TANULMÁNYOK

Szabó Ferenc

JÉZUS KRISZTUS, AZ ISTENEMBER

A szerkesztõségi bevezetõben utaltunk arra, hogy a történeti Jézus kutatásának új hullámában különféle következtetésekre jutnak a szakemberek: Jézus zsidó gyökereit hangsúlyozzák, forradalmárnak tekintik, vizsgálják a korabeli zsidó áramlatokkal való kapcsolatát (különösen is a kumráni közösség tanításának befolyását üzenetére), stb. – a húsvét elõtti alakját.

Ez a törekvés részben jogosult, de a hívõ keresztények az egész Újszövetség fényében fedezik fel – az egyházi szenthagyományt követve – Jézus Krisztus igazi arcát, Mária Fiát és Isten Fiát. „Jézus Krisztusnak mint Isten Fiának megvallása az egész keresztény hit lényegének és sajátosságának rövid foglalata. Ezen e hitvalláson áll vagy bukik a keresztény hit.” (Walter Kasper)

A történeti Jézus és a hit Krisztusa

Elõzõ számunkban Isten-képünkrõl eszmélõdtünk. Isten ismeretét az egyszülött Isten, a Fiú nyilatkoztatta ki (Jn 1,18). „Amikor elérkezett az idõk teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született. . .” (Gal 4,4) A hitvallásban ezt mondjuk: „Értünk emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennybõl, megtestesült a Szentlélek erejébõl Szûz Máriától, és emberré lett.”

Az újkorban a szakemberek – több-kevesebb sikerrel – igyekeznek megrajzolni a történeti Jézus alakját, rekonstruálni a Názáreti Jézust, a zsidó Jézust a „hit Krisztusa”, az õsegyház hitvallása és teológiája „mögött”, amelyet az evangéliumok is tükröznek, tehát rátalálni a „valódi” Jézusra. Míg korábban az egyházi teológia kissé elhanyagolta Jézus igazi emberségét, most egyes szakemberek (nem szólva az említett fantasztikus, áltudományos irodalomról, amely Mária Magdolna szeretõjérõl stb. beszél) homályban hagyják, vagy ha hitetlenek, tagadják Jézus Krisztus isteni mivoltát, amelyet a nagy egyetemes zsinatok dogmaként definiáltak.

Walter Kasper Karl Rahner nyomán leszögezi, hogy az új krisztológia kiindulási pontja „annak a Krisztus-hitnek a fenomenológiája, amelyet a keresztény egyházakban konkrétan hisznek, megélnek, hirdetnek és gyakorolnak. Csak hívõ keresztényekkel való találkozás révén lehet eljutni a Jézus Krisztusba vetett hithez. A krisztológia igazi tartalma és végsõ kritériuma azonban maga Jézus Krisztus, az Õ élete, sorsa, szava, mûve. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy a krisztológiának elsõdleges kritériuma Jézus Krisztus, a másodlagos pedig az egyház hite. Egyik kritériumot sem lehet kijátszani a másik ellen. Továbbra is fennáll persze az a kérdés, hogy miként lehet összekapcsolni ezt a két kritériumot. Az újkori teológiának ez az egyik alapkérdése, amelyet leginkább Jézus életének modern kutatása vet föl.” (W. Kasper: Jézus a Krisztus, Vigilia kiadó, Bp. 1996, 28.)

Az olasz jezsuiták La Civiltà Cattolica címû folyóiratának egyik tavaszi számában (2007. április 7, 17–27. o.) Giuseppe De Rosa S.J. vázolja a kétszáz éves történeti Jézus-kutatás szakaszait:

1) Old Quest (1778–1900): Reimarustól Albert Schweitzerig.

2) New Quest (1921–1975): M. Kähler, R. Bultmann, E. Käsemann, G. Bornkamm, J. Jeremias. . . Kähler ezt állította: Nem lehetséges rekonstruálni az evangéliumok alapján a történeti Jézust, amely (aki) jelentéktelen figura a valóságos Krisztussal szemben, akinek hatástörténete kétségtelen. Bultmann is lekicsinyelte a történeti Jézus jelentõségét a hit Krisztusával szemben. Viszont tanítványai (E. Käsemann, G. Bornkamm) igyekeztek betemetni az árkot a történeti Jézus és a kérügma (igehirdetés, hit) Krisztusa között, hiszen az elsõ keresztények számára fontos volt a földi Jézus és a kérügma által hirdetett, felmagasztalt Krisztus közötti azonosság. Újrakezdõdött tehát a történeti Jézus kutatása.

3) Third Quest (1975 után): Az újabb kutatók igyekeznek elhelyezni Jézust zsidó környezetében (lásd pl. Vermes Géza A zsidó Jézus címû könyvét); J. Meier szerint Jézus egy „marginális zsidó”; mások próbálják pontosan meghatározni Jézus zsidóságát (J. E. Charlesworth), megvilágítják Jézus és a judaizmus viszonyát (E. P. Sanders), elemzik a qumráni közösség és Jézus tanítása kapcsolatát (Vermes). Az eredmények nagyon különbözõk, sokszor egymásnak ellentmondók. Jézus a judaizmus melyik csoportjához tartozott? a jámborokhoz (hasszidím)? sztoikus-cinikus filozófus volt? zelóta forradalmár? pacifista? exorcista? rendkívüli rabbi? Nincs tehát egyetértés a harmadik „hullám” (szakasz) kutatói között.

Hivatkozva W. Stegemann–B. J. Malina–G. Theissen olaszra fordított könyvére (Il nuovo Gesù storico, Brescia, 2006, 17–32), G. De Rosa így foglalja össze B. J. Malina kutatásának eredményét:

1) Jézus hirdette az Isten országát, vagyis egyfajta politikai vallást, teokráciát; a „megtérés” az új politikai rendben való életet szolgálta. 2) Jézus egy politikai frakciót hívott létre, amelynek támogatnia kellett õt küzdelmében, de halála után ez a csoport szétszóródott. 3) Jézus Isten országa közeli eljövetelét hirdette csupán Izraelnek, tehát kizárólag „izraeli teokráciáról” volt szó. 4) Jézus csupán Izrael Istenérõl beszélt hallgatóinak. 5) Jézus kénytelen volt politikai vallásról és politikai gazdaságról beszélni, mivel korában a vallás és a politika-gazdaság elválaszthatatlanok voltak. 6) Jézus tudatában volt annak, hogy megoldja Izrael politikai problémáit, próféta volt. A köréje gyûlt tanítványok halála után azt képzelték, hogy feltámadott; ez az illúzió lett a kereszténység kezdete!

Ez a vázlatos bemutatás is érzékelteti, hogy az új „hullám” mennyire eltorzítja a Názáreti Jézus arcát. Ehhez csak egy megjegyzést. Az ilyen felfogás nem tudja megmagyarázni a következõ paradoxont: jóllehet Jézus szinte teljesen hiányzik a korabeli (az elsõ századok) profán történetírásából, de jelen van a történelemben. Hatástörténete csak késõbb mutatkozik meg a Földközi-tenger tájain, Európában, majd az egész világon. Jézussal új éra, civilizáció kezdõdött: a kereszténység fokozatosan új szellemmel hatotta át a gondolkodást, a kultúrát, az erkölcsöket ott és akkor, amikor a Krisztus-hívõk életté váltották az evangéliumot.

A keresztény jelenség beíródik a történelembe: a történeti Jézus életének fõbb tér-idõ koordinátáit tehát felvázolhatja a történelemtudomány, még a nem hívõ tudós is megállapíthatja Jézus történeti létét. Az viszont, hogy a Keresztrefeszített föltámadt, megdicsõült, vagyis átlépett egy másik, isteni létrendbe, már nem lehet tárgya a történelemírásnak, ez a hit titka. Joachim Gnilka A názáreti Jézus címû könyve (Bp. 2001) végén – minthogy a történeti-kritikai módszert követte – csupán két oldalt (383–384) szentel Jézus feltámadásának („Epilógus a húsvét fényében”): „A megfeszített feltámadása a holtak közül már nem tartozik a Názáreti Jézus földi történetéhez. Mégis e cél felé halad minden, és ez az a pont, ahonnan Jézus személyét és mûködését teljesen meg lehet érteni.” Mert a feltámadással új történet kezdõdik; a feltámadás után újra egybegyûlt tanítványoké, az egyház története. „A húsvét fényében írták meg az evangéliumokat. Ezekben azután a földi Jézus vonásai a megdicsõült Krisztus színeivel keverednek.” A Krisztusban hívõk közösségének „az volt, és mindig az a célja, hogy a hitben vezesse el az embereket ahhoz, Aki ma is él, és bennük mûködik.”

Nincs tehát két Jézus Krisztus: a történeti Jézus és a hit Krisztusa nem választható szét, hacsak nem akarjuk meghamisítani az újszövetségi kinyilatkoztatást.

A Fiú és a Szentháromság

A keresztény teológia az elsõ századokban elmélyítette a Jézus Krisztusra vonatkozó újszövetségi kinyilatkoztatást, és – az eretnekekkel szemben – definiálta a katolikus tanítást: a nicea-konstantinápolyi hitvallást ma is imádkozzuk a vasár- és ünnepnapi szentmisékben.

Mária férfi közremûködése nélkül, a Szentlélek erejébõl foganta Jézust, aki öröktõl Isten Fia volt, és az is maradt a megtestesülés után is. A negyedik evangélium bevezetõje az örök Ige megtestesülésérõl beszél. Az Egyház hite Máriát – a szentírás alapján – az efezusi zsinaton (431-ben) Theotokosznak, Istenszülõnek nevezte. A 451-es khalkedoni zsinat pedig kimondta: Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember.

Az õsegyház Jézus személyét és sorsát a „Fiú”, „Isten Fia” cím újraértelmezésével, Jézus élete, halála és feltámadása fényében határozta meg, transzcendens jelentéssel töltötte meg. Jézus konkrét története és sorsa így az alap lett Isten misztériumának értelmezésében. A szinoptikusoknál fejlettebb teológiát rögzítõ János-evangélium Jézus szavaival így fejezi ki az Atya és a Fiú egységét: „Aki engem lát, látja az Atyát is” (Jn 14,9). A negyedik evangéliumban számos olyan kijelentést találunk, amelyek rávilágítanak a Fiú és az Atya egységére, szentháromságos titkára. (Vö. 5,19; 5,30; 6,38;  12,49; 14,10.) Jézus, „a Fiú” viszonya Atyjához tehát döntõ Isten misztériumának megsejtéséhez. Jézus teljesen azonosul az Atya akaratával, egynek tudja magát Atyjával (Jn 10,30), azért volt neki teljesen emberi tudata: ezért tett fel kérdéseket, ezért tanult másoktól bölcsességet, ezért kutatta különbözõ helyzetekben az Atya akaratát, várta a neki megszabott „órát”. . .

Az egyház az egy és háromszemélyû Isten misztériumáról elmélkedve hamarosan megértette, hogy ha nem ezt vallja, vége az emberi reménységnek. Jeruzsálemi Cirill írta: „Ha a megtestesülés képzelõdés, maga az üdvösség is puszta képzelõdés lesz. Ha Isten (Fia) nem lett emberré, az ember hogyan istenülhetne meg? Viszont az egyszemélyû Isten hogyan testesülhetne meg?” A Názáreti Jézus személye, sorsa és mûve a szentháromságos Isten misztériumára nyit rá. Az élõ Isten Jézus Krisztus történetében nyilatkoztatja ki nekünk magát mint önmagát közlõ Szeretet. A teológusok így fogalmazzák meg a paradoxnak tûnõ alapelvet: minél nagyobb egységben van az ember (az ember Jézus) Istennel, annál nagyobb az önállósága és a szabadsága. Jézus szabad szeretetbõl vállalt engedelmességgel, önmagát kiüresítve (Fil 2,6–8) kinyilvánítja radikális függését az Atyától, ugyanakkor ebben az aktusban kifejezi a teremtmény legtökéletesebb igenjét Istennek. Ebben az önátadásában teljes az Atya (Isten) önközlése; kinyilatkoztatja, hogy Isten Szeretet. (1Jn 4,8–16)

De mindezt Jézus csakis a Szentlélekben vitte végbe. Az örök Lélek által adta át magát szeplõtelen áldozatul Istennek (Zsid 9,14). A Lélek tette érzékennyé az Atya akarata iránt. A Szentlélek helyezte Õt a teljes receptivitás állapotába, a Szentlélek sugallta az engedelmességet és a fiúi önátadást. És a Szentlélek, az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetének „eksztázisa” (az egyházatyák szerint: „csókja”) nyilatkoztatja ki az Egyház számára Jézus feltámadásának és (pünkösd után) Jézus életének és küldetésének mély értelmét, hogy Isten Szeretet (1Jn 4,8.16), és hogy valamennyien az Atya (fogadott) gyermekei lehetünk (Róm 8,1–17).

A megdicsõült Krisztus: Pantokratór

Jézus Krisztus valóságos ember: Mária Fia, és valóságos Isten, egylényegû az Atyával – ezt vallja az Egyház. A keresztre feszített Jézust feltámasztotta, felmagasztalta az Atya Isten (Róm 1,2–4); Õt, aki megalázta magát, és engedelmes lett egészen a kereszthalálig, mindenek Urává tette (Fil 2,6–8); a feltámadottnak majd lába alá kell vetnie a mindenséget (1Kor 15,24–28). Isten Jézus Krisztusért és általa teremtett mindent (János prológusa; Kol 1,13–20). Isten örök üdvösségtervében ott volt Krisztus, Õbenne választott ki bennünket az Atya öröktõl fogva, hogy gyermekei legyünk, részesedjünk isteni életében. Jézus Krisztus tehát a Kezdet és a Vég, Alfa és Ómega. (Jel 21,6)

A most idézett szentírási helyek kedvesek voltak Teilhard de Chardin jezsuita paleontológus gondolkodónak, aki átfogó víziójában összekapcsolta a kozmogenezist (világfejlõdést) és a „krisztogenezist”. Ez utóbbi fogalommal az egyetemes Krisztus növekedését jelölte: a feltámadt Krisztus Lelkével az Egyházban, Misztikus Testében mûködik; segíti az emberiség egységesülését, ha az emberek megnyílnak az Ómega-Krisztus „amorizáló”, szeretet sugárzó hatásának. A hominizáció (emberré levés) után a nooszférában (a szellem szférájában) – a fokozódó planétizációval – folytatódik a bonyolódás (komplexifikáció) az evolúció törvénye, a komplexifikáció/tudat növekedése szerint. A cél az, hogy a humanizált világot felkészítsük a divinizációra, amelyet a Feltámadott Lelke visz véghez a parúziában. Hisszük, hogy az üdvözültekkel, azok megdicsõült testével az „újraöntött” anyagi világ is, az üdvösség drámájának színtere, részesedik a dicsõségben. (Vö. Jel 21.) Ebbe a kozmikus távlatba helyezhetjük a Názáreti Jézus történetét, Jézus Krisztusét, aki Mária Fia és Isten Fia. Az a „bizonyos Jézus” (Csel 25,18–29), akirõl Festus helytartó tett említést, és akirõl Pál azt állította, hogy él, akirõl életében nem szerez tudomást a profán történetírás, és csak hatástörténete révén kezdik õt felfedezni, nem valami esetleges járuléka világunknak, hanem valóban Földünk virága, gyümölcse, a világfejlõdés betetõzõje és megmentõje.

