SZEMLE



Puskás Attila: A kegyelem teológiája. Szent István Társulat, Budapest, 2007. 297 o.

    Miután a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hittudományi karának fiatal professzora, Puskás Attila, mindnyájunkat megörvendeztetett A teremtés teológiája címû kiváló mûvével, örömmel vártuk kutatató és tanári mûködésének következõ gyümölcsét, amely rövid egy év után meg is jelent  A kegyelem teológiája címmel.

    E könyv is a szerzõ nagy olvasottságáról és a mai keresztény teológia helyes irányának megérzésérõl tanúskodik. A „Rendszerezõ reflexió” elején nagyon helyesen a következõképen foglalja össze a kegyelem fogalmát: „A kegyelem a Jézus Krisztusban megvalósult eszkatológikus üdvösségnek, a Szentháromságos Isten önközlésének ingyenes eseménye, és az ember bevonása a Jézus Krisztus életében való részesedés által ebbe az eseménybe, mely ugyancsak Isten ingyenes ajándéka.” (165. o.)

    A korunkbeli kegyelemtanokat követve a szerzõ helyesen hangsúlyozza (1) az Isten önközlésének elsõbbségét a skolasztikusok által hangsúlyozott „teremtett kegyelmekkel” szemben, (2) a kegyelemnek az üdvösség szinonimájaként való kezelését a kegyelmeket az üdvösség eszközének tekintõ szemlélettel szemben, (3) minden kegyelemnek Krisztusra vonatkoztatását, (4) a kegyelem szentháromságos megfogalmazását (a Szentlélek jelenléte révén hasonulunk a Fiúhoz, Krisztushoz, és így leszünk az Atyaisten fogadott gyermekei) a kegyelmeket az egy Isten által teremtett valóságokként értelmezõ szemlélettel szemben, (5) a kegyelem megtapasztalhatóságát, a kegyelmet csupán léttani valóságnak tekintõ felfogással szemben (167. o.).

    Ugyancsak teljesen egyetértek a szerzõnek a természetes–természetfeletti kategóriákkal dolgozó „kétemeletes” kegyelemtannal szembeni kritikájával (170–173. o.). Az Isten önközlésében álló üdvtörténet minden embert létének minden pillanatában érint, ezért annak taglalása, hogy „természetfeletti kegyelem” nélkül az ember mire képes, és mire nem, teljesen felesleges. (254. o.) Az elõrerendelésre vonatkozólag is egyetértek a szerzõvel, amikor a nyugati teológia ágostonos hagyományával szakítva tagadja a reprobatio negativa fogalmát (= Isten egyes embereket eleve nem rendel elõre az üdvösségre, aminek következtében menthetetlenül elkárhoznak), és helyeslõen idézi F. G. Branbillát, aki így fogalmaz: „Isten ingyenesen és hatékonyan minden embert elõrerendelt, hogy gyermekei legyenek Fiában, Jézus Krisztusban a Szentlélek által.” (194) A szerzõ, a II. vatikáni zsinatot követve, állítja ennek az isteni üdvakaratnak hatékonyságát: vagyis hogy Isten minden embernek, a Krisztust nem ismerõ embereknek is, megadja az üdvösséghez szükséges elegendõ szentlelki segítséget. (176–179. o.)

    A mû fenti nagy értékeinek elismerése mellett szabadjon megemlíteni néhány kritikus megjegyzést is.

