EURÓPA ÉS MAGYARORSZÁG




Csaba László1

AZ EURÓPAI EGYSÉGESÜLÉS TÁVLATAI

Ez az esszé hét tételben azt vizsgálja, hogy az európai integráció mennyiben értékrendileg tételezett. Fő megállapítása az, hogy az alapértékekhez való visszatérés nélkül nincs kivezető út az állandósult politikai helybenjárásból. Végül néhány normatív következtetést fogalmazunk meg Magyarország számára.

Az elmúlt időszakban több előadást is tarthattam az európai integrációról a szélesebb közvélemény számára. Ezeken az alkalmakon kitapintható volt az unióval szembeni alapvető ellenszenv, az a közvélemény-kutatások által is kimutatott tény, hogy a magyarok többsége szerint az uniós tagságra voltaképpen ráfizetünk. Mások megelégednek annak a rögzítésével, hogy nem nyertünk annyit, mint amennyi „járt volna”, és utóbbi esetben a vélt és valós történelmi sérelmek vég nélküli sorolása következik. Eközben minden ma ismert valós adat és tény azt mutatja, hogy hazánk uniós csatlakozásával, sőt már a csatlakozási egyezmény 2002. decemberi koppenhágai aláírásával véget ért a kompországi státus, ami a múlt század megrázkódtatásainak és veszteségeinek ismeretében önmagában is történelmi vívmány. És ha csak arra gondolunk, hogy a történelme és teljesítménye alapján hozzánk hasonló helyzetű Horvátország, vagy a sajátos helyzetű – s magának bármit megengedhető Svájc –, a tagjelölt országok soráról nem is beszélve, legalább egy évtizedig hiába vár bebocsáttatásra, akkor ez korántsem kevés.

Ugyanakkor alaptalan lenne „az utca emberét” holmi vaskalapossággal vádolni az EU mai népszerűtlenségét látva. Az unióról és az unió fővárosából érkező hírek ugyanis kétfélék. A hazai tájékoztatásban központi helyet foglal el az a kérdés, hogy ki mit kap, ki helyett kapja, s hogy eltapsolták-e az árvák pénzét. Miközben ez utóbbi szempont, a számonkérhetőség igénye aligha vitatható, azon már érdemes elgondolkoznunk, hogy miért gondolja bárki is, hogy egy politikai és gazdasági klub a szeretetszolgálatok logikája szerint működhetne és működne is a valóságban. Vajon jogos-e Margaret Thatcher egykori, elhíresült felkiáltása („adjátok vissza a pénzemet!”) nyomán megítélni Európa legnagyobb újkori vállalkozását? Vajon ráfizetnek-e közvetlen és közvetett értelemben a hollandok vagy a svédek, akik rendre nettó befizetői az uniós költségvetésnek, és a világhatalmi ambíció, vagy éppen a történelmi jóvátétel szempontja aligha értelmezhető rájuk nézve? Vajon nem úgy van-e a magánéletben is, hogy ha az ember valamely közösség céljával azonosul, legyen az az autóklub vagy a plébánia, akkor hajlandó rá áldozni? S miközben az országban egyre több helyen tér vissza az a régi kedves szokás, hogy a porta kerítésén kívül is telepítenek virágot és rendben tartják a járdát, a közbeszéd mintha még mindig kissé az éretlen, gyerekes felvetések mentén alakulna.

Az unióból érkező hírek másik csokra sem szívderítőbb. Ezek arról szólnak, hogy a tagállamok vezetői három nap és három éjszaka alkudoznak a nemzetgazdaság szempontjából elhanyagolható – és a valóságban sokszor meg sem jelenő – összegek újrafelosztásán. Máskor, mint legutóbb is, senkit semmire nem kötelező, az érintett diplomaták körén kívül senkinek az életét nem érintő „alkotmánypótló” szerződésről egyezkednek. Utóbbi esetében a híradásokból azt is megtudhattuk, hogy az a vívmány, hogy nem jön létre európai szuperállam. . . Más esetekben a vita tárgya az uniós tejkvóta, vagy éppen az, hogy mennyit kell fizetni a marokkói határőrségnek azért, hogy a Földközi-tenger túloldalán tartsa a Fekete-Afrika rémségei, éhínsége és hadi konfliktusai elől menekülőket.

– E jelenségek sorolása helyett és ezekkel szemben érdemes megfogalmazni első tézisünket. Eszerint Európa egységének alapeszméje, s az ezt megjelenítő politikai képződmény – az EU – főleg nem a fentiekről szól, hanem a háborúk utáni történelmi megbékélés és kiegyezés eszköze és terepe. Ismételjük: nem a történelmi igazságtételről, nem a terhek arányos elosztásáról szól, hanem a megbocsátásról, a saját sérelmeken való felülemelkedés képességéről, az új, nemzetek közti rend kiépítéséről, ahol a tagok közti háború eleve ki van zárva, és a közösség a külvilágban is béketeremtő feladatokat vállal magára.

Ez a – II. világháború pusztításaira reagáló – új típusú politika és stratégia nem jelenti a résztvevők önfeladását, mint némelykor tévesen vélik. Épp ellenkezőleg: az egészséges nemzeti és társadalmi öntudat tesz képessé arra, hogy túllépjünk jogos és vélt sérelmeinken, s a jövőt a közösen választott értékrend alapján rendezzük be. Az imént megfogalmazott normatíva nem üres beszéd. Az unió történetének szinte minden egyes állomása, különösen az Európai Egyesült Államok lehetetlenségét felismerve meghozott kezdeti lépések is már ezt mutatták. Az Európai Szén- és Acélközösség létrehozása és a közös agrárpolitika, utóbb a vámunió és a közös politikai döntési rend mind az egymás elleni – katonai és gazdasági – hadviselés kizárására épült. A későbbi évek lépései, a minden ország közös ügyének számító környezetvédelem, az államhatárokon átívelő területfejlesztés, és a nemzetek feletti hatáskörű Európai Bíróság jogértelmezésének és -alkalmazásának elfogadása rendre a visszafordíthatatlan megbékélés irányába mutatnak. És ma már jól dokumentálhatóan kialakulóban van az európai démosz, az öntudatos polgárok közössége, amely természetszerűleg tartja magát európainak, anélkül azonban, hogy megszűnne, vagy akár csak mérséklődne is olasznak, franciának vagy éppen katalánnak tudnia magát. E folyamat fontos állomásai a térségünkben ma még elképzelhetetlen közös történelemkönyvek létrehozása, az egyeztetett tények és a közelítő értékelések révén is megalapozódó hosszabb távú együttélési kultúra tudatos és célirányos kimunkálása, mégpedig a mindennapok és a tömegkultúra szintjén is.

– Második tézisünk szerint Európa egységesülésének lényegi eleméhez tartozik a szociális dimenzió. Nem olyan értelemben, mint némelykor tévesen megidézik, hogy egy központból azonos munka- és életkörülményeket diktálnának a zordon Lappföldtől a tíz hónapon át napos Málta szigetéig mindenki számára. Hanem a jogos és elismert magántulajdon és a társadalmi felelősség összekapcsolásának eszméjére épülő szociális piacgazdaság megvalósításában. Talán nem egészen véletlen, hogy e sokak számára ismerős koncepciót két, gyakorló katolikusként is ismert politikus, a szocialista Jacques Delors és a konzervatív Helmut Kohl kezdeményező szerepére emelték a közösségi politika szintjére az Európai Uniót megteremtő maastrichti, majd az ezt módosító amszterdami, nizzai és a 2007. októberi lisszaboni szerződésekben2.

A szociális elemet három mozzanat teszi egyértelművé és kézzelfoghatóvá közösségi szinten. a) Az euró bevezetésével megszűnt az a lehetőség, hogy az egyik időszakban elkövetett gazdaságpolitikai hibákat a másik időszakban magasabb inflációval ellensúlyozzák. Ezáltal lehetetlenné vált, hogy a tévedések terhét a társadalom egészén szétterítsék, és arányaiban bizonyára a legszegényebbeket sújtó módon fizettessék meg a döntésekben vétlen többséggel. Bár az Európai Központi Bank még sosem érte el az alapszabálya 2003. májusi átértelmezése szerinti árstabilitást, a 2 százalékos vagy annál kisebb éves inflációt, a tényleges mértékek 2,1 és 2,6 között mozogtak. Vagyis gyakorlati szempontból az árstabilitási célkitűzés rendre teljesült. Ha „baj” van az euróval, akkor az annak túlzott erőssége – jelenleg már 1,44 dollárt ér – inkább a dollár gyengeségét, semmint a frankfurti pénzközpont szigorúságát jeleníti meg 2001 és 2007 között. b) Az unió közpénzügyeit irányító szabályrend, a Stabilitási és Növekedési Egyezmény, különösen annak 2005. márciusi értelmezése, egyértelműen korlátot szab annak, hogy az egyik időszak népszerűségi mutatóit hajszoló politikusok a másik időszakban élőkkel – végső soron az utánuk jövő nemzedékkel – fizettessék meg felelőtlenségük árát. Ez jelenik meg az „emlékkel bíró” államadóssági mutató felértékelésében a folyó deficit mutatójával szemben. c) A 2004. tavaszi Bolkestein–Diamantopolou-irányelv arra törekszik, hogy az egyik országban megszerzett társadalombiztosítási jogosultságok a másik tagállamba korlátlanul átvihetővé váljanak kb. egy évtizedes távlatban. Ennek példája kicsiben az utasbiztosítás, ami külföldi gyógyellátásra jogosít már ma is (illő díjazás fejében). A jogosultságok átvihetősége előmozdítaná a mobilitást, ami jelenleg inkább a politikai osztály tagjaira vonatkozik (hiszen pl. van példa arra, hogy egy angol állampolgár olasz választókerületet képviselhessen az EP-ben).

– Harmadik tézisünk szerint az előzőek csak akkor érvényesülhetnek, ha az EU az igazmondás alapelvére épül. Ezt az üzleti életben és az állampénzügyekben a mérlegvalódiság, az átláthatóság, az ellenőrizhetőség és a teljeskörűség közismert elvei jelenítenek meg és tesznek kézzelfoghatóvá. Minden nagyobb cég és értelemszerűen minden tagállam kimutatásait ezért hitelesíttetni (auditáltatni) kell független szervezetekkel. Ez az uniós tagállamok saját számvevőszékei és a nemzetközi könyvhitelesítő cégek mellett egy sor uniós, közösségi szervezet munkája révén válik valósággá. Kiemelendő az Európai Statisztikai Hivatal, az Európai Számvevőszék, az Európai Központi Bank, a Bizottság és az Európai Parlament – külön szakbizottságokkal és apparátussal megerősített – ellenőrző szerepe.

