SZEMLE



John W. O’Malley: Az első jezsuiták. Szent István Társulat, Budapest. 2006. A mű angolul a Harvard Egyetem gondozásában jelent meg. Magyarra fordította: Török Péter.

Az utóbbi időkben három alapvető mű jelent meg a jezsuita rendről. Az első még 2002-ben: William V. Bangert: A jezsuiták története, Osiris–JTMR, Bp. 2002. 489 o. A másik kettő 2006-ban. Ennek oka az, hogy 2006-ban hármas jubileumot ültek az egyik legnagyobb szerzetesrend tagjai: az alapító Loyolai Szent Ignác halálának 450., Xavéri Szent Ferenc és Boldog Faber Péter születésének 500. évfordulóját. A rend világszerte jubileumi kiadványok sokaságát jelentette meg. Szinte minden helyi rendtartomány hozzájárult a szellemi értékekhez egy-két könyvvel. Mégis, ezektől némileg függetlenül jelent meg előbb a PPKE–BTK (Piliscsaba) gondozásában A magyar jezsuiták küldetése a kezdetektől napjainkig című kötet Szilágyi Csaba szerkesztésében, mely a jezsuiták életéről, rendjük történetéről, műveikről, múltjukról és jelenükről szóló 57 előadás anyagát taglalja. (Ismertetése tőlem: Új Ember 2006. november 19. 6. o.) A harmadik nagyszabású kötet pedig a fenti című.

Akik elolvasták a könyvet, első benyomásukként azt hangsúlyozták, hogy egy jó tollú és problémákra érzékeny szaktörténész munkája ez, éspedig azért, mert hatalmas háttéranyag tanulmányozása és adatgyűjtés előzte meg a papírra vetést. Ezt támasztják alá a következők:

– különlegesen nagyszámú végjegyzet (a kötet végén találhatók, hogy a folyamatos olvasást ne zavarják);

– a fejezetek tagolása lényeglátó módon a Jézus Társasága alapítását követő legmarkánsabb kihívásokat és az azokra adott válaszokat taglalja;

– alkalmazott korrajza kitér minden – a jezsuita rend indulásával összefüggő – lényeges momentumra, de nem tér ki fölöslegesen semmilyen egyéb kortényezőre;

– stílusa korrekt, a szerző úgy fogalmaz, hogy láttatja a rend indulásának határozott és esetleges tárgyi és személyi vonatkozásait, miközben kerüli a száraz statisztikákat.

Az előzőek alapján nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy a figyelmes olvasó a rendalapítás körüli eseményeknek és az indulást követő negyed évszázadnak részese lesz.

Érdemes egy pillantást vetni a kötet szerkezetére. 9 fejezetből áll, s tudományos munkához híven a fejezetek a címben foglaltakról szólnak. „A könyv két, némiképp egymást átfedő részre oszlik. Az első rész (2–6. fejezet) a jezsuiták apostoli munkáival foglalkozik. A második (6–9. fejezet) kultúrájukkal. A jezsuiták »eljárásmódjának« fogalma az egész könyvön keresztülfutó téma” – idézem O’Malleyt. Álljanak itt most a fejezet- és alfejezet-címek:

1. Az alapítás megalapozása. Ignác és az első társak. A lelkigyakorlatok.

2. Az apostoli munka kialakulása. Az alapszerkezet. Harc a közös célok felismeréséért. Lelkipásztori elképzelések és a gyakorlat. Az apostoli munka programja.

3. Az igehirdetés formái. Prédikálás. Vallásos előadások. Lelki beszélgetés és kiadói tevékenység. Hittantanítás. Vidéki missziók. A lelkigyakorlatok a gyakorlatban.

4. Szentségek, istentisztelet és az ima. Gyónás és kazuisztika. A szentáldozás és az Oltáriszentség. A szent rendek. Zene és istentisztelet. Ima.

5. Az irgalmasság cselekedetei. Békességszerzés. Kórházak és börtönök. A haldoklók ellátása. A prostituáltakkal való törődés. Az árvák és a prostituáltak lányai. A zsidók és az új keresztények. Társulatok és a Mária-kongregációk.

6. Az iskolák. A messinai kollégium alapítása, és a későbbi fejlemények. Hit az oktatásban. A Modus Parisiensisen túl. A jezsuita nevelés. Hibák, csalódások és krízis. A papság képzése. Az iskolák hatása.

7. A vallási és a teológiai kultúra. Skolasztika. A reneszánsz humanizmus. Katolikus kegyesség. Lutheranizmus és a birodalom.

8. A jezsuiták és a világegyház. Püspökök és teológusok. A pápaság és a pápák. Az inkvizíció és a könyvek tiltása. A reform és a tridenti zsinat.

9. Előírások a jövőre. A Rendalkotmány, szabályok és hagyományok. A fogadalmak és a tagsági fokozatok. A Társaság házai. Következtetések.

Most megint átadom a szót a szerzőnek, aki a bevezetőben a következőket írja: „Még egy évszázad sem telt el az első csoport Itáliába érkezése után, amikor 1622-ben XV. Gergely pápa kettőt e [jezsuita] csoportból – Ignácot és Xavéri Ferencet – szentté avatott, s ezáltal az ájtatosság és feddhetetlenség követendő példájának nyilvánította. Mivel egy csoportban voltak, ezért a többi nyolc is részesedett valamelyest ebből a dicsőségből. Közülük egyet, Pierre Favre-t, IX. Piusz pápa [a fordításban – tévesen – IX. Gyula szerepel] boldoggá avatta 1872-ben. A jezsuiták első nemzedékéből szentté avatták még Francisco de Borját (vagy Borgia) 1671-ben és Peter Canisiust 1925-ben.

A Jézus Társasága 450 éves fennállása során a . . . szélsőséges jellemzések – ördögnek tartva és szentként tisztelve – végig megmaradtak. Az évszázadok során időnként kiegyensúlyozottabb jellemzések is születtek a Társaságról, de ezeket állandóan befolyásolta az értékelő nemzetisége, kultúrája és vallási beállítottsága. A jezsuiták története természetesen elválaszthatatlan az úgynevezett ellenreformációétól, ami miatt sokszor úgy tekintették őket, mint mindazoknak a rossz vagy jó dolgoknak a megtestesítői, amelyek abban a korszakban történtek.”

Majd kifejti – és hihetünk a szerzőnek –, hogy „egyetlen nyelven sem létezik olyan könyv, amely az első jezsuiták korának kultúráját és apostoli munkájukat mutatná be olyan átfogóan, ahogy én szándékozom itt tenni”.

