RÓMA ÉS A VILÁGEGYHÁZ




Nagy Ferenc

XVI. BENEDEK
SACRAMENTUM CARITATIS KEZDETÛ
SZINÓDUS UTÁNI BUZDÍTÁSA

    2007. március 13. a közzététel, február 22. a dátumozás napja. XVI. Benedek apostoli buzdítása néhány évtizede létezõ irodalmi mûfajba tartozik: amióta VI. Pál bevezette és rendszeresítette a püspöki szinódusokat.

    A buzdítás kezdõszavai (A szeretet szentsége) nyilvánvalóan visszautalnak egy évvel korábbi elsõ enciklikájára: Deus caritas est (Az Isten szeretet). A két írás alapvetõ jellege érzékelhetõen különbözik: az enciklika (vö. Távlatok 2006, 43–47) egy nagy teológusnak és lelki embernek igen személyes írása; a buzdítás viszont a 2005 októberében tartott püspöki szinódus (vö. Távlatok 2005, 437–443) javaslatait rendszerezi, és építi bele igen sokoldalú és gazdag hit- és teológiatanításba. A buzdítás közvetlen elõzményei között meg kell említeni II. János Pál pápaságának a végét is: Ecclesia de Eucharistia (Az Egyház az Eucharisztiából él) kezdetû utolsó enciklikáját (vö. Távlatok 2003, 229–238), a Redemptionis sacramentum (A megváltás szentsége) kezdetû kongregációs utasítást (vö. Távlatok 2004. nyári melléklete), valamint az Eucharisztiának szentelt lelkipásztori évet, eucharisztikus világkongresszussal Guadalajarában, amely év egyben II. János Pál halálának, XVI. Benedek megválasztásának és a szinódusnak is az esztendeje.

    A szinódus utáni buzdítás április vége óta dr. Diós István fordításában magyarul is olvasható (Szent István Társulat, 640 forint).

    Három nem egészen egyenlõ nagy szakaszra oszlik a 96 pontból álló buzdítás; 5 pont a bevezetés, 3 a befejezés, a három fõrész pedig 27, 37, illetve 24 pont.

    A buzdításnak bármelyik pontját tanulmányozzuk, bõséges bemutatását találjuk benne valamelyik sajátos részlettémának, és ez saját magunk számára a teológiai és lelkiségi gazdagodás bõséges kincseit jelenti.

    A bevezetésbõl egyetlen gondolatot emelünk ki. „A szinódusi atyák külön is megállapították és hangsúlyozták azt a jótékony hatást, amelyet a II. vatikáni zsinat utáni liturgikus megújulás gyakorolt az Egyház életére. . . Megállapították, hogy a fölmerült nehézségek és bizonyos visszaélések nem tudták elhomályosítani a liturgikus megújulás értékét és helyességét, melyben még mindig vannak teljesen föl nem tárt kincsek.” (3.)

I. Az Eucharisztia misztérium, amelyet hinnünk kell

    Itt a keresztény hit egészének minden fontosabb része sorra kerül, összefüggésben az Eucharisztiával mint az egyes részek központi elemével. Az egymást követõ részek témái: a Szentháromság és egyes Személyei, az Egyház, a szentségek (ez a rész öt további szakaszra oszlik), az eszkatológia, és végül Szûz Mária.

    „Jézus a maga radikális újdonságát beleilleszti az õsi zsidó áldozati lakoma keretébe. Azt a lakomát nekünk, keresztényeknek többé nem kell megismételnünk. . . »Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre«: E szavakkal az Úr azt a várakozását fejezi ki, hogy Egyháza, mely az õ áldozatából született, fogadja el ezt az ajándékot, és a Szentlélek vezetésével alakítsa ki a szentség liturgikus formáját. . . Jézus így ránk hagyta a feladatot, hogy lépjünk be az õ »órájába«. . . Õ »magába von bennünket«. A kenyér és a bor lényegi átváltozása testévé és vérévé a teremtésben egy olyan radikális változás elvét teszi le, amely a »maghasadáshoz« hasonlít. . . Olyan változás ez, amely arra van rendelve, hogy elindítsa a valóság átalakulásának folyamatát, melynek végsõ állomása az egész világ átalakulása lesz, egészen addig az állapotig, amikor Isten lesz minden mindenben.” (11.)

    „Az eucharisztikus szentség által Jézus a híveket beviszi a maga órájába. . . Mivel az Eucharisztiában megjelenik Krisztus megváltó áldozata, mindenekelõtt azt kell felismernünk, hogy oksági összefüggés van az Eucharisztia meg az Egyház eredete között. Az Eucharisztia maga Krisztus, aki folytonosan építve bennünket, mint a saját testét, nekünk ajándékozza magát. . . Az Egyház lehetõsége, hogy létrehozza az Eucharisztiát, teljes egészében abban az ajándékozásban gyökerezik, hogy Krisztus neki adta önmagát.” (14.)

    A keresztény beavatással kapcsolatban hallunk a beavatás szentségeinek sorrendjérõl (18.), amely különbözik a keleti és a latin egyházban, és ez utóbbi összefüggésben külön is változatos lehetõségeket kínál, nevezetesen gyermekkeresztelés és felnõttek keresztelése esetére.

    A szinódus nyomán XVI. Benedek is állást foglal az Eucharisztia és a papszentelés összefüggésének egy sajátos elemével kapcsolatban. Már évtizedek óta beszélnek arról, hogy a paphiány részbeni orvoslására a latin egyházban is pappá szentelõdhessenek „viri probati”, vagyis olyan házas férfiak, akiknek alkalmassága és elhivatottsága érett korukból és egyházuk elkötelezett szolgálatából kiviláglik; a szinódus azonban ezt a javaslatot nem fogadta el. A pápa a „viri probati” témát nem is említi; a papi nõtlenségrõl pedig így ír: „Tiszteletben tartva az eltérõ keleti gyakorlatot és hagyományt, hangsúlyoznunk kell a papi cölibátus mély értelmét, melyet joggal felfoghatatlan gazdagságnak tartunk, és amelyet az a keleti gyakorlat is megerõsít, hogy püspököt csak azok közül választanak, akik cölibátusban élnek, és nagy tiszteletben tartják a cölebsz papokat. A papnak e döntésében ugyanis különleges kifejezést nyer az odaadás, mely hasonlóvá teszi Krisztushoz, és önmagának kizárólagosan Isten országáért való fölajánlása. Az a tény, hogy maga Krisztus, az örök fõpap küldetését szûzi állapotban élte egészen a keresztáldozatig, biztos hivatkozási pont ahhoz, hogy erre vonatkozóan megõrizzük a latin Egyház hagyományát. Ezért nem elég a papi cölibátust merõ funkcionális szempontokból megérteni. Valójában különleges hasonulást jelenít meg magának Krisztusnak az életstílusához. Egy ilyen döntés mindenekelõtt jegyesi természetû; azonosulás Krisztusnak, a Võlegénynek a szívével, aki életét adja Menyasszonyáért. A nagy egyházi hagyománnyal, a II. vatikáni zsinattal és pápa elõdeimmel összhangban hangsúlyozom a cölibátusban megélt papi élet szépségét és fontosságát, mint a Krisztus, az Egyház és Isten országa iránti teljes és kizárólagos odaadás jelét, s ezért megerõsítem kötelezõ voltát a latin hagyomány számára. Az éretten örömmel és odaadóan megélt papi cölibátus az egyik legnagyobb áldás mind az Egyház, mind a társadalom számára.” (24.)

    Egy másik bonyolult kérdés az újraházasodott elváltak részesedése a szentségekben. XVI. Benedek írásának öt hosszú és alapos bekezdése tárgyalja az Eucharisztia és a házasság kapcsolatát. Lássunk négy idézetet, valamennyit a 29. pontból.

    – Fájdalmas helyzetekrõl van szó, „melyekben nem kevés hívõ él, akik miután megkötötték a szentségi házasságot, elváltak, és új házasságot kötöttek. Fájdalmas és bonyolult lelkipásztori probléma ez, a mai társadalmi élet valóságos csapása, mely egyre növekvõ mértékben éri el a katolikus területeket is. A pásztoroknak az igazság iránti szeretetbõl kötelességük jól fölmérni a különbözõ helyzeteket, hogy az egyes hívõket lelkileg megfelelõen segíteni tudják. A püspöki szinódus megerõsítette az Egyház Szentíráson alapuló gyakorlatát, tudniillik hogy nem engedi szentségekhez járulni az újraházasodott elváltakat, mert helyzetük és életállapotuk objektíve ellentmond a Krisztus és az Egyház közötti szeretet Eucharisztia szentségében jelzett és benne megvalósuló egységének.”

    – „Mindazonáltal az újraházasodott elváltak helyzetük ellenére továbbra is az Egyházhoz tartoznak, mely különleges figyelmet fordít rájuk, és azt kívánja, hogy amennyire csak lehetséges, keresztény stílusban éljenek: vegyenek részt a szentmisén, anélkül, hogy áldoznának, hallgassák Isten igéjét, végezzenek szentségimádást, imádkozzanak, vegyenek részt a közösségi életben, tartsanak bensõséges kapcsolatot egy pappal vagy egy lelki vezetõvel, gyakorolják odaadóan a szeretetet, a bûnbánat cselekedeteit, és gyermekeiknek legyenek jó nevelõik.”

    – „Ahol jogos kételyek merülnek föl a megkötött szentségi házasság érvényessége körül, minden szükségeset meg kell tenni a kétség megalapozottságának tisztázásáért.”

    – „Ahol nem ismerik el a házastársi kötelék semmisségét, és objektív körülmények visszafordíthatatlanná teszik az együttélést, az Egyház ezeket a hívõket arra bátorítja, hogy kapcsolatukat Isten törvényének követelményei szerint – mint barátok, mint fivér és nõvér – éljék meg; így visszatérhetnek az eucharisztikus asztalhoz, megtartva az egyházi gyakorlatban bevált szokásokat. Hogy egy ilyen megoldás lehetséges és gyümölcsözõ legyen, támogatást kell kapnia a lelkipásztorok és megfelelõ egyházi kezdeményezések részérõl, de soha nem szabad az ilyen kapcsolatokat megáldani, nehogy a hívõk körében zavar támadjon a házasság értékére vonatkozóan.”

II. Az Eucharisztia misztérium, melyet ünnepelnünk kell

    Ennek a leghosszabb és nagyon életszerû résznek az alapgondolata így fogalmazódik meg: „A liturgiának, mint a keresztény kinyilatkoztatás egészének is, bensõ kapcsolata van a szépséggel: veritatis splendor, a szépség ragyogása. A liturgiában felragyog a húsvéti misztérium, mely által maga Krisztus vonz bennünket magához, és hív közösségbe.” E sajátosság „nem puszta esztéticizmus, hanem az a mód, ahogyan Isten szeretetének igazsága elér bennünket Krisztusban, elbûvöl és magával ragad, úgyhogy kilépünk önmagunkból, és vonzódunk a mi igazi hivatásunk, a szeretet felé.” Jézus Krisztus „az isteni dicsõség teljes kinyilatkoztatása. A Fiú megdicsõülésében az Atya dicsõsége tükrözõdik, és közli önmagát. Mindazonáltal ez a szépség nem egyszerûen a formák harmóniája; »a legszebb az emberek fiai között« titokzatosan az is, akinek »nem volt sem szépsége, sem ékessége, hogy szemléljük õt«. Jézus Krisztus megmutatja nekünk, hogy a szeretet igazsága hogyan tudja átformálni a halál sötét misztériumát a föltámadás ragyogó fényességévé. Itt Isten dicsõségének ragyogása meghalad minden e világi szépséget. Az igaz szépség Isten szeretete, mely véglegesen a húsvéti misztériumban mutatkozott meg irántunk.” (35.)

