E SZÁMUNK ELÉ


EGYHÁZ, EGYHÁZAK, SZEKTÁK

Ez évi előző számainkban az istenhit és istentagadás (istenélmény és istenkép) kérdéseivel, majd a történeti Jézus és a hit Krisztusa témakörrel, és ezzel kapcsolatban az áltudományos és fantasztikus Jézus-képekkel foglalkoztunk. Most az ökumenizmusról és az új vallások, illetve a szaporodó szekták kihívásaival szembenéző történeti egyházak feladatairól lesz szó.

Szakemberek tanulmányai és saját tapasztalatunk alapján is megállapíthatjuk, hogy a fokozódó szekularizálódás, elvallástalanodás és elkereszténytelenedés áramlatával szemben egy ellentétes tendencia is megfigyelhető: valamiféle „új vallásosság” terjed, amely a történelmi egyházakon kívül keresi az „istenit”, az ezoterikus és gnosztikus tudást, valamiféle misztikát; ennek az irányzatnak egyik gyűjtőneve a szinkretista „New Age”.

Paradox jelenséggel állunk szemben: a deszakralizált világba visszatér a szakrum, de ez már nem „evangelizált” szakrális, hanem pogány „misztika”. Az elkereszténytelenedett világ nem azonos a vallástalannal, hangsúlyozza J. Vernette, akinek nézeteit első tanulmányunkban bővebben ismertetjük. A nyugati világban (mert mindig erről van szó) valami ismeretlen istent, új mestereket, gurukat keresnek, főleg a fiatalok. A keresett arc nélküli istenség nem Jézus Krisztus Istene. Vagy ha egyesek továbbra is egy bizonyos Krisztusra hivatkoznak, az azonos szavak mögött Krisztus változó arcai rejlenek. Vernette már húsz évvel ezelőtt megállapította, hogy Európában minden ötödik keresztény nem Krisztus és saját feltámadásában, hanem a reinkarnációban (lélekvándorlásban) hisz. Terjednek a szekták is. 2005-ben Magyarországon 175 hivatalosan bejegyzett „egyház” volt, azóta csak szaporodott számuk. (Köztük vannak a történelmi egyházak, de mellettük a szcientológia „egyháza” vagy a Boszorkányszövetség „egyháza”!)

Az eszmék és hitek, hiedelmek mai kavargásában hasznos lesz, ha tisztázzuk az egyházfogalmat, a Krisztus által akart egyház ismertetőjegyeit, éspedig a II. vatikáni zsinat egyháztanára hivatkozva, hogy azután – éppen a zsinat szellemében – szóljunk az ökumenikus törekvésekről, különös tekintettel a magyarországi helyzetre.

Az ökumenizmusról szóló zsinati határozat (Unitatis redintegratio, 4. és 6.) hangsúlyozza, hogy valamennyi keresztény feladata, hogy Krisztus akarata szerint törekedjenek a belső megújulásra és a reformok megvalósítására. „Az egyház minden megújulása lényege szerint a hivatásához való fokozódó hűségben áll; kétségtelen tehát, hogy az egyház hivatása indokolja meg, miért irányul a megújulás az egység felé. A földi vándorútján járó egyházat Krisztus szüntelenül erre az örök reformációra hívja. Mint emberi, földi intézmény, erre folytonosan rá is szorul.” (Vö. Lumen gentium 8.)

A zsinat másnapján, 1965-ben, König bíboros az egyház kritikájáról írva (Mérleg 1965/2, 80kk.) hangoztatta: az egyház látható szervezet is, az emberek minden gyarlóságával és bűneivel, ezért az egyház kritikája nemcsak lehetséges, hanem szükséges is. „A kritika nem akkor negatív, ha negatívumokra is felhívja a figyelmet – hiszen ez a feladata –, hanem akkor, ha csak negatív mértékkel mér. A kritika akkor rossz, akkor negatív, ha nincs benne szeretet.” Az egyház a földön a gyengék és a bűnösök egyháza, ugyanakkor a szentek egyháza is, mert minden tagja az életszentségre hivatott, és számíthat arra, hogy Isten segítségével eléri végső célját.

Karl Rahner a zsinat után foglalkozott – az emberi jövő keresztény távlatában – az egyház jövőjével is. 1965-ben a Pax Romana magyar tagozatának előadást tartott e kérdésről. (Vö. Katolikus Szemle 10, 1965, 102–111.) A kereszténység, mondotta, jóllehet egy múlt eseményre, a Krisztus-eseményre emlékező vallás, az abszolút jövő vallása; reménykedve várja a véget, Isten fiai dicsőségének megnyilvánulását (Róm 8). Az egyháznak az eszkhaton távlatában kell tekintenie sorsát. „Krisztus megígérte, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt a Sziklára épített Egyházon (Mt 16,18), de ez az ígéret nem zárja ki azt, hogy az időben vándorló, a történelem viszontagságai között sodródó egyház számtalan előre nem látható tényezővel, megpróbáltatással találkozzék. Így reménységben keresi mai esélyeit és jövő távlatait egészen a végső beteljesedésig.” Rahner itt utalt a Lumen gentium 8. pontjára: „a vándorló egyház viszontagságokon keresztül járja útját, a világ üldözi, Isten vigasztalja, megerősíti a feltámadott Úr ereje, hogy – homályosan ugyan, de mégis – hűségesen kinyilvánítsa a világban Ura misztériumát.”