„Egy ilyen vállalkozás nehézségeitől a legmerészebbek kivételével mindenki visszariadna – írja bevezetőjében. – A dokumentáció mennyisége óriási. 1565-ben a Társaság már háromezer-ötszáz tagot számlált, akiket arra buzdítottak, vagy köteleztek, hogy rendszeres levelezésben álljanak egymással és főleg a Rómában székelő jezsuita vezetőséggel. E levelek nagy többsége fennmaradt, és közzétették vagy a több mint 125 kötetes Monumenta Historica Societatis Iesuban, vagy máshol. Egyedül Szent Ignác levelezése kitesz 12 kötetet a Monumentában. Ezzel a teljesítménnyel Szent Ignác felülmúl minden más tizenhatodik századbéli személyt. Ezekhez a levelekhez hozzá kell még adnunk azt a számos hivatalos és nem hivatalos dokumentumot, amelyet az első jezsuiták apostoli munkáik eszközeként írtak, hogy vezérfonalul szolgáljon saját maguk számára, illetve hogy megmagyarázzák barátaiknak és ellenségeiknek, hogy miből is áll tevékenységük.

A nehézségek második forrása az első jezsuiták tevékenységének széles köréből származik. Foglalkoztak királyokkal és szegényekkel, elkötelezett hívőkkel és nyilvános bűnösökkel, pápákkal, prelátusokkal és egyszerű lelkipásztorokkal, valamint számos konvent apácáival. A világi hívek egyetlen csoportját sem zárták ki apostoli munkáikból. 1565-ben már ott voltak Nyugat-Európa minden országában, de megjelentek már máshol is, mint például Brazíliában, Indiában és Japánban. Prédikáltak, tanították a katekizmust, a szentségek kiszolgáltatásának új módszerein dolgoztak, de segítették az árvákat, prostituáltakat és a bebörtönzötteket is. A lelkiélet gyakorlatainak sajátosan jezsuita változatait fejlesztették ki, még olyan esetekben is, ha tradicionális elemeket használtak fel kiindulási alapként. Elsajátították a skolasztikus gondolkodást, valamint a humanista felfogást, és megpróbálták ezt a két eltérő kulturális irányzatot egymáshoz közelíteni. Színdarabokat írtak, és ott voltak a Tridenti Zsinaton. Hitvitákba kezdtek a protestánsokkal, és megdöbbenve tapasztalták, hogy belekeveredtek a katolikusok közti ellentmondásokba is. Támogatták az inkvizíció különféle formáit, ugyanakkor saját maguk is az inkvizíciós vizsgálódások és cenzúrák alanyaivá váltak. Egyetemeken tanítottak, és a pápai jóváhagyásuktól számított hét vagy nyolc éven belül már iskolákat is alapítottak és működtettek.”

O’Malley célja megmutatni az első jezsuitákat úgy, ahogy ők értelmezték saját magukat, továbbá az, hogy megmutassa önértelmezésük gyökereit. Eközben az olvasóval megismerteti a római katolikus hit majdnem minden elképzelhető aspektusát a XVI. század derekán.

Újra övé a szó: „A könyv a Jézus Társasága történetének első negyedszázadát öleli át, ami a Társaság hivatalos megalapításával, III. Pál pápa [nem III. Gyula, mint a fordítás hozza] 1540-ben kiadott Regimini militantis ecclesiae kezdetű bullájával kezdődik. A záró időpont – 1565 – meghatározása valamelyest önkényes. Ezzel a dátummal elérkezünk a második általános elöljáró, Diego Laínez halálához.”

Azért hallatlanul izgalmas ez a korrekt történészi munka, mert az újkorban életre hívott Jézus Társasága alapítója valamiképpen nagyon is együttműködött a kegyelemmel, mégpedig a mindent megújító Lélekkel. Lényeglátó volt, aki nem riadt vissza attól, hogy sokféle újdonságot vezessen be a lelkek nagyobb hasznára, és természetesen az Úr nagyobb dicsőségére.  Hogy a szervezési-vezetési-léleképítési stb. munkák során ki-mindenkivel került testvéri, baráti, rendtársi kapcsolatba, kikkel vívta meg csatáját, hogyan hidalta át a nehézségeket ő, majd utóda, Laínez, nem idézem ide. Erről szól a könyv.

O’Malley művének minden teológiai könyvtárban ott a helye. Minden bölcsészettudományi egyetemen ott a helye, mindenki számára forrás, aki a korral (1540–1565) foglalkozik, s azoknak is, akiket érdekel, milyen korban, milyen társadalmi és egyháztörténeti viszonyok között keletkezett a világ legnépesebb katolikus szerezetesrendje.

Biztosíthatom, nem fog csalódni.

Gyorgyovich Miklós



Helmut Feld: Ignatius von Loyola, Gründer des Jesuitenordens, Böhlau Verlag, Köln, Weimar, Wien, 2006, 401 oldal.

A jezsuita rend alapítójáról, Loyolai Szent Ignácról számos nyelven sok életrajz jelent már meg. A Saarland Egyetemen a teológiatörténet tiszteletbeli tanára, Helmut Feld egy újat tett közzé a szent halálának 450. évfordulója alkalmából. A szerző a Szent Ignác által németországi papnövendékek nevelésére alapított és ma is a jezsuiták által vezetett római Collegium Germanicumnak volt növendéke, s a szintén jezsuiták által vezetett római Gergely Egyetemen és a Biblikus Intézetben végezte tanulmányait, de világi pályára lépett. Maga vallja be előszavában, hogy hálával gondol vissza néhány kiváló jezsuita tanárára és nevelőjére, de egyes jezsuitákkal kapcsolatban „konfliktusokon is átment, amelyek Jézus Társasága és a jezsuita lelkiség árnyoldalainak meglátására élesítették szemét.” (XL. o.)

