a fényénél, amely az Evangéliumból származik. Vagyis fel kell emelnünk fejünket, mert keresztény emberekként a keresztségben megkaptuk Krisztus világosságát. Ugyanakkor azonban nagyon alázatosaknak kell lennünk, mert az, amit a világnak ajánlunk, nem a mi termékünk. Mint keresztények az Evangélium szolgálattevői és hírnökei vagyunk. Meg kell nyitni szívünket, hogy Krisztus világossága és szeretete rajtunk keresztül valóban minden embert átölelhessen.

A világosság krisztológiai szimbóluma, mintegy vezérfonala a teremtés bibliai elbeszélésének és az üdvösség történetének. Az Úr teremtő szava a csöndben hangzik: kijelenti, legyen világosság, és világosság lett. (Ter 1,3). Az idők teljességében pedig „az igazi világosság” (Jn 1,9) eljön a világra és megtestesül (Jn 1,7.14). Az idők végén a szent városnak, Jeruzsálemnek „már nincs szüksége sem a nap fényére, sem a hold világosságára, mert Isten dicsősége ragyogja be, és a Bárány lesz az ő világossága” (Jelenések könyve 21,23).

Már a II. vatikáni zsinat arra tanít, hogy a keresztények megosztottsága miatt magának az egyháznak nehezebb kifejeznie minden szempontból a maga katolicitásának teljességét az élet valóságában.

A keresztények teljes egységének szent ügye előmozdítása tehát az európai társadalom számára is megújulást kellene, hogy jelentsen, vagy hozzá kellene járulnia az azonosságában – a valódi emberi és keresztény értékekben – való megújulásához.

Az ökumenikus probléma egyik szempontja a keresztények közötti szeretet. Néha a keresztények, akik nagyon hasonlóak a hitben és a vallásos népi hagyományokban, félelemmel, bizalmatlanul vagy a múlt súlyos sérelmeinek keserű emlékeivel tekintenek egymásra.  Az egyik fő probléma tehát továbbra is a szívek kiengesztelődése a keresztények között. Ez különösen aktuális a különböző rítusú katolikusok és az ortodoxok között, Közép- és Kelet-Európában, egy olyan régióban, ahol a népek már annyit szenvedtek, és oly nagy szükségük van a társadalomban a keresztény ihletésre.

Ugyanakkor a keresztények egysége nem csupán érzelmi kérdés, hiszen vannak felekezeti megoszlások a hit igazsága miatt is. Az alapvető teológiai dialógus ezekről a pontokról természeténél fogva nem multilaterális, hanem konkrét keresztény közösségek között folyik. Így természetesen a mi mostani találkozónknak sem lehet feladata megoldani ezeket a problémákat.

Nincs helye a triumfalizmusnak és a könnyű  lelkesedésnek. Az ökumené útja kemény keresztút. De Krisztus kitartó szeretete arra tanít minket, hogy hűségesek és következetesek legyünk minden jó ügyben, így az ökumenikus fáradozásainkban is.

Ahogy a rómaiakhoz írt levélben olvassuk: „Ne alkalmazkodjatok e világ felfogásához, hanem alakuljatok át, újítsátok meg lelketeket, hogy meg tudjátok különböztetni, mi az Isten akarata, mi a jó, mi a kedves előtte, és mi a tökéletes.” (Római levél 12,2.)

De az ökumenikus út ugyanakkor az az út is, amelyen meglátjuk a föltámadt Krisztus arcát, aki azt ígérte, hogy övéivel marad a világ végezetéig (Mt 28,20). Az utóbbi évtizedekben megtanultuk megismerni, tisztelni, megbecsülni egymást, és konkrét együttműködésben is kifejezni azt a már meglévő közösséget, amely sajnos még nem teljes közöttünk. Sok félelem megszűnt ebben a viszonylatban. Most azonban még inkább el kell mélyülnünk fáradozásainkban.