    Az elsõ probléma mindjárt a mû címénél jelentkezik. A szerzõ elismeri, hogy „a kegyelem szó még a hívõ emberek sokasága számára is kiüresedett. Mások számára pedig . . . teljesen érthetetlen lehet a kegyelemrõl való beszéd.” (16. o.) Ehhez a nehézséghez, a szerzõ nyomán, még hozzátehetjük, hogy a kegyelem szó a skolasztikában és a neoskolasztikában használt, és az azt követõ katekizmusok révén az egyszerû hívek között is elterjedt, elégtelen felfogást idéz fel. A szerzõ ennek a nehézségnek orvoslására néhány oldalon az emberi közös tapasztalatban megmutatkozó „kegyelemszerû” mozzanatokat sorol fel, és utal néhány tapasztalati jelenségre, amelyek kiindulási pontként szolgálhatnak az isteni kegyelemrõl szóló beszédhez. (17–24. o.) E magyarázatok szépek, de általuk nem fog megváltozni az a „kiüresedett” felfogás, amelyre a mai emberek a „kegyelem” szó hallatára gondolnak. A „kegyelem” (kharisz) a Bibliában  csak Pálnál lett kulcsszó, és nem látom okát annak, hogy e címszó alapján tárgyaljuk a Biblia többi írásának az üdvösségrõl szóló csodálatos tanításait.

    A kegyelem szó egyoldalú kiemelése a könyv teológia- és dogmatörténeti részében is megmutatkozik. A görög egyházatyáknál a kulcsszó nem a kegyelem, hanem a theószisz. (A szerzõ ezt „átistenítés” szóval fordítja. Én inkább a „megistenítés”, „megistenülés” szót használnám.) Sajnálom, hogy a keleti tradíció „kegyelemtanának” magyarázata jóval rövidebbre sikerült, mint az ókori nyugati tradícióé (30 oldallal szemben csak 9 oldal), pedig a „kegyelemtan” mai megújulása számára a keleti tradíció többet segít, mint a nyugati, amelyre rávetõdött a nagy Ágoston „sötét árnyéka” (Hans Urs von Balthasar). A kegyelemtan középkori kifejtésénél a szerzõ csak Aquinói Tamás kegyelemtanát mutatja be részletesen, de nem említi a tamási kegyelemtan két fontos elemét: az ember „alapválasztásáról” szóló, kulcsfontosságú tanítást, amelyet napjainkban Maurizio Flick és Alszeghy Zoltán gyümölcsöztetett (optio fundamentalis), valamint a krisztusi „új törvényrõl” szóló remek fejezetet (De Nova Lege), amelyben Tamás kifejti, hogy az új törvény legfõbb eleme a Szentlélek szívünkbe írt kegyelmi energiája.

    A kegyelemtan késõbbi fejleményeinek ismertetése szabatos, de nem tudom, hogy kell-e a kegyelemtanról szóló tankönyveknek az idejét múlt viták „hordalékait” tovább cipelnie. Mellesleg megjegyzem, hogy a szerzõ nem egész szabatosan mutatja be a molinizmust. Tudniillik a molinistáknál is végsõ soron az Isten dönti el, hogy ki üdvözül, mégpedig azáltal, hogy a végtelenül sok lehetséges „futuribilis” világ közül éppen azt teremti meg, amelyben éppen az általa elõrelátott emberek fogadnák be, és fogadják be ténylegesen a kegyelmet. A molinizmus problémája inkább az, hogy van-e megismerhetõ igazságtartalma egy lehetséges világban történõ szabad választásoknak.

    A szisztematikus kifejtésnek kiváló pontjait már fent említettem. Ebben rövidebbre lehetett volna fogni a neoskolasztika túlhaladott nézeteinek újbóli ismertetését, például a teremtett kegyelmek sokféle fajtájának a felsorolását (166–167. o.), amely annyira bosszantotta Karl Barthot.

    Örülök, hogy az Isten egyetemes üdvözítõ akaratára vonatkozólag a szerzõ hosszan és szimpátiával mutatja be Karl Rahner felfogását (181–184. o.), de szerettem volna tudni, hogy a rahneri felfogás ellen felhozott és a szerzõ által említett kritikákra (184. o.) vonatkozólag mi a szerzõ véleménye.

