HTML-alap

EURÓPA ÉS MAGYARORSZÁG

Csaba László¹

AZ EURÓPAI EGYSÉGESÜLÉS TÁVLATAI

Ez az esszé hét tételben azt vizsgálja, hogy az európai integráció mennyiben értékrendileg tételezett. F� megállapítása az, hogy az alapértékekhez való visszatérés nélkül nincs kivezet� út az állandósult politikai helybenjárásból. Végül néhány normatív következtetést fogalmazunk meg Magyarország számára.

Az elmúlt id�szakban több el�adást is tarthattam az európai integrációról a szélesebb közvélemény számára. Ezeken az alkalmakon kitapintható volt az unióval szembeni alapvet� ellenszenv, az a közvélemény-kutatások által is kimutatott tény, hogy a magyarok többsége szerint az uniós tagságra voltaképpen ráfizetünk. Mások megelégednek annak a rögzítésével, hogy nem nyertünk annyit, mint amennyi „járt volna”, és utóbbi esetben a vélt és valós történelmi sérelmek vég nélküli sorolása következik. Eközben minden ma ismert valós adat és tény azt mutatja, hogy hazánk uniós csatlakozásával, s�t már a csatlakozási egyezmény 2002. decemberi koppenhágai aláírásával véget ért a kompországi státus, ami a múlt század megrázkódtatásainak és veszteségeinek ismeretében önmagában is történelmi vívmány. És ha csak arra gondolunk, hogy a történelme és teljesítménye alapján hozzánk hasonló helyzet� Horvátország, vagy a sajátos helyzet� – s magának bármit megengedhet� Svájc –, a tagjelölt országok soráról nem is beszélve, legalább egy évtizedig hiába vár bebocsáttatásra, akkor ez korántsem kevés.

Ugyanakkor alaptalan lenne „az utca emberét” holmi vaskalapossággal vádolni az EU mai népszer�tlenségét látva. Az unióról és az unió f�városából �rkez� hírek ugyanis kétfélék. A hazai tájékoztatásban központi helyet foglal el az a kérdés, hogy ki mit kap, ki helyett kapja, s hogy eltapsolták-e az árvák pénzét. Miközben ez utóbbi szempont, a számonkérhet�ség igénye aligha vitatható, azon már érdemes elgondolkoznunk, hogy miért gondolja bárki is, hogy egy politikai és gazdasági klub a szeretetszolgálatok logikája szerint m�ködhetne és m�ködne is a valóságban. Vajon jogos-e Margaret Thatcher egykori, elhíresült felkiáltása („adjátok vissza a pénzemet!”) nyomán megítélni Európa legnagyobb újkori vállalkozását? Vajon ráfizetnek-e közvetlen és közvetett értelemben a hollandok vagy a svédek, akik rendre nettó befizet�i az uniós költségvetésnek, és a világhatalmi ambíció, vagy éppen a történelmi jóvátétel szempontja aligha �rtelmezhet� rájuk nézve? Vajon nem úgy van-e a magánéletben is, hogy ha az ember valamely közösség céljával azonosul, legyen az az autóklub vagy a plébánia, akkor hajlandó rá áldozni? S miközben az országban egyre több helyen tér vissza az a régi kedves szokás, hogy a porta kerítésén kívül is telepítenek virágot és rendben tartják a járdát, a közbeszéd mintha még mindig kissé az éretlen, gyerekes felvetések mentén alakulna.

Az unióból �rkez� hírek másik csokra sem szívderít�bb. Ezek arról szólnak, hogy a tagállamok vezet�i három nap és három éjszaka alkudoznak a nemzetgazdaság szempontjából elhanyagolható – és a valóságban sokszor meg sem jelen� – összegek újrafelosztásán. Máskor, mint legutóbb is, senkit semmire nem k�telez�, az érintett diplomaták körén kívül senkinek az életét nem �rint� „alkotmánypótló” szerz�désr�l egyezkednek. Utóbbi esetében a híradásokból azt is megtudhattuk, hogy az a vívmány, hogy nem jön létre európai szuperállam. . . Más esetekben a vita tárgya az uniós tejkvóta, vagy éppen az, hogy mennyit kell fizetni a marokkói határ�rségnek azért, hogy a Földközi-tenger túloldalán tartsa a Fekete-Afrika rémségei, éhínsége és hadi konfliktusai el�l menekül�ket.

– E jelenségek sorolása helyett és ezekkel szemben érdemes megfogalmazni els� tézisünket. Eszerint Európa egységének alapeszméje, s az ezt megjelen�t� politikai képz�dmény – az EU – f�leg nem a fentiekr�l szól, hanem a háborúk utáni történelmi megbékélés és kiegyezés eszköze és terepe. Ismételjük: nem a történelmi igazságtételr�l, nem a terhek arányos elosztásáról szól, hanem a megbocsátásról, a saját sérelmeken való felülemelkedés képességér�l, az új, nemzetek közti rend kiépítésér�l, ahol a tagok közti háború eleve ki van zárva, és a közösség a külvilágban is b�keteremt� feladatokat vállal magára.

Ez a – II. világháború pusztításaira reagáló – új típusú politika és stratégia nem jelenti a résztvev�k önfeladását, mint némelykor tévesen vélik. Épp ellenkez�leg: az egészséges nemzeti és társadalmi öntudat tesz képessé arra, hogy túllépjünk jogos és vélt sérelmeinken, s a jöv�t a közösen választott értékrend alapján rendezzük be. Az imént megfogalmazott normatíva nem üres beszéd. Az unió történetének szinte minden egyes állomása, különösen az Európai Egyesült Államok lehetetlenségét felismerve meghozott kezdeti lépések is már ezt mutatták. Az Európai Szén- és Acélközösség létrehozása és a közös agrárpolitika, utóbb a vámunió és a közös politikai döntési rend mind az egymás elleni – katonai és gazdasági – hadviselés kizárására épült. A kés�bbi évek lépései, a minden ország közös ügyének számító környezetvédelem, az államhatárokon �t�vel� területfejlesztés, és a nemzetek feletti hat�sk�r� Európai Bíróság jogértelmezésének és -alkalmazásának elfogadása rendre a visszafordíthatatlan megbékélés irányába mutatnak. És ma már jól dokumentálhatóan kialakulóban van az európai démosz, az öntudatos polgárok közössége, amely természetszer�leg tartja magát európainak, anélkül azonban, hogy megsz�nne, vagy akár csak mérsékl�dne is olasznak, franciának vagy éppen katalánnak tudnia magát. E folyamat fontos állomásai a térségünkben ma még elképzelhetetlen közös történelemkönyvek létrehozása, az egyeztetett tények és a k�zel�t� értékelések révén is megalapozódó hosszabb távú együttélési kultúra tudatos és célirányos kimunkálása, mégpedig a mindennapok és a tömegkultúra szintjén is.

– Második tézisünk szerint Európa egységesülésének lényegi eleméhez tartozik a szociális dimenzió. Nem olyan értelemben, mint némelykor tévesen megidézik, hogy egy központból azonos munka- és életkörülményeket diktálnának a zordon Lappföldt�l a tíz hónapon át napos Málta szigetéig mindenki számára. Hanem a jogos és elismert magántulajdon és a társadalmi felel�sség összekapcsolásának eszméjére �p�l� szociális piacgazdaság megvalósításában. Talán nem egészen véletlen, hogy e sokak számára ismer�s koncepciót két, gyakorló katolikusként is ismert politikus, a szocialista Jacques Delors és a konzervatív Helmut Kohl kezdem�nyez� szerepére emelték a közösségi politika szintjére az Európai Uniót megteremt� maastrichti, majd az ezt módosító amszterdami, nizzai és a 2007. októberi lisszaboni szerz�désekben².

A szociális elemet három mozzanat teszi egyértelm�vé és kézzelfoghatóvá közösségi szinten. a) Az euró bevezetésével megsz�nt az a lehet�ség, hogy az egyik id�szakban elkövetett gazdaságpolitikai hibákat a másik id�szakban magasabb inflációval ellensúlyozzák. Ezáltal lehetetlenné vált, hogy a tévedések terhét a társadalom egészén szétterítsék, és arányaiban bizonyára a legszegényebbeket sújtó módon fizettessék meg a döntésekben vétlen többséggel. Bár az Európai Központi Bank még sosem érte el az alapszabálya 2003. májusi átértelmezése szerinti árstabilitást, a 2 százalékos vagy annál kisebb éves inflációt, a tényleges mértékek 2,1 és 2,6 között mozogtak. Vagyis gyakorlati szempontból az árstabilitási célkit�zés rendre teljesült. Ha „baj” van az euróval, akkor az annak túlzott er�ssége – jelenleg már 1,44 dollárt ér – inkább a dollár gyengeségét, semmint a frankfurti pénzközpont szigorúságát jeleníti meg 2001 és 2007 között. b) Az unió közpénzügyeit irányító szabályrend, a Stabilitási és Növekedési Egyezmény, különösen annak 2005. márciusi értelmezése, egyértelm�en korlátot szab annak, hogy az egyik id�szak népszer�ségi mutatóit hajszoló politikusok a másik id�szakban él�kkel – v�gs� soron az utánuk j�v� nemzedékkel – fizettessék meg felel�tlenségük árát. Ez jelenik meg az „emlékkel bíró” államadóssági mutató felértékelésében a folyó deficit mutatójával szemben. c) A 2004. tavaszi Bolkestein–Diamantopolou-irányelv arra törekszik, hogy az egyik országban megszerzett társadalombiztosítási jogosultságok a másik tagállamba korlátlanul átvihet�vé váljanak kb. egy évtizedes távlatban. Ennek példája kicsiben az utasbiztosítás, ami külföldi gyógyellátásra jogosít már ma is (ill� díjazás fejében). A jogosultságok átvihet�sége el�mozdítaná a mobilitást, ami jelenleg inkább a politikai osztály tagjaira vonatkozik (hiszen pl. van példa arra, hogy egy angol állampolgár olasz választókerületet képviselhessen az EP-ben).

– Harmadik tézisünk szerint az el�z�ek csak akkor érvényesülhetnek, ha az EU az igazmondás alapelvére épül. Ezt az üzleti életben és az állampénzügyekben a mérlegvalódiság, az átláthatóság, az ellen�rizhet�ség és a teljeskör�ség közismert elvei jelenítenek meg és tesznek kézzelfoghatóvá. Minden nagyobb cég és értelemszer�en minden tagállam kimutatásait ezért hitelesíttetni (auditáltatni) kell független szervezetekkel. Ez az uniós tagállamok saját számvev�székei és a nemzetközi k�nyvhiteles�t� cégek mellett egy sor uniós, közösségi szervezet munkája révén válik valósággá. Kiemelend� az Európai Statisztikai Hivatal, az Európai Számvev�szék, az Európai Központi Bank, a Bizottság és az Európai Parlament – külön szakbizottságokkal és apparátussal meger�sített – ellen�rz� szerepe.

