11HTML-alap

RÓMA – VILÁGEGYHÁZ

Benkõ Antal

XVI. BENEDEK PÁPA
ÉS A CELAM V. KONFERENCIÁJA

XVI. Benedek pápa májusban Brazíliába látogatott, hogy a São Paulo közelében fekvõ Aparecidában megnyissa a CELAM (Latin-Amerikai Püspöki Tanács) május 13-tól 31-ig tartó V. általános konferenciáját. A szentatya május 9-én a repülõn vele utazó újságíróknak adott interjújában mondta: „Nagyon szeretem Latin-Amerikát. Többször meglátogattam már a földrészt, sok barátom él ott, és tudom, hogy milyen nagyok a problémái, de azt is, hogy ez a »remény kontinense«.” A világ katolikusainak csaknem fele Latin-Amerikában él. A CELAM V. konferenciájával kapcsolatban kijelentette: „Ennek a találkozásnak sajátos vallási tartalma van: életünk Krisztusban nyeri el teljességét, és legyünk az Õ tanítványai. Mindannyian élni akarunk, de az élet nem teljes, ha nincs igazi tartalma, és ha nincs iránya, hogy merre menjünk. Ilyen értelemben megfelel az Egyház vallási küldetésének, hogy figyel azokra a feltételekre, amelyek szükségesek Latin-Amerika súlyos társadalmi és politikai kérdéseinek megoldására.” Majd hozzáfûzte: „Maga az Egyház nem politizál, tiszteletben tartja a laicitást, de olyan feltételeket ajánl, melyekben kialakulhat egy egészséges politika, és következésképpen a társadalmi problémák megoldása.”

A szentatya brazíliai látogatásának eseményeit annak idején a magyar katolikus sajtó is ismertette. Most vázoljuk az V. konferencia hátterét és kiváltó okait, majd röviden bemutatjuk XVI. Benedek megnyitó beszédét¹, és végül beszámolunk a konferencia lefolyásáról és záródokumentumáról.

I. Háttér

Bevezetésként álljanak itt az V. közgyûlés egyik teológus szakértõ résztvevõjének folyóiratunk számára is megküldött sorai: „15 évvel a Santo Domingóban rendezett konferencia után, új pápa irányítása alatt és komoly kihívásokat mutató társadalomban, az ember nem láthatta elõre a megbeszélések kimenetelét.”

1. A CELAM elõzõ általános konferenciái: az elsõ 1955-ben Rio de Janeiróban ülésezett, a második a kolumbiai Medellínben 1968-ban, a harmadikat 1979-ben II. János Pál nyitotta meg a mexikói Pueblában, a negyediket 1992-ben Amerika felfedezésének és a kereszténységnek a kontinensen való terjedésének 500 éves jubileumára Santo Domingóban tartották, de ez a konferencia kevés közvetlen hatást gyakorolt a kontinens vallási életére.

Egyrészt ugyanis 1984-ben II. János Pál pápa kiadott egy dokumentumot – s ezt éppen Ratzinger bíboros írta alá mint az illetékes kongregáció prefektusa –, amely elítélte a felszabadításteológia szélsõséges irányait. Másrészt azokban az években II. János Pál „kontinensi szinódusokat” hívott össze Rómába. 1997-ben került sor az „amerikai szinódusra”, amelynek mottója – „Csak egy Amerika, csak egy Egyház” – aggodalmat keltett számos latin-amerikai püspökben: Nem lenne talán jogosult újabb latin-amerikai püspökkari közgyûlés? A szinódus utáni tanács egyik ülésén Jean-Claude Turcotte kanadai bíboros érsek hangot is adott ilyen jellegû felfogásának. Nem vette észre az észak- és a dél-amerikai társadalmi és katolikus életet jellemzõ jelentõs különbségeket? A változás mégis megtörtént 2001-ben, amikor a CELAM vezetõségének caracasi ülésén Rodríguez Maradiaga hondurasi bíboros érsek elõterjesztette, hogy ünnepélyesen emlékezzenek meg a CELAM ötvenéves fennállásáról. Ezután a CELAM jelenlegi elnöke, Errázuriz chilei bíboros érsek hivatalosan is megkérdezte a latin-amerikai és a karibi püspökkari konferenciákat: fontosnak tartják-e újabb általános latin-amerikai püspöki konferencia megrendezését? Amikor II. János Pál pápa megtudta, hogy a 22 érdekelt püspökkari konferencia közül 20, és a 30 latin-amerikai bíboros közül 18 kedvezõen nyilatkozott új általános latin-amerikai püspöki konferencia megtartásáról, a CELAM elnökével tartott ebéden kijelentette: „Azt akarom, amit Latin-Amerika egyháza akar.” Felmerült a gondolat, hogy a pápa betegsége miatt Rómában tartsák meg az új általános konferenciát. Röviddel II. János Pál halála után azonban XVI. Benedek – ismét egy latin-amerikai bíborosokkal tartott ebéd során – kijelentette, hogy Aparecida lesz az új általános konferencia székhelye. A hely kiválasztásába belejátszhatott a helység máriás szimbóluma, de az is, hogy fél évszázaddal ezelõtt Brazília adott helyet az elsõ latin-amerikai püspöki közgyûlésnek.

2. Az V. konferencia szükségességét fõként az a megállapítás támasztotta alá, hogy az utóbbi évtizedekben hatalmas változás érezhetõ a kontinensen. A lakosság jelentõs része mindinkább elvonatkoztat a Katolikus Egyházzal való kapcsolatától, amely pedig döntõ szerepet játszott – portugál és spanyol felfedezõin keresztül – a kontinens arculatának és az emberek mindennapi életének alakításában. Ezért nem annyira új dokumentumok készítését tartották fontosnak, hanem a konferencia tárgyalásainak egész folyamatát és ennek a hétköznapi életben való folytatását. „A konferencia ugyan »püspöki«, de dimenziója »egyházi«. És ezért úgy érezzük, hogy mindenki hivatott arra, hogy részt vegyen a folyamatban” – mondta D. Valentini brazíliai püspök pár hónappal az V. konferencia megnyitása elõtt tartott elõadásában.² Ezt a felhívást fejezi ki az V. konferencia témája: Jézus Krisztus tanítványai és misszionáriusai, hogy népeinknek Õbenne legyen élete: Én vagyok az út, az igazság és az élet (Jn 14,6). Jézus evangéliumát kell egyre inkább magunkévá tenni és mindenkinek hirdetni!

3. A hatvanas évek elején a dél-amerikai kontinens számos országában optimizmus uralkodott az emberek szívében: reméltek a testvériség és pozitív haladás jövõjében, és fõként abban, hogy a II. vatikáni zsinat hatására az Egyház helyes párbeszédet és kapcsolatot tud kialakítani a modern világgal. Sajnos, a 68-as évek végén feltörõ „fiatalok lázadása” elbizonytalanította Latin-Amerika ifjúságát is. A dél-amerikai kontinensen a 70-es években ugyan kiépült a felszabadítás teológiája, de a gazdasági „petróleumkrízis” olyan „kedvezményes” fejlõdési kölcsönöket juttatott a harmadik világ országainak, amelyek következtében ezek hihetetlen méretû és a mai napi tartó adósságba sodródtak. Egyidejûleg több dél-amerikai országban diktatúrák próbálták „megoldani” a társadalmi és gazdasági kríziseket. Ezekkel néha még keresztények is marxista irányú mozgalmak révén próbáltak szembeszállni. A 80-as évek végén láthatóvá vált a „szocializmus krízise”, amely a Szovjetunió összeomlásához vezetett, Latin-Amerika legtöbb országában pedig demokratikus kormányok váltották fel a katonai diktatúrákat. A kilencvenes évek óta viszont Latin-Amerikában is egyre nagyobb teret hódít – az újliberalizmus égisze alatt – a globalizáció és az egyéni siker hajhászása; irányok, amelyek ismét nem törõdnek sokak elszegényedésével, és semmibe veszik az egyéni és társadalmi élethez nélkülözhetetlen erkölcsi normákat. A rohamléptekben felépült latin-amerikai milliós városokban gyakran eluralkodik az erõszak, gyökértelenné és kiszolgáltatottá válik a kevésbé képzett bevándorló, és gyorsan elveszti a szolidaritás iránti érzékét.³ Ugyanakkor egyes latin-amerikai országokban egyre inkább hódítanak szektás jellegû keresztény közösségek, és a katolikus egyház elveszíti hívei egy részét.⁴

4. Jelenleg földünk katolikusainak csaknem fele Latin-Amerikában él. Ezért a latin-amerikai katolikusok körében egyrészt egyre inkább felmerül az igény, hogy maguk szabhassák meg hitéletük kifejezésformáit⁵ és közösségeik vezetési stílusát. Problémáikat néha meghökkentõ módon, de jól érzékelteti néhány részlet a XVI. Benedek által az V. konferencia mellé kinevezett 12 szakteológus egyikének 2006 év végén megjelent könyvébõl.⁶

Ma mi úgy látjuk – írja –, hogy a régi római uralom társadalmi formája erõsen rányomta a bélyegét az Egyház alakzatára. A nyugati egyházban erõsen jogi szemlélet alakult ki, az Egyház misztikus és szentségi felfogásának kárára. „Bár a világ katolikusainak csaknem fele földrészünkön él, nehézségek merülnek fel, amikor azt kérjük a Szentszéktõl, hogy hallgassa meg kéréseinket és kezdeményezéseinket.” A lelkipásztori tevékenységekhez szükséges alapelvek megadásánál egyes püspökségek megelégszenek azzal, hogy hivatkoznak az általános tanítóhivatalra, fõként a pápai enciklikákra. Ez az önmagában helyes eljárás megnehezíti azt, hogy földrészünk a teológiai reflexió és a lelkipásztorkodás terén saját meglátásaival járulhasson hozzá az egyetemes Egyházhoz. „Mindenképpen sürgõsnek tûnik, hogy az egyházi rendezés jobban figyeljen kontinensünkre.” Hithirdetésünket olyan nyelven és formában tesszük-e, amely a hívek mindennapi életével szoros kapcsolatban áll, és így feleletet ad a mindennapi létkérdésekre, vagy inkább jó és fontos, végül is azonban csak „pontos, de megszokott formákat” hirdetünk? Ez utóbbi még ma is a könnyebb „hitoktatásnak” tûnik. „Az lehet a benyomásunk, hogy az Egyház inkább önmagával törõdik, nem Istennel és Jézus Krisztussal.” Emiatt nem merünk a mai ember helyes és jogos szabadságvágyából és önrendelkezési igényébõl kiindulni, és ilyen utakon keresztül segíteni õt abban, hogy rájöjjön: életbe vágó problémáira az igazi választ a Jézus Krisztus személyébe és tanításába vetett hit, azaz a Vele való személyes kapcsolat által találja meg. „A hit ugyan Isten ajándéka, de életszerûen az egyes személybõl indul ki, aki az intézményt a második pillanatban veszi figyelembe, és saját vándorlásában erõsödik meg.” Ennek a felfogásnak is megvan a veszélye: az individualizmus. „De nem mindent lehet és kell felülrõl diktálni. A tanítóhivatal számára sem elérhetõ az egyes keresztény által megélt teljes valóság. Többet ér keresztény ismérveket felajánlani egyes határozott válaszhelyzetekre, mint megkövetelni azt, ami abban az esetben nem valósítható meg. Így ugyanis az Egyház elveszíti hihetõségét, és az emberek eltávolodnak tõle; szakadék alakul ki a hierarchia és a hívek között.” „Elismerjük, hogy szükséges a tanítóhivatal részérõl a tanbeli és erkölcsi felvilágosítás, ma mégis sürgõsebbnek tartjuk Jézus Krisztus személyének hirdetését.”