Talán közállapotaink tüneteként is felfoghatjuk azt, hogy hazánkban az említett eljárásokban kibukó visszaéléseket – a doppingügyekhez hasonlóan – nem botrányos megszégyenülésnek, hanem önigazolásnak tekintik. Holott világos, hogy a nagy nemzetközi pályaudvarokon gyakori zsebtolvajlások még nem indokolják, hogy mindahányan megélhetési bűnözőkké váljunk, akárcsak lélekben is. A hosszú elemzést rövidre vágva érdemes leszögeznünk, hogy a „kreatív könyvelésen” kapott valamennyi tagországban az elmúlt években szigorú és eredményes intézkedések születtek a visszaélések megszüntetésére és a jövőbeni félrelépéseket megakadályozó közpénzügyi szabályok kialakítására. Ennek hatására 2007-ben várhatóan Franciaország és Németország is az elfogadható mérvű deficit pályájára tér vissza több évi eltérés után.

– Negyedik tézisünk szerint az unió alapvetően a részvétel elvére épül, vagyis a szocialista rendszerekben általánossá vált apátia, közöny és érdektelenség – a Konrád György (1989) által egykor megírt antipolitika – ellentétére. Szó sincs tehát arról, hogy a döntéshozatal még ma is jórészt kormányközi jellegéből a választópolgárok kirekesztése és érdektelensége adódna. Ellenkezőleg, épp az unió leginkább jövőbe mutató területein, mint amilyen a lisszaboni folyamat vagy éppen a környezetvédelmi politika, szembetűnően lejárt a nagy közösségi programok, a KGST-korszakot idéző nagy kormányzati fejlesztések időszaka. Ellenkezőleg: egyre inkább teret nyer az a gyakorlat, ahol a közösen megfogalmazott célokhoz nem jár pénz. A célokkal való azonosulás az, ami ráveszi a résztvevőket, hogy – profánul szólva –, ha már ez a zsánerük, áldozzanak rá. Igaz ez a felsőoktatástól a víztisztasági előírásokig és a terrorizmus elleni közös fellépésig terjedő körben. Bizony, ebben az összefüggésben értelmét veszti a hazai médiából csapvízszerűen folyó megállapítás, ami szerint a „nemzet érdeke” a Brüsszelben „rendelkezésünkre álló” hatalmas összegek „maradéktalan lehívása” lenne. Hiszen az ott kialakított célok jó részét nélkülünk, vagy nem a mai kor szempontjai szerint tűzték ki. . . Másfelől az is kérdéses, hogy nem a bűnügyi rendőrség, hanem a civil társadalom megmozdulásai révén keletkeznek azok a környezetvédelmi, tájvédelmi, emberi jogi botrányok, amelyek révén pl. az EU-Bíróság határozatba is adta (ami amúgy kézenfekvő is lehetne), hogy terhes nők nem alkalmazhatók éjszaka műszakban.

– Ötödik tézisünk szerint az európai integrációt alapvetően a távlatok iránti elkötelezettség lendítheti előre a következő időszakban is, mint ahogy ez volt a helyzet az első fél évszázadban is. A cukorrezsimből vagy a lengyel tárgyalási pozíciónak a szavazati súlyozásra vonatkozó részéből sosem lehet levezetni azt, hogy Törökország vagy Ukrajna valaha is tagja lehet-e az európai közösségnek. Itt bizony szükség lenne – lett volna – valamiféle valódi alkotmányra, ami természete szerint elvont, „idealista”, és nem arról szól, hogy az átlagos fogyasztó preferenciáit összesítve milyen választási taktikával lehet a következő megmérettetésen többünket bejuttatni a törvényhozásba.

Ebben az összefüggésben szomorúan figyelhetjük a magyar külpolitika hosszú évek óta tapasztalható koncepciótlanságát és ötlettelenségét3, amely közepes méretű uniós tagállamtól szokatlan alapállás.

Magyarország, mint önérdekei közvetlen érvényesítésére – szövetségesek és hatáskörök híján – kevéssé alkalmas állam különösen érdekelt az unió föderalista jellegű fejlődésében. Ezért is, és az EU intézményfejlődésének történelmi dinamikája miatt is, biztos, hogy egy akármilyen gyenge alkotmány jobb lett volna, mint egy mégoly kifinomult és kiegyensúlyozott pótszerződés valaha is lehet. Nem az a kérdés elsősorban, hogy hány magyar lesz Strasbourg-ban, hanem az, hogy kinek az Európáját építsük fel. Kiké is ez az Európa? Hogy érinti ez mindahányunk életét most és a jövőben? A jólétünket, jogbiztonságunkat, közbiztonságunkat, élhető környezetünket közvetlenül érintő döntéseket jelentős részben nem magunk hozzuk többé – már ma sem. Valószínűleg többet kellene gondolni a népmesei öregemberre, aki diófát ültet, és kevesebb instrumentális hivatkozás kellene Európára, az egyneműek házasságától az adókulcsok szaporításáig terjedő ötletelés során4.

– Ezzel eljutottunk a hatodik tézisig, amely szerint az EU mai formájában végső fokon keresztény projekt, tehát alapelemeiben – történetileg és logikailag – a zsidó–keresztény kultúrkörbe van beágyazva. E beágyazottságát, ha akarná, se tudná tagadni, hisz az iszlámra vagy a buddhizmusra, netán a marxizmus-leninizmusra való komoly hivatkozásnak helye nincs. Nyilvánvaló e tekintetben az, hogy világnézetileg semleges, a demokratikus értékek iránt elkötelezett, és ekképp toleráns államokról van szó, ahogy Wolfgang Huber (2007), a német evangélikus püspökkar elnöke nemrégiben kifejtette, s amiből helyesen azt a következtetést is levonta, hogy csak a felvilágosodás és a tolerancia iránt hasonlóképpen elkötelezett vallási mozgalmaknak van helyük e keretekben.5

Ebben az összefüggésben érdemes kiemelni, hogy az Európa keresztény gyökereire való utalás és ennek az alapszerződésbe foglalása körüli vita sok tekintetben az instrumentalitás6 és a külsődlegesség jeleit viselte. Nem kétséges, hogy azon országok képviselői bizonyultak e téren a leghangosabbaknak, akiknél a konzervatív, a szabadelvű és a szociáldemokrata mozgalmakat egyaránt egyfajta megfáradtság és tartalmi kiürülés jellemezte (már az emberek mindennapjait érintő, konkrét tartalmakat megjelenítő üzenetek terén). Mintha bizony feledésbe merült volna a II. Vatikánumnak az állam és egyház elkülönüléséről és a nem keresztényekkel való együttműködés elengedhetetlenségéről szóló tanítása, főleg a Gaudium et spes kezdetű konstitúció. Mintha már nem emlékeznének Karl Rahnernek (1976) az „anonim keresztényekről” szóló gondolataira, amelyek szerint az egyes ember vonatkozásában az életvitel és a gondolkodás meghatározóbb lehet – különösen a szekularizált és plurális társadalmakban – az egyes hittételek rendíthetetlen megvallásánál. Vagyis lehet, hogy nem az a legerősebb e téren se, aki a leghangosabb. Holott – ha csak két lépést hátralépünk – nem kétséges, hogy az unió Európája már ma is egy sor területen példa lehet a világ többi része számára. Méghozzá azért és annyiban, amennyiben e világnézeti alapozású törekvések nem maradtak meg pusztán az általános kijelentések szintjén, hanem az élelmiszerekkel való biztonságos ellátástól a jogállamiságig terjedően kézzel fogható tartalommal telítődtek az évtizedek során.

– Hetedik tézisként befejezésül az európai Magyarországról kell szólnunk. Ezt a fogalmat vélhetőleg annyira elkoptatták az elmúlt másfél évtizedben, hogy puszta leírása is fenntartást kelthet.7

Olvasatunkban e törekvés azt jelentené, hogy a megelőző hat tézisben foglaltakat mint normatívákat, érvényesíteni próbáljuk a hazai közviszonyainkban. Biztosak lehetünk abban, hogy bár az uniós polgárok eddig minden nagyobb ívű kezdeményezést leszavaztak, amiben kikérték a véleményüket – a svédek az eurót, az írek a közös véderőt, a hollandok az alkotmányt – azért az eredendően az elitek terveként megfogalmazott európai vízió jelentős részben valóra vált. Nézzük tehát a konkrétumokat!

A mai magyar társadalomban vélhetőleg minden másnál nagyobb szükség lenne a megbékélésre. Önmagunkkal is, a velünk nem egy véleményen levőkkel is, meg a szomszéd népekkel is (francia-német mintára). Szükség lenne a közös valuta mielőbbi bevezetésére és a közpénzügyeket szabályozó előírások és szabályok mielőbbi bevezetésére (Kopits, 2007). Szükség lenne az igazmondás alapkövetelményének helyreállítására az élet minden területén, különösen pedig a gazdaságban.8 Jogállamiságról enélkül beszélni nem érdemes, a közbizalom helyreállása pedig ezen bizonyára múlik (ha nem is elégséges hozzá). Jó lenne, ha a magyar társadalom túllépne a kádárizmuson, és kinézne saját kerítése mögé is, konkrét és átvitt értelemben, s saját kezébe venné sorsát. Ez bizony a zenei és sport-oktatástól a közterületek tisztaságáig és az adók befizetéséig terjedő körben mindahányunk dolga, nem a főhatalomra kellene várnunk.

Jó lenne gondolkodni – és igen, vitatkozni – a távlatokról, arról, hogy milyen Magyarországban szeretnénk élni. Elgondolkodtató, hogy ha a 2013-ig tartó fejlesztési tervet és annak hivatali értelmezését komolyan vennénk, akkor látnánk, hogy az ország versenyképességi és társadalmi problémái inkább nőnek, mint mérséklődnek. Ez annak a biztos jele, hogy nem tudja a jobb kéz, hogy mit tesz a bal.9 És távlatok nélkül a vállalkozó nyilván nem fektet be, a család nem vállal gyermeket – vagy létre sem jön – a tanulás értéke pedig elvész. A szociológiában anómiának nevezett sokszálú elidegenültség pedig tartós visszahúzó erővé válik. Az értékrend helyreállítása, a járt utakra való visszatérés ma már olyan elemi követelmény, amit az egyházi és vallási kérdések iránt mit sem érdeklődők is szorgalmaznak, a vállalkozóktól az adóhatóságig terjedő körben.

Ebben az esszében csupán néhány gondolat felvillantására vállalkozhattunk. Ha sikerül vitát gerjeszteni, és a hét – talán mégis legfontosabbnak tekinthető – kérdés mentén eszmét cserélni, akkor talán közelebb kerülünk a valóban európai Magyarország távlatához is. Ez pedig a konkrét cselekvésünket tájoló pontként nem is lenne haszontalan abban a világban, ahol lassan már a délelőtt megbeszélt időpont sem érvényes délutánra.

Irodalom

Balázs Péter (2001): Európai egyesülés és modernizáció. Budapest, Osiris Kiadó.

Csaba László (2006): A fölemelkedő Európa. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Diós István, szerk. (2000): A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai. Budapest, Szent István Társulat.

Farkas Beáta, szerk. (2007): A lisszaboni folyamat és Magyarország. Szeged, JATE Press.

Györffy Dóra (2007): Democracy and Deficits. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Huber, W. (2007): Religionen und saekularer Staat. Zeitschrift für Staats- und Europawissenschaften, 5. évf. 2. szám, 153–160.o.

