SZEMLE



Puskás Attila, A teremtés teológiája, Szent István Társulat, Budapest, 2006, 341 o.

Ritka öröm magyar szerzõtõl alkotott kiváló teológia-szakkönyvet olvasni. Ilyen örömmel ajándékozott meg bennünket a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hittudományi karának fiatal professzora, Puskás Attila. A teremtés a dogmatikai és szisztematikus teológia egyik legfontosabb témája. Számos új szentírás-tudományi, filozófiai és természettudományos kérdést érint. A szerzõ mindezekben a kérdésekben bámulatos jártasságot mutat. Bizonyítja ezt a tizenegy oldalas szakirodalmi bibliográfia is. Ugyanakkor egész mûvét áthatja a mély keresztény hit. A szerzõ teljesen nyitott új kérdések felé, de egy pillanatig sem tér el az Isten népének évezredes hitétõl. Az olvasó e könyvbõl megtapasztalhatja, hogy lehetünk egyszerre mélyen hívõ keresztények és 21. századi gondolkodó emberek.

A könyvben kifejtett teremtéstan újszerûsége, hogy azt a Szentháromság-hittel hozza szerves kapcsolatba. Ezt a több külföldi modern katolikus és protestáns teológusnál is látható irányzat a magyar teológiai irodalomban újdonságnak számít, és nagyon örvendetes.

A könyv a teremtés kérdésének alapos exegetikai tárgyalásával kezdõdik, amely kitér a bibliai antropológia kérdéseire is. Szól az angyalok teremtésérõl is. A dogmatörténeti kifejtés nagyon alapos. Általa megismerkedünk az ókori és a középkori teremtésteológiával. A legérdekesebb persze az újkori fejlemények tárgyalása.

A „rendszerezõ reflexió” címû szisztematikus részben a szerzõ, elõször is, Leo Scheffczyk, Hans Urs von Balthasar és Gisbert Greshake nyomán kifejti, hogy miként érthetjük meg jobban a teremtés mûvét, ha azt a Szentháromság mûveként értelmezzük. A következõ fejezetek a semmibõl való teremtés, a Teremtõ szabadsága, a teremtés célja és a fenntartás, együttmûködés, gondviselés kérdéseit tárgyalják. A teremtés céljának magyarázatánál különösen örültem annak, hogy Alszeghy Zoltán és Maurizio Flick kiváló magyarázatát hosszasan és helyeslõen ismerteti.

A mai olvasót talán leginkább a teremtéshit és a természettudományos gondolkodás viszonyáról szóló következõ fejezetek érdeklik. A szerzõ érdekes módon mutatja be a teremtéshit és a természettudományos kutatás kapcsolatát értelmezõ különbözõ modelleket:

1. A versengõ magyarázatok, amelyeknek két alfaja a szembenálló versengés és a kiegészítõ versengés modellje. Elõbbi a teljes szembeszegülést választja, és mind a teológia, mind a természettudomány részérõl az illetékességek határait jogtalanul átlépi. A második esetben a teológusok a természettudományos magyarázat fehér foltjait egy hézagpótló Isten mûködésére hivatkozva igyekeznek pótolni. Ez a teológusok részérõl az utóbbi évtizedekben állandóan visszavonuló stratégiát jelentett, a teológia hitelességének nagy kárára. A 2. modell a különbözõ síkok modellje. Ez szigorúan elõírja a teológia és a természettudományos kutatás illetékességének határait. Két alfaja van: vagy azt állítja, hogy a kétféle magyarázat között nincsenek érintkezési pontok, mert a természettudományok illetékessége az empirikus tapasztalásra korlátozódik. Ez igaz, de a szerzõ mégis úgy véli, hogy a modell másik alfaja a helyesebb, vagyis a különbözõ síkú magyarázatoknál a filozófia közvetítette érintkezési pontok lehetségesek. E modellnek további három altípusát mutatja be a szerzõ, amelyek közül a Gánóczy Sándor, illetve Wolfhart Pannenberg által kidolgozott magyarázatokkal ért egyet. A szerzõ ismerteti az egyes modern természettudósok által kidolgozott elméletet, amely a kozmosz antropikus hangoltságát mutatja be „A kozmosz antropikus hangoltságával való számvetés nemcsak a létezés tényére, hanem a létezés milyenségére is rácsodálkozó ontológia felvázolását teszi lehetõvé” – mondja a szerzõ (238. o.). A fejlõdéselmélettel foglalkozó záró fejezetben a szerzõ kiemeli, hogy a teremtésteológia gondviselésrõl szóló tanával az a természetfilozófiai interpretáció illeszthetõ össze, „mely legalább nyitott az evolúció teleologikus (célirányos) értelmezésére” (246. o.).