Ignácról már annyit írtak, hogy történelmi kutatóknak új anyagot találni szinte lehetetlen. Ezért az új Ignác-életrajzok érdekessége inkább a szerzők sajátos beállítottságából származhat. Feld esszéstílusban megírt könyvében az Ignác elleni gyűlölet és az Ignác iránti túlzott lelkesedés közötti középutat kívánja járni, és „a filológia és vallástörténet szolid és józan módszerét kívánja követni” (XII. o.). Művében azonban a jezsuita lelkiség iránti szimpátia mellett annak egyes vonásai elleni ellenérzés is érezhető. Így például a Szent-Ignác-i lelkigyakorlatok ismertetését e mondatokkal zárja: „Látjuk tehát, hogy az egyházias érzület, amely Ignác szerint a Lelkigyakorlatok eredménye, nemcsak a saját akaratunk feladását foglalja magában, hanem magában foglalja a világi ember által normálisnak és helyesnek tartott látás és megismerés megfordítását (perverzióját) is, amennyiben ezt »felülről« megkövetelik. Nemcsak ezért tartom az ignáci lelkigyakorlatokat – amelyeket életemben négyszer végeztem – veszélyesnek, hanem az azok alapját képező keresztény élet- és társadalomfelfogás miatt is.” (72–73. o.)

A szerző Ignácnak az engedelmességről szóló felfogása iránt különös ellenszenvvel viseltetik, az Ignác írásaiban az engedelmesség magyarázatára használt „mint az öregember botja” és „mint a hulla” hasonlatokat „a jezsuita hulla-engedelmesség-ideál cinikus illusztrálásának” tekinti. (73. o., vö. 158. o.)

A szerző igyekszik Ignác felfogásait az akkori történelem közfelfogásából magyarázni, de a katolicizmusról alkotott saját felfogása olyan, mely nehézzé teszi számára az ignáci mű értékelését. E felfogás a 2. vatikáni zsinatra vonatkozó következő szavaiból tűnik ki: „Nagyon különös, és bizonyos történelmi iróniát sem nélkülöz az a tény, hogy a plébániákból, papneveldékből, férfi- és női kolostorokból való nagy kivonulás éppen az után a 2. vatikáni zsinat után történt, amelyet a hierarchikus vezetők az egyháznak a modern világ felé történt nagy reformjaként és feltöréseként ünnepeltek, de a reform nevet érdemlő reformokhoz egyáltalán nem fogott hozzá. Az egyház szerkezetének a jövő felé irányuló megváltoztatása talán a hierarchikus vezetőség hármas (hatalomról való) lemondásában állhatott volna: 1. a tévedhetetlenségőrületről és a teológiai tudomány és publicisztika terén ebből folyó írás-, beszéd- és gondolkodástilalmakról való lemondás; 2. a szexuális és házastársi morális szabályozásának igényéről való lemondás; 3. a papi nőtlenségről való lemondás. Ehelyett a zsinati teológusok mérhetetlen mennyiségű, semmitmondó vagy az emberek kérdéseitől elvezető szövegeket produkáltak, amelyeket VI. Pál pápaságától kezdve inflációszerűen szaporodó pápai megnyilatkozások követtek.” (305. o.)

A szerző reformajánlatairól lehetne vitatkozni, de az, hogy a 2. vatikáni zsinat dokumentumait „semmitmondó”  szövegeknek tekinti, megmutatja a szerző teológiai felfogásának korlátoltságát.

Ennek ellenére lábjegyzetekkel szolidan alátámasztott könyve sok érdekes dolgot tartalmaz. Ignác életének és működésének részletes leírása után érdekfeszítően elmondja a rend hatalmas fejlődésének és munkájának főbb vonásait. Beszél a jezsuiták művészetéről, építészetéről, festészetéről, zenéjéről és színjátszásáról. Vázolja a jezsuiták munkáját a világmissziókban. Bemutatja a jezsuita teológia sajátosságait. Rövid életképet fest a régi társaság nagy embereiről: felsorakoznak Petrus Canisius, Francisco Suárez, Roberto Bellarmino, Matteo Ricci, Athanasius Kircher, Baltasar Gracián, Friedrich Spee, valamint a társaság három fiatal szentje: Kosztka Szaniszló, Gonzága Alajos és Berchmans János. A rend iránti együttérzéssel írja le a rendnek XIV. Kelemen pápa által történt feloszlatását.

A VII. Pius pápa által újra engedélyezett „új Jézus Társaságáról” a szerző csak röviden ír. (299–343. o.) Itt is megrajzolja néhány nagy jezsuita életképét. Felsorakoznak Hartmann Grisar, Pierre Teilhard de Chardin, Hans Urs von Balthasar, Henri de Lubac, Jean Daniélou, Bernard Lonergan, Augustin Bea, Stanislas Lyonnet, Karl Rahner, Gustav Gundlach, Oswald von Nell- Breuning, Wilhelm Klein.

A könyv epilógusában a szerző sajnálatát fejezi ki „a Jézus Társaságának nyilván feltartóztathatatlan szétesése” miatt. Szerinte ez a történelem egy-egy időpontjában keletkezett vallási mozgalmak sorsa. Mégis – mondja – az Ignác világformáló egyénisége esetében fel kell tenni a kérdést, hogy mi maradandót alkotott. Úgy vélekedik a szerző, hogy az ignáci teológia és világnézet új hatóerejének érdekében el kell tüntetni „néhány beteges elemet”, elsősorban a hullaengedelmesség ideológiáját, másodszor a szüzesség és cölibátus ideológiát, amely a régi szerzetesség ártalmas öröksége, és egyéni és kollektív neurózisokat okozva számtalan ember életének boldogságát tette tönkre. Meg kell szüntetni a gyónáskötelezettséget. El kell tűnnie a teológiában és az erkölcstanban a dogmatizmusnak és a tévedhetetlenség igényének. A szerzőnek e követelményei erősen mutatják álláspontjának korlátoltságát.

Felteszi mégis újra a kérdést: miben állhat Ignác maradandó, világtörténelmi értelme. A szerző szerint ez abban áll, hogy Ignác felfedezte az ember lelkét. Lelkébe tekintve megismerte a lélek függését Istentől, és így megismerte Istent. Ezzel újra felfedezte és méltóságába visszahelyezte a lelket, mint a tulajdonképpeni Ént. Ignác számára a lélek Istennek „helye”, ahol lezajlik a döntő küzdelem Isten és a sátán között. Az ember fontos szerepet játszik a megváltás drámájában: Ignác elmélkedve követi Jézus életét és szenvedését, és eközben figyel Isten akaratának megnyilvánulásaira. Az Isten felé úton levő ilyen lelkek szolgálatára szentelte egész létét és működését az Ignác által alapított Jézus Társasága is.

A szerzőnek ilyen értékelésében sok igazság van, de érződik benne a leszűkített európai, 21. századi álláspont. Például nem veszi észre Jézus Társaságának fellendülését Ázsiában, Afrikában. Abban azonban igazat adhatunk neki, hogy az egyes ember belső világára, a lelkére való imádságos ráfigyelés, és ugyanakkor a Jézus iránti tevékeny szeretet, valamint a „lelkekért” vagy – jobban mondva – az emberek e világi és másvilági boldogságáért való önzetlen szolgálat ragyogott fel különösképpen Ignácban, és ragyog fel napjainkig igazi követőiben is.

