KULTÚRA



Szabó Ferenc

ÚJRAOLVASVA A TÜCSÖKZENÉ-T

Ötven éve halt meg Szabó Lőrinc

Fél évszázad telt el Szabó Lőrinc halála (1957) óta. A magyar irodalomtörténet az újabb évtizedekben igyekszik helyreállítani a költő és a műfordító életművének hiteles értelmezését, lehántani azt, amit a kommunista évtizedekben a marxista (lukácsi) irodalomkritika (ideológia) hamisan rávetített. Kabdebó Lóránt érdeme, hogy feldolgozta és közzétette Szabó Lőrinc szellemi hagyatékát. (Vö. Távlatok, 2007/1, 106.) Érdekes kezdeményezés az 1997-ben megjelent tanulmánykötet: Újraolvasó.1 Tanulmányomban többször hivatkozom egyes írásaira.

Pasaréti tücskök

Régóta kedvenc költőm Szabó Lőrinc. Egyszer láttam, hallottam: 1954-ben az Idegen Nyelvek Főiskolájára meghívták, hogy beszéljen nekünk a műfordításról. Én akkor másodéves francia–magyar szakos voltam. Szabó Lőrinc műfordításait (Örök barátaink) már hetedikes gimnazista koromban olvasgattam Zalaegerszegen. Most láttam lobogó haját, beesett, szomorkás arcát. De a magyarázat hevében szinte áttüzesedett. Egy kis szünettel két órán át beszélt nekünk; néha a ritmusokat a táblára rajzolta.

Hányszor olvastam – 1950 óta – a Tücsökzenét! És most itt a Sodrás utcában szinte „szomszédja” vagyok volt Volkmann utcai otthonának, ahol a Tücsökzene megfogant. Most nyáron, augusztusban hallgattam a pasaréti tücsköket, és a hajdani nagyhegyi tücskökre gondoltam: azon az 1950. augusztusi éjszakán a tücskök és a csillagok között lebegtem a költői ihletben.

És újra elővettem Szabó Lőrincet; olvasgattam régebbi verseit is, de mindig a Tücsökzenénél kötöttem ki. Szabó Lőrinc nem sokkal Buda ostroma után, 1945. augusztus 14-én, Volkmann utcai szobája ablakából hallgatta az „őrült” tücskök muzsikáját:

. . . Félévvel Buda ostroma után,
ezerkilencszáznegyvenöt nyarán
nyitottam ki úgy az ablakomat,
hogy a rőtparázs telehold alatt
oly nagyon rátok csodálkoztam. A
ti őrületetek az a muzsika,
az a szörny jókedv, mely ágyam köré,
az izgatott nap romjai fölé
visszahozta, fölépítette a
békét. Másfél éve már! Micsoda
varázs volt az a részeg éjszaka,
az az egy-helyt cikázó kép-zene:
augusztus, kedd, tizennegyedike!. . .
Másnap kótázni kezdtem. . .
              (Töredék: A tücskökhöz, 345. vers)

Így számol be versben a költő a Tücsökzene fogantatásáról. A Vers és valóság című vallomásában2, ahol nagy verseinek genezisét mondja el, bővebben leírja a „fogantatást”: „Az ostrom és az úgynevezett igazoltatások után, a legszerencsétlenebb, legmegkínzottabb és legvisszafojtottabb helyzetben és lelkiállapotban, kimondhatatlan kétségbeesésben, egy késő nyári estén, a Volkmann utcai szobám nyitott ablakánál álltam, oltott villanylámpa a hátam megett, kint sűrű meleg nyári éjszaka, sok-sok fénypont a fekete égen és nagy égő hold. (. . .) Kint sok hangos tücsök szólt, és a legélesebb ellentétet mutatta a külvilág kegyetlenül vidám és a magam kegyetlenül szomorú lelkiállapota közt. Sokáig az ablak előtt álltam, és csodálkoztam a természet jókedvén, és lassankint csodálni, majd irigyelni kezdtem ezeket a kis fekete rovarokat. . .” Megjelennek a gyermekkori, diákkori, felnőttkori helyzetek, emlékek, és kb. egy óra múlva eljön az ablaktól, hogy írógépén címszószerűen lejegyezze a sok-sok képet. „A helyzetek középpontjában mindig én álltam, és mindenütt körbemuzsikált ez az egyhangú, kitartó, boldog hangosság.” Ekkor 45 éves volt.

