KULTÚRA




ifj. Sapszon Ferenc

KODÁLY ZOLTÁN ÉS A MUSICA SACRA

Szûkszavú, zárkózott ember volt, aki önmagáról alig beszélt, és vallásos élményeirõl hallgatott. Hite, meggyõzõdése, istenes gondolkozása zárt világ volt. Szinte senki sem ismerte mély, imádságos belsõ életét.

Dr. Nádasi Alfonz bencés tanár, szerzetes (az „ignis ardens”, a „lángoló tûz” – ahogyan Kodály jellemezte) volt a kevesek egyike, aki e zárt világba betekinthetett. Õt mély lelki-emberi kapcsolat fûzte Kodályhoz. (Õ temette 1958-ban Emma asszonyt, s 1967-ben Kodályt.) Rajta kívül Kodály szinte senkinek sem tárta fel Istenhez kapcsolt életét. . . Alfonz atya így jellemezte Kodályt: „Tiszta lelkû keresztény, krisztusi ember.”

Hogyan alakult zenei és emberi fejlõdése, mik a gyökerei lelkületének?

Három tényezõ alakította belsõ világát: a szülõi ház, az iskola, s végül ezek hatására saját szigorú önnevelése.

1. Szülõi ház.

Édesanyja, Jaloveczky Paulina, aki hatgyermekes családból származott, és édesapja, Kodály Frigyes is zeneszeretõ, sõt zenélõ emberek voltak. Édesanyja zongorázott és énekelt, édesapja hegedült.

Kodály Frigyes 13 gyermekes családból származott, és a gyõri Bencés Gimnáziumban érettségizett jelesen 1870-ben. A bencés atyáktól nemcsak tudományt, de igazi jellemnevelést is kapott, amiért örökké hálás volt. A családban két orsolyita rendi szerzetesnõvér is volt, akikrõl Kodály így emlékezett: „sokáig nem jutott eszembe, hogy két apáca nagynéném naponta imádkozik értem, hogy megmaradjak a hitemben.”

A szülõk nagy gondot fordítottak a 3 gyermek nevelésére. Kodály Emíliát (Zoltán nõvérét) Szobon a vincés nõvérek iskolájába járatták. Az otthoni légkörben természetesen volt jelen a hit és a zene. „Egy nyári alkonyatkor, amikor szobánkon vörös és aranyszínû fény ömlött el, szüleim egy darabot játszottak. Három vagy négy éves lehettem, s a zongora lábánál hevertem a padlón. Akkor ért az elsõ és legmélyebb zenei benyomás. Késõbb megtudtam, hogy Mozart F-dúr hegedûszonátája volt a kompozíció.” A Kodály család otthonában nemcsak Mozart, Haydn, Beethoven, Schubert és Mendelssohn kamaramûveinek hangjai adtak igazi, nemes szellemi táplálékot a gyermek Zoltánnak, de kisgyermek korától láthatta és élte a család hitvalló életét.

Galánta, ahol gyermekkora legszebb 6 esztendejét töltötte, mindvégig éltetõ forrása maradt életének. Egyszerû, nemesszívû emberek körében élt. Itt tanult magyarul dalolni, s ez az idõszak („aranykor”) volt az, amikor megnyílt mind a klasszikus mûvészet, mind a népi kultúra értékei elõtt.

2. Iskola.

1892 májusában költözik a Kodály család Nagyszombatba, ahol Kodály az érseki fõgimnázium növendéke lesz. Ez a – korábban bencés, majd érseki – gimnázium olyan lelkiséget árasztott, mely a növendékek egész életére óriási hatást gyakorolt. Legkedvesebb tanára, a hittanára Toldy Béla volt. Példája egész életére szóló, kitörölhetetlen nyomot hagyott benne. Mély hittel, felkészültséggel, az õsegyház szellemében oktatott, s a hittanon kívül éneket tanított, és zenekart is vezetett. Kodály maga így nyilatkozott róla: „Csodálatos ember volt! Hogy ilyen a hitem, részben neki is köszönhetem.” Itt az iskolában örök érvényû igazságok alakítják ki látásmódját, az évezredeket átfogó görög–latin klasszikus gondolkodás és a keresztény, krisztusi gondolkodás. Ezek egymásbafonódva kialakítják a cáfolhatatlan gondolkodás alapját, a hit tudatos megvallását és a magyar haza tudatos szolgálatát – vallja késõbb, amikor ezt ajánlja a Gyõri Bencés Gimnázium tanulóinak: „Tegyétek magatokéivá tanáraitok idõt álló tanítását, a magyar ezer évet. Enélkül nincs magyar nevelés.”

Kodály kezdettõl fogva részt vett az énekkarban, s vasárnaponként mint fiúénekes énekelt a székesegyházban. Toldy Béla a fiatal Kodályt nemcsak mint hegedûst, majd csellistát foglalkoztatta a zenekarban, hanem kompozíciós kísérleteiben is bátorította. Kodály leginkább a komponálással szeretett foglalkozni. Zenei téren önmaga nevelõje volt.

10 éves korában kezd hegedülni, közben néhány zongoraórát kap egy rokontól. Iskolatársaival vonósnégyesezni szeretne, s mivel nincs csellistájuk, gyorsan megtanul csellózni is: egyszerûen egy gordonkaiskolából megtanulja a gyakorlatokat. Majd hangszert cserél: átadja egy társának a csellót, és õ folytatja a brácsával. Véletlenül ismerkedik meg Bach zenéjével. Egy özvegyasszony kottákat ad el a városban. Itt bukkan rá Kodály a Wohltemperiertes Klavier két kötetére, amit gyorsan megvesz, majd – féléves zongorázás után – végigjátssza a 48 prelúdiumot és fúgát. Néhány Beethoven-szonátát hallás után (nõvére játssza a szomszéd szobában), kotta nélkül tanul meg, egy billentyû leütése nélkül. De legnagyobb öröme a székesegyház gazdag kottatárában való búvárkodás. Hatalmas tudásszomjtól hajtva bõvíti technikai és irodalmi ismereteit, és lesi el a zeneszerzés mesterségének szabályait. Az elsõ partitúra, ami sorsdöntõ hatással van rá: Beethoven C-dúr miséje, melynek kéziratos másolatát szomjasan tanulmányozta a poros székesegyházi kottatárban. (1930-ban ezt vezényli Budapesten.)

Aztán kezébe kerül Liszt Esztergomi miséje. Ez a másik kedvenc tanulmánya. Zenét szerez a megismert partitúrák mintájára. Ottani szerzeményeit, miséjét s egy nyitányát elõadatja Toldy Béla, a gimnázium paptanára.

Míg Galántán élményeket gyûjtött, ráérzett és megnyílt az értékekre, Nagyszombatban már tudatosítja ezeket az értékeket.

Kodály szeretett ministrálni. Ez számára nem romantika, hanem mély meggyõzõdés, a liturgiában való teljes részvétel, olyan eszköz, amelynek révén az oltár közelében lelkisége egyre mélyülhetett. Hamar megtanult orgonálni is, és a diákmisék orgonistája lett.

Tanulmányait jeles érettségivel zárja, majd a Zeneakadémiára és – hogy látóköre minél szélesebb legyen – a bölcsészettudományi kar magyar–német szakára is jelentkezik. Emellett felvételét kéri a budapesti Eötvös-kollégiumba.

3. Önnevelés.

Nemcsak zenei téren, de szellemi-lelki fejlõdésében is bámulatos, hogy 12-14 éves korától kezdve milyen céltudatosan halad a maga útján. Azután 1940-tõl kezdõdõen Nádasi Alfonzzal heti 3–4 alkalommal 2–3 órán át együtt olvassák görögül és latinul a görög és latin klasszikusokat, a Szentírást, az egyházatyák írásait, és együtt imádkoznak.

Ilyenkor nézték át a Graduale Romanumból a következõ vasárnap miséjének változó tételeit is.