Nemeshegyi Péter S.J.



Herbert Vorgrimler: Új teológiai szótár, Göncöl kiadó, Bp. 2006, 730 o. 4830 Ft.

Mártonffy Marcell nyolc munkatárssal fordította le ezt az új szótárt; ő maga a szerkesztő, és az eredetivel egybevetette a fordítást. H. Vorgrimler (szül. 1929) hosszú évekig együttdolgozott Karl Rahnerrel: az együtt szerkesztett Teológiai kisszótár 16 kiadást ért meg; magyarra a 10. kiadást Endreffy Zoltán fordította (Szent István Társulat 1980). Ezt a kisszótárt H. Vorgrimler alaposan átdolgozta: a 644 szócikk most 891-re növekedett, „állománya sokoldalú tájékoztatást nyújt az eltelt negyven év teológiai fejlődéséről”: „megmagyarázza a hittan, a bibliaértelmezés, az etika és a spiritualitás alapvető teológiai fogalmainak eredetét, jelentését és tartalmát, és a történeti ismeretanyagot napjaink összefüggéseivel egyeztetve feltárja kialakulásuk és változó értelmezésük hátterét.” (A hátoldalon olvasható bemutatásból.)

A szerkesztő Mártonffy Marcell utószava még bővebb tájékoztatást nyújt. Az 1961-ben, tehát közvetlenül a II. vatikáni zsinat előtt megjelent Kisszótárban K. Rahner – tanítványa és munkatársa, H. Vorgrimler közreműködésével – főleg a saját kutatómunkája eredményeit foglalta össze. Tegyük hozzá: a Karl Rahnerre jellemző nehézkes, elvont megfogalmazásban. A Nyíri Tamás ellenőrzésével dolgozó Endreffy Zoltán jelentős erőfeszítéseket tett a Kisszótár „megmagyarítására”. Ez többé-kevésbé sikerült is neki. (Már sikeresebben dolgozott K. Rahner összefoglaló műve, A hit alapjai átültetésében.) Mártonffyék elismerik, hogy Endreffy és Nyíri munkája segítségükre volt a terminológia egységesítésében és a még kidolgozatlan magyar teológiai szaknyelv megteremtésében. Az új szótár fordítása „olvasmányosabb”, nyilvánvalóan azért is, mert H. Vorgrimler jelentősen átírta a Kisszótárt, tehát az új „messze több, mint annak bővített változata”. A II. vatikáni zsinattal és utána a katolikus teológia sokat fejlődött: a zsinati teológusok munkája, valamint az új kérdések kihívására adott válaszok az ún. „Denzinger-teológia” újragondolásait követelték. Biblikus, patrisztikai és teológiatörténeti megfontolások és kutatási eredmények kerültek bele Vorgrimler új munkájába. A szócikkek tagolása a kulcsfogalmak kifejtésénél: biblikus alapok–teológiatörténet–rendszerező megfontolások. Mindig észrevehető az ökumenikus nyitottság, a zsinati párbeszéd szellemében. A spekulatív kérdéseknél, pl. a Szentháromság teológiáját érintő „Személy”, a „Megtestesülés” stb. címszavaknál még erősen érezhető a nehézkes rahneri fogalmazás.

Szerencsés a bővebb teológiatörténeti áttekintés és az újabb irányok, vélemények ismertetése; kevesebb a hivatkozás az egyházi tanítóhivatalra (Denzingerre). A régi Kisszótárban a Megtestesülés szócikk hét oldal; az újban csak egy oldal. Más ugyanis az egyes kulcsfogalmak elosztása az újban; a szócikkben az utalások más cikkekre jelzik, hogy egyes szempontokról másutt olvashat az érdeklődő. A Szentháromság szócikk a régiben közel hat oldal, ebből egy oldal a Denzingerre való hivatkozás. Az újban hiányoznak ezek a hivatkozások, viszont a teológiatörténet és az időszerű kérdések több teret kapnak. (Egyébként a magyar kutatóknak ma már rendelkezésére áll a „magyar Denzinger”: Denzinger–Hünermann, Hitvallások, és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, Bp. 2004 .)

Szúrópróbáim során nem volt módomban ellenőrizni a fordítási hűséget, mert nincs meg Vorgrimler német eredetije. Felfigyeltem az Eucharisztia szócikkre. A régiben e szócikk négy és fél oldal, ebből egy oldal hivatkozás a Denzingerre. Az újban csak a trentói zsinatra történik hivatkozás, de bővebb a történet (ökumenikus szempontok!) és a mai nézőpont ismertetése, végül fontos a zsinati tanítás beépítése (interkommunió). Az Evangélium címszó a régiben és az újban kb. egyenlő hosszúságú (egy oldal). Az újban ezt a szakaszt olvasom a II. vatikáni zsinatra való hivatkozással: „Isten teljes igéjének (nemcsak az újszövetség evangéliumának) hirdetésében Isten jelenvalóvá válik a gyülekezet számára, megtörténik benne Jézus Krisztus valóságos jelenléte (II. vatikáni zsinat, SC 7).” Nincs kezemben a német eredeti, de a zsinati dokumentumot megnéztem, mert feltűnt a „valóságos jelenlét” kifejezés. A liturgiáról szóló konstitúció 7. pontja (Krisztus tevékeny jelenléte a liturgikus cselekményekben) így hangzik: „. . .Krisztus mindig jelen van egyházában, de kiváltképpen a liturgikus cselekményekben. Jelen van a szentmisében, a pap személyében . . . és kiváltképp jelen van az eucharisztikus »színek« alatt. Jelen van erejével a szentségekben. . . Jelen van igéje által, minthogy ő maga szól hozzánk, amikor az egyházban a szentírást olvassák. . .” A zsinat tehát a különféle jelenléteket érzékelteti; az új szótárban félreérthető „Krisztus valóságos jelenléte”, amit hagyományosan az Eucharisztiával kapcsolatban állítunk.

Néha a szócikkeket átkeresztelték: a „fejlődés”-ről most az „evolúció” címszó alatt olvashatunk; viszont a „teológiai minősítések” „kvalifikációk” lettek. Az új szótár végén eligazít a „kiegészítő szójegyzék”.