Nagyon örültem, hogy ebben az összefüggésben Karl Rahnernek az aktív öntranszcendenciára vonatkozó magyarázatát helyeslõleg ismerteti, és külön fejezetekben Teilhard de Chardin, Gánóczy Sándor és Gisbert Greshake krisztocentrikus, illetve szentháromságtanos evolúciómagyarázatait is részletesen bemutatja.

Az evolúció kérdésének tárgyalását befejezve a szerzõ megemlíti XII. Pius 1950-ben kiadott Humani generis kezdetû enciklikáját, amely az emberi test egy másik élõlénytõl való leszármazásának állítását megengedi, de a poligenizmust, vagyis azt a nézetet, hogy az emberi nem több õsszülõtõl származott, a katolikus hittel összeegyeztethetetlennek mondja. A megokolás azonban nem az, hogy a teremtés könyvének leírását az õsszülõkrõl szó szerint kellene venni, hanem az, hogy a poligenizmus elfogadása ellentétben állni látszik az áteredõ bûn dogmájával. „Következésképpen – írja a szerzõ – a monogenizmus tétele annyit ér, amennyire nélkülözhetetlen az áteredõ bûn dogmájának a monogenizmussal való összekötése. 1950-ben még nem látszott, hogy hogyan lehet tagadni a monogenizmust az áteredõ bûn tagadása nélkül, mára viszont olyan teológiai megoldások születtek, melyek azt mutatják, hogy a kettõ nem szükségképpen tartozik össze, s így végsõ soron a poligenista elgondolás sem áll szemben teológiai igazsággal.” (265. o.) A szerzõnek ezen állásfoglalásával teljesen egyetértek.

A következõ részben a szerzõ a keresztény antropológia teremtésteológiai alapjait taglalja. E részben különösen meglátszik a szerzõ alapos filozófiai képzettsége, hiszen filozófiából doktorált a római Gergely Egyetemen.

Még egy nagyon értékes fejezettel ajándékoz meg a szerzõ, amelyben a teremtésteológia és a természetvédelem kapcsolatát taglalja, kiváló módon. Az utolsó fejezet az angyalok teológiáját fejti ki röviden.

Könyvismertetésben kritikának is illik lennie. Én kettõt fogalmaznék meg.

Az egyik Izrael teremtéshitének az üdvtörténeti tapasztalatokkal való kapcsolatát illeti. A szerzõ, sokakat követve, úgy vélekedik, hogy „a teremtéshitet Istennek az õ népével kötött szövetsége határozta meg” (44. o.). Ezzel szemben Hans Kessler a Lexikon für Theologie und Kirche új kiadásában a Schöpfung címszó alatt azt a nézetet fejti ki, hogy a teremtéshit Izraelben régebbi, mint az üdvtörténeti felfogás. Nem érvelhetett volna, például, a Deutero-Izajás olyan masszív módon a teremtés tanából az üdvtörténeti szabadulás alátámasztására, ha ez a tan nem lett volna már régóta mélyen belegyökerezve az izraeliták hitébe. A teremtés tanánál jobban figyelembe kell venni – mondja Kessler – az izraelita bölcsességirodalmat, ahol a teremtés nem üdvtörténeti perspektívában szerepel. Én is azt hiszem, hogy minden dolog eredetének kérdése olyan õsi emberi kérdés, hogy az üdvtörténeti eseményektõl függetlenül is ezen bizonyára elgondolkoztak az izraeliták, már a legrégebbi idõben is.