Elmélyült olvasás volt ez, ahol Kodály mindig fûzött a felolvasottakhoz valami megjegyzést, kiegészítést, következtetést. Az olvasás, imádkozás, kérdezés, megbeszélés hatására lénye átalakult diákká. Csodálatos volt tudása, emlékezõtehetsége. Az ilyenkor megszólaló Kodály nem az országot nevelni akaró szakemberhez vagy a Tudományos Akadémia elnökéhez hasonlít, hanem inkább azokhoz, akiket legjobban szeretett: a gyermekekhez. Érezhetõ benne a tiszta szándék, az õszinteség, amelynek célja: javítani a körülöttünk lévõ világot. Mindenkinek mindene akart lenni. Adakozó ember volt. Sok történet szól a „jótevõ, segítõ Kodályról”.

Mindig tanult, hogy aztán mûveiben, írásaiban, elõadásaiban taníthasson. Bámulatosan ismerte a liturgiát, s ugyanígy a Szentírást is. A szentmisének, az egyházi év vasárnapjainak és ünnepeinek egy-egy gondolatához fûzött megjegyzése mögött érezni a rendszeres imaéletet élõ és elmélkedõ embert.

Az imát fontosnak tartotta. Egyik alkalommal ezt mondta: „Mondja meg a papoknak, hogy sokat prédikáljanak (de ne hosszan!) az ima fontosságáról. Más menedékünk nincs!”

A következõ vallomás – amelyet az 1Pt 3,8-hoz (Legyetek mindnyájan egyetértõk az imádságban. . .) fûzött – bizonyítja, hogy õ maga is aktív tagja volt az imádkozók nagy közösségének: . . . „eszembe jutott, amit két orsolyita néném írt anyámnak, hogy életük végéig imádkoznak értem. Íme, megvan a közös ima, csak nélkülem. Attól kezdve újra beálltam a körbe.”

N. Alfonz atya írja: Felesége halálos beteg volt. Elõkészültünk a halálára az egyház szentségeivel. Késõ este még fölmentem hozzá a Kútvölgyi kórházba . . . éreztem, hogy az utolsó perceiben van. Újra megáldottam, feloldoztam. Kodállyal együtt térden állva imádkoztunk. Az ima befejezése után kitárt kézzel tovább imádkozott, idézve a Requiem Offertóriumát (Szt. Mihály vigye a [lelkeket helyett] a lelkét az örök fénybe!) az eredeti latint csodálatos stílusérzékkel módosítva.

A Szentírás életet alakító tényezõ volt nála. Egyik megjegyzése pl.: „milyen jó nekünk, hogy a vámos megadta viselkedésünk alapját.”

– Az egyik egyházatya olvasásakor a katekhó (jelentése: gyönyörködtet, hírül ad, tanít) szó elemzésekor lelkesen mondta: akkor én is katechéta vagyok! – azaz Krisztus tanúja, aki tanításával, példájával tesz tanúságot.

– Máskor, az Efezusi levél olvasásakor – „apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, s a szegletkõ maga Krisztus” – így szólt: Igaza volt Toldy Bélának, hogy prófétautódok vagyunk. Nemcsak azt mondják el a próféták, ami a jövõre vonatkozik, hanem azt is, ami a jelennek kell. Ez az én hivatásom, ez az én hitvallásom!

A prófétára – akinek vallotta magát – hihetetlen felelõsség szakad: kincseket bíztak reá! Érzi, mennyire éppen erre van szüksége az embereknek. Napról napra érzékeli a megtalált értékek sugárzását, a hagyaték hitelességét, s hozzá képest a hazugságokat, féligazságokat, a sekélyest, a formátlant. Tudja, tovább kell adnia az értékeket.

Több templom is õrzi Kodály rendszeres látogatásainak emlékét. Így pl. a Bazilika, ahol egy oldal irányba fordított padban szokott ülni. Innen jól lehetett látni a liturgikus cselekményt, de azt is, ami a kóruson történik. Rendszeresen járt a Szondi utcai Szent Család-templomba is, ahová tartozott. Ezt a templomot 1945. január elsején bombatalálat döntötte romba. Az újjáépített és 1948-ban Mindszenty által felszentelt templomban 1955-ben készült el az a márványburkolatú fõoltár és szószék, amelynek költségeit Kodály Zoltán fedezte.

Értékélmények, amelyek egyházzenéjének zenei gyökerei.

1. A gregorián ének.

Kodály erénnyé akarta nevelni liturgikus érzékét is, és alaposan megismerni – ahogy õ mondta egy pannonhalmi látogatása során: „minden zenei stílus õsét” – a gregoriánt. „Nem tudtam elviselni, hogy épp a gregoriánban . . . ne legyen biztos a tudásom” – mondta. Graduáléja tele volt bejegyzésekkel.

A század elején bejárta azokat a bencés kolostorokat és székesegyházakat, ahol kiváló gregorián kultúra volt. Egy ferences mesélte: „1927-ben Regensburgban misén láttam Kodályt Gradualéval a kezében. Elmélyülten nézte a kottát, mint aki tanulva imádkozik, s imádkozva tanul.”

– A 40-es években hívta fel a Naszályi Emil által vezetett zirci ciszter scholát a Zeneakadémiára, egy gregorián koncertre. Õk mindennap végigénekelték a zsolozsmát. Ajánlotta a Zeneakadémia tanárainak, menjenek le Zircre néhány napra, hallgatni, tanulmányozni a gregorián éneket.

– Évente gregorián éneket kért felesége gyászmiséjére. Ahogy kifejezte: „Semmiféle zenei izmus ne legyen ott a liturgiában, hanem csak az Egyház õsi éneke. Ez kösse össze az idõbelit az idõtlennel.”

– Késõbb a saját gyászmiséjével kapcsolatban is azt kérte, hogy azon csak gregorián szóljon. „Ha rólam is megemlékeznek valaha, így tegyék!” Halála óta minden év márciusának elsõ hétfõjén fel is hangzik a gregorián requiem a Mátyás-templomban.

2. Az egyházzene klasszikusai.

Az elõzõkben már láttuk, hogy a Nagyszombati Érseki Gimnázium tanulója mily lelkesedéssel búvárkodik a partitúrák közt a székesegyházi kottatár gazdag anyagában. Beethoven C-dúr miséje, Liszt Esztergomi miséje példaként állnak elõtte.

1900-tól a Zeneakadémián Koessler mesteriskolájában tanul zeneszerzést, aki kiválóan ért a kórusszerkesztéshez. Késõbb Palestrinát valósággal újra felfedezi; benne a latin mérték, a vokális polifon mûvészet és a vallásos tartalom kifejezésének klasszikus mesterét csodálja.

3. A népzene

A népzenében Kodály olyan teljes értékû mûvészetet és magasrendû mûvészi élményt talál, mint a mûzene legnagyobb alkotásaiban. Gyûjtõútjai során szoros érintkezésbe kerül a tiszta paraszti lélekkel.

„A hitemre gyakran a parasztoktól kaptam erõsítést” – mondta; és itt találkozik a népének gyakorlatával is. Már elsõ tanulmányában egy vallásos hangvételû dallamot idéz példaként (Csillagoknak teremtõje).

Dallam-összehasonlításaiban éppúgy hivatkozik Illyés Soltári énekekjére, mint a református énekeskönyvek dallamaira. Késõbb a MTA Népzenekutató Csoportjának megalapításával hatalmas gyûjtõmunka indult, azzal a meggyõzõdéssel, hogy egyházi népénekeink is a népzenekincs integráns részét alkotják.

Megújulás a minõség jegyében

A nagy értékek, a forrás-zenék üzenete megváltó, megújító erejû lehet az egész zenei élet higiénéje és a pedagógia szempontjából is – e meggyõzõdése találkozott a századforduló általánosabb zenei, egyházi megújulásának szellemével (a „vissza a forráshoz” elvvel), melynek része volt a liturgikus, patrisztikus, biblikus megújulás vagy a gregorián reform.

Vallásos énekben nem válogat felekezet szerint, de szigorúan kizárja a ponyvairodalmat.

Minden mondatán átüt az alapvetõ és személyes értékélmény. Tudja, hogy az ember csak az értékkel való belsõ, alkotó találkozásban, az értékek légkörében és csak ilyen táplálékon nõhet naggyá.

A nagyok szellemével való találkozás szabadít ki a kisszerûségbõl, s rendezetlenségünkben a rend szépséges útjait kell megízlelnünk – vallja.