Az első feladat, amellyel itt Nagyszebenben foglalkoznunk kell, a kereszténység megélésének elmélyítése. Gyakran fájdalmasan állapítjuk meg, hogy a kereszténység ma kevéssé ismert Európában, illetve nem ismerik annak valódi lényegét. Sok karikatúra van forgalomban a kereszténységről, gyakran tudatosan hamis képek terjednek róla. Úgy hiszem, hogy az első nagy akadálya az ökumenizmusnak a tudatlanság a kereszténységgel kapcsolatban, és a keresztény élet felületessége. Sürgős, hogy az ökumenikus fáradozások egyben a lelki és teológiai elmélyülés alkalmai is legyenek. Ha hiteles misszionáriusai akarunk lenni Krisztusnak, először is valódi tanítványai kell, hogy legyünk. Meg kell tanulnunk, vagy tanulmányoznunk és tanulnunk kell a Szentírást és hitünk igazságait, így erősödhetünk meg keresztény azonosságunkban. Bizonyosan nem helyes út az egység felé, ha mindenki elfelejti a saját közösségének történetét, valóságát, tanítását és hitét. Az egység útja az igazságon és a szereteten át vezet. Nazianzi Szent Gergely mint utolsó tanácsot azt írja búcsúlevelében a konstantinápolyi egyháznak: „Fiaim, kérlek benneteket, őrizzétek meg a letéteményt” – vagyis a hitletéteményt –, „amelyet rátok bíztak.” (Oratio 42, 27: SC 384, 112 114.)

Egy másik sürgős ökumenikus feladat, hogy együttesen nézzünk szembe a modern világgal és az elvilágiasodással. Kelet- és Nyugat-Európa keresztény közösségeinek különböző tapasztalatai vannak. Mindnyájan tanulhatunk valamit egymástól. Az a kötelességünk, hogy együttesen mutassuk meg, hogy az Evangélium képes párbeszédet folytatni minden kultúrával, és van ereje arra, hogy minden civilizációt gazdagítson. A jelenlegi történelmi pillanatban, amikor a szubjektivizmus szinte eluralkodik földrészünk gondolkodásában, és amikor főként a volt kommunista világban kulturális és morális vákuum van, mégpedig olyan mélységes, hogy az már szinte a társadalom kriminalizációjának fenyegetését és a közrend destabilizálását hozza magával, fontos hangsúlyoznunk nagyon sok dolognak és nagyon sok emberi magatartásnak az értelmét és az objektív értékét. Meg kell újítanunk magunkban annak tudatát, hogy vannak szabályok, amelyek az ember természetéből és valóságából fakadnak, csak így tudjuk védeni és megóvni az egész teremtett világot. Máskülönben veszélybe sodorjuk – mi emberek, akik olyan „hatalmassá” váltunk – magának az emberi életnek a lehetőségét is ezen a bolygón. De az ember természetes értelmét a hitnek is meg kell világítania Krisztus világosságának. A világnak szüksége van Krisztusra, és szüksége van ránk is, ha Krisztushoz tartozunk.

A nagyszebeni találkozó el akarja mélyíteni és ki akarja szélesíteni az európai ökumenikus kapcsolatokat. Nekünk, delegátusoknak, akik Európa minden részéből érkezünk, feladatunk, hogy terjesztői és hírnökei legyünk Nagyszebennek, és még inkább hírnökei a keresztény hitnek, Krisztus világosságának szikrái.

