LELKISÉG


 


Bárdosy Éva

VENITE, ADOREMUS DOMINUM!

Képzeld, mama, a születésnapomra igazi, élő babát kapok ajándékba – lelkendezett Réka unokám, aki a szüleit anyának és apának, a nagyszüleit meg mamának, papának szólítja. Rékának már vannak kisöccsei, de most újra nagy az öröm, hiszen megint gyermeket várunk. Egyszer – még gyönyörű őszi napsütésben – nálunk töltöttek egy délutánt az unokáink. Gesztenyét és diót gyűjtöttünk a fák alatt, vonatost játszottunk, mászókáztunk, hintáztunk, vacsoráztunk velük, végül letelepedtek a képernyő elé mesét nézni. Én pedig úgy ültem le velük szemben, hogy jól láthassam őket: ennél szebb látványt a földön nem tudok elképzelni. Mesétől elbűvölt gyermekarcokban gyönyörködni istenélmény. Mire eljön a karácsony, megszületik legkisebb unokánk.

Láthatom, karomba vehetem, dúdolva ringathatom, ha arra vágyik, szabad megsimogatni mindenfajta bársonynál finomabb bőrét, érezhetem babaillatát, nagyszülői büszkeséggel hallgathatom, ha gőgicsél vagy ha sír, és ha elég türelmes leszek, talán a vállamra hajtva kis fejét, meg is vigasztalódik nálam.

 

Ilyen simogatni, gyönyörködni, szeretnivaló kicsi emberként jött a világba a testté lett Ige, az Isten Fia, és megtestesülése egészen váratlan, legalábbis kopernikuszi fordulatot hajtott végre a teológiában, abban az ismeretben, amit az ember Istenről kitapogat, megérteni próbál. Mióta az Ige testté lett, istenfogalmunk gyökeres átalakulásra szorul. A karácsony lelkisége számomra elsősorban ezt jelenti, és arra sürget, hogy szakítsak végre egészen korábbi bálványaimmal, amelyeken most a nem megfelelő istenfogalmakat értem. Akárhány karácsony van is már mögöttem, ilyenkor mégis újra meg újra megpróbálom belepréselni Jézus Krisztust hamis és sérült, távoli és merev istenfogalmaimba. Karácsony viszont újra meg újra ebben a tekintetben vár tőlem is hitbéli fordulatot, metanoiát, megtérést: azt akarja, hogy higgyek benne, a Mindenhatóban, aki annyira mindenható, hogy még magatehetetlen csecsemőként is tudott „először” nézni „a mi éjszakánkba” (Pilinszky). Nem csupán a kereszt, a karácsony misztériuma is elég nagy próbaköve a hitnek. Ha most karácsonykor jól megállnám a próbát, fontolóra vehetném többek között azt, hogy Isten sokkal szabadabb annál, hogy kénytelen legyen a mi emberi elképzeléseinkhez igazodni. Ha jól akarom szeretni tehát, el kell fogadnom, hogy Ő mindig más, mindig több az én korlátolt elgondolásaimnál. Másokkal együtt milyen sokszor kimondtam már, hogy Isten a szeretet. De micsoda is ez a szeretet? A megtestesülés például szeretetének frappáns bizonyítéka. Nem akart megközelíthetetlen fényességben távolságot tartani, hanem úgy született közénk, mint a mi családunkban legutóbb a legkisebb unoka. A Határtalan korlátokat állított önmaga elé, beleértve az egészen tehetetlen kisbaba korlátait is. Márpedig erre a Gyermekre is érvényes a zsoltáros éneke:

Kezében a föld mélységei vannak,
Övé a hegycsúcsok, az ő művei
A tenger is az ő alkotása!

Jöjjetek, imádva boruljunk színe elé!

És térdeljünk le Urunk, Alkotónk előtt!

Letérdelünk: Urunk most egy pólyás baba hamvas arcocskájából néz ránk, s egészen ráhagyatkozik Máriára, az egyszerű palesztin fiatalasszonyra. Nem sokkal később egy hatalmát féltő, vérengző fejedelem elől kell Egyiptomba menekülnie, megízlelnie a hazátlan bevándorlók sorsát. Hivatását tudatosítva tanítványokat hív, velük vándorol országszerte, nincs hová fejét lehajtania, s így ad példát a puszta evangélium eszköztelen hirdetésére. Útja nagyon hamar beteljesedik: tanítása, magatartása olyan kihívó, olyan más, annyira az ellentmondás jele, hogy szinte szükségképpen vezet az áruláshoz, az ítélethez, a legkegyetlenebb halálhoz, amely betetőzi önként vállalt tehetetlenségét. Nehéz ilyennek ismerni az Istent, pedig Ő nagyon is tudja, mi miért van így és nem másként. Így tudja magát testestül-lelkestül elkötelezni mellettünk. Így tud minden álca nélkül osztozni velünk örömben, bánatban. Kiszolgáltatottságban, szegénységben, de a terített asztal mellett is.