Talán közállapotaink tüneteként is felfoghatjuk azt, hogy hazánkban az említett eljárásokban kibukó visszaéléseket – a doppingügyekhez hasonlóan – nem botrányos megszégyenülésnek, hanem önigazolásnak tekintik. Holott világos, hogy a nagy nemzetközi pályaudvarokon gyakori zsebtolvajlások még nem indokolják, hogy mindahányan megélhetési b�nöz�kké váljunk, akárcsak lélekben is. A hosszú elemzést rövidre vágva érdemes leszögeznünk, hogy a „kreatív könyvelésen” kapott valamennyi tagországban az elmúlt években szigorú és eredményes intézkedések születtek a visszaélések megszüntetésére és a jöv�beni félrelépéseket megakadályozó közpénzügyi szabályok kialakítására. Ennek hatására 2007-ben várhatóan Franciaország és Németország is az elfogadható m�rv� deficit pályájára tér vissza több évi eltérés után.

– Negyedik tézisünk szerint az unió alapvet�en a részvétel elvére épül, vagyis a szocialista rendszerekben általánossá vált apátia, közöny és érdektelenség – a Konrád György (1989) által egykor megírt antipolitika – ellentétére. Szó sincs tehát arról, hogy a döntéshozatal még ma is jórészt kormányközi jellegéb�l a választópolgárok kirekesztése és érdektelensége adódna. Ellenkez�leg, épp az unió leginkább jöv�be mutató területein, mint amilyen a lisszaboni folyamat vagy éppen a környezetvédelmi politika, szembet�n�en lejárt a nagy közösségi programok, a KGST-korszakot id�z� nagy kormányzati fejlesztések id�szaka. Ellenkez�leg: egyre inkább teret nyer az a gyakorlat, ahol a közösen megfogalmazott célokhoz nem jár pénz. A célokkal való azonosulás az, ami ráveszi a résztvev�ket, hogy – profánul szólva –, ha már ez a zsánerük, áldozzanak rá. Igaz ez a fels�oktatástól a víztisztasági el�írásokig és a terrorizmus elleni közös fellépésig terjed� körben. Bizony, ebben az összefüggésben értelmét veszti a hazai médiából csapvízszer�en folyó megállapítás, ami szerint a „nemzet érdeke” a Brüsszelben „rendelkezésünkre álló” hatalmas összegek „maradéktalan lehívása” lenne. Hiszen az ott kialakított célok jó részét nélkülünk, vagy nem a mai kor szempontjai szerint t�zték ki. . . Másfel�l az is kérdéses, hogy nem a b�nügyi rend�rség, hanem a civil társadalom megmozdulásai révén keletkeznek azok a környezetvédelmi, tájvédelmi, emberi jogi botrányok, amelyek révén pl. az EU-Bíróság határozatba is adta (ami amúgy k�zenfekv� is lehetne), hogy terhes n�k nem alkalmazhatók éjszaka m�szakban.

– Ötödik tézisünk szerint az európai integrációt alapvet�en a távlatok iránti elkötelezettség lendítheti el�re a k�vetkez� id�szakban is, mint ahogy ez volt a helyzet az els� fél évszázadban is. A cukorrezsimb�l vagy a lengyel tárgyalási pozíciónak a szavazati súlyozásra vonatkozó részéb�l sosem lehet levezetni azt, hogy Törökország vagy Ukrajna valaha is tagja lehet-e az európai közösségnek. Itt bizony szükség lenne – lett volna – valamiféle valódi alkotmányra, ami természete szerint elvont, „idealista”, és nem arról szól, hogy az átlagos fogyasztó preferenciáit összesítve milyen választási taktikával lehet a k�vetkez� megmérettetésen többünket bejuttatni a törvényhozásba.

Ebben az összefüggésben szomorúan figyelhetjük a magyar külpolitika hosszú évek óta tapasztalható koncepciótlanságát és ötlettelenségét³, amely közepes m�ret� uniós tagállamtól szokatlan alapállás.

Magyarország, mint önérdekei közvetlen érvényesítésére – szövetségesek és hatáskörök híján – kevéssé alkalmas állam különösen érdekelt az unió föderalista jelleg� fejl�désében. Ezért is, és az EU intézményfejl�désének történelmi dinamikája miatt is, biztos, hogy egy akármilyen gyenge alkotmány jobb lett volna, mint egy mégoly kifinomult és kiegyensúlyozott pótszerz�dés valaha is lehet. Nem az a kérdés els�sorban, hogy hány magyar lesz Strasbourg-ban, hanem az, hogy kinek az Európáját építsük fel. Kiké is ez az Európa? Hogy érinti ez mindahányunk életét most és a jöv�ben? A jólétünket, jogbiztonságunkat, közbiztonságunkat, �lhet� környezetünket közvetlenül �rint� döntéseket jelent�s részben nem magunk hozzuk többé – már ma sem. Valószín�leg többet kellene gondolni a népmesei öregemberre, aki diófát ültet, és kevesebb instrumentális hivatkozás kellene Európára, az egynem�ek házasságától az adókulcsok szaporításáig terjed� ötletelés során⁴.

– Ezzel eljutottunk a hatodik tézisig, amely szerint az EU mai formájában v�gs� fokon keresztény projekt, tehát alapelemeiben – történetileg és logikailag – a zsidó–keresztény kultúrkörbe van beágyazva. E beágyazottságát, ha akarná, se tudná tagadni, hisz az iszlámra vagy a buddhizmusra, netán a marxizmus-leninizmusra való komoly hivatkozásnak helye nincs. Nyilvánvaló e tekintetben az, hogy világnézetileg semleges, a demokratikus értékek iránt elkötelezett, és ekképp toleráns államokról van szó, ahogy Wolfgang Huber (2007), a német evangélikus püspökkar elnöke nemrégiben kifejtette, s amib�l helyesen azt a következtetést is levonta, hogy csak a felvilágosodás és a tolerancia iránt hasonlóképpen elkötelezett vallási mozgalmaknak van helyük e keretekben.⁵

Ebben az összefüggésben érdemes kiemelni, hogy az Európa keresztény gyökereire való utalás és ennek az alapszerz�désbe foglalása körüli vita sok tekintetben az instrumentalitás⁶ és a küls�dlegesség jeleit viselte. Nem kétséges, hogy azon országok képvisel�i bizonyultak e téren a leghangosabbaknak, akiknél a konzervatív, a szabadelv� és a szociáldemokrata mozgalmakat egyaránt egyfajta megfáradtság és tartalmi kiürülés jellemezte (már az emberek mindennapjait �rint�, konkrét tartalmakat megjelen�t� üzenetek terén). Mintha bizony feledésbe merült volna a II. Vatikánumnak az állam és egyház elkülönülésér�l és a nem keresztényekkel való együttm�ködés elengedhetetlenségér�l szóló tanítása, f�leg a Gaudium et spes kezdet� konstitúció. Mintha már nem emlékeznének Karl Rahnernek (1976) az „anonim keresztényekr�l” szóló gondolataira, amelyek szerint az egyes ember vonatkozásában az életvitel és a gondolkodás meghatározóbb lehet – különösen a szekularizált és plurális társadalmakban – az egyes hittételek rendíthetetlen megvallásánál. Vagyis lehet, hogy nem az a leger�sebb e téren se, aki a leghangosabb. Holott – ha csak két lépést hátralépünk – nem kétséges, hogy az unió Európája már ma is egy sor területen példa lehet a világ többi része számára. Méghozzá azért és annyiban, amennyiben e világnézeti alapozású törekvések nem maradtak meg pusztán az általános kijelentések szintjén, hanem az élelmiszerekkel való biztonságos ellátástól a jogállamiságig terjed�en kézzel fogható tartalommal telít�dtek az évtizedek során.

– Hetedik tézisként befejezésül az európai Magyarországról kell szólnunk. Ezt a fogalmat vélhet�leg annyira elkoptatták az elmúlt másfél évtizedben, hogy puszta leírása is fenntartást kelthet.⁷

Olvasatunkban e törekvés azt jelentené, hogy a megel�z� hat tézisben foglaltakat mint normatívákat, érvényesíteni próbáljuk a hazai közviszonyainkban. Biztosak lehetünk abban, hogy bár az uniós polgárok eddig minden nagyobb �v� kezdeményezést leszavaztak, amiben kikérték a véleményüket – a svédek az eurót, az írek a közös véder�t, a hollandok az alkotmányt – azért az eredend�en az elitek terveként megfogalmazott európai vízió jelent�s részben valóra vált. Nézzük tehát a konkrétumokat!

A mai magyar társadalomban vélhet�leg minden másnál nagyobb szükség lenne a megbékélésre. Önmagunkkal is, a velünk nem egy véleményen lev�kkel is, meg a szomszéd népekkel is (francia-német mintára). Szükség lenne a közös valuta miel�bbi bevezetésére és a közpénzügyeket szabályozó el�írások és szabályok miel�bbi bevezetésére (Kopits, 2007). Szükség lenne az igazmondás alapkövetelményének helyreállítására az élet minden területén, különösen pedig a gazdaságban.⁸ Jogállamiságról enélkül beszélni nem érdemes, a közbizalom helyreállása pedig ezen bizonyára múlik (ha nem is elégséges hozzá). Jó lenne, ha a magyar társadalom túllépne a kádárizmuson, és kinézne saját kerítése mögé is, konkrét és átvitt értelemben, s saját kezébe venné sorsát. Ez bizony a zenei és sport-oktatástól a közterületek tisztaságáig és az adók befizetéséig terjed� körben mindahányunk dolga, nem a f�hatalomra kellene várnunk.

Jó lenne gondolkodni – és igen, vitatkozni – a távlatokról, arról, hogy milyen Magyarországban szeretnénk élni. Elgondolkodtató, hogy ha a 2013-ig tartó fejlesztési tervet és annak hivatali értelmezését komolyan vennénk, akkor látnánk, hogy az ország versenyképességi és társadalmi problémái inkább n�nek, mint mérsékl�dnek. Ez annak a biztos jele, hogy nem tudja a jobb kéz, hogy mit tesz a bal.⁹ És távlatok nélkül a vállalkozó nyilván nem fektet be, a család nem vállal gyermeket – vagy létre sem jön – a tanulás értéke pedig elvész. A szociológiában anómiának nevezett sokszálú elidegenültség pedig tartós visszahúzó er�vé válik. Az értékrend helyreállítása, a járt utakra való visszatérés ma már olyan elemi követelmény, amit az egyházi és vallási kérdések iránt mit sem érdekl�d�k is szorgalmaznak, a vállalkozóktól az adóhatóságig terjed� körben.

Ebben az esszében csupán néhány gondolat felvillantására vállalkozhattunk. Ha sikerül vitát gerjeszteni, és a hét – talán mégis legfontosabbnak tekinthet� – kérdés mentén eszmét cserélni, akkor talán közelebb kerülünk a valóban európai Magyarország távlatához is. Ez pedig a konkrét cselekvésünket tájoló pontként nem is lenne haszontalan abban a világban, ahol lassan már a délel�tt megbeszélt id�pont sem érvényes délutánra.

Irodalom

Balázs Péter (2001): Európai egyesülés és modernizáció. Budapest, Osiris Kiadó.

Csaba László (2006): A f�lemelked� Európa. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Diós István, szerk. (2000): A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai. Budapest, Szent István Társulat.

Farkas Beáta, szerk. (2007): A lisszaboni folyamat és Magyarország. Szeged, JATE Press.

Györffy Dóra (2007): Democracy and Deficits. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Huber, W. (2007): Religionen und saekularer Staat. Zeitschrift für Staats- und Europawissenschaften, 5. évf. 2. szám, 153–160.o.