    Fõbb témák, amelyekrõl ez a szakasz tárgyal: a „teljes Krisztus” mûve, az ünneplés mûvészete, az ünneplés részei (nyolc pontban), tevékeny részvétel, átélt ünneplés, szentségimádás és eucharisztikus jámborság.

    – „Az eucharisztikus ima »az ünneplés középponti és csúcsmozzanata«. Jelentõsége megérdemli, hogy megfelelõen hangsúlyozzuk. A misekönyvben található különféle eucharisztikus imák az Egyház élõ hagyományából valók, és kimeríthetetlen teológiai és spirituális gazdagság jellemzi õket. A Római Misekönyv általános rendelkezései segítenek ebben, mert felsorolják az összes eucharisztikus ima alapvetõ elemeit: hálaadás, akklamáció, epiklészisz, az alapítás elbeszélése, konszekráció, megemlékezés, felajánlás, közbenjárás és záró doxológia.” (48.) – Ebbõl az idézetbõl nyilván azt is megérthetjük, mennyire fontos minden hívõ, fõleg pedig a misézõ pap számára, hogy rendszeresen átelmélkedje a misekönyv általános rendelkezéseit, amelyek táplálják hitét és szépen misézni tudását. – Ebben az összefüggésben a pápa nem tesz említést arról a folyamatról, amelynek következtében a bor konszekrálásában hamarosan nem a „mindenkiért”, hanem a „sokakért” fordítást fogjuk mondani.

    – A tevékeny részvétel (52–63.) hiteles részvételt jelent, a szerepek hierarchiájának elfogadását, inkulturációt (a különbözõ kultúrák sajátosságaihoz való alkalmazkodást), személyes feltételek megvalósulását; továbbá ebben az összefüggésben szó van nem katolikus keresztények részvételérõl, a tömegtájékoztatási eszközök bevonásáról, a betegek, a bebörtönzöttek, az elvándorlók részvételérõl, a nagy koncelebrálásokról és a kis csoportok Eucharisztia-ünneplésérõl.

    – Szentáldozás és áldoztatás dolgában minden keresztény közösség tartsa magát az érvényben lévõ szabályokhoz. „Bizonyos körülmények között – például nászmiséken, gyászmiséken vagy hasonló alkalmakkor – a gyakorló hívõkön kívül olyanok is jelen vannak az ünneplésen, akik már évek óta nem áldoztak, vagy esetleg olyan helyzetben vannak, hogy nem áldozhatnak. Hasonló helyzetek adódhatnak a turisták által látogatott templomokban, fõleg a nagy városokban. Érthetõ, hogy ilyenkor meg kell találni a módját, hogy mindenki figyelmét fölhívják a szentáldozás jelentõségére és a szentáldozás feltételeire. Ahol viszont olyan helyzet alakul ki, amelyben nem lehet biztosítani az Eucharisztia kellõ tiszteletét, meg kell gondolni, hogy az eucharisztikus ünneplés helyett nem igeliturgiát kellene-e inkább tartani.” (50.)

    – A hiteles részvétellel kapcsolatban „nem szabad eltitkolnunk a tényt, hogy néha bizonyos értetlenség mutatkozik éppen e részvétel tartalma körül. . . A hívek tanuljanak Isten igéjébõl, merítsenek erõt az Úr testének terített asztaláról, adjanak hálát Istennek, a szeplõtelen áldozatot nemcsak a pap keze által, hanem vele együtt fölajánlván tanulják meg önmagukat fölajánlani, és napról napra váljanak eggyé Istennel és egymás között a közvetítõ Krisztus segítségével.” (52.)

    – Jelentõs téma a nem katolikus keresztények részvétele katolikus Eucharisztiában. Elvi kérdések rövid tisztázása után a pápa így ír: „Fájdalommal, de nem reménytelenül kérjük a nem katolikus keresztényeket, hogy értsék meg és tartsák tiszteletben a Bibliára és a hagyományra támaszkodó meggyõzõdésünket. Mi úgy tartjuk, hogy az eucharisztikus közösség és az egyházi közösség olyan bensõségesen összetartozik, hogy általánosságban lehetetlenné teszik az egyikhez járulást a másik nélkül nem katolikus keresztények esetében. Még nagyobb érzéketlenség volna egy valóságos és szoros értelemben vett koncelebrálás a katolikus Egyházzal teljes közösségben nem lévõ egyházak és egyházi közösségek szolgáival. Mindazonáltal igaz marad, hogy az örök üdvösségre való tekintettel megvan a lehetõség arra, hogy egyedi nem katolikus keresztényeket az Eucharisztiához, a bûnbánat szentségéhez és a betegek kenetéhez bocsássunk.” (56.)

    – Nemzetközi találkozókon az Egyház egyetemességét és egységét nagyon kifejezi a latin nyelven végzett szentmise (az olvasmányok, a homília és a hívek könyörgése legyen népnyelven). A papnövendékek annyira tanuljanak meg latinul, hogy értsék és tudják a misét latinul; a hívek pedig ismerjék és tudják a legáltalánosabb imádságokat meg esetleg a gregorián ének tételeit. (61–62.) – Érdemes talán itt azt is megjegyezni, hogy az apostoli buzdítás nem tesz említést korunk tradicionalista misézési mozgalmairól. (Viszont a pápa májusi brazíliai látogatása után az aparecidai nagy püspöki találkozón Castrillón Hoyos bíboros a felszólalásában beszélt arról, hogy a pápa szándékában áll az egész egyházra kiterjeszteni a hagyományos latin liturgia végzésének lehetõségét.)

    – A pápa hosszú szakaszt szentel a misztagogikus katekézisnek  (tehát a misztériumokba beavató nevelésnek: 64. pont). Idézünk néhány jellemzõ és magvas, fontos gondolatot ebbõl a hosszan kifejtett tanításból: „az Eucharisztiáról szóló legjobb katekézis maga a jól ünnepelt Eucharisztia; . . . benne [mindig] meghatározó volt a hiteles tanúk által hirdetett Krisztussal való eleven és meggyõzõ találkozás”; „mindenekelõtt a szertartásoknak az üdvöt hozó események fényében történõ magyarázatáról van szó, az Egyház élõ hagyományával összhangban”; „ezután be kell vezetnie a jelenlévõket a szertartásokban elõforduló jelek értelmébe”; „végül a misztériumokba beavató katekézisnek be kell mutatnia, mit jelentenek a szertartások a keresztény élet számára, annak minden dimenziójában: a munkában és elkötelezettségben, a gondolkodásban és érzelmekben, a tevékenyégben és a pihenésben”; „egyébként az egész keresztény nevelés célja a hívõ »új emberré«, felnõtt hitre formálása, mely képessé teszi arra, hogy környezetében tanúságot tegyen az õt éltetõ keresztény reményrõl.”

    – Külön részt (66–69.) szentel a pápai buzdítás a szentségimádásnak és az eucharisztikus jámborságnak: szoros bensõ kapcsolat áll fenn az Eucharisztia ünneplése és imádása között. „A szentmisén kívüli szentségimádás folytatja és elmélyíti azt, ami a liturgikus ünneplésben történik.”

III. Az Eucharisztia misztérium, amelyet élnünk kell

    Elsõ részében ez a szakasz hosszan és részletesen bemutatja a keresztény élet eucharisztikus formáját, éspedig elõször átfogó általános szempontja szerint (70–75.), azután pedig személyi és kulturális szempontok szerint (76–83.). – Két további résznek a témája: az Eucharisztia misztérium, melyet hirdetni kell (84–87.); az Eucharisztia misztérium, melyet föl kell ajánlanunk a világnak (88–93.).

    Csupán néhány idézettel illusztráljuk a tartalom gazdagságát és mélységét.

    – Antiochiai Szent Ignác „a keresztényeket úgy minõsítette, mint »akik új reménységet nyertek«, és úgy mutatta be õket, mint akik »az Úr napja szerint élnek« (iuxta dominicam viventes«).” „»A vasárnap szerint élni« azt jelenti: a Krisztustól nyert szabadulás tudatában élni, és úgy kibontakoztatni az életet, mint Istennek fölajánlott áldozatot, mert Krisztus gyõzelme minden ember bensõleg megújított életvitelében mutatkozik meg teljesen.”  (72.)

    – A szentatya összefoglalóan idézi elõdjének 1998-ban írt apostoli levelét: „a vasárnap az Úr napja a teremtés mûve alapján; Krisztus napja, mert az új teremtés napja, és a feltámadott Krisztus ajándékának, a Szentlélek eljövetelének napja; az Egyház napja, mert a keresztény közösség ekkor jön össze ünnepelni; az ember napja, mert az öröm, a pihenés és a felebaráti szeretet napja.” (73.)

    – „Az Úr Jézus, az élet kenyere sürget, és hívja föl a figyelmünket a szûkölködésre, melyben az emberiség nagy része még szenved: olyan helyzetekben, melyekért gyakran nyilvánvalóan és nyugtalanító módon emberek felelõsek. . . Az igazság eledele arra késztet, hogy kárhoztassuk az emberhez méltatlan helyzeteket, melyekben az igazságtalanság és a kizsákmányolás miatt éhen halnak emberek, és új erõt és bátorságot ad, hogy megállás nélkül fáradozzunk a szeretet civilizációjának építéséért.” (90.)

    – „. . . ide kapcsolom még a kérést, melyet a [szinódusi] atyák fogalmaztak meg . . . meg fog jelenni egy kompendium, mely magában foglalja majd a Katolikus Egyház Katekizmusának szövegeit, imádságokat, a misszáléban található misekánonok magyarázatait, és mindazt, ami hasznos lehet a szentmise és a szentségimádás pontos megértéséhez és helyes ünnepléséhez.” (93.)

    A levél befejezése buzdításokat tartalmaz; ezek a következõ alapvetõ valóságból bontakoznak ki: „Az ajándék, mellyel Jézus önmagát adja szenvedése emlékének szentségében, arra figyelmeztet, hogy a sikeres élet nem lehet más, mint a szentháromságos életben való részesedés, melyet Õbenne véglegesen és hatékonyan megkaptunk.” (94.)

    Idézzük még Angelo Scola velencei bíboros pátriárkának a sajtóbemutatón elmondott néhány egyszerû mondatát. (2005-ben a szinóduson õ volt a téma elõadója.) „Egyszerû tény: elhagyjuk otthonainkat, hogy összejöjjünk a templomban, és együtt megünnepeljük az Eucharisztiát – nos, ez a tény olyan újdonságot indít el, amelynek Szent Pál szép kifejezése szerint új kultusznak kell lennie, vagyis az egész életünknek eucharisztikus formát kell adnia. Mit jelent ez? Azt, hogy meg kell változnia minden körülménynek és minden kapcsolatnak, amelyet megélünk teljes önmagunk felajánlásában, azzal, hogy válaszolunk arra a hívásra, amelyet Jézus minden körülményben, minden kapcsolatban hozzánk intéz.”