„Reggel izgatottan szedtem elő az éjszakai címjegyzéket, újra és most már pontosabban leírtam, kiegészítettem. (. . .) Aznap délután már írni kezdtem. Az első öt verssel készültem el. Hogy az első darab 18 sorossá sikerült, és akkor lezárult (tartalma az, hogy állok a nyitott ablak előtt, és nézek kifelé), eldöntötte a továbbiaknak sorsát az is: arra vigyáztam csak, hogy nagyjából mind olyan vagy olyanforma hosszúságú legyen. . .” (Vers és valóság, II, 93–195.) „A háromszázötvenegynéhány verssel gyenge két év alatt készültem el; egyebet ezalatt aligha írtam.” (Vers és valóság, II. 196.)

Tücsök – zene

Tücsökzene. „Rajzok egy élet tájairól.” A költő újraéli az elsüllyedt gyermekkort, sorra veszi élete főbb élményeit. „Az eltűnt idő nyomában”, mondhatnánk Proust folyamregénye címével. A pasaréti tücskök „zenéje” átszövi az egyes költeményeket, ez a zene a Leitmotiv. Itt utalok Menyhért Anna figyelemre méltó tanulmányára: „Rajzok egy költemény tájairól” (Újraolvasó, 95kk.), amely a tücsökmotívumról érdekes megjegyzéseket tesz (98–103). De sietek megjegyezni: nem értek egyet azzal, hogy az életrajzi irányultságot megkérdőjelezi: meghaladottnak tartja azt a véleményt, hogy a Tücsökzene alapvetően önéletrajzi fogantatású. Inkább hiszek magának a költőnek, a Vers és valóság vallomásainak, mint bizonyos strukturalista és posztstrukturalista elemzéseknek. Persze az önéletrajzi jelleg nem zárja ki az életbölcseletet, az egzisztencialista eszmélődést, sőt! Hiszen ez is az „életrajzhoz”, az életműhöz tartozik.

De térjünk vissza a tücsökmotívum lehetséges jelentéseihez. Menyhért Anna megállapítja, hogy a tücsökszó-zene már korábban is jelen van Szabó Lőrinc költészetében: Dalmácia tücskeihez c. 1937-es versében utalás van a görög költőre, aki „majdnem isteneknek” hívta őket. Egy anakreóni dalra van itt hivatkozás, innen eljuthatunk a tücskök görög mitológiabeli szerepéhez: A mitológiában a tücskök a Múzsákkal állnak kapcsolatban. Platón Phaidrósz című dialógusából megtudjuk, hogy a tücskök dala a szirénekéhez hasonló; a tücskök valaha emberek voltak, akik a múzsákat hallgatva „. . . dalolva megfeledkeztek ételről-italról, és úgy haltak meg, hogy maguk sem vették észre. Belőlük lett a tücskök nemzetsége. . .” A Múzsák a szimfónia, a ritmus istennői, és kapcsolatban állnak az emlékezettel is. A Tücsökzene 81. versében (Kigyúl a csillag) előkerül ez a jelentéselem, és szerepelnek a tücskök is. Az emlékező tudat szól szülőjéhez, az Emlékezethez:

Még mindig, édes, várj még, várj, maradj,
Emlékezet! Anyám te s én fiad,
egyek vagyunk mi és nem emberek. . .
               . . . Ahogy odakint
sokasodnak zenész barátaink
a növő nyárban, minden örömünk,
mely csak sorvadt, mióta tovatűnt,
úgy ébred, nő most. . .