Konrád György (1989): Antipolitika. Budapest, Codex Kiadó.

Kopits György (2007): A költségvetési felel�sség keretrendszere – nemzetközi tapasztalatok és magyarországi tanulságok. Pénzügyi Szemle, 51. évf. 2. szám, 197–216. o.

Martonyi János (2005): Európa a globális rendszerben. Magyar Szemle, új folyam, 14. évf. 11–12. sz., 6–22. o.

Palánkai Tibor (2006): A lisszaboni program megvalósíthatósága. Magyar Tudomány, 167. évf. 9. szám, 1045–1056. o.

Rahner, Karl (1976): Anonymer und expliziter Glaube. In: RAHNER, K.: Schriften zur Theologie, 12. kötet. Zürich, Benziger Verlag. 76sk. o. (el�rhet� a freiburgi egyetem honlapján is).

Wallace, H.–Wallace, W. szerk (1999): Politikák születése az Európai Unióban. Pécs, JPTE Európa Központ kiadása.

Jegyzetek

¹ A szerz� az MTA levelez� tagja, egyetemi tanár. E cikkben fölhasználta a tudomány világnapja alkalmából a Debreceni Egyetem „Tisztánlátók éjszakája” rendezvénye (2007. szept. 28.) és a debreceni püspökség közéleti akadémiáján 2007. okt. 18-án tartott el�adások gondolatait és a vitákban elhangzottakat.

² Ezt a 2007. okt. 18-i informális csúcs fogadta el, végleges aláírására 2007. dec. 13-án kerül sor a portugál f�városban. A szerz�dés szövegét és a körülötte folyó vitát ld. az EU Bizottság honlapján: EurActiv, 2007. okt. 19 (letöltve: 2007. okt. 25.)

³ „Magyarország számára bármilyen megoldás jó” – összegezte a döntéshozók koncepciótlanságát a portugáliai Tanács el�tt az egyik internetes újság.

⁴ Sokatmondó, hogy az említett két területen az Uniónak semmiféle hatásköre nincs.

⁵ Konkrét javaslata az ilyen szellem� és a fogadó ország nyelvén folyó iszlám vallásoktatás felkarolását célozza.

⁶ Értve ezen mindenekel�tt a Törökországot gazdasági és munkahelyvédelmi okokból kívül tartani próbáló törekvést, amit a bevett érvekkel nem lehet jól alátámasztani.

⁷ Esterházy Péter közismerten már 1990-ben 1 Ft büntetésre méltónak találta azokat, akik szüntelen Európába kívántak visszatérni, Antall József pedig joggal jegyezte meg, hogy Magyarország sosem távozott a kontinensr�l.

⁸ A viszonyok felfordultságát jeleníti meg, hogy épp a valós adatok/értékelések közzétev�it bélyegezték elfogultnak és hazafiatlannak, és ez még manapság is el�fordul.

⁹ Mint az Országgy�lás K+F bizottságának 2007. okt 16-i ülése megállapította, hogy hazánkban csak a kutatás ügyeivel jelenleg féltucat hivatal foglalkozik, de �ttekint� adatok arról pl., hogy ki, mikor, mire, miért és mennyit költ – nincsenek. És ez csak egy részterület.

Szabó Magda halálára

2007. november 19-én budai lakásán kilencvenéves korában elhunyt Szabó Magda író. Debrecenben született 1917. október 5-én. Számos díjjal kitüntetett k�lt� és regényíró. Nyolcvanadik születésnapján Debrecenben barátn�je és munkatársunk, Keresztesné Várhelyi Ilona folyóiratunk számára interjút készített vele, amelyben református (keresztyén-keresztény) hitér�l is vallott: Távlatok, 1997/6 (38.), 804–808. Ebb�l az interjúból vett két bekezdéssel búcsúzunk a kiváló írón�t�l:

„A hit nem zsinati cikkelyek összessége, nem szertartásrend; tárgy gyanánt át nem adható, nem �r�k�lhet�, nem hagyományozható, még csak nem is tanítható. Ami abból iskolai lecke, az a hittan. A Hit nem tankönyv, a hit: hit! Gyermeki bizalom, ami még azt sem zárja ki, hogy olykor meg ne rendüljön; ha valóságos, �l� az a hit, a lélek a tektonikus rezgést felismeri, megbánja, kiheveri.

Nem gy�zök hálát adni Istennek saját mikrovilágom elkötelezetten keresztyén-keresztény mivolta miatt, a csontomig leható, az otthonomban nyert meggy�z�désért, hogy Isten által teremtett világban lakom, �röm a Szentháromság, hogy sosem riaszthat a halál képe, hiszen nincs is halál, csak átlépés – ha méltó leszek rá – a földi semmib�l az égi mindenbe, az öröklétet villantó csillagküszöbön.” (R.)

Horváth Árpád

A VÁROSMISSZIÓRÓL MÉG EGYSZER

(2007. szeptember 16–22.)

Öt éve Európa egy-egy nagyvárosában misszióra kerül sor. El�ször Bécsben, majd Párizsban, ezt követ�en Lisszabonban, kés�bb Brüsszelben, végül Budapesten rendeztek városmissziót. Magyarországon is jelent�s irodalma lett a városmissziónak: Mi a célja? Kit akar a misszió megszólítani? Milyen hozzáállással kellene Európa nagyvárosaiban misszionálni?

A Városmissziós Szervez� Iroda szórólapján Erd� Péter, az esztergom-budapesti f�egyházmegye bíboros érseke, aki meghirdette a rendezvényt, a következ�ket mondja: „Nézzünk Krisztus színe el�tt önmagunkra és nemzetünkre! Ne ijedjünk meg attól a képt�l, amit az Õ tükrébe tekintve látunk, és keljünk fel elesettségünkb�l.” Hogy mi lehet a köze ennek az inkább befelé irányuló önvizsgálódásnak a természeténél fogva kifelé irányuló misszióhoz? Talán az a belátás, hogy igazi misszió csakis bels� megújulásból fakadhat. Ez segít megérteni a városmisszió vezérgondolatát is, amellyel lépten-nyomon (plakátokon, szórólapokon, újságokban, pólókon, szatyrokon) találkozhattak a budapestiek a városmisszió ideje alatt: „Reményt és jöv�t adok nektek.” Reményr�l és jöv�r�l beszélni ugyanis csak akkor lehet hitelesen, ha magunk is hiszünk benne. Ebb�l következik tehát, hogy a misszió nem csak a teljes kifelé irányulás jegyében történik, hanem a bels� számadás ideje is: Hogyan állok én a hitemmel?

És van még valami: nem elég csak tisztába jönni saját magunkkal, nyelv is kell hozzá, amellyel saját meglátásainkat tovább tudjuk adni másoknak. Az egyházat gyakran éri az a vád, hogy túlságosan is elvan a maga bels� problémáival és hitrendszerével, miközben elbeszél az emberek feje felett. A missziót tehát egyféle próbálkozásnak is lehet érteni, amely során a h�v� emberek fokozottan ügyelnek arra, hogy úgy szólítsák meg környezetüket, hogy azok is megérthessék a kereszténység üzenetét, akik egyébként nem, vagy kevésbé ismerik az egyház bels� nyelvezetét, szimbólumrendszerét, szokásait. Bizonyára ezért emelte ki Erd� Péter bíboros úr egyik cikkében, hogy a budapesti városmisszió egyik célja éppen az lenne, hogy a plébániai közösségeket megnyissa a világ felé (vö. Vigilia 2007/2). Az el�k�sz�t� tanulmányok és kiértékel�k b�séges irodalma után most egy személyes hangv�tel� beszámoló következik a városmissziónak azokról a programjairól, amelyeket a jezsuiták Párbeszéd Háza szervezett a nyolcadik kerületben.

Misszió Budapesten

Már két héttel a misszió kezdete el�tt el�k�sz�t� programokat szervezünk fiatalok számára, akik a misszionálást végzik, illetve segítenek a háttérmunkák kivitelezésében. Közben bennünk is tisztázódik annak fogalma, hogy mit jelenthet misszionálni ma, 2007-ben, Budapesten. Talán álljak ki az utcasarokra, és gy�zzek meg másokat, hogy nekem van igazam? Attól tartok, b�ven akadnak olyanok, akik valami ilyesmire gondolnak a misszióra hívás kapcsán.

De mi van az igazsággal, a tévedhetetlen hitünkkel, amelyet minden keresztény embernek hirdetnie kell? Nem úgy volt talán, hogy még Pilátus is az igazság fel�l érdekl�dött? Vajon Jézus nem beszélt eléggé világosan, hogy az �t követ�knek tanítvánnyá kell tenni minden népet, és hogy küldetésünk egészen a világ végéig szól? „Mi az igazság?” Ha jó sztoikus módjára elrestellkedjük küldetésünket, mert manapság esetleg nem illik, mert manapság már csak tapintatból sem ildomos kiállni a magunk igaza mellett, vajon mi lesz a jöv�je az efféle illemtudó kereszténységnek?

Lehet, hogy a misszió nem is az igazságról szól? Az igazság talán nem is a lényeg? Mindenesetre, amit az igazságról manapság mondanak, az jobb esetben valóban nem fér bele a fekete-fehér kategóriába.

Vannak olyan helyzetek, hogy az igazság, vagy éppen annak ellentéte, megvalósulni látszik életünkben. Ilyenkor nagyon is jól tudjuk, hogy mi az igazság, és mi nem. Az igazságot például lehet élni, hiszen azért még ma is lehet találkozni olyan emberekkel, akikre nagyon is vonatkozik a mondás, hogy igaz ember. Szent János evangéliumában Jézus azt mondja: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.”

Az igazság tehát él, az igazság élet, és ez az igazság, úgy látszik, most is élni akar. Nem err�l szól a városmisszió? Élni, akik és ahogyan vagyunk ebben a zakatoló világban megtépázott, törékeny hitünkkel, már ez is misszió. Az igazság ugyanis önmagától is képes megszólítani, önmagáért beszél, s�t, úgy, ahogyan van, leszólít. Az igazság el�bb-utóbb, mint a fény, nyilvánvalóvá lesz. A fény, illetve az igazság kibontakozását azonban segíteni is lehet.

A misszió tehát az igazság hirdetése oly módon, hogy magunkkal kezdjük: igazak vagyunk-e mi, akik az igazságot kívánjuk élni és éltetni?

– Hiszek?

– Tényleg?

És miben áll az én hitem? Hogyan valósul meg a hit számomra a mindennapi élet során? Ha kimegyek a körútra, a munkahelyemen, ha a családomra gondolok, vagy gondoskodom róluk, hogyan kapcsolódik mindez az imához? Tudok �szintén imádkozni? Miel�tt az ember kiállna misszionálni, azért nem ártana ezekkel, vagy ehhez hasonló kérdésekkel tisztába jönnie. Ha ez megtörténik, ha elkezd foglalkoztatni a saját életem igazsága, akkor már is értelme volt a városmissziónak.

Horánszky utca 20.