 


Szabó Ferenc

40 ÉVE JELENT MEG A POPULORUM PROGRESSIO KEZDETÛ KÖRLEVÉL

Két évvel a zsinat befejezése után, 1967. március 26-án tette közzé VI. Pál a népek fejlõdésérõl szóló körlevelét. Ezzel eleget tett a zsinati atyák kívánságának, akik az Egyház és a világ kapcsolatával foglalkozó, Gaudium et spes kezdetû konstitúció megvitatásakor felfigyeltek a világméretû gazdasági-kulturális problémákra (vö. GS 86). Montini pápa még megválasztása elõtt latin-amerikai, afrikai és ázsiai útjai során személyesen is meggyõzõdhetett azokról a súlyos terhekrõl, „amelyeket a fejlõdés problémáival viaskodó õsi kultúrájú népeknek hordozniuk kell”. A zsinat vége felé az ENSZ New York-i székházában mondott beszédében szólt a világméretûvé terebélyesedett társadalmi konfliktusokról, a botrányos egyenlõtlenségekrõl, a luxusszínvonalon élõ kevesek és a nyomorban tengõdõ tömegek közti igazságtalan aránytalanságról. Ugyanígy tûrhetetlen a gazdag és a fejlõdésben elmaradt országok közötti gazdasági, társadalmi és kulturális szakadék. VI. Pál a körlevélben (76) idéz az ENSZ székhelyén mondott beszédébõl, amikor is azt hangsúlyozta, hogy „fejlõdés a béke új neve”. New Yorkból visszatérve a zsinati atyák elõtt megvallotta: „figyelmünknek a fejlõdõ országok felé kell fordulnia, illetve, világosabb szavakkal: szeretetünknek a világ megszámlálhatatlan szegénye iránt féltõbbé, hathatósabbá, nagylelkûbbé kell válnia. Amikor tehát ellene mondunk a nyomornak, amikor szembeszállunk az igazságtalansággal, akkor nem csupán az emberek anyagi jólétét segítjük elõ, hanem szellemi és erkölcsi gyarapodásukat is, az emberiség egyetemes érdekét szolgáljuk.” A pápa még sürgette az ENSZ delegátusai elõtt „valamiféle világtekintély megteremtését”. Sajnos, ahogy a pápa sejtette, ez a mai napig csupán ábránd maradt.

A Populorum progressio természetesen hivatkozik az egyház szociális tanítását kifejtõ korábbi pápai körlevelekre. XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetû körlevele a munkáskérdésrõl (1891-ben) nyitotta meg a sort. II. János Pál pedig száz évvel késõbb Centesimus annus kezdetû körlevelében áttekintette azt a társadalmi tanítást, amely nem zárt rendszer, nem ideológia, hanem arra irányul, hogy az Evangélium fényével megvilágítsák a kor társadalmi kérdéseit, tehát igazában az erkölcsteológia keretébe tartozik. II. János Pál jelezte a nagy gazdasági, társadalmi, politikai változásokat, különösen kiemelve az 1989-es évet, amikor megbukott az elnyomó kommunista rendszer, és az Egyháznak az új kihívásokkal kell szembenéznie. Amikor VI. Pál közzétette a Populorum progressiót, még nem lehetett elõre látni a bolsevizmus bukását. De a körlevélben leszögezett alapelvek továbbra is érvényben maradnak, sõt idõszerûségük még jobban szembetûnõ.

Amikor a pápa leszögezi a keresztény nézõpontot a fejlõdésrõl, hangsúlyozza, hogy a fejlõdés csak akkor valóságos, ha minden ember és a teljes ember növekedését, kibontakozását biztosítja. Nem elégséges a gazdasági fejlõdés, nem lehet elválasztani a gazdasági szempontot az emberitõl. „Az embert kell középpontba állítani, minden embert, minden embercsoportot, a legkisebbtõl kezdve egészen az emberiségig.” (14. pont, hivatkozás Lebret domonkos Közgazdaság és humanizmus címû könyvére.) A pápa igazában a keresztény humanizmust állítja az igazságos társadalmi-kulturális fejlõdés alapjául. Mert az emberi személy méltósága, az ember természetfeletti hivatásának állítása a szociális tanítás sarkpontja. Nemcsak többet birtokolni, hanem többnek lenni; lelkileg/szellemileg kibontakozni. Az „egydimenziós” ember, a csupán termelõ és fogyasztó lény materialista szemléletével szemben a pápa Pascallal állítja: „Az ember végtelenül túlszárnyalja az embert.” (42) Sajnos, ma is érvényes Európára – Magyarországra is – az, amit a 41. pontban a materializmus kísértésérõl ír: „A fejlõdõ országok népei helyesen válasszák ki, mérjék meg az értékeket: vessék el a hamis értékeket, amelyek az ideális létformát lealacsonyítják.” Utalva Jacques Maritain Teljes humanizmus c., a két háború között megjelent könyvére, amely a feltörõ totalitarizmusok idején hangoztatta, hogy a teljes ember és minden ember mindenoldalú fejlõdését kell elõmozdítani, VI. Pál szó szerint idézi a jezsuita teológus, Henri de Lubac híres könyvét, amely Maritain gondolatait a háború másnapján jobban kibontotta, rávilágítva az ateista humanizmus tragédiájára. Idézzük a 42. pontból a Lubactól kölcsönzött sorokat: „Az ember bizonnyal meg tudja szervezni a földet Isten nélkül is, de Isten nélkül végsõ soron csakis az ember ellen tudja megszervezni. Ezért a minden, önmagán kívüli szemponttól elszakított, abszolút humanizmus – embertelen humanizmus.” A XX. század totalitarizmusai elegendõ példával szolgáltak e kijelentések hitelességére.

VI. Pál körlevele még hangsúlyozza a szolidáris fejlõdés elõsegítésének kötelezettségét, az emberi és természetfeletti testvériséget, amely a gazdagabb és szegényebb nemzetek közötti segítségnyújtást, kereskedelmi és kulturális kapcsolatok kiépítését jelenti, és azt, hogy minden ember és nemzet ad és kap, hogy egymás fejlõdését elõsegítsék. E problémától függ az egész emberiség civilizációja, a békés jövendõ. A pápa minden hívõt és minden jóakaratú embert arra szólított fel, hogy vegye ki részét a szolidáris felelõsségbõl. Felhívása ma is, negyven év után is idõszerû!

Végül megemlítjük – ezt a pápa körlevele elején (5) jelzi –, hogy a zsinat óhaját teljesítve hozta létre a Iustitia et Pax (Igazságosság és Béke) bizottságot, hogy Isten egész népét ráébressze küldetésére a mai világban, és elõsegítse a szegényebb népek, az elmaradt nemzetek fejlõdését.

 


XVI. Benedek látogatása Brazíliában

2007. május 9–14.


A CELAM (Latin-Amerikai Püspöki Konferenciák Tanácsának V. közgyûlése alkalmával XVI. Benedek Brazíliába látogatott. Ez volt hatodik nemzetközi apostoli útja. Május 13-án (vasárnap) Aparecidában, a híres Mária-kegyhelyen, megnyitotta a CELAM V. közgyûlését, amelynek témája „Jézus Krisztus tanítványa, és misszionáriusai, hogy népeinknek Õbenne életük legyen – Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). A közgyûlésen részt vett Erdõ Péter bíboros is mint a CCEE elnöke. A pápai útról és Latin-Amerikáról következõ számunkban adunk bõvebb tájékoztatást.

A brazíliai egyház számokban

Brazília 185 millió lakosa közül 60 (a nagyvárosokban) – 80 (vidéken) százalék a katolikusok aránya, összességében 74%-ra becsülik.

Az országban 269 egyházmegye található, 9504 plébániával és közel 37 ezer pasztorációs központtal. A dél-amerikai országban 427 püspök, közel 18 ezer szerzetes és egyházmegyés pap, több mint 33 ezer szerzetesnõ és 72 ezer misszionárius teljesít szolgálatot. A papi hivatásra körülbelül 14 ezren készülnek. A katolikus egyház 6 ezer oktatási és 10 ezer jótékonysági intézményt tart fenn Brazíliában.

A brazil püspöki konferencia a harmadik legnépesebb a világon, az olasz és az egyesült államokbeli után. A papság átlagéletkora alacsony, a püspököké viszont a 75 felé közelít, egy részük már meghaladta a nyugdíjkorhatárt.

A hívekéhez viszonyítva nagyon alacsony a papok száma, közel 18 ezer hívõre jut egy pap, és ez jelentõs problémát jelent a szentségek kiszolgáltatásában.

(Vatikáni Rádió/Magyar Kurír)


Nemeshegyi Péter

JON SOBRINO
ÉS A FELSZABADÍTÁS TEOLÓGIÁJA

A vatikáni Hittani Kongregáció 2006. november 26-ára keltezett, de csak 2007. március 15-én nyilvánosságra hozott Közleményt (Notificazione) adott ki, amelyben Jon Sobrino jezsuita teológus két könyvét bírálja. Az egyik az 1991-ben kiadott, „Jézus Krisztus, a felszabadító” címû mû, a másik pedig az 1999-ben kiadott, „A Jézus Krisztusba vetett hit” címû tanulmány.

Jon Sobrino baszk szülõktõl született 1938-ban, Barcelónában. 18 éves korában ott belépett a jezsuita rendbe, de elöljárói már a következõ évben a közép-amerikai El Salvadorba küldték. További tanulmányait az Amerikai Egyesült Államokban és Németországban végezte, majd visszaért El Salvadorba, ahol a jezsuiták által alapított és vezetett Közép-amerikai Egyetemnek lett a tanára. El Salvadorban akkor véres polgárháború dúlt a kizsákmányolt és jogaikért küzdõ szegények és az õket elnyomó kormány és annak milicistái között. (A háborúnak 70 000 halottja volt, nagyrészt a civil lakosság körébõl.) E háború során ölték meg a milicisták misézés közben a szegények mellett kiálló Romero érseket, és gyilkolták le 1989. november 16-án a Közép-amerikai Egyetem jezsuita rektorát és hat jezsuita tanártársát. (A kivégzõ osztag szándékosan a jezsuiták fejét lõtte szét. Ezzel akarták jelezni, hogy ezek a tanárok eszükkel támogatták a szegények mozgalmát.) Sobrino azért menekült meg a haláltól, mert akkor éppen Thaiföldön vett részt egy kongresszuson. Valamennyi jezsuita társa legyilkolása után bátran visszaért az egyetemre, és újonnan érkezett jezsuitákkal folytatták az igazságosságért küzdõ szegények támogatását. Ezekben az években kezdte írni Sobrino krisztológiai munkáit, amelyekkel a latin-amerikai felszabadításteológiának egyik neves képviselõjeként lett ismeretessé.