A másik általánosabb észrevétel az, hogy Puskás Attila mûve a mai nemzetközi teológia élvonalában áll ugyan, de nem találtam benne semmi sajátosan „magyaros” vonást. Ha igaz, hogy a II. vatikáni zsinat szerint a teológiát minden kultúrába „inkulturálni” kell, és ha igaz, hogy van „magyar kultúra”, akkor ennek a feladatnak is neki kellene gyürkõznie a magyar teológusoknak. Puskás Attila erre bizonyára képes is lesz.

Összegezve mondhatjuk, hogy az egész könyv a mai teológia élvonalában álló, kiváló teológiai alkotás. Nemrég jelent meg Medard Kehl német jezsuitának, a frankfurti hittudományi fõiskola tanárának teremtésteológiai mûve. Ez is kiváló alkotás, de Puskás Attila könyve messze meghaladja.

Puskás Attilától hallottam, hogy most A kegyelem teológiája címû újabb könyvön dolgozik. Szívbõl kívánunk neki sok sikert a magyar teológia felvirágoztatásában. Petõfi Sándor Arany Jánoshoz írt versének egy sorát idézve szeretném befejezni méltatásomat: „Más csak levelenként kapja a borostyánt / S neked rögtön egész koszorút kell adni.” Kedves Attila! Könyvedért megérdemled ezt a koszorút.

Nemeshegyi Péter


Frenyó Zoltán: Kereszténység és filozófia. Kairosz, Budapest, 2006. (345 o. 3000 forint.)

Frenyó Zoltán filozófus és eszmetörténész (az ókeresztény és a XX. századi keresztény filozófia a kutatási területe) ebben a kötetben különbözõ alkalmakkor elhangzott elõadásait, gyûjtõkötetekben vagy lapokban megjelent hosszabb-rövidebb tanulmányait tette közzé. Meglehetõsen változatos a gyûjtemény. Íme néhány téma: „Az antik mitológia alvilág-képzetei”, „A »keresztény Európa« eszméje”, „Az asztrológiától a kereszténységig”, „Kereszténység és filozófia”, „Kereszténység és politika”, és az utolsó: „Kilátás a koszból” (Elmer István beszélgetése F. Z. filozófussal). Frenyó kutat és tanít (egyetemen és gimnáziumban), részt vesz csoportunkban a Prohászka-kutatásban is már egy évtizede. Írásai, még ha a távoli múltat kutatják is, a jelennek is szólnak: a hívõ keresztény gondolkodó eligazítást szeretne nyújtani a káoszban kortársainak. Érdeklõdése és munkássága némiképpen nagyapja, Mihelics Vid világnézeti esszéire, kritikáira emlékeztet. Többször hivatkozik is rá, pl. amikor nagyon idõszerû tanulmányában a „keresztény Európáról” eszmélõdik. Mihelics Vidrõl egyébként könyvet tett közzé 2002-ben. Prohászka és Mihelics mellett gyakran hivatkozik Jacques Maritain francia filozófusra, akirõl (Turgonyi Zoltánnal) tanulmánykötetet adott ki. Jelentõsek patrisztikus tanulmányai is. II. János Pál Fides et ratio kezdetû enciklikájáról írt eszmefuttatásában (251–265) megfigyelte, hogy a hit és ész kapcsolatával foglakozó enciklika nagy teret szentel az egyházatyáknak. Frenyó szerint az enciklika „egyfajta patrológiai summaként is felfogható” (256). Valójában a mai keresztény gondolkodóknak, teológusoknak is hasonló problémákkal kell szembenézniük, mint az elsõ századok egyháztanítóinak, teológusainak. Frenyó példákat is hoz fel az apologéták és egyházatyák írásaiból arra, hogy miként alkalmazták a keresztény hit kifejezésére a görög filozófiát, és általában a kultúrát az inkulturáció kérdésében. Az említett interjúban Frenyó hivatkozik Prohászka Ottokárra, aki „száz éve hangoztatta: a teológia és a modern tudomány nem állhat ellentétben egymással. Szent Ágostont idézi [Prohászka]: a nem hívõktõl, a pogányoktól bizony tanulnunk kell, ha õk olyan dolgokat állapítanak meg, amelyek igazak. S nevetséges az a keresztény, aki elutasítja a profán tudomány eredményeit, s ezzel a hitnek is árt.” (342–343; Prohászka ÖM 3, 4.) Figyelemre méltó, hogy mindjárt a Prohászka-idézet után (az interjú és könyv befejezéséül) a Gaudium et spes kezdetû zsinati konstitúció híres 39. pontjára hivatkozik, amely a feltámadásról és a kozmosz átalakulásáról szól. Az utolsó mondat: „A szeretet és mûvei megmaradnak, s a mulandóság szolgai állapotából mindenestül felszabadul az a világ, amelyet Isten az emberért teremtett.”