Minden munkájában az értékelkötelezettség, az igényesség és a hit vezette. Nem elsõsorban egyházzenész, nem népzenész volt, hanem egyetemes értékû alkotó, aki sok mindennel foglalkozott, és abban mind maradandót teremtett. Mûvészete egyszerre nemzeti és vallásos, mert alapja a hit: hit Istenben, hit az emberben és nemzete jövõjében. Tulajdonképpen majd minden alkotása – úgy, mint Bachnak – vallásos jellegû. Egy csellószonáta vagy Bach 3 korálelõjátéka csellóra, zongorára ugyanúgy, mint pl. a Hegyi éjszakák. Nádasi A. így ír: „A Mester a hegyeket is bevonta liturgiájába. . . Kozmikus méretekben akarta az egész világot hangzóvá tenni. Szinte belefülelt a naplementébe, ha valamelyik hegy tetején voltunk. Ahogy elcsendesedett a világ, és hanyatlott a nap, annál zengõbb lett õ belül. . . Lefelé jövet, az élmény befejeztével szólalt meg: »Micsoda harmóniák! Így imádkozik a természet!« Kapcsolatot lát egyházi és világi mûvészet között, hisz »mindkettõ az egy és oszthatatlan emberi lélek megnyilatkozása«. A fontos, hogy »élet legyen benne«, mert amiben nincs, az nem jó se vallásosnak, se világinak.” Minden emberi érzést magáénak ismer: a vallásos hang fenségét csakúgy, mint a szerelem tavaszi zsendülését, hiszen érzi, eredetük közös: a mindent átfogó nagy szeretet!

„Zenekultúrát teremteni csak a minden idõk legnagyobb zenei szellemeinek alkotásai alapján lehet. Szigorúan ki kell küszöbölni minden selejtest, hazugot. A muzsikusnak mintegy belsõ fogadalmat kell tenni, hogy soha, semmilyen körülmények közt nem fog rossz zenét énekelni vagy játszani” – írja.

„A templomi zene színvonalának emelésével a vallási életet mélyítjük. A rossz templomi zene a vallásos életet is megmérgezi” – vallotta.

Az egyházi zenének – mint Pázmány mondja a jó tanítóról – „nem arra kell nézni, hogy õt csodálják, hanem hogy az õ szavai tüzesek legyenek, melyekkel felgerjedjen a hallgatók szíve; ösztökélõ bot legyenek, melyek jóra izgassák a késedelmeseket; erõs nyilak legyenek, melyek a szívek keménységét megszaggassák.”

Az egyházi zene mélységes tisztelete vezérli az orgonistákkal szembeni igényességben is: „Az istentisztelet mûvészi egység, az kell, hogy legyen a zenéje is. A gyakorlott orgonista percre tudja, mennyi ideje van: tessék azt elõre átgondolni, és nem értelmetlen zagyvalékkal betölteni. Az orgonairodalomnak elég hosszabb-rövidebb remeke van. Vagy tessék a sorrakerülõ a cappella-énekek motívumait elõre kidolgozni!”

„Sok a bárgyú vagy felelõtlen, frivol rögtönzés. . . Egy-egy rikító harmóniára összerezzen az érzékenyebb hallgató.” Készüljön írásban az orgonista!

Ha pedig improvizálni akar, ha rászületett (csak akkor akarhat joggal), tanulja meg ezt a mesterséget. . . „Orgonistáink közt még igen kevés ébredt tudatára, hogy az õ mûködése is szolgálat, szoros összemûködésben a papéval. Ebbõl elsõ következmény volna a felelõsségérzet, hogy az orgona minden megszólalása összefüggjön, s hangulati visszhangban legyen az áldozat minden mozzanatával.” Ezt az összhangot megzavarja minden oda nem való, mégoly nemes, értékes zenemû is. De még inkább az a se-füle-se-farka, zenétlen zenélés, amivel a legtöbb orgonista az idõt eltölti. Vajon nem gondolja meg egyikük sem, hogy ez a dallam, ritmus, értelem és logikai összefüggés nélküli orgonálás, folytonos akkordfûzés, amihez képest a legszürkébb összhangzattani tankönyv gyakorlatai klasszikus remekmûvek, áhítatában zavarja, bosszantja, végül felháborítja még a legzeneértetlenebb hallgatót is! „Palestrina mellé Frescobaldit, Beethoven mellé még Rincket is inkább, mint Üresfejû János sületlen rögtönzéseit.” „Nem áll ki készületlenül egy lelkiismeretes pap se, aki méltó akar lenni a szószékhez. Vajon nem követelhetõ meg az orgonistától is joggal, hogy készüljön a misére?”

Ugyanez a felelõs, aggódó igényesség jellemzi a kórusokkal s az istentiszteletek mûsorával kapcsolatos feljegyzéseit is. „Templomjáró naplójában” pl. ilyeneket olvashatunk: „Kispap: Ite missa est! – hamis, végén lecsúszik. Kórus: Szoprán konokul negyedhanggal az orgona alatt. Orgona mindig túl erõs. A cappella-betét: azért hamis, mert az orgona nem kísér. A többi azért, mert kísér”. . . „Bazilika: Pange lingua-mise g-ben. Elég jó tempók, sok hirtelen lassítás. Néha hamis nõi hang.” . . .”Kikerülhetetlen, hogy minden kórus neveljen magának egy tucat énekesfiút.”. . . „Hogy értessük meg a papokkal, hogy a csúnyaság szentségtörés? A gondolat sokszor kísér a néma templomokban is, hát még, ha megszólal a zene! . . .Méreg a rossz zene. Vade retro satana (Távozz sátán)!”

Mindebben példát is mutatott: Egyszer Galyatetõre, a hegyi kápolnába a téli havazás miatt, a kántor nem tudott felmenni Gyöngyösrõl, ezért telefonon helyettesítésre kérte meg Kodály Zoltánt. A Mester a szentmisén nem akart improvizálni, ezért lelkiismeretesen felkészült. „Segédkántorként” készített jegyzeteit késõbb büszkén mutatta meg Alfonz atyának, belõlük születtek meg századunk liturgikus remekei, az Orgonamise majd a Missa brevis.

Kodály egyházzenéje

Tekintsük most át vázlatosan Kodály egyházzenéjét. Kb. 50 mû, ha nem számítjuk:

– a sok változatot (Pl. Ének Szent István királyhoz 6 változat + a Vértanúk sírján c. mûben is elhangzik); Adventi ének és Elsõ áldozás ének-zongora és vegyeskari változat;

– a biciniumokat, amelyekre Szedõ Dénes vagy Balás Endre írt szöveget;

– a korai, kéziratos vagy elveszett mûveket (Mise-részletek 1897 elõtt), Ave Maria ének-zongora, Ave Maria vegyeskar-orgona)

– ha az Öt Tantum ergo-t egy mûnek számítjuk.

A kodályi musica sacra sokféle szövegforrásból merít. Csoportosítsuk a mûveket e szerint.


– Liturgia: 9 mû.

– Idetartoznak a misék: Az Orgonamise, majd a háború alatt megírt Missa brevis.

Aztán az új magyar nyelvû misefordítás megszületése után a Magyar Katolikus Püspöki Kar felkérésére született Magyar mise. 1 sz. + orgona.

– 2 Ave Maria: a 16 évesen komponált, vonósokkal és orgonával kísért (orgonás változatban is), ill. az 1935-ben született mû.

– A Stabat Mater sequentia fiatalkori megzenésítése, illetve késõbbi változatai (férfikarra, illetve vegyeskarra);

– A Mária mennybevétele ünnepének liturgikus szövegére készült fiatalkori Assumpta est.

– Aquinói Szent Tamás himnuszára (Úrnapja ünnepe) készült 5 Tantum ergo, majd annak nagy vegyeskarra és orgonára készített változata, a Pange lingua. Mindkettõ kedves tanárának, Toldy Bélának ajánlva.

Budavári Te Deum 1936 latin.

Miatyánk 2 szólamú.