Közvetlenül a városmisszió el�tt került megrendezésre a Kulturális Örökség Napja, s ennek alkalmából most megnyílik a Horánszky utca 20. is, a jezsuiták „f�hadiszállása”. Többek között, 1938-ban, jórészt innen szervezték a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, az elmúlt század egyik legjelent�sebb keresztény megmozdulását Magyarországon. A háború alatt el�ször kórház volt itt, majd zsidókat rejtegettek a ház kiterjedt pincerendszerében. 1950-ben, miután felszámolták a szerzetesrendeket, és elhurcolták a jezsuitákat, az épület méretes kápolnájában a filmm�vészeti f�iskola rendezkedett be. Több híres magyar film készült a jezsuiták egykori kápolnájában. A kommunizmus évei alatt a Rajk-kollégiumnak adott otthont a ház.

A Jézus Társasága csak nemrég, tizenöt évvel a rendszerváltás után, 2005-ben kapta vissza az 1950-ben eltulajdonított épületet azzal, hogy az utolsó állami intézmény egészen 2007 januárjáig az épületben maradt. A sokszor számon kért, felhánytorgatott és felrótt egyházi kárpótlás gyakorlatilag arra ment el, hogy az épületben m�k�d�, még a pártállam által betelepített intézmények új helyet találjanak maguknak. Ha most körülnéz az ember a Horánszky utca 20-ban, könnyen támadhat olyan benyomása, hogy inkább az elk�lt�z� intézmények jártak jobban. Ezek az intézmények ugyanis gyakran teljesen új, vagy felújított épületekbe költözhettek az „egyházi kárpótlás” pénzén, amit pedig a jezsuiták a „kárpótlás” nevében visszakaptak, az saját épületük, amelyet ötven év alatt teljesen lelaktak, tönkretettek, szinte az összeomlás határáig elhanyagoltak.

A Horánszky utca 18–20–22. a mai napig rendkívül kopott épület, de van múltja, nagyon is sokat mondó, ellentétekt�l és ellentmondásoktól sem mentes múltja, és a Kulturális Örökség Napja alkalmából éppen ebbe volt most lehet�sége „beleszagolni” mindenkinek, akit érdekelt. És jöttek is sokan, akik egykoron itt tanultak, itt laktak a kollégiumban, itt dolgoztak, az elmúlt rendszer tanítói, nevel�i voltak az épületben.

A Kulturális Örökség Napja és az ennek kapcsán megrendezett „templomok éjszakája” koncertsorozat a közeli, Mária utcai jezsuita templomban, rendkívül jó felvezet�nek bizonyult a városmisszióra. Talán nem is hinné az ember, hogy ennyi mindent meg lehet látogatni, nézni, hallgatni teljesen ingyen: ismert színészek, filmesek, operaénekesek, el�adók, közéleti személyiségek jönnek el ide, hogy tegyenek valamit ezért a házért, illetve a kultúráért. A jezsuiták rendszerint nagyvonalú mecénások voltak, és szívesen figyeltek a m�vészvilágra, s ehhez a hagyományukhoz most is h�nek bizonyultak.

Mission is possible

Mission is possible – ez áll a városmisszió jezsuiták által szervezett programfüzetén. Az egyik ilyen program, amelybe én is bekapcsolódom, délután háromkor kezd�dik a L�rinc pap téren: bibliai játszóházat szervezünk. Tegnap már azzal telt a délután nagy része, hogy színes papírokból hajókat hajtogattunk, ráírtuk hogy játszóház lesz, hol és mikor, és ezeket osztogattuk a városban a gyerekeknek, illetve az anyukáknak és apukáknak, akik éppen délutáni sétán voltak Budapest utcáin. Egész meglep� volt a fogadtatás: voltak, akik lelkesen fogadták a meghívást, többnyire olyanok, akikr�l els�re nem is gondoltuk volna.

Már a városmisszió els� napján a jezsuita programokon mintegy nyolcvan fiatal segédkezik. Õk a hátteresek, illetve mi vagyunk a misszionálók. Volt, aki megjegyezte, hogy ahogyan együtt tudunk lenni, dolgozni, lelkesedni, máris misszió. Ha pedig ezen kívül történik még valami, és egy hét alatt azért csak történik, az már így is nagy eredmény.

Mióta pap lettem, el�-el�fordul, hogy papi inget veszek fel, többnyire akkor, ha nem a magam kezdeményezésére megyek valahová, vagy teszek valamit, hanem ha képviselem a közösségemet, az egyházat, illetve ha kifejezetten papi teend�ket végzek. Nos, ezen a héten rajtam lesz a „papi civil”, a rendszerint diszkrét sz�n� ing a jellegzetes kis fehér gallérral az állam alatt. Az a tapasztalom, hogy Budapesten ez a kis jel azért JELENT valamit: mindenki tudja, hogy pap vagyok, vagy hogy nagyon az egyházhoz tartozom.

Ha papi civilben kiállok a körútra, máris jel vagyok. Az emberek reakciója eléggé vegyes, de a legtöbb esetben elegend� arra, hogy ha leszólítok valakit, az illet� kell�en provokálva érezze magát, hogy meghallgasson, vagy határozott elutasításban legyen részem. Az utóbbi rendszerint izgalmasabb.

A szeretet nyelvén

A városmisszió idején minden napnak megvan a maga vezérgondolata: els� nap a hit, kedden a szeretet a misszió mottója. A fiatalokkal, akikkel reggelenként összeülünk egy kis „fókuszra” (ahogyan �k nevezik a reggeli útravaló imát), nehezen találjuk a szavakat, hogy a szeretetr�l beszéljünk. Nem különös? Azt gondolná az ember, hogy a világ leginkább magától értet�d� tapasztalatáról van szó. Van talán olyan ember, aki nem tapasztalt szeretetet? Mégis, mennyire elkoptatott lett ez a szó! Hányszor, de hányszor visszaéltek vele, éppen a szeretettel!

Van hazaszeretet, szül�i szeretet, szerelem, és számos egyéb formája a szeretetnek, és vannak ezeknek mindenféle deviáns változatai is, mint a b�sz nacionalizmus, a túlzottan ragaszkodó, fojtogató anyáskodás, vagy éppen atyáskodás, van féltékenység is, amely éppen a szeretet nevében gázol át a leglényegesebben. Lehetne még sorolni. Aztán valahogy mindezeken át, ezek felett vagy mögött, vagy együtt a szeretetnek az el�bbi, „természetes” formáival, megjelenhet az életünkben Isten szeretete is.

Tudja Istent szeretni az, aki sohasem tapasztalt szeretetet? Érdekes kérdésfelvetés, csakhogy felesleges, mert valamilyen szeretetet bizonyára mindenki tapasztalt már. Továbbá elhangzik, hogy Istennek semmi sem lehetetlen. „Isten görbe utakon is egyenesbe tud vinni” („Isten görbe bet�kkel is tud egyenesen írni”). Isten országa tehát mindenki el�tt nyitva áll, nemcsak az optimális környezetben feln�tt emberek el�tt.

A misszionálás során, amikor leszólítunk embereket az utcán, gyakran ér elutasítás. „Na persze, tudjuk mi, hogy kik a papok, meg ez, meg az, aki templomba jár, és hát mégis ilyeneket meg olyanokat tesznek!” Az efféle elutasítás azonban nem Isten megtagadása, hanem éppen az ellenkez�je: azok szeretetlenségének elutasítása, akik Isten nevében beszélnek.

Egy barátom egyszer ilyen helyzetben a következ�ket válaszolta: „Figyelj, ha arról akarsz beszélni, hogy milyen márkás autóik vannak, meg hány gyereke van egyes papoknak, vagy hogy milyen szemetek voltak velem a hittanáraim, én a te történeteidt�l százszor szaftosabbakat tudok mondani. Mi nem ezeknek a papoknak vagy hittanároknak, meg nem áljámbor pletykafészkeknek a nevében vagyunk itt.”

Az egyház gyengesége ellenére is kiállni Isten mellett, feln�tt hitre vall. Aki erre nem képes, nem képes a lényeget látni, az inkább ne is álljon ki misszionálni. A városmisszió célja tehát nem az egyházban is gyakran meg�lhet� szeretethiány, félreértések és besz�kültségek igazolása. A missziónak els�sorban Istenr�l kell szólnia, mégpedig a szeretet nyelvén. Isten szeretete, amely átcsillan az egyház „normális” korlátjain is, ennek élménye, amely felette vagy mögötte, vagy valahogy mégiscsak benne, a h�v� emberek közösségében meg�lhet� „isteni” szeretet, ez az, amir�l a városmissziónak szólnia kell.

Misszió és vértanúság

A városmisszió harmadik napján, legalábbis nálunk, a jezsuita grundon, a szervez�k és hátteresek körében jelentkeznek a fáradság jelei. Jóval éjfél után fekszünk nemcsak most, a városmisszió alatt, hanem már jóval a misszió kezdete el�tt is éjszakába, néha reggelbe nyúltak az el�készít�i megbeszélések. Reggel korán pedig csörögnek a telefonok, jönnek a kérdések, váratlan változások hírei, segítségkérések.

A misszió mindenesetre er�s lendületet vett, nemcsak nálunk, hanem az a benyomásom, az egész városban. Barátaim lelkesen jöttek vissza a WestEnd City Center tetejér�l, a fent rendezett koncertr�l, ahol egy amerikai pap „rap-elte” el mondanivalóját. Ilyen is van. Délután a Blaha Lujza tér mellett haladtam el, egy külföldi vendéget kellett autóval a Keleti pályaudvarra vinnem, s csak futólag láttam, hogy emberek fogták egymás kezét, és valami zenére mozogtak ritmikusan, együtt. A Párbeszéd Házában, a Horánszky utcában, tegnap telt ház volt szinte minden programon. A fiatalok, akik háttereseknek jelentkeztek hozzánk a misszió idejére, alig gy�zték irányítani az embereket. Volt Jeanne d’Arc-színdarab, kertmozi a Faludi Akadémia gy�ztes filmjeib�l, beszélgetések a Da Vinci Kódról, Café Loyola, bibliai játszóház gyerekeknek a L�rinc pap téren, koncertek a Mikszáthon, „lábjegyzetes” mise, ünnepi zsolozsma, imádságok a jezsuita templomban, és sok-sok kószáló ember, akik azért vannak itt, hogy ha úgy alakul, akkor a „keres�k” nyugodtan megszólíthassák �ket.

A városmisszió harmadik napjának témája a vértanúság. Reggel megkérdeztem néhány fiatalt, szerintük mit jelent ez a szó, hogy kell érteni, mit lehet kezdeni vele a saját életükben? Abban egyetértettek, hogy az áldozatnak egy felfokozott, „véres” formájáról van szó, de az is elhangzott, hogy attól, hogy valaki meghal, életét adja valamiért „véresen”, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a lehet� legnagyobb áldozatot hozta. Az odaadásnak vannak másféle formái is, amelyek a mártírhalálnál kevésbé „látványosak” vagy felt�n�ek, mégis sokkal többet „szolgáló” vagy „seg�t�” odaadást, önfeláldozást igényel.

A fiatal munkatársak lelkesedését látva, ahogyan bevetik magukat nagy lendülettel a misszióért, úgy éreztem, igazuk van: az áldozatnak sokféle formája van, és nehezen lehet egy�rtelm�, ki adja a többet, a szebbet, az igazabbat. A legszebb pedig mindebben, hogy itt most nincs bizonyításkényszer, csak lelkesedés, nemes vágy, hogy áldozatot hozzunk, hogy az utcán embereket leszólítva vértanúk legyünk, csak csendesen, békésen, nemesen.