Akik esetleg „modernizmust” szimatolnának Teilhard egyetemes Krisztusában, azoknak õ maga leszögezi: „Szent Pál misztikus Krisztusa számunkra csak akkor kap értelmet, ha úgy jelenik meg, mint a Máriától született és a kereszten meghalt Krisztus »kiterjedése«. A misztikus Krisztus lényegében a történeti Krisztustól kapja azt az alapvetõ tulajdonságot, hogy szintén kétségbevonhatatlan és valóságos.” A halál és feltámadás által egyetemessé vált Krisztus megdicsõült emberségében is elnyerte azt, amit mint örök, teremtõ Ige birtokolt; az Atyától megkapta azt az örökséget, hogy mindenek Ura (Pantokratór) legyen: mindent hatalma alá tud hajtani. (Vö. 1Kor 15,20–28; Fil 3, 20–21.)

Ha a világ genezis, és ha az Ige valóban testté lett (Jn 1,14), vagyis beleállt a fejlõdõ teremtés folyamatába, akkor nem lehet téves az a szemlélet, amely Krisztust teszi meg az egyetemes konvergencia gyújtópontjának vagy végsõ Ómega Pontjának. Ha Krisztus mindent egybefoglal, és csak akkor nyeri el teljességét Misztikus Testében, amikor minden alá lesz vetve neki (1Kor 15,27), akkor az evolúció Ómega Pontja és a pléróma összekapcsolható, sõt egybeesik Krisztusban (vö. Kol 2,9). Ha egyszer Isten elhatározta, hogy így – a megtestesülés által – divinizálja a világot, az embereket, akiket a kozmosz is követ a dicsõségben, mert új ég és új föld lesz (Jel 21), akkor egy általa akart „feltételes szükségszerûségnek” kell alávetnie magát. Teilhard kifejezésével: „Krisztusnak a beteljesedéshez szüksége van a világfejlõdés csúcspontjára, amint fogantatásához szüksége volt egy asszonyra.”*

„A világnak ugyanúgy nem lehet két csúcsa, mint ahogy nem lehet két központja egy körnek. Az a csillag, amelyet a világ vár – anélkül, hogy ki tudná ejteni nevét, anélkül, hogy pontosan értékelni tudná igazi transzcendenciáját, és meg tudná különböztetni, hogy melyek a leglelkibb és legistenibb vonásai –, az a csillag ugyanaz a Krisztus, akit mi remélünk. Hogy eljövetelére vágyódjunk, csak hagynunk kell magunkban dobogni – kereszténnyé téve – magának a Földnek a szívét. (. . .) Istenivé tenni valamit, ez nem annyit jelent, hogy leromboljuk, hanem hogy magasabb létsíkra, a teremtés magasabb fokára emeljük.” (Teilhard de Chardin, Az Isteni Miliõ = Benne élünk végén.)

* Minderrõl bõvebben: Szabó Ferenc: Jézus Krisztus, „Teológiai zsebkönyvek/12”, Távlatok–Agapé, 1996, 422–124.

A József Attila-jubileumra visszatekintve

Nem vállalkozom arra, hogy teljes körû elemzés alapján tárgyilagosan megítéljem, illõ és kellõ módon megünnepelte-e az ország egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – költõjét, József Attilát 2005-ben, születésének századik évfordulóján. Mindenesetre sok-sok rendezvényt, nagy ívû szimpóziumot tartottak a jubileum alkalmával. A konferenciákon elhangzott elõadások anyagai ünnepi gyûjtõkötetekbe jegecesedve állnak utólag az érdeklõdõk és a kutatók rendelkezésére. A megemlékezések egy részén fõszerkesztõnk (maga is költõ) szintén részt vett, és így több írása is megjelent a József Attila emléke elõtt tisztelgõ kiadványokban. Egyik a 2005. október 11 és 12-én az ELTE „Csillagra akasztott homály!” József Attila élete és mûve tudományközi megközelítésben címmel megrendezett konferencia elõadásanyagainak gyûjtõkötetében jelent meg.¹ Szabó Ferenc cikkének címe: József Attila hívõ hitetlensége – „Hogy valljalak, tagadjalak” (101–110. o.).

A másik, József Attilára emlékezõ tanulmánykötetet² az Akadémai Kiadó jelentette meg 2006-ban.  Szabó Ferencnek ebben két anyaga is megtalálható: „József Attila Istene. Isten-élmény és Isten-kép költészetében” c. munkája (31–42. o.), és „A költészet transzcendens távlatai” – benne a jezsuita költõ József Attila Istene címû versével.

Azért érdemes még mindig kiemelten foglalkozni József Attila istenkeresésével, mert a szocializmus éveiben az illegalitásban mûködõ – egyébként ateista – kommunista párthoz ragaszkodó proletárköltõt igencsak egyoldalúan, a párt elkötelezettjeként mutatták be, noha költészete ennél sokkal többrõl szól. Az érzékeny lelkû poéta hosszas istenkeresésben volt. Az elõadók közül sokan így látják ezt. Fogalmazványaik ezért valamilyen módon József Attila és Isten viszonyát elemzik – legalábbis a PPKE által közzétett kötet ezt tükrözi. Elég itt csak felsorolni, ki-mindenki foglalkozott ezzel a témával. Jelenits István, Nicoletta Ferroni, Szénási Zoltán, Tverdota György, Pomogáts Béla, Rónay László, Sárközy Péter, Kabdebó Lóránt, Horváth Zsuzsa, Beney Zsuzsa, Kalász Márton, Lackfi János, Szõcs Géza és az idõközben elhunyt Nagy Gáspár írásait kell kiemelnem, melyek mind ezt a kérdéskört járják körül.

        (Gy. M.)

¹ A kémikus, a pszichiáter, a jogász . . . és az irodalomtörténet. József Attila értelmezések. Szerkesztette Sárközy Éva, Elõaszó: Tverdota György ELTE Magyar Irodalomtörténeti Intézet–L‘Harmattan Könyvkiadó Budapest, 2007. 254 o.

² Véges végtelen. Isten-élmény és Isten-hiány a XX. századi magyar költészetben.  Szerkesztette: Finta Gábor, Sipos Lajos. Akadémiai Kiadó, Budapest 2006.

Nemeshegyi Péter

PÁRTUS HERCEG VOLT-E JÉZUS KRISZTUS?

    2007. március 10-én hunyt el Budapesten 93 éves korában Badiny Jós Ferenc, kinek 1998-ban megjelent, Jézus király, a pártus herceg címû könyve (Budapest, Õsi Örökségünk Alapítvány), a szerzõ egyéb mûveivel együtt, sajátos elméletet állít fel Jézusról, amely Magyarországon sokak figyelmét felkeltette.

    Badiny a felvidéki Gácson született 1914-ben, katonatiszti képzésen vett részt a budapesti Ludovikán, majd a mûszaki egyetemen tanult tovább. 1946-ban Argentínába költözött, és ott kezdte meg sumerológiai tanulmányait. A jezsuiták által vezetett Buenos Aires-i Salvador Egyetem keleti intézetében a sumerológiai és mezopotámiai civilizációk tanára volt 1970-tõl 1980-ig. Önéletrajzi írásaiban azt írja, hogy a római Pápai Biblikus Intézet jezsuita professzorának, Anton Deimelnek (1865–1954) jóváhagyásával alakította ki a tanszék sumerológiai programját, de nem világos, hogy Badiny maga végzett-e Rómában sumerológiai tanulmányokat.

    Badinynak a jezsuitákkal való kapcsolatai csupán a fentiek; ezért furcsa, hogy egyes cikkekben õt „világi jezsuitának”, sõt egyszerûen „jezsuitának” nevezik. Badiny sohasem volt jezsuita, hiszen családos ember, „világi jezsuiták” pedig nem léteznek.

    Még Argentínában való tartózkodása alatt Badiny szakított a pápa által vezetett katolikus egyházzal, és egy magyar egyházat alapított. Nem tudjuk, hogy ekkor még tanított-e a Buenos Aires-i egyetemen, de az bizonyos, hogy az egyetem jezsuita vezetõségének semmi köze nem volt ehhez a lépéséhez. Egyébként ezt az egyetemet ma már nem jezsuiták vezetik.

    Badiny ettõl az egyházalapításától kezdve lelkes írói tevékenységet fejtett ki. Egymás után jelennek meg könyvei, melyekben a sumer õstörténettel, a sumer–magyar nyelvazonosság bizonyításával, a sumer–magyar hitvilág kapcsolatainak kutatásával, az esztergomi oroszlánszobrokkal és az „igazi” magyar történelemmel foglalkozik. Megalapította és szerkesztette az Õsi Gyökér folyóiratot is. A fent említett, Jézus király, a pártus herceg címû mûvét egész elmélete összefoglalásának tekinthetjük. De még 2001-ben is, 92 éves korában, közzétette A Táltos Isten címû újabb tanulmányát.

    Badiny 1997 óta a miskolci Nagy Lajos Király Magánegyetemnek professzora volt, és 2001-ben végleg hazaköltözött Magyarországra.

    Badiny minden írását egy nagy vágy ösztönzi: ki akarja mutatni a magyar nép, különösképpen pedig az Árpád-házi magyar királyok vérségi és vallási kapcsolatát a nagyszerû õsökkel, a sumerokkal, a pártusokkal, a szkítákkal, és így Jézussal, aki szerinte pártus herceg, és emiatt vérrokonunk. A trianoni trauma óta sok magyar ember szükségét érezte, hogy dicsõ õsök feltalálásával alapozza meg identitását. Ezért fordultak és fordulnak izzó érzelmi töltettel a finnugor rokonságunk elmélete ellen. Nem egészen értem, hogy ez a finnugor „halszagú rokonság” elleni harag mibõl táplálkozik, hiszen a finnek és észtek éppen a közelmúltban és a jelenben mutatták ki kiválóságukat. Ennél azonban még nagyszerûbbnek tûnik egyesek szemében az õsi turáni rokonság, amellyel együtt jár az õsmagyar vallás dicsõítése és újraélesztése, a keresztény Európába való beilleszkedés elvetése, a hálátlan nyugat iránti ellenszenv, és a „régmúlt dicsõségünk” iránti nosztalgia. Badiny szellemi beállítottsága ezekkel a törekvésekkel rokon vonásokat mutat, csakhogy ezen felül Üdvözítõnkhöz, Jézushoz is ragaszkodik. Megható, hogy magas öreg korában úgy rendezte Magyarországra való visszatelepedését, hogy az éppen húsvét napjára, Jézus feltámadásának ünnepére essék.

    Persze ahhoz, hogy a magyarokat és õsi vallásukat Jézussal összekapcsolja, Badinynak egészen új elméletet kellett felállítania a kereszténységre vonatkozólag. Ennek az elméletnek az alapja egy dualisztikus világnézet. Ennek alátámasztására Badiny az ókori dualista tanokat idézi, de dualizmusa egészen más, mint Zarathusztra, Mani vagy a gnosztikusok metafizikai dualizmusa. Az ókori dualisták a szellemet és az anyagot állították egymással szembe, Badiny viszont népfajokat állít szembe egymással: a gonosz szemitákat, elsõsorban a zsidókat, és a jó turáni népeket, elsõsorban a pártusokat és természetesen a magyarokat. A gnosztikus anyag–szellem dualizmus filozófiailag túlhaladott álláspont, de aránylag veszélytelen. A Badiny-féle faji dualizmus viszont veszélyes, mert embercsoportok közötti elõítéletekre, gyûlöletre, erõszakra, megvetésre ösztönöz. Ha valaki így osztja szét a fajokat, és ugyanakkor azt is hiszi, hogy az Isten Fia emberré lett, akkor nyilván annak kimutatására fog törekedni, hogy ez a Jézus a jónak tartott emberfaj tagjává lett.

    Ezt teszi Badiny. Ennek érdekében azt állítja, hogy a zsidók, kezdettõl fogva, meghamisították az egész újszövetségi szentírást, amely Jézust a zsidó próféták által jövendölt messiásnak mondja, és magát Jézust zsidónak tartja. Badiny szerint Jézus is, és az általa kiválasztott apostolok is, nem zsidók, hanem pártusok voltak. Az egyetlen zsidó apostol a közéjük befurakodott áruló Júdás volt. A zsidó rabbiból keresztény hithirdetõvé lett Pál volt Badiny szerint a fõbûnös abban, hogy Jézus személyét és tanítását elzsidósították, és neki a zsidó mentalitásból származó Krisztus-szerepet tulajdonítottak. Badiny elveti az egész ószövetségi szentírást is, amelyet a rossz szemita géniusz szüleményének tart.

    Furcsa, hogy Badiny szellemi õsei között nem említi meg Markiont, a 2. század  nagyhatású dualista gondolkodóját és egyházalapítóját, aki szintén elvetette az ószövetségi szentírást és az újszövetségi szentírásnak nagy részét, amely Jézust az anyagi világot teremtõ „gonosz” Istennel és az ószövetség prófétáival hozza kapcsolatba. Érdekes megfigyelni, hogy Markion, Badinytõl eltérõen, éppen a mózesi törvényt és az evangéliumot szembeállító Pál szavaira és a nem zsidó szerzõ, Lukács által írt evangéliumra hivatkozik, míg Badiny csupán Márk evangéliumát tartja hitelesnek, és Pált a legélesebben elutasítja.

    Badiny szemita összeesküvéselmélete segíti õt abban, hogy mindazt eltávolítsa a történelmi forrásokból, ami Jézus és a zsidóság kapcsolatát jelzi. Ehelyett Jézust, anyja, Mária révén, a pártusokkal hozza kapcsolatba.