A felszabadítás teológiájának megindítója Gustavo Gutiérrez, perui egyházmegyés pap volt, aki 1971-ben tette közzé A felszabadítás teológiája címû mûvét. A II. vatikáni zsinat szólította fel a világ különféle országaiban élõ keresztényeket, hogy „minden nagyobb kultúrkörben szorgalmazzanak olyan teológiai vizsgálódást, amely újra fölkutatja (az egyetemes egyház hagyományának fényénél) az Isten által kinyilatkoztatott (az egyházatyák és a tanítóhivatal által magyarázott isteni) tetteket és szavakat. Így érthetõbbé lesz, hogy a népek bölcseletét és bölcsességét figyelembe véve mily utakon juthatunk el a hit megértésére, a keresztény élet

pedig jól belesimul minden kultúra sajátos szellemébe.” (AG 22)

Gutiérrez és számos követõje úgy érezték, hogy a latin-amerikai népek helyzetének legjellemzõbb tulajdonsága a szélsõséges nyomor, amelyben a lakosság nagy része tengõdik. Külföldi és belföldi politikai és gazdasági erõk nyomják el és zsákmányolják ki a szegényeket. Ezek alól kell õket felszabadítani. Gutiérrez és számos követõje életük egy részét a szegények között töltötték, és az õvelük vállalt szolidaritás alapján igyekeztek újra átgondolni Jézus evangéliumát. Azt is hangoztatták, hogy a teológusoknak nemcsak az a feladata, hogy magyarázzák az isteni kinyilatkoztatást, hanem az is, hogy ennek alapján igyekezzenek (evangéliumi módon) a társadalomban elõmozdítani Jézus tanításának megvalósítását, és így egy igazságosabb világ építését.

Magyarországon ebben az idõben a kommunista diktatúra uralkodott. A pártideológusok behatóan foglalkoztak ezzel az újfajta katolikus teológiával, de a párt minden erõvel akadályozta, hogy ez a teológiai irányzat ismertté váljon Magyarországon. Hiszen a szegények mellett bátran kiálló teológusok alakja nem illett bele az elnyomó klerikális reakciót sulykoló kommunista propagandaképbe.

Az egyre terebélyesebbé váló „felszabadítás teológiáját” persze a kapitalista világban is számos politikai ellenfele támadta. Az egyházi vezetõség részérõl 1968-ban és 1971-ben a vatikáni Hittani Kongregáció két közleményt adott ki a felszabadítás teológiájáról, amelyekben felhívta a figyelmet az abban mutatkozó hiányosságokra, fõképpen arra, hogy a felszabadításról beszélve nem eléggé hangsúlyozzák a felszabadulás teljességéhez tartozó, a bûntõl és haláltól való felszabadítást, amelyet Jézus Krisztus hozott el nekünk.

Ugyanakkor a felszabadítás teológusainak néhány alapvetõ állítását magukévá tették egyházi vezetõk is. A latin-amerikai püspöki kar Medellínben, majd Pueblában tartott egyetemes gyûlése erõteljesen elkötelezte az egyházat a szegények mellett. A „szegények melletti elsõdleges kiállás” (preferential option for the poor) kifejezés szerepel II. János Pál két enciklikájában is (Sollicitudo rei socialis 42, Centesimus annus, 11.), a társadalomban az igazságtalanságot rögzítõ „bûn struktúrái” kifejezés pedig szintén szerepel a hivatkozott enciklikában (Sollicitudo rei socialis 36).

A Jon Sobrino könyveit bíráló hosszú Közlemény egy metodológiai és öt krisztológiai problémát tárgyal. A metodológiai probléma az, hogy Sobrino szerint „a latin-amerikai teológia elhatározta, hogy a világ szegényei alkotják a helyét. (A szegények egyháza a krisztológia egyházi helye.)” Ezzel szemben a Közlemény hangoztatja, hogy a krisztológia „helye” (locas theologicus) az apostoli hit, amelyet az egyház ad tovább nemzedékrõl nemzedékre. A Közlemény szerint Sobrino nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy a hitnek az idõkön átívelõ alanya a hívõ egyház, és hogy az elsõ egyetemes zsinatokat az egész egyházi közösség elfogadta és életre váltja.

Igaza van a Közleménynek, hogy az egyetemes egyház évszázados hitét minden teológusnak magáévá kell tennie. De az is igaz, hogy ezen a hiten belül különbözõ teológiai megközelítések voltak és lesznek. Bár az emberek társadalmi helyzete nem határozza meg teljesen, de befolyásolja gondolkodásukat. Ezért nagyon hasznos – fõképpen Latin-Amerikában – a szegényekkel megélt szolidaritásban újra átgondolni az apostoli hitet. Olyan hangsúlyok és cselekvési prioritások jelenhetnek így meg, amelyek nagyon idõszerûek. Az öt krisztológiai probléma – Jézus istensége, az Isten Fiának megtestesülése, Jézus és Isten országának viszonya, Jézus öntudata, Jézus halálának üdvhozó értéke – kifejtésénél a Közlemény több ponton elégtelennek mondja Sobrino teológiáját. A negyvenoldalas Közleményt kísérõ négyoldalas magyarázó jegyzet elmondja, hogy Sobrino könyveit elõbb szakértõk vizsgálták meg és véleményezték, az általuk készített beszámoló alapján a kongregáció bíborosainak és püspökeinek rendes gyûlése újra megvizsgálta az ügyet. Az eredményt elküldték a szerzõnek, és az õ két hónapon belül adandó válaszának vétele után a kongregáció rendes gyûlése hozta meg a végsõ döntést, amely a Közleménynek a pápa által elrendelt közzététele.

Sobrino barátai felhívják a figyelmet arra, hogy a szerzõre semmiféle büntetést nem szabtak ki, és a teológia tanításától és könyvek írásától sem tiltották el. (Igaz, hogy a helyi püspökök közül San Salvador érseke már eltiltotta Sobrinót a krisztológia tanításától egyházmegyéjében.)

Az egész üggyel kapcsolatban a Nemzetközi Teológiai Bizottságnak volt tagjaként két kívánalmat szeretnék még megfogalmazni. Nagyon hasznos lenne, ha a Hittani Kongregáció közzétenné azoknak a szakértõknek a nevét, akik a könyveket vizsgálták. Hiszen az egy hiten belül sokféle teológia létezhet, és jó lenne tudni, hogy milyen teológiai irányzathoz tartoznak ezek a szakértõk. Továbbá: amikor a helyi egyházak sajátos helyzetébõl született teológiák megítélésérõl van szó, hasznos lenne, ha a (II. vatikáni zsinat kívánságát követõen) VI. Pál pápa által alapított és ma is mûködõ Nemzetközi Teológiai Bizottságnak kikérnék a nézetét, hiszen ebben a pápa által kinevezett bizottságban éppen azért ülnek a világ különféle részein mûködõ teológusok, hogy a helyi teológiák megítélésénél segítsenek. Ez csak hasznára lenne a tanítóhivatal eredményes mûködésének.


Szabó Ferenc

RADIKÁLIS EGYHÁZREFORM?

Morel Gyula S.J. könyve magyarul

A XIV. Budapesti Nemzetközi Könyvszemlén 2007. április 14-én mutatták be Morel Gyula jezsuita (†2003) Radikális egyházreform címû könyvének magyar kiadását.1 Morel Gyula szociológus professzor volt az innsbrucki egyetemen; a bécsi Magyar Egyházszociológiai Intézet egyik alapítója, és András Imrével együtt annak „mûködtetõje”, professzori fizetésébõl anyagi támogatója is.2

Amikor a Magyar jezsuiták vallomásai I. kötet („Anima Una”-könyvek/10, JTMR, Bp. 1997) számára „vallomást” kértem tõle, külföldre menekülésétõl, 1949-tõl 1996-ig felvázolta életét ezzel a címmel: „Visszaemlékezés a (nemcsak geográfiailag) görbe vonalakon írt egyenesre.” A rendi tanulmányok befejeztével (Leuven, a belgiumi Enghienben mûködõ francia teológia, 1957-ben pappá szentelés, harmadik próbaév Sankt Andräban) 1959–1962-ben szociológiát tanult a bécsi egyetemen. 1960-ban megalakították András Imrével a Magyar Egyházszociológiai Intézetet azzal a céllal, hogy „a magyar egyház a magyar társadalomban” téma körül minden lehetõ adatot összegyûjtsön, az összképet magyarázza, és így javaslatokat gyárthasson mindazoknak, akik „Krisztus testének építésén” dolgoznak. 1962 óta András Imre lett az intézet vezetõje. Morel Gyula 1957-ben az innsbrucki egyetemre került, és ott tanított szociológiát egészen 1996-os nyugdíjba vonulásáig.

1995-ben megjelent már (az Egyházfórum kiadásában) Morel A jövõ biztosabb, mint a múlt címû könyve, mely lényegében ugyanazokkal a témákkal foglalkozik, mint a most németbõl magyarra fordított Radikális egyházreform. A különbség az, hogy az eredetileg magyarul írt könyvet a szociológus szerzõ elsõsorban nem a hívõknek, hanem a keresõknek szánta. Amikor hozzászóltam és bíráltam, Gyuszi elfogadta mûfaji meghatározásomat: „fenomenológia”, amely az „egyház” nevû társadalmi/vallási jelenséget bemutatja nem hívõknek, ezért zárójelbe teszi a hitet. Csakhogy igazában a zárójelet nem oldja fel (bár a könyv végén bevallja, hogy római katolikusnak keresztelték, és jezsuita szerzetes). Ezért, mivel a katolikus egyház önértelmezését nem mutatja be a maga teljességében, egyoldalú képet nyújt az Egyházról, amely nemcsak látható társaság, szociológiai jelenség, hanem Krisztus misztériumát élõ hívõk (kegyelmi) közössége is. Látjuk mindjárt bõvebben, hogy a Radikális egyházreformnál is fõleg ezt az alapvetõ egyoldalúságot hiányolja a teológus. A másik alapvetõ kritikánk pedig (ez mindkét könyvre vonatkozik): a szerzõ mindig azt hangsúlyozza – joggal –, hogy meg kell különböztetnünk az igazságok és értékek vizsgálatánál a lényegest a huszadrangúaktól. Amint a II. vatikáni zsinat is az ökumenizmusról szóló dekrétumban (UR 11) figyelmeztet az igazságok hierarchiájára. Nos, Morel Gyula nagyon sokszor huszadrangú tényeket, torzulásokat, legendás dolgokat, anakronisztikus szokásokat emlegetve összekeveri ezeket a lényegesekkel. Mert nagyon lényeges kérdéseket is tárgyal: az egyházi/teológiai nyelvezet a hit átadásában, az igehirdetésben, liturgiában, tehát a megfelelõ korszerû kommunikáció kérdése, amelynek megoldására már sok kísérlet történt, de még sok a tennivaló is, hiszen ma már az inkulturáció nemcsak a missziókban sürgetõ, hanem a keresztény gyökerektõl elszakadt, szekularizált Európában is, fõleg a felnövekvõ új nemzedékek számára. Igaza van Morelnek pl. abban, hogy a népnyelvû liturgia bevezetésével még nem oldódott meg a közvetítés problémája: mert ugyan a hívõ most már anyanyelven hallja, de nem érti a hittitkokat, a szimbolizmusokat stb.