 Szabó Ferenc


Sághy Marianne, Isten barátai. Szent és szentéletrajz a késõ antikvitásban, Kairosz Kiadó, Budapest 2005. 3500 Ft.

A korai keresztény századok tanulmányozása minden korban rendkívül nagy haszonnal járt. A patrológia megújult tanulmányozása nagymértékben hozzájárult egyházunk öneszméléséhez, a XIX. század nagy megújulási mozgalmaihoz, melyek végül a II. vatikáni zsinatba torkolltak.

A patrológiai irodalom igen kiterjedt, számos nyelven mûvelik. Az ókori nyelvek ismeretén túl tehát a modern világnyelvek széles körû ismeretére van szükségünk ahhoz, hogy e régi szövegeket újra meg újra kézbe tudjuk venni, tanulmányozás, magyarra fordítás céljából.

A befektetett idõ és energia azonban hosszú távon nagyon is megtérül. Ezt tapasztaljuk Sághy Marianne nemrég megjelent könyvének olvastakor, amelyben a késõi antikvitás korának hagiográfiai irodalmát tárgyalja.

A  szerzõ számára is a fölfedezés erejével hat, ahogy tárgyalja korszakát, fõleg a bevezetõ részben, a legújabb szakirodalom hozadékának ismertetésében. Azon túl, hogy a legújabb, fõleg angol nyelvû patrisztikai szakirodalom beható ismeretérõl tesz bizonyságot, fölbukkan néhány olyan megfontolás, amely ma is eligazító erejû.

Korunkban, a késõ antikvitáshoz hasonlóan, kisebbségi helyzetben van a kereszténység, és az emberi lét alapvetõ kérdéseire választ adni akaró számos más ideológia között csak az egyiknek tudhatja magát. Rendkívül érdekes és messze vezetõ szempontot vet föl a Szerzõ, szinte csak mellékmondatban, amikor a kortárs zsidóság stratégiájáról szól. „A keresztény vezetõk . . .  a biztos halál árnyékában és az utolsó ítélet közelgõ reményében éppen az ellenkezõ utat választották, mint a zsidó rabbik: nem a vérségi kötelékben jelölték meg gyülekezetük fennmaradásának lehetõségét, hanem Isten akaratában. Ahogy a vértanúk halálukkal hirdették a feltámadást, úgy az aszkéták testükkel tettek tanúbizonyságot a Királyságról. Az önmegtartóztatás a mindennapos mártírhalál hátterében felértékelõdött, a szûz test magasztos jelképpé vált. Az aszkézist olyan profetikus szolgálatnak tekintették, amely a földön megelõlegezi az eljövendõ Királyság valóságát.” Igen izgalmas lenne ennek a szempontnak a tükrében megvizsgálni a kereszténység és zsidóság párhuzamos történetét, egészen napjainkig.