A pártusok

    Kik is voltak ezek a pártusok? A pártusok Észak-Iránból származó nép. Nagy királyuk, I. Arszakész alatt, az i. e. 3. században kezdtek terjeszkedni dél felé, és fokozatosan nagy birodalmat alakítottak ki, amelyet Pártiának neveztek, és az Eufrátesz folyótól egészen az Indus folyóig terjedt. Arszakész király leszármazottai uralkodtak ezen a sok nép által lakott egész területen. Leghatalmasabb királyuk I. Mithridatész volt (i. e. 171–138). A pártusok elõbb az Antiokhia központú szeleukida hellén királysággal hadakoztak, miután pedig a rómaiak véget vetettek a szeleukidák uralmának, a rómaiakkal kezdtek hadakozni, változó sikerrel. A római triumvirek egyikének, Crassusnak a seregét i. e. 53-ban Carrhaenál tönkreverték. A másik triumvirnek, Antoniusnak ellenük viselt hadjárata nem végzõdött ugyan vereséggel, de nem ért el átütõ sikert sem. I. e. 40-ben a pártusok betörtek Palesztinába, elfoglalták Jeruzsálemet, és a családi viszályoktól megtépázott zsidó Hasmoneus királyi ház egyik tagját, II. Arisztobulosz fiát, Antigonoszt tették meg fõpappá és királlyá. I. e. 37-ben azonban, római támogatással, az idumeus Heródes elfoglalja Jeruzsálemet, és õ lesz egész Júdea, Szamaria és Galilea királya, egészen az i. e. 4-ben bekövetkezõ haláláig. Heródes Augustus császár bizalmát élvezi, és szilárdan tartja kezében a hatalmat. Ettõl fogva nem hallunk a pártusok befolyásáról Palesztina ügyeiben. A rómaiak és vazallusaik végleg visszaszorították õket határaik közé.

    A pártus királyi házat sok véres családi viszály gyengítette. I. sz. 36-ban Vitellius római hadvezér csapatai eljutnak az Eufráteszig. Traianus császár 114-ben vezet nagy hadsereget a pártusok ellen, elfoglalja fõvárosukat, Ktesziphont, és megszállja egész Mezopotámiát. Ezután a pártusoknak még egyszer sikerül a rómaiakat visszaszorítani, de 164-165-ben, Marcus Aurelius császár uralkodása alatt, Avidius Cassus római hadvezér újból legyõzi a pártusokat, és lerombolja Ktesziphont. 198-ban egy újabb római hadjárat tovább gyengíti a pártusok hatalmát. Végül 220-ban a perzsa Szaszanida királyi ház megalapítójának, Ardasirnak lázadása véget vet a pártus birodalomnak.

    A pártusok a környezõ népek kultúráját átvették, de azt nem fejlesztették tovább. Tisztelték a görög kultúrát, királyaik szívesen viselték a „philhellénész” (görögöket szeretõ) címet. Nagy épületeket emeltek, amelyek romjai ma is láthatók. Sokistenhívõk voltak. Fõistenük neve Ahura Mazda. Ebbõl is látszik, hogy leginkább Zoroasztér (Zarathusztra) tanait követték. Minthogy birodalmukban görögök, zsidók és sok másféle nép is lakott, vallási téren is nagy volt a sokszínûség. A különbözõ vallások akadálytalanul tevékenykedhettek.

    A római történetíró, Marcus Iunianus Iustinus ismerteti elég részletesen a pártusok társadalmát. Nem fest róluk hízelgõ képet. Szerinte a pártus férfiak gõgösek, veszekedõk, durvák és hûtlenek. Több feleséget tartanak, és nõiket elrejtik mások szeme elõl. Sok rabszolgájuk is van, akiket kényszerrel vetnek be gyalogosként csatáikban. A szabad emberek lovon harcolnak, és kiválóan kombinálják harcaikban a könnyû és nehéz lovasságot. Nyilazásuk különösen félelmetes.

    Meg kell még említeni a pártusok fennhatósága alá tartozó Adiabene királyságot, amely Mezopotámia északi részén, a Tigris folyótól keletre, a Felsõ és Alsó Zab folyó között feküdt. Királyaik általában a pártus királyi házhoz tartoztak. E királyság érdekessége, hogy egyik királyuk, Izatész (kb. i. sz. 36–60) és anyja Helena (meghalt kb. i. sz. 50-ben) izraelita hitre tértek. Helena arany hétágú gyertyatartót és más értéktárgyakat adományozott a jeruzsálemi templomnak. Palotájuk is volt Jeruzsálemben. Izatész testvére, Monobazusz pedig Izatészt és Helenát Jeruzsálemben temettette el. Errõl az ókori zsidó történetíró, Josephus Flavius számul be mûveiben. Arról viszont nincs hiteles értesülésünk, hogy õk a kereszténységgel kapcsolatba léptek volna.

Palesztina helyzete Jézus korában

    Palesztina ókori története ismeretes, ezért csak röviden soroljuk fel a legfontosabb adatokat.

    Nagy Sándor hódító hadjárataitól kezdve egész Palesztina szinte állandóan a hellén szeleukida királyok uralma alatt állt, akik közül Antiokhos Epiphanész (175–164) kegyetlen zsidóüldözést rendezett. Az ennek ellenszegülõ Makkabeus testvérek vezette szabadságharc sikeres volt, úgyhogy i. e. 142-tõl kezdve a zsidóság független lett, és a Makkabeusok leszármazottai, akiket hasmoneusnak neveznek, uralkodtak fõpapként Palesztinán. Közülük I. Arisztobulosz (104–103) vette fel elsõnek a „király” címet. A hasmoneus királyok sikeresen terjesztették hatalmukat Palesztina északi részére is, ahol erõszakosan térítették a lakosokat az izraelita vallásra.

    A hasmoneus királyi ház nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket: véres családi trónviszályok gyengítették hatalmukat. Róma keleti expanziója során Pompeius római hadvezér i. e. 63-ban elfoglalja Jeruzsálemet, és ettõl kezdve a római befolyás mértékadó az egész területen. A fent említett pártus invázió (i. e. 40) intermezzója után, i. e. 37-ben, mint már szintén említettük, Nagy Heródes foglalja el Jeruzsálemet, és lesz Augustus császár kegyébõl király. Halála után néhány évvel Augustus Júdeát római prokurátorok által kormányzott provinciává teszi, míg Heródes fia, Heródes Antipasz, ugyancsak Augustus jóvoltából, tetrarcha (negyedes fejedelem) címmel uralkodik Galileán és Pereán.

    Még néhány szót kell szólnunk Galileáról. E területre Józsue könyve szerint az i. e. 13. században hatoltak be az izraelita törzsek, és itt telepedtek le Aser, Neftali, Zabulon és Isszakar törzsei. Amikor az izraelita királyság kettévált, Galilea természetesen az északi Izrael királyság részévé lett. Tiglath-Pileszer asszír király i. e. 732-ben elfoglalta Galileát, és birodalmához csatolta. Az évszázados idegen uralom alatt sokféle néphez tartozó lakosság telepedett le Galileában. Ezért is nevezi Izajás könyve (8,23), a Makkabeusok 1. könyve (5,15) és, Izajást idézve, Máté evangéliuma (4,15) Galileát „a nemzetek Galileájának”.

    A zsidó lakosok azonban nem tûntek el Galileából. Vitatott kérdés a történészek között, hogy mekkora volt a zsidók aránya az összlakosságban. Josephus Flavius zsidó történetíró szerint Pompeius és Gabinus római hadvezérek Galileát zsidó tartománynak tekintették. Az i. sz. 68-ben kirobbant, Róma elleni zsidó szabadságharcot is a galileai forradalmárok készítették elõ. Jézusnak magának, rokonainak és tizenkét apostola közül tíznek tipikusan héber neve volt. (Jézus, vagyis Jesua, Mózes utódjának neve; Mária, vagyis Mariam, Mirjam, Mózes nõvérének neve; Simon, Jakab, Júdás mind József fiainak neve; Bertalan, vagyis Bar Tolomai, Máté és Tamás szintén tipikusan héber nevek. Csak Fülöpnek és Andrásnak volt görögös neve.)

    Nos, ezek a történelmi adatok. Most lássuk, hogyan fejti ki Badiny nézetét a pártus herceg Jézusról és annak igazi tanításáról.

Jézus, a pártus herceg

    Badiny szerint a szemiták csak rombolni tudnak, építeni nem (59. old.). A szemita zsidók és az õket követõ ókori egyházatyák meghamisították az egész újszövetségi szentírást, azt akarván bizonyítani, hogy Jézus zsidó volt, és a próféták által megígért felkent messiásként, vagyis krisztusként lépett fel. Máté és Lukács zsidók voltak, és ezért hamis az evangéliumuk. Egyedül Márk evangéliuma hiteles, mert nem idéz ószövetségi prófétákat.

    Jézust tévesen nevezik „chrisztosz”-nak, vagyis felkent messiásnak. Az õ helyes címe ugyanis chrésztosz (jelentése, Badiny szerint, „az egyetlen szent”), aminek semmi köze a felkent zsidó messiás fogalmához. Jézus Galileából származik. Születési helye nem a Júdeában fekvõ Betlehem, hanem egy Betlehem nevû galileai város. Galileában Jézus születésekor nem laktak zsidók, mert az asszírok régen elhurcolták õket, és más népeket telepítettek helyükbe. A galileaiak nyelve sem volt héber, hanem az õsi arám nyelv.

    Mária és Jézus születése idején Galilea és Szamaria a pártus birodalom fennhatósága alatt állt, és Adiabene pártus herceg kormányozta. Mária ennek a Nakab Adiabene hercegnek és Grapte-Kharax pártus hercegnõnek isteni csodás segítséggel született leánya. Õ a „Fény Szüzének” inkarnációja, ugyanúgy, ahogy Jézus a Fény Fiának inkarnációja. A Fény Szüze ugyanúgy öröktõl fogva lett, ahogy a Fény Fia öröktõl fogva lett. Ez a Fény Szüze a mindenkirõl gondoskodó égi édesanya. A Fény Atya, a Fény Fiú és a Fény Szüze képezik a valóságos, örök isteni szentháromságot.

    Mária Astarté templomában nevelkedett. Szûzen foganta és szülte fiát, Jézust, aki a Fény Fiú megtestesülése. Mária bejárta Adiabene országát, és érintésével csodákat tett, betegeket gyógyított. Õrzõje Pandar József adiabenei herceg volt, aki a pártusoknál egy egész rendõrszervezetet hozott létre, hogy Máriát megvédje a zsidóktól. Máriának hatalmas birtokai voltak Galileában, Jeruzsálemben palotával rendelkezett, és övé volt az egész Olajfák hegye.

    Jézus nyilvános fellépésétõl kezdve hirdette azt a szeretetvallást, amely már a sumeroknak is vallása volt. A Jézus által hirdetett Atyaistennek semmi köze az ószövetségi zsidók által imádott Jehovához, amint ez János evangéliumának 8,19–38. verseibõl kitûnik. A zsidók azért törtek Jézus életére, mert idegen volt, és megszegte a Tórát.

    Jézus az utolsó vacsorán tartott vérszövetség után az Olajfák hegyén levõ Astarte templomba ment imádkozni, minthogy Astarte a galileaiak hite szerint a Fény Szüze volt. Ezután a zsidók és Pilátus Jézust kivégeztették. Erre a galileaiak fegyverkezni kezdtek, és a pártusok tiltakoztak. Egy elõkelõ pártus asszony, Mária Magdolna, aki nem volt más, mint Jézusnak a János evangéliumában emlegetett „szeretett tanítványa”, Tiberius császár elé járult, és bevádolta Jézus gyilkosait. Erre Tiberius Pilátust, Archelaoszt, valamint Annás és Kaifás fõpapokat maga elé rendelte, halálra ítélte, és kivégeztette õket, mert a legnagyobb bûntényt követték el az emberiség ellen. Jézus halála után feltámadt, és visszatért a Fénybe, mert Õ, mint a Fény Fiú, bármikor felvehette és levethette emberségét.

    A Jézus által választott apostolok, az egy zsidó iskarióti Júdás kivételével, mind pártusok voltak, és Jézus feltámadása után valamennyien a római birodalomtól keletre fekvõ területeken hirdették a hiteles jézusi hitet. Ezeknek az apostoloknak írásait azonban a római egyház már a 2. században elégette és elpusztította.

    A kereszténység elzsidósításának fõ felelõse Saul rabbi, vagyis Pál. Õ fogalmazza meg azt a tant, hogy Jézus kereszthalála a bûnöket jóvá tevõ engesztelõ áldozat. Ezáltal az Istent szadistának mutatja be. A „kegyelem” szó pedig csak Pál írásaiban szerepel.

    Ezzel szemben az õsi sumeroktól vallásukat átvevõ pártusok birodalmában 250 évig a Jézusba vetett hiteles hit virágzott tovább. Ez a hit volt a pártusok államvallása, bár toleráns módon más vallásokat is engedélyeztek birodalmukban. A pártus királyok kedvelt szimbóluma a szent sólyom, amelyet késõbb turulnak neveztek. E sólyom jelzi a pártus királyi vérben megjelent Fény Fiát, Jézust.

    A pártus birodalom bukása után a minden zsidó elferdítéstõl mentes Jézus-hit a manicheus vallás néven élt tovább. A kaukázusi területek mágus vallása is ez volt. A pártusok bukása után ugyanis az adiabenei Jézus-hívõk rokonaikhoz, a szkítákhoz vándoroltak, és közöttük terjesztették hitüket. A közéjük tartozó hun vezér, Attila is a minden zsidóságtól mentes Jézus-hit követõje volt. A hunoktól származnak a magyarok, akiknek õsvallása szintén ez a hit. Csak Szent István király kényszerítette rá a magyarokra az elzsidósított formájú kereszténységet, és az õ papjai üldözték a táltosokat.

    Mindebbõl az következik, hogy az igazi Jézus, a chresztosz, az õ kozmikus és karizmatikus erejû isteni valóságában csak a magyarság Jézusa. Õ az, aki újra elhozta az õsi sumerok „szeretetvallását”. Jézus abból a nemes szkíta-mahgar fajtából öltött testet, amelyik a magyar nép származásának forrása (193. old.). A Jézus-hitû pártus, hun, mahgar-szkíta nép nagy része avarokként érkezett a Kárpát-medencébe (256. old.).

    Badiny szerint az efezusi zsinat azzal, hogy Máriát „istenanyának” nevezte, õt az Atyaistennel egylényegûnek jelentette ki. Ezzel a zsinati döntéssel megszületett az „Atya-Anya-Fiú-ból álló Szentháromság” (285. old.). Ezt a tanítást azonban a hivatalos kereszténység nem követte, hanem továbbra is az Atya-Fiú-Szentlélek Szentháromságot tiszteli.

    Badiny szomorúan megvallja: „Sajnos, csak egyetlen vagyok a történelmünkkel foglalkozók között, aki a Szent István elõtti magyar vallásunkban, a Magyar Hitben jézusi örökséget lát.” (276. old.)

Kritikai megjegyzések

    Mit szóljunk ehhez a konstrukcióhoz?

    Mindszenty bíboros titkára és utazásainak kísérõje, Mészáros Tibor írja Akit övéi be nem fogadtak címû könyvében: „Los Angeles-i látogatásunk alatt megkörnyékezett egy Badinyi (sic!) nevû, Dél-Amerikában mûködõ egyetemi tanár, hogy eszközöljem ki a bíborosnál számára az audienciát. Több napon át megjelent, gyõzködött volna, hogy elérje célját. . . Magyar vallás alapításával bajmolódott. Mindszenty a legkisebb engedékenységet sem mutatta iránta.” (Pro Domo, Pécs, 1997, 228–229. old.) A magyarság iránti szeretetben senki mögött el nem maradó Mindszenty bíboros helyes ösztönnel megérezte, hogy a nyilvánvaló elõítéleteken alapuló, az egyetemes egyház tanításával ellenkezõ és a tudományos világ közös nézeteivel ütközõ Badiny-féle tanépítménnyel nem lehet a magyarok önérzetét és hivatástudatát megalapítani.