 

– Biblia: 2 mû

– 2 újszövetségi jelenet: Jézus és a kufárok (1934); valamint a Jézus és a gyermekek 1 szólam + orgona. Utóbbi keletkezésérõl így vall a szövegíró Szedõ Dénes ferences: „Kodály hiányolta, hogy egyetlen templomi énekünk sem tükrözi Jézusnak a gyermekekhez fûzõdõ kapcsolatát. Biztatott rá, írjak ilyesféle énekszöveget. Két bibliai témát ajánlott. Elsõ az »Engedjétek hozzám a kisdedeket« jelenete volt; a másik: miképp viszonozták a gyermekek Jézus rokonszenvét, amikor a szent városba bevonult. Megírtam mind a kettõt. Kodály az elsõt tisztelte meg azzal, hogy szépséges zenei köntöst szabott rá.”


– Zsoltár: 9 mû.

– latin szövegû a kettõs kórusra írt 50. zs., a Miserere (1903). Kodály a teljes zsoltárt feldolgozó hatalmas 9 tételes kompozíciót tervezett, amelybõl néhány tétel kéziratos vázlatban maradt fenn, s csak az elsõ 6 verset tartalmazó I. tétel készült el. Mutatja, hogy a 21 éves Kodály a kórusirodalom nagy mestereitõl mennyit tanult (Bach, Lotti, Bruckner. . .).

– 1923-ban készült a Psalmus Hungaricus Kecskeméti Végh Mihály zsoltárfordítását felhasználva magyar nyelven.

– Szintén magyar szöveggel a genfi zsoltárdallamokra készült 7 mû. 3 bicinium, a 150. genfi zs. nõi karra; a 121. és 50. genfi zsoltár vegyeskarra és az Arany Sándor kérésére készült 114. genfi zsoltár vegyeskarra + orgonára.


Héber ima

1946-ban kis vegyeskart adott a kezembe – emlékezett Szedõ Dénes –, akkoriban írta egy ötfokú héber dallamból. Próbáljak – mondotta – valami zsoltárszerû szöveget írni a hangjegyek alá. Így született az Adorationból a Naphimnusz címen ismert kórusmû.


„Népi” fohász

1944 decemberétõl 1945. február elsõ napjaiig Bors Irma segítségével a Teréz Intézetben (Próféta u., irgalmas rend) vészelik át Kodályék Budapest ostromának napjait. Itt születik a három szólamú Könyörgés c. mû a „csodásérmen” található és azóta elterjedt ima szövegére: „Ó bûn nélkül. . .”

 

Népénekek

Pl. Vízkereszt; Harmatozzatok; Ének Szent István királyhoz; de mára már azzá vált az Ó-antifónák szövegére épülõ Adventi ének is.

 

Versek

Sík Sándor (Te Deum, Vízkereszt); Szedõ Dénes (Jézus és a gyermekek, Miatyánk, Adventi ének, Elsõ áldozás, Naphimnusz); Balassi Bálint istenes verse (Szép könyörgés); Batizi András: Jövel Szentlélek Úristen; Szkhárosi Horváth András: Sëmmit në bánkódjál (férfi, nõi, vegyeskar); vagy Szent Ambrus himnusza Sík S. fordításában: a Szent Ágnes ünnepére (1945, a zárdafõnöknõ névnapjára).

 

A népi kompozíciók is telve vannak egyházi vonatkozásokkal, illetve népszokásdallamok feldolgozásai.

Pünkösdölõ (pünkösdi cantio); Jelenti magát Jézus; Esti dal; Angyalok és pásztorok; Karácsonyi pásztortánc; Újesztendõt köszöntõ (nõi, illetve vegyes karra); vagy Lengyel László Boldogasszony-kórus.

Gregorián kapcsolatok

Elsõ áldozás; de pl. a Sík Sándor Te Deuma alapkoncepciójában, szerkezetében és dallamával is utal a gregorián Te Deumra. (A „Hála légyen” refrén az 1651-es Cantus Catholici Feltámadási népénekére is utal.)

 

Azt, hogy Magyarországnak mondanivalója van a zenekultúrában és az egyházzenében, hogy normák vannak, és hogy nem szabad megalkudni a minõség dolgában, azt mind Kodály Zoltánnak köszönhetjük.

Zeneszerzõi munkáját ugyanúgy, mint nemzetét felemelni akaró pedagógiai tevékenységét értékelkötelezettség, hit és prófétai hivatástudat irányította. Ez tette lehetõvé, hogy az egyházzene területén is új utat jelöljön ki, és korszakalkotó, a minõség iránt elkötelezett megújító munkát végezzen.

Célja volt: Eljuttatni mindenkihez a nagy zenék üzenetét, s ezáltal boldogabbakká és jobbakká tenni az embereket. Felfakasztani és mindenki számára hozzáférhetõvé tenni a zene öröm- és erõforrását, hogy abból merítve az emberek teljesebb életet éljenek.


(Az imádkozó Kodály Sík Sándor aranymiséjén, kezében a Misszáléval.)


Czigány György

KODÁLY 125

Ebben az évben százhuszonötször olvashatjuk a fenti címet a zaklatott sorsú Magyar Televízió mûsorainak ismertetõiben. Kodály születésének idei évfordulója adta az ötletet: zenei és prózai tévémûsorok, filmek rövid, archív részletei által is ünnepeljék a világ és a magyarság egyik legnagyobb zeneszerzõjét. (Tavaly Bartók jubileuma adott számukra hasonló lehetõséget.)

Kodály két legfontosabb oratóriuma vallási ihletésû. Az 1923-ban született magyar zsoltár – a Psalmus Hungaricus – az 55. zsoltár szövegét, Kecskeméti Végh Mihály tizenhatodik századi költõ verses fordítását szólította zenébe. 1936-ban pedig a Te Deum eredeti latin szövegére készült Kodály-kompozíció Budavár visszafoglalásának 250. évfordulójának ünnepére. Társul ezekhez 1944-ben a Missa brevis, melynek elõzménye volt a Csendes mise orgonára. A liturgikus megújulás igényére írta meg 1966-ban Magyar miséjét. Ma már ezt az egyszólamú, orgonakíséretes darabot sok-sok templomban éneklik a kántorok, együtt a hívek seregével.

A Missa brevis fogantatásában az idõjárás zordsága és Kodály gyakori mátrai tartózkodása is szerepet kapott. (Gondoljunk a Mátrai képekre, a Hegyi éjszakák kórusaira.) Mivel a fagyban, hóban a kántor nem juthatott fel Galyatetõre, telefonon kérte fel Kodály tanár urat a helyettesítésre. A „segédkántor” nem akart ötletszerûen rögtönözni, ezért a liturgiához méltó jegyzeteket készített, melyekben a harmóniumon játszott zene igyekezett a nem hallható szöveg ritmusát is visszaadni a hangulati karakter jegyében. A kórusos változatot az Operaház alsó ruhatárában 1945. február 11-én mutatták be az ott megbúvó mûvészek, miközben Budán még zajlott a háború. „Tempora belli” – ez volt a mû alcíme.

A kompozíciók szakralitását nem a témaválasztás teszi lehetõvé, hanem a darab szelleme, minõsége. Kodály profán mûvei is az etikai ihlet és hûség jegyében születtek, a Háry János éppoly magasságok sugallataiban fogant, mint egyházi zenéi: az említett nagy darabokon kívül az öt Tantum ergo, Pange lingua, Ének Szent István királyról, Ave Maria és más motetták sokasága.

A miseváltozatok hangjában jelen van a „ringató harmónia”, talán Bach korálfeldolgozásainak feltámadása a magyar zenében, a gregorián és a népdal, de Palestrina, Liszt, esetleg még Wagner Parsifalja is, a nagypénteki varázs intonációja. De hiszen Kodály már diákként eljegyezte magát a liturgikus zenével, amikor a nagyszombati székesegyház kórusán régi, szakadt kották közt keresgélt érdemes, érdekes darabokat, s már maga is komponált egy kis korált, a Stabat Matert.

