E SZÁMUNK ELÉ

JÉZUS: MÁRIA FIA, ISTEN FIA

Amikor április 13-án Christoph Schönborn bécsi bíboros érsek bemutatta Joseph Ratzinger (XVI. Benedek) új könyvét a Názáreti Jézusról, többek között ezeket mondta: „Folyamatosan kerülnek piacra azok a látszólag új felfedezések, amelyek a Názáreti Jézus teljesen »más« történetét kívánják leleplezni.” A bíboros, utalva a hírhedt Da Vinci-kódra és a hozzá hasonló fantáziaszüleményekre, hozzáfûzte: „Jézus alakjának biblikus és egyházi bemutatása nem a papok trükkje vagy az egyház csalása”, és Jézus „igaziságát” nem nyomják el „sötét összeesküvõk, akik leginkább a Vatikánban fordulnak elõ. Éppen ellenkezõleg, XVI. Benedek pápa könyvének fõ célja az, hogy bemutassa az evangéliumok által adott Jézus-kép történelmi hitelességét.”

Egy magyar református lelkész, Vladár Gábor (Mérleg 2000/4, 452kk), bírálva az újabb Jézus-irodalmat, szellemesen írta (hivatkozva a Der Spiegel és a Time magazin összeállításaira): „Se szeri, se száma a Jézusról szóló, népszerûsítõ stílusban írt, legtöbbször áltudományos bestsellereknek, amelyek mindig valami meghökkentõt kívánnak Jézussal kapcsolatban kideríteni. Ezek az írók sajátos recept szerint írják könyvüket, amely pl. így hangzik: végy egy »autentikus«, éppen most felfedezett, lehetõleg gnosztikus evangéliumot, vagy a magyar ízlésnek jobban megfelelõ, zamatos »sumér–magyar« örökséget, adj hozzá egy jó adag qumrániasított, vagy »pártus« herceggé kinevezett Jézust, keverj bele néhány csipet vallási-politikai kalandot à la James Bond, ne felejtsd ki a Vatikán sötét pincéjében folyó obskúrus egyházi összeesküvést; nem árt az iszlám világából is hozzáadni néhány ellenséget, és az egészet szórd meg azzal a felismeréssel, hogy Jézus egészen más volt, mint ahogyan azt a keresztény egyházak hívei kétezer éven át hitték.”

Magyar nyelven is burjánzik ez a fantasztikus, áltudományos Jézus-irodalom. Mostani számunkban ebbõl adunk ízelítõt; de fõleg Jézus igazi arcát szeretnénk vázolni, amikor ezt az irodalmat bíráljuk. A Távlatok korábbi számaiból lásd: Nemeshegyi P.: „A valódi Jézus keresése” (Távlatok. 1995/6, 839–859); Szabó F.: „Mi az igazság a Holt-tengeri tekercsek körül?” (Távlatok 1998/1, 137–140). – Mostani témánkhoz lásd még a Távlatok 1994/3–4. számának dossziéját: „Jézus Krisztus tegnap és ma”, különösen is Nemeshegyi Péter „A történelmi Jézus és a hit Krisztusa” címû vezetõ tanulmányát.

Húsvét után az apostolok, amikor a keresztre feszített és feltámadt Jézust hirdetik, az ószövetségi írásokra hivatkozva bizonyítják, hogy Õ a megígért Messiás (vö. Csel 2,22–33; 1Kor 15,1–5). Izrael nélkül Jézus története érthetetlen, bármennyire újat is hozott az Ószövetséghez viszonyítva. Jézus maga – „Dávid sarja” – tanításában állandóan hivatkozik a bibliai hagyományra, amikor Isten országáról, Jahvérõl, a Törvényrõl beszél, vagy amikor fokozatosan feltárja személye titkát, kiigazítva a zsidók politikai színezetû messiási elképzeléseit. Jézus „gyökerei” tehát Izrael történetébe nyúlnak. Máté és Lukács evangéliuma elején Jézus nemzetségtábláját olvashatjuk: Máté Ábrahámtól, Lukács Ádámtól – sõt Istentõl – származtatja az Üdvözítõt.