    Vizsgáljunk meg néhány pontot. Az én szakterületem a teológia és a patrológia, nem pedig az egyháztörténelem vagy a világtörténelem, még kevésbé a nyelvészet. Ezért Badinynak e területekre vonatkozó állításait mások nálam szakszerûbben tudnák kritizálni. Az ezekre vonatkozó legfontosabb pontokat azonban mégis meg fogom említeni.

    1. Badiny állítása, amely szerint az újszövetségi szentírás szövegei valami zsidópárti összeesküvés eredményeként gyökeresen meg lettek hamisítva, minden történelmi alapot nélkülöz. Szakemberek ezrei dolgoznak már évszázadok óta számtalan õsi kézirat összehasonlításával a Biblia eredeti szövegének megállapításán. Az újszövetségi görög szentírásnak az Egyesült Biblia Társulat által készített szövegkritikai kiadása, számtalan lábjegyzetével, biztos alapot nyújt a szentíráskutatóknak és -fordítóknak, hogy az eredeti mûvet hûségesen felmutató szövegekkel dolgozhassanak. Elképzelhetetlen, hogy a különbözõ helyeken és idõpontokban készült és különbözõ emberek ezrei által sok helyen másolt szövegeket valami központi hatalom megmásíthatta volna.

    2. Igaz, hogy Márk evangéliuma a legrégebbi, és hogy elsõsorban nem zsidók számára íródott; de Márknál is találunk már szép számmal ószövetségi idézeteket: a Mk 1,2–3 és 4,12, valamint 11,17  Izajást idézi, a 14,27 Zakariást; a 12,36 a 110. zsoltárt vonatkoztatja Jézusra; a 10,7-ben Jézus helyeslõen idézi a Teremtés könyvét,  a 12,29–31-ben pedig a Második Törvénykönyvbõl és a Leviták könyvébõl idézve, egy zsidó írástudóval egyetértésben, fogalmazza meg a fõparancsolatot. A „Jézus Krisztus” elnevezés pedig már Márk evangéliumának 1. versében szerepel.

    3. Badiny Lukácsot többször „zsidónak” mondja, pedig minden valószínûség szerint õ az egyetlen nem zsidó evangélista.

    4. János evangéliumának 8,19. verse szerint Jézus ezt mondja a zsidóknak: „Sem engem nem ismertek, sem Atyámat.” A 38. versben pedig ezt mondja: „Én azt mondom, amit az Atyánál láttam, és ti is azt teszitek, amit atyátoktól hallottatok.” Badiny ezeket a szavakat úgy értelmezi, hogy Jézus szerint a zsidók által imádott Isten különbözik a Jézust küldõ Atyaistentõl. Az evangélium egészét nézve azonban ez a magyarázat lehetetlen. Már az evangélium elõszava azonosítja a világ teremtõ Istenét azzal az Istennel, aki Fiát, Jézust és Keresztelõ Jánost szeretetbõl e világba küldte. Amikor pedig Jézus ellenfeleinek „atyjáról” beszél, azt fejezi ki erõteljesen, hogy az õbenne nem hívõ és õt megölni akaró zsidók nem tették magukévá az Atyaisten akaratát, hanem az embergyilkosságot akaró ördög sugallatát követik.

    5. Igaz, hogy a pártus birodalom területén már a 2. században megjelentek keresztény közösségek, és akadálytalanul mûködhettek. Semmi archeológiai lelet vagy írott forrás azonban nem támasztja alá azt a nézetet, hogy a keresztény hit lett volna a pártusok fõ vallása, még kevésbé azt, hogy államvallásuk lett volna. A pártusok fõ vallása Zoroasztér (Zarathusztra) dualista vallása volt, amelyben a szent tûz játszott nagy szerepet. Badiny a pártus királyok szobrain látható szent sólymot keresztény szimbólumnak tekinti, de ezt csak azzal próbálja alátámasztani, hogy a Jézus megkeresztelésekor a Szentlélek leszállását jelzõ galambot a sólyom szó szándékos megváltoztatásának állítja. Mind a négy evangéliumban galamb szerepel. Semmi jel nem mutat arra, hogy valaki ezeket „átfésülte” volna. Badiny könyvében egy dicsfényes sólymot ábrázoló, 7-8. századbeli keresztény ír kép ábráját közli (273. old.), de ez nem bizonyíték arra, hogy az írek egy nem „átfésült” evangéliumot ismertek volna, hiszen maga Badiny szerint az „átfésülés” már az ókorban teljesen megtörtént. Jézus megkeresztelésekor sólyomról beszélõ evangélium-kézirat persze egy sem létezik.

    6. Badiny a kumráni tekercsekre vonatkozólag is az azokat eltitkolni akaró vatikáni és zsidó összeesküvést emleget. Szerinte „a kumráni tekercsek igazsága mindent megváltoztat, amit eddig a júdeai kereszténység hirdetett” (221. old.). Ezek teljesen alaptalan állítások, hiszen a tekercsek feltárása nemzetközi tudósok munkájának eredményeként közben már meg is történt. E tekercsek segítik a Jézus korabeli zsidó szellemi irányzatok jobb megismerését, de semmiben sem módosítják a kereszténységnek Jézusról vallott felfogását. A kumrániaknak a „bosszúálló judaizmussal” ellentétes tanítását dicsérõ Badiny, úgy látszik, nem tudja, hogy éppen a kumráni iratokban találták meg a Jézus által idézett és elvetett állítást: „Gyûlöld ellenségedet!”

    7. Badiny furcsa módon nem veszi figyelembe azt a metafizikai dualizmust, amely Zoroasztér (Zarathusztra) és Mani vallási rendszerét uralja, és módosított formában a gnoszticizmust is jellemzi. Zoroasztér és Mani vallása két „istent”, vagyis örök Abszolútumot vall: a szellemi világot teremtõ jó Istent és a vele szembenálló, az anyagi világot megteremtõ gonosz Istent.  Mani (206–276.) ezt a metafizikai dualizmust a fény és a sötétség szembeállításával fejezi ki. Õ nevezi Jézust Fényességnek, aki az emberi léleknek a jó Istentõl való származását hirdette. Badiny talán tõle vette át rendszerében a Fény hangsúlyozását. A gnoszticizmusban az Õsegybõl kiáradó létezõk egyre többet veszítenek tökéletességükbõl, úgyhogy az utolsó kiáradás, vagyis az anyagi világ, már rossznak mondható. Ezeknek a dualista tanoknak létfelfogása világtagadó, tragikus, de semmi alapot nem szolgáltat a jó és rossz fajok vagy nemzetek megkülönböztetésére, ami pedig Badiny alaptétele.

    8. Badiny történelmi állításai gyakran pontatlanok.

    (1) Például azt állítja, hogy Antonius a pártusok elleni hadjáratban esett el, bár köztudomású, hogy késõbb, az Octavianus Augustussal vívott actiumi tengeri ütközetet elvesztve követett el öngyilkosságot.

    (2) Az i. e. 40. évben történt palesztinai pártus invázió megtörtént ugyan, de a pártusok nem Antigonosz fiát tették meg Arisztobulosz néven Júdea királyává, hanem fordítva, Arisztobulosz fia, Antigonosz volt az, akit királlyá tettek.

    (3) Badiny többször állítja, hogy Nagy Konstantin császár államvallássá tette a kereszténységet (pl. 143. old.), holott Konstantin csupán engedélyezte a kereszténységet, és csak Theodosius császár tette államvallássá.

    9.  Furcsa, hogy Badiny nem mondja el, honnan veszi azt, hogy Jézust nem Chrisztosznak, hanem Chrésztosznak kell nevezni. E nézet forrása valószínûleg Suetonius római történetírónak Vita Claudii címû mûve, amelyben azt írja, hogy „bizonyos Chrésztosz ösztönzésére a zsidók gyakran zendüléseket okoztak Rómában”, és ezért Claudius császár kiutasította õket a városból (25, 4). Egyes történészek hipotézise szerint Rómában a nem keresztény és a kereszténnyé lett zsidók között keletkezhettek súrlódások, és Suetonius, aki a keresztényekrõl keveset tudott, a szokatlan Chrisztosz szó helyett a görög személynévként használatos Chrésztosz (jelentése: kedves, jó, irgalmas) nevet írta. Suetoniusnak e mondata túl gyenge alap ahhoz, hogy a Bibliában és az ókeresztény írásokban, vértanúaktákban stb. számtalanszor elõforduló Chrisztosz (Krisztus) elnevezést elvitassuk.

    10. Pálnak a kereszténység kialakulására gyakorolt hatását Badiny mérhetetlenül eltúlozza. Például a virágzó szíriai vagy egyiptomi kereszténység kialakulására Pálnak semmi hatása nem volt. Nem mondhatjuk Pált (Badinnyal ellentétben, lásd 19. old.) a római kereszténység alapítójának sem, hiszen éppen Pálnak a Rómaiakhoz írt levelébõl látszik, hogy egy ott már létezõ keresztény közösségnek mutatkozik be. Nem igaz Badinynak az az állítása sem, hogy a négy evangélium sohasem használja a Pálnak kedves „kegyelem” szót. E szót ugyanis megtaláljuk, például a Lukács 1,30 és 2,52, valamint a János 1,14 és 1,16–17 versekben.

    11. A történészek nem tudnak arról, hogy a pártusok valamikor is uralkodtak volna Galilea fölött. Adiabene királysága pedig a történészek szerint a Tigris folyótól keletre feküdt. Badiny könyvében a 304. oldalon látható térkép, amelyben Adiabene egész az Eufráteszig terjed, és Edessza városát is magában foglalja, alaptalan.

    13. Badiny az adiabenei királyokat kapcsolatba hozza Abgár edesszai királlyal, akit szintén Jézus-hívõnek tart. Szerinte „a biblikusok nagyobb része elfogadja Jézus és Abgár levélváltásának valóságát” (268. old.) Ez nem helytálló, mert a történészek, szinte egyöntetûen, e „leveleket” a III. század végén keletkezett hamisítványnak tekintik. A történelem szerint Edesszának sohasem voltak keresztény királyai.

    14. A dogmatikus szóhasználatban is furcsát téved Badiny. Azt hiszi, hogy Mária „szeplõtelen fogantatásának” tana Jézusnak szûzi fogantatását jelenti (115. old.), pedig ennek a tantételnek jelentése az, hogy maga Mária az eredeti bûntõl mentes volt fogantatásának elsõ pillanatától kezdve.

    15. Lényegtelen dolog ugyan, de megemlítem, hogy Badiny szerint a jezsuiták azért emelték ki a szegény magyar paraszti családokból mindig a hetedik fiút, és tették meg jezsuitának, mert az volt a magyar hagyomány, hogy minden hetedik gyermek táltosnak születik. Ilyet a magyar jezsuiták sohasem gondoltak vagy tettek.

    16. Badinynak az efezusi zsinat határozatáról szóló magyarázata teljesen téves. Az „Atya, Fiú, Szentlélek” Szentháromságtan a 4. századtól kezdve alapvetõ dogmaként el volt fogadva az egész kereszténységben, ezért a Máriának a theotokosz (istenszülõ) címet elismerõ zsinati határozat (amint azt néhány évvel késõbb az alexandriai pátriárka, Cirill és az antiokhiai pátriárka, János közös nyilatkozata magyarázza) azt jelenti, hogy Mária embersége szerint anyja annak a Jézusnak, aki az Atyaisten örök egylényegû Fia.

    17. A Mária állítólagos szüleirõl, Nakab Adiabene hercegrõl és a pártus Grapte-Kharax hercegnõrõl, valamint a Mária õrzõjérõl, Pandar Józsefról szóló állítás semmi történelmi alappal nem rendelkezik. Badiny egy Wehrli Frey nevû német íróra hivatkozik (90. old.), aki ezzel a kitalált történettel azt akarja bizonyítani, hogy Jézus árja származású volt. Wehrli Frey könyve 1965-ben jelent meg Münchenben, és talán a hitleri fajelmélet valamilyen késõi szülöttje.

    18. Mária Magdolna Tiberiusnál történt látogatását, valamint a Jézust kivégzõ embereknek a császár általi megbüntetését a Tiberius levele címû irat tartalmazza. Ez az írás az ókor vége felé keletkezett, és a történészek egybehangzó véleménye szerint puszta kitaláció. Pilátusról annyit tudunk biztosan, hogy i. sz. 26-tól 36-ig volt Júdea prokurátora. Minthogy Jézust 30-ban feszítették keresztre, Pilátus utána még hat évig hivatalban volt. Késõbbi sorsáról nem tudunk semmi biztosat. A zsidó fõpapok kivégzésérõl nem szól semmilyen korabeli írás.

    19. Az, hogy a szigorú monoteizmust követõ késõi zsidók Jeruzsáleme mellett az Olajfák hegyén a kánaáni istennõ, Astarté temploma állt volna, történelmileg lehetetlen.

    20. Jézus nem zsidó voltát azzal is bizonyítani akarja Badiny, hogy „a történelemben egyetlen zsidó sincs, akit keresztre feszítéssel végeztek volna ki. Ezt a módszert csak a nem zsidóknak kivégzésekor gyakorolták.” (200. old.) Badiny, úgy látszik, nem tudja, hogy Alexander Janneus hasmoneus zsidó király (uralkodott 103–76-ban) nyolcszáz zsidó farizeust feszíttetett keresztre. (Josephus Flavius, Zsidó régiségek, 380–383. par.)

    21. Az arám nyelv Jézus korában nemcsak Galileában volt használatos, hanem az egész Közel-Keleten elterjedt társalgási nyelv volt. Ezen a szemita nyelven beszéltek a mindennapi életben a júdeai zsidók is. Legfeljebb az lehetett a különbség, hogy a galileaiaknak sajátos volt a kiejtése.

    22. Nem vagyok nyelvész, és tudom, hogy milyen ádáz indulatokkal harcolnak a nyelvészek egymással; de azért megemlítem, hogy az általánosan elfogadott vélemény szerint a pártusok és szkíták nyelve az indogermán nyelvek nyugat-iráni ágához tartozott. Ez más nyelvcsalád, mint akár a finnugor, akár a török (turk) nyelvcsalád, amellyel a magyar nyelvet rokonítani szokták.

Befejezés

    A magyarság jövõjére vonatkozólag Badiny optimista: „Jézus Urunk 2005-ik születésnapja meghozza a Magyar Feltámadást” – írja (176. old.). Ez a jóslat bizony nem vált be.