Konrád György (1989): Antipolitika. Budapest, Codex Kiadó.

Kopits György (2007): A költségvetési felelősség keretrendszere – nemzetközi tapasztalatok és magyarországi tanulságok. Pénzügyi Szemle, 51. évf. 2. szám, 197–216. o.

Martonyi János (2005): Európa a globális rendszerben. Magyar Szemle, új folyam, 14. évf. 11–12. sz., 6–22. o.

Palánkai Tibor (2006): A lisszaboni program megvalósíthatósága. Magyar Tudomány, 167. évf. 9. szám, 1045–1056. o.

Rahner, Karl (1976): Anonymer und expliziter Glaube. In: RAHNER, K.: Schriften zur Theologie, 12. kötet. Zürich, Benziger Verlag. 76sk. o. (elérhető a freiburgi egyetem honlapján is).

Wallace, H.–Wallace, W. szerk (1999): Politikák születése az Európai Unióban. Pécs, JPTE Európa Központ kiadása.

Jegyzetek

1 A szerző az MTA levelező tagja, egyetemi tanár. E cikkben fölhasználta a tudomány világnapja alkalmából a Debreceni Egyetem „Tisztánlátók éjszakája” rendezvénye (2007. szept. 28.) és a debreceni püspökség közéleti akadémiáján 2007. okt. 18-án tartott előadások gondolatait és a vitákban elhangzottakat.

2 Ezt a 2007. okt. 18-i informális csúcs fogadta el, végleges aláírására 2007. dec. 13-án kerül sor a portugál fővárosban. A szerződés szövegét és a körülötte folyó vitát ld. az EU Bizottság honlapján: EurActiv, 2007. okt. 19 (letöltve: 2007. okt. 25.)

3 „Magyarország számára bármilyen megoldás jó” – összegezte a döntéshozók koncepciótlanságát a portugáliai Tanács előtt az egyik internetes újság.

4 Sokatmondó, hogy az említett két területen az Uniónak semmiféle hatásköre nincs.

5 Konkrét javaslata az ilyen szellemű és a fogadó ország nyelvén folyó iszlám vallásoktatás felkarolását célozza.

6 Értve ezen mindenekelőtt a Törökországot gazdasági és munkahelyvédelmi okokból kívül tartani próbáló törekvést, amit  a bevett érvekkel nem lehet jól alátámasztani.

7 Esterházy Péter közismerten már 1990-ben 1 Ft büntetésre méltónak találta azokat, akik szüntelen Európába kívántak visszatérni, Antall József pedig joggal jegyezte meg, hogy Magyarország sosem távozott a kontinensről.

8 A viszonyok felfordultságát jeleníti meg, hogy épp a valós adatok/értékelések közzétevőit bélyegezték elfogultnak és hazafiatlannak, és ez még manapság is előfordul.

9 Mint az Országgyűlás K+F bizottságának 2007. okt 16-i ülése megállapította, hogy hazánkban csak a kutatás ügyeivel jelenleg féltucat hivatal foglalkozik, de áttekintő adatok arról pl., hogy ki, mikor, mire, miért és mennyit költ – nincsenek. És ez csak egy részterület.



Szabó Magda halálára

2007. november 19-én budai lakásán kilencvenéves korában elhunyt Szabó Magda író. Debrecenben született 1917. október 5-én. Számos díjjal kitüntetett költő és regényíró. Nyolcvanadik születésnapján Debrecenben barátnője és munkatársunk, Keresztesné Várhelyi Ilona folyóiratunk számára interjút készített vele, amelyben református (keresztyén-keresztény) hitéről is vallott: Távlatok, 1997/6 (38.), 804–808. Ebből az interjúból vett két bekezdéssel búcsúzunk a kiváló írónőtől:

„A hit nem zsinati cikkelyek összessége, nem szertartásrend; tárgy gyanánt át nem adható, nem örökölhető, nem hagyományozható, még csak nem is tanítható. Ami abból iskolai lecke, az a hittan. A Hit nem tankönyv, a hit: hit! Gyermeki bizalom, ami még azt sem zárja ki, hogy olykor meg ne rendüljön; ha valóságos, élő az a hit, a lélek a tektonikus rezgést felismeri, megbánja, kiheveri.

Nem győzök hálát adni Istennek saját mikrovilágom elkötelezetten keresztyén-keresztény mivolta miatt, a csontomig leható, az otthonomban nyert meggyőződésért, hogy Isten által teremtett világban lakom, őröm a Szentháromság, hogy sosem riaszthat a halál képe, hiszen nincs is halál, csak átlépés – ha méltó leszek rá – a földi semmiből az égi mindenbe, az öröklétet villantó csillagküszöbön.”                                               (R.)



Horváth Árpád

A VÁROSMISSZIÓRÓL MÉG EGYSZER

(2007. szeptember 16–22.)

Öt éve Európa egy-egy nagyvárosában misszióra kerül sor. Először Bécsben, majd Párizsban, ezt követően Lisszabonban, később Brüsszelben, végül Budapesten rendeztek városmissziót. Magyarországon is jelentős irodalma lett a városmissziónak: Mi a célja? Kit akar a misszió megszólítani? Milyen hozzáállással kellene Európa nagyvárosaiban misszionálni?


A Városmissziós Szervező Iroda szórólapján Erdő Péter, az esztergom-budapesti főegyházmegye bíboros érseke, aki meghirdette a rendezvényt, a következőket mondja: „Nézzünk Krisztus színe előtt önmagunkra és nemzetünkre! Ne ijedjünk meg attól a képtől, amit az Õ tükrébe tekintve látunk, és keljünk fel elesettségünkből.” Hogy mi lehet a köze ennek az inkább befelé irányuló önvizsgálódásnak a természeténél fogva kifelé irányuló misszióhoz? Talán az a belátás, hogy igazi misszió csakis belső megújulásból fakadhat. Ez segít megérteni a városmisszió vezérgondolatát is, amellyel lépten-nyomon (plakátokon, szórólapokon, újságokban, pólókon, szatyrokon) találkozhattak a budapestiek a városmisszió ideje alatt: „Reményt és jövőt adok nektek.” Reményről és jövőről beszélni ugyanis csak akkor lehet hitelesen, ha magunk is hiszünk benne. Ebből következik tehát, hogy a misszió nem csak a teljes kifelé irányulás jegyében történik, hanem a belső számadás ideje is: Hogyan állok én a hitemmel?

És van még valami: nem elég csak tisztába jönni saját magunkkal, nyelv is kell hozzá, amellyel saját meglátásainkat tovább tudjuk adni másoknak. Az egyházat gyakran éri az a vád, hogy túlságosan is elvan a maga belső problémáival és hitrendszerével, miközben elbeszél az emberek feje felett. A missziót tehát egyféle próbálkozásnak is lehet érteni, amely során a hívő emberek fokozottan ügyelnek arra, hogy úgy szólítsák meg környezetüket, hogy azok is megérthessék a kereszténység üzenetét, akik egyébként nem, vagy kevésbé ismerik az egyház belső nyelvezetét, szimbólumrendszerét, szokásait. Bizonyára ezért emelte ki Erdő Péter bíboros úr egyik cikkében, hogy a budapesti városmisszió egyik célja éppen az lenne, hogy a plébániai közösségeket megnyissa a világ felé (vö. Vigilia 2007/2). Az előkészítő tanulmányok és kiértékelők bőséges irodalma után most egy személyes hangvételű beszámoló következik a városmissziónak azokról a programjairól, amelyeket a jezsuiták Párbeszéd Háza szervezett a nyolcadik kerületben.

Misszió Budapesten

Már két héttel a misszió kezdete előtt előkészítő programokat szervezünk fiatalok számára, akik a misszionálást végzik, illetve segítenek a háttérmunkák kivitelezésében. Közben bennünk is tisztázódik annak fogalma, hogy mit jelenthet misszionálni ma, 2007-ben, Budapesten. Talán álljak ki az utcasarokra, és győzzek meg másokat, hogy nekem van igazam? Attól tartok, bőven akadnak olyanok, akik valami ilyesmire gondolnak a misszióra hívás kapcsán.

De mi van az igazsággal, a tévedhetetlen hitünkkel, amelyet minden keresztény embernek hirdetnie kell? Nem úgy volt talán, hogy még Pilátus is az igazság felől érdeklődött? Vajon Jézus nem beszélt eléggé világosan, hogy az őt követőknek tanítvánnyá kell tenni minden népet, és hogy küldetésünk egészen a világ végéig szól? „Mi az igazság?” Ha jó sztoikus módjára elrestellkedjük küldetésünket, mert manapság esetleg nem illik, mert manapság már csak tapintatból sem ildomos kiállni a magunk igaza mellett, vajon mi lesz a jövője az efféle illemtudó kereszténységnek?

Lehet, hogy a misszió nem is az igazságról szól? Az igazság talán nem is a lényeg? Mindenesetre, amit az igazságról manapság mondanak, az jobb esetben valóban nem fér bele a fekete-fehér kategóriába.

Vannak olyan helyzetek, hogy az igazság, vagy éppen annak ellentéte, megvalósulni látszik életünkben. Ilyenkor nagyon is jól tudjuk, hogy mi az igazság, és mi nem. Az igazságot például lehet élni, hiszen azért még ma is lehet találkozni olyan emberekkel, akikre nagyon is vonatkozik a mondás, hogy igaz ember. Szent János evangéliumában Jézus azt mondja: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.”

Az igazság tehát él, az igazság élet, és ez az igazság, úgy látszik, most is élni akar. Nem erről szól a városmisszió? Élni, akik és ahogyan vagyunk ebben a zakatoló világban megtépázott, törékeny hitünkkel, már ez is misszió. Az igazság ugyanis önmagától is képes megszólítani, önmagáért beszél, sőt, úgy, ahogyan van, leszólít. Az igazság előbb-utóbb, mint a fény, nyilvánvalóvá lesz. A fény, illetve az igazság kibontakozását azonban segíteni is lehet.

A misszió tehát az igazság hirdetése oly módon, hogy magunkkal kezdjük: igazak vagyunk-e mi, akik az igazságot kívánjuk élni és éltetni?

– Hiszek?

– Tényleg?

És miben áll az én hitem? Hogyan valósul meg a hit számomra a mindennapi élet során? Ha kimegyek a körútra, a munkahelyemen, ha a családomra gondolok, vagy gondoskodom róluk, hogyan kapcsolódik mindez az imához? Tudok őszintén imádkozni? Mielőtt az ember kiállna misszionálni, azért nem ártana ezekkel, vagy ehhez hasonló kérdésekkel tisztába jönnie. Ha ez megtörténik, ha elkezd foglalkoztatni a saját életem igazsága, akkor már is értelme volt a városmissziónak.

Horánszky utca 20.