Ugyan ki tehetetlenebb egy maszületett kisbabánál? Sajnos, van erre is válasz. És ma szinte automatikusan eszünkbe is jut a válasz: az életképtelenné abortált, de élni akaró, az őt kivégzőket soha meg nem értő, jobb sorsra érdemes magzat bizony még az újszülöttnél is kiszolgáltatottabb.

Már máskor is belém mart ez a gondolat: mi lett volna, ha Isten Fia a mi korunkban testesül meg. Bármilyen képtelen és kegyetlen is a föltételezés, de ha egyszer Poncius Pilátus korában halálraítélt és keresztre feszített rabszolgákkal azonosulva adta értünk életét, ma meglehet, hogy kivégzett magzatként váltotta volna meg a világot. Könnyebb azt végiggondolnunk, mi minden maradt volna el ebben az esetben. Elmarad a kánai csoda és minden más csodatétel, gyógyítás, ami utána következett annak eleven bizonyítékaként, hogy Isten országa köztünk van. A magdalai Máriát nem hagyta volna el a hét ördög, Jairus kislánya, a naimi özvegy egyetlen fia nem támad fel, Lázárt végleg elsirathatják a testvérei, beteg marad a vérfolyásos asszony, nem gyógyul meg a tíz leprás, a kánaáni asszony sokat szenvedett lánya meg az epilepsziás rohamoktól szenvedő fiú sem. . . Nem hallottuk volna az örömhírt, de a négy evangéliumot sem írhatta volna meg senki, a szent hagyományról nem is beszélve. Soha senki nem emlegethetné azokat a milliószor idézett, de mindig frissnek, élőnek, nekünk szólónak hangzó sorokat, amelyek megszámlálhatatlanul sok nemzedéket vigasztaltak már az évezredek során: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen.”

Naponta olvasunk – persze csak emelkedettebb szellemiségű újságokban – arról, milyen keservesek hazánkban a népesedési mutatók, a korfa meg az effélék. Mikor kórházban, egy nőgyógyászati osztályon kellett néhány órát eltöltenem, én is találkoztam vagy fél tucat sorstárssal, akik abortuszügyben feküdtek ott. Volt köztük prostituált, aki a magzatait bizonyára „munkahelyi balesetként” kezelte általában, már túl volt a „műtéten” az a tipikus mai fiatal, aki senkire nem is próbált tekintettel lenni, s a mobilján folyékonyan hazudott az otthoniaknak tartózkodási helyéről. Kétségbeejtő volt látni az önzéstől elembertelenedett lányt, és elképzelni, hogy húsz év múlva mennyire fogja sajnálni magát, ha már nem lehet gyermeke. Rajtuk kívül még mások is voltak a szobában előtte vagy már utána egy-egy bennük fogant élet kioltásának. Sírtam a tehetetlenségtől, és mielőbb el akartam menekülni onnan. Tudom, hogy az abortusz ellen csupán prédikálni nemcsak fölösleges, káros is. Ha mindnyájan úgy próbálnánk megakadályozni egy-egy magzatgyilkosságot, mint Teréz anya tette, aki ilyenkor felelősséggel így bátorította azokat, akiket én el szoktam ítélni: „Szüld meg, és add nekem, én felnevelem őt!” Igen, így, de csak így én is az Üdvözítő tanítványának bizonyulnék, aki ezekért a megtévesztett, megtévedt, elfuserált, begörcsölt életű emberekért is emberré lett.

Az abortusz mellett egy másik (attól nem is mindig független) tény is oka többek között a magyarral együtt még sok nemzet elnéptelenedésének. A meddőség egyre nyilvánvalóbban fenyegeti az egészen vétlen családokat is. Sok-sok házaspár őszintén vágyik a gyermekáldásra, imádkoznak is, áldozatokat is hoznak érte, vágyuk mégsem teljesül. Egy éve mutatták be azt a sci-fi műfajú filmet nálunk, amelynek témája a világméretű meddőség. Az ember gyermeke c. film értékelői sok jót elmondtak már a forgatókönyvről, a szereplőkről, magáról a bizarr, de a valósággal nagyon is szoros kapcsolatban lévő témáról, a nem hollywoodi befejezésről. Engem elborzasztott a film kiinduló helyzete, hogy már 18 éve nem jött senki emberfia, emberlánya a világra, de nem kevésbé az ebből következően a mindenkori legfiatalabb ember kultusza, a rendet a világon egyedül, de sajátosan fasiszta módszerekkel fenntartó britek bevándorlási politikája, az elenyésző jövő és a minden remény nélkül elszabaduló pokol a maga szükségszerű szereplőivel. . . A „remete” megpróbálja önmagát és feleségét valahogy függetleníteni ettől az egésztől, persze hiába. Utolérik. A főszereplő előbb kényszerből, később meggyőződésből pártfogásába vesz egy fiatal színes bőrű nőt, aki – csodák csodája – gyermeket vár, és hamarosan szülni fog. Mikor a baba megszületik, már mindenütt dühöng az erőszak. Számomra az a film csúcspontja, amikor az öldöklő profi katonák egyike – ezek a filmkockák olyanok, mint a híradós közelképek – észreveszi a két embert, akik az újszülöttel próbálnak valahogy egérutat nyerni a mészárlásból. Egy síró újszülött a fiatal anya karján, ebben a gyermeksírást már tizennyolc éve nélkülöző világban! És megtörténik a csoda: néhány percre tüzet szüntetnek, elhallgat a gyilkolás fülrepesztő zaja, és a váratlan csöndben ez a furcsa, a 2027-be odaképzelt „szent család” átvonul a színen. Mintha csak megelevenednének Heródes gyermekgyilkos hóhérai az előlük csodával megmenekülő Szent Családdal együtt!

Értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért a mennyből leszálló Istengyermek! Születésed órájában először néztél bele a mi éjszakánkba, de az a sötétség azóta is sűrűsödik, fenyeget minket és a jövőt. Unokáink jövőjét, akiknek látványa tőled kapott ajándék és valódi istenélmény. Vigasztalj meg most karácsonykor bennünket, akiket elkeserít a nem túl távoli nemzethalál, vagy akár az egész világ kihalásának reális réme! Vigasztald meg és áldd meg a várva várt gyermekek jövetelével a meddő házasságokat, tedd jóvá, gyógyítsd be azokat a sebeket, amelyeket egymásnak okozunk, és amelyeket mi sosem tudunk begyógyítani! Minden karácsonykor jó arra emlékezni, hogy olyan Isten vagy, amilyen, és a mi képtelenül sok nyomorúságunkat mindig újra magadra veszed, és megváltod. Jó nekünk odatérdelni a betlehemi jászol elé, imádni a nagy Istent, aki ennyire kicsivé lett miattunk.



Béky Gellért

ÁLOM – VALÓSÁG
ISTEN MEGLÁTOGATTA FÖLDÜNKET

Manapság népszerűek az ufós történetek. Hogy ufók csakugyan jártak-e a földön, érintették-e valaha is az ilyen, más világból való lények földünket, s ha igen, miért, mi volt a hatásuk, ittjártuk következménye stb., csupa megválaszolatlan kérdés. Inkább a kíváncsiság, élénk fantázia, találgatás világa ez. Az életet, az emberi sorsot nem befolyásoló „események”.

Van a japánoknak egy kedves, bájos legendája, meséje. Egy égi hercegkisasszony, Kaguja-hime, lejött valamikor régen a földre. Az akkori fiatal császár beleszeretett. Csakhogy elérkezett az égi látogató visszatérésének az órája, s bármennyire keserves volt is, búcsúzniuk kellett egymástól. A hercegnő, hogy vigasztalja a bánkódó császárt, a „halhatatlanság” orvosságát adta neki. Ám a császár hallani se akart róla; már elég baj az is, ha nem lehet az égi szerelmessel, hát még, ha örökké kellene élnie az orvosság hatására, nélküle! Már a gondolat is elviselhetetlen. És öngyilkos lett.

Ki ne ismerné Saint-Exupéry neves francia író (és repülős) híres könyvecskéjét, „Le petit Prince”-et (A kis herceg). Egy apró csillagról látogat el földünkre; itteni kalandjairól, benyomásairól olvasunk ebben a könyvecskében. Ám ez is csak mese, költészet.

Megtestesülés

A kereszténység meggyőződéssel állítja, vallja: eljött hozzánk, közénk Isten, meglátogatta földünket! Az elmúlt évezredek folyamán többször is „érintette” már ezt az emberlakta bolygót: szavával, „jelenéseivel”, látogatásával, sokféle módon éreztette jelenlétét, jelezte látogatásának valóságát (vö. Zsid 1,1), s kb. kétezer évvel ezelőtt valahol a mostani Izrael földjén, Betlehemben, Názáretben, Galileában, Jeruzsálemben épp 33 esztendeig itt tartózkodott köztünk Fiának, a Názáreti Jézusnak a személyében. A szakemberek a „kinyilatkoztatás” és „megtestesülés” szavakat használják ezeknek a különös, valóban egyedülálló, csodálatos látogatásoknak a megjelölésére.

Abban megegyeznek ezek a látogatások, érintések a már említett képzeletbeli, mesés, ihlet szülte eseményekkel, hogy nem állandó jellegűek. Nagy ritkán, s akkor is mindössze rövid ideig, kevés tanú jelenlétében mentek végbe ezek a földre szállások.

Az első ilyen feljegyzés Ábrahám korából való, kb. 4000 évvel ezelőttről. Az Ószövetségi Szentírás „jelenéseknek” nevezi ezeket a találkozásokat (Ábrahám, Mózes, a próféták, Illés).

A leghitelesebb, leg-„dokumentáltabb” látogatás Jézus születésekor történt Betlehemben és Jézus földi életében (evangéliumok). A bibliai szerzők, és nyomukban – pl. Antiochiai Szent Ignác vértanú – erősen hangsúlyozzák ezeknek a látogatásoknak, jelenéseknek valós voltát (aléthós). Az Egyház egyik alapvető dogmája is ezt erősíti meg, mikor Jézus emberségét minden kétséget kizáróan hirdeti. Nem holmi ufóról van szó, se nem Kaguja-himéről, nem is az irodalmi berkekben ismert kis hercegről, hanem Jézus Krisztusról, a názáreti Mirjam fiáról, aki egyúttal Isten Fia is.