    Badiny tipikus példája annak az emberi alkatnak, amely a legnagyobb jóhiszemûséggel és hatalmas érzelmi töltéssel megragad egy gondolatot, az ehhez illõ nézeteket és állításokat minden kritikai érzék nélkül, autodidakta módon elfogadja és kombinálja, és minden ellenkezõ nézetet sötét gonoszságnak és szándékos hazugságnak tekint. Bizonyára õszintén írta: „Hiszem és tudom, hogy Jézus irányít engem az Igazságkeresésben.” (211) Sajnos, egész teóriája homokra épült, és faji dualizmusa rosszat tesz az emberek lelkének és a társadalomnak. Azoknak az embereknek, akik a Badiny felfogását követõ magyarokat az igazi Jézus-hit egyetlen követõinek és az anyajellegû Fényháromság egyetlen imádóinak tartják, elmondhatjuk azt, amit Ágoston mondott a magukat szintén egyetlen hiteles kereszténynek tekintõ donatistáknak: „Securus iudicat orbis terrarum  –  a földkerekség igazságítélete megbízható!” Az egész földkerekségen elterjedt és mind a mai napig számtalan vértanú vérével ékesített keresztény egyházban csörgedezik a Szentléleknek, az Igazság Lelkének folyama. Ebbõl a folyamból ihatjuk a Lélek „józan mámorát” (Ambrus).

    A hagyományos kereszténység követõi számára azonban figyelmeztetés lehet, ha látjuk, hogy mennyire okosan kell átgondolni és kifejezni a teológusoknak a keresztény tanításokat, nehogy azok másokban félreértéseket okozzanak. Például: a Jézus kereszthalálának teológiai jelentésére vonatkozó népies magyarázatok gyakran furcsa istenképet idéznek elõ. Jézus halála ugyanis nem egy dühöngõ Jehova haragjának lecsillapítását szolgálta, hanem az Atyaisten legnagyobb szeretetének kinyilatkoztatása. Úgy kell tehát Jézus halálának és feltámadásának üdvtörténeti jelentõségét magyaráznunk, hogy ez nyilvánvalóvá legyen.

    Badiny Jós Ferenc most már megtért – reméljük, mennyei Atyánk házába. Ott õ is és (reméljük) majd mi is meglátjuk a teljes igazságot.

André Paul

AZ ESSZÉNUSOK „HELYES HASZNÁLATA”
KORUNKBAN*

Hatvan évvel ezelõtt, 1947 márciusában bukkantak fel az elsõ holt-tengeri tekercsek Betlehemben. A város akkoriban jámbor kereskedõváros volt, ahol fõleg keresztény arabok és különféle felekezethez tartozó szerzetesek laktak. Beduinok próbáltak a helyi kereskedõknek eladni néhány régi kéziratot. Senki sem tudja, hogy mikor találták meg ezeket. Palesztina akkoriban brit mandátum alatt volt, amely 1948. május 14-én, Izrael Állam kikiáltásának napján ért véget. Ezután háború tört ki az izraeliek és az arabok között. Az 1949-es tûzszünet után, egészen 1956-ig tárták fel a Holt-tenger nyugati partvidékének északi részét, amely akkoriban Jordániához tartozott. Tudni lehetett, hogy a kéziratok is errõl a vidékrõl származnak. Tizenegy barlangból csaknem kilencszáz kézirat maradványai kerültek elõ: néhány, gyakorlatilag teljesen ép tekercs, és több tízezer töredék, némelyik nem több puszta foszlánynál.

Hét barlang mesterséges eredetû, ezek a kumráni régészeti lelõhely közelében találhatók, mintegy kilométernyire a Holt-tenger nyugati partjától, észak felé: a lelõhelytõl néhány tíz méterre vájták ezeket ki a márgás talajból. A másik négy természetes rejtekhely, egy és két kilométer közötti távolságban sorakoznak északi irányban. Mindegyiket „kumráni barlang”-nak nevezik. Rögtön az elején érdemes megkérdeznünk, hogy miben túloz ez az elnevezés?

Több mint fél évszázados tudományos kaland

A tudományos közvélemény már 1948-tól tudomást szerezhetett egy hét tekercsbõl álló gyûjteményrõl, melyek közül több igen jó állapotban maradt fenn. Ezek a következõk (voltak): a Közösségi Szabályzat (ennek elõször – a módszeres katekizmusok mintájára – a Fegyelmi Kézikönyv nevet adták); a Fény fiai és a Sötétség fiai által vívott háború szabályzata; Habakuk könyvének egy kommentárja, ahol megjelenik az Igazság Tanítójának alakja; egy hálaadó himnuszokból álló gyûjtemény; Izajás könyvébõl két tekercsnyi, ebbõl az egyik szinte teljes; végül pedig egy legenda-, ill. mesesorozat a pátriárkákról (Lámek, Noé, Ábrahám), amely a Teremtés Apokrifje címet viseli. Ezen utolsó, arám nyelvû írás kivételével mindegyik szöveg héber nyelven íródott. E. L. Sukenik, a Jeruzsálemi Héber Egyetem tanára rögtön felismerte, hogy ókori iratokról van szó: keletkezésüket a Kr. e. elsõ századra tette. Õ vetette fel elsõként azt, amit ma a kéziratok esszénus származását valló elméletként ismerünk. Sukenik hozta kapcsolatba az elsõként felfedezett szövegeket az esszénusokkal, ezekkel a cölibátusban élõ aszkétákkal, akikrõl id. Plinius is (meghalt 79-ben, a Vezúv kitörésekor) megemlíti Historia Naturalis címû mûvében, hogy a Holt-tengertõl nyugatra éltek. Többen is követték ezt az elképzelést, köztük A. Dupont-Sommer, a kiváló francia egyetemi tanár, és leginkább R. de Vaux, a jeruzsálemi Francia Régészeti és Biblikus (Fõ)Iskola domonkos igazgatója. Õ egy harmadik adattal is kiegészítette az elméletet: (eszerint a tekercsek) a kumráni lelõhelyhez is köthetõk, amely de Vaux szerint egy esszénus közösségnek adott otthont mintegy „monostor”-ként. Ezt a hármas sémát (Holt-tengeri tekercsek, esszénusok, kumráni lelõhely) a kutatók nagy többsége magáévá tette, és a tudományos világon kívül is széles körben ismertté vált. Az újabb és újabb felfedezett kéziratokra úgy tekintettek, mint az „esszénus szekta” könyvtárának megannyi darabjára. Úgy tartotta a vélekedés, hogy mindegyik szöveget ott helyben írták a kizárólag esszénusokból álló, mûvelt helybéliek. Azóta természetesen finomítottak ezen az elképzelésen, de sohasem kérdõjelezték meg alapjaiban. Azonban el kell ismernünk, hogy ez az elmélet meglehetõsen gyenge lábakon áll. Kapkodva fogalmazták meg, csupán néhány kézirat alapján, és szilárd meggyõzõdésük volt, hogy ezekbõl több nem is fog elõkerülni. Ha a sok száz (késõbb) elõkerült szöveg közül másokat fordítottak volna le (elsõként), valószínûleg egy másik értelmezéssel álltak volna elõ.

Mintegy tíz éven át (1947 és 1956 között) kerültek elõ újabb és újabb kéziratok, közzétételük viszont több mint fél évszázadot emésztett fel: 1950 és 2002 között jelentek meg. Az írásokat gyakorlatilag meg kellett fejteni, darabokat kellett összerakni, majd áthelyezni, a szövegeket pedig helyreállítani, mivel nagyon rossz állapotban maradtak fenn. Valóságos kirakójáték. Rendkívüli leleményességre volt szükség, hiszen akkoriban semmilyen eszköz sem állt rendelkezésre. Egyedül a szemre (szükség esetén a nagyítóra), az emlékezetre és a megérzésekre lehetett támaszkodni. Rendkívül jó minõségû fényképeket is készítettek. Ma már az összes megtalált szöveget átfogó konkordanciákkal rendelkezünk, és persze számítógéppel, amely a kutatást és az eredmények közzétételét is segíti. Minden más technikai segédeszközt is felhasználnak az egyes tudományterületek közötti együttmûködés szellemében: a részben vagy teljesen elmosódott betûket digitális fényképekkel, ill. lapolvasóval (szkennerrel) teszik újból olvashatóvá. A természettudományok segítsége is elkél, pl. a fertõzõ és trópusi betegségekkel foglalkozó központ, vagy a Jeruzsálemi Héber Egyetem Fogorvos-tudományi Karának Bioantropológiai és DNS-laboratóriuma, vagy éppen az Izraeli Rendõrség polimer- és szálasanyag-laboratóriumának közremûködésével. A vizsgálatok során a DNS-minták segítségével megállapítják, hogy milyen állatok bõrét használták fel a pergamenek elkészítéséhez. (A megfejtett kéziratokat) pedig igyekeznek kapcsolatba hozni az ókori társadalomról, történelemrõl meglévõ ismeretekkel. Az eredmények fényében néha felül kell vizsgálni néhány berögzült következtetést. Vagy éppen a tekercseken az ókori idõk óta megmaradt nyomok kémiai vizsgálatát végzik el. Ezáltal új ismereteket szerezhetünk a tekercsek származási helyérõl, azokról, akik ott laktak, de még az állatokról is, amelyek bõrébõl a tekercsek készültek. Szinte fejest ugorhatunk a kor társadalomtörténetébe. Végül a kéziratok rejtekhelyéül szolgáló barlangokban talált edényeket neutronaktivációs analízissel (NAA) vizsgálják. Ezzel a cserépedények tulajdonságaival és eredetével kapcsolatban nyitva maradt kérdésekre próbálnak választ kapni.

A tekercsek közzététele három szakaszban történt. Az 1950 és 1960 közötti idõszakot nagyban meghatározta a (kezdeti) lelkesedés és lendület. Fiatal és tehetséges kutatók rendkívüli leleményességrõl tettek tanúbizonyságot. Sokat köszönhetünk nekik. Legtöbbjük valamelyik kutatóintézetben volt ösztöndíjas. Palesztinában mindegyik nagyobb nyugati ország rendelkezett ilyen intézettel, elsõsorban Franciaország, a Francia Szentírás-tudományi és Régészeti Iskolával. Az 1960 és 1985 közötti idõszakban ez a lelkesedés kifulladt, a kéziratok kiadása lelassult, sõt teljesen megrekedt. Számos vita is kirobbant, nem mindig alaptalanul. Még a kezdeti idõkben olyan súlyos hiba történt, amelyet három évtizedbe telt kijavítani. A szerkesztõk elsõ csoportja nem bocsátotta a többi kutató rendelkezésére a még kiadatlan töredékeket. Egyfajta monopólium jött így létre, és ez érthetõ okból gyanakvást szült. Úgy jártak el, mintha a rájuk bízott írások egyúttal az õ tulajdonukba is kerültek volna. Még a legképzettebbeknek sem engedték meg, hogy az esetleges hiányosságokat pótolják. Akkoriban az volt a szokás a tudományos világban, hogy a szövegek kiadásával megbízott kutatók egészen a megjelenés idõpontjáig megszabhatták, hogy ki férhet hozzá az íráshoz. Ezenkívül õk maguk dönthették el, hogy mennyi idõ szükséges a rájuk bízott feladat elvégzéséhez. A nem létezõ határidõket pedig következmények nélkül túl lehetett lépni.

Az 1970-es évek végére a tudósok joggal kezdték elveszteni türelmüket. A híres oxfordi tanár, Vermes Géza** egyenesen botrányosnak nevezte a tekercsek körül kialakult embargót. 1985-ben a 4-es számú barlangban talált írások több mint fele várt még kiadásra (errõl a lelõhelyrõl származik a tekercsek mintegy kétharmada). Ezeket csak apránként hozták nyilvánosságra, a tudományos kongresszusok alkalmával vagy a szakfolyóiratok hasábjain. 1985-tõl egy nagy példányszámú amerikai biblikus folyóirat (Biblical Archaeology Review) kemény harcba kezdett a „kéziratok felszabadításáért”. A küzdelem nem maradt meddõ. Így kezdõdött meg a szövegek kiadásának harmadik szakasza, amely egyre gyorsuló ütemben egészen a befejezésig tartott. Az eredeti csoport munkáját megkönnyítendõ új, többnyire fiatal kutatókat vontak be. 1987-ben a közzététellel megbízott szûk csoport megnyitotta kapuit. Számos zsidó került be, legtöbbjük Izraelbõl: kiváló tudósok, akik számos tudományágat képviselnek. Ez újdonság volt, hiszen a kezdeti csoportot Jordánia területén szervezték meg, 1950 körül. Könnyen érthetõ okokból nem hívtak meg izraeli kutatókat. A csoportnak eredetileg amúgy is csak hét tagja volt. 1985 után ez több mint ötvenre emelkedett.

Az események felgyorsultak. 1991-ben  – a New York Times egyik fõcíme szerint – „véget ért a Holt-tengeri tekercsek fölött gyakorolt monopólium”. Most már mindenki hozzáférhetett a szövegekhez, eleinte persze csak azok, akik eredeti nyelven is el tudták õket olvasni. Mintegy tíz évbe telt, amíg az európai nyelvû fordításokkal bõvített kiadás megjelenhetett. Mindent összevetve a 2002. évvel véget értek a felfedezések. Izrael állam elnöke ünnepséget is rendezett ebbõl az alkalomból. Így elérkezett az a pillanat, amikor valójában minden kezdõdött elölrõl.

Egy új problémakör adatai

Jelenleg az összes dokumentum a rendelkezésünkre áll, így lehetõvé vált mindenre kiterjedõ képet kapni errõl a hatalmas anyagról, és átfogó módon foglalkozni vele. Megfelelõ módszertani alapvetés után új utakat kereshetünk a szövegek megismeréséhez és értelmezéséhez.

A töredékek közzétételének második, „lelassult” szakaszában felfedezték, hogy a tekercseken található szövegek mûfajukban, témájukban, tanításukban és megfogalmazásukban rendkívül változatosak. A kéziratok „felszabadításának” idõszaka pedig megerõsítette és pontosította ezt a megállapítást. Fokozatosan jöttek rá arra, hogy egy olyan irodalmi mûhellyel van dolguk, amely jól tükrözi a kereszténység elõtti zsidó társadalom szellemi áramlatainak, eszméinek és szokásainak sokszínûségét. Alig tíz évvel ezelõtt bukkant fel egy „szöveggyûjtemény a szöveggyûjteményben”, egy egészen addig ismeretlen bölcsességi irodalom formájában, melybõl több jelentõs részlet méltó párja lehetne a Prédikátor vagy éppen Sirák fia könyvének. Egyébként a héber Biblia valamennyi könyve megtalálható. Némelyik több, néha egészen sok példányban: tizenöt Teremtés, mintegy harminc Második Törvénykönyv, több mint harminc Zsoltárok Könyve, stb. Ezekhez számos újraértelmezés, ill. kommentár kapcsolódik, nem egyet több példányban is lemásoltak. A Biblia akkoriban még nem létezett, sem a szó, sem pedig az általa jelölt valóság. A „Törvény és a Próféták” pedig nem számított világosan körülhatárolt és véglegesen lezárt irodalmi gyûjteménynek. A korabeli zsidó társadalom mindegyik irányzata nagyjából egyetértett abban, hogy mely szent könyvek tartoznak ehhez a még alakulófélben lévõ „kánonhoz”. Egyedül az értelmezésbõl adódtak a különbségek, de még az ellentétek is, ahogyan arról a holt-tengeri tekercsek (kéziratok) tanúskodnak. A keresztény tanítás is egy, a zsidó értelmezéstõl gyökeresen eltérõ, más értelmezés formájában jelent meg, holott mindkét oldal ugyanazokra az írásokra hivatkozott.