Jézus Krisztus valóságos ember: Mária Fia, asszony szülöttje (Gal 4,4). Testben létezett, táplálkozott, növekedett, fáradtságot és örömet érzett, szeretett, szeretetbõl meghalt értünk. Mindenben hasonló lett hozzánk a bûnt kivéve. Ezt a Zsidóknak írt levélben olvassuk (Zsid 2,16–18; 5,7). Figyelemre méltó, hogy ugyanebben a levélben Jézus isteni mivoltáról, a teremtésben való részvételérõl (1,2kk), felmagasztaltatásáról (1,3–14; vö. Ef 1,20kk) nagyon határozott állítások szerepelnek.

Jézus tehát õsei révén beilleszkedik Izrael történetébe, szolidáris népével, fajával, földjével. Anyját Názáretben Mirjamnak (Máriának) hívják, nevelõapja József, az ács. Mindenki így ismeri kezdetben. Csak fokozatosan fedi fel isteni mivoltát csodatetteivel, tanításával, a Törvényt sajátosan magyarázó és a bûnöket bocsátó hatalma kinyilvánításával. Végül majd – a pünkösdi Lélek megvilágosító kegyelmével – halála és feltámadása lesz a döntõ bizonyíték arra, hogy Õ a Messiás, a Szabadító, ahogy Jesua neve is jelzi.

Az evangéliumokból kirajzolódó Jézus-arc annyira emberi és isteni egyszerre, Jézus annyira istenien (tökéletesen) ember, arca dicsõségének kisugárzása annyira túlszárnyal minden elképzelést, hogy ez a tény már magában is jelzi transzcendens, isteni mivoltát. „Az Evangéliumok Jézus-képe nem magyarázható sem valami zseni által megrajzolt arcképpel, sem olyan legendával, amely egy tiszteletre méltó emlék köré szõtte volna a születõ kereszténység álmait és sóvárgásait; ez a kép egy élõ határozott egyediségét mutatja, egy a fajtánkból származó emberét, aki mindig megdöbbent bennünket, de ugyanakkor minden vonása felismerhetõ, mert emberségünk jegyeit viseli magán.” (J. Guillet: Jésus Christ dans notre monde, Párizs. 1979, 16.)

A Názáreti Jézus arca tehát egyszerre az emberfiáé és az Isten Fiáé. Jézus Krisztus nem pusztán álruhában leereszkedõ istenség, nem is félisten, hanem Isten megtestesült, emberré lett Fia. A világfejlõdés egy bizonyos fokán, a keleti, egyiptomi és görög kultúrák útkeresztezõdésén, három kontinens találkozásánál lépett a földre, lett egy nép fia, vállalta sorsunkat és történelmünket, és lett a világ Üdvözítõje. „Az Ige testté lett, és közöttünk lakozott. . .”

A Názáreti Jézus a keresztény hívõ számára nemcsak „páratlan szépségû ember”, nemcsak egy próféta annyi sok más között, nemcsak az „emberi energiák örökös tolvaja”, ahogy az egyik modern költõ mondta, hanem olyan személy, akivel itt és most találkozhat a hitben, mert feltámadott, él, amint Pál bizonygatta Cezáreában Festus helytartó elõtt (Csel 25,18–20). S. Kierkegaard szerint a hitben Krisztus kortársai lehetünk. De ha a Feltámadottban csupán a hit Krisztusát látjuk, akinek semmiféle belsõ azonossága nincs a történelem Jézusával, érthetetlen lesz Jézus egész alakja. Másrészt, ha elhagyjuk a feltámadást, nemcsak Jézus földi életének egy kis pontja lesz érthetetlen, hanem az egész „Jézus-jelenség”.

Szükség van a történeti-kritikai módszer alkalmazására; ezt teszi Ratzinger pápa is a Názáreti Jézusról szóló új könyvében, ugyanakkor az elõszóban jelzi a módszer korlátait is. Sokszor meghökkenve olvassuk egyes mai exegéták elemzéseit, szõrszálhasogatását, amikor igyekeznek rekonstruálni a történeti Jézus alakját, meghatározni tulajdonképpeni szavait (ipsissima verba), és közben önkényes vágásokat végeznek a szent szövegekben; viviszekciónak vetik alá az élõ (mert ma is hozzánk szóló és minket megszólító) Igét, és végül marad egy szövegtöredék-halmaz. Ezután már – fõleg hit nélkül – lehetetlen összeilleszteni a szinkronelemzés pozdorjáját, meglátni Jézus Krisztus szépséges, istenemberi alakját, Jézusét, akinek arcán felragyogott Isten dicsõsége (2Kor 4,4–6).