Köszönetet kell mondanunk Mártonffy Marcellnek és munkatársainak az Új teológiai szótár fordításáért. De még további feladat a magyar teológiai nyelv megteremtése, bármennyire javult is ez az utóbbi évtizedek alatt.

Szabó Ferenc



Mózessy Gergely (szerk.): Prohászka Ottokár – püspök az emberért. Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár–Szent István Társulat, Székesfehérvár–Budapest, 2006.

Véget ért a fenséges Prohászka-év, és ennek gyümölcseként különleges kiadvánnyal gazdagodott Prohászka-irodalmunk. Mint emlékezetes, 2005 végén a székesfehérvári egyházmegye Prohászka Ottokár püspöki szolgálata kezdetének centenáriumán emlékévet hirdetett meg. Az év során sok egyéb rendezvény (zarándoklat, diákverseny, kiállítás) mellett négy tudományos konferencia foglalkozott a nagy püspök alakjával. A kötet ezeknek a tanácskozásoknak az előadásait gyűjtötte egybe.

Spányi Antal, az emlékév meghirdetője s Prohászka utóda a székesfehérvári püspöki székben, a kötet előszavában azt a Prohászkát ajánlja az olvasó figyelmébe, aki katolicizmusát nagy hatékonysággal adta át kortársainak, s aki a társadalmi igazságosságról nemcsak beszélt, hanem tett is érte. Prohászka számtalan feladata mellett is megmaradt embernek. Megismerte a kereszthordozás fájdalmát, de azt emelkedett lélekkel viselte. El nem vitatható jó szándéka ellenére sokan támadták életében, és támadják a mi korunkban is. Ha azonban megismerjük életművét, alakja ma is példaszerűnek tűnik föl, akinek az örökségét vállalva igazabb világot építhetünk magunknak.

Szabó Ferenc, a jelenkori Prohászka-kutatás vezetője és koordinátora, a Prohászka-kutatóműhely életre hívója, aki egyébként Prohászka Ottokár időszerűsége címmel nemrég tette közzé újabb ilyen irányú dolgozatait (Kairosz, 2006), indító tanulmányában a Prohászka-kutatás tanulságos történetét tekinti át. A nagy hagyaték szellemét Schütz Antal, Sík Sándor, Dienes Valéria, Rezek Román, Szabó Ferenc, Belon Gellért, Vass Péter, Koncz Lajos, Barlay Ö. Szabolcs és mások elkötelezett munkálkodása, továbbá a közelmúlt több szövegkiadása és tanulmánykötete őrizte meg a későbbi nemzedékek számára. Az ő alapvető munkáikon keresztül az egész XX. századi viharvert történelmünk is körvonalazódik, és felsejlik, milyen nehéz az egész korban a hiteles keresztény örökség hirdetése és továbbadása.

A kötet szerkesztője, Mózessy Gergely, a fehérvári Prohászka- gyűjtemény és püspöki levéltár igazgatója a konferenciák gazdag anyagát finom stílussal a Schütz Antal által szerkesztett 25 kötetes Prohászka-összkiadás (1928–1929) egyes kötetcímeihez igazítva állította össze. „Hit és ész” cím alatt Szabó Ferenc a teológus Prohászkáról értekezik, és külön figyelmet fordít a püspöknek a bűnbánatról és a bűnbocsánatról írott alapvető monográfiájára. Nemesszeghy Ervin Prohászka természetfilozófiai köteteiről ad áttekintést, S. Szabó Péter Prohászka máig aktuális szociális tanítását elemzi.

Utak és állomások cím alatt Gyorgyovich Miklós a Regnum Marianumról írva Prohászka lelkiségébe enged bepillantást, Káldor Márk és Mózessy Gergely tanulmánya Prohászka egyetemi tanári működését, Mózessy további írása Prohászka püspöki tevékenységét kutatja. Tengely Adrienn, majd Markó Csaba tollából két történeti tanulmány vizsgálja Prohászka nagy jelentőségű politikai szerepvállalását 1918-ban, majd 1920 és 1922 között. Külön ki kell emelnünk a kötet írásai közül Orvos Levente 85 oldalas értekezését „Prohászka Ottokár és a zsidókérdés” címmel, amely hatalmas anyagával, biztos és világos tájékozódásával, árnyalt elemzéseivel eddig nem látott teljes képet ad témájáról, s meggyőzően tárja elénk Prohászka eszmevilágának történeti okait, szociális indíttatását és erkölcsi hátterét.

Az „Iránytű” cím alatt először Kókay György a Prohászka-korabeli sajtó viszonyairól ad fontos elemzést, Bella Lászlóné pedig a nőkérdés szerepét foglalja össze. Kőrösiné Merkl Hilda, aki a budakeszi Prohászka Gimnázium igazgatójaként és a névadó elkötelezett híveként vezeti az ifjúságot igaz és emberibb eszmények felé, írásában Prohászkának a nevelésről vallott, mának is üzenő nézeteit rekonstruálja.

Külön színt és az alkalomhoz illő egyedi vonást adnak a kötetnek a „Sion hegyén” cím alatt összegyűjtött munkák. Itt találjuk Szilárdffy Zoltánnak Prohászka művészetszemléletét tárgyaló írását, Prohászka László gyűjtését a pesti Prohászka-emlékjelekről, Egervölgyi Dezső katalógusát a Prohászka-érmekről és Smohay András beszámolóját a fehérvári Prohászka-kiállításról. A Függelék Forintos Attila jóvoltából hasznos adattárat közöl Prohászka társadalmi kapcsolatairól, ahogyan az társasági tagságain keresztül megmutatkozik. A kötetet bő forrás- és irodalomjegyzék, valamint egy ismét egyedülállóan gazdag, 99 darabból álló, 32 oldalon közölt forrásértékű képdokumentáció zárja.

E témagazdag gyűjtemény rendkívüli pontossága, adatolása, dokumentáltsága, amely a szerkesztő, Mózessy Gergely levéltárosi kvalitásait és gondos munkáját dicséri, rangos helyet biztosít a kötetnek a Prohászka-irodalomban. A kötet erőt ad, miként Szigetiné Tamás Erzsébet a budai Új Iskola emlékét felelevenítő írásában megfogalmazta: Prohászkát hiába akarták elhallgatni, hiába akarták emlékét eltörölni vagy eltorzítani. „Most emlékezünk, és újra teremtünk.” E munka, amely méltó emléket állít az elmúlt Prohászka-évnek, ismételten meggyőz arról, hogy Prohászka Ottokárra soha nem látott mértékben szüksége van züllött korunknak és a pokol tornácán táncoló nemzetünknek.