„A »múzsa« szóból származik a »muzsika« szó; a zene a Múzsák ajándéka az embereknek, és a görögök számára a zene a költészettel oszthatatlan egységet képezett” – magyarázza Menyhért Anna (Újraolvasó, 101). Mindenesetre a mitológiai háttér némileg fényt vet a csodálatos Tücsökzene jelentésére, amely a nyitányban már feltárul: „Megindul az emlékezés varázslata, ritka teljességével életnek és halálnak, s a halálon, romláson, pusztuláson mégis diadalmaskodó létnek ugyanazzal a kozmikus erejével, ami ott burjánzott, lobogott, létezett abban a romokkal szemben fölgerjedő budai tavaszban-nyárban – azzal az életlobogással, mely a Tücsökzene nyitányának minden sorából felénk csap.”3


Tudom, semmi, de semmi közötök
hozzám, butuska tücskök a fű között,
mégis jólesik azt képzelni, hogy
mikor, így este, ablakot nyitok,
nekem üzentek, sok hű kis barát,
lelkendezve, hogy csak szép a világ, –

                                   (A nyugodt csoda)

 

Ü-vel, i-vel kezdődik a nyitány,
síppal, hegedűvel. Egész délután
szólt már: de ahogy száll az éji csend,
úgy frissűl – hallod? – ami benne zeng:

                        (Síppal, hegedűvel)


Zúg, repes, árad a tücsökzene,
nem tűri, hogy gondolkozz: üteme,
szent ragály, elkap; mint már annyiszor. . .

                                    (Óriás szív)

 

. . . Szinte robban a rét,
úgy élvezi agyirtó gyönyörét
az egy s az összes: lelkek, szellemek
gyúladnak a tücskökben, ős jelek,
ahogy néha rajtunk is átcsap a
csillagközi vágy tüze-árama,
mikor farsangi éjszaka után
még gyorscsárdásra zendít a cigány
s egyszerre, tyuhaj, megvadul a tánc,
ropog a, lobog az üteme, láng,
ropog a, lobog a, kopog a, zuhog a
láb, meg a szív, meg a föld, meg az ég, meg a
cudar Mindenség – – Tücskök, zengjetek,
sose halunk meg, férgek, istenek!

                    (Férgek, istenek)


Szabó Lőrinc világnézete

Az önmagát, a test és a szellem, az én és a világ rejtélyeit kutatva, Szabó Lőrinc egyre inkább a végső kérdéseket boncolgatja: metafizikus költő, mint Babits Mihály vagy József Attila. Már a Te meg a világ ciklusban (1929–1932) kifejezetten a metafizikai kérdések érdeklik. Rába György meglátása szerint ez a létbölcselet „Schopenhauer metafizikájának hű tükre”: az individuáció elve, a világ szenvedés, amelynek okozója a vágy formájában átélt akarat – ez a német filozófus eszmerendszerének kulcsa és egyben pesszimizmusának forrása. Schopenhauer szerint a szenvedés és fájdalom közvetlen, igazi valóság, és nem illúzió: ezek a gondolatok visszatérnek Szabó Lőrinc költeményeiben. Rába még hangsúlyozza Bertrand Russell hatását és Goethe befolyását.4

A Tücsökzenében természetesen visszatérnek régebbi versek témái, élményei, a kompozíciós forma lassan alakul ki, a darabok előre és hátra mutatnak benne, ismétlődések is sorakoznak. „Rengeteg dugott fájdalom bujkál a mind elvontabbakká váló kései versekben. Végül pedig már csak nagy jelképek ábrázolhatták egyes vetületeiben a kimondhatatlan valóságot, úgyhogy itt bizonyos értelemben akár szürrealistának volnék mondható. . . Kerülni kellett persze a dolgok konkrét ábrázolását emberi viszonylatokban is, főleg a  szerelmiekben. . . S a legvégén ki kellett eszelni valami megoldást arra, hogy az utolsó költemények már mintegy a halálom utánról szóljanak vissza az életbe.” (Vers és valóság, II. 197.)

Szabó Lőrinc valójában nem szürrealista; legalábbis jórészt még a hagyományos szimbolizmus és a dolgok, jelenségek aprólékos regisztrálása, költői realizmus jellemzi, ahogy Rónay György megállapítja. Miután idézte a Buborékot, megjegyzi: „A Tücsökzene tele van a költői realizmus ilyen remekléseivel, melyek vetekszenek a fizikai kísérletek vagy természetrajzi leírások fontosságával. S éppen ez: hogy nemcsak egy bravúrdarabról van szó, hanem hogy tele van velük – éppen ez adja meg a kötetnek a realizmus egyedülálló intenzitását, sajátosan Szabó Lőrinc-i líráját. Mintha villamos áramot vezetne a dolgokba, melytől fölfűlnek, világítani kezdenek, föltárva szerkezetük egész ágbogas rendszerét, egész bonyolult szépségét. (. . .) Hogy alapjában, természetében végül is mi ez a líra? Talán valamiféle világszerelem, figyelmes maga-odaadás a létnek – sajátos szenzualizmus, ahogyan a Te meg a világ kötet Tücsökzene-beli kommentárjában olvassuk:

        lettél, ami vagy:
Szűrő lettél, a legszebb-szabadabb
szeretkezés érzékeiden át
a mindenséggel: Te meg a Világ.
5