* * *

Mostani számunkban foglalkozunk még hazánk helyzetével, a tagadhatatlan súlyos erkölcsi válsággal. Ezt az államelnök után tekintélyes politikusok és értelmiségiek is hangoztatták. Különféle kerekasztal-csoportosulások igyekeznek megállapítani a pontos diagnózist, hogy az orvoslás módját is megtalálják. Az Írószövetség Fóruma figyelmeztette az írástudókat felelõsségükre: „vétkesek közt cinkos, aki néma” (Babits). A Demokrácia Kerekasztal mottóul tûzte ki: „Hisszük és valljuk, hogy egyetlen demokrácia sem létezhet morális szilárdság és társadalmi (belsõ) elfogadottság, azaz »ethosz« nélkül.” Csoóri Sándor Márciusi Levél címû kiáltványa amolyan „morális felsõházat” kíván összehozni a csatlakozókból, azt hangoztatva, hogy „egy nemzet boldogsága inkább függ az emberek jellemétõl, mint a kormányzás formájától”.

Tíz évvel ezelõtt a Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevelet adott ki Igazságosabb és testvériesebb világot! címmel, amelyben felmérte az ország társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális helyzetét, hogy a rendszerváltozás után megjelölje a tennivalókat, az új evangelizálás feladatait. A püspöki kar a pápák szociális körlevele szerint, leginkább II. János Pál Centesimus annus kezdetû enciklikáját követve, a morális teológia körébe tartozó társadalmi tanítást konkrét helyzetünkre alkalmazta: „Különösen is azt kívánom – írta a pápa –, hogy azokban az országokban ismertessék és alkalmazzák a társadalmi tanítást, amelyekben a »létezõ szocializmus« bukása után nagy az elbizonytalanodás az újjáépítés tekintetében.” A magyar fõpásztorok megállapították, hogy az 1989–90-es „békés átmenet” után a politikai átalakulás és a demokrácia nem hozta magával a sokak által remélt jólétet, és még igen sok a tennivaló, hogy valóban emberhez méltó életet élhessenek az emberek a magyar társadalomban. A püspökkari körlevél 66. pontjában ezeket olvastuk:

„A hatalom birtokosai, a politikai osztály tagjai nem képesek meggyõzõen és hitelesen képviselni a politika új minõségét, amit az állampolgárok joggal elvárnak. A polgárok egy része úgy véli, hogy a politikusok, elsõsorban a választott képviselõk és a parlamenti pártok egy új (de gyakran a régi személyekbõl álló) elitet alkotnak, amely nem érzékeny a társadalom valódi helyzetére és problémáira. Bízunk azonban abban, hogy a politikusok nagyobb része õszintén törekszik hivatásának betöltésére.

Magyarországon (akárcsak a többi volt szocialista országban) az állam átalakításának paradoxona, hogy egyfelõl le kell építeni egy totalitárius, centralizált, bürokratikus és a társadalmi tulajdonra épülõ államot, másfelõl fel kell építeni a pluralizmusra épülõ, de mûködõképes államot. Ez valójában átépítést jelent.”

A püspökkari körlevél többi fejezetének helyzetképe is nagyon idõszerû. Sõt, sajnos, az elmúlt tíz év alatt az ország helyzete lényegesen súlyosbodott. A képviseleti demokrácia nem érvényesül. Nincs meg a politikai hatalom és a társadalom közötti folyamatos és õszinte párbeszéd. A különféle trükkökkel hatalomra került kormányzó klikk gyakorlatában szétvált a politika és az erkölcs. Ebben a helyzetben súlyos feladat vár a hívõ keresztényekre, politikusokra, értelmiségiekre, egyháziakra és minden hívõre, hogy – együttmûködve a jóakaratú és a köz javát keresõ nem hívõkkel – tõlük telhetõen igyekezzenek érvényre juttatni a magán- és közéletben az evangéliumi tanítást.