    A szerzõnek az isteni kegyelem és az emberi szabadság viszonyára vonatkozó magyarázatai  értékesek, de nem látom, hogy miképpen adnak választ a döntõ problémára: ki dönti el, hogy az egyes ember üdvözül-e vagy sem: az Isten vagy az ember? Nehéz kérdés. Ha minden „hatékony kegyelem” (gratia effacax) csalhatatlanul maga után vonja az emberi akarat beleegyezését, szemben a „csak elégséges” kegyelemmel (ahogy a szerzõ a 270. oldalon mondani látszik), akkor menthetetlenül eljutunk a reprobatio negativa tételéhez, amelyet pedig a szerzõ helyesen elvet. Mellesleg megjegyzem, hogy a szerzõ szerint az Egyház hittételként vallja, hogy van hatékony kegyelem, de az ennek az állításának alátámasztására idézett tanítóhivatali szövegek a tévesen Celesztin pápának tulajdonított Indiculusból (DH 238–249) származnak, amely nem tekinthetõ dogmatikus definíciónak. Ebben a nehéz kérdésben a görög egyházatyák tanítását jobban figyelembe véve juthatunk elõre.

    Hiányoltam a könyvben a szerzõ által annyira kiemelt témának, Isten önközlésének és a három isteni személy sajátos bennünk lakásának mélyebb fogalmi kifejtését. Miben különbözik Istennek az az önközlése és bennünk lakása, mely együtt jár a teremtéssel (hiszen már a teremtés az isteni létben való „részesedés”), és az a különleges bennünk lakás, amely Isten önközlésének eseménye?  A barokk skolasztikusok és követõik (Gabriel Vázquez, Paul Galtier, Joannes a Sancto Thoma, Ambrose Gardeil stb.) birkóztak ezzel a kérdéssel, Maurice de la Taille vetett fel egy új és érdekes magyarázatot, Karl Rahner pedig, Szent Tamás nyomán, próbálta tisztázni a kérdést Zur scholastischen Begrifflichkeit der ungeschaffenen Gnade címû híres tanulmányában. Ez utóbbi meglátását igyekeztem tovább gondolni Jó az Isten címû könyvemben (105–107. o.). Elgondolásomat részletesebben fejtettem ki Kami no megumi no shingaku címû mûvemben, amely azonban, japán nyelven íródván, európai teológusok számára nem megközelíthetõ.

    A szerzõnek volt bátorsága, hogy hosszan tárgyalja a bûn – és fõképpen az eredeti bûn – kérdését. Bevallom, hogy a sok okos gondolat sem tudott számomra kielégítõ választ adni erre az egész problémára. Megjegyzem, hogy ha a II. vatikáni zsinattal elfogadjuk, hogy Jézus Krisztus kegyelme minden embert érintett és érint, akkor az egész „eredeti bûn”-tant teljesen újra kellene átgondolni.

    Még egy megjegyzés: a szerzõ nagyon helyesen hangoztatja minden kegyelem kapcsolatát Jézus Krisztussal. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy ez a kegyelem kiárad a Jézust nem ismerõ emberekre is, akkor jó lenne nagyobb hangsúlyt helyezni az Atyaisten irgalmas, megbocsátó jóságára és az egyetemesen mûködõ Szentlélekre. A kegyelemtanban régen a krisztusi vonatkozást elhanyagolták (pl. Aquinói Tamás a Summa második részében fejti ki egész kegyelemtanát, és csak a 3. részben beszél Krisztusról); de vigyázni kell, hogy ne essünk a másik végletbe, amelyet az ortodox teológusok „christomonismus” néven kritizálnak. A Szentháromság mindhárom személyének üdvtörténeti mûködését egyformán kellene hangsúlyozni.

    Szabadna még két kívánalmat megemlíteni. Ha, ahogy a szerzõ helyesen mondja, a „kegyelem” a mai teológiában az „üdvösség” szinonimája, érdemes volna beszélni a nem keresztény vallások üdvösségfelfogásáról. Ez manapság sokkal fontosabb lenne, mint pl. Baius elavult tanításának részletes ismertetése. A második kívánalom: a könyvön nem látszik meg, hogy magyar teológus írta, legfeljebb abban, hogy néhány magyar teológust (Alszeghy Zoltán, Boros László, Gánóczy Sándor) idéz. Nem lehetne-e már megpróbálni a teológiát a magyar kultúrába „inkulturálni”? Például Reményik Sándornak „Kegyelem” címû csodás verse említést érdemelt volna.