Köszönetet mondok Nagyszeben egyházainak és városának a vendéglátó szeretetért. Különleges öröm számomra, hogy ezen a történelmi földön találkozhatunk, ebben az ősi városban.  Ez a régió, Erdély és egész Románia gazdag az ortodox, latin és bizánci rítusú katolikus és protestáns keresztény örökség eleven bizonyságaiban. Románia és Bulgária belépése az Európai Unióba az idei év elején számunkra az idők jelének tűnik. Még ha az Unió mint olyan ebből a szempontból csupán keretet jelent is, mely lehetővé teszi a kiengesztelődést és a testvériséget sok nép között és sok etnikai csoport között, ez a kibővítés kihívást jelent számunkra, keresztények számára, felszólítást arra, hogy töltsük meg ezt a keretet tartalommal, olyan tartalommal, amely hitünk gazdagságából származik. A hely szellemére tekintettel nem mulaszthatom el, hogy megemlékezzem ennek a földnek a keresztény vértanúiról és hitvallóiról, akik között számos nagy főpásztort is tisztelhetünk. Tisztelettel kell megemlékeznem továbbá Theoctist pátriárka személyéről is, aki nemrég hunyt el. Személyes találkozásai II. János Pál pápával jelentős lépések voltak a keresztények egysége felé vezető úton. Hálás köszönetet mondok annak a sok személynek, közösségnek és intézménynek is, akik az isteni gondviselés eszközei voltak, és lehetővé tették ennek a mostani találkozónak a megszervezését. A Szentlélek Úristen legyen velünk, és támogasson minket ezekben a napokban.

Köszönöm a figyelmet.


Ulf Jonsson

A VALLÁS SVÉDORSZÁGBAN*

Hosszú ideje tartja magát az a meggyőződés, hogy Nyugat-Európa az erőteljes szekularizáció útjára lépett. Manapság azonban ezt a véleményt egyre inkább megkérdőjelezik. Egyesek egyenesen azt állítják, hogy ennek épp az ellenkezője igaz: a kortárs nyugati kultúra új, növekvő nyitottsággal fordul a vallásos hit felé. Vajon valóban így van-e? Vannak-e látható jelei ennek az új vallási, hitbéli nyitottságnak jelenlegi kultúránkban?

Egyes vallásfilozófusok úgy vélik, a posztmodern társadalom egyik fő jellemzője, hogy egyben posztszekularizálttá is vált. Szerintük az erősödő elvilágiasodás korszaka a végét járja. A modern gondolkodásban gyökerező korábbi valláskritika kezdi átadni helyét a vallás méltányos értékelésének a posztmodern korban. Ola Sigurdson teológus, a Göteborgi Egyetem tanársegédje ezt a fejlődést a következő megragadó képpel érzékelteti: „A világ idegen földdé vált számunkra.” Sigurdson annak a meggyőződésének ad hangot, hogy az elvilágiasodott huszadik század mindent leegyszerűsítő, technokrata életszemlélete önnönmagára omlott, önmagát rombolta le. Ebben az összefüggésrendben, efféle kilátások mentén az ember már nem képes a világnak és az emberi életnek értelmet adni. A szekularizáció, amikor megfosztotta misztériumától az emberi életet, jelentését, értelmét is kirabolta.

A svédországi vallási helyzet háttere

Svédországot – joggal – gyakran nem csupán Európa, hanem az egész világ legszekularizáltabb országának tekintik. Bár nem egyszerű általánosan elfogadott meghatározását adni az elvilágiasodásnak, mégis vannak bizonyos tényezők, melyek egy társadalom szekularizációjának mértékét világosan jelzik. Egyik ilyen jellemző azoknak az embereknek a száma, akik templomi istentiszteleteken vesznek részt.

    1999-ben Svédországban igen alapos szociológiai felmérést végeztek az istentiszteletek látogatottságáról, amelynek eredményét a Det religiösa Sverige (A vallásos Svédország) című könyvben tették közzé. A könyv pontos adatokat nyújt arra nézvést, hogy a keresztény, a zsidó, a muzulmán, a buddhista, illetve egyéb istentiszteleti formákban hányan vettek részt Svédországban 1999 szeptemberének egy adott hétvégéjén. Svédország 9 millió lakosából durván 550 ezer ember vett részt valamiféle istentiszteleten azon a hétvégén, amely a teljes népesség 6,2 százalékát jelenti. Ehhez viszonyítási adatként szolgálhat Svájc 15,7, Spanyolország 25,4 és az Egyesült Államok 44 százalékos részvételi aránya.