A kereszténység ezeken az isteni látogatásokon, megnyilatkozásokon, az emberi történelembe való „benyúlásokon” alapszik. Kinyilatkoztatás, megtestesülés. Nem állandó, látható, dokumentálható jelenlétről van szó. A szemtanú is kevés az emberiség nagy számához viszonyítva. (ApCsel 10,41) Se az ufók, se Kaguja-hime, se a kis herceg nem változtatta meg a történelem folyását, se az emberek életét, erkölcseit. A kinyilatkoztatás, a megtestesülés azonban radikális változásokat hozott földünk történelmébe, életünkbe, az egész kultúrába.

S bár múló látogatások, ritka benyúlások voltak a történelembe, hatásuk maradandó, erjesztő, forradalmasító még ma is. Nem csoda, hisz maga Isten van mögöttük; Jézus megígérte jelenlétét a világ végéig, és a Szentlélek is mindig velünk marad, hogy folytassa, befejezze az „üdvösség” megkezdett művét. Isten Országa valóban elkezdődött, eljött, itt van valami megmagyarázhatatlan módon, bennünk, köztünk. A szentségek, a liturgia ennek a valóságnak, történésnek, folyamatnak látható, valóságosan „jelképes”, szimbolikus kifejezője, megjelenítője, közvetítője.

Igen ám, mondhatná valaki, de a kinyilatkoztatás már befejeződött, lezárult, a múlté! Bizonyos értelemben igen is, meg nem is. Jézus megtestesülése, halála, feltámadása egyszeri esemény: egyszer meghalt, többé már nem hal meg (Róm 6,9). Nagy Szent Leó szavai szerint: Ami látható volt Jézus életében akkor, az most átment a szentségekbe, s általuk, bennük él, munkálkodik tovább (halála és feltámadása „amíg el nem jön”, ahogy a misében énekeljük).

Ki tudja, hátha az úgynevezett „magán”-jelenésekben, Mária-jelenésekben (már amennyire hitelesek, megbízhatók), magánkinyilatkoztatásokban, „csodákban”, újra meg újra megérinti az isteni kinyilatkoztatás szele a földet, ha csak egy villanásnyira is. A szentek is ilyen „érintések”, átvonulások, röpke leszállások földünkön. Isten nem hagyja el népét, nem hagy „árván” bennünket.

Még az sem zárható ki, hogy a nagy „pogány” szentek (Buddha, Szókratész stb.) szintén ilyen isteni „benyúlások”, „érintések”, rövid „leszállások” voltak földünkön az üdvösség történelme folyamán. Nemcsak Buddhának vannak „avatár”-jai, „boddhiszavá”-i, (megtestesülései), Jézusnak is megvannak a maga egyéb megjelenési formái, változatai. Az Egyház feladata eldönteni, nyilatkozni ezek hitelességéről vagy kétességéről.

Az igazi öröm, a szeretet, remény, türelem, megbocsátás, nagylelkűség megnyilatkozásai is lehetnek a föld, az emberiség ilyen isteni érintése, látogatása. Hiszen nemcsak az ember, az egész teremtett világ sóvárog a megváltásra, üdvösségre, Isten fiainak dicsőségére (Róm 8,22–23).

Nincs szükségünk tehát ufókra, se Kaguja-himékre, se kis hercegekre: a valóság, a beteljesedés, az ígéretek sokkal nagyszerűbbek, sokkal biztatóbbak. Hinni kell az isteni ígéretekben, az isteni kinyilatkoztatásokban, Isten földi látogatásaiban, a megtestesülésben Jézus „második eljövetele”, az úgynevezett „parúzia” az eddigi látogatások, ígéretek beteljesedése és igazolása. Az Egyház ebből az ígéretből, ebből a nagy reményből született. Ezt tanúsítják a tesszalonikai levelek, a római levél (8. fejezet), az ősegyház legrégibb röpimája, a „Marana tha” (Jöjj, Uram, Jézus). Ez a remény és vágy élteti most is a kereszténységet, mikor a liturgiában nap mint nap ismétli a szentmisében: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” (1Kor 11,26)

Kigomolyog

Illyésnek van egy szép verse: Kéz a ködben. Az alaktalan, folyton áramló ködből lassan, homályosan, mégis kivehetően kezd valami kéz, áldás, afféle arc kibontakozni, ha el is tűnik a következő pillanatban. A vers végén ez áll: „Kigomolyog a szentek és / költők várta és védte ország. / Ady s a Boldogasszony arca / villog a pára-lobogókon”. A bibliai reményt se lehetne jobban kifejezni képben: a történelem, evolúció nemegyszer félelmetesen áramló, kavargó ködein át ki-kitűnik, majd megint eltűnik, hogy újra, egyre jobban, felismerhetőbben kigomolyogjék valami „arc”, egy igazi „szív”, egy élő „Személy”, maga az Isten. Ez így nem Illyés meglátása, hanem a jezsuita paleontológus Teilhard de Chardin-é. Dióhéjban benne van a keresztény remény, a megváltás.