 

A kommunista időkben szívesen idézték Materializmus című versét:

             . . .

Barátaim, hogy tudjak hinni másban,
mint az anyagban? Egyetlen valóság
az anyag s nincs több oly igazi jóság,
mint az övé, ki minden pillanatban
milliószor megalázza magát
hűtlen fiáért, kinek neve lélek.
Az anyag öngyilkossága az élet. . .

 

Szabó Lőrinc erről megjegyzi: „Nincs hozzá igazi megjegyzésem, mert a vers éppen annyira viselhetné azt a címet, hogy »spirituálizmus«.” (VV I, 308) A Tücsökzene vége felé egyre sorjáznak a végső kérdéseket feszegető versek: bizonyos panteista és buddhista gondolatokkal találkozunk. Megrendítő – a pascali borzongásra emlékeztet – a Két éjszaka közt (326.):

Két Semmi sötét börtöne között
fénysík, te, fénysáv, tündöklő küszöb,
két éjszaka közt keskeny pillanat,
ki megvillantod szálló árnyamat. . .

            . . .

Uram, ki fény vagy, s élet vagy, örök,
én vakságból vakságba szédülök,
de most, még, mint te, szellem is vagyok:
óh, világíts rám: látó rokonod
rólad hoz hírt, míg hagyod: léttelent

bejár, s létezőt, végest, végtelent,
s úgy tördeli, mert sejt s emlékezik,
a Kettős Éj rettentő rácsait.


Különös a költő jegyzete (Vers és valóság I, 501): „A születésem előtti időről van szó, meg a halálom utániról. A feltételezett Istenről úgy beszélek, mint arany fénysávról, fénysíkról a két fekete semmi közt, míg benne (vagyis a jelenben, a tudatomban) úszom, addig élek és egy keveset tudok előre és hátra. Határozottan vallásos vers, csak éppen Isten nélküli.” Még vallásosabb Az árny keze (329), ahol Buddha mellett megjelenik Jézus is, az emmauszi Idegen, akit a tanítványok felismernek a kenyértöréskor, és kérlelik: „Maradj velünk, mert esteledik!”

 

„Maradj velem, mert beesteledett!”
Bibliát hallgat a gyülekezet.
Alkony izzik a templom ablakán.
Hitetlen vagyok, vergődő magány.
„Maradj velem, mert beesteledett!”
– Ha így idegen, vedd emberinek,
súgja egy hang, s ahogy látó szemem
elmereng a régi jeleneten,
az emmausin és felejtem magam,
a sugár-hídon némán besuhan
egy örök Árny: lehetne Buddha is,
de itt másképpen hívják és tövis
koronázza: én teremtem csupán,
mégis mint testvérére néz reám,
mint gyermekére, látja, tudja, hogy
szívem szakad, oly egyedűl vagyok,
s kell a hit, a közösség, szeretet.
S kezét nyujtja. Mert beesteledett.

                         (Az Árny keze)


A Tücsökzene vége felé a Közjátékban (négy versben) a Nyitány ellensúlyaként az elképzelt halálról ír. „Lényegében véve egy materialista-panteista megsemmisülés leírt elképzelése” – jegyzi meg a Vers és valóságban (II, 526).

A huszonhatodik év 96. – címadó – verséhez írta (ehhez hasonló a 91., 92., 95. szonett témája is): „Egészen biztos, hogy akkor még akár száz további siratóverset is tudtam volna írni olyan változatossággal, amilyenek az eddigiek voltak. Hiszen ha jól megnézem a verseimet, nekem különben is a halál volt mindig a főtémám.” A kedves miatt érzett fájdalom az abszurd érzését váltja ki:

 

. . .vér s hús voltál! S jaj, túléli meséd
egy tűd . . . szalagod  . . .  egy ceruzavég!