    Remélem, a szerzõ nem neheztel meg ezekért a kritikákért. Tudom, hogy fiatal teológusként vigyáznia kell, nehogy veszélyes újítónak tûnjék. Mûve így is, amint van, messze meghalad mindent, ami eddig magyar nyelven errõl a témáról megjelent.

Gabriel Marcel: A misztérium bölcselete. Válogatott írások. Vigilia, Budapest, 2007. 193 o. Szerkesztette Bende József. Fordították Bende József, Cseke Ákos és Nagy Zsolt Péter.

A „XX. századi keresztény gondolkodók” címû sorozat 17. könyveként jelent meg ez a válogatás Gabriel Marcel (1889–1973) francia filozófus írásaiból. A szerkesztõ a harmincas évek esszéibõl válogatott. E korszakban, miután 1929-ben a katolikus hitre tért, Marcel tapogatódzva kidolgozza a lét misztériumáról szóló bölcseletét, hogy azután kijelölje – a hûség, a reménység és a szeretet fenomenológiáján keresztül – az Istenhez, a legfõbb Te-hez vezetõ ösvényeket. Ez utóbbi életszakaszból nincsenek esszék a Vigilia-válogatásban. Aki a filozófus további fejlõdését nyomon akarja kísérni, és teljesebb képet kíván kapni a „homo viator” életérõl és eszmevilágáról, tanulmányozhatja Marcel önmagáról címû könyvemet. (Róma, 1988.)

Marcel filozófiai jegyzeteinek, esszéinek magyarra fordítása kemény munka; aki ezt megpróbálta, annak nem kell a nehézségeket részletezni. Most egy példán szeretném ezt bemutatni. A fordítók általában hûségesek voltak a francia szöveghez, de néha, éppen mivel e korszakban Marcel bölcselete kialakulóban van, mivel tapogatódzva keresi egy-egy meglátásának – pl. a misztérium kulcsszónak – fogalmi pontosítását, általában egy késõbbi fázistól világíthatjuk meg a korábbi pontatlanságot. (Egyébként Marcel nem alkotott filozófiai rendszert; ettõl mindig is irtózott. Néha a mûve felét kitevõ drámák világítják meg teljesebben reflexióit.)

Vegyük tehát példának a misztérium kulcsszót, amely nemcsak a harmincas években, de Marcel késõbbi esszéiben is központi helyet kapott. „Vázlatok egy konkrét filozófiához” címû 1938-as esszéjében (a fordításban 46–73. oldalak) a „misztérium” meghatározását keresi, szembeállítva a „problémával”. Nagy Zsolt Péter érezhetõen küszködik, hogy visszaadja az eredeti franciát. Itt-ott javítanám fordítását. De most csak az 58–59. oldalakat vizsgáljuk. Marcel ismert megkülönböztetése: a probléma olyasvalami, amibe beleütközöm, tehát ami elõttem van; a misztérium viszont bennem van, ami engem is érint. Marcel példának hozza fel a rossz és a szabadság „problémáját”: pontosan ezekben az esetekben nem problémáról, hanem misztériumról kell beszélnünk. Nagy így fordítja Marcelt (59): „A misztériumot úgy határoztam meg, mint »egy problémát, amely jogtalanul bitorolja saját lehetõségeinek immanens feltételeit« (itt Marcel önmagát idézi); de pontosan ez a túlkapás nyilvánvaló a szabadság esetében.” Itt Marcel homályos, és talán még inkább az, ha az empiéter igét „jogtalanul bitorolja” kifedezéssel fordítjuk, bár a szótárban ilyen jelentése van. Mivel Marcel e korszakában még a probléma–misztérium megkülönböztetésének genezisénél vagyunk, hasznos, ha más szövegekben található, pontosító meghatározásait is figyelembe vesszük. Ehhez segít bennünket az a vaskos szótár, amelyet egy kanadai kutató, Simonne Ploudre negyedmagával állított össze: Vocabulaire philosophique de Gabriel Marcel (Montréal–Paris, 1985). Ha a Mystère szócikk alá összegyûjtött szövegeket tanulmányozzuk, a következõ eredményre jutunk. (A francia szövegek idézését itt mellõzöm.)