    Az 550 ezer résztvevő különböző vallási csoportosulások között oszlott meg. Majdnem fele a Svéd Lutheránus/Evangélikus Egyház (a korábbi Svéd Államegyház/Hivatalos Egyház) istentiszteletén jelent meg. A második csoport, a teljes létszám mintegy 35 százaléka, a hagyományos Evangéliumi Keresztények (baptisták, methodisták és pünkösdisták) köréből került ki. A kicsiny svéd katolikus közösség – a népesség kevesebb, mint 2 százaléka – alig több mint 25 ezer emberrel képviseltette magát a vasárnapi szentmisén, ami valamennyi istenhívő 4,5 százalékát teszi ki. Kissé kevesebben – 21 ezren – vettek részt az ország orthodox egyházainak szertartásain. Svédország legnagyobb nem keresztény vallási közössége kétségtelenül a muzulmánoké. Több mint 22 ezer muzulmán hívő imádkozott azon az 1999. szeptemberi hétvégén a mecsetekben. A zsidó, a hindu, a buddhista s a más nem keresztény vallási szertartásokon részt vevők száma egyenként nem érte el a 2 ezret.

    Nem szükséges mélyebben a számadatokba tekintenünk, az összkép így is világosan kirajzolódik: a svéd lakosság több mint 90 százaléka semmilyen vallási szertartáson nem vesz részt egy átlagos hétvégén. Továbbá annak a 6,2 százaléknak, amely istentiszteletet látogat, majd 20 százaléka olyan közösséghez tartozik, melynek tagjai elsősorban bevándorlók. Nélkülük a Svédországban élő, egy átlagos hétvégén bármiféle vallási szertartáson részt vevő emberek aránya még az 5 százalékot sem érné el.

    A svédországi vallásos hit helyének, szerepének megértéséhez további fontos szempontok figyelembevételére is szükség van. Ezek között első helyen áll az egyház és az állam kapcsolatának jelentős reformja, amely a 2000. évben született. A reform abban állt, hogy a Lutheránus Egyház – amely addig az Államegyház és a hivatalos vallás szerepét töltötte be – hivatalosan elvált a svéd államtól, s önálló entitássá, intézménnyé lett. A reformáció Svédországban hosszúra nyúlt folyamatában legkésőbb a 17. század elejére tehető az egyház lutheránus önazonosságának megszilárdulása. Az Egyház és az Állam egysége lett a fejlődő svéd nemzetállam egyik oszlopa. A 17. század elejétől fogva svédnek lenni egyet jelentett a lutheránussággal. Bizonyos vonatkozásokban a lutheránus egyház és a svéd állam szoros kapcsolata 2000-ig fennmaradt, más szempontból azonban már a 19. században meggyengült. 1873-tól bizonyos feltételekkel törvény biztosította a svéd polgárok számára, hogy elhagyják a lutheránus egyházat, és más egyházi közösséghez csatlakozzanak, például, hogy katolikus hitre térjenek. Azonban, akik éltek ezzel a lehetőséggel, el kellett, hogy fogadják polgárjoguk bizonyos korlátozását. Például állami iskolákban nem taníthattak. Csak 1951-ben engedélyezték a svéd állampolgároknak, hogy törvényesen kilépjenek a lutheránus egyházból, anélkül hogy kötelezték volna őket a valamely más egyházi közösséghez való csatlakozásra.

Az államegyházi rendszer mint a szekularizáció egyik oka

A szigorú svéd államegyházi rendszer olyan következményekkel is járt, amelyek ma már különösnek tűnhetnek. Például a 2000. évig a kormány nevezte ki a lutheránus egyház püspökeit. Ennél is meglepőbb, hogy még a 70-es években is a kormány iktatta be az ország minden harmadik lelkészét. A korábbi időkben a vikárius volt egyházkerületében az állam legfőbb képviselője. Egészen a 80-as évekig a lutheránus lelkész kötelessége volt egyházközségében nyilvántartani minden személyt, a svéd nemzeti népesség-nyilvántartás részeként. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy minden svéd automatikusan, születésénél fogva a lutheránus egyház tagja lett, akár megkeresztelték, akár nem.