Zokogó majmok

A józsefvárosi plébániatemplom karcsú homlokzatát zászlókkal díszítették fel a városmisszió alkalmából. Már jó messzir�l, a Nagykörútról is lehetett látni a változatos, soksz�n� lobogókat, és ezáltal a szervez�k el is érték céljukat: felhívták a figyelmet arra, hogy itt valami szokatlan dolog történik.

A józsefvárosi Szent József plébánia k�l�nb�z� nemzetiségi napoknak ad otthont a városmissziós hét folyamán. Amikor arra jártam, éppen horvát muzsika szólt, és népviseletes fiatalok táncoltak a templom el�tti téren Pázmány Péter szobrának árnyékában. A misszió alkalmából eljött Josip Bozaniæ, Zágráb bíborosa is, aki ünnepi misét mondott az összegy�lt magyarországi horvát híveknek. A méretes neobarokk templom alaposan megtelt emberekkel, horvátokkal, Budapest közepén!

Hazafelé egy délvidéki kispappal futok össze. Látom a nyakán a jellegzetes papi inget, leszólítom, és hamarosan jól összeismerkedünk. Elkalauzolom �t a közeli jezsuita programokra. A jezsuiták szervezésében, a Mikszáth téren, éppen a Zokogó Majom nev� együttes játszott. Kissé meglep� az együttes neve, meg kell hagyni, s voltak jámborabb katolikusok, akik meg is jegyezték, hogy „ugyan mit keresnek a Zokogó Majmok a városmisszión?” A k�rnyez� egyetemekr�l hazafelé tartó fiataloknak mindenesetre egészen jól „bejött” az egyébként vallási rendezvényeken tényleg szokatlannak mondható együttes ritmusa. Dehát a városmisszió nem éppen ezeknek a fiataloknak szól?

Amikor a józsefvárosi plébánossal beszélgetek, megkérdezi: „Ha most szétnézel a városban, hogy miféle programok futnak a városmisszió kapcsán, neked nem támad az a benyomásod, hogy a karizmatikus irányvétel a meghatározó a katolikus egyházban?” Mi tagadás, gyakran találkoztam az elmúlt napokban magukat karizmatikusnak deklaráló közösségek „tanúságtételeivel” az utcán. Amikor az egyik ilyen csoporthoz odavitt a kíváncsiság, éppen akkor szólítottak fel mindenkit, hogy fogjuk meg egymás kezét, kövessük együtt az el�ttünk mozgó fiatal lépéseit, közben énekeljünk együtt, ráadásul franciául, s így „dics�ítsük az Urat!” A szöveg szerény francia tudásom alapján valami ilyesmir�l szólt: „Megyek az utcán, Jézus jön velem szemben, és senki sem olyan nagy, mint az Úr, halleluja, halleluja. . .”

Még jó, hogy annyi minden megfér a katolikus egyházban! Én például, azt hiszem, alapvet�en vidám term�szet� ember vagyok, szeretem a zenét, a táncot, de most, mégis, inkább a Zokogó Majmokhoz kívánkoztam.

Ima a város felett

A látványos program a városmisszió ötödik napján az esti szentmise volt, fenn a Gellért-hegyen. A jezsuita programokat eleve úgy alakítottunk, hogy ne legyen keresztbe szervezés ezzel a központi rendezvénnyel. A f�város négy pontjáról indultak fáklyás felvonulások, és végül mintegy tizenötezer ember gy�lt össze a szentmise színhelyén. A hegyr�l csodálatos látvány tárult elénk: az esti fényben l�ktet� város, a fényárban úszó budai vár, a Lánchíd a Duna felett, a pesti oldalon a parlament kupolája, a Szent István-bazilika tornyai.

Magyarországon azért eléggé ritkán lehet látni ennyi keresztényt együtt, ráadásul f�leg fiatalokat. Ez már önmagában is felemel� érzés. Ismer�sökkel is összefutottam, s jó volt így együtt lenni ezen a misszión, a közös ügyért.

A misét Schönborn bíboros, Bécs érseke vezette, Budapest legf�bb katolikus méltósága pedig prédikált. Egyébként szinte minden latinul volt, kivéve az énekek egy részét. A városmisszióról sokszor beszéltek úgy, hogy az egyház most megmutatja egy másik, az egyházon kívül állók számára talán érthet�bb arcát. Az alapvet� ötlet valószín�leg az volt, hogy a városban �l�, ám a kereszténységt�l távolra került vagy valamilyen oknál fogva távol maradt ismer�seink, munkatársaink, szomszédok, barátok, missziós programjaink kapcsán, esetleg megérezhetnek, felfoghatnak valamit abból, ami nekünk, az egyházhoz tartozók életének értelmet ad. Ebb�l a szempontból nem egészen világos a latin mise értelme: elhívjuk a keres�ket, a zsengehit�eket, akikben éppen hogy csak megmozdult a lélek, s aztán latinul szólunk hozzájuk?!

Istent mindenesetre nem lehet zavarba hozni a latin misével. Ahogy a k�s� esti szentmise után a Gellért-hegyr�l hazafelé ballagunk, egy fiatalemberrel beszélgetek, aki röviden felvázolja élete történetét: még meg sincs keresztelve, éppen csak készül a keresztségre, és máris térít, „tanúságot tesz” a hitér�l, csupa lelkesedés. Amikor arra kérdezek rá, hogy mi vagy ki hozta, illetve segítette ahhoz a ponthoz, hogy felébredjen benne a vágy, hogy megkeresztelkedjen, magam is meglep�döm, hogy milyen banális dolgok Isten malmára tudják hajtani a vizet. Ez, azt hiszem, érvényes lehet az egész városmisszióra: mi tettük a dolgunkat, a legjobb szándékkal igyekeztünk kihozni magunkból a legjobbat, aztán Isten ebb�l az egészb�l végül olyan dolgokkal is meg tud szólítani embereket, amelyekre nem is gondoltunk volna.

Számomra például Istennek azok a fortélyos húzásai talányosak, amikor gyengeségünk, bénaságunk, felkészületlenségünk és ügyetlenkedésünk által hív meg embereket, hitet fakaszt olyanokban, akikt�l talán a legkevésbé várnánk el, hogy keresztények legyenek. Izgalmas, ahogyan a kegyelem m�ködik, talán éppen ez a városmisszió egyik legnagyobb tanulsága.

Mission is over?

Véget ért a városmisszió hete. A vasárnap már inkább a hálaadás és kiértékelések jegyében történt, és persze a pihenés is ráfért azokra, akik a programokat szervezték. Még soha nem volt a magyar f�városban városmisszió, és val�sz�n�, hogy ennyi, egyszerre futó és választékos egyházi vonatkozású program sem volt még, mint az elmúlt héten (kb. 1500 féle). Többször hallottam, hogy bizony nem volt mindig k�nny� dönteni, hogy hová is menjen, melyik rendezvényre küldje vagy kísérelje el az ember a hit és vallás iránt még csak éppen hogy érdekl�d� barátait, ismer�seit, munkatársát, netalán szomszédját. A választék valóban színes, sokszor mély tartalmú, ahogy a misszió jelmondata is mondja, életr�l, reményr�l és jöv�r�l szóló volt.

A rendezvényekr�l a Párbeszéd Házában, a Mária utcai templomban és az el�tte l�v� kis téren, valamint a közeli Mikszáth téren és a Krisztus Király plébánia udvarában berendezett Café Loyola ajánlatairól készült egy nagyszer�, saját jezsuita városmissziós programfüzet is, benne több mint száz választanivalóval. Csak hátteres, önkéntes fiatalokból, akik a rendezvények lebonyolításában, illetve ismertetésében részt vettek, nyolcvan volt. Hatezer szórólapot osztottunk szét a k�rnyez� utcákon, egyetemeken. Lelkes�t� volt az érzés, hogy er�feszítéseink nem voltak hiába, hiszen az emberek jöttek, egyre többen, legtöbb programunkon teltház volt.

Hogy mibe kapcsolódhattak be azok, akik a városmisszió jezsuita vonatkozású programjai mellett döntöttek? Nos, voltak m�vel�dési programok, színházi el�adások a Párbeszéd Házában, koncertek, cigány nap, volt bibliai játszóház gyerekeknek a L�rinc pap téren, a cserkészeknek is volt egy délutánjuk, aztán pszichológusok nyitott beszélgetése, el�adások New Age-r�l, Da Vinci kódról, gazdasági etikáról; volt imaiskola mindennap, ahol bele lehetett kóstolni a k�l�nb�z� imamódokba; a Mária utcai templomban „lábjegyzetes” miséket szerveztünk, ahol nem hív�k, illetve keres�k számára dekódolták istentiszteleteink roppant gazdag liturgikus szimbólumait, nyelvezetét; továbbá voltak szentségimádások, énekes zsolozsma, csendes percek a nyitott templomban, ahol találkozásra volt lehet�ség egy-egy tapasztalt lelki vezet�vel. A közeli Mikszáth Kálmán téren koncerteket, illetve a Loyola kávéházat szerveztük inkább a fiatalabb korosztály számára. Ide mindenki betérhetett, kapott kávét, vagy éppen teát, és ha úgy gondolta, szívesen tájékoztattuk �t, hogy miért is van Budapesten ez a nagy egyházi felhajtás.

Érdekl�dés volt nagyon szépen, ezt egyébként múlt pénteki számában az egyik egyházról és a vallással kapcsolatos dolgokról csak nagyon ritkán pozitív hangv�tel� napilapunk is elismeri: a Mikszáth téren tömeg volt, a Café Loyola nagyon bevált, ahová olyanok is betértek, akik különben a templomot messzir�l elkerülik. A jezsuiták nem gy�zték fogadni az érdekl�d�ket.

Tanulságos a városmisszió alkalmából üzemeltetett Loyola kávézó vendégkönyvébe belelapozni. Akik megfordultak itt, úgy látszik, megértettek valamit abból, amit kommunikálni szerettünk volna a missziónkkal. Többen jelezték, hogy jó lenne, ha lenne folytatás, ha ez a misszió nemcsak egyszeri alkalom lenne, hanem ha maradna valami az egyháznak ebb�l a lendületéb�l. Ez még olyanok részér�l is elhangzott, akik egyébként nem is tartják magukat kereszténynek, most, a városmisszió alatt azonban mégis sikerült megszólítanunk �ket, és közénk jöttek. Az volt a tapasztalatom, hogy az emberek igénylik, hogy az egyház merjen kihívást támasztani velük szemben. Budapest lakóinak többsége nem meggy�z�désb�l idegenedett el a kereszténységt�l, vallástól, egyháztól, hanem mert egyszer�en nem volt alkalma hiteles keresztényekkel találkozni, akik segítettek volna nekik otthon érezni magukat közöttünk.

A misszió formális részének vége, a keresztény élethivatás azonban alapvet�en missziós jelleg�. A hitet, mint a fényt – vagy az igaz örömet, a szív tiszta mosolyát – nem lehet elrejteni. A hit él, és ha engedjük, hogy átjárja lényünket, ha engedjük, hogy hitünkben h�ek legyünk magunkhoz, akkor az máris misszió, mert környezetünk észre fogja venni, rá fognak kérdezni, hogy mindenek ellenére, minden nehézség és abszurditás ellenére a p�rg� élet közepette hogyan lehet mégis hinni, hinni tiszta szívvel, bizalommal, hinni magunkban, másokban, Istenben.