Nádasi Alfonz bencés tanártól tudjuk (aki Kodály lelki társa, ifjabb barátja s talán gyóntatója is volt), hogy az ifjú Kodály hitvalló életében a ministrálás se romantikus szerep volt, hanem a szentség mélységében élõ lélek részvétele a liturgikus cselekményben. Nádasi Alfonz társaságában könnyed diákká is változott az idõsödõ mester, mint a szerzetes tanár jegyzetei (Mi mindenre emlékezett Kodály?) tanúsítják. Együtt olvasták a görögöket, a latin költõket, a Szentírást. Közös tûnõdéseik óráiban Kodály néha egy-egy tömör megjegyzést tett. Szophoklész tragédiája, az Antigoné révén: ez a lány egy mondatban kifejezte a lényeget – nem gyûlöletre, szeretetre születtem. . .  Néha csak egy szót mondott maga elé: Kreonnál Sztálint. . .  Khrüszosztomosz (Aranyszájú Szent János) prédikációja olvastán – számûzetésre, letiltásokra gondolhatott – Széchenyi nevét mondta ki. Már a diák Kodály irodalmi pályázatot írt Vergilius Aeneise és a homéroszi görög eposzok párhuzamairól. Örömmel fordította hát újra Vergiliust, élvezte Cicerót és Platónt, magába szívta Szent Pál lelkületét. Olvasta a liturgikus szövegeket. Szûz Mária szeplõtelen fogantatása ünnepének lectio szövegéhez (. . . ludens coram eo omni tempore, ludens in orbe terrarum. . . ) a következõ megjegyzést fûzte: „Bárkire vonatkozott az eredeti kijelentés, csodálatos a természetessége és a merészsége. Isten elõtt játszani! Majd kiterjeszti az egész földre. Nem csoda, hogy kezdettõl Máriára vonatkoztatja az Egyház. Valami ilyent kellene írnom egyszer Istenrõl: játszottam elõtte, mint gyermekkoromban anyám lábánál. . .”

Az ötvenes években hallgathattam a Zeneakadémián Kodály népzeneóráit. Rádióriporterként három ízben is jártam otthonában. Õ mindig a kristálytiszta igazságot akarta a legrövidebben kifejezni. A fölös udvariaskodást, locsogást, tiszteletköröket elutasította. Telefonon jelentkeztem nála, s magam ugyancsak igyekeztem tömören szólni. – Tanár úr, beszélne Bachról? – ennyi volt a kérdés. – Jöjjön holnap ötkor! – ennyi a válasz. E „megbeszélésünk” másnapján vacsorája közben elmondta néhány felrázóan fontos gondolatát Bachról. Máskor szimfóniája történetét vázolta. A Szimfónia megírásával késlekedett a jó barát, Toscanini biztatása ellenére. (A Négy olasz madrigál nászajándék volt Wally Toscanini, a nagy karmester lánya számára, aki Budapesten kötött házasságot, s tanúja Kodály Zoltán volt. A szöveg is Kodály leleménye, a 14. századi költõ, Ser Giovanni Fiorentino verse: Chi d’amor sente. . .) Késlekedett a háború után a Szimfónia megírásával – mondta Kodály –, mert akkor nem arra volt szükség. A zenepedagógia hiányaira gondolt: gyermekruha-készítésre profilíroztam magamat. . . Tudta, mennyi a teendõ addig, amíg egy új, felnövõ nemzedék zenei mûveltség birtokában kíváncsi lesz a születõ új remekmûvekre is!

Versrõl, zenérõl címû mûsorom két fontos riportalanya volt Kodály és Weöres Sándor. Utóbbi ezeket mondta: „Szövegszerzõi pályafutásom azzal kezdõdött, hogy tizenöt éves diákkoromban váratlanul levelet kaptam Kodály Zoltán mestertõl, aki értesített, hogy Öregek címû versemet feldolgozta kórusra. Még az iskolapadban ültem, csodálatos volt számomra, ma sem értem egészen, hogy az akkor élõ legnagyobb zeneszerzõink ketteje közül az egyik egy diákgyerek verséhez nyúlt.” És ugyanerrõl Kodály: „Weöres Sándort még nem ismertem, amikor egy újságban, gondolom a Pesti Hírlapban, megjelent az Öregek, a költõ diáksapkás arcképével. A vers mindjárt megkapott, mert ritkán hallani ilyen õszinte érzést és fõleg fiatalember szavában az öregek iránti szánalmat. Az Öregek egyúttal bizonyság arra, hogy nincs korhoz kötve a költészet, tizenöt éves korában is írhat valaki jó verset. . .”

A magyar vers ritmikája, a költészet múltja és jelene nagyon is érdekelte Kodályt: magyar klasszikusok verseire születtek meg híres dalai, a „megkésett melódiák”. A görög–latin formák szerinte közel állnak a magyar nyelv természetéhez. Egyik legszebb példa rá A közelítõ tél megzenésítése, Berzsenyi aszklepiadeszi versszakokban formált költeménye. László Zsigmond szavaival: „A magyar nyelv a versben kivirulva, szerves egységben a népdallal, természetes õsforrása a kodályi melodikának.”

Liturgikus és világi mûvekben egyaránt! Méltán írhatta Szabolcsi Bence, hogy „Kodály életmûve a klasszikus formát hirdeti, a mérték, a teljesség, a lezártság éber felelõsségét, képzelet és szenvedély fellobogását és megbékülését az élet és valóság harmóniájában. . .”


Tarbay Ede

SHAKESPEARE, AZ ISTEN GYERMEKE

Három és félszáz éve ülünk a nézõtéren, papok, polgárok, parasztok, proletárok, királyi fõk (és udvaroncaik), és kivétel nélkül mindannyian a legelsõ harsonaszótól, deszkakoppantástól – feszültségünket levezetendõ – lélegzetvisszafojtva rágjuk a körmünket, egykor a frissen sült kolbászt, újabban képlékeny gumilapkát, vagy csapkodjuk térdünket, hátba-hátba verjük szomszédunkat önfeledt nevettünkben. Mindezt egy Mozarthoz hasonló, élete végéig kamasz-zseninek köszönhetjük, akit a nála jócskán idõsebb Anne Hathaway magára húzott egy pajtában, s akit – talán zsarnoki természete miatt – a még mindig kamasz férfi (Martin Droeshout késõbbi, nem hiteles portréján alig pelyhedzik bajusza, szakálla) három gyerekével magára hagyott, és néhány évre felszívódott a kalandokkal teli erdei világban, vagy az olykor pestissel sújtott nagyvárosokban.

Ha Shakespeare titkát, „gyönge” pontját próbáljuk egyetlen fogással megragadni, két vállra terít minket. Nagy gyakorlata van benne: talán már maga a kor, melyben nemzették, és amelybe született, a szapora vérbajnál erõsebben fertõzhette meg az alakuló angol világbirodalom lakóinak vérét. Valljuk be, a gyarmatosító és kalóz kortársakhoz hasonló és lenyûgözõ gátlástalansággal vetette magát nem a tárgyi, hanem a szellemi világra. Birtokába orozta mindazt, amit a távoli vagy közelebbi félmúltból lehetett: történelmet és történeteket, nép- és szájhagyományt, tudományos, jogi és hitbéli tételeket, hõsöket, közismert és hétköznapi emberi karaktereket. Mindezt feldúsította személyes élményeivel, tapasztalataival, és szeszélyesen, de mederbe terelte meg- és átélt színpadismeretével, a színészek és nézõk között kegyetlenül vergõdõ, írott drámák máig is labilis szövegében, sorsával. Tehette, különösebb jogi aggályoskodás nélkül, hiszen a színpadra vitt helyzeteket és szavakat titokban bárki leírhatta (olykor maguk a színészek adhatták el szereppéldányukat megszorult helyzetükben a vetélytárs színháznak), és csak szemrehányás lehetett a károsult egyetlen elégtétele.