Közvetlenül a városmisszió előtt került megrendezésre a Kulturális Örökség Napja, s ennek alkalmából most megnyílik a Horánszky utca 20. is, a jezsuiták „főhadiszállása”. Többek között, 1938-ban, jórészt innen szervezték a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, az elmúlt század egyik legjelentősebb keresztény megmozdulását Magyarországon. A háború alatt először kórház volt itt, majd zsidókat rejtegettek a ház kiterjedt pincerendszerében. 1950-ben, miután felszámolták a szerzetesrendeket, és elhurcolták a jezsuitákat, az épület méretes kápolnájában a filmművészeti főiskola rendezkedett be. Több híres magyar film készült a jezsuiták egykori kápolnájában. A kommunizmus évei alatt a Rajk-kollégiumnak adott otthont a ház.

A Jézus Társasága csak nemrég, tizenöt évvel a rendszerváltás után, 2005-ben kapta vissza az 1950-ben eltulajdonított épületet azzal, hogy az utolsó állami intézmény egészen 2007 januárjáig az épületben maradt. A sokszor számon kért, felhánytorgatott és felrótt egyházi kárpótlás gyakorlatilag arra ment el, hogy az épületben működő, még a pártállam által betelepített intézmények új helyet találjanak maguknak. Ha most körülnéz az ember a Horánszky utca 20-ban, könnyen támadhat olyan benyomása, hogy inkább az elköltöző intézmények jártak jobban. Ezek az intézmények ugyanis gyakran teljesen új, vagy felújított épületekbe költözhettek az „egyházi kárpótlás” pénzén, amit pedig a jezsuiták a „kárpótlás” nevében visszakaptak, az saját épületük, amelyet ötven év alatt teljesen lelaktak, tönkretettek, szinte az összeomlás határáig elhanyagoltak.

A Horánszky utca 18–20–22. a mai napig rendkívül kopott épület, de van múltja, nagyon is sokat mondó, ellentétektől és ellentmondásoktól sem mentes múltja, és a Kulturális Örökség Napja alkalmából éppen ebbe volt most lehetősége „beleszagolni” mindenkinek, akit érdekelt. És jöttek is sokan, akik egykoron itt tanultak, itt laktak a kollégiumban, itt dolgoztak, az elmúlt rendszer tanítói, nevelői voltak az épületben.

A Kulturális Örökség Napja és az ennek kapcsán megrendezett „templomok éjszakája” koncertsorozat a közeli, Mária utcai jezsuita templomban, rendkívül jó felvezetőnek bizonyult a városmisszióra. Talán nem is hinné az ember, hogy ennyi mindent meg lehet látogatni, nézni, hallgatni teljesen ingyen: ismert színészek, filmesek, operaénekesek, előadók, közéleti személyiségek jönnek el ide, hogy tegyenek valamit ezért a házért, illetve a kultúráért. A jezsuiták rendszerint nagyvonalú mecénások voltak, és szívesen figyeltek a művészvilágra, s ehhez a hagyományukhoz most is hűnek bizonyultak.

Mission is possible

Mission is possible – ez áll a városmisszió jezsuiták által szervezett programfüzetén. Az egyik ilyen program, amelybe én is bekapcsolódom, délután háromkor kezdődik a Lőrinc pap téren: bibliai játszóházat szervezünk. Tegnap már azzal telt a délután nagy része, hogy színes papírokból hajókat hajtogattunk, ráírtuk hogy játszóház lesz, hol és mikor, és ezeket osztogattuk a városban a gyerekeknek, illetve az anyukáknak és apukáknak, akik éppen délutáni sétán voltak Budapest utcáin. Egész meglepő volt a fogadtatás: voltak, akik lelkesen fogadták a meghívást, többnyire olyanok, akikről elsőre nem is gondoltuk volna.

Már a városmisszió első napján a jezsuita programokon mintegy nyolcvan fiatal segédkezik. Õk a hátteresek, illetve mi vagyunk a misszionálók. Volt, aki megjegyezte, hogy ahogyan együtt tudunk lenni, dolgozni, lelkesedni, máris misszió. Ha pedig ezen kívül történik még valami, és egy hét alatt azért csak történik, az már így is nagy eredmény.

Mióta pap lettem, elő-előfordul, hogy papi inget veszek fel, többnyire akkor, ha nem a magam kezdeményezésére megyek valahová, vagy teszek valamit, hanem ha képviselem a közösségemet, az egyházat, illetve ha kifejezetten papi teendőket végzek. Nos, ezen a héten rajtam lesz a „papi civil”, a rendszerint diszkrét színű ing a jellegzetes kis fehér gallérral az állam alatt. Az a tapasztalom, hogy Budapesten ez a kis jel azért JELENT valamit: mindenki tudja, hogy pap vagyok, vagy hogy nagyon az egyházhoz tartozom.

Ha papi civilben kiállok a körútra, máris jel vagyok. Az emberek reakciója eléggé vegyes, de a legtöbb esetben elegendő arra, hogy ha leszólítok valakit, az illető kellően provokálva érezze magát, hogy meghallgasson, vagy határozott elutasításban legyen részem. Az utóbbi rendszerint izgalmasabb.

A szeretet nyelvén

A városmisszió idején minden napnak megvan a maga vezérgondolata: első nap a hit, kedden a szeretet a misszió mottója. A fiatalokkal, akikkel reggelenként összeülünk egy kis „fókuszra” (ahogyan ők nevezik a reggeli útravaló imát), nehezen találjuk a szavakat, hogy a szeretetről beszéljünk. Nem különös? Azt gondolná az ember, hogy a világ leginkább magától értetődő tapasztalatáról van szó. Van talán olyan ember, aki nem tapasztalt szeretetet? Mégis, mennyire elkoptatott lett ez a szó! Hányszor, de hányszor visszaéltek vele, éppen a szeretettel!

Van hazaszeretet, szülői szeretet, szerelem, és számos egyéb formája a szeretetnek, és vannak ezeknek mindenféle deviáns változatai is, mint a bősz nacionalizmus, a túlzottan ragaszkodó, fojtogató anyáskodás, vagy éppen atyáskodás, van féltékenység is, amely éppen a szeretet nevében gázol át a leglényegesebben. Lehetne még sorolni. Aztán valahogy mindezeken át, ezek felett vagy mögött, vagy együtt a szeretetnek az előbbi, „természetes” formáival, megjelenhet az életünkben Isten szeretete is.

Tudja Istent szeretni az, aki sohasem tapasztalt szeretetet? Érdekes kérdésfelvetés, csakhogy felesleges, mert valamilyen szeretetet bizonyára mindenki tapasztalt már. Továbbá elhangzik, hogy Istennek semmi sem lehetetlen. „Isten görbe utakon is egyenesbe tud vinni” („Isten görbe betűkkel is tud egyenesen írni”). Isten országa tehát mindenki előtt nyitva áll, nemcsak az optimális környezetben felnőtt emberek előtt.

A misszionálás során, amikor leszólítunk embereket az utcán, gyakran ér elutasítás. „Na persze, tudjuk mi, hogy kik a papok, meg ez, meg az, aki templomba jár, és hát mégis ilyeneket meg olyanokat tesznek!” Az efféle elutasítás azonban nem Isten megtagadása, hanem éppen az ellenkezője: azok szeretetlenségének elutasítása, akik Isten nevében beszélnek.

Egy barátom egyszer ilyen helyzetben a következőket válaszolta: „Figyelj, ha arról akarsz beszélni, hogy milyen márkás autóik vannak, meg hány gyereke van egyes papoknak, vagy hogy milyen szemetek voltak velem a hittanáraim, én a te történeteidtől százszor szaftosabbakat tudok mondani. Mi nem ezeknek a papoknak vagy hittanároknak, meg nem áljámbor pletykafészkeknek a nevében vagyunk itt.”

Az egyház gyengesége ellenére is kiállni Isten mellett, felnőtt hitre vall. Aki erre nem képes, nem képes a lényeget látni, az inkább ne is álljon ki misszionálni. A városmisszió célja tehát nem az egyházban is gyakran megélhető szeretethiány, félreértések és beszűkültségek igazolása. A missziónak elsősorban Istenről kell szólnia, mégpedig a szeretet nyelvén. Isten szeretete, amely átcsillan az egyház „normális” korlátjain is, ennek élménye, amely felette vagy mögötte, vagy valahogy mégiscsak benne, a hívő emberek közösségében megélhető „isteni” szeretet, ez az, amiről a városmissziónak szólnia kell.

Misszió és vértanúság

A városmisszió harmadik napján, legalábbis nálunk, a jezsuita grundon, a szervezők és hátteresek körében jelentkeznek a fáradság jelei. Jóval éjfél után fekszünk nemcsak most, a városmisszió alatt, hanem már jóval a misszió kezdete előtt is éjszakába, néha reggelbe nyúltak az előkészítői megbeszélések. Reggel korán pedig csörögnek a telefonok, jönnek a kérdések, váratlan változások hírei, segítségkérések.

A misszió mindenesetre erős lendületet vett, nemcsak nálunk, hanem az a benyomásom, az egész városban. Barátaim lelkesen jöttek vissza a WestEnd City Center tetejéről, a fent rendezett koncertről, ahol egy amerikai pap „rap-elte” el mondanivalóját. Ilyen is van. Délután a Blaha Lujza tér mellett haladtam el, egy külföldi vendéget kellett autóval a Keleti pályaudvarra vinnem, s csak futólag láttam, hogy emberek fogták egymás kezét, és valami zenére mozogtak ritmikusan, együtt. A Párbeszéd Házában, a Horánszky utcában, tegnap telt ház volt szinte minden programon. A fiatalok, akik háttereseknek jelentkeztek hozzánk a misszió idejére, alig győzték irányítani az embereket. Volt Jeanne d’Arc-színdarab, kertmozi a Faludi Akadémia győztes filmjeiből, beszélgetések a Da Vinci Kódról, Café Loyola, bibliai játszóház gyerekeknek a Lőrinc pap téren, koncertek a Mikszáthon, „lábjegyzetes” mise, ünnepi zsolozsma, imádságok a jezsuita templomban, és sok-sok kószáló ember, akik azért vannak itt, hogy ha úgy alakul, akkor a „keresők” nyugodtan megszólíthassák őket.

A városmisszió harmadik napjának témája a vértanúság. Reggel megkérdeztem néhány fiatalt, szerintük mit jelent ez a szó, hogy kell érteni, mit lehet kezdeni vele a saját életükben? Abban egyetértettek, hogy az áldozatnak egy felfokozott, „véres” formájáról van szó, de az is elhangzott, hogy attól, hogy valaki meghal, életét adja valamiért „véresen”, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a lehető legnagyobb áldozatot hozta. Az odaadásnak vannak másféle formái is, amelyek a mártírhalálnál kevésbé „látványosak” vagy feltűnőek, mégis sokkal többet „szolgáló” vagy „segítő” odaadást, önfeláldozást igényel.

A fiatal munkatársak lelkesedését látva, ahogyan bevetik magukat nagy lendülettel a misszióért, úgy éreztem, igazuk van: az áldozatnak sokféle formája van, és nehezen lehet egyértelmű, ki adja a többet, a szebbet, az igazabbat. A legszebb pedig mindebben, hogy itt most nincs bizonyításkényszer, csak lelkesedés, nemes vágy, hogy áldozatot hozzunk, hogy az utcán embereket leszólítva vértanúk legyünk, csak csendesen, békésen, nemesen.