De most térjünk rá az új magyar kötet részletesebb elemzésére és kritikájára. Itt jelezzük, hogy a Mérlegben Morel Gyula már vallott „mûhelytitkairól”, készülõ könyvérõl (M 2000/3, 310); egy következõ számban pedig Morel rendtársa, Vass György teológus bírálta a szociológus egyoldalúságait (M. 2000/4, 437). Morel Gyula halála után, a halálával egy idõben (2003-ban) megjelent Radikale Kirchenreform címû mûvét részletesen ismertette és értékelte Aszalós János (Mérleg 2004/1, 53). Ismertetésemben és kritikámban néha utalok az említett Mérleg-számokra.

A Radikális egyházreform már nem az egyházon kívülieknek szól, mint az elõzõ kis magyar könyv, hanem az egyházi vezetõknek, az egyház valamennyi tagjának: kihívás akar lenni, hogy a hívõk túllépjenek a kompromisszumokon, és a gyökeres reform mellett kötelezzék el magukat. A vallásszociológiai könyv célja (vö. M 2000/3, 310), hogy adatok, elméletek és elemzések segítségével rávilágítson a jelenlegi egyházi krízis mivoltára, okaira, tehát hogy diagnózist adjon, mert e nélkül nem lehetséges az orvoslás. Morel tehát az 1.  fejezetben adatszerûen összeállítja az elmúlt fél évszázad (1950–2000) társadalmi és egyházi változásait, a szekularizáció jelenségét, az egyházi élet égetõ kérdéseit (papság és szerzetesség megfogyatkozása, a vallásgyakorlat fokozatos alábbhagyása, a szexualitással kapcsolatos erkölcsi problémák stb.). Rögtön megjegyzem: ezek a tények ismertek, legfeljebb a felmérésnél eltérõ „olvasási rácsot” is lehetne/lehetett volna alkalmazni. A szociológia statisztikái mindig – szükségszerûen – egyoldalúak, általánosítók („tipizálók”); sok függ attól, hogy a szociológus milyen szemlélettel vagy elõítélettel rögzíti, válogatja a tényeket.

Morel a 2. fejezetben könyve szociológiai megalapozását nyújtja. A társadalmi változások okait keresi; vázolja a lélektani és szociológiai kutatásokat a szocializációról. Morel szerint a katolikus egyház nem nézett szembe a modernizáció kihívásaival, hanem „az elsõ reformtörekvések reakciójaként a trienti zsinat bástyái mögé vonult vissza” (M 2000/3, 311). Egészen a II. vatikáni zsinatig kellett várni, amely aztán kiadta az aggiornamento jelszavát, és jelentõs fordulatot hozott az egyház életében.

De ezt az állítását – szerencsére – árnyalja a szerzõ a 3. fejezetben, ahol felsorolja nemcsak a zsinattal elindult reformokat, hanem bemutatja a zsinatot elõkészítõ jeles teológusokat és a mozgalmakat is. Tény az, hogy a század elején a modernizmust elítélõ X. Pius intézkedései (Pascendi, 1907) egy idõre megbénították az exegézist, a vallástudományokat, a teológiai megújulást. (1911- ben a zsinatot fél évszázaddal megelõzõ Prohászka Ottokár is a „megindexeltek” közé került.) De a két háború között a patrisztikai, a liturgikus megújulás, a világi mozgalmak, az új filozófia beépítése az „új teológiába”, fellendülést hozott, mígnem 1950-ben XII. Pius Humani generis kezdetû körlevele félreállította az „új teológia” vezéregyéniségeit (H. de Lubac, Y. Congar stb.). Csak a zsinat rehabilitálta e teológusokat. De Morel szerint a zsinat félbemaradt. A zsinat után az ún. kontesztáló teológusok (pl. a kölni levél) felhívták a figyelmet a visszahúzó tendenciákra, konzervatív vatikáni intézkedésekre, illetve a megoldandó problémákra. Két név jelzi a két szélsõséget: Hans Küng és Marcel Lefebvre. Morel gyakran hivatkozik Küngre, akinek nézeteit, kritikáit jórészt követi.3

A könyv 4. fejezete a maradandó egyházi anakronizmusokról és abszurditásokról szól. Szerintem itt visszafordíthatjuk Morel ellen az általa gyakran hangoztatott – a zsinattól kölcsönzött (UR 11) – elvet az igazságok és az értékek hierarchiájáról; ti. összekeveri a lényegest a huszadrangú dolgokkal, a valós problémákat a legendákkal. Amikor pl. tekintélyes teológusok véleményét közli a szexuáletika bizonyos kérdéseirõl, a papi cölibátusról vagy az elvált és újraházasodott keresztények helyzetének megítélésérõl – ugyanakkor a szociológusprofesszor nevetségessé teszi magát, midõn egy bulvárlap közlése nyomán a Kisjézus pelenkájának „ereklyéjérõl” ad hírt (212. o.) A népi vallásosság, az ereklyetisztelet, a hiedelmek/babonák özönét lehetne felsorakoztatni, de ennek nincs – nem lenne – helye egy vallásszociológiai kézikönyvben, legalábbis nem összekeverve a komoly problémákkal. Az egyházi botrányok (pl. Groër-ügy) szellõztetése sem okvetlenül célravezetõ, hiszen esetleg csak erõsíti az egyháztól elszakadókat döntéseikben. Persze ez is az egyház emberi arculatához tartozik.

Az 5. fejezet („Ellenszél”) bemutatja a reformellenes tendenciákat és személyeket (Lefebvre); újra felveti az egyházi kommunikáció problémáit, majd felsorolja a vatikáni szankciókat a radikális reformokat sürgetõ, illetve heterodoxiával gyanúsított teológusok ellen (Boff, Bulányi, Cardenal, Drewermann, Häring, Küng stb.). Ezzel kapcsolatban idézhetjük Vass György kritikáját (M 2000/4, 441): „A negatív szankciók a mai egyházban és az »ügyek« közelmúltbeli intézésében valóban sok gondot okoztak (ld. Õrsy László erre vonatkozó cikkét a Stimmen der Zeitben). Ezzel kapcsolatban, hála Istennek, az irodalom növekvõben van. Az azonban téves, hogy Hans Küng Krisztus-könyvével nem történt szakmai eszmecsere. Éppen errõl a könyvrõl, mely [Morel szerint] »a nagy jó terjedését« mozdítja elõ, egy egész könyvet publikált a német nyelvû teológiai fraternitás.”

Morel a 6. fejezetben ismét visszatér az egyházi nyelvezet valóban súlyos problémájára. Ha az Evangéliumot a mai embereknek (fiataloknak) közvetíteni akarjuk, a liturgiában, igehirdetésben, hittankönyvekben érthetõvé kell tenni az üzenetet: az inkulturáció nemcsak a missziókban sürgetõ, hanem a szekularizált Európában is. E problémának a lelkipásztorok és a teológusok tudatában vannak; sok kezdeményezés elindult és megvalósult a zsinat után; de még sok a feladat. Itt – tehát a „nyelvezet” kérdésénél – megint huszadrangú az, hogy „szentatyát”, „szentszéket” használnak vagy „excellenciáznak”, ahhoz képest, hogy valóban érthetõk legyenek a ma már anyanyelvû liturgia utalásai dogmákra, hitigazságokra stb. Az „aggiornamento” – ma már látjuk – nem csupán a nyelvi kifejezés korszerûsítését jelenti, hanem – amint ezt a nyelvfilozófia megmutatta – az igazságtartalmat is érinti. Igenis van helyes értelemben vett dogmafejlõdés. Newmantól Blondelen át K. Rahnerig a teológusok rávilágítottak arra, hogy a dogmát, hittételt az újabb korok, kultúrkörnyezet, teológia igényei szerint más-más oldalról meg lehet közelíteni, a misztériumot el lehet mélyíteni, és valamiképpen „érthetõvé” tenni különbözõ korú, mûveltségû stb. hívõknek. (1951-ben K. Rahner egy híres cikkében kifejtette: „Khalkedon nem vég, hanem kezdet.”) Abban is igaza van Morelnek, hogy a Bibliát értelmezni és érthetõvé kell tenni különbözõ kategóriák számára. De itt jórészt már nyílt ajtókat dönget. Maga is jelzi az ilyen irányú kezdeményezéseket.

Anélkül, hogy a Radikális egyházreform bemutatását tovább részletezném, Vass Györggyel (M 2000/4, 442) felvetem az alap-

vetõ kérdést: „Vajon az egyházszociológus ugyanarra az egyházra gondol-e, mint amelyben a teológus hisz? Kétségkívül jogos az egyházat a szociológia nézõpontjából vizsgálni, mert az egyház egyszersmind társadalmi jelenség is. A nehézség azonban ott adódik, ahol társadalmi analízisünk minduntalan a misztérium elkerülhetetlenségébe botlik. A lényeg, amit az indítványozott munka joggal keres, nem a »szerkezetek« síkján van, hanem a megváltás titkában, amely minket nem egyénenként, hanem közösségként érint.”

Aszalós János is, miután nagy rokonszenvvel elemezte Morel könyvét, felveti a leglényegesebb kérdést (M 2004/1, 67): „A kevésbé képzett teológusban vagy a legegyszerûbb civil hívõben is felserkenhet a kardinális kérdés: hogyan maradhat ki ebbõl a problémalátásmódból Isten, akit a Lelke által jelenvalónak hiszünk a világunk minden szögletében és változásfolyamatában?” Aszalós helyesen leszögezi ezt is: „Morel a könyv kritikus fejezeteiben olyan követelményeket fogalmaz meg, amelyek szükségesek, de nem elégségesek a hit megtartásához, mind személyes, mind közösségi szinten.” Szükség van a hittapasztalatra, a teremtõ Léleknek való kitárulásra, és ehhez a szociológia eszközei nem elégségesek.

Mindkét idézett szerzõ megerõsített saját véleményemben (ezt még a német eredeti olvasásakor megfogalmaztam): Morel Gyula túlságosan egyoldalúan csak a látható közösséget, a szociológiai valóságot, a bûnös, gyarló emberekbõl álló, jogi kerettel és szerkezettel rendelkezõ egyházat tekintette.

Nyilván a teológusok itt is hangoztatott kritikájára utal Mártonffy Marcell utószavában, a könyv utolsó oldalán; azokhoz szól tehát, akik „– némi joggal – hiányolják a teológiai mélységet”; ám ezek „azt is észrevehetik: ha a szerzõ beéri a szabad szemmel is láthatóval, elsõsorban a kevésbé szabad tekintet helyett, és érte fáradozik. S felróhatják-e vajon, hogy könyvével egy, a keresztény hagyományban mindig is sarkalatosnak tekintett tételt tesz érzékletessé? Azt tudniillik, hogy a küldetéséhez hû egyház különbözik környezetétõl, e különbség mindenekelõtt az alapító múlt s a megígért jövõ körvonalait rejti.”