Muzulmán vezet�k levele a pápához és a keresztény egyházak vezet�ihez:
Dolgozzunk együtt a békéért!

A világ 138 muzulmán vezet�je és értelmiségije, köztük síiták és szunniták nyílt levélben fordultak XVI. Benedek pápához és más keresztény egyházak vezet�ihez, amelyben szilárd együttm�ködést ajánlanak a keresztények és a muzulmánok között a béke el�segítésére a világban. A Ramadán vége alkalmából írt levélben kifejtik, hogy muzulmánok és keresztények együtt több mint a világ lakosságának felét teszik ki. A világ jöv�je a köztük l�v� békét�l függ. Ha a krisztushív�k és az iszlám követ�i nem élnek békében egymással, a világon nem lehet béke.

Jean-Louis Tauran bíboros, a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsának elnöke a Vatikáni Rádióban így kommentálta a levelet:

– Nagyon érdekes dokumentumról van szó, ami új annyiban, hogy szunnita és síita muzulmánok közösen írták. Nem vitatkozó szellem� levél, sok idézet található benne az Ó- és az Újszövetségb�l egyaránt.

Arra a kérdésre, hogy mit tehetnek a vallási vezet�k az er�szak megszüntetéséért, Tauran bíboros elmondta:

– Mindenekel�tt szólítsák fel követ�iket, hogy osztozzanak a levélben írt három meggy�z�désben: vagyis abban, hogy csak egy Isten van; hogy Isten szeret minket, és nekünk szeretnünk kell Õt; és hogy arra hív minket: szeressük felebarátainkat. Nagyon bátorító jelr�l van szó, hiszen azt mutatja, hogy a jóakarat és a párbeszéd képes legy�zni az el�ítéleteket. A vall�sk�zi dial�gus lelki megk�zel�t�se ez, mondhatni spiritu�lis m�don. A muzulm�noknak �s a kereszt�nyeknek arra az egyetlen k�rd�sre kell v�laszolniuk, hogy sz�modra Isten val�ban az egyetlen az �letedben? � z�rta komment�rj�t a francia b�boros.

(R.)

Gianone András

KANTER KÁROLY ÉS A BUDAPESTI
VÁROSMISSZIÓ SZÁZ ÉVVEL EZELÕTT

A f�város vallási élete a megújulás el�tt

Az 1873-ban létrejött Budapest lakosságának körülbelül a kétharmada ugyan katolikus volt, mégsem nevezhetjük az ország központját a XIX. század utolsó negyedében a katolicizmus centrumának. Budapest vezetése liberális-szabadk�m�ves kezekben volt, és ez a kegyúri jogosultságok révén a f�város vallási életére is negatív hatást gyakorolt. A jozefinista szellemis�g� papság amúgy is inkább hivatalnok volt, semmint lelkipásztor. A papok feladatát nagyon megnehezítette az egy plébániához tartozó hívek több tízezres száma is. 1900-ban a pesti oldalon mindössze 7 plébániának kellett volna 410 ezer hív�r�l gondoskodnia. A hagyományos vallásos keretek csak küls�leg határozták meg a hívek életét. Gyermekét még mindenki megkereszteltette. Ugyanakkor már a keresztelés is, majd az els� áldozás, a bérmálás és különösen a házasságkötés inkább – egyel�re mással nem helyettes�thet� – társadalmi eseménynek számítottak, mint mélyen átélt vallási ünnepnek.¹

Kanter Károly pályája

Ebbe a vigasztalan képet mutató f�városba került az 1880-as évek elején Kanter Károly. Kanter 1853-ban született egy tatai polgárcsalád második fiúgyermekeként. Pályája tipikus papi pálya. A gimnázium alsóbb osztályait szül�városában a piaristáknál végezte. Az algimnázium befejezése után az esztergomi bencés gimnáziumban folytatta tanulmányait. Tizenhat évesen kérte felvételét az esztergomi szemináriumba, majd az érettségi után – mint a jó k�pess�g� szeminaristák általában – külföldre került. Bécsben a Pazmaneum növendéke volt, és a bécsi egyetemen hallgatta a teológiát. 1876-ban szentelték pappá. Ezt követ�en 5 évig különféle vidéki helyeken káplánként és hittanárként tevékenykedett.²

1881-ben kapott Budapestre dispozíciót. Itt másfél évtizedig k�l�nb�z� plébániákon (Óbuda, Lipótváros, Belváros) káplánkodott, mígnem az uralkodó mint kegyúr javaslatára kinevezték Kantert a budavári Szent Zsigmond plébánia, azaz a királyi palota kápolnájának plébánosává, melyhez hivatalosan 41 h�v� tartozott. Más f�városi plébániára való kinevezésre esélytelen volt (a lipótvárosi plébániát – annak adminisztrátoraként – sikertelenül pályázta meg), mert nem tartotta fontosnak a városatyákkal való kapcsolatok ápolását. A vártemplomban való két évtizedes m�ködése után, kiemelked� lelkipásztori tevékenysége jutalmaként és meggyengült egészsége miatt, esztergomi kanonoki stallumot kapott. 1920-ban halt meg. A requiemet érte az a Mészáros János mondta, aki nemcsak várplébánosként volt Kanter Károly utódja, hanem a f�városi katolikus megújulásban el�dje apostoli m�vének folytatója is. Budapesti helynökként ugyanis oroszlánrészt vállalt a budapesti mammutplébániák feldarabolásában és az egyházközségek megszervezésében, de ez már egy másik korszak története.

Budapest apostola

A hitoktató

A falusi és a városi káplánoknak egyformán fontos m�ködési területe volt az – iskolai – hitoktatás. Budapesti m�ködésének idején Kanter Károly több jelen�s iskolában, így az állami f�reáliskolában, az Angolkisasszonyok intézetében és a Deák téri evangélikus f�gimnáziumban is tanított hittant. Cikkeket is írt katolikus lapokba a hitoktatás nehéz helyzetér�l. Tulajdonképpen akkor is egyfajta hittanári munkát végzett, amikor a konvertitákkal foglalkozott. A várplébánián havonta átlag 5-6 ember vette föl a keresztséget, és Kanternek számos el�kel�t sikerült megnyernie keresztszül�nek.³ Ezenkívül igyekezett a hittanárokat összefogni. Így Prohászka Ottokár és Majláth Gusztáv Károly mellett részben az � bábáskodásával jött létre a Damjanich utcában egy Mária-kongregációs otthon, mely 9 hittanár-papnak lakást, 10 középiskolás fiúnak konviktusi helyet biztosított. Ebb�l a kezdeményezésb�l n�tt ki a Regnum Marianum.⁴

A szónok

Kanter Károly m�ködésének másik fontos területe a szószék volt. Abban az id�ben, amikor a miséken igyekeztek elhagyni a szentbeszédet, � általában egy órát vagy még annál is hosszabb ideig prédikált nagy hévvel, szuggesztíven.⁵ S bár jó szónoknak számított, � kezdeményezte 1901-ben, hogy Prohászka Ottokár, akkor esztergomi spirituális, a nagyböjti id� végén csak férfiak számára el�adássorozatot tartson a vártemplomban. Ennek a – férfiintelligenciát megcélzó – el�adássorozatnak a helyszíne egy évvel kés�bb az Egyetemi téri templom lett, és ezeket Prohászka püspöki kinevezése után is rendszeresen megtartotta, a halál is egy ilyen konferenciabeszéd közben szólította el.⁶

A gyóntató

A XIX. század utolsó negyedének vallásos életére jellemz� volt, hogy még az egyház által kötelez�en el�írt évi gyónást sem végezték el a hívek az iskolák befejezése után. A házasság el�tti gyónás után általában már csak a halálos ágyhoz hívtak papot, hogy föloldozást nyerjenek.⁷ A f�városi papság sem aktivizálta magát ezen a területen, err�l így tanúskodik Kanter Károly életrajzírója: „Gyónni Budapesten, a húsvéti id�n kívül, úgyszólván csak Kanternél lehetett.”⁸ Õ ugyanis nemcsak káplán, de plébános korában is sokszor órákat töltött a gyóntatószékben, hogy híveinek gondos lelkiatyja lehessen.

Az Oltáregyesület vezet�je

Kanter Károly nemcsak a gyónás területén igyekezett él�vé tenni a katolikus egyház szentségi életét. Talán legfontosabb törekvése az Oltáriszentség tiszteletének elterjesztése volt. Még belvárosi káplán korában került kapcsolatba az 1859-ben Trautwein János piarista által alapított Oltáregyesülettel, melynek 1894-ben lett az elnöke. A Kanter által vezetett Oltáregyesület célul t�zte ki a szegény templomoknak szép kegyszerekkel (kehely, miseruha, olt�rter�t� stb.) való ellátását és különösen az Oltáriszentség kultuszának növelését. Kanter élharcosa volt a gyakori szentáldozásnak és a gyerekek korai els� áldozásának, melyre X. Pius eucharisztikus körlevelei is buzdítottak.⁹

Kanter Károly volt a f� szorgalmazója – az Erzsébet királyné meggyilkolásának engesztelésére tervezett – Örökimádás-templom megépítésének. Õ volt az, aki megfelel� kongregációt keresett – és a Reparatrix-apácákban meg is talált – a fel�p�tend� templom gondozására. Ahogy Prohászka személyében megnyerte a kor legnagyobb szónokát a vártemplomi el�adássorozathoz, úgy talált ismét kiváló munkatársat az Örökimádás-templom és a rendház felépítéséhez Glattfelder Gyulában. A kés�bbi csanádi püspök egyébként ebben az id�ben mint az egyetemi ifjúság pártfogója és a Szent Imre Kollégium létrehozója komoly tekintélynek örvendett a f�városi katolikus körökben. Glattfelder a budapesti Oltáregyesület másodelnökeként is megmutatta kit�n� szervez�képességét. Sz�lesk�r� gy�jt�akció eredményeképpen 1908-ra – a budai Szent Imre Kollégium palotaszer� épületének elkészültével egy id�ben – épült fel az Örökimádás-templom az Üll�i úton. Ez a templom mindig nyitva állt és az Oltáriszentség állandóan ki volt téve.¹⁰

Az Oltáregyesület volt az els� katolikus szervezet, mely lehet�séget nyújtott a hívek megszervezésére. Kanter – gyenge egészségével nem tör�dve – vidéki körutakat is tett, hogy az oltáregyesületi mozgalmat országosan elterjessze.¹¹

A f�városi katolikus közélet vezéralakja

Kanternek az Oltáregyesület volt talán a legf�bb eszköze a vallási reneszánsz elindításában. Emellett részt vett minden f�városi katolikus kezdeményezésben. Ebben segítségére volt az is, hogy az Oltáregyesület révén kit�n� kapcsolatokra tett szert el�kel�, arisztokrata körökben. Sok katolikus szervezet, így a vadházasságok rendezésén fáradozó Regis Szent Ferenc Egyesület, a szegényeket gondozó Szent Vince-konferencia, a Szent Alajosról nevezett árvaház vagy a Katolikus Tanoncv�d� Egyesület számára szerzett anyagi támogatást.¹² Az iskolákhoz való köt�dését mutatja, hogy elvállalta a Rákóczi Gimnáziumot �p�t� egyesület egyházi elnökségét is.