                                (Túlélt mese)

        Szerény túlvilág

Egy túlvilág mégis van, a tied:
. . . szerény túlvilág! Együtt hal velem;
de más ábrándnak is reménytelen
(Oh, ürülő pokol, emlékezet!)
Hol vagy, Drágám? És hol, ti, többiek?
Minden oly zord s nyers! Fáj az értelem,
de nincs hová bújnia: idegen
csönd dermeszt néma csillagtereket.

Gondolatom messzi napok felé
tapogat, boldog fényhazák mögé;
de az öröm csak másodperceké!
Te voltál jó, áradó delej, élet!
Te, csonthalom ma, roncs váz, tavaly ép test. . .
S tűnt kapuk, ti, csontközi, puha részek!


Igazában az a baj, hogy nincs Isten, aki öröklétet ígér és biztosít nekünk, mert szeretetből teremtett és magához rendelt bennünket, ahogy a keresztények hiszik.


Hogy nincs Isten, veled is az a baj;
mint mindennel!. . .

                . . .

Dehát nincs (csak még nem mindenki tudja):
s nincs más, kihez fordúlni: ujra s ujra
kétségbeejt minden cél örök útja. . .


E versről a költő megjegyzi: „Ez tulajdonképpen csak nagyon szomorú vers az Isten nemlétének egyre fokozódó tudatosulásáról és a halál borzalmáról. Erzsike itt mintegy csak apropó.”

„Vergődő magány” – Hitetlenség?

Szabó Lőrinc megrendítő vallomást tett hitéről/hitetlenségéről 1956. szeptember 19-én (egy évvel halála előtt), amikor Szigeti Endrének a katolikus hetilap 1956. szept. 9-i számában megjelent írására reagált.6 Szigeti megállapította, hogy Szabó Lőrinc egész férfiéletét a hitetlenség börtönében töltötte, de nekünk, keresztényeknek nem szabad „Szabó Lőrinc vergődő lelkéhez sem a diadal fölényével közelednünk, hanem a szeretet alázatával”. Szabó Lőrinc válaszában megköszönte Szigetinek hozzá való „szívbéli hajlandóságát”, a „nagy szeretetet”. „Csakugyan rettenetes dolognak érzem a hitetlenséget; de épp annyira rettenetesnek – mert lehetetlennek – a hitet is. Fiatalon még csak átsegíthetett kétségbeeséseimen valami pantheisztikus mámora ennek az egyetlen és édes életnek, de ez egyre kevésbé vigasz, már régóta: személyes istent szeretnék, személyes túlvilági folytatást, és ez nem megy. (. . .) Nincs meggyőző erő semmi érvben az értelmem számára, hogy nincs igazam; ami talán épp az »értelem tökéletlensége«.”

Kabdebó Lóránt a Vigiliában jelentős dokumentumokat mutatott be „Szabó Lőrinc metafizikai távlatai” címmel.7 Szabó Lőrinc a húszas évek második felében egy részletes tanulmányt szentelt Ady Endre vallásos költészetének, ahol áttételesen a saját hitéről/hitetlenségéről is vallott. Még érdekesebb az a rádióelőadás, amely két részben (1940. márc. 25-én és május 12-én) hangzott el. A költő itt az istenélményről szól, hitetlen és hívő költőkről (Lucretius, Verlaine); közben hivatkozik az Istennel perlekedő bibliai Jóbra is. Igazában önmagát is jellemzi, amikor így beszél az Istennel dacoló, perlekedő költőkről: „Még esetleges kételyük, lázadásuk és panteista önistenítésük is csak új és rejtettebb kísérlet a csöndes vagy rettentő titok, az igazság megközelítésére és megvilágítására; s ebben is nemegyszer filozófusoknak és egyházatyáknak rokonai.” A továbbiakban a gyötrődő Jóbhoz hasonlítja a sokat szenvedett és végül megtért Paul Verlaine francia költőt, „az egyik legnagyobb keresztény költőt”.