Zokogó majmok

A józsefvárosi plébániatemplom karcsú homlokzatát zászlókkal díszítették fel a városmisszió alkalmából. Már jó messziről, a Nagykörútról is lehetett látni a változatos, sokszínű lobogókat, és ezáltal a szervezők el is érték céljukat: felhívták a figyelmet arra, hogy itt valami szokatlan dolog történik.

A józsefvárosi Szent József plébánia különböző nemzetiségi napoknak ad otthont a városmissziós hét folyamán. Amikor arra jártam, éppen horvát muzsika szólt, és népviseletes fiatalok táncoltak a templom előtti téren Pázmány Péter szobrának árnyékában. A misszió alkalmából eljött Josip Bozaniæ, Zágráb bíborosa is, aki ünnepi misét mondott az összegyűlt magyarországi horvát híveknek. A méretes neobarokk templom alaposan megtelt emberekkel, horvátokkal, Budapest közepén!

Hazafelé egy délvidéki kispappal futok össze. Látom a nyakán a jellegzetes papi inget, leszólítom, és hamarosan jól összeismerkedünk. Elkalauzolom őt a közeli jezsuita programokra. A jezsuiták szervezésében, a Mikszáth téren, éppen a Zokogó Majom nevű együttes játszott. Kissé meglepő az együttes neve, meg kell hagyni, s voltak jámborabb katolikusok, akik meg is jegyezték, hogy „ugyan mit keresnek a Zokogó Majmok a városmisszión?” A környező egyetemekről hazafelé tartó fiataloknak mindenesetre egészen jól „bejött” az egyébként vallási rendezvényeken tényleg szokatlannak mondható együttes ritmusa. Dehát a városmisszió nem éppen ezeknek a fiataloknak szól?

Amikor a józsefvárosi plébánossal beszélgetek, megkérdezi: „Ha most szétnézel a városban, hogy miféle programok futnak a városmisszió kapcsán, neked nem támad az a benyomásod, hogy a karizmatikus irányvétel a meghatározó a katolikus egyházban?” Mi tagadás, gyakran találkoztam az elmúlt napokban magukat karizmatikusnak deklaráló közösségek „tanúságtételeivel” az utcán. Amikor az egyik ilyen csoporthoz odavitt a kíváncsiság, éppen akkor szólítottak fel mindenkit, hogy fogjuk meg egymás kezét, kövessük együtt az előttünk mozgó fiatal lépéseit, közben énekeljünk együtt, ráadásul franciául, s így „dicsőítsük az Urat!” A szöveg szerény francia tudásom alapján valami ilyesmiről szólt: „Megyek az utcán, Jézus jön velem szemben, és senki sem olyan nagy, mint az Úr, halleluja, halleluja. . .”

Még jó, hogy annyi minden megfér a katolikus egyházban! Én például, azt hiszem, alapvetően vidám természetű ember vagyok, szeretem a zenét, a táncot, de most, mégis, inkább a Zokogó Majmokhoz kívánkoztam.

Ima a város felett

A látványos program a városmisszió ötödik napján az esti szentmise volt, fenn a Gellért-hegyen. A jezsuita programokat eleve úgy alakítottunk, hogy ne legyen keresztbe szervezés ezzel a központi rendezvénnyel. A főváros négy pontjáról indultak fáklyás felvonulások, és végül mintegy tizenötezer ember gyűlt össze a szentmise színhelyén. A hegyről csodálatos látvány tárult elénk: az esti fényben lüktető város, a fényárban úszó budai vár, a Lánchíd a Duna felett, a pesti oldalon a parlament kupolája, a Szent István-bazilika tornyai.

Magyarországon azért eléggé ritkán lehet látni ennyi keresztényt együtt, ráadásul főleg fiatalokat. Ez már önmagában is felemelő érzés. Ismerősökkel is összefutottam, s jó volt így együtt lenni ezen a misszión, a közös ügyért.

A misét Schönborn bíboros, Bécs érseke vezette, Budapest legfőbb katolikus méltósága pedig prédikált. Egyébként szinte minden latinul volt, kivéve az énekek egy részét. A városmisszióról sokszor beszéltek úgy, hogy az egyház most megmutatja egy másik, az egyházon kívül állók számára talán érthetőbb arcát. Az alapvető ötlet valószínűleg az volt, hogy a városban élő, ám a kereszténységtől távolra került vagy valamilyen oknál fogva távol maradt ismerőseink, munkatársaink, szomszédok, barátok, missziós programjaink kapcsán, esetleg megérezhetnek, felfoghatnak valamit abból, ami nekünk, az egyházhoz tartozók életének értelmet ad. Ebből a szempontból nem egészen világos a latin mise értelme: elhívjuk a keresőket, a zsengehitűeket, akikben éppen hogy csak megmozdult a lélek, s aztán latinul szólunk hozzájuk?!

Istent mindenesetre nem lehet zavarba hozni a latin misével. Ahogy a késő esti szentmise után a Gellért-hegyről hazafelé ballagunk, egy fiatalemberrel beszélgetek, aki röviden felvázolja élete történetét: még meg sincs keresztelve, éppen csak készül a keresztségre, és máris térít, „tanúságot tesz” a hitéről, csupa lelkesedés. Amikor arra kérdezek rá, hogy mi vagy ki hozta, illetve segítette ahhoz a ponthoz, hogy felébredjen benne a vágy, hogy megkeresztelkedjen, magam is meglepődöm, hogy milyen banális dolgok Isten malmára tudják hajtani a vizet. Ez, azt hiszem, érvényes lehet az egész városmisszióra: mi tettük a dolgunkat, a legjobb szándékkal igyekeztünk kihozni magunkból a legjobbat, aztán Isten ebből az egészből végül olyan dolgokkal is meg tud szólítani embereket, amelyekre nem is gondoltunk volna.

Számomra például Istennek azok a fortélyos húzásai talányosak, amikor gyengeségünk, bénaságunk, felkészületlenségünk és ügyetlenkedésünk által hív meg embereket, hitet fakaszt olyanokban, akiktől talán a legkevésbé várnánk el, hogy keresztények legyenek. Izgalmas, ahogyan a kegyelem működik, talán éppen ez a városmisszió egyik legnagyobb tanulsága.

Mission is over?

Véget ért a városmisszió hete. A vasárnap már inkább a hálaadás és kiértékelések jegyében történt, és persze a pihenés is ráfért azokra, akik a programokat szervezték. Még soha nem volt a magyar fővárosban városmisszió, és valószínű, hogy ennyi, egyszerre futó és választékos egyházi vonatkozású program sem volt még, mint az elmúlt héten (kb. 1500 féle). Többször hallottam, hogy bizony nem volt mindig könnyű dönteni, hogy hová is menjen, melyik rendezvényre küldje vagy kísérelje el az ember a hit és vallás iránt még csak éppen hogy érdeklődő barátait, ismerőseit, munkatársát, netalán szomszédját. A választék valóban színes, sokszor mély tartalmú, ahogy a misszió jelmondata is mondja, életről, reményről és jövőről szóló volt.

A rendezvényekről a Párbeszéd Házában, a Mária utcai templomban és az előtte lévő kis téren, valamint a közeli Mikszáth téren és a Krisztus Király plébánia udvarában berendezett Café Loyola ajánlatairól készült egy nagyszerű, saját jezsuita városmissziós programfüzet is, benne több mint száz választanivalóval. Csak hátteres, önkéntes fiatalokból, akik a rendezvények lebonyolításában, illetve ismertetésében részt vettek, nyolcvan volt. Hatezer szórólapot osztottunk szét a környező utcákon, egyetemeken. Lelkesítő volt az érzés, hogy erőfeszítéseink nem voltak hiába, hiszen az emberek jöttek, egyre többen, legtöbb programunkon teltház volt.

Hogy mibe kapcsolódhattak be azok, akik a városmisszió jezsuita vonatkozású programjai mellett döntöttek? Nos, voltak művelődési programok, színházi előadások a Párbeszéd Házában, koncertek, cigány nap, volt bibliai játszóház gyerekeknek a Lőrinc pap téren, a cserkészeknek is volt egy délutánjuk, aztán pszichológusok nyitott beszélgetése, előadások New Age-ről, Da Vinci kódról, gazdasági etikáról; volt imaiskola mindennap, ahol bele lehetett kóstolni a különböző imamódokba; a Mária utcai templomban „lábjegyzetes” miséket szerveztünk, ahol nem hívők, illetve keresők számára dekódolták istentiszteleteink roppant gazdag liturgikus szimbólumait, nyelvezetét; továbbá voltak szentségimádások, énekes zsolozsma, csendes percek a nyitott templomban, ahol találkozásra volt lehetőség egy-egy tapasztalt lelki vezetővel. A közeli Mikszáth Kálmán téren koncerteket, illetve a Loyola kávéházat szerveztük inkább a fiatalabb korosztály számára. Ide mindenki betérhetett, kapott kávét, vagy éppen teát, és ha úgy gondolta, szívesen tájékoztattuk őt, hogy miért is van Budapesten ez a nagy egyházi felhajtás.

Érdeklődés volt nagyon szépen, ezt egyébként múlt pénteki számában az egyik egyházról és a vallással kapcsolatos dolgokról csak nagyon ritkán pozitív hangvételű napilapunk is elismeri: a Mikszáth téren tömeg volt, a Café Loyola nagyon bevált, ahová olyanok is betértek, akik különben a templomot messziről elkerülik. A jezsuiták nem győzték fogadni az érdeklődőket.

Tanulságos a városmisszió alkalmából üzemeltetett Loyola kávézó vendégkönyvébe belelapozni. Akik megfordultak itt, úgy látszik, megértettek valamit abból, amit kommunikálni szerettünk volna a missziónkkal. Többen jelezték, hogy jó lenne, ha lenne folytatás, ha ez a misszió nemcsak egyszeri alkalom lenne, hanem ha maradna valami az egyháznak ebből a lendületéből. Ez még olyanok részéről is elhangzott, akik egyébként nem is tartják magukat kereszténynek, most, a városmisszió alatt azonban mégis sikerült megszólítanunk őket, és közénk jöttek. Az volt a tapasztalatom, hogy az emberek igénylik, hogy az egyház merjen kihívást támasztani velük szemben. Budapest lakóinak többsége nem meggyőződésből idegenedett el a kereszténységtől, vallástól, egyháztól, hanem mert egyszerűen nem volt alkalma hiteles keresztényekkel találkozni, akik segítettek volna nekik otthon érezni magukat közöttünk.

A misszió formális részének vége, a keresztény élethivatás azonban alapvetően missziós jellegű. A hitet, mint a fényt – vagy az igaz örömet, a szív tiszta mosolyát – nem lehet elrejteni. A hit él, és ha engedjük, hogy átjárja lényünket, ha engedjük, hogy hitünkben hűek legyünk magunkhoz, akkor az máris misszió, mert környezetünk észre fogja venni, rá fognak kérdezni, hogy mindenek ellenére, minden nehézség és abszurditás ellenére a pörgő élet közepette hogyan lehet mégis hinni, hinni tiszta szívvel, bizalommal, hinni magunkban, másokban, Istenben.