„Elismerjük az európai egyházak hozzájárulását földrészünk hitéletének kialakításában” – írja. Mégsem kerülhetõ el a következõ kérdés felvetése: „Nem lenne-e lehetséges, hogy elhagyjunk néhány intézményi elemet, amelyek megfelelõek és hatékonyak voltak egy adott társadalmi kereten belül, és helyettük másokat vezessünk be, amelyek jobban megfelelnek annak a helyzetnek, amelyben most találja magát Latin-Amerika egyháza?” Majd folytatja: „Mivel kontinensünkön a krónikus paphiány miatt számos közösségben csak igeliturgiát tarthatunk, hosszú távon fennáll annak a veszélye, hogy ténylegesen eltûnik az eucharisztiának, a keresztény közösség szívének jelentõsége.” „Nem érkezett-e el annak az ideje, hogy ehhez a latin-amerikai valósághoz közelebb álló papi modellre gondoljunk? A katolikusok folyamatos csökkenésének egyik oka nem keresendõ-e éppen abban, hogy sokan hosszú ideig meg vannak fosztva papi jelenléttõl?” Ugyanakkor növekszik a latin-amerikai katolikus hívõk és teológusok felelõsségtudata: „Ma talán elérkezett az óra, hogy mi segítsünk azoknak, akik egykor minket segítettek, mivel õk is nehéz egyházi helyzettel szembesülnek a jóléti és szekularizált társadalomban. Az afrikai és ázsiai egyházak is várják, járuljunk hozzá fejlõdésükhöz” – olvashatjuk az említett tanulmányban.

II. XVI. Benedek megnyitja a CELAM V. konferenciáját

Az elõbb vázolt körülmények között nyitotta meg XVI. Benedek pápa Aparecidában a május 13-tól 31-ig tartó V. általános latin-amerikai püspöki konferenciát, amelyen a 22 latin-amerikai és karibi püspöki kart 128 fõpásztor képviselte. Rajtuk kívül a konferencia hivatalos tagja volt öt római kongregáció bíboros elnöke is. Továbbá részt vett még 34 püspök és mintegy száz, a pápától kinevezett személy (papok, diakónusok, szakértõ teológusok, szerzetesek, világi hívek és más keresztény egyházak képviselõi), illetve néhány püspök tanácsadója. A megnyitó ülésen a pápán kívül jelen voltak a többi földrész püspökkari konferenciáinak küldöttei is.⁷

– A pápa hat pontra osztotta beszédét. Már az elsõ pont címe – „A keresztény hit Latin-Amerikában” – kiemelte a konferencia célját: a latin-amerikai keresztény hívek örömmel és következetesen éljék meg hitüket, és egyre inkább ébredjenek tudatára annak, hogy Krisztus tanítványai és misszionáriusai, akiket Krisztus küld a világba, hogy tanúságot tegyenek Isten szeretetérõl. Továbbá – finoman, talán az ún. Amerindia⁸ csoport szemrehányásaival szemben – emlékeztetett arra, hogy a kereszténység a latin-amerikai és karib-tengeri országok számára nem jelentette a Kolumbusz elõtti kulturális értékek lerombolását, hanem gazdagodásukat, mivel Krisztust és az õ szeretetét követve eljutottak a „mindvégig való szeretet” ismeretére, és ez által új kulturális javakban is részesedtek.

– „A korábbi konferenciák folytatása” volt a második pont témája. Itt a pápa is hangsúlyozta, hogy az utolsó, Santo Domingó-i konferencia óta „a társadalomban sok minden megváltozott”. „A mai világban ismert jelenség a globalizáció, mint az egész bolygóra kiterjedõ kapcsolatok szövevénye. Jóllehet ez bizonyos szempontból nyereség a nagy emberi család számára és az egységre való törekvésnek egyik jele, mégis kétségtelenül együtt jár azzal a kockázattal, hogy nagy monopóliumok jönnek létre, és hogy a legfõbb érték a profitszerzés lesz.” Pedig a globalizációt is az etikának kell vezérelnie, mindent az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberi személy szolgálatába kell állítani. Elismerte, hogy legtöbb latin-amerikai országban elõrehaladás történt a demokrácia felé. Nem hiányzanak a földrész egyházi közösségeiben olyan világi hívek, akik tevékenyen szolgálják az Urat, sok a nagylelkû hitoktató, és több helyen alakultak új egyházi mozgalmak, valamint új szerzetesi csoportok. Ugyanakkor „aggodalomra adnak okot bizonyos – már túlhaladottnak vélt – ideológiáknak alárendelõ kormányformák, melyek nem felelnek meg az emberrõl és a társadalomról kialakított keresztény képnek.” A liberális gazdasági élet viszont gyakran nem tartja szem elõtt a személyek alapvetõ egyenlõségét, és így kevesen ugyan gazdagodnak, de más társadalmi rétegek egyre inkább a szegénység elnyomása alá kerülnek, sõt teljes mértékben megfosztják tagjaikat a természeti javaktól. A szekularizáció és az élvhajhászás következtében Latin-Amerikában is érezhetõ a társadalmi élet erkölcsi elveinek gyengülése. A hívek tehát reménykednek abban, hogy az V. konferencia erõsíti hitüket, és rámutat a megújulás útjaira.

– „Tanítványok és misszionáriusok”: a harmadik témánál a pápa arra figyelmeztet, hogy az Egyház feladata nemcsak az, hogy megõrizze Isten népe hitét; minden keresztényt emlékeztetnie kell arra is, hogy keresztségük által arra kaptak meghívást, hogy legyenek Jézus tanítványai és misszionáriusai. Az Úr igazi tanítványa reméli, hogy a Vele való szeretetközösségben megtalálja az életet, az igazi életet, amely méltó erre a névre. Mivel ennek a tudata hatja át életét, Õt másokkal is meg akarja ismertetni, közvetíteni akarja mások felé azt az ajándékot, amelyet Krisztusban megtalált.

A Krisztusba vetett élõ hitnek és szeretetnek tulajdonított elsõbbség nem egyfajta menekülés egy vallási individualizmus felé, nem elszakadás a valóságtól, amely olyan sürgetõ gazdasági, szociális és politikai problémákat is jelent Latin-Amerikában és a világon. Az igazi „valóság” ugyanis nem egyenlõ az anyagi javakkal, a szociális, gazdasági és politikai problémákkal. Az elmúlt évszázadot uraló tendenciák pusztító tévedése éppen abban állt – amint ezt mind a marxista, mind a kapitalista rendszerek eredményei bizonyítják –, hogy meghamisították a valóság fogalmát, elszakították Istentõl, „a mindent megalapozó és ezáltal döntõ valóságtól. Aki kizárja horizontjából Istent, meghamisítja a »valóság« fogalmát, s ennek következtében csak tévutakra és pusztító tervekhez juthat.” Ebbõl következik az elsõ alapvetõ megállapítás: csak aki elismeri Istent, az ismeri a valóságot, és adhat rá választ megfelelõ és valóban emberi módon. A keresztény pedig tudja, hogy „csak Isten ismeri Istent! Csak az Isten Fia, aki Isten Istentõl, aki »az Atya ölén van, maga nyilatkoztatta ki« Õt (Jn 1,18). Innen fakad Krisztus egyetlen és helyettesíthetetlen jelentõsége számunkra, az emberiség számára. Ha nem ismerjük Istent Krisztusban és Krisztussal, az egész valóság megfejthetetlen rejtvénnyé változik; többé nincs út számunkra, s mert nincs út, nincs számunkra élet és igazság sem. Isten a mindent megalapozó valóság, de nem egy csupán elgondolt vagy föltételezett Isten, hanem az emberarcú Isten, Õ a velünk-levõ-Isten, a keresztig elmenõ szeretet Istene.” Amikor a tanítvány eljut Krisztus mindvégig tartó szeretetéhez, nem tehet mást, mint hogy erre a szeretetre hasonló szeretettel válaszol: „Követlek téged, bárhova mégy.” (Lk 9,57) Az ilyen Istenbe vetett hit családot ad nekünk: Isten egyetemes családját a katolikus egyházban. Így a hit megszabadít bennünket az „én” elszigetelõdésétõl, mert elvezet a szeretetközösséghez.

Az emberré vált Istenbe vetett hit realizmusa lehetõvé teszi, hogy Isten Igéje által egyre jobban megismerhessük Krisztus személyét, életét és tanítását. Nélkülözhetetlen tehát Isten Igéjének mély ismerete: olvasása és átelmélkedése. Fokozni kell tehát a hitbeli képzést, melynek eszköze a katekézis, mind a gyermekek, mind a fiatalok és a felnõttek körében. És itt nem korlátozhatjuk magunkat a homíliákra, konferenciákra, biblikus vagy teológiai kurzusokra, „hanem igénybe kell venni a tömegtájékoztatási eszközöket is: a sajtót, a rádiót és a televíziót, az internetes honlapokat és fórumokat.”

Eztán a pápa arra emlékeztetett, hogy az evangelizálás mindig együtt járt az ember elõmozdításával és a hiteles keresztény felszabadítással. „Az Isten és a felebaráti szeretet összeolvad: a legkisebbekben Jézussal és Jézusban Istennel találkozunk” – idézte a szentatya Deus caritas est kezdetû enciklikájának szavait. Szükséges tehát az egyház társadalmi tanításának terjesztése. „A keresztény élet nem csupán a személyes, hanem a társadalmi és politikai erényekben is megmutatkozik.” Tanítványnak és misszionáriusnak lenni, ugyanannak az éremnek a két oldala: amikor a tanítvány szenvedélyesen szereti Krisztust, nem mellõzheti, hogy hirdesse a világnak: egyedül Krisztus üdvözít minket.