Eszembe jut egy élmény: még mindig frissen bennem van. Alig voltunk még Németországban néhány hónapja árva magyarok, fiatal jezsuiták 1948-ban. Egy viharos-esős nap után, délután elsétáltunk St. Blasienből a közeli Höhenschwandtba, kb. ezer méter magasan a tenger szintje fölé. Az eső már elállt, de az égen még egymást kergették a szakadozott viharfelhők. Egyszer csak előcsillannak a sötéten fényes felhőfoszlányok közül a svájci Alpok hófödte csúcsai, mint valami káprázatos látomás. Alföldi magyarnak szokatlan valami, még a szánk is tátva maradt a csodálkozástól. Ám ahogy nézzük, már el is takarták a gyorsan száguldó viharos felhők, és máshol, ahol nem is sejtettük, más, új hegycsúcsok csillogtak-villogtak a lemenő nap sugarában. Így tartott ez egy jó ideig. Akármeddig elnéztük volna, de már indulni kellett visszafelé, nehogy ránk esteledjen. Ekkor értettem meg a prófétákat egy kicsit. Olvasásukkor egymást váltogatják a szívderítő látomások, ígéretek, vigasztalások sötét vészkiáltásokkal, rémképekkel, az ítélet borzalmaival. Ennél többet itt a földön ne várjunk még a Bibliától se. A teljes látás az örökkévalóságra van fenntartva. Ám az is elég, ami már látható, ha nem is biztosan, egységben. Csak „kigomolyogva”. S lassan összeáll a kép a kitartó nézőnek, keresőnek, vágyódónak: egy arc, egy szív, egy Személy.

Ilyen élményt ad, kínál pl. Szent Ágoston olvasása, Dante, Prohászka, Teilhard. Ez a keresztény hit látomása, a „visio pacis”, „gustus spei”, ahogy a himnuszok mondják (Békelátomás, ízlelt remény). Hasonló valamit kíséreltek elénk varázsolni a szocialisták, kommunisták hazug ígéretei is. Újabban a kapitalizmus, a New Age festegeti szivárványszínekkel csalóka földi mennyországát. A bökkenő csak ott van, hogy az arc helyett álarc, maszk, kamuflázs vigyorog ránk. S a szív helyén az erotika pornográf női pecsétjét találjuk száz meg száz formában: maga a szívtelenség, mert nincs benne szeretet, csak cinikus, csalóka kéj. A személyt is hiába keressük a globalista, vadvörös kapitalista, materialista ködgomolygásban. Nincs személytelenebb valami, mint a szabad verseny, szabad kereskedelem, liberális erkölcstelenség. Igaza van Simone Weilnek: a gonosz, a Sátán nem személy. Kollektív, „légió”, se arca, se szíve. Mint a diktatúrának, legyen akár zöld, akár vörös.

Az úgynevezett „nemzeti” és „keresztény” értékek erről szólnak, ha helyesen értelmezzük őket. Akárcsak a „személyes” Isten, a „személy” maga (istengyermekség), „szeretet” stb. Csupa ismerős, keresztény, talán elcsépelt, kigúnyolt szavak. De ez semmit se von le értékükből, ahogy a virág színe, illata, szépsége se kisebbedik azzal, hogy lenézzük, kigúnyoljuk, leszakítjuk, eldobjuk.

Erre a titokra (és veszélyre) kellene felhívni a figyelmet: felfedni az emberek előtt, hogy két merőben ellentétes látásmód, világnézet áll itt egymással szemben. Világviszonylatban és nemzeti síkon egyaránt. Új Prohászkákra, új „Diadalmas világnézet” megírására van szükség. Ehhez azonban merni kell szembenézni az apokaliptikus gomolygással, ismerni kell annak buktatóit és réseit, szakadásait. Érteni kell ahhoz, hogy éppen ebből a zavaros-csábos kavargásból tudjuk kihámozni, felcsillantani nem ennek vagy annak az embernek az arcát (legyen az még oly vonzó is), hanem a krisztusi Arcot, Isten arcát. Vagy ahogy Szent Pál mondja: „hogy felragyogjon nekünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán.” (2Kor 4,6)

Káosz – kozmosz

A „teremtés a semmiből” filozófiai fogalom (2Mak 7,28). A zenbuddhizmusban és a taoizmusban a „semmi” afféle metafizikus elv, princípium; a mindenség méhe, forrása.

A teremtés bibliai fogalma közelebb áll a valósághoz: a kezdeti „valami” meghatározhatatlan őskáosz (vö. Lao-ce 25), önmagában alaktalan, céltalan, irány, rend összefüggés nélkül; magától semmivé se lesz, tehetetlen, rest, a vak lehetőségek halmaza. S ebből lesz a csodálatra méltó kozmosz, a szépség és szentség világa! Ez nem a vak véletlen, se nem a dialektikus szükségszerűség következménye, hanem a Szentlélek munkája (Ter 1,2).

Mi jobbára a káoszt észleljük, tapasztaljuk nap mint nap, csak a költők, misztikus szentek, s főleg a hit képes észrevenni, megsejteni, látni a nagyszerű folyamatot, ahogy a káosz halad a kozmosz felé, feltartóztathatatlanul.