A többi írás (a leletek kisebbik része) meglehetõsen eredeti képet mutat, mind a tartalom (tanítás), mind pedig a forma (szókincs, szófordulatok) tekintetében. Úgy vélték, hogy ezek egy sajátos összetételû és világnézetû alkotócsoporthoz köthetõk. Ezeket a szövegeket (kevesebb, mint százat a mintegy kilencszázból) a helyi „szektás” vagy „esszénus” „közösségnek” tulajdonították, az akkoriban elterjedt, de néha még manapság is használt elnevezéssel élve. A kumráni könyvtárat eszerint az esszénusok gyûjtötték össze hosszú munkával. Az ott élõk ezt a gyûjteményt saját írásaikkal is kiegészítették. Ha egyáltalán vannak olyan szövegek, amelyeket az esszénusok alkottak (ami ma már közel sem biztos), ezek elvesznek a többi írás között. A többi, sokkal nagyobb számban megmaradt mûvet pedig azért gyûjtötték össze, mert – a Kr. u. II. században élt gnosztikusokhoz hasonlóan – ez az elkülönült életet folytató csoport a (szent) könyveket rendkívül nagy becsben tartotta. A régészek pedig továbbra is támogatták ezt az elméletet, amelynek továbbfejlesztett változata is általános elfogadottságnak örvendett. Elõdeik, fõként R. de Vaux nyomán azt akarták megmutatni, hogy a kumráni lelõhely valamikor egy aszketikus „közösségnek” adott otthont, ahol szokásban volt a rendszeres rituális fürdõ, az imádság és a közös étkezés, a szent könyvek folyamatos tanulmányozása, valamit az írói tevékenység (voltak, akik – a középkori kolostorok mintájára – scriptoriumot is véltek felfedezni a lelõhelyen). Úgy gondolták, hogy egy kizárólag férfiakból álló közösség élt azon a helyen, nemcsak gazdaságilag elkülönülten, hanem akár teljes elszigeteltségben. A kumráni lelõhelyet pedig a felfedezett szövegekbõl kiolvasott adatok alapján igyekeztek feltárni és leírni. Például az összes, mintegy tizenöt medencérõl úgy vélték, hogy azok a Regula által elõírt rituális fürdõk kellékei voltak. Így foglalható össze az esszénus elmélet, amely az évek során tagadhatatlanul fejlõdött és árnyaltabb lett. Egy komoly kérdésre azonban nem ad választ: milyen kapcsolat van a megtalált kéziratok és a kumráni romok között? Semmiféle írást sem találtak az ottani ásatások alatt. Ugyanakkor tény, hogy a kéziratok több mint kétharmada a közeli mesterséges barlangokból került elõ, amelyek akár melléképületeknek is tekinthetõk. A többi négy, természetes barlang viszont messzebb helyezkedik el (a legtávolabbi mintegy két km-re). Lehetséges-e, hogy egyedül a kumráni közösségnek (akár esszénus, akár nem) tulajdonítsunk egy ilyen nagy területen megtalált (ennyire szétszórt) szövegleletet? A kérdés jogos.

Ellenállás az esszénus bûvöletnek

Több mint tíz éve, vagyis a kéziratok „felszabadulásával” egy idõben látott munkához a régészek új nemzedéke. Származásukat nézve sokfélék, de a legtöbben izraeliek. A kutatás céljának, eszközeinek és eljárásainak tekintetében pedig ragaszkodnak szakterületük függetlenségéhez. Elõdeiktõl eltérõen már nem kizárólag a kánoni szövegek tanulmányozását szolgálják munkájukkal. Régebben ugyanis az úgynevezett biblikus régészet volt egyeduralkodó. Ezek a régészek az elmúlt években látványosan megcáfolták az esszénus elméletet. A kumráni lelõhelyet teljesen elölrõl kezdve aprólékos kutatásnak vetették alá. Ennek eredményeképpen az épületegyüttest nem lehetett többé egy visszavonult életet élõ közösség megszentelését szolgáló kolostorszerû intézménynek tekinteni. Feltártak ugyanis közlekedési útvonalakat, erõdítményrendszereket, a fa- és egyéb növénytermesztésre használt ültetvényeket, valamint azokat a helyeket, ahol a terményeket feldolgozták, értékesítették, továbbá fazekas- és más termékeket állítottak elõ a helyi és a települések közötti kereskedelem számára. A Holt-tenger környéke abban az idõben nem olyan volt, mint manapság. A régészek pedig betekintést adnak a korabeli gazdaság mûködésébe. Így a kumráni épületek többé-kevésbé egy korábban feltárt, de ugyanabból az idõszakból származó településhálózat részének tekinthetõk. A víztartályok nem mindig és nem mindenképp rituális fürdõhöz használt medencék. Az úgynevezett „kéziratos” edényeket pedig több célra is használták, és nemcsak Kumránban készítették õket. A Holt-tenger környékén máshol is (délen, ill. a keleti partvidéken) a kumránihoz hasonló temetkezési szokások voltak érvényben. És így tovább. Az elszigeteltség feloldása egyúttal azt is jelenti, hogy a lelõhelyen feltárt település részben, de lehet, hogy teljesen világi jellegû volt, és fõleg nem egy elkülönült közösség kizárólagos otthona. Így a kéziratok is egyre kevésbé tulajdoníthatók ennek a társadalom peremén élt, szektaszerû csoportnak.

Egy kényes kérdés maradt csak hátra: mi az eredete ennek a csodával határos módon fennmaradt könyvtárnak? Hosszú évek során hozták-e létre, egyes szövegeket pedig Kumránban vagy a környéken írtak-e, ahogyan azt a régi, ma még a kutatók többsége által osztott vélemény tartja? Az esszénusok mûve-e, avagy sem? Vagy inkább az új nemzedékhez tartozó régészeknek és követõiknek lenne igazuk, akik szerint 68 és 70 között, Titus csapatainak közeledtével Jeruzsálem és Jerikó lakosai helyezték biztonságba a Kumrán környékén található tizenegy barlangban írott hagyományuk jó részét, hogy megmentsék a várható pusztulástól? E két elmélet áll szemben egymással. De lehetséges köztes megoldást is találni: A Kr. e. 2. és 1. században gyûjtötték össze és másolták le a tekercseket férfiakból álló, elvonult életre vágyó csoportok (esszénusok vagy nem), de lehetséges, hogy az iratok egy részének õk is voltak a szerzõi. Testvériségekben laktak, de nem különültek el azoktól, akik világiasabb módon éltek. A római csapatok közeledtével õk maguk vagy követõik vihették el északabbra annak az írásos hagyománynak egy részét, amelyet már régóta kiásott termekben õriztek. Figyelemre méltó, hogy a legjobb állapotban fennmaradt tekercsek, amelyek közül nem egy henger alakú edényben volt, a messzebb lévõ rejtekhelyekrõl kerültek elõ.

De akkor kik azok az esszénusok?

Az „esszénus” szó a viszonylag kései szerzõk (Alexandriai Philón, id. Plinius és Josephus Flavius, valamennyien a Kr. u. I. századból) kivételével sehol sem fordul elõ. Sokan mások hivatkoztak rájuk, vagy akár tõlük másoltak, fõként az egyházatyák, de még az újplatonizmushoz tartozó Porphüriosz is. Ez utóbbiak átvették, átrendezték, néha meg is változtatták a források által leírtakat. Josephus szerint az esszénusok görög-zsidó mintára hittek a túlvilág létezésében és a lélek halhatatlanságában. Két és fél évszázaddal késõbb a római Hippolütosz (235 körül halt meg) a test feltámadásának jellegzetesen zsidó-keresztény hitét tulajdonítja nekik, ami azért nem egészen ugyanaz. Mindegyikük saját korának embere volt, szellemi környezetük hatással volt rájuk, és meg is téveszthette õket. Az õsi feliratok semmiféle említést sem tesznek az esszénusokról. A holt-tengeri tekercsek sem árulnak el róluk semmit, éppen úgy, ahogy az Újszövetség és az úgynevezett rabbinikus irodalom sem beszél róluk. Ez a hallgatás feltûnõ. Viszont tény, hogy maga az elnevezés ismert volt a Kr. u. I. században, ahogyan errõl az akkori források, Philón, id. Plinius és Josephus mûvei is tanúskodnak. Összetett problémával állunk tehát szemben. Lehetséges-e, hogy e szó tulajdonképpen azoknak a különféle aszketikus testvériségeknek kései, összefoglaló elnevezése, amelyek a Holt-tenger nyugati partvidékén éltek az idõk során? Jelen lehettek-e esetleg máshol is, már ha hihetünk Josephusnak, aki megemlít egy „esszénus” negyedet Jeruzsálemen belül? Egyfajta ragadványnévrõl lehet ezek szerint szó. Külsõ megfigyelõk, akiktõl az idézett szerzõk merítettek, megkésve vagy akár utólag adhatták ezt a nevet olyan csoportoknak, ill. mozgalmaknak, amelyek nem alkottak feltétlenül egységet. És az azóta eltelt szûk két évezred alatt az „esszénus” szó egy legendás, rejtélyekkel teli és lenyûgözõ valóság forrása lett. Teljes joggal beszélhetünk „esszénus mítoszról”. Fényes pályát futott be a történelemben, elsõsorban az ezoterika történetében. Még mindig elevenen él, fõként azok körében, akik nem szereztek tudomást a múlt században történt felfedezésekrõl. A XVIII. századi szabadkõmûvesek az esszénusok örököseinek tartották magukat, mivel úgy vélték, hogy Jézus is közülük való volt. Napjainkban is léteznek olyan csoportok Észak- és Dél-Amerikában, amelyek – állításuk szerint – az esszénus tanokat és életmódot akarják követni. Guruik pedig elõszeretettel foglalkoznak alternatív gyógyászattal. Sõt létezik Esszénus Egyház (Essene Church) is. Ezek az állítólagos esszénusok kivétel nélkül vegetáriánusok, és a nyers élelmiszerek kizárólagos fogyasztását ajánlják, sõt írják elõ. Összejöveteleiken pedig megjelennek a karizmatikus fellépéssel bíró gyógyítók. Még az is elõfordul, hogy vizeletet használnak a gyógyításokhoz.

Ez az „esszénus mítosz” annyira lenyûgözõ volt, hogy a holt-tengeri felfedezések után még a tudósokat is magával ragadta. Napjainkban viszont az új nemzedék kutatói, fõleg a régészek munkája nyomán nekik is meg kell tõle szabadulniuk. Ne álljunk e folyamat útjába. Fogadjuk el azt, hogy az esszénus elmélet fejlõdik, átalakul, sõt eljöhet az idõ, amikor elavulttá válik. Mindez az immár teljes terjedelmükben elérhetõ szövegek átfogó vizsgálatának, valamint a régészeti kutatások tudatos kibõvítésének köszönhetõ. Akár tetszik, akár nem, a kumráni lelõhely elszigeteltségének feloldása azzal a következménnyel jár, hogy többé nem tekinthetõ a világtól teljesen elzártan élõ közösség egykori otthonának. Amíg perdöntõ (végleges) magyarázat nem áll rendelkezésre, érdemes elkerülni az esszénusokra történõ bármiféle hivatkozást a holt-tengeri tekercsekkel kapcsolatban.

Jegyzetek:

* A szerzõ szentíráskutató és a régi zsidóság történésze. Tanulmányának francia eredetije olvasható: Études 151 (2007) 498–507. Fordította Ullrich András SJ.

** A tekercsek kiadása körüli huzavonáról bõvebben is olvashatunk Vermes Géza önéletrajzában (Providential Accidents, London, SCM Press, 1998), amely magyarul is megjelent Sárközi Mátyás fordításában (Gondviselésszerû véletlenek, Budapest, Osiris, 2000). A szerzõ külön fejezetet szentel a kéziratok teljes közzétételéért vívott harcnak (228–254. old. a magyar kiadásban), ahol személyes, néhol indulatoktól sem mentes hangon számol be a „tekercsek felszabadításáról”. Vermes Gézának még két jelentõsebb könyvét említjük, melyek magyar fordításban is hozzáférhetõek: Vermes Géza: A zsidó Jézus. Osiris Kiadó, Budapest, (1995) és uo.: Jézus változó arcai (2001). Ld. még Nemeshegyi Péter elemzését: A valódi Jézus keresése: Távlatok 1995/6, 638–859, valamint Vermes Géza életmûve: Mérleg 1998/2, 172 skk.

Bõvebb tájékoztatás Qumránról:

Frörlich Ida: A qumráni szövegek magyarul. 2. kiad. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Szent István Társulat, Piliscsaba – Budapest, 2000. A kötetrõl ismertetést írt Nemeshegyi Péter a Távlatokban, 49/487.

KI NEKEM JÉZUS?

A PPKE BTK elsõéves hallgatói által készített esszéket
feldolgozta és szerkesztette
Gyorgyovich Miklós

Tõlem még soha senki nem kérdezett ilyet

Ki Önnek Jézus? – tette fel a kérdést 1979-ben ismert közéleti személyiségeknek Paul Poupard, a késõbbi bíboros. Ki neked Jézus? kérdezte Szabó Ferenc jezsuita a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatóitól a 2002–2003-as tanévben A hallgatók válaszait feldolgozta és publikálta a Távlatok 60. számában (2003/2, 210–228.). 2005 decemberében szintén az elsõéves hallgatóktól, éspedig a kommunikáció szakra beiratkozott egytemistáktól, kérdezte meg ugyanezt: Ki neked Jézus?

A rendelkezésemre bocsátott 97 esszé alapján a következõkben összefoglalom, hogy hogyan reagáltak a kérdésre az egyetemisták 2005-ben. Anélkül, hogy valamiféle szociológiai igazságot szeretnék leszûrni a válaszokból, megpróbálok néhány olyan tényre reflektálni, melyek a legszembetûnõbbek voltak számomra.

Bár a kérdés egyszerû, mégis meghökkentõ. Egyik fiú elsõ meglepetésében vetette papírra ezeket a szavakat: „Tõlem még soha senki nem kérdezett ilyet.” Tehát a címben szereplõ kérdés meghökkentõ, önmagával való szembenézésre, õszinte válaszadásra sarkall.