    Ezeket a szempontokat elsősorban nem azért említem, hogy egy idejétmúlt rendszer bizonyos anakronisztikus furcsaságaira világítsak rá, inkább azért, hogy bizonyítsam, maga a hosszú életű államegyházi rendszer egyike azoknak a döntő okoknak, melyek hozzájárultak az ország teljes szekularizációjához. A lutheránus egyház a kormányzati ellenőrző hatalom eszközeként is látszott működni, s valóban, sok szempontból ez is volt a helyzet. Amikor a 19. század második felének végén a vasárnapi istentiszteleten való részvételt már nem tették kötelezővé, a templomba járás gyors hanyatlásnak indult. Az 1920-as évekre a lakosság kevesebb, mint 15 százaléka járt rendszeresen a vasárnapi szertartásokra. Az, hogy az emberek szemében az egyház szinte egyet jelentett az állammal, bizonyára siettette elidegenedésük folyamatát a svéd egyháztól.

    Egy másik tényező, mely igen erős hatást tett a szekularizáció irányában, az a vallásos hittel szembeni pusztító, megsemmisítő kritika volt, amelyet a filozófus Ingemar Hedenius (1908–1982) képviselt és hangoztatott. A Svédország határain túl alig ismert Hedenius az 1950-es és 1960-as években óriási hatást gyakorolt az ország kulturális életére és közéleti vitáira. 1949-ben publikálta Faith and Knowledge (Hit és tudás) című könyvét, melyben nagy retorikai erővel, nem kevés gúnnyal és az analitikus filozófia akkori eszköztárával kemény támadást indított a Lutheránus Államegyház ellen. Teológusok és püspökök egyaránt tehetetlennek bizonyultak arra, hogy bármely meggyőző módon válaszoljanak e támadásra. Mit sem tudtak az analitikus filozófiáról, hiszen mindaddig Svédországban a filozófiai eszmecseréket, gondolkodást a neokantiánus és idealista filozófia jellemezte. Így hát Hedenius a maga számára könnyű játszmába fogott, s elszántan tört a győzelemre.     

    Különösnek tűnhet, hogy egyetlen könyv, melyet egy filozófiaprofesszor írt, ilyen óriási hatással bírhat. Hedenius azonban számos befolyásos kapcsolattal rendelkezett a tudományos világban és a kulturális elit köreiben. Svédország legnagyobb példányszámú napilapja, a Dagens Nyheter elszántan kiállt mellette, s hamarosan lehetetlenné vált gátat vetni annak a pusztító lavinának, melyet Hedenius könyve elindított. Egyik következményeként a „kereszténység” nevű tantárgynak az iskolai tanmenetben való oktatását betiltották, mint amely „összeegyeztethetetlen a tudományos világnézettel”. Ráadásul az egyetemek teológiai fakultásait – amelyek mindaddig szoros kötelékben álltak a Lutheránus Egyházzal – a különböző vallások és a szekularizált, materialista világszemléletek tudományos kutatóhelyeivé alakították át.

    A szekularizáció növekedése a közélet sok egyéb területére is kiterjedt. A fő politikai pártok valamennyien egyetértettek abban, hogy a vallás szigorúan magánügy. Noha bárki szabadon kötelezhette el magát a vallás kérdéseiben, maga a vallás kiűzetett az iskolákból, a politikai és egyéb közszférából. Az 1950-es évektől az 1970-es évek végéig csúcspontjára hágott az a tilalom, amely a közélettől távol tartott mindent, aminek köze volt a vallásos hithez. Hogy a régi államegyházi rendszer mégis túlélt néhány évtizedet, az annak a ténynek is köszönhető, hogy a Lutheránus Egyházat alapjaiban nem specifikusan egyházi/vallási testületnek, inkább a svéd kulturális és nemzeti hagyományok ápolására szolgáló intézménynek tekintették.