A másik bibliai kép: „a sötétségből a fényesség felé” (Ef 5,8–11); a nyers hús, a rest anyag átszellemül, megdicsőül. Szent Ambrus szerint az anyagvilág egyforma, ugyanazon szabadságra vágyódik, mint Isten fiai, mindegyik a maga dicsőségének megfelelően (Gal). A kozmosz is él, vár, vágyódik, remél (Róm 8,19–21). Mintha a modern tudomány is egyre ilyen kozmoszt kezdene felfedezni, csak nem érti, s ezért félremagyarázza.

A „megdicsőülés”, a „lelkivé, szellemivé” válás – Isten Lelke szerint – (Gal 5,16–23), szintén ebbe az irányba mutat. A japán mondás szerint: „Ittó o szagete, anja o juku - ittó nomi o tanome”: Kézben a lámpással menni a sötétben, ne félj a sötétségtől, csak bízd magad a fényre. A kinyilatkoztatás Fénye a mi vezérlő csillagunk a Káosz Éjszakájában.



Szabó Ferenc

YVES DE MONTCHEUIL – LELKI MESTER

Yves de Montcheuil jezsuita (1900–1944), aki részt vett a német megszállás alatti ellenállásban, és akit a németek agyonlőttek, a XX. század egyik legnagyobb teológusa lett volna, ha nem gyilkolják meg fiatalon. De életműve így is jelentős, amint ezt megmutatja rendtársa, Bernard Sesboüé legújabb könyvében: Yves de Montcheuil (1900–1944) précurseur en théologie, Cerf, 2006, 429 o. A köteten egy kék szalag így propagálta a művet: „Páter de Lubac nagy barátja.” Valóban Henri de Lubac és az „új teológia” köréhez tartozott, a II. vatikáni zsinat előfutárának tekinthető, mint Lubac-kal együtt Yves Congar O.P., Hans Urs von Balthasar, vagy másik két jezsuita rendtársa: Jean Daniélou és Gaston Fessard. Sesboüé bemutatja de Montcheuil életútját, elemzi és elhelyezi a XX. századi teológiában rendtársa kiadott és kiadatlan műveinek eszmevilágát, úttörő meglátásait. Minden kétséget kizáróan Szent Ágoston, B. Pascal és M. Blondel szellemi vonulatához tartozott. Visszahajolt az egyházatyákhoz, ugyanakkor figyelt az újabb filozófiára (perszonalizmus, egzisztencializmus), amikor úttörőként újragondolt bizonyos hagyományos (skolasztikus) teológiai tételeket. Már halott volt, amikor az 1950-es Humani generis (XII. Pius enciklikája) után kitört az „új teológia” körüli vihar, és Y. de Montcheuil néhány munkáját is betiltották. Itt most nem foglalkozunk vitatott (ma már elfogadott) teológiai tételeivel, hanem – Sesboüé utolsó, XI. fejezete alapján (315kk.) – lelki tanítását mutatjuk be.

A lelki élet problémái

Szerzőnk teljesen nem ismeretlen a magyar olvasóközönség előtt. Y. de Montcheuil két lelkiségi könyvét – A lelki élet problémái (1958) és Az Ország követelményei (1959) – fordításomban és utószavammal 1990-ben a Szent István Társulat megjelentette Világ Világossága címmel. (Ezentúl erre hivatkozom: VV.) Az a tény, hogy a jezsuiták Christus című folyóirata 2006-ban újra kiadta e két könyvet, már önmagában is jelzi a jezsuita lelki tanításának időszerűségét. (A lelki élet problémái megjelent angol, spanyol, olasz nyelven is.)

Y. de Montcheuil elsősorban világiaknak, egyetemistáknak, értelmiségieknek adta elő – lelkigyakorlatok és konferenciák keretében – lelki tanítását, amely nemcsak filozófiailag és teológiailag volt megalapozott, hanem élete tanúságtételével hitelesítette azt. Az elkötelezettség híve volt, halála is erről tanúskodik.

Henri de Lubac így jellemezte rendtársát: „Személyes ragaszkodása Krisztushoz nem volt valami hamar lelohadó érzelmi fellángolás, hanem szellemi erőfeszítés révén megérlelt reflexió gyümölcse, amely képessé tette a szilárd keresztény elkötelezettségre: úgy tűnik, ez a korán kialakult jellegzetesség volt páter de Montcheuil személyes lelkiségének alapvonása; ez volt kiképzésének is jellemzője, amelyet igyekezett megtenni apostolkodása alapjának.” (H. de Lubac: Résistance chrétienne au nazisme. Oeuvres complètes XXXIV, Cerf, 2006, 717.)