– XVI. Benedek beszédének negyedik pontja a „Hogy életük legyen Õbenne” feliratot viseli. Ebben rámutat arra, hogy a latin-amerikai és karibi népeknek joguk van az Isten gyermekeit megilletõ teljes élethez: joguk van ahhoz, hogy ne fenyegesse õket az éhség és az erõszak veszélye. Ezeknek a népeknek püspökei mozdítsák elõ az élet kultúráját. Idézte elõdje, VI. Pál Populorum progressio kezdetû enciklikáját, amely szerint lehetõvé kell tenni „az átlépést a nyomorból a szükséges dolgok birtokláshoz, a kultúra megszerzéséhez, . . . a közjóért való együttmûködéshez, . . . egészen az ember részérõl a legfõbb értékek és az Isten elismeréséig, aki ezen értékeknek forrása és célja.”

Az egyház a tanítványok képzéséhez és a misszionáriusok támogatására az Ige kenyerén kívül az Eucharisztia kenyerét is nyújtja. Minden vasárnap és minden Eucharisztia személyes találkozás Krisztussal; a vasárnapi szentmise a keresztény élet középpontja. „Ebbõl következik, hogy a lelkipásztori programokban elsõbbséget kell biztosítani a vasárnapi szentmise értékelésének.” Csak az Eucharisztiából csírázik ki a szeretet civilizációja, csak így válik valóra, hogy a Latin-Amerika, a reménység földrészén túl, egyben a szeretet földrésze is lesz!

Ezután a szentatya ismét és új szempontból mutatott rá arra, az Egyház hogyan járulhat hozzá, hogy megoldódjanak Latin-Amerika és a Karib-tenger sokrétû és összetett szociális és politikai problémai, amelyek nem oldhatók meg általános programokkal. „Ebben az összefüggésben elkerülhetetlen, hogy a struktúrák, mindenekelõtt az igazságtalanságot okozó struktúrák problémájáról szóljunk. Valójában az igazságos struktúrák léte olyan feltétel, mely nélkül lehetetlen az igazságos rend a társadalomban. . . Mind a kapitalizmus, mind a marxizmus azt ígérte, hogy megtalálja az utat az igazságos struktúrák megteremtéséhez, és azt állították, hogy ha ezeket egyszer létrehozták, maguktól mûködnek tovább; azt állították, hogy ehhez nem csupán a struktúrákat megelõzõ egyéni erkölcsiségre nincs szükség, hanem hogy õk maguk fogják elõmozdítani a közösségi erkölcsöt. És ez az ideológiai ígéret hamisnak bizonyult: a tények tették nyilvánvalóvá. A marxista rendszer, ahol csak kormányra jutott, nemcsak a gazdasági és ökológiai rombolás szomorú örökségét hagyta maga után, hanem a lelkek fájdalmas elnyomását is. És ugyanezt látjuk Nyugaton is, ahol állandóan növekszik a szakadék a szegények és gazdagok között, és a drogok, az alkohol meg a boldogság hamis illúziója nyugtalanító rombolást végez a személy méltóságában.”

Az igazságos struktúrák kialakítása nem ideológiák, hanem a helyes ész, a recta ratio kérdése. Létezik a politikai tapasztalatok, társadalmi és gazdasági problémák ismereteinek tárháza; de eltérõ kulturális és politikai helyzetekben, a technológiáknak, a világ történelmi realitásának folyamatos változása közben racionálisan megfelelõ válaszokat kell találni, és a struktúrákat illetõen meg kell teremteni a társadalmi konszenzust. Ez a politikai tevékenység nem az egyház, a hierarchia közvetlen feladata. Ha az egyház közvetlenül politikai alannyá változna, nem többet, hanem kevesebbet tenne a szegények és az igazságosság érdekében, mivel elveszítené függetlenségét és erkölcsi tekintélyét, azonosítva magát egy meghatározott politikai úttal és részleges álláspontokkal. Az egyház pontosan azért az igazságosság és a szegények szószólója, mert nem azonosul sem a politikusokkal, sem pártérdekekkel. „Az egyház alapvetõ hivatása ebben a vonatkozásban az, hogy formálja az emberek lelkiismeretét, az igazságosság és az igazság szószólója legyen, és az egyéni és politikai erényekre neveljen.” A világi hívek legyenek tudatában közéleti felelõsségüknek: legyenek jelen a szükséges konszenzus kialakításában, és tiltakozzanak az igazságtalanságok ellen. Az igazságos struktúrákat soha nem lehet véglegesen kialakítani; a történelem állandó fejlõdése miatt mindig meg kell õket újítani. Mivel Latin-Amerika megkereszteltek földrésze, be kell tölteni azt a nagy ûrt, amelyet a tapasztalt katolikus vezetõk hiánya jelent. Az egyházi mozgalmak feladata, hogy emlékeztessék a világi híveket felelõsségükre és küldetésükre, hogy elvigyék az evangélium világosságát a közéletbe, a kultúrába, a gazdaságba és politikába.

– Az ötödik pontban – „Más, elsõbbséget igénylõ területek” – a pápa »a család«, »a papok«, »a szerzetesek, szerzetesnõk és Istennek szentelt személyek«, »világi hívek« és az »ifjúság- és hivatáspasztoráció« témáit emelte ki. A család, „az emberiség öröksége” a latin-amerikai országok egyik legfontosabb kincse. Jelenleg a család sokat szenved abban az áldatlan helyzetben, amelyet a szekularizmus és az etikai relativizmus okoz, a szegénység, a társadalmi bizonytalanság következtében, valamint a házasságellenes polgári törvényhozás miatt, amely a fogamzásgátlásnak, az abortusznak kedvez. „Latin-Amerika egyes családjaiban sajnálatos módon még él egy olyan patriarkális szemlélet⁹, amely nem tud arról a keresztény újdonságról, amely hirdeti és elismeri a férfi és a nõ egyenlõ méltóságát.” Az anyáknak, akik teljesen gyermekeik nevelésének és családjuk szolgálatának akarják szentelni életüket, meg kell kapniuk az ehhez szükséges feltételeket és segítséget az államtól, az apák pedig kötelesek együttmûködni gyermekeik nevelésében.

A papok Isten országának elsõ tanítványai és misszionáriusai; élvezzék tehát püspökeik atyai gondoskodását. A pap mindenekelõtt legyen „Isten embere”, aki közvetlenül ismeri Istent, és mély, személyes barátság fûzi Krisztushoz. Csak így lesz képes arra, hogy a Jézus Krisztusban megtestesült Istenhez vezesse el az embereket, és így tapasztalja meg igazán hivatása örömét és termékenységét.

A szerzetesekhez, szerzetesnõkhöz és az Istennek szentelt személyekhez szólva a pápa hangsúlyozta, hogy szükség van tanúságtételükre: õk egy értelmes életforma tanúi a mai világban, amely gyakran mindenekelõtt csak a jólétet, a gazdagságot, az örömöket keresi mint életcélt, és amely felmagasztalja a szabadságot, az Istenért teremtett emberre vonatkozó igazság helyett. A latin-amerikai egyház megköszöni munkájukat, amelyet az évszázadok során végeztek Krisztus evangéliumáért testvéreik, fõleg a szegények és hátrányos helyzetûek érdekében.

A világi hívek ébredjenek annak tudatára, hogy Isten népének általános papsága révén részesednek Krisztus papi, prófétai és királyi tisztében – mondta XVI. Benedek. Meghívást kaptak, hogy vigyék el a világnak Jézus Krisztus tanúságát, és legyenek Isten szeretetének kovásza testvéreik között.

Latin-Amerikában a lakosság nagy többsége fiatal. Legyenek Krisztus barátai, tanítványai. Mint fiatalok nem riadnak vissza az áldozattól, csak az értelmetlen élettõl, s ezért ne engedjék, hogy divatok, uralkodó irányzatok eltérítsék õket az igazi élettõl, hanem mindig mély érdeklõdéssel keressék annak értelmét, Isten misztériumát. Álljanak ellen az azonnali boldogság könnyû délibábjainak, a kábítószer, a gyönyör, az alkohol, az erõszak csalóka ígéreteinek.

– A megnyitó beszéd hatodik pontját az emmauszi tanítványok kérésétõl ihletett fohász alkotta: „Maradj velünk, mert esteledik, és már lemenõben van a Nap.” (Lk 24,29)

Maradj velünk, Urunk, kísérj bennünket, bár nem mindig tudtunk felismerni téged. Maradj velünk, mert növekednek körülöttünk az árnyak, és Te vagy a Világosság; a szívünkben fölébredt a bizonytalanság, lobbantsd lángra a húsvét bizonyosságával. Elfáradtunk az úton, de Te erõsíts minket a kenyértöréssel, hogy hirdessük testvéreinknek: Te valóban föltámadtál, és ránk bíztad a küldetést, hogy föltámadásod tanúi legyünk.

Maradj velünk, Urunk, amikor katolikus hitünk körül a kételkedés, a fáradtság és a nehézségek felhõi gomolyognak. . . Maradj családjainkban, világosítsd meg õket kételkedéseikben, támogasd õket a nehézségekben, vigasztald meg õket szenvedésükben, a mindennapok fáradozásai között. . . Te vagy az Élet, maradj a családi tûzhelyek mellett, hogy továbbra is olyan fészkek lehessenek, ahol megszületik az emberi élet, ahol elfogadják egymást, s szeretik és tisztelik az életet fogantatásától természetes végéig.

Maradj, Urunk, azokkal, akik társadalmainkban a leginkább sebezhetõk; maradj a szegényekkel és megalázottakkal, a bennszülöttekkel, az Afrikából származottakkal. . . Maradj, Urunk, gyermekeinkkel és fiataljainkkal, akik a kontinensünk reménysége és gazdagsága. . . Ó, Jó Pásztor, maradj öregjeinkkel és betegeinkkel. Erõsíts mindenkit a hitben, hogy tanítványaid és misszionáriusaid legyenek.

III. A konferenciáról és a záródokumentumról

Az V. konferencia hangulatát és alapvetõ irányát jelentõsen meghatározta a pápa megnyitó beszéde. Beszédének elsõ részeit még tiszteletteljes csendben hallgatták a résztvevõk, de egyre inkább tapssal szakították meg, kifejezve örömüket és egyetértésüket.