Az utóbbi évek fejleményei

A fent elmondottak tükrében figyelemre méltó, hogy az elmúlt 15 évben e tendencia a vallásnak és a vallásos hitnek a közéletben játszott szerepe irányába mozdult el. Az elmozdulás korántsem hatalmas, de eléggé lényeges, alapvető ahhoz, hogy világosan megfigyelhető legyen, noha például nem előmozdítója a templomi szertartásokon részt vevők száma növekedésének. Következményeként azonban mégis érzékelhető a vallási megnyilvánulásoknak és vallásos témáknak jelenléte a közéletben, és a mód, ahogyan ezeket a kérdéseket kezelik. A vallásnak a svéd közéletbe való visszatérésére néhány jellemző példát hozhatunk föl az elmúlt négy esztendőből.

    Az első példa 2003-ból való, és Stockholm katolikus püspökének, Anders Arboreliusnak és a filadelfiai pünkösdista/szombatista közösség stockholmi főpásztorának, Sten-Gunnar Hedinnek ökumenikus kezdeményezéséből fakadt. 2003. január 28-án a vezető svéd napilap, a Svenska Dagbladet olvasói meglepve lapozhattak arra az egész oldalas cikkre, amely Jézusról szólt és az ő jelentőségéről a ma embere számára. Arborelius és Hedin írásukban arra hívták fel az olvasókat, elmélkedjenek arról, Jézus milyen szerepet játszik az életükben, és osszák meg gondolataikat, véleményüket.

    A reakció minden várakozást fölülmúlt. Az újságot levelekkel árasztották el. A szerkesztő szerint soha még egyetlen témában sem érkezett hozzájuk ilyen sok levél. A cikk több mint két hónapig tartó vitát indított el. Mintegy 50 – köztük néhány igen terjedelmes – olvasói levelet közölt az újság. Az ún. „Jézus-vita” más médiában is helyet követelt magának, és több más napilap is oldalakat szentelt a témának. Még a Dagens Nyheter, a Svenska Dagbladet fő riválisa sem tehetett mást, mint hogy a maga hasábjain teret adott a Jézus-vitának, melybe rádió- és televízióprogramok is belekapcsolódtak. 2003 első hónapjaiban hirtelen Jézus került a közéleti viták gyújtópontjába. A Jézus iránti óriási érdeklődés bizonyára mindenkit meglepett, nem utolsósorban Arborelius püspököt és Hedin főpásztort, akik az egészet elindították. A Svenska Dagbladet-nek a cikk megjelenéséért felelős szerkesztője ugyancsak elámult a téma iránt megnyilatkozó széles körű érdeklődésen. Néhány héttel a „Jézus-vita” elindulása után a következőt jelentette ki: „Csupán Jézus nevét kell említeni, s elszabadul a pokol!”

Szent Brigitta születésének 700. évfordulója

A második példa is 2003-ból való. Abban az évben ünnepelték Szent Brigitta születésének 700. évfordulóját. Eddig ő az egyetlen a svédek között, akit a katolikus egyház hivatalosan szentté avatott. Brigitta (1303–1373) a királyi családdal szoros kapcsolatban álló nemesi családban született. Már fiatal lányként apácának készült, ám egy ugyancsak gazdag nemesi család fiához kényszerítették feleségül. Férje halála után azonban szétosztotta minden vagyonát nyolc gyermeke és a szegények között, s a negyvenes éveiben járó özvegy egy szemlélődő apácarend alapításán munkálkodott. A szerzetesrend anyaháza Svédország déli részén, a csodálatos szépségű Vättern-tó partján fekvő Vadstenában állt. A zárda, melynek elkülönülő részlege vallásos férfiak számára létesült, Skandinávia legnagyobb könyvtárával büszkélkedhetett. A lutheri reformáció megjelenéséig e zárda lett az ország legfontosabb vallási és kulturális központja. A reformációt követően Szent Brigitta alakja fokozatosan elhalványult a köztudatban, részben mert a zárdát 1593-ban a hatóságok erőszakkal bezárták, részben pedig azért, mert a lutheránus liturgia eltörölte a szentek tiszteletét, kultuszát. Azután a 20. században az érdeklődés újra feléledt Szent Brigitta iránt, s néhány figyelemre méltó életrajzi munkát is megjelentettek róla.