A lelki élet egyik alapvető problémája a teljes elkötelezettség Isten Országáért, ami feltételezi a teljes elszakadást mindattól, ami nem Isten, ami nem szolgálja az ő ügyét. Ez a lelkiség határozottan elveti azt a dilettantizmust, amelyet annak idején Gide hirdetett: nem kötelezem el magam, hogy mindig szabad maradjak újabb és újabb választásokra. De Isten országa követelményeit összhangba kell hoznunk az igazi humanizmussal; tehát semmit sem kell megtagadnunk az igazi emberi értékekből, ugyanakkor nem nyitunk utat a kompromisszumoknak sem. Ez a probléma alapvető volt de Montcheuil életében, miként egyik lelki mestere, Léonce de Grandmaison SJ lelkiségében is. A probléma összefügg a természetfelettiről alkotott felfogással. E ponton rokonságot látunk Teilhard de Chardin és H. de Lubac meglátásaival.

Néhány idézettel érzékeltetjük e lelkiség főbb vonásait.

„Valóban elkötelezni magunkat annyi, mint előre aláírni egy üres lapot, anélkül hogy  tudnánk, mit jegyzünk rá később, vagy inkább: csupán csak azt tudva, hogy egyre többet írnak rá. Új távlatok nyílnak előttünk, ahogy előrehaladunk, és nem annyira arra kapjuk a felszólítást, hogy többet tegyünk, mint inkább hogy felfedezzük azokat az új, sürgető feltételeket, amelyek okvetlenül szükségesek ahhoz, hogy hűségesek maradjunk eredeti lendületünkhöz.” (VV. 138)

Az előrehaladással, új tapasztalatokkal, jó vagy rossz tetteinkkel belső átalakuláson megyünk át, mert tetteink megváltoztatnak bennünket. „Mert nem elég azt mondani, hogy tetteink követnek bennünket: Azt kell mondanunk, hogy tetteink megváltoztatnak bennünket. Ez áll a jóra és a rosszra egyaránt. (. . .) Tetteink megváltoztatnak bennünket nemcsak azért, mert érdemek vagy mulasztások forrásai, amelyeket majd odaát szentesítenek, hanem mivel átalakítják ítéletalkotásunk módját. Innen értjük, hogy mennyire hiábavaló az ilyen szabadkozás, amit bizonyos gyengeségeink, engedékenységünk mentségére hozunk fel: »Csak eddig megyek el, nem tovább!« Ez a kijelentés abszurd, nemcsak azért, mivel a megismételt tett bizonyos megszokottságot eredményez, ami aztán megnehezíti az ellenállást, hanem sokkal gyökeresebben azért, mert nem tudjuk előre, hogy a tett után még ugyanígy fogunk-e ítélni. (. . .) Nem egészen ugyanaz a személy ítél a tett előtt és után. Az ember elkötelezi magát egy fogaskerékrendszerben, amelyről nem tudja, hogy hova viszi. Misztérium ez: az, ami legmélyebb bennünk, legbensőbb mivoltunk átalakul a véghezvitt tettek által.” (VV. 139–140)

Az emberi értékek állításának, a teremtés szépsége, a művészeti alkotások és emberi vívmányok igenlésének teológiai alapja a Megtestesülés. Minden manicheista és janzenista szemlélettel szemben ezt hangsúlyozza de Montcheuil (VV. 146): „Azok, akik az emberit valami másodlagosnak tekintik, vajon nem felejtik el, hogy Isten Igéje felvette az emberi természetet, éspedig nem mint valami ideiglenes használati eszközt, hanem Személye egységébe? Ne mondja senki, hogy Krisztusban az isteni az emberi felett van; nem ez a kérdés. Azt kell megjegyeznünk, hogy Krisztus csak úgy létezik, hogy véglegesen felvette az emberséget. Megistenülésünk abban áll, hogy kialakítjuk magunkban Krisztus formáját: ez feltételezi, hogy megtartjuk ebben a megistenülésben is az emberi alany létezését, aki egyesül Krisztussal, miként Krisztust az Isten-embert is, aki által egyesülünk Istennel.”

A természetes és a természetfeletti helyes viszonyáról írva Y. de Montcheuil hivatkozik Szent Iréneuszra („Gloria Dei vivens homo”), Szent Ambrusra, de Teilhard de Chardin-re is. Idézzünk e lapokból (VV. 177–179): „Kétségkívül a keresztény számára a kegyelem és az isteni élet ragyogása túlszárnyalja a teremtés ragyogását, és ez annál inkább igaz, mivel a kegyelemben és az isteni életben nem valami szemlélendő látványosságot lát, hanem az ingyenes szeretet megnyilatkozását, amely elárasztotta őt. A teremtés azonban nem halványul el a kegyelem ragyogásában. Egyébként ne képzeljük azt, hogy ha a hívő még szereti e teremtést, ezt csak azért teszi, mivel Isten akarja, hogy szeresse. A teremtő a természet és az ember világának sajátos értéket adott, és ezt az értéket meg kell becsülnünk, ha hűségesek akarunk maradni az isteni szándékhoz. A keresztény tehát nem színleli, hogy érdeklődik a teremtés iránt. Valóban szereti önmagáért, anélkül hogy felejtené, hogy minden Istentől ered, és hogy Isten a természetnél nagyobb ajándékot is adott nekünk.