A probléma elõttem van, tanulmányozható, fogalmilag meghatározható. A misztérium bennem (is) van, engem (a gondolkodó alanyt) is érint, ezért nem objektiválhatom, nem lehet teljesen kimeríteni az elemzéssel. Ha Marcel kutatásának folyamatát tekintjük: a probléma tanulmányozása során elérkezem egy határhoz, ahol már meta-problémához jutok; itt „a bennem és az elõttem” elveszíti kezdeti jelentését és értékét; a probléma túlhalad önmagán, eljut a misztériumhoz. Marcel a Metafizikai Napló elsõ részében még nem tisztázta teljesen elgondolását a probléma és a misztérium megkülönböztetésérõl. Igazában mindig megvan a veszély, hogy a misztériumot (pl. a rosszat, a szabadságot) tanulmányozva az objektiváció hibájába esünk, tehát a misztériumot lefokozzuk problémává.

Gabriel Marcel e ponton is túljut a neokantiánus ismeretelméleten, a racionalizmuson, és nem esik az agnoszticizmus hibájába, amikor az emberi tapasztalatok tanulmányozása során rányit a misztériumra: nem a megismerés hiányáról van szó, hanem olyan igénynek a kifejezésérõl, amely mindig túllendül a hamis bizonyosságokon és az illuzórikus tudáson. A misztérium kiterjed az egész létre: a lét hiteles kifejezései olyan „misztériumok”, mint az interszubjektivitás (kommunió = szeretet), a találkozás, a teremtõ hûség, a hit, a reménység, a szabadság, Isten. . . Mert Marcel végül eljut a legfõbb Te-hez, a Szeretet-Istenhez.

A Marcel-válogatáshoz talán jó lett volna itt-ott jegyzeteket fûzni a könnyebb érthetõség kedvéért. A Vigilia sorozata a „keresztény gondolkodók” mûveinek fordításaival hiánypótló. Gratulálunk a kiadónak és a szerkesztõnek.

Szabó Ferenc

Könyvjelzõ


Manréza Szimpózium 2006. Tudomány és vallás. A fejlõdéselmélet és a földön kívüli élet kérdései. Szerkesztõk: Hetesi Zsolt és Teres Ágoston, Kairosz Kiadó, Budapest 2007.

A Dobogókõn 2006 szeptemberében megtartott tudományos konferencia anyagát, 14 elõadását tartalmazza ez a kötet. A második alkalommal megrendezett Manréza Szimpózium Teres Ágoston jezsuita, a Vatikáni Obszervatórium munkatársa kezdeményezését és ügybuzgalmát dicséri. Az elõadók a vallás és a tudomány határkérdéseirõl, a kettõ párbeszédérõl értekeztek. Szó volt többek között a fejlõdéselmélet történetérõl (Teres Ágoston), a biológiai evolúcióról (Székely László), a tudomány és az istenhit témakörérõl (Nemesszeghy Ervin), Teilhard de Chardin fejlõdéselméletérõl (Szabó Ferenc), a fõldönkívüliek Istenérõl (George Coyne), távoli bolygók, lakható világok lehetõségeirõl (Sándor Zsolt).



Beer Miklós–Polcz Alaine–Sajgó Szabolcs: Élet, hit, lélek. (Manréza-Füzetek 4. Éghajlat Kiadó, 2007.