Kabdebó ismertetése végén Szabó Lőrinc temetésére tér ki. A pasaréti lelkész, Joó Sándor is a bibliai Jób szavait idézi igehirdetésében (19,25): „Tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. . .” A lelkész nem ismerhette Szabó Lőrinc eszmefuttatását az Istennel dacoló Jóbról (ha ismerte volna, hivatkozott volna rá). Ezeket fűzte hozzá gyászbeszédében az idézett vershez: „Egy sokat szenvedett ember, a bibliai öreg Jób mondta ezt, amikor már minden emberi vigasztalás, erő és hatalom csődöt mondott: »Én tudom, hogy az én Megváltóm él.« Egyben pedig mélységes meggyőződéssel vonatkoztatja ugyanezt magára az elhunytra is: »Tudom, hogy merész ez a kijelentés, de van alapja: Isten szava, Igéje, ígérete«!”

 

Jegyzetek:

1 Tanulmányok Szabó Lőrincről. Anonymus, Miskolc–Budapest. Szerk. Kabdebó Lóránt és Menyhért Anna.

2 Szabó Lőrinc: Vers és valóság. I–II. köt, Magvető, 1990; vö. Szabó Ferenc: „Csillag után”, 1995, 84)

3 Rónay György, Olvasás közben, Magvető 1971, 49–50.

4 Rába György: Csönd-herceg és a nikkel szamovár, Szépirodalmi Bp. 1986, 143–151.

5 Rónay György: Olvasás közben, 52–54.

6 Vö. Szabó F.: „Csillag után”, Bp. 1995, 81–83.

7 Kabdebó Lóránt: „Szabó Lőrinc metafizikai távlatai”, Vigilia 2000/4, 290–296.





Szabó Ferenc

A KERESZTÉNY KULTÚRA FORRÁSAI
A „Sources Chrétiennes” ötszáz kötete

A francia jezsuiták és munkatársaik 2006-ban több rendezvénnyel ünnepelték Lyonban és Párizsban a Sources Chrétiennes sorozat 500. kötetének megjelenését (e kötet Karthágói Szent Ciprián Az Egyház egysége című műve volt). Különféle alkalmakkor tartott előadásokban felidézték a sorozat keletkezését és az egyre nagyobb iramban megjelenő kötetek történetét. A több mint 60 évet átívelő vállalkozás a teológiatörténet forrásait, pontosabban az egyházatyák és egyházi írók műveinek kritikai kiadású eredeti szövegét teszi közzé francia fordításokkal: a keresztény kultúra több évszázados forrásait bocsátja a kutatók rendelkezésére.

A kezdetek

1942. december. A sztálingrádi csata idejében vagyunk. Párizs már három év óta német megszállás alatt van, Lyon egy év óta. E „sötét években” lát napvilágot két kiadónál (Éd. du Cerf és Éd. de l’Abeille) egy vékonyka kötet: Mózes élete, amely magára vonja az antiszemita cenzúra figyelmét. Pedig az alcím pontosítja a könyvecske tartalmát: „Szemlélődés Mózes életéről, avagy értekezés az erények területén való tökéletességről.” Szerzője a híres IV. századi kappadókiai teológus, Nüsszai Gergely, Jean Daniélou S.J. bevezetésével és fordításában. Ez volt tehát a szerény kezdete a híressé vált „Sources Chrétiennes” (= SC) patrisztikus sorozatnak, amelynek 2006-ban már az 500. kötete jelent meg. Valójában az eredet visszamegy a 30-as évek derekára, amikor is a lyon-fourvière-i jezsuita skolasztikátus (jezsuita rendtagok teológiai főiskolája) stúdiumprefektusa, Victor Fontoynont serkentésére, aki a görög kultúra szerelmese és egy híres görög–francia szótár szerzője volt, fiatal jezsuiták: Henri de Lubac és Jean Daniélou az egyházatyák, főleg a görögök tanulmányozásába fogtak. H. de Lubac egy fontos florilégiumot állított össze Katolicizmus címmel, amely a szintén Fourvière-ben tanuló, akkor még jezsuita Hans Urs von Balthasar szerint mestere és barátja „programkönyve” lett. Jean Daniélou, aki egyetemi tanulmányokat végzett a rendbe való belépése előtt, és sok barátot szerzett a Sorbonne-on, a híres Guillaume Budé-féle sorozatot tartotta szem előtt, amely egyébként nagyon messze állt a keresztény kultúra kiaknázásától. A 40-es évek elején tehát megszületett az SC-sorozat ötlete, és az első könyv, a Mózes élete. Szerencsére a sorozathoz kiadót is találtak a domonkos a Thomas-Georges Chifflot személyében, aki éppen a Cerf domonkos kiadó igazgatója lett. (Azóta is a Cerf adja ki a sorozatot.) A szerkesztőknek nemcsak az anyagi problémákkal kellett szembenézniük, hanem a doktrinális nehézségekkel is. A 40-es évek második felében az akkor nagyon vitatott, ún. „nouvelle théologie” (új teológia) – főleg a sorozat két alapítója, H. de Lubac és J. Daniélou haladó teológiája miatt – egyes konzervatív római tomisták szemében gyanússá lett. XII. Pius Humani generis kezdetű, 1950-es enciklikája elsősorban H. de Lubac „új teológiáját” vette célba, ezért H. de Lubac 1950-ben megvált az SC irányításától. Különben nevetséges volt a gyanúsítás: mintha a görög egyházatyák szemben álltak volna az egyház rendes tanítóhivatalával! (H. de Lubacról és az „új teológiáról” lásd Szabó F.: H. de Lubac – Y. Congar, TKK I/7, Róma 1976, 13–21.) Ismeretes, hogy a II. vatikáni zsinat pápái „rehabilitálták” a két haladó francia teológust, a jezsuita Henri de Lubacot és a domonkos Yves Congart, azzal is, hogy bíborossá nevezték ki őket.