Akiknek nincs élõ kapcsolatuk Jézussal

Elsõ meglepetésem az volt, hogy a közel 100 hallgató szûk egynegyede (22 fõ) vagy nem értette a kérdést, vagy nem kívánt/nem tudott mit kezdeni vele. Ez azért meglepõ, mert a válaszadás fakultatív jellegénél fogva a nyilatkozóknak nem kellett felfedni kilétüket, csupán annyit kért tõlük Szabó Ferenc, hogy jelezzék a dolgozaton nemüket.

Volt, aki elismerte, hogy nem tud mit kezdeni a kérdéssel, mert élete nem Jézus közelségében telik. Volt, akit nagyon zavarba hozott a kérdés, volt, aki örült neki, hogy végre egy ilyen fajsúlyú kérdéssel szembesül. Mindenesetre 75 fõ tudomásul vette, hogy a téma: személyes kapcsolata Jézussal. Tehát nem az, hogy mit tanít az egyház Istenrõl, Jézusról, a Szentháromságról, hanem pusztán ez: Van-e, és ha van, miben áll kapcsolata Jézussal? Mit jelent életében a Jézus Krisztushoz fûzõdõ kapcsolat?

A kisebb hányad tehát kitérõ válaszokat adott. Kezdem azzal, hogy ketten õszintén megfogalmazták, hogy nem gyakorló hívõk (2 lány). Valaki leírja, hogy „a templomban megnyugszik” (l), két lány azt írja, hogy nem tud válaszolni a feltett kérdésre. Valaki úgy véli, Krisztus is csakúgy próféta, mint Buddha, s pusztán ember (f). Egy lány pedig kifejti, hogy szeretne hinni, de még nem tart ott. A többiek nem Jézusról, hanem az Istenrõl írnak. Van, aki megemlíti, hogy bajában hozzá fordul, van, aki kifejezetten az Atyáról ír teológiai megfogalmazásban (l), egy másik (l) odáig jut, hogy kell lennie Istennek, de valahogy nagyon rejtetten van jelen. Megint más (f) transzcendens létezõrõl vet sorokat papírra. Ezeknek az anyagoknak az a tanulsága, hogy eme diákokban – noha nincs hitük, vagy igen elvont, igen laza – a kérdésfelvetés elindított valamit, élesztgetve bennük a hit csíráját. Ezeken a hallgatókon látszik a jó szándék, hiszen önszántukból láttak munkához, megpróbálták kiírni magukból életük elsõ húsz évének tapasztalatait, hitüket-hitetlenségüket illetõen. Adódik tanulság bõven a tanárok számára is ezekbõl az esszékbõl, mert „e fiúkért [és lányokért] valaki felelõs”. A konkrétabb hitvallások egynémelyike (2 lány) kitér arra, milyen jó érzéssel töltötte el, hogy valakiknek beszéltek Jézusról, akik a késõbbiek folyamán hívõkké lettek. (Az egyik esetben annak ellenére, hogy személyes kapcsolatuk idõközben megromlott. Erre még visszatérek.)

E tanulmány gerincét mégiscsak annak a 75 fõnek a munkája adja, akik valamilyen módon képesek voltak rögzíteni: mit jelent személyes életükben Jézus.

Néhány szavas megnyilvánulások

A válaszok lényege sokszor alig hámozható ki a leírásokból (sokat foglalkoznak saját élettörténetük rögzítésével). Sokszor sablonosak is ezek a megfogalmazások, és arról szólnak, hogy Jézus az a személy, aki viszonzás nélkül ad, aki feltétel nélküli jó barát.
Nézzük hát ezeket a válaszokat:
jó barát, társ: 11 lány és 1 fiú;
aki mindent jelent életükben: 1 lány 2 fiú;
aki mindig segít: 6 lány, 1 fiú;
aki folyton jelen van (érzik jelenlétét): 6 lány, 2 fiú;
olyasvalaki, aki erõt ad: 2 lány;    
valaki, aki fix pont az életükben, aki biztonságot ad, akire mindig számíthatnak: 10 lány 2 fiú;
követendõ példakép, út, melyen járni kell: 5 lány, 2 fiú;
hiteles tanító: 1 lány
felsõbb erõ: 1 lány, 1 fiú;
értékek közvetítõje: 4 lány;
hiteles ember: 2 lány, 1 fiú;
aki reményt ad: 5 lány, 1 fiú;
akihez a legtöbbet imádkoznak: 2 lány, 1 fiú;
kifejezetten intimnek tekinti Jézushoz fûzõdõ kapcsolatát 3 lány.

Érdekesebb egy- és néhánymondatos kitételek:

– „Vallásosnak lenni cikis!” (l)
– „Csak úgy tudok rá tekinteni, mint egy hiteles emberre.” (f)
– „. . . a 2. isteni személy nem kedvelt beszédtéma.” (f)
– „Jézust mindenki csak a saját szívében ismerheti meg igazán. . .  Jézus nekem szeretet, biztonság és szabadság.” (f)
– „A kenyér és a bor titka olyan misztérium, amit sohasem fogok megérteni. . . Nekem fontos, hogy önmagamért szeressenek, és úgy érzem, ezt a fajta szeretetet csak Jézustól kaphatom meg." (l)

– „A Passió (Mel Gibbson) film [megtekintése] többünket közel vitt Jézushoz.” (l)
– „. . . lelkem jobbik fele Jézus.” (l)

– „Amikor a Biblia betûi megelevenedtek, és a mozivásznon láttam viszont a Megváltót, a Passió címû filmben, valami megváltozott. Úgy látszik, a mai kor médiaközpontú világában csak azt hisszük el, amit látunk.” (f)

Tarka virágcsokor a Jézus Krisztusnak tett XXI. századi vallomásokból

1. „Jézus megtanít teljes éberséggel élni. . . Bátorít, és megtanít a csendes várakozásra. Megtanít arra, hogy komolyan vegyem a vágyaimat, álmaimat és önmagamat. Jézus az, aki nem félt elhagyni az isteni magasságot, és emberré lett értünk. . . Ezért érezhetem közel magamhoz, hiszen õ is közel jött hozzám, és megszólított. Nemcsak õ szólít meg, hanem õ is megszólítható. . . Olyan tartást ad, amivel az év minden napján lehet élni.” (l)

2. „Jézussal élek, már el sem tudnám képzelni nélküle mindennapjaimat, hogy minden apróságot megosszak vele imáimon keresztül, vagy hogy minden aprócska örömért is köszönetet mondjak neki. . . Õ a vállain hordoz minket, hogy semmi bajunk ne történhessen. . . . Életem csodálatos idõszakát éltem meg, amikor szüleim – látva életem változását – elkezdtek templomba járni, amit korábban nekem is tiltottak. Néhány hónapja bátyám is megtért, és ami a legnagyobb ajándék számomra, hogy az Úrban megtaláltam életem párját is. . . Mióta Jézus jelen van életemben, teljesen rábízom magamat, mindennapi kapcsolatban állok vele, és kimondhatatlanul boldognak érzem magam. Nekem õ a mindent jelenti! Nem tudnék nélküle élni.” (l)

3. „Jézus bennem él, érzem hatását és jelenlétét. Mit jelent számomra? Mindent. Több, mint barát vagy lelki társ. Szavakkal kifejezhetetlen világot adott számomra. Segít, ha baj van, segít önmagam megismerésében, jóra tanít. Segít, hogy az utamat járjam, és azon is maradjak. Segít a célom felé haladni. Nehéz szavakba önteni, mit jelent: MINDENT.” (l)

4. „Hatéves koromban volt egy daganat a karomban. 5 évig jártam kezelésre.  Sokat imádkoztam. Nem akartam meghalni, meggyógyultam. Úgy érzem, hogy Jézus mindig velem van. . . Édesanyám mondogatta nekem, hogy Jézus szeret engem, és azért gyógyultam meg, mert hittem benne, hogy meg tudok gyógyulni. . . Jézus nekem maga a jóság, a követendõ példakép, aki nem hagy cserben senkit . . . Érzéseim és élményeim vannak vele kapcsolatban. Tudom, hogy neki köszönhetem az életemet és azt, hogy ma itt lehetek.” (l)

5. Egy olyan íráskivonat következik, mely fejlõdésében mutatja a Jézushoz fûzõdõ kapcsolatot. „A szentmisén mindenhol Jézusra leltem, isteni személy volt, akit csodáltam, de ez a csodálat kötelezõ hódolat volt csupán, maga Krisztus ismeretlennek tûnt szinte. . . Középiskolában (Szent Margit) kezdtem új barátra lelni benne, akit néha önkéntelenül megszólítottam magamban dolgozatok elõtt, nehéz pillanatokban. . . Egy fiú kellett ahhoz, hogy elinduljak a teljes kitárulkozás útján. Egy olyan fiú, akinek mély hite teljesen megváltoztatta a kapcsolatomat Krisztussal: megtanított imádkozni. Számomra ma õ a legmegfoghatóbb isteni személy. Néha érzem, hogy itt ül a szobámban, nézi, ahogy tanulok, olvasok, alszom, és sosem érzem magam egyedül. Tudom, hogy azért ül itt, mert vár. Vár arra, hogy odaforduljak hozzá, õszintén, bármikor, és mindent elmondjak neki magamról, érzéseimrõl. . . Õ biztos pont, aki megért mindent, amit gondolok, érzek. Folyamatosan igyekszem egyre közelebb és közelebb hozzá, és remélem, egyszer elérem, hogy teljesen átadom önmagamat neki. Ezért imádkozom nap mint nap.” (l)

6. „Ki nekem Jézus? MINDEN. Számomra Jézus személye annyira sokrétû, hogy pont ebben rejlik lényének megfoghatatlansága, a személyébõl áradó varázs. Minduntalan azt sugallja, hogy az ember életében egyedül a hit képes reményt adni. Jézus része életünknek, jelen van döntéseink meghozatalánál, örömünkben, bánatunkban egyaránt. Sokszor merítek erõt lényébõl, küldetésének magasztosságából munkám folytatásához. Tudom, hogy csak Jézussal együtt élhetem úgy az életem, ahogyan azt én is szeretném. Számomra Jézus Isten kegyelmének és az emberek iránt érzett végtelen szeretetének legcsodálatosabb megnyilvánulása. . . Hiszek abban, hogy csak Jézus segítségével vagyunk egyedül képesek arra, hogy beteljesítsük létünk céljait, hogy Isten kegyelmébõl részesüljünk az örök életben.” (f)

7. „Nekem Jézus személye nagyon fontos. Nem tudom elképzelni az életem, hogy mindennap lefekvés elõtt ne mondjak egy hálaadó imát. Mostanában úgy szoktuk csinálni a szobatársammal, hogy mindig felolvasunk egy részt a Bibliából, azután jön a kötetlen ima és utána a kötött. Érzem, hogy a Biblia által kezdem jobban megismerni Jézust.” (f)

8. „Jézus a legjobb barátom, de a testvér fogalmával is azonosítható, mert a barátaim nem voltak mellettem a kezdetektõl fogva. . . Jézus olyan nekem, mintha a szülõm volna, számomra õ a gondviselés. . . Összefoglalva: Jézus az, aki a legközelebb áll hozzám, aki egyesíti a legjobb tulajdonságokat önmagában. Tehát számomra Jézus nem más, mint »maga Jézus«.” (f)

9. „Számomra Jézus olyasvalaki, aki él. Akihez van miért imádkoznom, és akiben van miért bíznom. Akiben bízhatok, ha nehéz helyzetbe kerülök, és akitõl reményt kapok mindig arra, hogy újult erõvel küzdjem le a rám háruló akadályokat. Erõt ad a bajban, és vigaszt a szomorúságban. Az embereknek mégis úgy tûnhet, hogy Jézus nem segít azzal, hogy megoldandó feladat elé állítja õket. Valójában ezzel erõsít minket, hogy megtanuljuk leküzdeni az akadályokat. A Jézusban való hit pedig belül van az ember lelkében, szívében.” (l)

10. „Jézus nekem barátom, és maga az Út. Tudom, hogy Jézus »van nekem«, Õ az, akihez fordulhatok, akinek elmondhatom, hogy mi bántja lelkiismeretemet, és aki arra ösztönöz, hogy másnap már próbáljak meg jobbnak lenni. Õt nem tudom becsapni, nem ferdíthetem el elõtte az igazságot, hiszen Õ az, aki egy vallásos ember egész lényét betölti, Õ annak legbölcsebb bírája. Megítéli tetteinket, legyenek azok jók vagy rosszak, de ezen ítélet eredményét nem a földi világban fogjuk megtapasztalni.” (l)

11. „Kapcsolatom Jézussal? Bensõséges és hihetetlenül személyes. Õ az életet adó, a barát és a mennyei jegyes. Szerintem ez a három nagyon átfogja azt, amit érzek. Van egy másik hármas is, [a feladatok hármasa] õ az Út, az Igazság és az Élet.” (l)

12. „Tavaly történt meg velem, a karácsonyi éjféli misén, hogy áldozáskor – azt hiszem, elõször – tökéletes bizonyossággal tudtam, hogy az Oltáriszentségben a valóban élõ, tökéletesen jelenlevõ Jézus jött el hozzám. Percekig nem imádkoztam semmit (hacsak nem ima ez is), csak azt ismételgettem: »valóban Jézus az.« Ennek az emléke átformálta, és mind a mai napig átformálja az áldozáshoz való viszonyomat. Jézus nemcsak egy próféta számomra. Ha olvasok róla a Bibliában, vagy hallgatom az Evangéliumot, emberként látom õt, látom járni-kelni és mosolyogni, . . . a mozdulatait, hallom a hangját. És látom, érzékelem Õt Istenként is, megpróbálok valós szövetségben élni vele, méltóvá válni ahhoz a tudathoz, hogy tartalmazom Õt, és Õ tartalmaz engem. A cél: eggyé válni Krisztussal. Kápolnává lenni: fénylõ kis központtá, valakivé, akinek szemébõl, szavaiból, tetteibõl Jézus világít ki. . . Nagyon lassan haladok.” (l)

13. „Ha valami jó történik az életemben, azt is neki köszönöm meg, neki adok hálát érte. Vigyáz rám és meghallgat. Imán keresztül szoktam vele beszélni, de Õ bármilyen formában nyitott az emberek felé. Az Õ tanítását követve tudom eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz az életben. Számomra Õ a példakép.” (l)

14. „Jézus jelen van bennem minden pillanatban. Hozzá fordulok, ha bajban vagyok, vagy ha öröm ér. . . Hiszem, ha Jézust követem, akkor jobbá válik az életem és én magam is. Jézus számomra a példakép, s az ajándék is, az Úr ajándéka, aki velünk van mindenkor. Jézus számomra forradalmár. Az az ember, aki – ha kellett – fellázadt, és harcolt az igazságért. Jézus hitem gyökere is. Õáltala merítek Isten végtelen szeretetébõl. . . Jézus számomra a remény. Imádkozom azért, hogy életem minden pillanatában érezzem Jézust, azt az illékony szubsztanciát, akit most megpróbáltam tõszavakban megfogalmazni.” (l)