Hogy Morel Gyula õszintén az egyház evangéliumi megújulását célozta – akkor is, ha kritikájában a látható társaságot, és fõleg az egyházi „hierarchiát”, tanítóhivatalt, a római központot tartotta szem elõtt –, nem vonjuk kétségbe. Ám az egész mûvet átjáró kemény hang, a negatívumok túlsúlya az olvasók átlagánál feledteti azt, ami az Egyházban, Krisztus Misztikus Testében evangéliumi valóság: Isten népe számtalan tagjának életszentségét, hûségét Alapítójához.

 

Az egyházról szóló zsinati konstitúció (LG 8) a reform és a megújulás mellett foglalt állást. Miután – a Megtestesülés analógiájára – leszögezte az egyház kettõs – isteni és emberi – arculatát, hangsúlyozza: az egyház szent, kegyelmi közösség, a Szentlélek élteti, ugyanakkor bûnös tagjai vannak, ezért folytonos megtisztulásra, reformra szorul: „a bûnbánatnak és a megújulásnak útját járja szüntelen.”

Ha az egyház jövõjérõl (és jelenérõl) beszélünk, számolnunk kell a láthatatlan kegyelmi valósággal is; mert a feltámadott Lelke mûködik a megkereszteltek, Krisztusba kapcsoltak közösségében. Ez reményünk alapja, bármint alakuljon is a külsõ szervezet, a látható társaság. Karl Rahner mondotta, akire egyébként Morel (joggal) többször hivatkozik: bármennyire megújul is a külsõ szervezet, bármilyen (szükséges) reformokat vezetnek is be, ha nem mélyül el a kegyelmi élet, ha nem növekszik a keresztényekben a hit, remény és szeretet, akkor hiába beszélünk egyházreformról. (Emlékezetbõl idéztem.) Nos, a láthatatlan valóságot, a Szentlélek mûvét nem lehet felmérni, szociológiai statisztikákkal illusztrálni. Végül még a Gaudium et spes kezdetû zsinati konstitúcióból (Egyház és világ) szeretném idézni azt a pontot, amely K. Rahner szerint talán a zsinat legfontosabb kijelentése: „Mivel Krisztus mindenkiért meghalt, és mivel az embernek valójában csak egy végsõ hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra – Isten tudja, miképpen – hogy a húsvét titkában [Krisztus halálában és feltámadásában] részesedjék.”


1 Julius Morel: Radikális egyházreform. Balassi Kiadó, Bp. 2007. 374 o. 3600 forint. Az eredeti német Radikale Kirchenreform. Für eine mutige Erneuerung. Tyrolia, Innsbruck, 2003. Magyarra fordította: Mentes Éva. Lektorálta és az utószót írta: Mártonffy Marcell.

2 Lásd András Imre megemlékezését: A vallásszociológus Morel Gyula SJ 1927–2003): Távlatok 2004/1, 106.

    3 Horányi Özséb a könyvbemutatón felolvasta Hans Küng Morelnek írt 2003. okt. 7-i gratuláló levelét (amelyet Morel – sajnos – már nem olvashatott): „Kedves Kollégám, az egyház radikális reformjáról írt könyve valódi reménysugár, napjaink borús egyházi tájképén. . .”

MOREL GYULA ÉS A MAGYAR JEZSUITÁK

A Bécsben megjelenõ Kirche In folyóirat 2007. májusi száma Magyarország: Nehézkes tanulási folyamat címen röviden ír Morel könyvének magyar nyelvû kiadásáról (42. oldal). A folyóirat magyar nemzetiségû kiadó-fõszerkesztõje, Schermann Rudolf  2007. április 17-én jelen volt és felszólalt a könyv budapesti bemutató-

ján; a szóban forgó írás tartalma lényegében megegyezik a felszólalásával.

    Elsõ mondata így hangzik: „A magyar jezsuita rend néhány tagja, úgy látszik, hadilábon áll a véleményszabadsággal.”

    Megnevezi aztán Nemesszeghy Ervin akkori provinciálist, aki 2004. március 23-án közölte az innsbrucki Tyrolia Verlaggal, hogy nem egyezik bele a könyv magyar nyelvû kiadásába. –  Nemesszeghy Ervin most így idézi fel a könyv magyar kiadásáról szóló akkori levelezés lényegi tartalmát: arra kértem, „hogy ne tegye, és mint provinciális a magyar kiadást nem engedélyezem, illetve kifejeztem reményemet, hogy a kiadó tiszteletben tartja a jezsuitáknál ma is érvényben lévõ szabályokat a könyvkiadást illetõen. De ezt nem azért tettem, mert tagadom a véleményszabadságot. Valójában a II. vatikáni zsinat egyik legnagyobb eredményének tartom, hogy egyházunk világosan és egyértelmûen a véleményszabadság mellett döntött, és azt egy egyetemes zsinaton kijelentette. Hogy miért elleneztem Morel könyvének kiadását magyarul, a kiadónak írt levelemben megindokoltam. Indoklásom részben egyezik András Imre véleményével. Még inkább egyezik a Szabó Ferenc tanulmányában megfogalmazottakkal.”

    András Imrét is megnevezi a bécsi lap; õ 2004. április 20-án, a könyv német eredetijének budapesti bemutatóján, a Kirche In jegyzete szerzõje szerint, azt fejtette ki, hogy a magyar közönség ilyen „haladó” eszmékre nincs felkészülve. – Ténylegesen (a könyvbemutatón készült hangfelvételbõl ellenõrizhetõen) András Imre azt fejtette ki, hogy Morel könyve zömében a német nyelvterület problémáinak elemzése, Magyarországon azonban mások a problémák; ez utóbbiakat kellene összegyûjteni, és Morel „prófétai módszerével” elemezni, a német nyelvterület problémáinak félrevezetõ, magyar nyelvû hangoztatása helyett. A magyar egyházban, a sajátos magyar helyzetben is a Morel Gyula által meggyõzõdéssel mûvelt „prófétai bírálat” helyes alkalmazása lenne kívánatos és gyümölcsözõ. – Ez a javaslat tehát szintén a (Schermann Rudolf által alább sürgetett) véleményszabadság mellett foglal állást.

    „Az érzék az iránt, hogy egy mû kiadásának megakadályozására irányuló kísérletek a véleményszabadság elleni vétséget képviselik, a hosszú diktatórikus korszaknak köszönhetõen nyilvánvalóan még nem tudott egészen kibontakozni Magyarországon (de általában az Egyházban sem).” – A cikknek ez a zárómondata talán úgy is tekinthetõ, mint egyfajta summás megfogalmazása a Kirche In alapvetõ és átfogó publicisztikai világnézetének.


Somorjai Ádám

MINDSZENTY BÍBOROS 1971-ES
MEMORANDUMA ÉS PRO MEMÓRIÁJA

Pro Memóriának is nevezi az irodalom a Mindszenty bíborosnak tulajdonított, „Az Apostoli Szentszék és a magyar kommunista rendszer kapcsolatairól” címû memorandumot, amelyet Mészáros István tett közzé a Távlatok c. folyóiratban, 1995-ben.1 Mészáros István ezt a memorandumot 1971. november 24-ére datálja, a szerzõséget Mindszentynek tulajdonítja, lelõhelyét a Távlatokban megjelent elsõ közlésében a Mindszenty Archívum Bgy 58. jelzetû dossziéjában adja meg, és láthatóan ismeri az ezt kísérõ Zágon-levelet.

A Mindszenty Archívum Priv. Lev. „Varia” jelzetû dossziéjában szintén megvan mind a Zágon-levél, mind a memorandum szövege. E Rómában kelt Zágon-levél dátuma 1971. november 24, és a memorandum, mint olvassuk, az általa, tehát dr. Zágon József prelátus által írt változat, amelyet átnézésre, kijavításra szán; ezt követõen – e levelében – Zágon visszakéri, hogy fordításáról gondoskodhasson. Eszerint tehát – Mindszenty felkérésére – Zágon elkészít egy tervezetet, amelyet megküld Mindszentynek Bécsbe; de nincs nyoma annak, mi történt vele utólag: készül-e javított, fordított és tisztázott változat, és elküldik-e a Vatikáni Államtitkársághoz.

Adriányi Gábor németül is, magyarul is megjelent monográfiájában ezt idézi, és a következõket írja: „Iratát 1971. november 24-én hozta latin nyelven a bíboros államtitkár és a »Consilium pro Ecclesiae Publicis Negotiis« bíboros tagjai tudomására.”2 Ez azonban nem befejezett tény, hanem, mint Mészáros István is a Távlatokban, a 405. oldalon írja, Zágon javaslata. Adriányi idézett mûvében3 további meglepetéseket tartogat: „A Mindszenty-Alapítvány Levéltára Budapest. Mindszenty iratkatalógus és bibliográfia. Budapest 1995” címû irodalom megadásánál nem ad oldalszámot, és hivatkozik Mészáros István korábbi közlésére,4 ahol viszont Mészáros nem ad meg Bgy jelzetet. Az Adriányi által itt megadott Bgy 58. a Mészáros István által a Távlatokban, 1995-ben közölt dosszié adata. Kérdés tehát, hogy Adriányi milyen régi jegyzeteire támaszkodott, amikor ezt papírra vetette.5

Mészáros István monográfiájában a szövegközlés bevezetõjében ezt a memorandumot 1971 tavaszára datálja, mintha azt még az amerikai nagykövetségen készítette volna el: „1971 tavaszán készült Mindszenty bíboros alábbi helyzetértékelése »Az apostoli Szentszék és a magyar kommunista rendszer kapcsolatairól« címmel, amelyet eljuttatott a Vatikánba, atyai-testvéri jó tanácsként, segítõ információként, felvilágosításképpen.”6

Erre a memorandumra utal Kahler Frigyes is,  2005-ben megjelentett tanulmányában.7

    Az említett memorandumtervezet szövegét megtaláljuk a Távlatokban (1995), Mészáros monográfiájában (2001) és Adriányi német és magyar nyelvû monográfiájában (2003, ill. 20048), elemzését Kahler Frigyes tanulmányában (2005). Ezért ennek közlésére itt nincs szükség. Viszont ismeretlen a Zágon-féle kísérõlevél, amelynek szövegét itt közöljük:

                   CÍMER

SACRA CONGREGAZIONE
PER I VESCOVI

PONTIFICIA COMMISSIONE

MIGRAZIONI E TURISMO

Prot. N. //

Vaticano, 1971 nov. 24.

Palazzo San Calisto

 

Eminenciás Uram,

csatoltan tisztelettel megküldöm a kért PRO MEMORIA-t. Igyekeztem úgy megírni, ahogyan lelkiismeretem szerint látom a helyzetet.

Ha Eminenciád a kifejtett elveket elfogadja, szíveskedjék a szükségesnek mutatkozó változtatások és kiegészítések után hozzám visszaküldeni, hogy a fordításról gondoskodjak. Nem lesz könnyû latinra fordítani. A használhatóság szempontjából is talán jobb volna olasz nyelven beadni.

A Pro Memoriát meg kellene küldeni a bíboros államtitkárnak, azzal a megjegyzéssel, hogy a Consilium pro Ecclesiae Publicis Negotiis bíboros tagjainak is megküldte. Ha csak az államtitkárság kapja, elsüllyed az akták között s nem lesz hatása.