A címben szereplõ témakörökrõl beszélgetett Beer Miklós váci megyéspüspök, Polcz Alaine, a Hospice-mozgalom alapítója és Sajgó Szabolcs jezsuita. Kovács Lajos Péter vezette az eszmecserét. Az egyes fejezetek címei is jelzik a könyv tartalmi gazdagságát és a témák idõszerûségét: – Sokféleképpen lehet találkozni Istennel – A titok: kezdet és vég – Test és lélek útjai –  Isten többet teremjen bennem – És a lélek szárazsága – Meztelenül áll az ember földdel és éggel szemben – Élet és lélek készül a jó hír örömével.



Joachim Gnilka: Az Újszövetség teológiája. Szent István Társulat, Budapest 2007.

A neves biblikus teológus, akinek A Názáreti Jézus címû könyve már 2001-ben megjelent a Szent István Társulatnál, az Újszövetség könyveit a történeti-kritikai módszerrel elemzi, mutatja be. Különösen is figyel a modern ember Isten-kérdésére, és rávilágít arra, hogy a keresztények számára Jézus Krisztus az út az Istenhez. Minden újszövetségi írásban azt az isteni kinyilatkoztatást tárja fel, amely Jézus Krisztusban teljesedett be. J. Gnilka a valószínû idõrendi sorrendben végigveszi az újszövetségi könyveket, megvitatja azok hitelességét, majd összefoglalja teológiájukat. Megemlítjük, hogy J. Ratzinger – XVI. Benedek – a Názáreti Jézusról szóló könyvében többször hivatkozik J. Gnilkára.

* * *

Az idei Stephanus-díjasok: Irodalmi kategóriában Kalász Márton író, költõ; teológiai kategóriában Jelenits István piarista tanár.



Kalász Márton: Látható, láthatatlan. SZIT, 2007.

Kalász Márton feleségének, Évának ajánlotta ezt a verseskötetet, amely a szellemi-lelki társra találás, a szerelem lírai krónikája. E krónikában megjelenik a költõ és felesége életének számos mozzanata: utazások, hangverseny- és kiállításélmények, családtörténet. . .  Kalász Márton verseiben áttételesen, örömforrásként jelen van katolikus hite is.



Jelenits István: „Ha valaki beszél. . .” Interjúk és versek. SZIT, 2007.

Az interjúkból megismerjük a neves piarista életének fõbb mozzanatait: gimnáziumi tanár, piarista tartományfõnök, egyetemi tanár. Meglepetésként látjuk, hogy a fiatal Jelenits az 50-es években Tótfalusy István álnéven idõmértékes verseket írt, ezeket a könyv végén olvashatjuk. Legjelentõsebbek szentírás-értelmezései, valamint nagy magyar költõk életmûvének, verseinek elemzései (pl. József Attila vagy Pilinszky János értõ bemutatása).



Gilbert Cesbron: A szentek a pokolba mennek. Új Ember, Budapest, 2007. Fordította Eckhardt Ilona. Az utószót írta Szabó Ferenc SJ.

Gilbert Cesbron francia író (1913–1979) a hit és a szeretet tanúja volt. Megrendítõk és csodálatra méltók élete végén írt naplójegyzetei: a Getszemáni-kertben vívódó, de az Atyára hagyatkozó Krisztus példájából erõt merítve viselte a rákbetegséget. Több „tézisregényt” írt, amelyeknek nagy sikere volt: a bûnözõ ifjúságról, az elvált szülõk gyermekeirõl, a testi fogyatékosokról. Most magyarul is megjelent regénye a munkáspapok, francia munkásmisszió nagyszerû kezdeményezését és drámáját (római betiltását) érzékelteti.



Lázár Kovács Ákos: A nyilvánosság etikai és esztétikai dimenziói. L’Harmattan, Budapest, 2005.

A szerzõ a PPKE BTK docenseként a Kommunikáció Intézet vezetõje és a magyar jezsuiták Faludi Ferenc Akadémiájának igazgatóhelyettese. A kötetben megjelent tanulmányok és esszék az esztétika, a kommunikációelmélet, valamint a kulturális kommunikáció kérdésköreinek teológiai szempontjaival foglalkoznak. Hét itt közölt tanulmánya eredetileg a Távlatokban jelent meg.

(R.)