15. „Jézus, az én Jézusom bennem él. Szavakba talán nehéz és pontatlan lenne öntenem, de azt tudom, hogy Õ mindig meghallgat, türelmes hozzám és megsegít. Nem mindig úgy, ahogyan azt én elképzelem, de tudom, hogy velem van. . . Minden léptemet végigkíséri, és mutatja az utat a szeretet felé, az Út felé, az örök boldogság felé.” (l)

16. „Jézus barát, aki rajtunk tartja vigyázó szemét, és akkor is segít, ha nem kérjük, de õ szükségét látja. Õ, akihez félelem nélkül, teljes bizalommal fordulhatunk. . . A reggeli közös imádságok és áhítatok során értettem meg, hogy Jézus, noha kézzel megfoghatatlan, akik azonban nyitottak rá, azoknak igenis elérhetõ. . . Nem múlik el nap az esti imádság nélkül, amikor hálát adok a napi jótéteményekért, megköszönöm a kegyelmet, amibõl megtartott mindnyájunkat. Elmondom problémáimat, mintha a legjobb barátommal beszélgetnék. És õ meghallgat. Mert õ tényleg a legjobb Barát. Õ a legfõbb. És segít. Szebbé lesznek napjaink. Tehát ha valaki megkérdezi tõlem: Ki neked Jézus? én csak ennyit tudok felelni: a legjobb barát és a legfõbb bizalmas.” (l)

17. „Az egységvasárnapon elhangzott az ének: »Add a kezed, hogy zengjünk az Úrnak . . .«, és akkora örömmel és jóérzéssel töltött ez el, hogy amikor körbenéztem, és láttam a sok boldog emberi arcot, és minden osztálytársam boldogan énekelte, és egymásra mosolyogtunk, ekkor úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyemet, mert Jézus megérintette a lelkemet. . . A legnagyobb élményem az volt, amikor egy pogány lányt sikerült egyik vasárnap a templomba elvinnem. Amikor bementünk, keresztet se tudott vetni, de mondtam neki, hogy ez nem szégyen, és megmutattam neki. . . Megkeresztelkedett, és rendszeres templombajáró lett.” (l)

18. „Nehéz beszélni arról, ki nekem Jézus. Egyrészt, mert igen intim és személyes dolog, másrészt nem tudom úgy alakítani szavaimat, hogy pontosan kifejezzem azt, amit mondani szeretnék. . . A szentáldozás által Jézus eltölti szívemet. . . Jézus állandó jelenlét és biztonság számomra. Amikor hozzá imádkozom, Vele beszélgetek – és Õ válaszol. Ilyenkor idejön hozzám, lehajol és felemel, a karjaira vesz. Néha, amikor nehéz helyzetben vagyok, és azt hiszem, kilátástalan a helyzetem, sõt abban is kételkedem, hogy jó irányban haladok-e, Õ odalép hozzám és bátorít. A kezemet fogja, és nem engedi el soha, mert nagyon szeret engem. Nap mint nap megtapasztalom a szeretetét, a fülembe súgja: »Bízz bennem!« Csakis Vele tudom átvészelni a mindennapokat. Jelen van, amikor meg kell erõsíteni engem, és akkor is, ha együtt örül velem. . . Jézus bennem van, ezért célom, hogy aki rám néz, lássa bennem Krisztust. Ez talán még nem igazán sikerül, de próbálom megvalósítani. Azt hiszem, Jézus az én legjobb barátom, és én is Jézus csetlõ-botló barátja vagyok.” (l)

19. „Meghatározó életemben, hogy Jézus szeretetében nõttem fel. . . Jézus feláldozta magát az emberiségért, értünk. Érzem, ahogy irányítja az életemet, mert rengeteg jó történik velem. Természetesen sok nehézséggel is meg kell küzdeni, de a problémák azért vannak, hogy megoldjuk õket. Jézus a nehéz idõszakok után mindig megajándékoz valami jó dologgal, és ez az, ami éltet. Ami a legfontosabb, hogy a szeretet vezéreljen, és erre próbálok és fogok törekedni egész életem során.” (l)

20. „Számomra a hit, hogy komolyan veszem, hogy minderre szükségem van, Jézus kínálja mindezt nekem is. Elfogadom, megköszönöm, élek belõle. Komolyan veszem, hogy Jézus nélkül reménytelenül bûnös vagyok, és elveszek, de Jézus áldozatáért Isten igazzá nyilvánít.” (l)

21. „Hogy mennyire fontos nekem Jézus, s mennyire szükségem van rá? Olyan kapcsolat ez, ami bensõséges, intim és nehéz elmagyarázni. Tudom, mennyi mindent köszönhetek Neki, tudom, hogy mennyi minden megadatott számomra. Éppen ezért értékelek minden másodpercet, minden percet, az életemet, minden apró örömöt és szépséget az életben. Mindennap hálát adok Jézusnak: a kisebb-nagyobb örömökért, a barátaimért, családomért . . . Átgondolom, hogy mi történt velem a nap során, milyen érzések értek; ha valami rossz történt velem, arra kérem Õt, hogy segítsen megoldani, feldolgozni, helyes döntést hozni. Jézus az, aki mindig mellettem van, akire mindig számíthatok, akihez imádkozhatok, aki bármelyik pillanatban meghallgat, akinek szeretetét mindennap megtapasztalom. . . s ezt a mérhetetlen szeretetet próbálom viszonozni imáimmal, s próbálok olyan szeretettel fordulni embertársaim felé, mint ahogy azt Jézus tanította.” (l)

22. „Fantasztikus dolgokat élhettem át Istennek köszönhetõen, aki a mai napig és valószínûleg egész életem során segíteni fog. . . Jézus számomra az útmutatás. Próbálok a lehetõ legjobban odafigyelni arra, hogy mit várnak tõlem, hogy hogyan kell élnem. A legnagyobb vágyam, hogy Isten vezessen életem során, és úgy éljek, ahogy azt õ megkívánja tõlem. A pillanatnyi történésekben mindig az õ akaratát próbálom látni. Ezt néha nagyon nehéznek érzem, néha viszont teljesen megnyugszom. Boldog vagyok, ha útmutatást kapok tõle.” (l)

23. „A kérdés egyszerû, de a választ nem könnyû szavakba önteni. Különös érzés fog el, mert vallástalanul nevelt emberként kell számot adnom errõl. A vallást ugyan kívülrõl szemlélem, de Jézus Krisztus valahogy mindig közel állt hozzám egészen kicsi koromtól kezdve. Amióta tudok a létezésérõl, azóta érzem, hogy nem vagyok egyedül a világban. Nincs félnivalóm, mert tudom, hogy valaki figyeli a lépteimet, és vigyáz, nehogy rossz útra térjek. Néha, amikor ebben a profán világban kezdek megfeledkezni az igazán fontos dolgokról, Õ jelet ad magáról. Aprót, alig észrevehetõt, de eleget ahhoz, hogy tudjam: nem véletlenül történt az, ami történt. És ilyenkor hálás vagyok. Hálás vagyok, amiért segít abban, hogy ember maradjak. Olyan ember, akit Isten a saját képére teremtett. . . Hálám jeléül igyekszem példát venni Jézus Krisztusról. Õ megmutatta az embereknek, hogy hogyan kell szeretniük egymást. Bár én csak gyarló ember vagyok, megpróbálok hasonlóan viseltetni embertársaim iránt, mint Õ.” (f)

24. „Jézust akkor éreztem magamhoz a legközelebb, mikor a legjobb barátnõmben – aki nem volt hívõ – láttam meg Krisztust, s vele együtt a küldetést. Rengetegszer beszéltem neki Istenrõl, Jézusról, s igyekeztem az ellenérveit is jólélekkel meghallgatni, s választ adni rájuk. Kértem Jézust, adja a számba azokat a szavakat, amelyekkel sikerülhet õt meggyõzni. De a szavak csak nem jöttek. Nem sikerült a tervem, s én mérges voltam, hogy ha egyszer a »jó ügy« szolgálatába szegõdtem, akkor miért nem segítenek nekem odafönn?! Hiszen a prófétáknak és az apostoloknak is megadattak a megfelelõ szavak. Értetlenül álltam csõdbe ment térítési kísérletem elõtt. Azóta sokat változott az életem és a barátnõmé is.

Eltávolodtunk egymástól. Olyan helyzetekbe kerültünk mindketten, amelyeket nem tudtunk kezelni. Õ egyedül maradt sok problémával, s akkor valahogy a kiutat Istenben találta meg. Engedett a hívásnak. Egy év múlva értettem csak meg, hogy – igaz, csak részben, de valószínûleg én is – hozzásegítettem õt ehhez a felismeréshez. Ma már õ is az Antiochia közösség tagja. Igaz, rosszat tettem, s már azt hittem, mindent elrontottam, s akkor értettem meg, hogy mégiscsak jó volt valamire.” (l)

25. „Körülbelül most van egy éve, hogy megindultam kétségekkel a szívemben egy új úton. Ez az út szûk, de egyenes, s bár vannak rajta hepehupák is (hiszen ember vagyok), a tiszta égrõl a nap sugara bearanyozza véges-végig az ösvényt. A fény túl erõs a távolban, hogy lássam pontosan, mi van a végén, de a két oldalon álló »közlekedési táblák« egyértelmû irányt adnak hosszú utamnak. Én erre a szûkebb, de tisztább ösvényre léptem. Még nagyon az elején vagyok, de már hihetetlen élményekben volt részem. Az elsõ gyönyörû pillanat az volt, amikor az évek óta keresett nyugalom megjelent körülöttem. Mintha eltûntek volna terheim, amelyek mindig is nyomták vállamat, és belülrõl egy eddig igazából ismeretlen érzés fogott el és áradt szét a lelkemben. A boldogság. Nem tudom, hogy történt ilyen hirtelen változás, de Istennek semmi sem lehetetlen. 20 év kellett, hogy rádöbbenjek és elfogadjam, hogy Jézus értem is meghalt, hogy bûneimet odatehessem elé, és õszinte hittel kérhessek bocsánatot Istentõl azokért. Megremeg a gyomrom, és könnyes lesz a szemem, ha arra gondolok, hogy Krisztus felvállalta bûneimet. Sírni tudnék csak örömömben, mert fel nem tudom fogni Istennek azt a szeretetét, amit minden embernek kínál. És ujjongani tudnék, mert tudom, hogy Krisztus által, az õ testvériségével Isten gyermekévé fogadott engem is, és nincs miért aggódnom. 20 év kellett nekem. . . De Isten nem elégelte meg viselkedésemet, hanem századszorra is meghívott magához az Eucharisztiában. . .

Isten ajándéka volt a vallásosságom rutinná válása is, ami megtartott végül engem mellette.

Most csend van. Végre sikerült csendet teremtenem magamban, és lecsendesültek lelkem viharai is. Isten tenyerébe simulok, és nem vágyom ennél nagyobb ajándékra.

Imádkozom, és végre õszintén, hogy miután sikerült megerõsödnöm, volt sebeim begyógyultak, akkor Isten szolgálatába állhassak. Mert a lényeg még hátra van. Most megtaláltam Istent, hosszú keresés után végre megtaláltam. De ez nem elég önmagában. Prófétának kell lennem, hirdetnem kell ezt a csodálatos szeretetet, amelyet Isten nekem, a bûnös és mindig újra vétkezõ embernek adott. Tovább kell adnom. A szeretetet minél több embernek adom, annál több lesz bennem. Ki nekem Jézus Krisztus? Minden. Õ az utam, az igazságom, az életem. Õ a támaszom, segítségem és Uram egyben. Megváltóm. Krisztust keresem minden emberben.” (l)

Összegzés:

Az elkészült esszékbõl a méh szorgalmával próbáltam kiszívni azt a nektárt, melyet íróik szívesen kínáltak, hogy mások is megízlelhessék az Úr jelenlétének örömét. („Ízleljétek, és lássátok, hogy milyen édes az Úr. Boldog az az ember, aki Benne bízik.”)

Talán feltûnt a kedves olvasóknak, hogy a nyilatkozattevõk zöme lány (l), s lényegesen kevesebb köztük a fiú (f). Ez természetes, hiszen a vizsgált egyetemi szakra szinte kizárólag hölgyek járnak, s lényegesen kevesebben urak.

Az idézetek megmutatják, hogy a hallgatók közül egyesek hitetlenek, mások más felekezethez tartoznak, megint mások életében bekövetkezett egy éles fordulat, vagy éppen lépésrõl lépésre közelítettek a Mesterhez. Ha láttatni akarom e tényt, Krisztus áll a középpontban, s tõle több-kevesebb távolságra a fiatalok. Egyesek csak kíváncsiságból szemlélik messzirõl, mások közelebb telepednek hozzá, hogy hallják a szavát, megint mások körbeveszik, lesik kívánságát, mert követni szeretnék. Van, akit pillantása már úgy megérintett, hogy egy életre elkötelezte magát mellette – jegyesének, barátjának tekinti Õt. Igen, barátjának. A leggyakoribb ez a válasz volt a feltett kérdésre: Számomra Jézus a mindig jelen levõ barát, akire folyton számíthatok. A Mester maga nevezte tanítványait barátainak. Az utolsó vacsora alkalmával ezt mondja: „Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek. Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az Ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam. . .  arra rendeltelek benneteket, hogy gyümölcsöt hozzatok. . . Ez az én parancsom: szeressétek egymást!” (Jn 15,14skk)

Való igaz, hogy – többszörös szolgaságból szabadult – nemzetünk egyik hõn óhajtott vágya a szabadon megválasztott barátság. Ez a vágy a felnövekvõ ifjúsághoz is nagyon közel áll. Az olvasott anyagokon elgondolkozva óhatatlanul adódik a Krisztus fenti kijelentésein való elgondolkodás. Jézus éveken át tanította övéit, minden lényegeset elmondott az Atya szeretetérõl, az élet értelmérõl, céljáról, a szeretetparancs kizárólagosan kötelezõ voltáról. Mindent átadott nekik, amit az Atyától hallott. Az így megerõsített tanítványokat joggal tekinthette barátainak, hiszen megosztotta velük életét és ismereteit. Igazán közösségben volt övéivel (s azok is vele).

A kérdés már csak az, hogy a mai generációnak az a része, amely barátjának tekinti Jézust, vajon tudja-e, hogy ennek elõfeltétele: törekvés tanításainak (evangéliumának) minél teljesebb megismerésére, a szeretetparancs feltétlen elfogadása, gyümölcsök folyamatos érlelése, egymás kölcsönös szeretete. Persze ezt a felismerést és programot nemcsak a fiataloknak, hanem mindnyájunknak követnie kell, ha barátai szeretnénk lenni Jézusnak, illetve ha barátunknak szeretnénk tudni Jézust, mert ez a barátság kötelez.