Hódoló tisztelettel vagyok

Eminenciádnak                               alázatos szolgája

                  Dr. Zágon József  [sk.]

Csatolm.

Fõmagasságú és Fõtisztelendõ

MINDSZENTY JÓZSEF bíboros, esztergomi

érsek, Magyarország prímása

WIEN

    Ebbõl tehát azt a következtetést vonjuk le, hogy a memorandum (Pro Memoria) címen ismert, 1971. november 24-én kelt Mindszenty-beadvány nem lett elküldve. Fogalmazványát tehát – bizonyára felkérésre – Zágon prelátus írta meg, és november 24-én kelt kísérõlevelében magyar nyelven megküldi, megteszi javaslatait.

    Ismeretlen azonban egy Pro Memoria, amelyet Mindszenty bíboros rövid egyhónapos vatikáni tartózkodása után, 1971. október 19-i dátummal latin nyelven írt, melynek saját címeres papírjára tisztázott és aláírt példányának fénymásolatát megtaláljuk a Mindszenty Archívumban.9 A kéziratos Mindszenty iratkatalógus és bibliográfia: Budapest 1995 (MIB) ezt két helyen is ismerteti röviden.10

    Mivel ennek szövege idáig ismeretlen maradt, teljes terjedelmében közöljük fordításunkban.

PRO MEMORIA

    Bevezetõül nyomatékosan kijelentem, hogy az itt leírtak legkevésbé érintik a Szentatya személyét, sem hozzá való ragaszkodásomat és engedelmességemet. Az a mód, ahogy fogadott, és ahogy a szinóduson megemlékezett rólam, és az õ szeretetének más megható jelei messze meghaladják azt, amire érdemes vagyok.

    Nem tudom azonban hallgatással nyugtázni a Szentszék egyes szerveinek eljárásmódját, amelynek ártalmas következményei nem csupán az én személyemet érintik, hanem az Egyházat is.

I.

    A budapesti tárgyalások folyamán kifejtettem: az Egyház javára szolgál, és saját becsületem is megkívánja, hogy a közvélemény esetem megoldásának okairól helyesen legyen informálva. Kijelentettem, hogy az erre vonatkozó információ helyességét illetõen akkor leszek biztos, ha bizalmi embereim közremûködnek a hír összeállításában, vagy legalább a közzététel elõtt jóváhagyhatják azt.

    Mons. Zágon a Szentszék nevében errõl igenlõen informált (vö. Pro memoria, 2–3. l.).

    Ténylegesen azonban a következõk történtek:

    Bizalmi embereim a szóban forgó információt elõzõleg nem látták, és annak megfogalmazásában még kevésbé tudtak részt venni.

    A L’Osservatore Romano 1971. szeptember 29-i számában közzétett híradás nem csupán nem helyesen informálta a közvéleményt, de ellentmondásaival még nagyobb zavart okozott, és hozzájárult ahhoz, hogy a téves értelmezések áradata árassza el a világsajtó hasábjait.

    A hivatalos nyilatkozat azt állítja, hogy a Szentszék és a Magyar Népköztársaság közti megállapodás keretében hagytam el Magyarországot. – Majd ugyanakkor, a következõ cikkben, a Szentszék azt állítja, hogy esetem sohasem volt a kormánnyal folytatott tárgyalás témája.

    Hiába próbálta a Szentszék utólag ezt a hivatalos nyilatkozatot úgy értelmezni, hogy a megállapodás csak a hazából való kiutazásom formalitásaira vonatkozott volna (L’Osservatore Romano, okt. 1.), a világsajtó ismételten visszatért ahhoz az állításhoz, hogy a Szentszék a kormánnyal folytatott tárgyalások folyamán több engedmény reményében áldozta fel a bíborost.

    A világsajtónak ezeket az állításait megerõsítik a Szentszék és a magyar kormány közti tárgyalásokról, valamint az 1957. évi dekrétumok visszavonásáról és a kiközösítettek feloldozásáról közölt újabb hírlapi értesülések. A közvélemény szemében mindezeknek ára én voltam.

    A történeti igazság kedvéért ünnepélyesen ki kell jelentenem, hogy a Szentszék illetékes szervei nem tartották be nekem adott szavukat, nem jártak el az általam szabott feltételek szerint, és okot adtak a napisajtó olyan híreinek, amelyek megsértik a bíborosi és az emberi méltóságot, és amint az említett hírekbõl nyilvánvaló – negatív befolyással vannak a Szentszék megítélésére is.

II.

    A Szentszék illetékes szervei folyó év június 27-e óta tudták, hogy Magyarország elhagyása után én a bécsi Pázmáneumban óhajtottam élni. Tehát bõven volt számukra idõ, hogy ezt a kérdést az osztrák kormánnyal megtárgyalják.

    Ennek ellenére az osztrák kormány csak a napisajtó híreibõl értesült szándékomról, és diplomáciai jegyzékben kellett megkérdeznie az illetékeseket e hírek valóságtartalma felõl. Ami ismét alkalmat adott a magyar kormánynak, hogy szándékommal kapcsolatosan elõadhassa észrevételeit eleve negatív értelemben. Ez a lépés és a napisajtó kritikája az osztrák kormány ellen még súlyosbította a kérdés tisztázását, a szükséges vízum megadását, nem is szólva a körülményekrõl, amennyiben a politikai választások miatti bizonytalanság ügyemben késedelmet okozott. A napisajtó nem is késlekedett, hogy a dolgok ezen állásával visszaéljen és engem olyan politikai személyként írjon le, aki nem csupán Ausztriának Magyarországgal való jó kapcsolatait veszélyezteti, hanem az Egyház javát is Ausztriában.

    Mindez ama késõi és felületes eljárásmódnak köszönhetõ, amellyel a Szentszék diplomáciája ezt a kérdést kezelte, éppen ellenkezõjét érve el annak, amit kértem, és ami az Egyház érdeke is lett volna.

III.

    A sajtóból nem kis csodálkozással értesültem az 1957. évi dekrétumok visszavonásáról és a kiközösített papok feloldozásáról. Nem akarok rákérdezni az érvekre, amelyek a Szentszéket erre a lépésre indították. Ugyanakkor nem tudok nem beszélni a közzététel valóban méltatlan idõzítésérõl és módjáról.

    Ez a hír megerõsíti a közvéleményt abban is, amit az újságok írnak, hogy ti. a két fél között én voltam a megegyezés ára.

    Ez megerõsíti annak látszatát, továbbá azt a sokszor meghirdetett kritikát, mintha én lettem volna az Egyház és az Állam közti normális kapcsolat akadálya. Alig hagytam el Magyarországot, és íme, a dolgok rendbe jöttek! Folyó év június 28-án kelt, a Szentatyához írt levelemben a hasonló támadások ellenében eleve ellenvetéssel éltem, és ez nem lett közzétéve, azok a tények pedig, amelyekrõl föntebb írtam, igazolni látszanak azt, ami ellen védekeztem.

    Milyen érzést keltett azonban a leginkább ragaszkodó papokban és hívekben az a tény, hogy annak, aki az Egyházért börtönbüntetést szenvedett, a Prímásnak, rehabilitáció nélkül kellett elhagyja hazáját, míg a kormánnyal kollaborálók az említettnek, a hazából való kijövetele után azonnal jutalomként feloldozást kaptak azért, hogy még nagyobb eredménnyel rombolják az Egyházat!

    Ezt a látszatot erõsítik azok a hírek is, amelyek a Rómában tartott legújabb tárgyalásokról szólnak.

    Mindkét hírrõl csak a sajtóból értesültem. A hivatalos szervek nem érdemesítettek engem arra, hogy legalább élõszóval informáljanak a dolgok ezen alakulásáról. Folytatódik tehát az a módszer, amellyel Budapesten kezeltek engem, ahol éveken át tárgyaltak, anélkül, hogy megtalálták volna a Pramáshoz vezetõ utat.

+ Joseph Card. Mindszenty [s. k.]

esztergomi érsek,

Magyarország Prímása.


1 MÉSZÁROS I., Pro Memoria. Az Apostoli Szentszék és a magyar kommunista rendszer kapcsolatairól. Mindszenty bíboros az Ostpolitikról. Helyzetértékelés 1971 õszén, in: Távlatok 23–24. sz. (1995/3–4) 404–411; Ld. még: Mindszenty-leveleskönyv. Gondolatok a bíboros leveleibõl 1938–1975, Összeállította: MéSZáROS István. Budapest 1997. (MÉSZÁROS, I., 1997.) 61. 299/b. sz.

2 ADRIáNYI Gábor, A Vatikán keleti politikája és Magyarország 1939–1978. A Mindszenty-ügy, Budapest 2004. (ADRIÁNYI, G., 2004.) 125; uõ., Die Ostpolitik des Vatikans 1958–1978 gegenüber Ungarn. Der Fall Kardinal Mindszenty, (Studien zur Geschichte Ost- und Ostmitteleuropas, 3.) Herne 2003. (ADRIÁNYI, G., 2003.) 93. (németül.)

3 ADRIÁNYI, G., 2004. 125. o. 118. sz. jegyzet.

4 MÉSZÁROS, I. „Mindszenty és az »Ostpolitik«”, (Mindszenty e la „Ostpolitik”), Budapest [2001]. (MÉSZÁROS, I. 2001) 135. 40. jegyzet.

5 L. még: ADRIÁNYI, 2003. 93. és 267. j. – E német nyelvû változatban Adriányi az iratgyûjtõ számát helyesen adja meg: 58, de tévesen hozza az évszámot: 1972. (Helyesen: 1971.)

6 MÉSZÁROS, I. (2001) 135.

7 KAHLER Frigyes, Tempora mutantur . . . avagy gondolatok a Vatikán új keleti politikájáról (Ostpolitik), Mindszenty bíboros igazságáról és engedelmességérõl, in: Ki volt Mindszenty József? Jubileumi évkönyv Mindszenty József bíboros, Magyarország hercegprímása pappá szentelésének 90., esztergomi székfoglalójának 60., halálának 30. évfordulóján, szerk. KAHLER, Frigyes, Budapest 2005. 91–125; itt: 103. 162. j. Kahler a továbbiakban a békepapokra vonatkozó részt idézi, l. i. h., 106. 168. és 169.  j.

8 ADRIÁNYI, G., 2003. 93–99; uõ, 2004. 125–134.

9 MA Priv. Lev. 1. címeres papíron tisztázott, aláírt; MA Priv. Lev. 2. címeres papíron tisztázott, aláírt. L. még: MA Priv. Lev. 60. (Papstbriefe), fogalmazvány németül.

10 MIB 108. Bgy 20/a: „Róma; 3 gépírásos oldal, másolat, latin. Feljegyzés a bíboros államtitkárnak. »Neque silentio praeterire [possumus] modum procedendi certorum organorum Sanctae Sedis, cuius consequentiae nocivae non tantum meam tangunt personam, sed et ipsam Ecclesiam.«”

MIB 353. Priv. Lev. 3. „Róma; 3 gépírásos oldal, latin nyelvû. Hûségét fejezi ki a Szentatya iránt és kifogásolja, hogy a Szentszék nem tartotta be a neki tett ígéretet. A Szentszék június 27-én ígérte neki, hogy a bécsi Pazmaneum lesz a végsõ szállása. A bíboros hallott az osztrák kormány aggodalmáról is, és fájdalmát fejezi ki, hogy az ügyrõl direkt vele nem tárgyaltak, hanem a médiákból kellett az eredményt megtudnia.” N. B. Utalás a L’Osservatore Romano szept. 29-i számára.