Frenyó Zoltán



Lénárd Ödön–Tímár Ágnes–Szabó Gyula–Soós Viktor Attila: Utak és útvesztők. Budapest, Kairosz, 2006. 457 o.

Lénárd Ödön Erő az erőtlenségben című kis kötete annak idején revelációként hatott rám. Kiérlelt történelemszemlélettel, világos és tiszta fogalmi apparátussal, szókimondó egyszerűséggel, indulatok nélkül nézte a közelmúltat – elsősorban azért, hogy utat mutasson a jelenben. Az egész keresztény társadalom diktatúra alatti gerincroppanásának kereste az okait, s a benne felállított magatartási példatár – bár tipizált egyes elemeket, leegyszerűsítve az egyén motivációit – kétségkívül roppant találó volt. Ezt a maga nemében egyedülálló művet építette tovább Dönci bácsi, de Utak és útvesztők címmel tervezett kötetét maga már nem fejezhette be: 2003 májusában hazatért Urához. A három és fél esztendővel később e címmel megjelent könyv bő első harmada azonban az ő munkája. Cikkekből, interjúkból s előadásaiból már javarészt ismerősnek hat mindaz, ami a poszthumusz munkában megtalálható. Mégis: jó együtt tudni, s különösen jó olvasni, mert ez a hang, ez a tisztánlátás oly sokszor hiányzik ma, ha a közelmúlt szóba kerül. . .

A kötet műfaja meghatározhatatlan. Maga Lénárd Ödön erről így vall: „nem emlékirat, nem elszámolás, nem börtönkrimi és zsurnalisztika, hanem . . . esti szemlélődés, lelkiismeret-vizsgálat. . .” Ebből következően nem lineáris, az ismétlődések és szerkezeti nehézségek ellenére mégis koherens alkotás, ahol az egyéni élményanyagnak döntő a szerepe. A hagyatékot és a szöveget gondozó lelki társ, Tímár Ágnes emeritus ciszterci apátnő nagy alázattal, jól elkülöníthetően saját emlékeit csatolja az aktuális pontokon ehhez a gondolatébresztő élményvilághoz, kiegészítve és rendkívüli módon felerősítve azt. Mindezekből már sejthető, hogy nem hagyományos egyháztörténeti kézikönyvvel van dolgunk. Egy idős, sokat megélt és végletekig hűséges pap töprengéseit tartjuk a kezünkben az egyházüldözés éveiről (és a hirtelen jött szabadságban helyét csak nehezen találó Egyházról).

A klasszikus történetírás eszköztárát a kötet második részében Szabó Gyula győri egyházmegyés pap alkalmazza. Tanulmánya a magyar katolikus egyház Állami Egyházügyi Hivatal általi gúzsbakötöttségének mélységeiről akár hiánypótlónak is nevezhető. Gyakori idézetek és a szövegbe ékelődő dokumentumközlések mutatják az ÁEH fennmaradt iratanyagának mély ismeretét, melynek kapcsán azonban meg kell jegyeznünk, hogy sajnos a szerző tán túlzottan is azok hatása alá került. Ez érezhető egyrészt saját szövegeinek nyelvezetében, másrészt a látásmódjában és az abból fakadó apró pontatlanságokban. Ennek illusztrálására csak két székesfehérvári példa: „Shvoy Lajos keményebb. 1962. június 30-án Tordas községben találkozott több nyugati diplomatával” – olvashatjuk (254. o.), majd ennek retorzióit ismerhetjük meg. Nos, az idős főpásztor eredendően íróasztalfiókjának szánt emlékirataiban többször hangsúlyozza: maga „vétlen” volt, a találkozó a véletlennek köszönhető – míg ma úgy sejtjük: valójában közvetlen munkatársai segítségével hozta csapdahelyzetbe az ÁVH. . . Utódja, Kisberk Imre pedig valójában nem Shvoy halálának évében, hanem csak egy esztendővel később vehette át az egyházmegye kormányzatát (298. o.)

Szabó Gyula írásának tekintélyes része foglalkozik a magyar katolikus püspöki kar és a katolikus sajtó tagjaival, állami kontrolljuk és kollaborációjuk mértékével. A szerző látásmódja még mindig sokkal árnyaltabb, mint Adriányi Gáboré (vö. A Vatikán keleti politikája és Magyarország, 1939–1978. Bp., 2004.), mégis: a szereplők valós mozgástereinek, eredményeinek és lehetőségeinek felmérése hiányzik a kötetből. S itt egyaránt utalnunk kell a külső tényezőkre (pl. a Szentszék politikájának 60-as évekbeli látványos fordulatára), és a szereplők egyéniségében rejlő belső determinációra (a valós félelmektől a karriervágyig). A korszak jeles kutatója, Szabó Csaba 2005 márciusában, a Magyar Nemzet hasábjain így fogalmazott: „a neveket csak a személyes történetekkel együtt szabad kezelni.” Noha e mondat kifejezetten az ügynökkérdés kapcsán hangzott el, kiterjeszthető ezekre az esetekre is. Lénárd Ödön négy alapvető magatartásformát, a diktatúrára adott négyféle választ, négy utat rajzolt fel a kötetben (96–116. o.): a hűségesekét, a mindenáron eredményekre törőkét, a puha nyárspolgárokét és az egyéni érdekek mentén mozgó kisemberekét. Találó támpontok, találó típusok – de típusok, ekként a valóság leegyszerűsítései. A sor egyfelől talán ki is egészíthető (pl. az elmenekülőkkel); és csaknem bizonyos, hogy az egyének megítélésében komplexebb látásmódra van szükség. Véleményem szerint a kutatást ebben az irányban kell folytatni, mert ez a könyv csak a kezdet. Van dolgunk elég. . .

A kötetet záró precíz és bőséges jegyzetapparátus Soós Viktor Attila munkája. Messze túlmutat önmagán: csaknem az összes említett közszereplő fontosabb életrajzi adatait közli, ami nagy segítséget jelent az olvasónak, bár a kezelhetőség miatt talán célszerűbb lett volna ezeket a szócikkeket külön, a hivatkozásoktól, magyarázatoktól kissé elkülönítve közölni. A könyv címlapján látható beszédes, megkapó fénykép ismerős lehet az Összegyűjtött börtönversek II. kötetéből. Talán jobb minőséget, nagyobb méretet érdemelt volna meg; mint ahogy sajnálom, hogy az a fénykép, amelynek roppant jellemző születési körülményeiről szó esik a műben (79. o.), magában a könyvben nem szerepel, csak a kötetbemutató meghívójára került rá.