Volt ugyan olyan résztvevõ, aki valamit hiányolt. Pl. hogy XVI. Benedek pápa nem kért kifejezetten bocsánatot azért, hogy a spanyol és portugál hódítók a bennszülöttekkel szemben erõszakot is alkalmaztak a földrész elfoglalásakor, a kereszténység terjesztésénél. Volt, aki azt várta, hogy a pápa kifejezetten szóljon a szektás pünkösdista csoportok érezhetõ térhódításáról, vagy a katonai diktatúrák alatt szenvedett „mártírokról”. De a hírforrások közleményei arról tanúskodnak, hogy a megnyitó beszéd jól vázolta a latin-amerikai és karib-tengeri egyházak helyzetét, és döntõ szempontokra hívta fel a figyelmet a megoldások keresésénél, bár nem tudott minden kényes pontra kitérni. Az elsõ hódítókkal kapcsolatos probléma égetõbb volt 1992-ben, Amerika felfedezése 500 éves jubileumán; másrészt a kérdésrõl XVI. Benedek is nyilatkozott, mind az V. konferencia elõtt, mind Rómában, a visszatérte után tartott elsõ nyilvános kihallgatáson.

1. Az aparecidai V. konferencia tárgyalásait a medellíni és pueblai közgyûlések pozitív légköre jellemezte, szemben a Santo Domingó-i megbeszélésekkel. Míg ez utóbbin már elõre elkészített „munkadokumentumot” terjesztettek a résztvevõk elé, akiknek errõl kellett (és lehetett) tárgyalni, Aparecidában az 5 római kongregáción kívül a 22 latin-amerikai és karibi püspöki kar is benyújtotta saját beadványait. Az egyes püspökkari konferenciák által benyújtott dokumentumok a megelõzõ évben a plébániákon, a bázisközösségekben és a különbözõ lelkiségi mozgalmak köreiben tartott megbeszélések és kérések – 30-40 oldalra sûrített – összefoglalóit tartalmazták. Ezek rendszerezése után – amely már önmagában kemény, de szükséges feladat volt – alakult ki az V. konferencia résztvevõibõl 15 bizottság, azzal a feladattal, hogy mindegyik emeljen ki 10-10 témát, amelyet legfontosabbnak talál Latin-Amerika és a Karib-térség számára. Ez az eljárás hosszabb „elõkészületi” munkát, de nagyobb önérzetet és felelõsséget jelentett a résztvevõk számára.

XVI. Benedek távozása után megkezdõdött a csoportmunka. Jóllehet sokan nem is ismerték egymást, és igen különbözõ helyekrõl érkeztek, lassan testvéri és bizalomteljes hangulat alakult ki, amely lehetõséget nyújtott arra, hogy mindenki szabadon nyilatkozhasson. A bizottságokban tapasztalt szólásszabadság nagyban hozzájárult a végsõ dokumentum kialakításához: ezt valóban a témák és a résztvevõk különbözõ szempontjai jellemzik.

Az V. konferencia munkamódjáról, az uralkodó hangulatról és a záródokumentumról igen pozitív beszámolók jelentek meg a médiában is. „Nagyon örülünk az aparecidai konferenciának; remek gyümölcsöt hozott” – jelentette ki Rodríguez Maradiaga hondurasi bíboros érsek, a konferencia szerkesztõbizottságának tagja. Hasonló hangnemben nyilatkozott Claudio Humes bíboros, a Papi Kongregáció prefektusa, volt São Pauló-i érsek: „15 év telt el a Santo Domingó-i konferencia óta. Azóta sok minden megváltozott, az egyházban is. Az elkészített dokumentum új lehelet az Egyház számára.” „Az V. konferencia dokumentumának címzettei a szegények: küldetésünk elsõ helyen nekik szól. Felkeresni a szegényeket, támogatást nyújtani nekik és összetartani velük tág értelemben vett politika. Az Egyház nem zárkózhat el az ember felemelkedésétõl.”

A fentebb már említett Demétrio Valentini brazil püspök is dicsérte az együttmûködést a részt vevõ püspökök, meghívottak, világiak és teológusok között. A konferencián részt vevõ uruguayi teológiatanár és plébános szerint is sikeres volt az V. konferencia, mivel úgy tapasztalta, hogy ezen igazi kollegiális szellem uralkodott, és az elkészített dokumentumban is ez az együttmûködés nyilvánult meg.

A végsõ szöveg elkészítésének folyamata a következõ lépéseket követte: A benyújtott dokumentumok legfontosabbnak talált témái szerint 15, szabadon választott bizottságot alakítottak ki. A bizottságok titkárainak munkájából született a végsõ dokumentum elsõ megfogalmazása. Errõl két elsõ szavazás történt; ezek során 2097 „emendát”, javítást indítványozó szöveget nyújtottak be, és az eredeti 7 fejezetet 10-re bõvítették. A harmadik alkalommal elõterjesztett szövegen már csak akkor lehetett változtatást felvetni, ha legalább 7 püspökkari bizottság elnöke kérte ezt. A megfogalmazások összhangja a résztvevõk részérõl a Szentlélek mûködésének eredménye, valamint egymás kölcsönös és fokozatos megismerésének és a sokrétû közös kihívásoknak következménye. Ez az egység megnyilvánult a szentatyához benyújtott dokumentum szavazásánál: 127 igen, 2 nem és 1 tartózkodás.

2. A záródokumentum közzétételét XVI. Benedek pápa június 29-én, Szent Péter és Pál apostolok ünnepén keltezett levelével engedélyezte.

A csaknem 300 oldalas írás¹⁰ bevezetõ sorai kiemelik az aparecidai konferencia és a záródokumentum célját: Az Egyház minden tagja legyen tanítványa és misszionáriusa Jézus Krisztusnak, aki az Út, az Igazság és az Élet, és így népeinknek élete legyen Benne. A Dokumentum, a Latin-Amerikában fontossá vált „Láss!”, „Ítélj!”, „Cselekedj!” hármas lépésnek megfelelõen három részben fejti ki, hogy a józan ész és a hit fényében milyen latin-amerikai „Népeink élete ma” (I. rész: Láss!); mi ennek a jelentõsége a hívõk számára: „Jézus Krisztus élete misszionárius tanítványai számára” (II. rész: Ítélj!); és milyen feladatok várnak ma a misszionárius tanítványokra: „Jézus Krisztus élete népeink számára” (III. rész: Cselekedj!).

A dokumentum hangneme öröm- és reményteljes, közvetlen, lelkipásztori törõdést és ösztönzést tükröz; nem elvont teológiai fejtegetések sorozata. Találóan jellemzi a latin-amerikai hívek helyzetét, a globalizálódó világ jó és kevésbé jó hatásait; rámutat sok olyan konkrét és gyakorlati feladatra és lehetõségre, amelyek más földrészek keresztényei számára is tanulságosak lehetnek. Ezekbõl csak néhány pontot emelünk ki.

A keresztény hit a Krisztussal való személyes és a mindennapi életet átható kapcsolatra épül – az Egyház közösségében és kisközösségeiben. A kereszténységhez nem elég tehát néhány „erkölcsi elv vagy vallási kötelezettség teljesítése”. Az emberek csak a Krisztussal való bensõséges kapcsolatban találhatják meg életük teljes és valós értelmét – a jelen pluralista társadalom kihívásai közepette is.

Eredeti rendeltetése alapján az egész Egyház misszionárius! Az Egyház minden tagjának misszionárius tanítványnak kell lennie. A missziós tevékenység egyik fõ eszköze az Egyház tagjainak állandó továbbképzése; a másik a párbeszéd az egymás iránti tisztelet evangéliumi szellemében. Az a cél, hogy az emberek egyre inkább fedezzék fel az Egyházban otthonukat, a katolikusok hívek pedig növekedjenek Krisztus követésében, és így képesek legyenek átalakítani egyházmegyéjüket plébániai közösségek közösségévé, a plébániákat pedig kisközösségek közösségévé (comunidade de comunidades – ismétli többször is a dokumentum). Ezért a dokumentum ismételten utal a különbözõ típusú és felépítésû egyházi közösségek fontosságára. Elsõ helyen említi a Latin-Amerikában jelentõs szerepet játszó egyházi bázisközösségeket, de fontosnak tartja más egyházi (pl. családi) közösségek vagy társulatok kialakítását is. Ezek egyrészt erõsítik a híveket abban, hogy mindinkább Krisztus tanítványai legyenek, másrészt arra ösztönzik õket, hogy közvetlen környezetük misszionáriusaivá váljanak.

Hogy mindez élõ valóság legyen a latin-amerikai katolikusok életében, a dokumentum sürgeti minden misszionárius tanítvány lelkipásztori megtérését: a püspökök egyre inkább hasonuljanak a fõpap Krisztushoz, a papok a jó pásztor Krisztushoz, az állandó diakónusok a szolgáló Krisztushoz, a világi férfiak és nõk pedig Krisztushoz, a világ világosságához. Ugyanakkor a kor követelményeinek megfelelõen új lelkipásztori struktúrákat kell kialakítani. Az a tapasztalatunk (olvashatjuk a dokumentum 107/108. oldalain), hogy akik elhagyják az Egyházat, legtöbbször nem hitkérdések és teológiai problémák miatt teszik, hanem az egyház eljárásmódja nem ad elegendõ feleletet egzisztenciális kérdéseikre: vágyaik nem teljesülnek úgy, amint ezt az egyháztól elvárják.

A missziós lelkület súlypontja marad a szegények iránti elsõrendû elkötelezettség, de irányul a népek közötti és a népeken belüli kapcsolatokra, az elkereszténytelenedett helyzetekre, az eltávolodott katolikusokra, az õslakosság, valamint a Latin-Amerikába egykor behurcolt rabszolgák leszármazottjaira is, és mindazokra, akik a mai világban még nem ismerik Krisztust és Egyházát, de lelkük mélyén keresik az emberekkel törõdõ Istent.

Jegyzetek:

¹ A megnyitó beszéd teljes szövege megjelent magyarul: XVI. BENEDEK pápa: Jézus Krisztus tanítványai és misszionáriusai. Budapest, Szent István Társulat, 2007.

² VALENTINI, D.: Expectativas da Quinta Conferência. Palestra realizada na FAJE – Faculdade Jesuita de Filosofia e Teologia, Belo Horizonte – 06/03/07.

³ A múlt század közepén Latin-Amerika lakosságának 70%-a vidéken, kisebb településeken élt, és csak 30%-a nagyobb városokban; mára megfordult a helyzet: 70%-a él egy vagy több milliós városban, és 30%-a vidéken.

⁴ Brazíliának 2005-ben – kikerekítve – 184 millió lakosa volt. Ebbõl 155 millió, kb. 75% a katolikus. Ezzel szemben Argentínában 2000-ben a 36 millió lakosból 92 %-a katolikus, 2% protestáns, és 2% zsidó.