Muzulmán vezetők levele a pápához és a keresztény egyházak vezetőihez:
Dolgozzunk együtt a békéért!

A világ 138 muzulmán vezetője és értelmiségije, köztük síiták és szunniták nyílt levélben fordultak XVI. Benedek pápához és más keresztény egyházak vezetőihez, amelyben szilárd együttműködést ajánlanak a keresztények és a muzulmánok között a béke elősegítésére a világban. A Ramadán vége alkalmából írt levélben kifejtik, hogy muzulmánok és keresztények együtt több mint a világ lakosságának felét teszik ki. A világ jövője a köztük lévő békétől függ. Ha a krisztushívők és az iszlám követői nem élnek békében egymással, a világon nem lehet béke.


Jean-Louis Tauran bíboros, a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsának elnöke a Vatikáni Rádióban így kommentálta a levelet:

– Nagyon érdekes dokumentumról van szó, ami új annyiban, hogy szunnita és síita muzulmánok közösen írták. Nem vitatkozó szellemű levél, sok idézet található benne az Ó- és az Újszövetségből egyaránt.

Arra a kérdésre, hogy mit tehetnek a vallási vezetők az erőszak megszüntetéséért, Tauran bíboros elmondta:

– Mindenekelőtt szólítsák fel követőiket, hogy osztozzanak a levélben írt három meggyőződésben: vagyis abban, hogy csak egy Isten van; hogy Isten szeret minket, és nekünk szeretnünk kell Õt; és hogy arra hív minket: szeressük felebarátainkat. Nagyon bátorító jelről van szó, hiszen azt mutatja, hogy a jóakarat és a párbeszéd képes legyőzni az előítéleteket. A vallásközi dialógus lelki megközelítése ez, mondhatni spirituális módon. A muzulmánoknak és a keresztényeknek arra az egyetlen kérdésre kell válaszolniuk, hogy számodra Isten valóban az egyetlen az életedben? – zárta kommentárját a francia bíboros.

                                                    (R.)


Gianone András

KANTER KÁROLY ÉS A BUDAPESTI
VÁROSMISSZIÓ SZÁZ ÉVVEL EZELÕTT

A főváros vallási élete a megújulás előtt

Az 1873-ban létrejött Budapest lakosságának körülbelül a kétharmada ugyan katolikus volt, mégsem nevezhetjük az ország központját a XIX. század utolsó negyedében a katolicizmus centrumának. Budapest vezetése liberális-szabadkőműves kezekben volt, és ez a kegyúri jogosultságok révén a főváros vallási életére is negatív hatást gyakorolt. A jozefinista szellemiségű papság amúgy is inkább hivatalnok volt, semmint lelkipásztor. A papok feladatát nagyon megnehezítette az egy plébániához tartozó hívek több tízezres száma is. 1900-ban a pesti oldalon mindössze 7 plébániának kellett volna 410 ezer hívőről gondoskodnia. A hagyományos vallásos keretek csak külsőleg határozták meg a hívek életét. Gyermekét még mindenki megkereszteltette. Ugyanakkor már a keresztelés is, majd az első áldozás, a bérmálás és különösen a házasságkötés inkább – egyelőre mással nem helyettesíthető – társadalmi eseménynek számítottak, mint mélyen átélt vallási ünnepnek.1

Kanter Károly pályája

Ebbe a vigasztalan képet mutató fővárosba került az 1880-as évek elején Kanter Károly. Kanter 1853-ban született egy tatai polgárcsalád második fiúgyermekeként. Pályája tipikus papi pálya. A gimnázium alsóbb osztályait szülővárosában a piaristáknál végezte. Az algimnázium befejezése után az esztergomi bencés gimnáziumban folytatta tanulmányait. Tizenhat évesen kérte felvételét az esztergomi szemináriumba, majd az érettségi után – mint a jó képességű szeminaristák általában – külföldre került. Bécsben a Pazmaneum növendéke volt, és a bécsi egyetemen hallgatta a teológiát. 1876-ban szentelték pappá. Ezt követően 5 évig különféle vidéki helyeken káplánként és hittanárként tevékenykedett.2

1881-ben kapott Budapestre dispozíciót. Itt másfél évtizedig különböző plébániákon (Óbuda, Lipótváros, Belváros) káplánkodott, mígnem az uralkodó mint kegyúr javaslatára kinevezték Kantert a budavári Szent Zsigmond plébánia, azaz a királyi palota kápolnájának plébánosává, melyhez hivatalosan 41 hívő tartozott. Más fővárosi plébániára való kinevezésre esélytelen volt (a lipótvárosi plébániát – annak adminisztrátoraként – sikertelenül pályázta meg), mert nem tartotta fontosnak a városatyákkal való kapcsolatok ápolását. A vártemplomban való két évtizedes működése után, kiemelkedő lelkipásztori tevékenysége jutalmaként és meggyengült egészsége miatt, esztergomi kanonoki stallumot kapott. 1920-ban halt meg. A requiemet érte az a Mészáros János mondta, aki nemcsak várplébánosként volt Kanter Károly utódja, hanem a fővárosi katolikus megújulásban elődje apostoli művének folytatója is. Budapesti helynökként ugyanis oroszlánrészt vállalt a budapesti mammutplébániák feldarabolásában és az egyházközségek megszervezésében, de ez már egy másik korszak története.

Budapest apostola

A hitoktató

A falusi és a városi káplánoknak egyformán fontos működési területe volt az – iskolai – hitoktatás. Budapesti működésének idején Kanter Károly több jelenős iskolában, így az állami főreáliskolában, az Angolkisasszonyok intézetében és a Deák téri evangélikus főgimnáziumban is tanított hittant. Cikkeket is írt katolikus lapokba a hitoktatás nehéz helyzetéről. Tulajdonképpen akkor is egyfajta hittanári munkát végzett, amikor a konvertitákkal foglalkozott. A várplébánián havonta átlag 5-6 ember vette föl a keresztséget, és Kanternek számos előkelőt sikerült megnyernie keresztszülőnek.3 Ezenkívül igyekezett a hittanárokat összefogni. Így Prohászka Ottokár és Majláth Gusztáv Károly mellett részben az ő bábáskodásával jött létre a Damjanich utcában egy Mária-kongregációs otthon, mely 9 hittanár-papnak lakást, 10 középiskolás fiúnak konviktusi helyet biztosított. Ebből a kezdeményezésből nőtt ki a Regnum Marianum.4

A szónok

Kanter Károly működésének másik fontos területe a szószék volt. Abban az időben, amikor a miséken igyekeztek elhagyni a szentbeszédet, ő általában egy órát vagy még annál is hosszabb ideig prédikált nagy hévvel, szuggesztíven.5 S bár jó szónoknak számított, ő kezdeményezte 1901-ben, hogy Prohászka Ottokár, akkor esztergomi spirituális, a nagyböjti idő végén csak férfiak számára előadássorozatot tartson a vártemplomban. Ennek a – férfiintelligenciát megcélzó – előadássorozatnak a helyszíne egy évvel később az Egyetemi téri templom lett, és ezeket Prohászka püspöki kinevezése után is rendszeresen megtartotta, a halál is egy ilyen konferenciabeszéd közben szólította el.6

A gyóntató

A XIX. század utolsó negyedének vallásos életére jellemző volt, hogy még az egyház által kötelezően előírt évi gyónást sem végezték el a hívek az iskolák befejezése után. A házasság előtti gyónás után általában már csak a halálos ágyhoz hívtak papot, hogy föloldozást nyerjenek.7 A fővárosi papság sem aktivizálta magát ezen a területen, erről így tanúskodik Kanter Károly életrajzírója: „Gyónni Budapesten, a húsvéti időn kívül, úgyszólván csak Kanternél lehetett.”8 Õ ugyanis nemcsak káplán, de plébános korában is sokszor órákat töltött a gyóntatószékben, hogy híveinek gondos lelkiatyja lehessen.

Az Oltáregyesület vezetője

Kanter Károly nemcsak a gyónás területén igyekezett élővé tenni a katolikus egyház szentségi életét. Talán legfontosabb törekvése az Oltáriszentség tiszteletének elterjesztése volt. Még belvárosi káplán korában került kapcsolatba az 1859-ben Trautwein János piarista által alapított Oltáregyesülettel, melynek 1894-ben lett az elnöke. A Kanter által vezetett Oltáregyesület célul tűzte ki a szegény templomoknak szép kegyszerekkel (kehely, miseruha, oltárterítő stb.) való ellátását és különösen az Oltáriszentség kultuszának növelését. Kanter élharcosa volt a gyakori szentáldozásnak és a gyerekek korai első áldozásának, melyre X. Pius eucharisztikus körlevelei is buzdítottak.9

Kanter Károly volt a fő szorgalmazója – az Erzsébet királyné meggyilkolásának engesztelésére tervezett – Örökimádás-templom megépítésének. Õ volt az, aki megfelelő kongregációt keresett – és a Reparatrix-apácákban meg is talált – a felépítendő templom gondozására. Ahogy Prohászka személyében megnyerte a kor legnagyobb szónokát a vártemplomi előadássorozathoz, úgy talált ismét kiváló munkatársat az Örökimádás-templom és a rendház felépítéséhez Glattfelder Gyulában. A későbbi csanádi püspök egyébként ebben az időben mint az egyetemi ifjúság pártfogója és a Szent Imre Kollégium létrehozója komoly tekintélynek örvendett a fővárosi katolikus körökben. Glattfelder a budapesti Oltáregyesület másodelnökeként is megmutatta kitűnő szervezőképességét. Széleskörű gyűjtőakció eredményeképpen 1908-ra – a budai Szent Imre Kollégium palotaszerű épületének elkészültével egy időben – épült fel az Örökimádás-templom az Üllői úton. Ez a templom mindig nyitva állt és az Oltáriszentség állandóan ki volt téve.10

Az Oltáregyesület volt az első katolikus szervezet, mely lehetőséget nyújtott a hívek megszervezésére. Kanter – gyenge egészségével nem törődve – vidéki körutakat is tett, hogy az oltáregyesületi mozgalmat országosan elterjessze.11

A fővárosi katolikus közélet vezéralakja

Kanternek az Oltáregyesület volt talán a legfőbb eszköze a vallási reneszánsz elindításában. Emellett részt vett minden fővárosi katolikus kezdeményezésben. Ebben segítségére volt az is, hogy az Oltáregyesület révén kitűnő kapcsolatokra tett szert előkelő, arisztokrata körökben. Sok katolikus szervezet, így a vadházasságok rendezésén fáradozó Regis Szent Ferenc Egyesület, a szegényeket gondozó Szent Vince-konferencia, a Szent Alajosról nevezett árvaház vagy a Katolikus Tanoncvédő Egyesület számára szerzett anyagi támogatást.12 Az iskolákhoz való kötődését mutatja, hogy elvállalta a Rákóczi Gimnáziumot építő egyesület egyházi elnökségét is.