    Éppen ezért nem tűnt igazi meglepetésnek, amikor a svéd kormány bejelentette, hogy a 2003-as esztendőt a Szent Brigittára való nemzeti megemlékezés évének nyilvánítja. A kormány még állami támogatással működő bizottságot is létrehívott a megemlékező ünnepségek előmozdítására. A bizottság hamarosan rádöbbent, hogy a Szent Brigitta iránti érdeklődés sokkal nagyobb annál, semmint azt előre megjósolták. Csak a 2003-as esztendőben több mint 40 új könyvet jelentettek meg Brigittáról és szerzetesrendjéről. Sok száz előadásra és más kulturális eseményre, így színházi és operaelőadások rendezésére került sor országszerte az emlékévhez kapcsolódva. 2003. július 23-án, Szent Brigitta egyházi ünnepén a megemlékezések legkiemelkedőbbjeire került sor. Walter Kasper bíboros, a Keresztény Egység Pápai Tanácsának elnöke celebrálta az ünnepélyes szabadtéri szentmisét Vadstenában, a középkori zárda templomának közvetlen közelében, ahol Szent Brigitta ereklyéit, földi maradványait ma is őrzik. Az ünnepi szentmisén megjelent a svéd uralkodó, XVI. Gusztáv Károly, valamint a svéd királyi család több tagja, a svéd kormány képviselői, számos kiemelkedő külföldi vendég és 15 ezer katolikus az ország minden részéből. A szentmisét a svéd nemzeti televízió egyenesben közvetítette, majd a következő napokban az adást – teljes terjedelmében – kétszer is megismételték. A Szent Brigitta iránt megnyilvánuló óriási érdeklődés nem egykönnyen megmagyarázható jelenség. Kétségtelenül számos különböző tényező játszik szerepet benne. Egy dologban azonban tökéletesen bizonyosak lehetünk: húsz évvel korábban egy jelentős vallási személyiség egyáltalán nem kelthette volna fel a svéd közvélemény érdeklődését. 1983-ban az ország kulturális légköre egyszerűen nem tette volna lehetővé, hogy egy szent akkora nyilvánossághoz és figyelemhez jusson a médiában, mint amilyet Szent Brigitta kapott 2003-ban. A teljes médiajelenlét Szent Brigitta ünnepén bizonyítéka annak a jelentős szemléletváltásnak, amely a vallás iránt akkor már megnyilvánult.

    A Szent Brigitta jubileumi év hatása tetten érhetővé vált még egy képregényben is, melyet Berglin, Svédország legnépszerűbb képregény-rajzolója készített. A képen férj és feleség egy kanapén ülve televíziót néz. Egyik csatornáról a másikra kapcsolgatnak. Az utolsó kockán a férj, földühödve az aznap esti programkínálaton, fölkiált: „Föladom. Az összes átkozott csatornából Szent Brigitta folyik.”

Visszatér-e a vallás a mai kultúrába?

Honnan ered ez a vallás iránti újfajta nyitottság? Egyik előzetes feltételezés lehet, hogy a modern, mindent leegyszerűsítő, technokrata racionalizmus nem nyújt túl sok teret az ember számára, hogy életének jelentőséget és értéket tulajdonítson. A már említett Ola Sigurdson svéd teológus ezt az ösztönös érzékelést abban az állításában fogalmazta meg, miszerint a szekularizáció összezsugorítja a világot. Az elvilágiasodott életszemléletben már nem marad helye az élet megértése, értelme összetettebb megközelítésének. Míg korábban a vallási megszorítások alól való fölszabadulás lehetőségének tekintették, manapság, éppen ellenkezőleg, úgy érzékelhető, tapasztalható, hogy a szekularizáció az emberi lét értelmét ássa alá. Amikor annak a lehetősége elvétetett, hogy az emberi életet a megszentelődés felé irányítsuk, létezésünk végső összefoglalásának fölépítését a közönségesség, a köznapiság és az üresség fenyegeti.