⁵ A brazil püspöki kar 1974-ben hivatalosan engedélyt kapott a római Istentiszteleti Kongregációtól, hogy saját, több helyen a hívõk feleleteivel gazdagított V. eucharisztikus imával ünnepelhesse nemzeti eucharisztikus kongresszusát. 1988-ban pedig az Istentiszteleti Kongregáció jóváhagyta a brazil püspöki kar kérelmét, hogy a II. vatikáni zsinat után, az egész Egyház részére engedélyezett I., II., III. és IV. eucharisztikus imába is sajátos feleletekkel kapcsolódhassanak be a hívek.

⁶ FRANÇA MIRANDA, M.: Aparecida: A hora da America Latina. Ed. Loyola, São Paulo, 2006.

⁷ Az Európai Püspökkari Konferenciákat dr. Erdõ Péter, budapest-esztergomi bíboros, prímás érsek képviselte és mondott beszédet az V. CELAM megnyitásán, május 13-án.

⁸ Amerindia – az amerikai indiánok jogait és a felszabadítás teológia képviselõit tömörítõ szervezet.

⁹ A spanyol eredetiben „machista mentalidad”.

¹⁰ A záródokumentum eredeti szövegét lásd:
www.celam.info/download/Documento_Conclusivo_Aparecida.pdf .

XVI. BENEDEK LEVELE
A KÍNAI KATOLIKUSOKHOZ

XVI. Benedek pápa 2007. május 27-én, pünkösdvasárnap levelet írt a kínai katolikusoknak. A június 30-án közzétett levél címe a következõ: „A szentatya, XVI. Benedek levele a Kínai Népköztársaságban élõ katolikus egyház püspökeinek, papjainak, szerzeteseinek és világi híveinek.”

A levélhez fûzött magyarázó jegyzet röviden vázolja a Kínában élõ egyház utolsó fél évszázadának megpróbáltatásokkal teli történetét. A katolikus közösség az elsõ üldöztetést az 50-es években szenvedte el: kiûzték a külföldi püspököket és misszionáriusokat, börtönbe vetették csaknem az összes kínai egyházi személyt és a különféle világi mozgalmak felelõseit, bezárták a templomokat, elszigetelték a hívõket. Az 50-es évek végén létrehozták a Vallási Ügyek Hivatalát és a Kínai Katolikusok Patrióta Szövetségét, azzal a céllal, hogy irányítsanak és ellenõrizzenek minden vallási tevékenységet. 1958-ben történt az elsõ két püspökszentelés pápai felhatalmazás nélkül; ezzel elkezdõdött azoknak az intézkedéseknek hosszú sorozata, melyek mélyen megsebezték a katolikus közösséget.

1966 és 1976 között zajlott le a híres kulturális forradalom, amely a katolikus közösséget, püspököket, papokat és világi híveket is sújtotta, azokat, akik nem vetették alá magukat a hatóságok új intézkedéseinek. – Az 1980-as években Teng Hsziao-ping alatt enyhülés kezdõdött: a vallási tolerancia lehetõvé tette a szerény párbeszédet, megnyitották a templomokat, szemináriumokat, szerzetesházakat, újrakezdõdött a közösségi élet. A vértanúk vére a katolikus élet felvirágzásának magvetése lett.

A pápai levél emlékeztet rá (8. pont), hogy egyes pásztorok, „akik nem akarták alávetni magukat az egyházi élet jogtalan ellenõrzésének, és akik teljesen hûségesek akartak maradni Péter utódához és a katolikus tanításhoz, kénytelenek voltak titokban felszenteltetni magukat, hogy biztosítsák közösségeik lelkipásztori szolgálatát”. A pápa hozzáfûzi: a „klandesztinitás” „nem tartozik a normális egyházi élethez, és a történelem azt mutatja, hogy a pásztorok és hívek csak akkor folyamodtak e megoldáshoz, amikor érintetlenül meg akarták õrizni a hitet, és nem voltak hajlandók elfogadni az állami szervek illetéktelen beavatkozását abba, ami az egyház belsõ életét érinti.” (Uo.) – Mások, fõleg a hívek javát és a jövõt tartva szem elõtt, „elfogadták a püspökszentelést pápai megbízatás (engedély) nélkül, de késõbb kérték, hogy bekapcsolódhassanak a Péter utódával és püspöktestvérekkel való közösségbe.” (Uo.) A pápa, figyelembe véve e helyzet bonyolultságát és a hõn óhajtott teljes közösség helyreállítását segítve, közülük sokaknak engedélyt adott „a püspöki joghatóság teljes és törvényes gyakorlására”. Ugyanakkor a pápai levél (7. pont) fájdalommal említi, hogy bizonyos szervezetek határozottan az egyház függetlenségének, önkormányzásának és önálló ügyintézésének elvét követelik, amelyek nem egyeztethetõk össze a katolikus tanítással. Egyébként a hatóságok erõsen ellenõrzik a püspökök és papok lelkipásztori tevékenységét. – 1990-tõl püspökök és papok sokfelé és egyre nagyobb gyakorisággal a Népek Evangelizálása Kongregációjához és a vatikáni államtitkársághoz fordultak, hogy pontos irányelveket kapjanak a Szentszéktõl: Milyen magatartást tanúsítsanak a kínai egyház problémáit illetõen? Sokan azt kérdezték, milyen legyen magatartásuk a kormánnyal és az állami szervekkel szemben, amelyek beavatkoznak az egyház életébe. Más kérdések a szorosan vett szentségi életre vonatkoztak: lehet-e koncelebrálni azokkal a püspökökkel, akiket pápai felhatalmazás nélkül szenteltek, és lehet-e a szentségeket felvenni azoktól a papoktól, akiket ezek a püspökök szenteltek? Egyes katolikus közösségek tanácstalanok voltak azokkal a püspökökkel szemben, akiket engedély nélkül szenteltek, de késõbb a Szentszék legitimizálta õket. A Hazafias Szövetséghez való tartozás bizonyítványának állami elõírása és a kultuszhelyek regisztrálása is problémákat okozott.

A 90-es években II. János Pál több ízben üzenetet intézett a Kínában élõ egyházhoz, felszólítva a katolikusokat az egységre és a kiengesztelõdésre. Ezeket az üzeneteket a hívõk örömmel fogadták, de feszültségeket okoztak az állami hatóságokkal és a katolikus közösségen belül is. A Szentszék bizonyos kérdésekben irányelveket adott, de idõvel, az új helyzetben újra meg kellett vizsgálni a problémákat, hogy a lelkipásztorkodáshoz irányelveket adjanak.

Ezért az utóbbi években bõven elemezte a kínai helyzetet az erre kijelölt bizottság, amelybe a Kúria illetékes személyein kívül meghívtak Kína-szakértõket is. 2007. jan. 19–20-án XVI. Benedek összehívta a bizottságot megbeszélésre, amelyen kínai egyháziak is rész vettek, és megbízta õket egy dokumentum elkészítésével; az utolsó ülésen részt vett a pápa is, és elhatározta, hogy levelet intéz Kína katolikusaihoz. Maga a levél két fõ részbõl áll.

I. Az egyház helyzete. Teológiai szempontok.

Ebben a pápa bõvebben kifejti a már említett problémákat, és a II. vatikáni zsinat egyháztana alapján összefoglalja a katolikus tanítást.

II. Lelkipásztori irányelvek.

A levél hangneme a lelki buzdítás, nyelvezete lelkipásztori hangvételû. Világosan kifejti az egyház tanítását az egyház mivoltáról, a pápa és a püspökök szerepérõl, az evangelizálásról.

Elismeréssel szól az elmúlt évtizedek során sokat szenvedett, üldözött kínai katolikusok hûségérõl, de a jövõt tekintve párbeszédet akar kezdeni a kínai hatóságokkal. Jelentõs a levél már idézett 7. és 8. pontja. Itt azt kéri a hatóságoktól, hogy ismerjék el a titokban szentelt (klandesztin) püspököket és papokat, illetve tisztázzák a kínai püspökök helyzetét. Jelenleg valamennyi kínai püspök a kínai nép fia, az apostoli folytonosság érintetlen maradt. Vannak titokban szentelt püspökök, ezek elismerését kéri a Szentszék az állami hatóságoktól. Mások pápai engedély nélkül részesültek a püspökszentelésben, de késõbb kérték, hogy közösségben lehessenek a pápával és püspöktestvéreikkel. A pápa, tekintettel a rendkívüli helyzetre, legitimizálta ezek helyzetét, tehát teljes joghatóságot adott nekik. Ez sokaknak súlyos lelkiismereti problémát okozott, azért is, mivel az illetékes püspökök nem hozták nyilvánosságra legtimációjukat. Ezt ezentúl világosan tudtára kell adni a híveknek. Végül, bár nem sokan, vannak olyan püspökök, akik pápai engedély nélkül szentelõdtek, és még nem kérték a pápától legitimációjukat. Ha érvényesen felszentelt püspök szentelte õket, az egyház szertartása szerint, szentelésük érvényes, a szentségeket érvényesen szolgáltatják ki, bár nem legitim módon. A pápa hõn óhajtja, hogy ezek a pásztorok is teljes egységben legyenek Péter utódával. Minthogy így áll a helyzet, Kínában még nem valósulhatott meg a püspökkari konferencia.

Ismertetve a II. vatikáni zsinat tanítását az egyház és az állam viszonyáról, a pápa annak a reményének ad hangot, hogy elõrehalad a párbeszéd a Szentszék és a Kínai Népköztársaság között, hogy megegyezés jön létre a püspöki kinevezésekrõl, és a kínai katolikusok teljes szabadságot élvezhetnek vallásgyakorlatukban, és végül normalizálódik a kapcsolat a Szentszék és a pekingi kormány között.

(Szabó Ferenc ismertetése)

Vatikáni Rádió

A KÍNAI KATOLIKUSOK HELYZETE

Még a 2007. januári tanácskozások alkalmával a Vatikáni Rádió ismertette a kínai katolikusok helyzetét. Következik ennek az ismertetésnek a második fele.

A Szentszék Kína néven Tajvant ismeri el, amely a nem kommunista Kína örökösének tartja magát. Tajpejben van az apostoli nunciatúra, amely azonban 1979 óta lényegében betöltetlen: nem nuncius (azaz nagykövet), hanem ideiglenes ügyvivõ vezeti. Az utolsó nuncius Tajvanon Edward Idris Cassidy volt, a késõbbi bíboros. De érdemes megemlíteni, hogy a jelenlegi budapesti nuncius, Juliusz Janusz is ideiglenes ügyvivõként vezette a tajpeji nunciatúrát 1992 és 1995 között. Nem sokkal késõbb a Fülöp-szigeteki Adolfo Tito Yllana, jelenlegi pakisztáni nuncius is betöltötte ezt a posztot, aki azt megelõzõen ugyancsak Budapesten szolgált nunciatúrai tanácsosként.