Fontosnak tartotta, hogy a politikában is érvényesüljenek a katolikus elvek. Ezért igyekezett a budai katolikusokat összefogni, és a fővárosi törvényhatóságba képviselőket bejuttatni. A budai Szabad Polgári Párt támogatásával maga is városatya lett, s gyakran föl is szólalt az Egyház védelmében. Ismét csak a jó szemű vezetőt dicséri, hogy maga mellé vette a Rákóczianum egyesületbe világi elnökként Wolff Károlyt, aki majd a Horthy-korszakban a budapesti közgyűlés legnagyobb politikai frakciójának vezetője lesz, és aki ebben a minőségében igen sok új katolikus templom építéséhez ad majd támogatást.13

Epilógus

Kanter Károly 1915-ben mondott búcsút Budapestnek. A fővárosi katolicizmus azonban már egészen más képet mutatott, mint amikor 34 évvel korábban megérkezett Budapestre. Az 1900-tól a világháború kezdetéig évenként – két kivétellel a fővárosban – megtartott katolikus nagygyűlések már a katolikus tömegek nagyarányú részvételével zajlottak. Ezeknek a seregszemléknek is ünnepelt szónoka volt Prohászka. A későbbi székesfehérvári püspök 1904 és 1905 között mint egyetemi tanár rövid ideig Budapesten lakott. Ebben az időszakban a Regnum Marianumban kapott szállást, így vált a regnumisták lelki vezetőjévé. Prohászka számos fővárosi egyesület fölött vállalt patrónusságot. De az ő buzgólkodásának lett gyümölcse az 1909-től megjelenő Élet folyóirat és könyvkiadó is.14 A fővárosi papok közé pedig egyre többen kerültek az általa nevelt – új szemléletű – szeminaristák közül. Az egyetemi ifjúság szervezésében élen járt Glattfelder Gyula, a budai Szent Imre-kollégium igazgatója, aki még a világháború előtt a pesti oldalon is alapított egy Szent Imre-kollégiumot.

A századfordulón Budapesten alapított házat számos szerzetesrend, köztük a jezsuiták, a domonkosok, a ciszterciek, a lazaristák és több női kongregáció, mint például a már említett Reparatrix-apácák, vagy a kórházakban tevékenykedő Vincés nővérek. Kiváló szónokok, mint a ferences Buttykay Antal és a jezsuita Bangha Béla tűntek föl.15 Bangha nemcsak szónokként, hanem szervezőként is hírnevet szerzett magának. Az Élet mellett a másik nagy katolikus sajtóvállalkozásnak ő volt a legfőbb agitátora. Ennek eredménye lett az 1912-ben meginduló Magyar Kultúra című folyóirat, illetve a néhány évvel később létrehozott Központi Sajtóvállalat. Ugyancsak Bangha munkájának gyümölcse a Kisegítő Kápolna Egyesület, amely – átmeneti megoldásként – szükségkápolnákat hozott létre a fővárosnak templomoktól messze eső területein. Más jezsuiták, mint Bús és Bóta páterek tevékenysége nyomán újra virágzásnak indultak a Mária-kongregációk.16

Míg Prohászkáról, Bangháról vagy Glattfelderről ma is hallhatunk, addig Kanter Károly alakja feledésbe merült. Igaz, nem lett belőle püspök, mint Prohászkából vagy Glattfelderből, nem volt olyan nagy szónok, mint a Prohászka, nem volt olyan nagy szervező, mint Bangha, de Budapest misszionálásában – úttörőként – elévülhetetlen érdemeket szerzett.

Jegyzetek:

1 Nyisztor Zoltán: Ötven esztendő. OMC, Bécs 1962.  10–16.

2 Tiefenthaler József: Budapest apostola. Kanter Károly élete 1853–1920. Szent István Társulat, Bp. 1942.  10–35.

3 Tiefenthaler: i. m. 35., 43–44., 49., 74–75.

4 Tiefenthaler: i. m. 93–95. és Salacz Gábor: Egyház és állam a dualizmus korában 1867–1918. Aurora Könyvek, München 1974.  181.

5 Tiefenthaler: i. m. 76.

6 Gergely Jenő: Prohászka Ottokár. „A napbaöltözött ember”. Gondolat, Bp. 1994.  86., 228–229.

7 Nyisztor: i. m. 11.

8 Tiefenthaler: i. m. 51.

9 Tiefenthaler: i. m. 51–56., 77., 91.

10 Tiefenthaler: i. m. 63–64., 79–86.

11 Tiefenthaler: i. m. 59–60., 86–92.

12 Tiefenthaler: i. m. 107–111.

13 Tiefenthaler: i. m. 96–102., 104.

14 Gergely: i. m. 84–85., 113–115.

15 Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. Aurora Könyvek, München 1973.  493–506.

16 Nyisztor: i. m. 56–66.


 

„MEGTETTEM, AMIT MEGTEHETTEM. . .”

Puni Emillel, a  román jezsuiták provinciálisával
Zsók Ottó beszélget

Puni Emil 1916. március 23-án született egy Marosvásárhely melletti kis faluban, Mezőhegyesen (Herghelia) román görög katolikus parasztcsaládból. Szüleitől hat gyermek származott, ő volt az első. A gimnáziumot románul végezte Marosvásárhelyen. 1936-ban belépett a jezsuita rendbe. A noviciátus után 1939-től 1946-ig filozófiai és teológiai tanulmányokat folytatott Hollandiában és Belgiumban, miközben 1943-ban pappá szentelték.

Az alábbi interjút (rövidítve közöljük) Déván készítette Zsók Ottó (Zs.), Puni Emil atya (P.) lakásán 2006 nyarán. Zsók Ottó utalt arra, hogy a Mérleg 1990/2. számában már megjelent egy beszélgetés Puni atyával, ezért elsősorban az 1990 óta eltelt időszakról kérdezi.

Zs.: Kedves Emil atya! Mindenekelőtt megköszönöm, hogy vállalkozott e beszélgetésre. 90 év bizony hosszú idő. Hogyan alakult élete 1990-től a mai napig?

P.: Előbb azért még elmondanék néhány dolgot arról, ami 1989 előtt, még a kommunizmus idején történt. 1943. március 28-án szenteltek pappá. Különleges engedéllyel misézhettem mind latin, mind görög rítusban. Hollandiából, ahol nyolc évig részesültem kitűnő jezsuita képzésben, 1947-ben tértem vissza Romániába. Két évig tanítottam hittant Bukarestben. 1950-ben, mivel görög katolikus voltam, eltiltottak a nyilvános papi működéstől. 1953-ig titokban, és inkább késő este meg éjjelenként foglalkoztam az ifjúsággal, főleg négyszemközti beszélgetésekben, mivel nappal dolgoznom kellett. Akkoriban felváltva voltam lisztszitáló, aztán kapus, majd banktisztviselő. 1953-ban letartóztatott a Hunyad megyei Securitate (a román titkosrendőrség), és Dévára vitt. Innen szállítottak másokkal együtt egy nyitott tehergépkocsin – és fegyveres katonai őrizet kíséretében – Bukarestbe. A belügyminisztérium épületeinek pincéibe toloncoltak be. Ott nyolcan voltunk egy cellában, köztünk egy zsidó férfi. Megtudtam tőle, hogy ismerte Ioan Suciu görög katolikus püspököt egy korábban Bukarestben megtartott prédikációsorozatból. Nagyon dicsérte a püspököt, lelkesen beszélt róla. Ioan Suciu később mártírként halt meg a börtönben. Elmondhatom, hogy ott a börtönben szörnyű állapotok uralkodtak. Néhány hét múlva Jilavára vittek, a Bukarest mellett lévő hírhedt börtönbe. Ott négy hónapig éltem embertelen körülmények között. Szívesen emlékszem egy Mãrgineanu nevű kolozsvári pszichológiaprofesszorra, akit azért tartóztattak le, mert – lévén, hogy az Egyesült Államokban doktorált – kulturális kapcsolatai voltak a bukaresti amerikai követséggel. Mãrgineanu professzor nagy tudású ember volt, sok mindent tanultam tőle, hiszen szinte rendszeres előadásokat tartott nekünk a börtönben a legérdekesebb és legizgalmasabb emberi dolgokról. Jilaváról egy éjszaka elvittek Cernavodára. Az üres vagonban állatok módjára begyömöszölve és állva utaztuk át az éjszakát. A Duna-csatornához érkezvén rögtön az építőtelepre tereltek bennünket, és azonnal el kellett kezdjük a munkát. Ott ismertem meg Tyúkodi Mihály szatmári egyházmegyés atyát. Õ lett a legjobb barátom. Tőle újra megtanultam magyarul, tudniillik amit gyermekkoromban szülőfalumból tudtam, azt hollandiai tanulmányaim során – ahol főleg hollandul, majd franciául és olaszul beszéltem – szinte elfelejtettem.

1957-ben szabadultam a börtönből, Dévára kerültem, és azóta itt élek. Természetem és tehetségem az apostolkodás volt. Déván megbarátkoztam a ferencesekkel, akiknek jezsuita létemre jóval többet segítettem, mint a jezsuitáknak. Nagyon jóban voltam a ferencesekkel, például Dóci, Renát és Balázs atyákkal, akikkel sokat beszéltem magyarul, és gyóntattam magyar nyelvű híveiket. Időnként, még a II. vatikáni zsinat előtt, latinul miséztem templomukban, ha valamelyiküket helyettesíteni kellett. Egy ideig a Vörös Kereszt keretében dolgoztam, ott is főleg embereknek segítettem lelki bajaikban. Azt hiszem, ez az én adottságom. 1972-ben nyugdíjaztattam magam. A kommunizmus bukásáig még figyelt és zaklatott a Securitate, de különösebb bajom nem volt. Tovább gyóntattam és foglalkoztam az ifjúsággal. Ortodoxok, görög katolikusok, római katolikusok jártak hozzám. Mindenkivel el tudtam beszélgetni, és próbáltam meglátni az emberekben a lelki továbbfejlődés, illetve fejlesztés lehetőségeit.

Zs.: És mi történt 1989 után?

P.: Néhány héttel a kommunizmus bukása után elkezdtem összegyűjteni Déván és környékén a görög katolikus híveket, és ebből adódott aztán az új templom építésének a gondolata. (A háború előtti görög katolikus templomunkat a román ortodox egyház még nem adta vissza.) Egyháztanácsot választottunk. Előbb a dévai parkban miséztem, főként nyáron, majd a város egyik házának nagytermében, később pedig a kultúrházban. 1992-ben engedélyt kaptam a várostól, hogy fölépítsem a templomot. Az építészmérnök, akivel a terv részleteit megbeszéltem, korábban tanítványom volt. Kezdettől fogva megvitattuk az építkezés minden egyes szakaszát. Elég sokszor beleszóltam a munkálatokba, hogy a minőség, az esztétika és a templom sajátos jellege jobban kidomborodjon. Azt hiszem, szépen sikerült a templomunk. Akusztikája szerintem nagyon, de nagyon jó. Ám rettenetes munka, erőfeszítés, kín és utánajárás volt szükséges ahhoz, hogy elkészüljön. Kezdetben a püspöktől kaptam 30 millió lejt (kb. 3000 eurót – Szerk.), a többi pénzt összekoldultam a Renovabis és a Kirche in Not egyházi segélyszervektől, de Amerikából, Kanadából, Hollandiából és Németországból is érkeztek pénzsegélyek ismerősök és barátok jóvoltából. Minden segítségért végtelenül hálás vagyok. A templomépítés 1994-től 2002-ig 9,5 milliárd lejbe került (kb. 350 000 euró – Szerk.).