    Egy másik tényező, mely a vallás visszatérésének mélyén, hátterében áll: a sokkultúrájú társadalmunkban föllelhető, egymásnak ellentmondó, széttartó értékek egyre táguló egymás mellett élése, pluralizmusa. Owe Wikström, az Uppsalai Egyetem valláspszichológia-professzora úgy véli, sokan nem szabadságként, inkább teherként érzékelik, élik meg az értékek és életformák pluralitását a jelen kultúrájában. A pluralizmus – a tartós társadalmi kötések és kötelezettségek hiányát teremtve – összezavarodást ébreszthet-e és fölkeltheti a valahová tartozás, a gyökerek keresésének igényét. A vallás lehetőséget kínál arra, hogy az ember szilárdan ragaszkodjon a maga, hosszú történelmi hagyományban kialakult értékeihez és életállapotbeli kötelezettségeihez, s hogy azokban másokkal osztozzon a hívők nagyobb közösségében.

    A vallás felé irányuló új nyitottság harmadik lehetséges forrása az egyházi rítusok, szertartások iránti igény, mely alkalmas arra, hogy segítséget nyújtson az embereknek, hogy a váratlan, előre nem látható eseményekkel, élményekkel, az elhagyatottsággal, a magukramaradottsággal megbirkózzanak. A szekularizáció megfosztott bennünket a korábbi idők vallási szertartásaitól, s a rítusok e hiánya különösen érzékelhető a szenvedés és a halál élményének megtapasztalásakor. 1986-ban, a svéd miniszterelnök, Olof Palme meggyilkolása után, majd a 2004 karácsonyát közvetlenül követő délkelet-ázsiai cunami katasztrófája után (melyben svédek százai lelték halálukat) és számos más tragikus esemény után Svédországban sok ember fordult ismét a vallási szertartások felé. Sokan keresték föl a templomokat, s gyújtottak gyertyát, hogy kifejezzék bánatukat, fájdalmukat a szent helyeken. Ez a vallási rítusokhoz és jelképekhez fordulás jele lehet annak, hogy az ezekkel az élményekkel, tapasztalásokkal való pusztán világi értelemben vett foglalkozás egyáltalán nem elegendő, s korántsem megfelelő.

Negyedik tényezőként emlékeztessünk a vallás, a hit azon képességére, mely megteremti és fönntartja az ember személyes önazonosságát. Az utóbbi években egyre természetesebbé vált a fiatalok körében a vallási szimbólumok viselése, öltözékük részeként, díszeként. Korábban ez gúnyt, megvetést váltott volna ki, ám manapság vonzó és érdekes. A vallási jelkép viselése annak bizonysága, hogy viselőjének gyökerei vannak az emberi létben, s hogy valahol otthon érezheti magát. Ma sok fiatal szenved attól, hogy úgy érzi, sehová sem tartozik. Britt-Marie Näsström, a Göteborgi Egyetem vallásszociológia-professzora ezzel kapcsolatban megjegyezte: „A vallási jelképek viselése egyik módja annak, hogy az ember megmutassa, tartozik valahová. Ez a szokás a fiatalok körében a vallás iránti megújult érdeklődésükből fakad, és abból a vágyból, hogy meghódítsák maguknak az élet azon területeit, melyeket nem a pénz és a technológia ural.”

Ezek tehát jelei a vallás visszatérésének, a Szentség iránti érdeklődés megújulásának, amely a mai svéd társadalomban zajlik. A nyugati világ más részein is hasonló tendenciákról adnak számot. Csak a jövő mutathatja meg, vajon ezek a megfigyelések helyesek-e, s hogy a posztmodern kultúra milyen módokon fordulhat át a posztszekularizáció kultúrájába.

Váljék legalább néhány e jelek közül bizonyossággá, hogy bátorító és ihlető forrásra leljünk bennük.

* Elsőként a cikk német változata jelent meg 2006 februárjában a Stimmen der Zeit című német jezsuita folyóiratban. A jelen fordítást Róna Judit készítette az angol nyelvű változat alapján: Studies. An Irish Quarterly Review, Summer 2007. volume 96. Number 382. pp 193–202.