A „kontinentális” vagy „népi” Kínában, amellyel tehát a Szentszéknek nincsenek diplomáciai kapcsolatai, a kommunista állam szoros ellenõrzés alatt tartja a katolikus egyházat. Pontosabban annak „hivatalos” részét. Ezt a Katolikusok Hazafias Szövetsége szolgálja, amely a püspöki kinevezésektõl a szemináriumi felvételeken át az egyházmegyei gazdálkodásig mindent felügyel. Fõ célja, hogy elszakítsa a kínai egyházat a pápától, és amolyan „nemzeti”, „független” katolikus egyházat hozzon létre. Ennek a „hivatalos egyháznak” mintegy 4-5 millió híve van. Létezik azonban az egyháznak olyan része is, mégpedig a nagyobbik, amely nem ismeri el az állami befolyást, ragaszkodik a Péter utódával való közösséghez, ezért lényegében illegalitásban él. Õket, akik mintegy 8 milliónyian vannak, az államhatalom kifejezetten üldözi.

Valójában azonban a kínai helyzet jó ismerõi, köztük elsõ helyen Joseph Zen-kiun hongkongi bíboros érsek, már egy ideje hangoztatják, hogy valójában Kínában egyetlen egyház van. Mert a „hivatalos egyház” hívei sem fogadják el azokat a püspököket, akikrõl tudják, hogy nincsenek közösségben a pápával. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a pápa nevezte ki õket, vagy legalább elfogadta kinevezésüket. Merthogy az állami hatóságok által kinevezett püspökök többsége egy jó ideje immár szintén megkéri a Szentszéktõl az elismerést. Ha lehet, még a szentelés elõtt. Ha nem lehet, akkor utána, de mindenképpen titokban. Azt mondják, hogy ily módon az összes kínai püspök 85%-a közösségben van Rómával.

A gondot az okozza, hogy a Hazafias Szövetség keményvonalasai idõrõl idõre kényszerrel szentelnek püspököt, mint az megtörtént három alkalommal is 2006 folyamán. És a Szentszék ekkor hivatalosan és nyilvánosan felemelte ellene a szavát, a vallásszabadság megsértéseként értékelve azt. Már ez a nyilvános tiltakozás is utalt egyébként a Szentszék megváltozott Kína-politikájára, mint ahogy az is, hogy XVI. Benedek elsõ bíborosai között szerepelt a hongkongi érsek, a kínai egyház kitartó szószólója.

A Szentszék és Kína között a kényszerû püspökszentelések mellett a másik fõ probléma a diplomáciai kapcsolatok létesítése. A kínai hatóságok azt akarják elérni, hogy a Szentszék szakítsa meg a kapcsolatokat Tajvannal, és Pekinget ismerje el Kínaként (amint azt a legtöbb ország teszi). A Vatikán dilemmája a következõ: elõbb áthelyezni a nunciatúrát Tajpejbõl Pekingbe, hogy az hozzájáruljon a kínai katolikusok mozgásterének növeléséhez? vagy elõbb biztosítékot szerezni Pekingtõl a vallásszabadság biztosítására?

A kérdés hasonlít az 1960–70-es évek vatikáni keleti politikájának dilemmájához: elismerni a kommunizmussal keményen szembeszálló, szenvedést és vértanúságot is vállaló katolikusokat, s nem kötni kompromisszumot az állami hatóságokkal – vagy pedig kis lépésekkel javítani a helyzeten, és növelni a vallásszabadságot vagy legalább az egyház mozgásterét.

A tajvani nunciatúra megszüntetését persze az ország katolikusai nem vennék talán jó néven. Õk azonban „csak” 300 000-en vannak, szemben a kontinentális Kína közel 13 milliós egyházával. Emellett a pápai diplomáciai eszköztár ismer megfelelõ megoldást erre a helyzetre is. Ha egy országgal nem lehetséges diplomáciai kapcsolatokat fenntartani, de fontos, hogy legyen összeköttetés az ottani egyház és a pápa között, akkor úgynevezett apostoli delegátust küld a szentatya, aki nem rendelkezik diplomáciai elismeréssel, de mégis pápai követként képviseli Róma püspökét a helyi egyháznál.

Koronkai Zoltán

HIVATÁS ÉS HIVATÁSGONDOZÁS ÉSZAK-AMERIKÁBAN

Bevezetés

Az elmúlt két évben, miközben Torontóban teológiai tanulmányaimat végeztem, elöljáróm megbízott azzal is, hogy szerezzek tapasztalatokat Kanadában, illetve az Egyesült Államokban, a hivatásgondozási munkát illetõen. Ezeket a tapasztalatokat szeretném összefoglalni a jelen írás keretében.

Hivatások a számok tükrében

Az elmúlt 30 év során a katolikus Egyházban jelentõsen emelkedett a papi hivatásra készülõk száma. Csak az egyházmegyés szeminaristák számát tekintve, amíg 1978-ban világszerte csak 63 882 szeminarista volt, addig 2003-ban 112 373-an készültek a papi szolgálatra. Mindez 76%-os növekedést jelent. Ez idõ alatt az Egyesült Államokban a szeminaristák száma az 1978-as 9021-rõl 4790-ra csökkent. Ez 47%-os csökkenésnek felel meg. A számok a szerzetesi hivatásoknál nagyon hasonlóan alakultak. Ha csupán ezeket az adatokat tekintjük, akkor jogosnak tûnik azoknak az aggodalma, akik hivatáskrízisrõl beszélnek. Ezt megerõsíteni látszik az a tény is, hogy az elmúlt években számos nagy múlttal rendelkezõ egyházi iskolát, kórházat és egyéb intézményt kellett bezárni, mert nem volt kellõ papi, illetve szerzetesi utánpótlás. Vannak egyházmegyék, mint Los Angeles, ahol annak ellenére, hogy igen nagy számú katolikus lakosság él, mégis drámaian alacsony a papi hivatások száma.¹ A nagy számok azonban mégsem mondanak el mindent, a helyzet ugyanis nem egyoldalúan negatív. Vannak egyházmegyék és szerzetesközösségek, melyek virágoznak, és erõs vonzást jelentenek a fiatalok számára. Az arlingtoni egyházmegyének például szinte az a gondja, hogy nincs elegendõ szoba a szeminaristák számára. Itt 23 papszentelés volt két év alatt. A lincolni egyházmegyében pedig, annak ellenére, hogy mindössze 84 000 katolikus tartozik ide, mégis 45 kispap készül a papi szolgálatra.

A papi és szerzetesi hivatás az Isten ajándéka – szoktuk mondani –, de vajon a Teremtõ miért halmoz el ajándékaival egyes közösségeket, míg máshol alig ad néhány hivatást? Vagy talán mégsem az isteni bõkezûség egyensúlyhiányáról van szó, hanem az emberi, az egyházi közremûködés meglétérõl, illetve hiányáról? A hivatásgondozással foglalkozó papok és szerzetesek tanúsága inkább ez utóbbi hipotézist látszik megerõsíteni. Kanadában és az Egyesült Államokban az utóbbi években nagyon komoly hivatásgondozó programokat indítottak el. A módszerek sokrétûek, nehéz lenne csak felsorolni is õket. Eredményük is különbözõ, de néhány fontos tanulságot máris le lehet vonni a tapasztalatok alapján.

Hivatásbarát kultúra

Hivatásgondozás szempontjából nagy jelentõségû volt a 2002-ben Montrealban megtartott észak-amerikai hivatásgondozó konferencia², amely olyan alapelveket és lelkipásztori terveket fogalmazott meg, melyek azóta sok helyen a hivatásgondozási munka gyakorlatát is áthatották. A montreali konferencia célul tûzte ki a hivatásbarát kultúra megteremtését, és ezt a hivatásgondozás elsõdleges céljául jelölte meg. A hivatásbarát kultúra – „la cultura vocazionale” – II. János Pál pápa egyik kedvelt kifejezése volt,³ és azt jelenti, hogy az egész keresztény életet a hivatás szemszögébõl tekintjük. Kereszténynek lenni hivatás. Sõt már az emberi lét is hivatás, hiszen a Teremtõ mindnyájunkat létbe hívott. A Teremtõnek célja és terve van mindnyájunkkal, a hivatás pedig nem más, mint az Isten szeretettel teli álma rólunk. Mindenkinek van tehát hivatása. A hivatás mindenekelõtt a szeretetre szól, az életszentségre. A szeretetre való egyetemes meghíváson belül vannak a többi hivatások, mint a házasság, a papság vagy a szerzetesség. Ez a hivatásszemlélet tehát egy szélesebb összefüggésbe helyezi az egyházi hivatásokat, és ezáltal jobban megalapozza õket. Míg korábban a „hivatás” szó fõképp papságot és szerzetességet jelölt, most minden keresztényre alkalmazható valóság lett.

Az általános keresztény hivatás hangsúlyozása azonban nem jelenti azt, hogy a szerzetesi és papi hivatások ne igényelnének különleges figyelmet és gondoskodást. Sõt II. János Pál pápa éppen a montreali kongresszusnak írt levelében⁴ azt hangsúlyozta, hogy ezeknek a hivatásoknak prioritást kell élvezniük a hivatásgondozó munkában, ugyanis a többi hivatás fejlõdése szorosan függ a papi, illetve szerzetesi szolgálattól. Ezek katalizátorai és táplálói a többi hivatásnak. Ez a szemlélet aláhúzza, hogy a papi és szerzetesi hivatásokat a többi hivatással való összefüggésben kell nézni.

Ifjúsági lelkipásztorkodás mint prioritás

A hivatásgondozók egybecsengõ tapasztalata, hogy eredményes hivatásgondozás csak intenzív ifjúsági lelkipásztorkodáson alapulhat. A jól mûködõ plébániák, katolikus iskolák és egyetemi lelkészségek a hivatások legfõbb forrásai. Itt a fiatalok olyan lelki és emberi formációt kapnak, amely nélkül lehetetlen meghallani a hívást. Egyes amerikai egyházmegyékben olyan ifjúsági vezetõképzõ programok mûködnek, ahol az életszentségre, a szolgálatra és a közösségre való meghívás áll a középpontban. Erre a meghívásra a fiatalok meglepõen lelkesen válaszolnak, és közülük számos papi és szerzetesi hivatás kerül ki. Ahol viszont nincs igényes ifjúsági lelkipásztorkodás, ott alig akadnak hivatások. Ebbõl a tapasztalatból fakad az a fontos határozat, amelyet a montreali hivatásgondozó kongresszus fogalmazott meg az észak-amerikai Egyház számára. Eszerint a fiatalok közti munkát prioritásnak kell tekinteni. Nem szabad persze elfelejtkezni a szegények iránti preferenciáról, melyet az amerikai egyház már korábban zászlójára tûzött, ugyanakkor a kongresszus szerint az Egyháznak nagyobb mértékben kell anyagi, emberi és lelki forrásokat befektetnie a fiatalokkal való munkába.⁵

Az imádság elsõbbsége

A sikeres hivatásgondozó programok közös jellemzõje, hogy ezekben a lelki élet elsõbbséget kapott. Általános megfigyelés, hogy azok a közösségek, ahol imádságos légkör van, ahol a lelki életet komolyan veszik, azok vonzzák a fiatalokat. Az imádságnak tulajdonított fontosság kifejezõdik abban is, ahogy az adott közösség imádkozik a hivatásokért. Vannak egyházmegyék, ahol a püspök elrendelte, hogy minden plébánián rendszeresen imádkozzanak a hivatásokért. Vannak plébániák, ahol a hívek egy kis füzetbe írhatják be, hogy hivatásokért ajánlják fel a szentmiséjüket. Máshol, például az angol kanadai jezsuitáknál, minden szentmise után közösen imádkoznak hivatásokért.