Zs.: Az óriási teljesítmény láttán fölvetődik a kérdés: mi volt Emil atya legszemélyesebb víziója, amikor hozzálátott a görög katolikus templom fölépítéséhez Déván? Miben hitt, és mit remélt, hogy történni fog, ha már felépült a templom?

P.: Eredetileg az volt a szándékom, hogy jezsuiták veszik át a templom vezetését. Évek óta kértem a püspöktől, hogy adjon mellém egy fiatal jezsuitát, akit én még alakíthatnék és nevelhetnék. Hiszen volt tapasztalatom, amit szívesen tovább adtam volna. Nos, ez nem történt meg. Ettől függetlenül hiszem azt, hogy az ortodoxok és a görög katolikusok egyesülése nagyon reális lehetőség. Ez a vízió forog előttem, és ebben a perspektívában látom templomunk szerepét is. Szerintem Románia lesz az első ország, ahol ez az egyesülés meg fog történni.

Zs.: Azért is gondolja ezt, mivel mind a két egyház román nyelvű hívekből áll?

P.: Persze, persze. Továbbá ne feledjük azt, hogy a görög katolikus és az ortodox egyház hittana és struktúrái között alig van különbség. A görög katolikus egyház 1700 után sokat tett a román nép kulturális és lelki fölemelkedéséért, ezenkívül nagyon előmozdította a román nyelv fejlődését. Megemlíteném még, hogy Buitul Gheorghe volt az első, Karánsebesről származó erdélyi román, aki 1670 és 1680 között Rómában a Collegium Germanicum et Hungaricumban lakott, teológiát tanult és jezsuita lett. Õ fordította le román nyelvre Petrus Canisius híres katekizmusát. Igaz ugyan, hogy e fordítás első példányát – Pozsonyban a jezsuiták akkori nyomdájában adták ki – még nem találtuk meg, de más forrásokból biztosan tudom, hogy Buitul műve románul megjelent . . . Szóval visszatérve a kérdésre: Az ortodoxok és a görög katolikusok közötti eltérések igen csekélyek. Déván 1990-től nagyon jó a viszonyom az ortodox klérussal. Azt mondanám, hogy itt igazi ökumenikus szellem uralkodik köztünk, jobb, mint bárhol máshol. Templomunk egyfajta központtá válhat a két egyház egyesülésének a szemszögéből. Hozzánk elég sok ortodox értelmiségi jár a misére.

Zs.: Ha visszatekint saját jezsuita hivatására, és mérlegeli a motívumokat, mivel magyarázza meg azt, hogy 1943-tól, pappá szentelése évétől a mai napig megmaradt hivatásában?

P.: Saját hivatásom alakulásában egyik fontos tényező volt az, hogy nagyon szegény családból származtam. Sok szegénységet, nyomorúságot és szenvedést éltem meg. Ám pontosan ez ébresztette fel bennem a hálát. A mai napig szegény vagyok, és ez így van jól. Húsz és harminc éves korom között Hollandiában és Belgiumban nagyon jó kiképzést és rendkívül értékes impulzusokat kaptam. Ott ingyen eltartottak engem, és tudtam azt, hogy hálásnak kell lennem népem iránt. Itt gondolok románokra és magyarokra egyaránt, hiszen szülőfalumban együtt éltünk románok és magyarok. A szomszéd magyar család szívesen fogadott engem, és már zsenge gyermekkoromban ott Mezőménesen kezdtem el magyarul tanulni. Szóval a népem iránti elkötelezettség is motivált, hogy a vett és kapott javakat hálával viszonozzam. Azt hiszem, hogy a normális ember ezt így érzi. Bennem volt az, hogy másoknak adjak valamit, és miután én oly sok jót kaptam, tovább akartam adni másoknak. Ez megtartott a hivatásomban.

Zs.: Hogyan érzi magát Déván, ahol szinte ötven éve lakik és működik?

P.: Annyi idő alatt megszoktam itt a várost, a légkört, az embereket. Természetemhez tartozik, hogy tudok alkalmazkodni. Az olasz elöljáróm hívott ugyan Kolozsvárra a házunkba, állítólag van ott számomra egy szoba, de én azt hiszem, hogy én ott nem érezném jól magam. El lennék szigetelve mindattól, amit itt Déván közel ötven éve, és itt, ebben a hatvanöt négyzetméteres lakásban megszoktam. Ez egy fontos tény, amit az én koromban figyelembe kell vennem. De a legfontosabb az, hogy itt Déván még sokaknak tudok a hasznára lenni. A kolozsvári házunkat egyébként nem építették teljesen célszerűen. Sajnos, engem nem kérdeztek meg, hogyan kellene megfelelően a házat felépíteni. Tény, hogy az öregek részére más jellegű helység kell, mint ami a házban van.

Zs.: Talán elmondhatni azt, hogy egy ember 90 éves korában legalább 75, illetve 80 éves tudatos tapasztalattal rendelkezik. A következő kérdésem egy nagyon személyes kérdés: Saját tapasztalataiból melyek azok, amelyeket szívesen, jó érzéssel továbbadna az utókornak? Gondolok itt történelmi eseményekre, személyes találkozásokra pl. Godó Mihállyal (vö. Távlatok 2006/350.), benső lelki élményekre, a zenével és a művészetekkel kapcsolatos élményeire, bizonyos könyvekre, melyek maradandó pozitív hatást gyakoroltak lelkére. . .

P.: Jó érzéssel mondom azt, hogy nem tudok visszautasítani senkit, aki segítséget keres nálam. Mindig is foglalkoztatott az emberek szenvedése, gondja, baja, és nem tettem különbséget, hogy katolikus-e vagy sem az illető. Ember volt, segítségre szorult, és én éppen a közelében voltam, megszólítottam, vagy ő szólított meg engem. – Godó Mihály jezsuita atya, akinek éveken át elöljárója voltam, s akivel jól értekeztünk – bár ugyanakkor sokat is veszekedtünk –, szintén rendkívül segítőkész ember volt. Nemcsak hogy három nyelven, románul, magyarul és németül prédikált minden este – és soha nem mondta ugyanazt –, hanem amikor autóval úton volt, és utasokat vett fel, megeskette előbb őket, hogy nem adnak neki pénzt. Õ ezt Isten nevében tette, ezért elutasított minden anyagi ellenszolgáltatást. Godó atyában az volt a nagy, hogy nem félt az emberektől. Évekig volt börtönben, de végül is szinte kényszerrel kitaszították, mert ő ott is misézett, és a rabokban tartotta a lelket.

Hangsúlyozottan mondom tovább az utókornak, ha így tetszik, hogy a nevelést, amit a fiataloknak adni kell, én nagyon fontosnak tartom. Ez talán jezsuita sajátosság. A képzésben – s itt nemcsak egyházi, szerzetesi képzésre gondolok – be kell vezetni a játékot (színház, tánc, sport), érdeklődést kell kelteni a nagy zene, a koncertek, az operák iránt, továbbá tanulni és tanítani kell a fiatalokat arra, hogy megtanuljanak hangszeren játszani. Én soha nem felejtem el, hogy Hollandiában milyen nagy benyomást tett rám az első színházi darab, amit a házunkban adtunk elő, továbbá az első, élőben elhangzó klasszikus koncert. És azt is elmondanám, hogy én személyesen a kártyajátékot is (bridzs!) fontosnak tartom egy szerzetesi közösség keretében kikapcsolódásként. Nálunk a rekreáció, a pihenés a felüdülés nagyon fontos dolog. Ide tartozik a szívélyes, derűs társalgás is. A képzéshez tartozik az is, hogy a fiatalok, a novíciusok sokat beszélgessenek az idősebb, az öreg, a tapasztalt jezsuitákkal.

Végül hozzáfűzném: A nevelés, a képzés hangsúlyt kell fektessen arra, hogy a múltat ne felejtse el, de az eljövendő perspektívájában szemlélje és értelmezze.

Zs.: Ha lehetőségében és hatalmában állna egyházon belüli reformokat végrehajtani, mit reformálna meg a legsürgősebben? És a mai romániai társadalomban mit reformálna meg a leginkább? Tapasztal kulturális haladást ahhoz képest, ami még 1989-ben volt?

P.: Nagy gondot fordítanék a komolyság és a megbízhatóság kialakítására, továbbá a lelki nevelésre. Ezt értem most mind az egyház, mind a román társadalom területén. Az egyházban még külön gondot fordítanék a prédikáció, a gyóntatás és a lelki élet megtanítására, illetve megreformálására.

Egyébként van a romániai társadalomban egy olyan űr, amit a kommunizmus hozott létre. Én a kommunizmus előtt tapasztaltam kulturális haladást. A kommunizmus bukása után még nagyon sok területen várat magára a megfelelő reform, és még két generációnak kell felnevelkednie, míg érdembeli reformok pozitív hatást okoznak. Ennek kifejtése nagyon messzire vezetne. Ezért röviden, a lényegre törve ezt mondanám: Romániában, és talán másutt is, meg kellene próbálni azt, hogy ne csak a negatív dolgokról tudósítsunk a médiában – tudjuk, hogy ebből nagyon sok van –, hanem főleg a pozitív dolgokról, és csak ezután próbáljuk kimondani ítéletünket a történelemről. Így juthatnánk el egy olyan látásmódra, mely lehetővé teszi észlelni, hogy mennyi jó van a rossz mellett, amit meg kell bánni, hogy aztán annál inkább a jó felé forduljunk.

Zs.: A halál tényével kapcsolatban is szeretnék föltenni egy kérdést. A fizikai test halála nem jelenti az ember szellemi lényének a megsemmisülését. Hogyan gondolkodik, érez a fizikai test halála utáni életről?

P.: Vita mutatur, non tollitur, vagyis: az élet átváltozik, de nem tűnik el.

Zs.: Ha ma kellene újra kezdenie húszéves korától az életét, ugyanazt tenné, mint eddig? Vagy más irányba alakítaná saját sorsát?

P.: Ugyanazt tenném, és nem haladnék más irányba. Azt gondolom, hogy a legjobb irányt választottam azért, hogy a bennem lévő lehetőségeket a lehető legjobban megvalósíthassam. A jó Isten – ezt így kell mondanom – velem volt, és sokszor szinte a csodával határos módon szabadított ki testi és lelki veszélyekből. Gondolok itt bizonyos helyzetekre a börtönben, vagy egyik fiatalkori betegségemre, amikor bizony meghalhattam volna, de a jó Isten velem volt, és megtartott. Ez is mélyítette bennem a hálát, és azt, hogy másokért tegyek valami jót.

Zs.: Köszönöm a beszélgetést, Isten éltesse Puni Emil atyát!