Fontosnak tartotta, hogy a politikában is érvényesüljenek a katolikus elvek. Ezért igyekezett a budai katolikusokat összefogni, és a f�városi törvényhatóságba képvisel�ket bejuttatni. A budai Szabad Polgári Párt támogatásával maga is városatya lett, s gyakran föl is szólalt az Egyház védelmében. Ismét csak a jó szem� vezet�t dicséri, hogy maga mellé vette a Rákóczianum egyesületbe világi elnökként Wolff Károlyt, aki majd a Horthy-korszakban a budapesti közgy�lés legnagyobb politikai frakciójának vezet�je lesz, és aki ebben a min�ségében igen sok új katolikus templom építéséhez ad majd támogatást.¹³

Epilógus

Kanter Károly 1915-ben mondott búcsút Budapestnek. A f�városi katolicizmus azonban már egészen más képet mutatott, mint amikor 34 évvel korábban megérkezett Budapestre. Az 1900-tól a világháború kezdetéig évenként – két kivétellel a f�városban – megtartott katolikus nagygy�lések már a katolikus tömegek nagyarányú részvételével zajlottak. Ezeknek a seregszemléknek is ünnepelt szónoka volt Prohászka. A kés�bbi székesfehérvári püspök 1904 és 1905 között mint egyetemi tanár rövid ideig Budapesten lakott. Ebben az id�szakban a Regnum Marianumban kapott szállást, így vált a regnumisták lelki vezet�jévé. Prohászka számos f�városi egyesület fölött vállalt patrónusságot. De az � buzgólkodásának lett gyümölcse az 1909-t�l megjelen� Élet folyóirat és könyvkiadó is.¹⁴ A f�városi papok közé pedig egyre többen kerültek az általa nevelt – új szeml�let� – szeminaristák közül. Az egyetemi ifjúság szervezésében élen járt Glattfelder Gyula, a budai Szent Imre-kollégium igazgatója, aki még a világháború el�tt a pesti oldalon is alapított egy Szent Imre-kollégiumot.

A századfordulón Budapesten alapított házat számos szerzetesrend, köztük a jezsuiták, a domonkosok, a ciszterciek, a lazaristák és több n�i kongregáció, mint például a már említett Reparatrix-apácák, vagy a kórházakban tev�kenyked� Vincés n�vérek. Kiváló szónokok, mint a ferences Buttykay Antal és a jezsuita Bangha Béla t�ntek föl.¹⁵ Bangha nemcsak szónokként, hanem szervez�ként is hírnevet szerzett magának. Az Élet mellett a másik nagy katolikus sajtóvállalkozásnak � volt a legf�bb agitátora. Ennek eredménye lett az 1912-ben meginduló Magyar Kultúra c�m� folyóirat, illetve a néhány évvel kés�bb létrehozott Központi Sajtóvállalat. Ugyancsak Bangha munkájának gyümölcse a Kiseg�t� Kápolna Egyesület, amely – átmeneti megoldásként – szükségkápolnákat hozott létre a f�városnak templomoktól messze es� területein. Más jezsuiták, mint Bús és Bóta páterek tevékenysége nyomán újra virágzásnak indultak a Mária-kongregációk.¹⁶

Míg Prohászkáról, Bangháról vagy Glattfelderr�l ma is hallhatunk, addig Kanter Károly alakja feledésbe merült. Igaz, nem lett bel�le püspök, mint Prohászkából vagy Glattfelderb�l, nem volt olyan nagy szónok, mint a Prohászka, nem volt olyan nagy szervez�, mint Bangha, de Budapest misszionálásában – úttör�ként – elévülhetetlen érdemeket szerzett.

Jegyzetek:

¹ Nyisztor Zoltán: Ötven esztend�. OMC, Bécs 1962. 10–16.

² Tiefenthaler József: Budapest apostola. Kanter Károly élete 1853–1920. Szent István Társulat, Bp. 1942. 10–35.

³Tiefenthaler: i. m. 35., 43–44., 49., 74–75.

⁴ Tiefenthaler: i. m. 93–95. és Salacz Gábor: Egyház és állam a dualizmus korában 1867–1918. Aurora Könyvek, München 1974. 181.

⁵Tiefenthaler: i. m. 76.

⁶Gergely Jen�: Prohászka Ottokár. „A napbaöltözött ember”. Gondolat, Bp. 1994. 86., 228–229.

⁷Nyisztor: i. m. 11.

⁸Tiefenthaler: i. m. 51.

⁹Tiefenthaler: i. m. 51–56., 77., 91.

¹⁰Tiefenthaler: i. m. 63–64., 79–86.

¹¹Tiefenthaler: i. m. 59–60., 86–92.

¹²Tiefenthaler: i. m. 107–111.

¹³Tiefenthaler: i. m. 96–102., 104.

¹⁴Gergely: i. m. 84–85., 113–115.

¹⁵Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. Aurora Könyvek, München 1973. 493–506.

¹⁶ Nyisztor: i. m. 56–66.

„MEGTETTEM, AMIT MEGTEHETTEM. . .”

Puni Emillel, a román jezsuiták provinciálisával
Zsók Ottó beszélget

Puni Emil 1916. március 23-án született egy Marosvásárhely melletti kis faluban, Mez�hegyesen (Herghelia) román görög katolikus parasztcsaládból. Szüleit�l hat gyermek származott, � volt az els�. A gimnáziumot románul végezte Marosvásárhelyen. 1936-ban belépett a jezsuita rendbe. A noviciátus után 1939-t�l 1946-ig filozófiai és teológiai tanulmányokat folytatott Hollandiában és Belgiumban, miközben 1943-ban pappá szentelték.

Az alábbi interjút (rövidítve közöljük) Déván készítette Zsók Ottó (Zs.), Puni Emil atya (P.) lakásán 2006 nyarán. Zsók Ottó utalt arra, hogy a Mérleg 1990/2. számában már megjelent egy beszélgetés Puni atyával, ezért els�sorban az 1990 óta eltelt id�szakról kérdezi.

Zs.: Kedves Emil atya! Mindenekel�tt megköszönöm, hogy vállalkozott e beszélgetésre. 90 év bizony hosszú id�. Hogyan alakult élete 1990-t�l a mai napig?

P.: El�bb azért még elmondanék néhány dolgot arról, ami 1989 el�tt, még a kommunizmus idején történt. 1943. március 28-án szenteltek pappá. Különleges engedéllyel misézhettem mind latin, mind görög rítusban. Hollandiából, ahol nyolc évig részesültem kit�n� jezsuita képzésben, 1947-ben tértem vissza Romániába. Két évig tanítottam hittant Bukarestben. 1950-ben, mivel görög katolikus voltam, eltiltottak a nyilvános papi m�ködést�l. 1953-ig titokban, és inkább k�s� este meg éjjelenként foglalkoztam az ifjúsággal, f�leg négyszemközti beszélgetésekben, mivel nappal dolgoznom kellett. Akkoriban felváltva voltam lisztszitáló, aztán kapus, majd banktisztvisel�. 1953-ban letartóztatott a Hunyad megyei Securitate (a román titkosrend�rség), és Dévára vitt. Innen szállítottak másokkal együtt egy nyitott tehergépkocsin – és fegyveres katonai �rizet kíséretében – Bukarestbe. A belügyminisztérium épületeinek pincéibe toloncoltak be. Ott nyolcan voltunk egy cellában, köztünk egy zsidó férfi. Megtudtam t�le, hogy ismerte Ioan Suciu görög katolikus püspököt egy korábban Bukarestben megtartott prédikációsorozatból. Nagyon dicsérte a püspököt, lelkesen beszélt róla. Ioan Suciu kés�bb mártírként halt meg a börtönben. Elmondhatom, hogy ott a börtönben sz�rny� állapotok uralkodtak. Néhány hét múlva Jilavára vittek, a Bukarest mellett l�v� hírhedt börtönbe. Ott négy hónapig éltem embertelen körülmények között. Szívesen emlékszem egy Mãrgineanu nev� kolozsvári pszichológiaprofesszorra, akit azért tartóztattak le, mert – lévén, hogy az Egyesült Államokban doktorált – kulturális kapcsolatai voltak a bukaresti amerikai követséggel. Mãrgineanu professzor nagy tudású ember volt, sok mindent tanultam t�le, hiszen szinte rendszeres el�adásokat tartott nekünk a börtönben a legérdekesebb és legizgalmasabb emberi dolgokról. Jilaváról egy éjszaka elvittek Cernavodára. Az üres vagonban állatok módjára begyömöszölve és állva utaztuk át az éjszakát. A Duna-csatornához érkezvén rögtön az épít�telepre tereltek bennünket, és azonnal el kellett kezdjük a munkát. Ott ismertem meg Tyúkodi Mihály szatmári egyházmegyés atyát. Õ lett a legjobb barátom. T�le újra megtanultam magyarul, tudniillik amit gyermekkoromban szül�falumból tudtam, azt hollandiai tanulmányaim során – ahol f�leg hollandul, majd franciául és olaszul beszéltem – szinte elfelejtettem.

1957-ben szabadultam a börtönb�l, Dévára kerültem, és azóta itt élek. Természetem és tehetségem az apostolkodás volt. Déván megbarátkoztam a ferencesekkel, akiknek jezsuita létemre jóval többet segítettem, mint a jezsuitáknak. Nagyon jóban voltam a ferencesekkel, például Dóci, Renát és Balázs atyákkal, akikkel sokat beszéltem magyarul, és gyóntattam magyar nyelv� híveiket. Id�nként, még a II. vatikáni zsinat el�tt, latinul miséztem templomukban, ha valamelyiküket helyettesíteni kellett. Egy ideig a Vörös Kereszt keretében dolgoztam, ott is f�leg embereknek segítettem lelki bajaikban. Azt hiszem, ez az én adottságom. 1972-ben nyugdíjaztattam magam. A kommunizmus bukásáig még figyelt és zaklatott a Securitate, de különösebb bajom nem volt. Tovább gyóntattam és foglalkoztam az ifjúsággal. Ortodoxok, görög katolikusok, római katolikusok jártak hozzám. Mindenkivel el tudtam beszélgetni, és próbáltam meglátni az emberekben a lelki továbbfejl�dés, illetve fejlesztés lehet�ségeit.

Zs.: És mi történt 1989 után?

P.: Néhány héttel a kommunizmus bukása után elkezdtem összegy�jteni Déván és környékén a görög katolikus híveket, és ebb�l adódott aztán az új templom építésének a gondolata. (A háború el�tti görög katolikus templomunkat a román ortodox egyház még nem adta vissza.) Egyháztanácsot választottunk. El�bb a dévai parkban miséztem, f�ként nyáron, majd a város egyik házának nagytermében, kés�bb pedig a kultúrházban. 1992-ben engedélyt kaptam a várostól, hogy fölépítsem a templomot. Az építészmérnök, akivel a terv részleteit megbeszéltem, korábban tanítványom volt. Kezdett�l fogva megvitattuk az építkezés minden egyes szakaszát. Elég sokszor beleszóltam a munkálatokba, hogy a min�ség, az esztétika és a templom sajátos jellege jobban kidomborodjon. Azt hiszem, szépen sikerült a templomunk. Akusztikája szerintem nagyon, de nagyon jó. Ám rettenetes munka, er�feszítés, kín és utánajárás volt szükséges ahhoz, hogy elkészüljön. Kezdetben a püspökt�l kaptam 30 millió lejt (kb. 3000 eurót – Szerk.), a többi pénzt összekoldultam a Renovabis és a Kirche in Not egyházi segélyszervekt�l, de Amerikából, Kanadából, Hollandiából és Németországból is érkeztek pénzsegélyek ismer�sök és barátok jóvoltából. Minden segítségért végtelenül hálás vagyok. A templomépítés 1994-t�l 2002-ig 9,5 milliárd lejbe került (kb. 350 000 euró – Szerk.).