Megjegyzések emlékeztetõül (= pro memoria)

1. A Távlatokban 12 évvel ezelõtt általam közölt Pro Memoria Mindszenty saját gondolatmenete, amelyet az õ fogalmazványa, illetve személyes megbeszélés alapján – kérésére – Zágon szövegezett meg, azon még Mindszenty is javított. Tehát ez a szöveg Mindszenty véleményét fejezi ki. A tanácsadók dolga mindenütt a megszövegezés, a stilizálás, a szövegsimítás.

2. Ez tehát nem Zágon „Pro Memoriá”-ja Mindszentyhez, hanem Mindszenty „Pro Memoriá”-ja a Szentszékhez.

3. A szöveg egyes szám elsõ személyben, Mindszenty nevében szól, nem Zágon nevében, és Mindszenty szándékában állt elküldeni azt Rómába. Éppen ezért dolgoztatta Zágont.

4. Ezt a véglegesített szöveget Mindszenty kétségtelenül átolvasta. Hogy elküldték-e Rómába vagy sem, az esetünkben mellékes, a tartalma, mondanivalója a fontos.

5. Summa: a Távlatokban 1995-ben közreadott „Pro Memoriá”-t Mindszenty saját egyéni véleményét pontosan kifejezõ dokumentumnak tekintem.

Egyébként az 1995-ben közzétett Pro Memoria és a jelen számban olvasható Pro Memoria között semmiféle tartalmi, tematikai kapcsolat nincs: az a magyar egyház kommunizmus alatti helyzetérõl szól, ez pedig Mindszenty friss sérelmeirõl a Szentszék részérõl. Ez utóbbiban egy harmadik Pro Memoriáról is szó esik (amely – a szakirodalomból tudjuk – 1971. június 25–27-én keletkezett a budapesti amerikai követségen).

Mészáros István


Köszöntjük a 80 éves Valentiny Gézát

A Távlatok szerkesztõsége szeretettel és hálával köszönti a 80 éves Valentiny Géza prelátust, aki 2007. május 7-én Bécsben az irgalmas nõvérek kápolnájában, magyar és osztrák fõpásztorok, barátai és ismerõsei részvételével mutatta be a hálaadó szentmisét. Homíliájában felvázolta mozgalmas és gazdag életútját, amelynek során nem hiányoztak a keresztek sem.

Ismeretes, hogy Valentiny prelátus mint a bécsi Europäischer Hilfsfonds Magyar osztályának 25 évig vezetõje, a kastli magyar gimnázium fenntartó testületének elnöke, valamint németországi magyar fõlelkészként is nagyon sok jót tett a magyarországi egyház és a külföldön szétszórt magyarok megsegítésére. Papok és hívek, cserkészek, fiatalok és egyesületek évtizedeken át megtapasztalhatták emberi jóságát és nagylelkûségét. A Távlatok szerkesztõsége is részesülgetett támogatásában.

Kedves Géza! Isten éltessen és adjon erõt, türelmet a szenvedés elviselésében. Csatlakozunk azokhoz, akik Veled együtt hálát adnak hosszú és sok jótettben gazdag életedért. Imádkozunk Érted:

Barátsággal: Szabó Ferenc SJ

 

Nagy Ferenc

TRADICIONALISTA PLÉBÁNIA
FRANCIAORSZÁGBAN

    2006 szeptemberében sajátos fejlõdés kezdõdött Bordeaux-ban; folyóiratunk (2006, 458–461) rövid összefoglalóban beszámolt róla. Ez év február elején megszületett egy megállapodás, amely jogi, közösségi, lelkiségi keretekbe foglalja a további fejleményeket.

     Jean-Pierre Ricard bíboros, Bordeaux érseke és Philippe Laguérie, a Jó Pásztor Intézmény legfõbb elöljárója február 5-én írta alá a megállapodást; azt megelõzõen, február 1-én, közös nyilatkozatot adtak ki, és a bíboros kinevezte a Szent Elígiusz plébánia plébánosát és káplánját, február 2-án pedig a bíboros részletesen kifejtette az új helyzetet.

    Szent Elígiusz személyi (tehát nem területi) plébánia lesz azoknak a katolikusoknak a számára, akik az Eucharisztiát, a többi szentséget és az imaórák liturgiáját az 1962-ben érvényes liturgikus könyvek alapján kívánják végezni. Az érsek mint fenntartó a templom fenntartói jogait és kötelességeit átadja a kinevezett plébánosnak. A plébánia szerves része lesz a bordeaux-i fõegyházmegyének; ugyanolyan jogokkal és kötelességekkel, hasonló anyagi helyzettel rendelkezik, mint a többi plébánia. Plébánosa maga a Jó Pásztor Intézmény elöljárója, Laguérie, káplánja pedig Christophe Héry. Ezek a kinevezések, mint ahogy a megegyezés, sõt a papi intézmény szentszéki jóváhagyása is, öt évre szólnak; addig is minden évben ki fogják értékelni a helyzetet, öt év elteltével pedig alapos újratárgyalás után döntenek a további jövõrõl. A fõegyházmegyében már régebben létezik az érsek jóváhagyásával három másik, az 1962-es liturgiát végzõ közösség (Talence és Bordeaux városokban, valamint Auros falucskában).

    Az említett dokumentumokból most rövid összefoglalásként idézünk néhány sajátos és fontosabb témát.

    – A döntést a fõegyházmegye papi tanácsának, valamint lelkipásztori tanácsának megbeszélése elõzte meg; e megbeszéléseken kérdések és aggályok is elhangzottak.

    – Philippe Laguérie egy levélben kérte a bíboros érseket, hogy a viszály évei után testvériesebb kapcsolatok szövõdjenek. E levél döntõ tényezõ volt.

    – A megegyezés „kifejezése annak az akaratnak, hogy a bordeaux-i egyházmegyében befogadásra és közösségre találjanak ezek a papok és hívek, akik újra megtalálni óhajtják a római székkel való teljes közösséget. Emlékezzünk arra, hogy ugyanabból a családból vagyunk, a kegyelem valamennyiünket arra hív, hogy szegényekként foglaljunk helyet az Úr asztalánál.”

    – Ricard bíboros idézi a II. eucharisztikus imából: „Kérve kérünk, gyûjtsön egybe a Szentlélek mindnyájunkat, akik Krisztus testében és vérében részesülünk.”

    – „Ez a szakasz jele annak az elszánt akaratnak, hogy az egységen dolgozzunk, és keressük a kiengesztelõdés útjait a vitákban töltött idõ után. . . A kölcsönös megbecsülés majd lehetõvé tesz egy nyugodt vitát a II. vatikáni zsinat elfogadásáról, a tanítóhivatal iránti hûségben, meg a mai evangelizálás tétjeirõl.”

    – Az egyházon belüli közösségnek, éppen a megegyezés révén, van egy intézményes dimenziója; ugyanakkor a közösséget testvéri kapcsolatokban, a Szentlélek gyümölcseként éljük meg; és a közösség megvalósítandó feladat is.

    – A személyi plébánia megalapításával nemcsak liturgiáról van szó, hanem átfogóbb dologról is: a II. vatikáni zsinat elfogadásáról. Ebbõl a szempontból 2006 szeptemberében a Jó Pásztor Intézmény tagjai Rómában ígéretes nyilatkozatokat tettek.

    – „Olyan, templomon kívüli körmenetek és egyéb megnyilvánulások, amelyek Isten népének épülésére szolgálhatnak, és amelyeket a Jó Pásztor Intézményre bízott személyi plébánia szervez, alá lesznek vetve az érsek írásos engedélyének.”

    – Az érsek fenntartja magának azt a lehetõséget, hogy a templomban liturgiát tartson.

    – A plébánia sajátos liturgiáját kizárólag a Szent Elígiusz templomban lehet végezni.

    – Az érsek pásztorleveleit és hivatalos szövegeit a Szent Elígiusz templomban is fel kell olvasni.

    – Az egyházmegyei hirdetések számára tábla lesz a templomban.

    – Gyûjtéseket tartanak a plébánia és az egyházmegye javára egyaránt.

    – Az anyakönyvek másodpéldányát és az elszámolásokat be kell nyújtani az érsekség illetékes hivatalainak.

* * *

    Kiegészítésképpen röviden bemutatjuk azt a nagyobb összefüggést, amelybe a fentebb ismertetett probléma és fejlemény beletartozik.

    A II. vatikáni zsinaton és utána egyes katolikus csoportok eltávolodtak Rómától. Ennek csak részben volt oka a zsinaton kihirdetett liturgikus konstitúció és a nyomában kibontakozó liturgikus reform. Legalább annyira nyomott a latban a nem keresztény vallásokkal való kapcsolatokról meg a vallásszabadságról szóló zsinati tanítás.

    VI. Pál misekönyve kiélezte a szembenállást, és ennek egyik markáns vezetõje lett Marcel Lefebvre érsek. A Szentszék az érseket felfüggesztette, amikor 1976-ban saját közösségének papokat szentelt, 1988-ban pedig, négy püspök pápai kinevezés nélkül történõ felszentelésekor, kiközösítette. A Szent X. Piusz Testvérület felelõs érseke szakított Rómával.

    1988-ban a pápa létrehozta a Szent Péter Testvérületet mindazon papok és hívek befogadására, akik Lefebvre érseket nem kívánták követni a szakadásba.

    Majdnem húsz év alatt a testvérület sok papja bekapcsolódott számos egyházmegye lelkipásztori munkájába, a helyi püspökök döntéseihez tartva magát. Voltak azonban disszidensei is a testvérületnek. Közéjük tartozik Philippe Laguérie, egyik késõbbi vezéralakja a párizsi Szent Miklós (Saint Nicolas de Chardonnet) plébániatemplom 1977-ben kezdõdött erõszakos elfoglalva tartásának. A párizsi érsek, André Vingt-Trois éppen mostanában nyilatkozta, hogy a Szent Miklós-templom ügyének kívánatos megoldása végleg megfeneklett. Ami pedig Laguérie-t illeti, õ 1998-ban Bordeaux-ba ment, és több évig törvénytelenül elfoglalva tartotta a Szent Elígiusz plébániatemplomot.

    II. János Pál és XVI. Benedek szorgalmazták a kiengesztelõdést. Ilyen összefüggésben XVI. Benedek 2005. augusztus 29-én fogadta Bernard Fellay püspököt, Lefebvre érsek utódát, a Szent X. Piusz Testvérület jelenlegi legfõbb elöljáróját.

    Helyi jelentõségén túlmenõen a bordeaux-i fejlemény talán szimbolizálja és elõre jelzi a pápák messzire tekintõ szándékait. A franciaországi helyzet pedig, a maga egészében, világosan mutatja, milyen kényes és összetett kérdésrõl van szó.