Továbbgondolásra érdemes szempontokat találunk még bõven e könyvben, itt megelégszünk azzal, hogy utalunk rájuk. Ez a korszak az, amely az Istenhez vezetõ úton a közvetítõt az emberben találja meg. Erre nem utolsósorban a megtestesülés, a karácsony misztériuma vezette rá a keresztényeket, de itt látható, mennyire forradalmi volt ez az újítás az antikvitásban, hiszen az istenséggel való közvetítõt nem emberekben, hanem istenként tisztelt személyekben találták meg. Innen érthetõ az antikvitás császárimádata. Miután az Ószövetség Istene egyedüli és kizárólagos, mellette nincs más isten, a kereszténység a soraiban élõ szentben, az emberben talált rá arra, akin átsugárzik az isteni jelenvalóság, és aki elvezet Istenhez.

Ez a korszak az, amelyben az aszkéták és szerzetesek életrajzát éppen püspökök fogják megírni, mûveltségi horizontjuknak megfelelõ mûfajban, nem utolsósorban azért, hogy egyháziasítsák ezeket a mozgalmakat, amelyek éppen téren és idõn kívül helyezik magukat, több ezres tömegben élnek Egyiptom, illetve Szíria sivatagjaiban és másutt.

Ebben a korszakban ismerhetõ fel az a sajátosság, hogy az ókori keleten az élõ szentnek van nagy tisztelete, ezzel szemben az ókori nyugaton, amelynek a latin kereszténységben örökösei vagyunk, a meghalt szent tisztelete figyelhetõ meg, ily módon a sír mint hely ismét fontossá válik.

Isten jelen van az aszkétákban, a szerzetesekben, korunkban is. Erõt meríthetünk példájukból a ma vitatott kérdésekben, így pl. a cölibátus kérdésében. Ha ugyanilyen Istenhez – és az Õ egyházához – való ragaszkodás vezet bennünket, mint a késõi antikvitás aszkétáit és szerzeteseit, akkor új ég, új föld felé vezethetjük a ránk bízottakat.

Errõl és más izgalmas gondolatokról olvashatunk ebben a nem csupán régi, hanem igenis mai, aktuális problémákról szóló patrisztikai kötetben.  

Somorjai Ádám


Szõnyi Zsuzsa: Római terasz. Kortárs Könyvkiadó. 2006. 226 o. 2600 forint.

Az írás gyakorlati mesterség. Kell hozzá tehetség, jó szem, lényeglátás, rutin, formaérzék, értékek képviselete, dolgokra való rálátás, értelmes összegzésre való készség, a lényeges dolgok kiemelni tudása, és – bár utolsóként említem – humor meg szeretet az olvasók iránt. Ez a felsorolás nem esett nehezemre, nem is kellett rajta gondolkodnom, mert aki velem együtt végigolvasta Szõnyi Zsuzsa Római terasz c. könyvét, igazolni fog engem: a könyv szerzõjérõl a lényeget írom le.

Mirõl szól tehát ez a könyv?

– Igen elõkelõ lakomákról, amelyeket Szõnyi Zsuzsa teljes pompájukban megél, mert tud bõvelkedni.

– Szerény vacsorákról is, melyeket a szeretet rakott össze, mert a szerzõ tud szûkölködni is.

– Hivatalosságok közötti forgolódásról, mert Szõnyi Zsuzsa az értelmiség, a mûvészetek és mûvészek világában otthon van, maga is egyetemet végzett, írással, sajtóval, rádiózással foglalkozott egész életében, édesapja és férje pedig festõmûvészek voltak.