Mindenki, aki Shakespeare-rel, életével és munkásságával foglalkozott, legyen a munkája füzetnyi vagy vaskos könyvnyi [az elmúlt másfél évtizedben jócskán találni példát mindkettõre Martin Lings 1984-ben megjelent könyvétõl Peter Ackroydig (2005)], meg-megakad Shakespeare „láthatatlan éveinél”. A láthatatlan éveket sokan úgy tekintik, mint Shakespeare egyik – kétségtelenül hatalmas – mûveltségének kulcsát. Kik katonaságot sejtenek mögötte (nem valószínû, hogy így szellemi tudása gyarapodott volna), kik Oxfordot (akik Oxfordot járták a közelmúltban, s így találtak megfelelõ hagyományra), kik Angliát bejáró vándoréletet (még szülõföldi tájleírásaiban is több a képzelet, mint a valóság élménye), s leginkább az a meggyõzõ, hogy színészekhez szegõdött. Ki tudja, milyen feladata volt – a mai parkolóõrnek megfelelõ lóõrségtõl kellékesig, szereppéldányok skribálójáig, bár számos aláírása nem utal túlzott olvashatóságra –, az bizonyos, hogy a színpadi helyzet és drámai nyelv biztonságát el kellett lesnie egy túlkoros kamasz szivacstermészetével. Mert Shakespeare memóriakészsége olyan lehetett, mint a szivacs. Mindent magába szívott, amit a környezetébõl tudott. Talán semmibe vett árnyéka volt kora olyan szellemi nagyságainak, mint Morus Tamás vagy Francis Bacon, és ezért keveredhetett mindkettõ abba a gyanúba (Shakespeare-rõl nem beszélve), hogy valójában vagy az egyik, vagy a másik írta négerként a tanulatlan színházi ember drámáit.

Ahhoz azonban, hogy mindazt megismerje, ami a korabeli Anglia levegõjében vetekedhetett a kocsik és lópaták nyomán felszálló londoni porral, elég volt fél füllel felcsípni a kocsmai beszélgetések közben hallható szellemi morzsákat, és elraktározni az emlékezet bugyraiba addig, amíg egy, az írónak talán határidõ miatt feszült pillanatában az éppen ágáló hõs száján kibuggyanhat. Maga a színház is szellemi pletykafészek lehetett, ahogy napjainkban is az. A szereptanulástól és -mondástól kiélezett agyak két jelenet között közvetítõ szerepet is játszhattak a színpad mögötti tér átjáróházában, s magán a színpadon is, ha a nézõtérre tekintve felfigyeltek Baconra vagy Morus Tamásra [a rivális színpadi szerzõkrõl, mint a látványosságokat költõi erõvel megfogalmazó George Peele-rõl (Cupido vadászata), vagy fiúkalandjaival hencegõ Marlowe-ról nem beszélve1]. És ott voltak még az elveszett évek alatt játszott, jól-rosszul összetákolt színpadi mûvek a dán királyfiról, a féltékeny mórról, vagy a rettegett Richárdról. És milyen információáradatot jelenthettek a Shakespeare közelébe tévedt oxfordi diákok, akik Plutarkhoszról henceghettek a még be nem avatott, tátott szájjal hallgató alsóbb éveseknek, s míg nekik egyik fülükön be, a másikon ki, Shakespeare rohant a könyvárusokhoz. Náluk találhatott olyan fontos forrásmunkákra is Plutarkhoszon kívül, mint a frissen angolba ültetett itáliai novellák, köztük a Sienai szerelmesek (akik veronaiak lettek), és A velencei szerecsen. Shakespeare-nek módjában állhatott összevetni az eredeti történeteket az addigi színpadi változatokkal, saját variációját az olvasotthoz közelebb vagy távolabb vinni a drámateremtés isteni felelõtlenségével. Képzelete úgy dúskálhatott, mint a Teremtés elsõ könyvének láthatón Láthatatlana, hiszen a drámaelméletek Arisztotelész óta a drámák után kullognak, ezzel is bizonyítva: még az elsõ széket is csak akkor lehetett értékelni, amikor elkészült.

A máig érvényes színházi felelõtlenséggel – mely a kamasz tulajdonsága is – gyûjtött össze mindent, és robbant egyszerre a marlowe-i Faust távoli rokonaként a London falain kívüli mámorító világába. Törõdött is azzal, hogy az írás megmarad, amikor az elszálló szó rajongó megszállottja volt a Globe ég felé nyitott bástyájában. Ha maradandót akart teremteni, és akarása a versforma kalodájába zárta a klasszikus mitológiai vagy moralitás-gyökerû történetet, s a nyílt ajánlás oka vagy pártfogója, Southampton grófja iránti hála volt, vagy éppen a gróf meghódítására tett kísérlet, nem sejthette, hogy hamarosan emiatt is borotvaélen táncol a szûz királynõ elleni összesküvés árnyékában. A pletykaéhes kornak és utókornak máig témája kettõjük kapcsolata, miközben elsikkad a szonettek, verses históriák és drámák erotikus szépsége, a Hamlet–Ophelia–Horatio hármasban rejlõ leonardói titok, a Szonettek Hölgyének Mona Lizá-s mosolya.

Ha a drámaíró Shakespeare „felelõtlenül” írhatott, önmaga elé hatalmas mércét állított a költõi versenypályán szonettjeivel. Az Európa-szerte mind lombosodóbb formán (talán, mert közelebb volt a színpadi mûvek dalbetéteihez) úgy tudott gyõzedelmeskedni, mint itáliai mestere, s ha a rejtélyes Fekete Hölgy ciklus valóban a királynõre céloz, önmagát is menteni próbálta a vérpad közelébõl (Essex kivégzése: 1601. február 25, a teljes szonettek megjelenése: 1606). Mindez találgatás, ahogy az is: ki rejtõzik az ajánlás Mr. W. H.-ja mögött, William Herbert vagy Henry Wrothesley, Southampton 3. grófja, egyszerû, a megjelenés idejére kínossá lett monogram cseréjével (ugyanakkor felemásan becsületes vállalásával is)? Mindez és minden eddigi feltételezés, amit egy Ackroydtól vett idézettel erõsíthetünk és gyöngíthetünk: „Spekulációnkat egy ténnyel zárjuk le. (…) 1582-ben még egy fordulat történt Shakespeare életében: udvarolni kezdett Anne Hathawaynek.”2 Nos, ez a „tény” legalább annyira spekuláció, mint a most olvasható esszé, sõt ennek írója közelebb járhatott az igazsághoz, amikor a nyolc évvel idõsebb Anne-t nevezte meg csábítóként, mert feltételezhetjük: ha nagyon akart (mint Fanfan), fiatalabb parasztlánnyal is elvonulhatott volna a hársfaágak csendes árnyába. Engedjük meg mindenkinek a képzelet szabadságát, ha Shakespeare-rel foglalkozik, mert nemcsak Shakespeare képzelete játszott hõseivel és színpadi helyszíneivel, hanem az utókoré is megbocsáthatón önfeledten, olykor találatot jelentõ játékossággal.

Míg becsvággyal írt halovány verses históriáin és a mindmáig Petrarca utáni csúcsát jelentõ vállalkozásán, szonett-költészetén érezni a jól-rosszul leplezett tudatos költõt, drámáit a zseniális kamasz gátlástalan biztonsága jellemzi. Színpadi helyzetei, olykor drámáinak egésze mintha a vásári játékok sémájára (máskor a középkori moralitásokéra) épülne.  Ezek lényege: A és B, vagy az õket képviselõ személyek, õket megjelenítõ táborok (az V. Henrikben még országhatárokon is átívelõ) ellentéte, összecsapása. A jelenetek A vagy B gyõzelmével végzõdnek. Ebbõl következik, hogy A (vagy B) kihívója egy új figura, C, és így tovább, és a diadal mindig az erõsebb kutyáé. A III. Richárdban ez annyiban nyilvánvalóbb, mint a János királyban, hogy az ellentét általában lefejezéssel, megfojtással zárul, mígnem a dráma zárásakor az örökké gyõztes B, a központi alak egy lóért az országát is odaadná (napjainkban ez magánrepülõt jelent, elõre elrendezett menedékjogot). Az utókor sekélyes cinizmusával azt mondhatnánk: Shakespeare egyik zsenialitása éppen abban van, ahogy a vásári csontvázat felöltöztette, mert tudta: a kor nézõje – akár a mai moziban – a sémát (mint az író is) az anyatejjel szívta magába, vagy a szárazföldi és tengeri rablókkal teli levegõvel, de az igazi mást az altatódal dallama, cifrázása és szómágiája jelenti.