Zs.: Az óriási teljesítmény láttán fölvet�dik a kérdés: mi volt Emil atya legszemélyesebb víziója, amikor hozzálátott a görög katolikus templom fölépítéséhez Déván? Miben hitt, és mit remélt, hogy történni fog, ha már felépült a templom?

P.: Eredetileg az volt a szándékom, hogy jezsuiták veszik át a templom vezetését. Évek óta kértem a püspökt�l, hogy adjon mellém egy fiatal jezsuitát, akit én még alakíthatnék és nevelhetnék. Hiszen volt tapasztalatom, amit szívesen tovább adtam volna. Nos, ez nem történt meg. Ett�l függetlenül hiszem azt, hogy az ortodoxok és a görög katolikusok egyesülése nagyon reális lehet�ség. Ez a vízió forog el�ttem, és ebben a perspektívában látom templomunk szerepét is. Szerintem Románia lesz az els� ország, ahol ez az egyesülés meg fog történni.

Zs.: Azért is gondolja ezt, mivel mind a két egyház román nyelv� hívekb�l áll?

P.: Persze, persze. Továbbá ne feledjük azt, hogy a görög katolikus és az ortodox egyház hittana és struktúrái között alig van különbség. A görög katolikus egyház 1700 után sokat tett a román nép kulturális és lelki fölemelkedéséért, ezenkívül nagyon el�mozdította a román nyelv fejl�dését. Megemlíteném még, hogy Buitul Gheorghe volt az els�, Karánsebesr�l származó erdélyi román, aki 1670 és 1680 között Rómában a Collegium Germanicum et Hungaricumban lakott, teológiát tanult és jezsuita lett. Õ fordította le román nyelvre Petrus Canisius híres katekizmusát. Igaz ugyan, hogy e fordítás els� példányát – Pozsonyban a jezsuiták akkori nyomdájában adták ki – még nem találtuk meg, de más forrásokból biztosan tudom, hogy Buitul m�ve románul megjelent . . . Szóval visszatérve a kérdésre: Az ortodoxok és a görög katolikusok közötti eltérések igen csekélyek. Déván 1990-t�l nagyon jó a viszonyom az ortodox klérussal. Azt mondanám, hogy itt igazi ökumenikus szellem uralkodik köztünk, jobb, mint bárhol máshol. Templomunk egyfajta központtá válhat a két egyház egyesülésének a szemszögéb�l. Hozzánk elég sok ortodox értelmiségi jár a misére.

Zs.: Ha visszatekint saját jezsuita hivatására, és mérlegeli a motívumokat, mivel magyarázza meg azt, hogy 1943-tól, pappá szentelése évét�l a mai napig megmaradt hivatásában?

P.: Saját hivatásom alakulásában egyik fontos t�nyez� volt az, hogy nagyon szegény családból származtam. Sok szegénységet, nyomorúságot és szenvedést éltem meg. Ám pontosan ez ébresztette fel bennem a hálát. A mai napig szegény vagyok, és ez így van jól. Húsz és harminc éves korom között Hollandiában és Belgiumban nagyon jó kiképzést és rendkívül értékes impulzusokat kaptam. Ott ingyen eltartottak engem, és tudtam azt, hogy hálásnak kell lennem népem iránt. Itt gondolok románokra és magyarokra egyaránt, hiszen szül�falumban együtt éltünk románok és magyarok. A szomszéd magyar család szívesen fogadott engem, és már zsenge gyermekkoromban ott Mez�ménesen kezdtem el magyarul tanulni. Szóval a népem iránti elkötelezettség is motivált, hogy a vett és kapott javakat hálával viszonozzam. Azt hiszem, hogy a normális ember ezt így érzi. Bennem volt az, hogy másoknak adjak valamit, és miután én oly sok jót kaptam, tovább akartam adni másoknak. Ez megtartott a hivatásomban.

Zs.: Hogyan érzi magát Déván, ahol szinte ötven éve lakik és m�ködik?

P.: Annyi id� alatt megszoktam itt a várost, a légkört, az embereket. Természetemhez tartozik, hogy tudok alkalmazkodni. Az olasz elöljáróm hívott ugyan Kolozsvárra a házunkba, állítólag van ott számomra egy szoba, de én azt hiszem, hogy én ott nem érezném jól magam. El lennék szigetelve mindattól, amit itt Déván közel ötven éve, és itt, ebben a hatvanöt négyzetméteres lakásban megszoktam. Ez egy fontos tény, amit az én koromban figyelembe kell vennem. De a legfontosabb az, hogy itt Déván még sokaknak tudok a hasznára lenni. A kolozsvári házunkat egyébként nem építették teljesen célszer�en. Sajnos, engem nem kérdeztek meg, hogyan kellene megfelel�en a házat felépíteni. Tény, hogy az öregek részére más jelleg� helység kell, mint ami a házban van.

Zs.: Talán elmondhatni azt, hogy egy ember 90 éves korában legalább 75, illetve 80 éves tudatos tapasztalattal rendelkezik. A k�vetkez� kérdésem egy nagyon személyes kérdés: Saját tapasztalataiból melyek azok, amelyeket szívesen, jó érzéssel továbbadna az utókornak? Gondolok itt történelmi eseményekre, személyes találkozásokra pl. Godó Mihállyal (vö. Távlatok 2006/350.), bens� lelki élményekre, a zenével és a m�vészetekkel kapcsolatos élményeire, bizonyos könyvekre, melyek maradandó pozitív hatást gyakoroltak lelkére. . .

P.: Jó érzéssel mondom azt, hogy nem tudok visszautasítani senkit, aki segítséget keres nálam. Mindig is foglalkoztatott az emberek szenvedése, gondja, baja, és nem tettem különbséget, hogy katolikus-e vagy sem az illet�. Ember volt, segítségre szorult, és én éppen a közelében voltam, megszólítottam, vagy � szólított meg engem. – Godó Mihály jezsuita atya, akinek éveken át elöljárója voltam, s akivel jól értekeztünk – bár ugyanakkor sokat is veszekedtünk –, szintén rendkívül segít�kész ember volt. Nemcsak hogy három nyelven, románul, magyarul és németül prédikált minden este – és soha nem mondta ugyanazt –, hanem amikor autóval úton volt, és utasokat vett fel, megeskette el�bb �ket, hogy nem adnak neki pénzt. Õ ezt Isten nevében tette, ezért elutasított minden anyagi ellenszolgáltatást. Godó atyában az volt a nagy, hogy nem félt az emberekt�l. Évekig volt börtönben, de végül is szinte kényszerrel kitaszították, mert � ott is misézett, és a rabokban tartotta a lelket.

Hangsúlyozottan mondom tovább az utókornak, ha így tetszik, hogy a nevelést, amit a fiataloknak adni kell, én nagyon fontosnak tartom. Ez talán jezsuita sajátosság. A képzésben – s itt nemcsak egyházi, szerzetesi képzésre gondolok – be kell vezetni a játékot (színház, tánc, sport), érdekl�dést kell kelteni a nagy zene, a koncertek, az operák iránt, továbbá tanulni és tanítani kell a fiatalokat arra, hogy megtanuljanak hangszeren játszani. Én soha nem felejtem el, hogy Hollandiában milyen nagy benyomást tett rám az els� színházi darab, amit a házunkban adtunk el�, továbbá az els�, él�ben elhangzó klasszikus koncert. És azt is elmondanám, hogy én személyesen a kártyajátékot is (bridzs!) fontosnak tartom egy szerzetesi közösség keretében kikapcsolódásként. Nálunk a rekreáció, a pihenés a felüdülés nagyon fontos dolog. Ide tartozik a szívélyes, der�s társalgás is. A képzéshez tartozik az is, hogy a fiatalok, a novíciusok sokat beszélgessenek az id�sebb, az öreg, a tapasztalt jezsuitákkal.

Végül hozzáf�zném: A nevelés, a képzés hangsúlyt kell fektessen arra, hogy a múltat ne felejtse el, de az elj�vend� perspektívájában szemlélje és értelmezze.

Zs.: Ha lehet�ségében és hatalmában állna egyházon belüli reformokat végrehajtani, mit reformálna meg a legsürg�sebben? És a mai romániai társadalomban mit reformálna meg a leginkább? Tapasztal kulturális haladást ahhoz képest, ami még 1989-ben volt?

P.: Nagy gondot fordítanék a komolyság és a megbízhatóság kialakítására, továbbá a lelki nevelésre. Ezt értem most mind az egyház, mind a román társadalom területén. Az egyházban még külön gondot fordítanék a prédikáció, a gyóntatás és a lelki élet megtanítására, illetve megreformálására.

Egyébként van a romániai társadalomban egy olyan �r, amit a kommunizmus hozott létre. Én a kommunizmus el�tt tapasztaltam kulturális haladást. A kommunizmus bukása után még nagyon sok területen várat magára a megfelel� reform, és még két generációnak kell felnevelkednie, míg érdembeli reformok pozitív hatást okoznak. Ennek kifejtése nagyon messzire vezetne. Ezért röviden, a lényegre törve ezt mondanám: Romániában, és talán másutt is, meg kellene próbálni azt, hogy ne csak a negatív dolgokról tudósítsunk a médiában – tudjuk, hogy ebb�l nagyon sok van –, hanem f�leg a pozitív dolgokról, és csak ezután próbáljuk kimondani ítéletünket a történelemr�l. Így juthatnánk el egy olyan látásmódra, mely lehet�vé teszi észlelni, hogy mennyi jó van a rossz mellett, amit meg kell bánni, hogy aztán annál inkább a jó felé forduljunk.

Zs.: A halál tényével kapcsolatban is szeretnék föltenni egy kérdést. A fizikai test halála nem jelenti az ember szellemi lényének a megsemmisülését. Hogyan gondolkodik, érez a fizikai test halála utáni életr�l?

P.: Vita mutatur, non tollitur, vagyis: az élet átváltozik, de nem t�nik el.

Zs.: Ha ma kellene újra kezdenie húszéves korától az életét, ugyanazt tenné, mint eddig? Vagy más irányba alakítaná saját sorsát?

P.: Ugyanazt tenném, és nem haladnék más irányba. Azt gondolom, hogy a legjobb irányt választottam azért, hogy a bennem l�v� lehet�ségeket a lehet� legjobban megvalósíthassam. A jó Isten – ezt így kell mondanom – velem volt, és sokszor szinte a csodával határos módon szabadított ki testi és lelki veszélyekb�l. Gondolok itt bizonyos helyzetekre a börtönben, vagy egyik fiatalkori betegségemre, amikor bizony meghalhattam volna, de a jó Isten velem volt, és megtartott. Ez is mélyítette bennem a hálát, és azt, hogy másokért tegyek valami jót.

Zs.: Köszönöm a beszélgetést, Isten éltesse Puni Emil atyát!