Az isteni tervben nincs sem habozás, sem újrakezdés: Isten, amikor megteremtette az embert, már arra szánta, hogy élete részesévé tegye. Nincs tehát két emelet: a keresztény az ember fölé helyezve, hanem a keresztény az emberbe ereszti gyökereit. Anélkül hogy félreismernénk az egyik hivatás transzcendenciáját a másikhoz viszonyítva, nem szabad felednünk, hogy eleven kapcsolat van a kettő között. Szent Pál nyomán a keresztény hagyomány ezt az egységet az oltóág metaforájával jelöli. Az egyén emberi fejlődése szükséges, hogy elnyerje teljes vallási értékét: annak alapját alkotja. Néhány példával megvilágítjuk mindezt.

Tételezzük fel, hogy valaki a rosszul értett aszkézis révén – nem megfegyelmezte, hiszen ez mindig szükséges, hanem – elfojtotta érzelmi életét, hogy megrettent az őszinte emberi barátságtól, és begubózott, elszigetelődött: ezt megsínyli felebarátja iránt tanúsított szeretete, amely szintén nagyon könnyen valami kiszáradt, vértelen, élettelen viszony lehet. Szeretete így nem lesz jobban természetfeletti, sőt kevésbé lesz az. A természetfeletti szeretet eltávolít minden önző énkeresést a felebaráti szeretetből; mindenkinek odaadja magát, nemcsak annak, aki iránt ösztönös rokonszenvet érez; de mindabból a melegségből és tapintatból táplálkozik, amit Isten az emberi szívekbe helyezett.”

„Minden szentnél Isten szeretete és a felebarát szeretete sajátos formát ölt, mintegy különleges csokrot alkot, amely emberi egyéniségük sajátos tulajdonságaiból ered, megtisztítva minden salaktól és természetfelettivé nemesítve.

Hasonlóképpen a szellemi rendben, ha valaki nem leli kedvét a kutatásban, ha nincs meg a vágya a világosságra és elmélyítésre, nem mélyíti el a vallásos igazságokat. A hit gyerekes marad, és nem lesz meg az a kisugárzása, amely szükséges lenne. Még mélyebben tekintve a kérdést, Teilhard de Chardin szavait idézzük az Emberi jelenségről írt tanulmányából: »A legnagyobb veszély, amelytől meg kell rettennie az emberiségnek, nem valami külső katasztrófa, nem is az éhínség vagy pestis . . ., hanem inkább az a lelki betegség (a legrettenetesebb, mert a legközvetlenebbül emberi a csapások közül), amely az életkedv (goűt de vivre) elvesztése lenne.« Az »életkedv«, a lélek lángolása, az életerő túlcsordulása nélkül nincs intenzív vallásos élet, csak pangás és középszerűség. Nagy illúzió, ha valaki azt hiszi, hogy ez az életkedv igazi minőségében létezhet a vallásos életben, ha megakadályozza kibontakozását a természetes tevékenységek szintjén. Mindebből arra kell következtetnünk, hogy mindaz, ami elsorvasztja az embert, árt a kereszténynek. A keresztény élet, amely végtelenül magasabb, mint az egyszerű emberi élet, a talajból szívja a táplálékot, mint az élő fa. A fa életelve nélkül minden kihasználatlan maradna, de a fának szüksége van gazdag talajra.”

Befejezésül ismét egy Teilhard által (Az isteni miliő) ihletett vízió, amely fellelhető a Gaudium et spes kezdetű zsinati konstitúcióban is (38. és 39. pontok):

„Az Egyház végső célja az, hogy előkészítse az égi »várost«, és nem az, hogy átalakítsa a világot; és mégis elárulná küldetését, ha nem törekedne arra, hogy egyre több igazságosságot és szeretetet valósítsanak meg a világban. Az Isten országa nem a földi igazságosság és szeretet objektív győzelmében áll: minden olyan kísérlet, hogy a keresztény eszmény igazi és tartós értelmét ebben az átalakításban találják meg, akaratlanul is az evangéliumi üzenet meghamisításába torkollik. A katolikusnak még sincs joga ahhoz, hogy úgy tekintse mindazt, ami nem tartozik a »vallás« vagy a »kegyelem« birodalmához, mint bűnnek kiszolgáltatottat vagy a keresztény szellem számára érthetetlen természeti erők egyszerű játékát. A keresztény nem szakadhat el a világtól, amelyet azonban túl kell szárnyalnia. Olyan történelmen dolgozik, amelyet nem ő visz el beteljesedéséhez. Egyedül az Isten Fia eljövetele, amelyet várhat, amelyért könyöröghet, de amely nem tőle függ, fejezi be és alakítja át a teremtést, hogy abból »új ég és új föld« legyen. A keresztény erőfeszítése az emberi kapcsolatok világának átszervezésére, túl az önmaga átalakítására vonatkozó erőfeszítésen, szükséges, hogy előkészítse annak eljövetelét, amely a nagy keresztény reménység tárgyát képezi, de egyedül Isten valósítja meg Országa eljövetelét. Amint szükséges az emberi munka, hogy előkészítsük az Eucharisztia kenyerét, jóllehet egyedül az isteni hatalom változtatja át azt Krisztus Testévé.” (VV. 124)