A tapasztalatok szerint a gyakori szentségimádás különösen nagy jelentõségû. A Serra International, a papi és szerzetesi hivatások támogatására létrejött mozgalom, kezdeményezte azt a szentségimádási láncot, amely immár a világ számos országában mûködik. Jellegzetessége, hogy a hivatásokért felajánlott szentségimádást a világi keresztények kezdeményezik és szervezik.⁶ David Ricken, a hivatásokban gazdag cheyenne-i egyházmegye püspöke szerint az, hogy egyházmegyéjében az utóbbi években nagyobb hangsúlyt kapott szentségimádás, nagyban hozzájárult a hívás iránti növekvõ érzékenységhez.⁷ Hasonló tapasztalatoktól ösztönözve egyes egyházmegyék püspökei elrendelték, hogy minden plébánián legyen rendszeres szentségimádás hivatásokért.⁸ Nemrégiben Benedek pápa is az eucharisztiáról szóló szinódus egyik tanulságaként emelte ki azt az általános tapasztalatot, hogy a szentségimádás következményeként élet tér vissza plébániai közösségekbe, és új hivatások születnek.⁹

A lelki élet elsõbbségéhez tartozik a fiatalok imádságra tanítása is. Brian Bashista, az arlingtoni egyházmegye hivatásgondozója¹⁰ abban látja a legfõbb okát annak, hogy csak kevés fiatal érzi magát hivatottnak papi vagy szerzetesi életre, hogy sokaknak nincs imaéletük, vagy ha van, akkor csak nagyon felületes. Éppen ezért az imádság iskolája, a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolat segítése az egyik legfontosabb hivatásgondozói munka. Az a fiatal, aki rendszeresen imádkozik, sokkal fogékonyabb az esetleges szerzetesi vagy papi hivatás elfogadására. A hivatás Isten ajándéka, ezért mindenekelõtt az Istennel való bensõséges kapcsolatra kell segíteni a fiatalokat ahhoz, hogy meghallhassák a hívást.

Összefogás hivatásokért

Megfigyelték, hogy a hivatásban gazdag közösségekben a közösség minden tagja aktívan vesz részt a hivatásgondozásban. Mindenki a saját apostoli területén igyekszik jobban odafigyelni azokra a fiatalokra, akik alkalmasnak tûnnek a papi vagy a szerzetesi életre. Mindenki hivatásgondozónak tekinti magát, nem csak a sajátosan hivatásgondozási feladattal megbízott személy. Ezenfelül, például az oregoni jezsuita provinciában, minden jezsuita közösségben van egy hivatásfelelõs, aki megszervezi az adott közösség hivatásgondozási programjait (pl. nyílt napok, fiatalok rendszeres meghívása valami lelki programra és vacsorára a közösségbe stb.). A közösségek erõfeszítését az is jelzi, hogy komoly személyi és anyagi áldozatokat is vállalnak a hivatásgondozás érdekében. A legtöbb úgymond sikeres közösségben fõállásban foglalkozik valaki hivatásgondozással, és ott évekre lebontott hivatásgondozási tervet dolgoznak ki.

A hivatásokért való összefogást az egyes közösségeken felülemelkedõ, nemzeti szervezetek is segítik. Ilyen például az amerikai NRVC¹¹ (Nemzeti Szerzetes Hivatás Konferencia), mely rendszeres továbbképzési programokat és találkozókat szervez hivatásgondozóknak, és egyéb módokon is segíti munkájukat (pl. folyóirat-kiadás).

Nagy jelentõségû a világi keresztények szerepe is ebben a munkában. Az angol kanadai jezsuitáknál például minden jezsuita intézménynél létrehoztak egy hivatásgondozó csapatot, amelyben számos világi is dolgozik nagy lelkesedéssel, és közösen szerveznek hivatásgondozási programokat. Ide tartozik a szülõk hozzáállásának kérdése is. A kutatások azt mutatják, hogy a szülõk pozitív, bátorító magatartása rendkívüli jelentõségû abban, hogy valaki meri-e követni a hivatást.¹² Külön érdemes kiemelni a nõk szerepét. Egy kanadai jezsuita mondta el azt a tapasztalatát, hogy nõk szájából hallotta eddig a legbátorítóbb hivatásébresztõ tanúságtételeket. Arra utalt, hogy milyen bátorító volt az, amikor rendtársainak lánytestvéreit hallotta lelkesen beszélni a testvérük hivatásáról. A nõk bátorító magatartása nagyon tudja táplálni és erõsíteni a csírázó hivatásokat, ugyanakkor, sajnos, az is igaz, hogy ott, ahol a túlzott feminizmus légköre uralkodik, ahol a férfi papságot valami irigységgel és rivalizálással szemlélik, a helyzet nagyon elbizonytalanítja azokat a fiúkat, akik a papságon gondolkodnak, és olyan légkört teremthet, amely elfojthatja a hivatásokat.

Személyes figyelem, meghívás és kísérés

Egy, az amerikai püspöki kar által készített felmérés¹³ szerint a jelenlegi papok 78%-a említette, hogy elõször egy pap vetette fel nekik a gondolatot, hogy nem akarnak-e esetleg papok lenni. A hivatásgondozók is arról számolnak be, hogy akik hozzájuk jönnek, azok többsége már egy pappal személyes kapcsolatban volt, aki felvetette nekik a hivatás kérdését. Ehhez képest csak nagyon kevés fiatallal találkoztak, aki személyes kapcsolat nélkül, csak az internet vagy más hirdetés hatására indult el a hivatás útján. Az említett tanulmány megállapítja, hogy nem igaz, hogy ma kisebb az érdeklõdés a fiatalok között a papi és szerzetesi hivatás iránt, mint régen. Igenis sokan gondolnak erre. A katolikus középiskolás korosztály 36%-ának megfordult a fejében az egyházi hivatás, 13% tartósan és komolyan foglalkozott vele, sõt 6%-uk továbbra is gondolkodik. Ugyanakkor a felmérés szerint az amerikai katolikus fiatalok mindössze 15%-a mondhatta el, hogy valaha is bátorítást kapott papi, szerzetesi hivatást illetõen paptól vagy szerzetestõl, vagy valaki mástól. Vajon miért? Egyik ok, hogy a mai papok sokkal kevésbé bátorítják a fiatalokat, mint korábban tették. A vizsgálat szerint ugyanis, amíg 30 évvel ezelõtt a papok és szerzetesek 64%-a állította, hogy aktívan bátorítja a fiatalokat a papi vagy szerzetesi életre, addig ma ezt csupán 33%-uk mondhatja el magáról. Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy az amerikai papok száma csökkent azóta (számuk 72%-a a korábbinak), a katolikusok száma pedig emelkedett, akkor ez azt jelenti, hogy egy átlagos amerikai fiatal sokkal kevesebb bátorítást kap papjaitól, mint 30 éve, pedig ma sokkal nagyobb ellenszelet kell legyõznie annak a fiatalnak, aki a papságon gondolkodik.

Nem véletlen tehát, hogy sok hivatásgondozó szerint a személyes kapcsolatok döntõ jelentõségûek. A hivatásgondozók egyik legfõbb feladata a hivatás iránt érdeklõdõkkel való személyes törõdés. A hivatás növekedése táplálást, gondoskodást igényel. Ebbe beletartozik az érdeklõdõkkel való alkalmi lelki beszélgetés, késõbb a lelki vezetés is. Az érdeklõdõ, keresõ fiataloknak csoportos foglalkozásokat is tartanak, amelyek nagyon fontosak a fiatalok számára, mert így megtapasztalják, hogy nincsenek egyedül a hivatáskeresésükben. Ugyanakkor a hivatásgondozók nemcsak azok felé fordulnak, akik már kifejezték valamilyen érdeklõdésüket a papi vagy szerzetesi hivatás iránt, hanem törekszenek az alkalmasnak látszó fiatalok bátor megszólítására is. Ez a meghívás alkalmazkodik ahhoz, ahol éppen az illetõ a lelki életében áll. Lehet ez elõször meghívás a komolyabb lelki életre, például lelkigyakorlatra vagy ministrálásra. De bátran fel merik tenni azt a kérdést is: „nem gondoltál esetleg arra, hogy pap vagy szerzetes is lehetnél? Úgy látom, hogy jó talentumaid lennének hozzá.” Sokszor ilyen vagy hasonló személyes kérdés vagy meghívás kiindulópontja lehet a hivatás fejlõdésének. Vannak egyházmegyék, ahol immár szokássá vált az éves hivatástisztázó lelkigyakorlat, amelyen sok fiatal vesz részt azzal a kérdéssel: „vajon engem mire hív az Úr?” Itt már a katolikus kultúra részéve vált, hogy egy fiatal ezt kérdezi magától.

Sajátos hivatásgondozó intézmények és programok

A montreali hivatáskonferencia arra is felhívta a figyelmet, hogy a hivatásgondozás terén a korábbi toborzó jellegû módszereket ki kell egészíteni egy fokozatos, építkezõ jellegû hivatáspasztorációval. A hivatáspasztoráció tehát nem pusztán direkt jelöltkeresés a papi és szerzetesi hivatások számára, hanem komplex program, mely magában foglalja az imádság és liturgia, a nevelés, katekézis világát (pl. házasság, papság, szerzetesség mind a hitoktatás fontos témái legyenek). Része ennek a szolgálatra való felkészítés és a szolgálatba való bevonás is (pl. önkéntes programok, plébániai szolgálat stb.).