Új korszak

A Humani generis után kérdésessé vált a sorozat jövője. A jezsuita Claude Mondésert, V. Fontoynont volt tanítványa figyelemmel kísérte az SC-n dolgozó csoport munkáját, minthogy 1947 óta a sorozat titkára volt. A 2. kötet, Alexandriai Kelemen Protreptique (Protreptikosz = Intelem a görögökhöz) című munkájának kiadása Mondésert bevezetésével, jegyzeteivel és fordításában jelent meg. Mondésert irányítása alatt csakhamar elcsitulnak a támadások, majd a II. vatikáni zsinattal végleg megszűntek a kritikák az egyházatyák műveit közzétevő szakszerű kutatókkal szemben. Hiszen a zsinat is igen gyakran az egyházatyák tanítására hivatkozik (a Szentírás mellett). C. Mondésert és Jean Pouilloux, a lyoni egyetem kiváló világi professzora a munkatársak elé szigorú követelményeket állítanak: az eredeti szöveg helyreállítása a legjobb kéziratok segítségével, a fordítások gondos ellenőrzése, alapos kritikai apparátus. A 60-as évekre már egyetemi körökben is (CNRS) elismerik az SC-t, amely 1961-től közzéteszi (Mondésert–Pouilloux–Arnaldez gondozásában) Alexandriai Philón összes műveit. Egyetemi kutatók is bekapcsolódnak a vállalkozásba. 1956-ban André Latreille történész létrehozza a SC barátainak társaságát kettős céllal: összegyűjteni Lyon körül és azon túl azokat az (egyetemi) értelmiségieket, akik rokonszenveznek a vállalkozással, másrészt felkutatatni olyan pénzembereket, akik anyagilag támogatják a kiadást. Ez a baráti társaság Lyonban, Párizsban, Rómában különféle rendezvényeken igyekezett megismertetni a sorozatot tudományos körökkel, többek között patrisztikus kongresszusokat rendezett.

A 80-as évektől. . .

A 80-as évek elején A. Lattreille-t Jean Pouilloux helyettesítette a baráti társaság élén, majd ugyanő 1984-ben P. Mondésert-től átvette az SC irányítását. A kevés hivatás miatt a jezsuiták helyét egyre inkább világiak foglalták el, bár a dinamikus Dominique Bertrand és Dominique Gonnet még részt vettek a munkákban. Szent Bernát műveinek kiadását P. Verdeyen irányította. 1994-ben – miközben egyre szaporodott a világi szakemberek együttműködése – Jean-Noël Quinot világi tudós vette át az SC igazgatását. Etienne Fouilloux, akitől ismertetésünk adatait vettük, megjegyzi: a Sources Chrétiennes kulturális szerepe újabban talán fontosabb, mint egyházi szerepe.