Mózessy Gergely



A katolikus egyház 1956-ban. Szerk. Rosdy Pál. Budapest, Új Ember Kiadó, 2006. 270 o.                                                      

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójának tiszteletére jelent meg a magyar katolikus egyház korabeli aktivitását elemző mű. A kötet megjelenésében nagy szerepe van a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által létrehozott Lénárd Ödön Közhasznú Alapítvány támogatásának, melynek legfőbb célja a közelmúlt magyar egyháztörténetének feldolgozása. (Kuratóriumának elnöke, Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát írt ajánlást a könyvhöz.) Rosdy Pál szerkesztői előszavában kiemeli, hogy 1956-ban a magyar katolikus egyházat, az „egész egyházat” nemcsak klerikusai, hanem a hívők milliói is képviselték a forradalom és a megtorlás minden eseményén. A szerkesztőnek nem volt könnyű dolga. Egy könyvben szerepelnek átfogó tanulmányok és részletek ma már nehezen hozzáférhető írásokból, az összképet pedig remek színvonalú, de eltérő súlyú forrásközlések, és visszatekintések színesítik, teszik emberközelibbé. A végeredmény így sokszínű lett – mintegy hangsúlyozva a magyar forradalom összetettségét. Reméljük, hogy Rosdy Pál gondolata értő fülekre talál: „A kötet ünnepi megemlékezés – a teljesség igénye nélkül. Egyszersmind ösztönzés a további kutatásokra.”

    A kiadvány megjelenése ünnepélyes. A keményfedeles könyv borítója találó és megindító, Vasvári László Sándor munkáját dicséri. A forradalom jelképe, a lyukas magyar zászló hiátusán átsejlik a Corpus, mely a szenvedő magyarság és a meghurcolt egyház szimbóluma.

    Balogh Margit színvonalas tanulmánnyal emlékezett meg az 1956-os forradalom 50. évfordulójáról. A szerző vélhetően egy nagy monografikus mű szerves részét képező kutatásokból közölt korabeli forrásokkal gazdagon kiegészített részeket. A tanulmány elején rövid, de pontos összefoglalót kapunk a korral foglalkozó szakirodalomról, majd a forradalom előtti időszak helyzetképének megrajzolása következik. A szerző igyekszik az Egyházat érintő sérelmeket áttekinteni – bár tudjuk: a magyar társadalom egészét nyomorította meg a pártdiktatúra. A tanulmányból kiviláglik, hogy a kommunista hivatalnokszervezet még az „enyhülés” időszakában is olajozottan működött. Noha 1955/56 fordulóján valóban több egyházi személyt kiengedtek a börtönből, de több klerikust ítéltek el, a „Húzd meg–ereszd meg” politika továbbra is érvényesült. A kommunista vezetők a katolikus egyházat ellenségnek tekintették. A Mindszenty József életfogytiglani fegyházbüntetésének internálásra változtató döntés alapos, mindenre kiterjedő megszervezése, illetve Grősz érsek helyzetének javulása mutatja az államhatalom bizonytalanságát, de meglévő erejét is. Az ÁEH tárgyalásai – e témát a szerző kitűnően alátámasztja forrásokkal –, az „oszd meg, és uralkodj” elvének gyakorlati alkalmazása döntően nem tudják kikezdeni a püspöki kar erkölcsi szilárdságát. A forradalom kitörése a források szerint is váratlanul, de örömmel éri a magyar katolikus papságot. A forradalom szervezésében a klerikusok nem vesznek részt. A katolikus klérus és hívők követeléseivel csak október 29-én lépett fel nyilvánosan a pécsi püspök. Balogh Margit körültekintően elemzi Mindszenty bíboros kiszabadulását, majd a híres 1956. november 3-i rádióbeszédét. Nem a történész munkáját kisebbíti, hogy a kötetben később megismétlődik a hercegprímás beszéde.

    Soós Viktor Attila „Kedves Barátom…” – A Központi Szeminárium papjainak és kispapjainak sorsa az 1956-os forradalom alatt és a megtorlások időszakában címmel egy eddig publikálatlan forrást közöl. A centralisták a forradalmi eseményeket közvetlen közelről figyelhették. Az intézmény központi fekvéséből származó tapasztalatok és a kispapság fogékonysága áll annak hátterében, hogy a forradalom leverését követően az intézmény néhány lelkes hallgatója összegyűjtötte a vidéki paptestvérek számára 28 (!) gépelt oldalon az események krónikáját és fontosabb forrásait: Mindszenty rádióbeszédét, XII. Pius pápa 1956-tal kapcsolatos enciklikáit. Céljuk egyértelmű: a kevés vagy hamis információkkal rendelkező paptársak első kézből való informálása a forradalom eseményeiről. A szerző az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának forrásaira támaszkodva végigkíséri a brosúra sorsát és a készítőket ért retorziókat. A szerveződő kádári hatalom beépített ügynökei segítségével gyorsan „felgöngyölítette az ügyet”, és a kiadvány készítői többéves börtönbüntetést kaptak.

A Püspökök, papok, szerzetesek és 1956 című fejezet két pilléren nyugszik. Badalik Bertalan veszprémi püspök 1956–57-es sorsáról Soós Viktor Attila  – eredetileg a Domonkos Szemlében megjelent – tanulmánya tájékoztat. Az államvédelem már a forradalom előtt, mint minden főpapnak, figyelte minden lépését. Plasztikusan tájékoztat a püspök bizalmasának állami jelentéseiről és a püspök tragikus sorsáról. A fejezet további részei Szántó Konrád OFM Az 1956-os forradalom és a katolikus egyház című, az 1990-es évek elején kiadott könyvére támaszkodva közli a püspökökre, a budapesti papságra és a többi egyházmegyére vonatkozó adatokat. Mivel az eredeti kötet nehezen hozzáférhető, az olvasóközönség számára fontos információkat tartalmaz. Talán ésszerűbb lett volna ezt a máig legátfogóbb összegezést közvetlenül Balogh Margit tanulmánya után leközölni. A jegyzetapparátus alapján pedig – sajnos – nem egyértelmű, hogy szó szerinti utánközlésről vagy az újabb szakirodalom eredményeivel kiegészített tanulmányról van-e szó.