Mindemellett persze számos kifejezetten hivatásgondozó intézmény és program van Észak-Amerikában. Immár általánosan elterjedt a nyílt napok intézménye, amikor a kolostorok és szemináriumok megnyitják kapuikat minden érdeklõdõ számára. Több egyházmegye sajátos programokat kínál fel hivatásukat keresõ fiatalok számára, mint hivatástisztázó csoport vagy hivatásgondozó ház, ahol hosszabb ideig együtt laknak a keresõ fiatalok, miközben lelki képzésben részesülnek. A torontói egyházmegyében immár 20 éve van egy ilyen ház, és már több mint 50 papot adott az egyházmegyének. Az ilyen háznak az is feladata, hogy kiszûrje azokat, akik valamilyen oknál fogva nem valók papnak. Ez is komoly eredmény.

A „Called by name” vagyis „neveden szólítottalak” program¹⁴ egyfajta plébániai hivatásgondozói módszer, melynek lényege, hogy a plébániai közösséghez tartozó emberek ajánlanak olyan fiatalokat, akiket õk alkalmasnak látnának papságra, illetve szerzetességre. Ezeket a fiatalokat aztán személyesen meghívják egy külön továbbképzésre, amelynek középpontjában a hivatás áll.¹⁵

A hivatásnapok is egyre jobban elterjedt gyakorlatot jelentenek. Torontóban például az egyetemi lelkészségen két februári vasárnap a hivatások vasárnapja. Az elsõ héten egy szerzetesnõvér tanúságtételét hallhattuk. A szentmise után pedig megnéztünk egy kiállítást, ahol minden szerzetesi közösségnek volt egy pavilonja információs anyaggal. Itt lehetett találkozni emberekkel, kérdezgetni szerzeteseket. A következõ héten az egyházmegyei hivatás állt a középpontban, és egy kispap tanúságtételét hallhattuk.

Modern kommunikációs eszközök használata

A modern kommunikációs eszközöknek rendkívül nagy befolyásuk van a fiatalokra. Az észak-amerikai hivatásgondozók igyekszenek jóra használni ezt a hatalmas eszközt. Az utóbbi idõben számos filmet készítettek papi és szerzetesi hivatásról. Sok szerzetesközösség egy, a közösséget bemutató DVD-t ad az érdeklõdõk kezébe. Nemrégiben pedig egy TV-sorozatot készítettek, amely olyan fiatalok élettörténetét mutatta be, akik azzal a dilemmával küzdöttek, hogy a családi életet vagy a papságot válasszák. Vannak szerzetesközösségek, melyek szoros kapcsolatot ápolnak a helyi rádió, tévé, illetve írott sajtó munkatársaival, és rendszeresen tudósítják õket rendezvényeikrõl. Mindezt persze úgy tálalják, hogy a média érdeklõdését felkeltsék.

A tapasztalat mutatja, hogy az internet a fiatalok világában egyre nagyobb jelentõségû. A legtöbb fiatal az internet révén kezd tájékozódni arról, ami érdekli. Kutatások mutatják, hogy a legtöbb olyan közösség, mely hivatásokat vonz, jól megtervezett, színes honlappal is rendelkezik, melyet rendszeresen frissít. Némely közösség pedig egészen új utakat is próbál, például a washingtoni vizitációs nõvérek nagyon igényes blogot indítottak.¹⁶

Vannak nagyobb honlapok is a hivatás témában, melyeket egyházmegyék, illetve szerzetesrendek közösen tartanak fenn,¹⁷ ahol nagyon sok segédanyag található, melyek a megkülönböztetést segítik. Ilyenek például tanúságtételek, hivatástörténetek, megkülönböztetés módjáról szóló írások, hirdetések lelkigyakorlatokról és hivatástisztázó programokról, lehetõség kérdés feltevésére, imádságok, rövid videofilmek, információk a létezõ szerzetesközösségekrõl, egyházi dokumentumok hivatásról, pápai megszólalások, továbbá letölthetõ kateketikai segédanyagok hitoktatók számára.

Az internet mellett sok közösség hirdetéseket tesz közzé, melyeket kommunikációs szakemberek bevonásával terveznek meg. A kommunikációs szakemberek alkalmazása a hirdetés és internet területén lehetõvé teszi, hogy a szerzetesek vagy az egyházmegye papjai jobban felszabaduljanak arra a munkára, amely az õ sajátos feladatuk, és amelyet csak õk tudnak elvégezni: nevezetesen az érdeklõdõkkel való személyes kapcsolatra.

Láthatóság

Nem utolsó szempont a láthatóság kérdése sem. Nemrégiben a Time magazin¹⁸ számolt be arról, hogy az Egyesült Államokban egyfajta reneszánsza van a szerzetesi életnek azon közösségek körében, amelyek szerzetesi ruhát viselnek. Ez világosan jelzi, hogy a láthatóság, a szerzetesi vagy papi identitás világos felvállalása vonzó a fiatalok számára, fõleg egy olyan korban, amikor sok amerikai fiatal csak filmen látott szerzetest. Teréz anya nõvérei például nem küzdenek hivatáshiánnyal, pedig nincs is semmilyen hivatásgondozó programjuk azon a radikális evangéliumi életen kívül, amelyet naponta gyakorolnak a legnyomorultabbak között. Viszont õk láthatók, egyszerû szerzetesi ruhájuk hangos prédikáció az amerikai nagyvárosok utcáin.

Az Egyház szeretete

Végül meg kell említeni az Egyházhoz való viszony szempontját is. Érdekes módon azok az egyházmegyék és közösségek, ahol már évtizedek óta sokat beszéltek és vitatkoztak a hivatáskrízisrõl és ennek megoldásaként a papi nõtlenség eltörlésérõl, a nõi papság kérdésérõl vagy az Egyház radikális átalakításának szükségességérõl – nos ott a krízisrõl szóló próféciák mintha önbeteljesítõ jóslatokká váltak volna, és valóban hivatáskrízissel küzdenek. Úgy látszik, hogy azok a közösségek, melyekben az intézményes Egyházzal szembeni kritikus légkör uralkodik, alig tudnak elkötelezõdésre vonzani fiatalokat. Ugyanakkor az intézményes Egyház és a tanítóhivatala iránt látható módon elkötelezett egyházmegyék és szerzetesközösségek sokkal nagyobb számban vonzzák a fiatalokat. A világos identitás és határozott elkötelezõdés vonzó. Egy jezsuita hivatásgondozó említette, hogy ma Amerikában döntõ mértékben az ún. „II. János Pál generáció” jelentkezik papnak vagy szerzetesnek, vagyis azok a fiatalok, akik szerették II. János Pált, és komolyan vették az õ üzenetét. Az Egyház iránti szeretet és tisztelet fontos sajátossága ezeknek a fiataloknak. Õk már nem értik a korábbi generációk vélt vagy valós problémáit az Egyházzal, õk másra vágynak. A 2002-es montreali hivatáskonferencia résztvevõi között nagy számban voltak felnõtt fiatalok, akik így fogalmazták meg kívánságukat az Egyház felé: „mi arra törekszünk, hogy szentek legyünk ma, és hogy a következõ nemzedék szentjeit neveljük. Kérünk benneteket, hogy adjátok át nekünk azokat a forrásokat, melyekre szükségünk van, hogy azzá váljunk, amire Isten hív minket! (. . .) Mint fiatal katolikusok kérünk benneteket, hogy erõsítsétek meg a mi identitásunkat. Adjatok nekünk értelmes katekézist, folytonos képzést és nevelést. Segítsetek, hogy elmélyültebben érthessük meg katolikus történelmünket és hitünk jelen valóságait.”¹⁹

Befejezés

Az észak-amerikai példa mutatja, hogy a hivatás az Isten ajándéka, de ez az ajándék az egyházi közösség aktív közremûködése által adatik. Csodareceptek persze nincsenek. A legjobb hivatásgondozás nyilván a hiteles papi, illetve szerzetesi élet, és hosszabb távon ennek van igazi vonzó és megtartó ereje. Enélkül a hivatásgondozás csak üres, sõt akár káros propaganda lenne. Számos új alapítású közösség, mint a Teréz anya nõvérei, azért vonzó, mert radikálisan élik a hivatásukat. Persze a nagy múltú, egykor hivatások tömegeit vonzó intézmények megújulása nem könnyû, mégis a példák azt mutatják, hogy lehetséges. A jó hivatásgondozási munka gyakran az egész közösség bensõ megújulásához is hozzájárulhat, és olyan közösségek, melyek hosszú évekig egyetlen novíciussal sem rendelkeztek, ma újra kapnak utánpótlást. A következetes, alapos és hittel teli munkát megáldja az Úr, aki ma is hívni akar fiatalokat. Vajon meglátjuk-e, hogy mi a mi feladatunk ebben?

Jegyzetek

¹ http://www.geocities.com/peterpaulmin/PriestShortage.html

² Continental Congress on Vocations to Ordained Ministry and Consecrated Life in North America (3rd: 2003: Montreal, Quebec). Conversion, discernment, mission: creating a vocation culture in North America: Pastoral Plan of the third Continental Congress on Vocations to Ordained Ministry and Consecrated Life in North America. Ottawa: CCCB Publications, 2003.

³ A pápa 1993-ban a papi és szerzetesi hivatásokért való imádság XXX. világnapjára szóló üzenetben említette elõször, és utána számos alkalommal beszélt róla.

⁴ http://www.vatican.va/holy_father/john_paul_ii/letters/2002/documents/hf_jp-ii_let
_20020419_turcotte-vocations_en.html

⁵ Vö. Continental Congress on Vocations, 14.

⁶ A programnak a leírása megtalálható:
http://www.vocation.com/media/docuents/GuideToStartingAdoration.pdf

⁷ Vö. http://www.ignatiusinsight.com/features2005/print2005/ziegler_seminarians_aug05.html

⁸ Uo.

⁹ A pápa 2007. február 23-án beszélt errõl. XVI. Benedek pápa a szinódus utáni exhortációjában az eucharisztikus adoráció gyakorlására buzdítja az Egyházat; vö. Sacramentum caritatis 66–68.

¹⁰ Vö. A Zenit által készítet riport, http://www.zenit.org/article-15791?l=english

¹¹ Ld. http://www.nrvc.net/

¹² Vö. Young Adult Catholics: Religion in the Culture of Choice, Hoge, Johnson, Dingis, and Gonzales, 2001, University of Notre Dame; CARA Compendium, 1997.

¹³ Uo.

¹⁴ A program részletes leírása: www.vocations.com/calledbyname.doc

¹⁵ Egy másik nagyon érdekes módszer az ún. Sámuel-program; ld. http://www.apostlesofil.org/samuel_group.htm

¹⁶ http://livejesus.blogspot.com/

¹⁷ http://www.catholicsoncall.org http://www.vocations.ca
http://www.vocations.com http://www.vocation.com/

¹⁸ http://www.time.com/time/magazine/article/0,9171,1558292,00.html

¹⁹ Continental Congress on Vocations, 116–117.