A II. vatikáni zsinat – jóllehet kissé félénken, de – rávilágított az égi haza felé vándorló új Isten népe eszkatologikus dimenziójára és ezzel történetiségére és a Szentlélek szerepére. (Vö. Y. Congar: Le Concile de Vatican II, Beauchesne, Paris, 1984, 163kk.) A Lumen gentium már idézett 8. pontjában olvassuk: „Amint a felvett természet az isteni Igének szolgál, mint az üdvösségnek vele elválaszthatatlanul egyesült élő szerve, ugyanilyen módon szolgál az egyház társadalmi szerkezete az őt éltető Léleknek, Krisztus Lelkének, a test növekedésére (vö. Ef 4, 16).” Ugyanennek a konstitúciónak a 14. pontjában pedig mintegy az egyház definícióját fogalmazta meg a zsinat: „Az Egyház közösségébe azok épülnek be teljesen, akik Krisztus Lelkének birtokában az Egyház egész berendezését és az üdvösség minden eszközét benne elfogadják, és látható közösségében – a hitvallás, a szentségek, az egyházkormányzat és az egyházi közösség kötelékeivel – kapcsolódnak Krisztushoz, aki Egyházát a pápa és a püspökök által kormányozza. Az viszont nem üdvözül, aki beépül ugyan ez Egyházba, de nem tart ki a szeretetben, és így »teste szerint« az Egyház kebelében marad, »szíve szerint« azonban nem. Az Anyaszentegyház gyermekei azonban el ne felejtsék, hogy kiváltságos helyzetüket nem saját érdemeiknek, hanem Krisztus különös kegyelmének kell tulajdonítaniuk.”

Congar megállapítja (i. m. 170–171.): az eszkatologikus szempont bevezetésével teret kapott a történetiség is; ez a túlnyomórészt jogi szemléletű eredeti zsinati tervezettel szemben fontos újdonságot jelentett a zsinati egyháztanban. A Gaudium et spes 26. pontjában ez áll: „Isten Lelke, aki csodálatos előrelátással irányítja az idők folyását, aki megújítja a föld színét, ott van ebben a fejlődésben.” Ugyanez a konstitúció 39. pontjában az új ég és az új föld végső látomását idézi: „Nem tudjuk, mikor teljesedik be a Föld és az emberiség ideje, sem a mindenség átalakulásának módját nem ismerjük. Elmúlik ugyanis a világ bűntől eltorzult alakja, de halljuk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, melyben igazságosság lakik, s melyek boldogsága betölti, sőt felülmúlja mindazt a békevágyat, mely feltör az emberi szívekből. A halál végső legyőzése után Isten fiai föltámadnak Krisztusban, és amit elvetettek gyöngeségben és romlandóságban, magára ölti a romolhatatlanságot; s miközben csak a szeretet marad meg és annak cselekedetei, megszabadul a hiábavalóság szolgaságából az egész teremtés, melyet Isten az emberért teremtett.

[. . .] Jóllehet a földi fejlődést gondosan meg kell különböztetni Krisztus országának növekedésétől, mégis, amennyiben hozzájárulhat a társadalom jobb rendjének megalkotásához, sokat jelent az Isten országa szempontjából.

Az emberi méltóság, a testvéri közösség és a szabadság javait, tudniillik a természet és az emberi munka jó gyümölcseit, miután az Úr Lelkében és az Úr parancsa szerint elterjesztettük a földön, egyszer újra meg fogjuk találni, de már megtisztítva minden szennytől, tündöklően és megdicsőülve, akkor, amikor Krisztus átadja az Atányak az örök és egyetemes országot: »az igazság és élet, a szentség és kegyelem, az igazságosság, szeretet és béke országát«. Ez az ország misztérium formájában már jelen van ezen a világon, de az Úr eljövetelekor válik teljessé.” Az egyház tehát a feltámadt Krisztus Lelke vezetésével folytatja zarándokútját a végső beteljesedés felé, előkészítve Isten országa beteljesedését.

A zsinat világosan különbséget tesz egyrészt Krisztus és az egyház között: az egyház az üdvösség egyetemes szentsége; másrészt elkülöníti az Isten országától is az egyházat, amely csak csírája az Országnak e földön (LG 5; UR 2).

Walter Kasper szerint a zsinat utáni időszakban, a posztmodern individualizmus korszakában szerencsére az egyházcentrikus szemléletet felváltotta a Krisztus-központúság; de – az ateizmus miatt – az egyháznak az Istenre vonatkozó kérdésekre is kell figyelnie. Ma egyre több ember megnyílik az élet vallásos dimenziója felé; a kérdező, kereső embereknek Istenről kell tanúskodni, segíteni őket, hogy mindenben megtalálják a Teremtőt. De az új evangelizálásnak másik prioritása a közösségi szellem élesztése, a kis csoportok, bázisközösségek támogatása, hiszen hitünk megvallása is közösségi: ezzel a hitvallással belépünk az egyház közösségébe, a kommunióba. Kasper szerint is a II. vatikáni zsinat tudatosította az egyházatyák koinonia = kommunió fogalmát. Az egyház megújításának alapeszméje a communio. „Az egyház communio-szerkezetének megújítása ezért tűnik számomra az egyik legfontosabb feladatnak a jelenlegi és jövőbeli pasztoráció szempontjából” – írta W. Kasper. (A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai negyven év távlatából, 1962–2002, szerk. Kránitz Mihály, Szent István T. , Bp. 2002, 33.)

A kommuniót helyesen kell értenünk, ahogy Congar is megmutatta. Az Istennel való közösség és kiengesztelődés Jézus Krisztusban nyílik meg számunkra; az egyház-kommuniót a Szentlélek, a feltámadt Krisztus Lelke valósítja meg.


Kedves Olvasóinknak

áldott karácsonyi  és újévi ünnepeket

kívánunk!