Shakespeare másik titka: néhány mondatos háttérfigurái is emberként jelennek meg („Köszönöm, hogy felváltasz. Kemény hideg van, / S nem jól vagyok.”3). Nemcsak a Franciscót megszemélyesítõ színész köré teremtett ezzel levegõt, hanem a nézõnek is. Nemcsak annak, aki valaha, bárhol õrségben állt, hanem aki zegernyés idõben kilépett a jó meleg szobából, izzadtságszagú kocsmából, kandallólángú kastélyból. Úgy tudta emberré tenni a korhely Falstaffot, hogy akár a királynõ is apjára ismerhetett (elég Holbein képére pillantanunk), vagy Hamletben önmagát láthatta az a bankárcsemete vagy parasztgyerek, akit apja halála után a mostohaapja kitúrt az örökségébõl, ráadásul anyja ágyába feküdt. Shakespeare tehát kocsistól királyig átélhetõ mondatokat, figurákat, helyzeteket teremtett, vérátömlesztést adott a görögök óta olykor ismételt helyzeteknek, így tovább éltette a Freuddal elnevezést kapott pszichológiai gumót, a lelkiismeretét elfojtó thébai zsarnokot, és fegyveres kocsmatöltelékeiben a plautusi miles gloriosust, s ezzel utat mutasson késõbbi, szekszárdi utódjának, akirõl a 20. században Kodály mester fújta le a port. A figurák és helyzetek közös éltetõje az a kölcsönös, közös feszültség, ami a színpad és a nézõtér, játékos és közönsége között Shakespeare-nél ugyancsak sistereg. Finnyás korok hol erre, hol arra legyintenek vagy elnézõen tekintenek, így a kora-liberális, mindenkire fölényesen tekintõ Voltaire, aki drámáit szörnyûséges bohózatoknak tekintette, vagy az önmagának ellentmondó, különbözõ elméletek csapdájában vergõdõ szegény Babits (ez egyben az esszéíró öngólja is).

A shakespeare-i figurák mozgatórugói (amióta dráma létezik), ha lecsupaszítjuk a lényegre, egy örök emberi, kiélezett kapcsolatrendszerre épülnek, a birtoklásra. Ez hol ország (szimbolikus tárgya, a korona, a trón, mint a Lear királyban), hol személy (ki az úr a házban, mint A makrancos hölgy korai polgári komédiájában). Ilyen a ki kinek van kiszolgáltatva, mint a Szentivánéji álomban az athéni fiatalok a szülõi szeszélynek és egymásnak; illetve: Titániáé vagy Oberoné-e a váltott gyermek, a felemás, nem salamoni döntéssel. Bár nem a történet középpontjában áll, mégis a törvényes és törvénytelen öcs a mozgatója a Sok hûhó semmiértnek, míg a ki kinek az adósa egy-egy szem A velencei kalmár keresztül-kasul kapcsolódó láncolatában. A szerelem, a sokszorosan sikamlós birtoklási vágy hajtja a Vízkereszt szereplõit, hiszen Olívia a fiúruhás (színészként is fiú) Viola, és ugyanez a vágy Orsinót a szerep szerint fiúruhás lány, és a beképzelten feltörekvõ Malvoliót az egyértelmûen (színészként fiúruhás) nõ, Olívia felé. Hogy a kor nézõje mit láthatott egy ilyen elõadás hátterében, talán függhetett a társadalmi helyzetétõl, egy varga naiv vagy egy herceg(nõ) rafinált nézõpontjától.

Ezek az akarások rendezõdtek mind gyorsulóbb eseményekkel a mûfajnak megfelelõ végkifejlet felé. Különös, feldíszített csomópontok találhatók a tragédiák zömének felezõpontjában, ahol minden olyan, mint a mai televíziós sorozatok hirdetések elõtti pillanatai: a mesterség mûvelõi addig és azért csigázzák a nézõ kiszolgáltatott figyelmét, hogy a közbeiktatott üzleti blokk alatt annyi feszültséget érezzenek – tudat alá süllyesztve a cégek ópiumát –, hogy vissza tudjanak ájulni a megszakított helyzetbe. A Globe nézõinek figyelmét a leghétköznapibb tevékenységeik közepette tovább kellett lökni a nagyjából kétórás elõadások (ld. Rómeó és Júlia prológusa) második része felé. Szünet (függöny) nem lévén, gyomorszájon kellett vágni a nézõt (mint Bertolucci tette XX. századról szóló film-kígyójában 20-25 percenként, elsõnek a gyerek kalapjára aggatott békákkal). De ahogy ezt Shakespeare mûveli! Polonius halála, illetve annak elõzményeit egyetlen véres pillanatba sûríti, ami lehetetlenné teszi a dráma elkent befejezését, azaz lehetõvé a tragikus vétek egyetlen megnyugtató zárását. Figyelem, hamarosan idézet következik, mert pontosabban nem foglalható össze egyetlen tett (elmaradt tett) összes következménye. Hamlet, mivel az imádkozót hite szerint nem ölheti meg, így sorsszerû, „hogy csupa véletlenségbõl megölje Poloniust, (így) nem tébolyodna meg apja halála miatt Ophelia, nem juttatná halálba két nemes kémkísérõjét, Rosenkrantzot és Guildersteint, nem kellene mérgezett tõrrel vívnia mindkettõjük számára halálos párbajt Laertesszel, (…) hûtlenségben bûnös anyja pedig nem inna a méregpohárból. Végül: nem a norvég Fortinbras kerülne Dánia trónjára.” Íme a szükségszerû a véletlenben, mint okban, a szükségszerû tettek gyökereként.4 Székely György Lángözön címû könyvének részlete (350. o.) míg pontos, a shakespeare-i nyelvtõl megfosztott csontváz, mely önmaga groteszk ellentétébe fordul (s mindezek mellett mennyit lehetne még hozzátenni a második órához).

Ugyanilyen láncreakció található a Rómeó és Júlia darabfelezõ véres eseményében, elõbb Mercutio (akaratlanul is Rómeó okozza), majd Tybalt halálában, amit már a déli vérmérséklet természetes bosszúszomja, kötelessége okoz. Most mégis, ahelyett, hogy a következményekre fordítanánk a figyelmet, vegyük szike alá a címet: Rómeó és Júlia. A hangsúly – tömörsége miatt – mind az angolban, mind a magyarban – és talán a világ valamennyi nyelvén – Rómeón van, holott az igazi tragikus hõs Júlia. Rómeó pillangó-természetû: Rózától egyetlen pillanat alatt Júliára vált (és kikre még néhány hónapnyi egyhangú házasélet után?). Júlia nõ, sõt: lány, aki a legértékesebbet áldozza fel (még ha a Dajka mesterkedése után Lõrinc barát és az Isten színe elõtt is). Nem véletlen az sem, hogy az utolsó pillanatig csak a Capulet-szülõk erõszakos-fenyegetõ háttérszerepét látni. Júlia az, aki hûséges (Páris felvezetése után szánja rá magát a tetszhalálra, és vállalja, bár felrémlik benne: mi történik, ha Lõrinc barát itala valódi méreg?). Átgondolja a végsõ reménytelenséget is, ezért a tõr, amit végül nem vesz magához. Rómeó hozzá képest gyerek, majdnem hebehurgya, nála gyermekibb szívbéli barátja, Mercutio, talán Shakespeare tudat alól felbukkanó énje, ahogy a gúny és öngúny határán egyensúlyoz. A nagy véres sorsdrámában (Macbeth) úgy halmozódnak a vészbanyák jóslatától a gyilkosságok, mint a hógolyóból növekvõ lavina, magával sodorva az elvakultan hiszékeny törtetõt, s még elõbb annak hajcsárszellemét, Lady Macbethet.