A Mindszenty József a forradalomban című rövid tanulmány plasztikusan foglalja össze a bíboros hercegprímás kiszabadulása utáni napok jól ismert, eseményeit. Kitűnően válogatott források segítségével mutatja be az anonim szerző a főpásztornak már az amerikai nagykövetségről megerősített korábbi rendelkezéseit, dispozícióit. Ehhez kapcsolódva Mindszenty József politikai végrendelete 1956-ból címmel Szabó Csaba a bíboros kevéssé ismert, szabadon töltött utolsó, illetve az amerikai nagykövetségen töltött első napjait elemzi. Megrendítő – 50 év elteltével is – az a végrendelet, melyet november 6-án írt a nemzethez „sötét éjjel. . . vergődő lélekkel”.

Cenzúra nélkül címmel olvashatjuk az akkori egyetlen katolikus hetilap, az Új Ember 1956. november 4-én megjelent – és 1989-ig egyetlen cenzúrázatlan – számának írásait, melyek a forradalom két hetének eseményeit összegzik a katolikus olvasók számára. A Mindszenty Józsefet köszöntő cikk mellett XII. Pius pápa körlevelét is ismerteti a lap. Az érezhető sietséggel, de nagy lelkesedéssel összeállított lapszám egyik legmeghatóbb cikke Fekete István bécsi barátjához címzett írása. Kitűnő ötlet volt az Új Ember forradalmi számát facsimile-példányban a kötet végén mellékletként elhelyezni. Ugyanott Pálos Antal SJ emlékezik meg A Szív című újság novemberi szerkesztéséről. Talán a szabad egyházi sajtó e terméke is megérdemelte volna az utánközlést.

Koltai András levéltáros gondos szerkesztésében több mint 50 oldalon keresztül ismerkedhetünk meg a magyar piarista rendtartomány 1956–57-es eseményeinek forrásaival. Közismert, hogy a budapesti rendház és gimnázium a Magyar Rádió közelében található, de a kecskeméti rendház is közvetlenül tűzvonalba került 1956 őszén. Sík Sándor tartományfőnök és a rendtagok ebben a rendkívül kényes helyzetben is megvédték a diákoknak és a forradalom harcosainak az életét. Mindkét oldalon, hiszen a rádió körüli harcokban elfogott karhatalmistákat a pesti gimnázium fizikatermébe vitték a forradalmárok. A piarista atyák nyugtatták és védték őket, közbenjárásuknak is köszönhető, hogy békében távozhattak.

Az emlékezés és értékelés töredékei címszó alatt javarészt korábban már publikált személyes visszaemlékezések sorakoznak. Kissé elüt ezektől stílusában, hangvételében és keletkezési körülményeit tekintve is Rosdy Pál eredetileg Bécsben, a szabadságharc leverése után fél évvel megjelent cikke, valamint Romano Guardini 1957-es előadásának közlése – mégis úgy érezzük: szegényebb lenne nélkülük a kötet. A könyv utolsó fejezete az egyház elleni megtorlásokról szól, katalógusszerűen, szintén Szántó Konrádra támaszkodva.

A mű – reményeink szerint – egy nagy ívű munkafolyamat első jelentős alkotása. Létrehozói egy ünnepi pillanatban szinte a lehetetlenre vállalkoztak: egyszerre akarták az 1956-os egyháztörténeti szakirodalmat bemutatni és segítséget adni a további kutatáshoz, kevéssé ismert vagy teljesen ismeretlen források közzétételével, valamint a forradalmat megélt papok személyes emlékeinek csokorba gyűjtésével. A végeredmény egy olyan kötet lett, mely a kutatóknak kézikönyvévé, a hívő embereknek pedig a magyar múlt berviáriumává válhat. Köszönet érte a szerkesztőknek, a támogatóknak! Deo gratias!

               Arapovics Miklós



Szubszidiaritás és szolidaritás az Európai Unióban. Szimpóziumi előadások és hozzászólások. Agóra sorozat VI. OCIPE Magyarország, Faludi Ferenc Akadémia. Budapest, 2006. (Szerk.: Frivaldszky János) 217 o.

Három intézmény – az OCIPE Magyarország, a Faludi Ferenc Akadémia és a PPKE Állam- és Jogtudományi Kara – 2005. december 2-án közös konferenciát tartott a fenti címen, melynek írásos lenyomata ez a gyűjtőkötet.

Bár az eltelt idő alatt még két új taggal bővült az EU, problémái közel azonosak, mint a konferencia idején voltak. Lehet-e és hogyan lehet egybetartani az eltérő kultúrájú, eltérő nyelvű, a polgárosodás eltérő fejlettségi fokán álló nemzeteket úgy, hogy mind előnyét élvezzék a közösségnek? Hogyan lehet szót érteni egymással, miközben más-más politikai, gazdasági múltban meggyökeresedett államok szövetsége a közös Európa? Hogyan tarthatják meg identitásukat a nemzetek, hogyan gazdagíthatják kultúrájukkal a többi tagállamot anélkül, hogy összeolvadnának az európai népek kohójában? Hogyan érvényesíthetik érdekeiket anélkül, hogy a többieknek ez a rovására menne? Sok kérdés merül fel, sok éppen csak egy-egy félmondat erejéig, mert mint az egyik hozzászóló megjegyezte, egy-egy velős gondolat kifejtésére új, egész napos konferenciát kellene szervezni.

Végül is a megtárgyalt alapfogalmak a címben jelzett kategóriák: Szubszidiaritás és szolidaritás. Két egymástól igen távol eső elv, melynek egyszerre kell érvényesülnie Európa-szerte dinamikus, nagyon mozgalmas és változó valóságunkban. A szubszidiaritás a lehető legalacsonyabb helyi szintekre bízza minden felmerülő és fontos kérdés megoldását. A szolidaritás pedig azt sugallja, hogy a helyi érdekek elé kell(ene) helyezni az összeurópai érdekeket. Szépen fejti ki ezt előadásában Navracsics Tibor, de mind a tizenegynéhány előadó is, aki ezt a kérdéscsoportot járja körül történeti, filozófiai nemzet- és EU-politikai síkon, az egyének, a jog, a tagállamok nézőpontjából.

Joggal kérdezheti bárki: Mi közöm van nekem az EU gondjaihoz? Én csak egyike vagyok az európai közösséghez tartozó félmilliárdos tömegnek. Talán az a legfontosabb érvem: Az Európai Unió nem történik velünk, hanem együtt építjük, és olyanná lesz, amilyenné fejlesztjük.

Gyorgyovich Miklós