– Utazásokról, mert a szerzõ nagyon sokfelé megfordul, s érzékletesen adja vissza az általa meglátogatott helyek történetét, kuriózumait. Akik e helyszínek némelyikén jártak, azonnal ott teremnek olvasgatva a róluk szól leírásokat. Ahol pedig még nem jártak, hiteles képet kapnak róluk, hiszen ugyanaz a szerzõ eleveníti meg számukra a többi helyet.

– Sok-sok napsütésrõl, mert Róma igazán napfényben gazdag város, és mert Szõnyi Zsuzsa lelke is épp olyan derûs.

Sokáig tartana felsorolni, hogy miért is tetszett ez a könyve. Egészen személyes hangvétele miatt, vagy mert a benne szereplõk egynémelyikét magam is ismertem, s a róluk alkotott leírás pontosan lefedte a bennem róluk alkotott képet. Ez nekem azt jelenti, hogy Szõnyi Zsuzsa értékítéletei pontosak, azt jelenti, hogy szeme épp olyan mértékben mögé lát az eseményeknek és szereplõinek, mint képzõmûvész édesapjáé. Eszköze ugyan az írás, de a készült kép az emberrõl, a tájakról, az eseményekrõl éppoly határozott kontúrú.

Dicsérhetném a kezdõ történetet, mely Triznya Mátyással – késõbb férjével – induló szerelmük érdekes, fordulatos elbeszélése; dicsérhetném a kötetet záró könyvakciós tevékenységüket, mely a reménytelenség ellenére reménykedve hozzájárult ahhoz, hogy rés támadjon a szocializmus falán. S vég nélkül sorolhatnám az apró színes napi történéseket. Ehelyett álljon itt az a néhány sor, melyet a SAT 2000 stábjának forgatása apropóján rögzít: „Az olaszok nem tudják elhinni, hogy valaki ellenszolgáltatás nélkül, vendégül látja honfitársait vacsorára! [agapé] Ráadásul majdnem minden szombaton.  [Pedig hitelesíthetem magam is, aki szintén kosztosa lettem rövid idõre] . . . Amikor a háromtagú olasz stáb megtudta, hogy nemsokára haza akarok költözni Magyarországra, erélyes tiltakozásba kezdtek: Nekem »misszióm« van, nem hagyhatom itt a fiatalokat, mert árván maradnak Rómában!” Ez is igaz. Szõnyi Zsuzsának missziója van. Olaszországban és idehaza, szóban és írásban, jelenlétben és törõdésben, jókedvével és vigasztalásával, szolgálatával és befogadókészségével. Természetességével és mások felé fordulásával.

Könyve orvosság a borongós magyar léleknek. Akik tehát úgy érzik – és hányan érezhetik ma –, hogy egisztenciális válságban vannak, hogy összecsaptak felettük a hullámok, vagy egyszerûen csak felbosszantotta õket valami, vegyék kézbe Szõnyi Zsuzsa könyvét és olvasgassák. Popper Pétertõl ilyesvalamit hallottam: Aki ért a zenéhez, s mégis felkeres engem lelki bajával, annak azt tanácsolom: Menjen haza és muzsikáljon. Én pedig azt üzenem mindenkinek (azoknak is, akik nem értenek a zenéléshez!): lapozgassák Szõnyi Zsuzsa könyvét, és vigasztalásra találnak benne. Átmossa látásukat, kitisztítja szemüket, foghatóvá teszi számukra a szépséget, nyitottá tesz mindenkit Isten szép világára.

Gyorgyovich Miklós


Béres Klára: Szirtfoknak lenni. Béres József életútja. Béres RT, 1999.

Engem mindig is érdekeltek az újítások, a sose volt dolgok, melyek sokaknak az örömére szolgálhatnak. Annak idején elolvastam Mezei András Ilyen gazdagok vagyunk címû munkáját. A 80-as években magam is sokat foglalkoztam újításokkal. A napokban kezembe került egy életrajz, a Béres József életútjáról szóló könyv. (Az életírásokat azért szeretem olvasni, mert nagyon tanulságos egy-egy ember élete drámájával szembesülni.) Azonnal magammal vittem, hogy végre hiteles forrásból megismerjem a rákbetegek jótevõje életének részleteit.