Shakespeare azonban nem véletlenül az, aki. A véres sémát hol túlszárnyalja (Athéni Timon) a halálokat követõ halálokkal, hol korai polgári tragédiává szelídíti egy csapdát jelentõ zsebkendõvel (Othello), nem úgy, mint napjaink filmproducer utódai, akik mindent egy kaptafára húznak, holott Shakespeare ugyanúgy érdekelt volt a kasszasikerben a Globe részvényeseként, mint a mûvészkedvvel megáldott pénzemberek. Shakespeare kétségtelen elõnye örök kamaszsága (zsenialitása egyik alapeleme), és az, hogy a színházban élt, talán már attól kezdve, hogy Stratford-on-Avonban hagyta bõvülõ családját, vagy még elõbb, ahogy Stephen Greenblatt hihetõen részletezi az elsõ két évtizedet.5 Állandóan figyelt a közönség változó igényére, arra, hogy éppen kiknek és hol játszik (a Globe színpadán, pestisjárvány idején falusi fészerben, lakomákon királyi kastélyban), s arra is, mennyit változott egy-egy szünet után a felújításra kerülõ dráma egykori színésze („Tikkad, mert kövér”, mondja a királyné, és folytatja a dialógusban megfogalmazott rendezõi instrukcióval: „Ne, Hamlet, a kendõm, töröld meg arcod…” és máris emeli a mérgezett poharat fia biztatására).

Shakespeare, az Isten csodája isteni csoda ösztönös-naiv kamaszgyerek, aki irigylésre méltó kiszámíthatatlansággal élt, és számító gyerekként alakította – a szó kettõs értelmében – színpadi munkáit, mert nemcsak másoknak írt szerepet, hanem önmagának is. Egyetlen, amit nem várt figyelemmel követhet hite szerinti nyugalomban: életmûve viharos, mind bõvebben áradó utóélete, melynek egyik morzsája ez a szemtelenül tisztelgõ esszé, s egyben sírfeliratának cáfolata is:

Vándor, ha nekem jót akarsz,

Engedj nyugodni már,

Porom talán csak két arasz,

Ha ráfújsz, szállva száll.6

1 Shakespeare elõdjeinek és kortársainak gazdag lelõhelye Székely György Lángözön címû pompásan pontos kortörténeti munkája. Európa Könyvkiadó, 2003.

2 Peter Ackroyd: Tetszés volt a célom. Ford: Karáth Tamás.  Partvonal Könyvkiadó, 2005. 87. o.

3 Hamlet, 1. szín. (Arany János fordítása.)

4 Székely György i. m. 350. o.

5 Stephen Greenblatt: Géniusz földi pályán 15–31. o.  HVG Könyvek, 2005.

6 Az esszé írójának fordítása.



Visszatekintés a Távlatok elsõ 75 számára

A Távlatok, értékfelmutató és értékteremtõ jezsuita lap – fogalmazódik meg bennem, aki belülrõl szemlélem folyóiratunkat. 1991 húsvétján indult (Bécsben) a Szolgálat c. lap folytatásaként. De nemcsak címében, hanem tartalmilag is megújult. Hamarosan hazaköltözött Budapestre. A lap nyitott a társadalmi-politikai kérdésekre, hogy a kibontakozó magyar demokrácia építésében elkötelezett keresztényeknek, világiaknak segítséget nyújtson az egyház tanítása fényében; illetve a hitükrõl tanúskodó személyek élettapasztalatának bemutatásával. A lap párbeszédet kíván folytatni a magyar értelmiség széles rétegeivel, a keresõkkel is, úgy, ahogy ezt a zsinat kívánja, továbbá tanúskodni kíván Krisztusról a világ elõtt. A Távlatok a magyar valóságot kritikus szemmel figyeli – beleértve az egyházi életet is –, de mindig az építés szándékával, a kibontakozás útját keresve teszi ezt. Nyit a világegyházra. Ismerteti a szentszéki megnyilatkozásokat. Rovataink: tanulmányok, fórum, lelkiség, kultúra és élet, figyelõ, Róma és a világegyház, dokumentumok, média, lelkiség, szemle.

A másfél évtized alatt megjelent 75 számról alkotott véleményemet összegzésként egy kicsit személyesebben fogalmazva szeretném megosztani. Amit indulásakor ígért a folyóirat, azt teljesítette. Ablakot tárt a hitünk szépségét megismerni kívánó olvasók elõtt. Valójában a szeretet civilizációjának megvalósulásán dolgoztunk, és ezek nem nagy szavak kívánnak lenni. Ha valaki folyamatosan figyelemmel kísérte a tanulmányokat, esszéket, elemzéseket, dokumentumokat, felsorakoztatott véleményeket, bírálatokat, akkor elmondhatja, hogy egyfajta teológiai, dogmatikai képzés ismeretanyagát szívta magába. Megismerkedhetett a II. vatikáni zsinat legfontosabb üzeneteivel, lelkiségi rovatunkon keresztül mintegy folyamatos lelkigyakorlaton vehetett részt, a könyvismertetéseinkbõl tájékozódhatott mind a hazai, mind pedig a külföldi szaksajtó fontos köteteirõl. Sok-sok egyháztörténeti érdekességgel találkozhatott, ismeretei bõvültek a hagiográfia egyes részleteivel, s választ kaphatott korunk égetõ kérdéseire, hiszen reflektáltunk a társadalmunkat ért legfõbb szociális problémákra.

Mindenkor arra törekedtünk, hogy tanításának megismertetése útján kedves olvasóinkat Jézus követésére biztassuk, hogy együttgondolkodva közösen szegõdjünk nyomába.

A közelmúltban szerkesztõségünk megújult, s még további változások várhatók. A hazai ifjabb jezsuita nemzedék felnövekedvén elõbb-utóbb átveszi a stafétabotot. Ennek elõkészületei már folynak: a szerkesztõmunkába az idei év elején három fiatal szerzetes kapcsolódott be: Horváth Árpád SJ, Bartók Tibor SJ és Ullrich András SJ. Ez így van jól, mert valóságunk társadalmi mozgásai nagyon felgyorsultak, és – bár a súlyponti kérdések hasonlóak – a válaszokat újra és újra kell fogalmazni. Ez indokolja hát megszokott lendületünk további fokozását. Hisz a Távlatok továbbra is pásztora kíván lenni nemzetünk keresõinek és értelmiségi híveinek.

Gyorgyovich Miklós


Muzslay István S.J. halálára
(1923–2007)

A belgiumi Leuvenben május 14-én elhunyt Muzslay István magyar jezsuita, a Leuveni Katolikus Egyetem ny. tanára és a Társadalomtudományok Pápai Akadémiájának tagja. Május 19-én helyezték örök nyugalomra a flamand jezsuiták heverleei temetõjében. – Muzslay István 1923-ban Bajót községben (Esztergom megye) született. 1942-ben lépett a jezsuita rendbe. 1948-ban nyugatra szökött, és rendi tanulmányait Hollandiában végezte. 1951-ben szentelték pappá. A hollandiai Tilburg egyetemén társdalom- és közgazdaság-tudományokból szerzett diplomát. A holland jezsuita elöljáró szerette volna Indonéziába küldeni tanárnak. De P. Muzslay, az akkor már Leuvenben tanító Varga László tanácsára, inkább a külföldre szakadt magyarok szolgálatát választotta.

Muzslay István tehát Leuvenben maradt, átvette a Mindszenty diákotthon vezetését, amely fontos szerepet játszott 1956 után, amikor is özönlöttek a menekült fiatalok Belgiumba is. Muzslay István segítette e diákokat szellemileg, anyagilag (ösztöndíjat szerzett, otthont adott). Közben francia és holland nyelvû szaktanulmányokat tett közzé. 1961-tõl a Leuveni Katolikus Egyetemen tanított az alkalmazott közgazdasági karon. Nyugdíjazása után ideje és energiája jó részét a Collegium Hungaricum bõvítésére, újjászervezésére szentelte, közben magyar nyelvû munkákat írt és adott ki. Megemlítjük a következõket: Gazdaság és erkölcs (két kiadást ért meg); Az egyház szociális tanítása; Magyar diákok a Leuveni Katolikus Egyetemen (1532–2000). A 80-as években kibõvítették és felújították a kollégiumot; már ezekben ez években is, de fõleg az 1989-es fordulat után egyre többen érkeztek a kollégiumba a hazai katolikus iskolák volt diákjai, hogy a katolikus egyetem különbözõ intézeteiben posztgraduális tanulmányokat folytassanak. 1988-tól ezekkel a „leuveni” öregdiákokkal évente találkozott Magyarországon P. Muzslay.

Végül megemlítjük, hogy Muzslay István 2005-ben megkapta a Magyar Örökség-díjat. R.I.P.

Szabó Ferenc