A sorozat kiadásának ritmusa

1942 és 1957 között tizenöt évre volt szükség, hogy a sorozat elérkezzék az 50. kötethez (Aranyszájú Szent János: Keresztségi katekézisek). Viszont már csak nyolc évbe telt, mígnem 1965-ben megjelent Lyoni Szent Iréneusz Az eretnekségek ellen című művének dupla kötete, a sorozat 100. darabja. 1973 és 1982 között elérkezett a sorozat a 200. kötethez (Nagy Szent Leó: Beszédek), és kilenc év után a 300. kötethez (Aranyszájú Szent János: Dicsőítő beszéd Szent Pálról), 1982 és 1994 között 400-ra gyarapodott a sorozat köteteinek száma (Alexandriai Szent Athanáz: Szent Antal élete), és 2006-ra megjelent az 500. kötet (Szent Ciprián: Az egyház egysége). Közben már néhány újabb kötet is napvilágot látott.

Kétségtelen, hogy kezdettől fogva előnyben részesítették a görög egyházatyákat. A legnagyobb számban a nagy Órigenész szerepel 39 kötettel. Órigenész rehabilitációja az SC első igazgatóinak, H. de Lubacnak és Jean Daniélounak köszönhető. A görögök közül Aranyszájú Szent János 19 kötettel, Cezáreai Euszebiosz pedig 15 kötettel követi Órigenészt. Az első latin kötet 1947-ben jelent meg: Szent Hiláriusz A misztériumokról című műve mint 27. kötet. 22 kötettel szerepel Tertullianus, 10–10 kötettel Nagy Szent Gergely és Lactantius. Az egész sorozat 30%-át teszik ki a latin szerzők. Sajnos, Szent Ágoston csak két kötettel szerepel.

Anélkül, hogy részleteznénk a kiadásokat gondozók statisztikáját, megemlítünk néhányat: 23 a jezsuita Louis Doutreleau-tól, 20 a bencés Adalbert de Vogüétől, aztán még két jezsuita és egy bencés (11–11), M. de Durand domonkos (10) kötetet gondozott.

A Source Chrétiennes sorozat tudós kutatógárdája, teológusai jelentősen hozzájárultak a teológia megújulásához, amely aztán a II. vatikáni zsinat vitáiban és dokumentumaiban is éreztette termékenyítő hatását. H. de Lubac hangsúlyozta: az egyházatyák (és a középkori teológusok) exegézise nem csupán a szent tudományok egyik ága, hanem a keresztény gondolkodás teljes aktusa. Az ókeresztény írók főleg a Szentírás értelmezése és aktualizálása által fejtették ki a keresztény misztériumokról, az üdvösségtörténetről szóló teológiai meglátásaikat. A keresztény teológiának ma is vissza kell hajolnia e tiszta forrásokhoz.



 

Szabó Ferenc SJ kitüntetése

A Széchenyi Társaság idén huszadik alkalommal koszorúzta meg gróf Széchenyi István szobrát a „legnagyobb magyar” születésnapján, szeptember 21-én a Magyar Tudományos Akadémia előtt. Rubovszky András, a Társaság főtitkára elmondta: 1988-ban csak néhányan vettek részt a megemlékező koszorúzáson, ma már több százan tartoznak a Széchenyi Társasághoz. Véleménye szerint az 1991-es év volt a legemlékezetesebb év, amikor a gróf 200. születésnapját ünnepelte az ország. Ekkor alapították a Széchenyi Társaság díját, az emlékplakettel.

Az idei ünnepi eseményen a koszorúzást követően Marosi Ernő, a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke méltatta gróf Széchenyi István gazdag életútját. Ezt követően kiosztották a Széchenyi Társaság 2007. évi díjait: Baldauf Lászlónak, a CBA bolthálózat elnökének, Buzánszky Jenő olimpiai bajnoknak, az Aranycsapat tagjának, Hegyeli Attila pedagógusnak, valamint Szabó Ferenc jezsuita szerzetesnek.

A laudációt Kőrösiné Merkl Hilda, a budakeszi Prohászka Ottokár gimnázium igazgató asszonya tartotta.