Nem teljesen ismeretlen elõttem ennek az igaz embernek a története. Valamikor a 80-as évek közepén találkoztam a Béres-féle rákellenes kivonattal. Akkor talán ezen a néven ismerték. Rövid sort álltam az Operaháztól balra fekvõ utcácska végén egy üvegcséért, mely névre készült, s vittem Varsóba egy betegnek, ahova üzleti tárgyalás miatt egyébként is mennem kellett.

Ismerõs volt Béres József neve, akirõl tudtam, hogy utolsó stádiumban lévõ rákbetegeket hozott vissza az életbe.  S most kezemben a könyv.

Az elsõ benyomásom az életmû végigolvasása után az, hogy ezt az embert már ismertem. A vele készült interjúkból, a mások róla szóló nyilatkozataiból ugyanaz a karakteres kutató jön elém, mint a teljes életérõl szóló könyv bármelyik lapjáról. A kisgyerek ugyanolyan összeszedettséggel elemzi a keze ügyébe esõ tárgyakat, mint késõbb a felnõtt biológus. A nõsülés elõtt álló katona éppolyan éles szemmel veszi észre a fontos részleteket felderítés alkalmával, mint a kertész, amikor annak a titkát fürkészi, miért nem teremnek az almafák. Az ország keleti csücskében, szegénysorsban felnövõ gyerek éppoly életigenlésrõl tesz tanúbizonyságot, mint a katona, aki kb. tízszer menekül meg a közvetlen halálveszélybõl. Az egész ország javát szem elõtt tartó kutató éppoly megvesztegethetetlen, mint késõbb a vállalkozás vezetõje. Problémafelismerõ és -megoldó készsége éppolyan következetes, munkája éppolyan állhatatos, mint az öttusázó Balczó Andrásé. Olyan összeszedett, mint a jó vadász. Türelmes, de céltudatos és eltántoríthatatlan. Jellemét otthonról hozza, neveltetése erõsíti, hosszú távú célok acélozzák. Sok szenvedést hoznak kerékkötõi az életébe, de megtörni nem tudják.

Nagyon érdekes nyomon követni sorsfordulatait. Mert nemcsak megmenekült számos alkalommal a halálból, hanem minden idõben akadtak valakik, akik túllendítették a holtpontokon. Akadtak, akik állással, jó szóval, közbenjárással kutatási lehetõséggel, továbbképzéssel támogatták ezt a hiteles és szuverén személyiséget. Úgy valahogy, mint ma a ferences Böjte Csaba szerzetest. Mindenki biztos benne, hogy támogatása jó helyre megy, ha neki címezi.

Hála Istennek, a töretlen igyekezet és szaktudás nem maradt eredmény nélkül. A tudományos megfigyelések apróbb-nagyobb eredményeket hoztak. Talán a legfontosabbak ezek közül az ágensek (vírusszerû élõlények, melyek átalakulásuk minden fázisában képesek szaporodni) felismerése, valamint a nyomelemek létfontosságának sokszerû kutatása, melynek során a biológus feltérképezte, hogy az egyes nyomelemek hiánya vagy éppenséggel túlzott elõfordulása milyen elváltozást okoz az élõvilágban. Ezekbõl építkezve alakítja ki azt a gyógyhatású készítményt, mely a nyomelemek harmóniáját célozza megteremteni a legyengült szervezetben. Így válik általános egészségjavító és rákellenes szerré a Béres-csepp.

Izgalmas szembesülni azzal, hogy a kutatások mellett hogyan foglalkozik hozzátartozóival Béres József, s nem kevésbé érdekes nyomon követni környezetével folytatott párbeszédét, olykor megvívott éles harcait.

Gyorgyovich Miklós