MAGYAR FIGYELŐ

Krómer István

HAJTSÁTOK URALMATOK ALÁ – DE HOGYAN?

A természet évmilliókon keresztül nem szorult védelemre, mert olyan finoman szabályozott rendszer, amely önmaga képes az esetleg megbillent egyensúlyának helyreállítására. Az egymásnak életteret nyújtó, egymást tápláló élőlények bonyolult társulásainak életét bölcs visszacsatolási mechanizmusok tartják egyensúlyban. (A táplálék szűkössége visszafogja az azt fogyasztó állatok egyedszámát, s ez lehetővé teszi, hogy a táplálékul szolgáló növények vagy állatok állománya ismét gyarapodásnak induljon, stb.) Az emberi civilizáció megjelenése döntő változást idézett elő a természet rendjében, mivel természetátalakító munkájával folyamatosan növelni tudta az életéhez elengedhetetlen erőforrások mennyiségét, s ezzel az ősi szabályozó mechanizmusból kilépve lélekszáma folyamatos, sőt egyre gyorsuló növekedésnek indult. Ez egy öngerjesztő folyamatban a természetátalakítás fokozására kényszerítette az emberiséget. A természetátalakítás az idők során egyre inkább kifejezett természetrombolásba csapott át, ami viszont egy idő után a létfeltételek drasztikus romlását eredményezte.

Az emberiség akkor ébredt rá a környezet- és a természetvédelem szükségességére, amikor az általa okozott környezet- és természetrombolás már kezdte az elitek komfortérzetét is sérteni. A fojtogató kőszénfüst, a kanálissá változott élővizek, a megszokott vadászzsákmány megritkulása vagy éppen eltűnése, s ehhez hasonló jelenségek figyelmeztettek arra, hogy a természet rutinszerű semmibevétele, mértéktelen (túl)használata már veszélybe sodorja azt, amiért ez a rablógazdálkodás folyt: a kényelem és komfort növekedését. Az emberi élet fenntartásának három alapvető biológiai feltétele a tiszta levegő, a tiszta ivóvíz és a tiszta élelmiszer, melyek híján az ember néhány perc, néhány nap, illetve néhány hét alatt menthetetlenül elpusztul. Az újkor és főként a XX–  XXI. század embere nemtörődömségében már-már létének ezen alapfeltételeit is veszélybe sodorta. Ennek immár a tudatában is van. Az úgynevezett fejlett világ egyre jelentősebb erőfeszítéseket tesz a korrekcióra, s e téren már néhány látványos részeredmény is mutatkozik. Közismert példa a Temze vagy a Rajna vizének megtisztulása, a savas esőket okozó nitrózus és kéntartalmú gázok kiszűrése az erőművi füstgázokból, a lényegesen alacsonyabb károsanyag-kibocsátású motorok kifejlesztése, a háztartási hulladékok szétválogatása és részleges újrahasznosítása. Akár azt is gondolhatnánk, hogy jó úton vagyunk; a fejlődés ugyan problémákkal jár, de az emberiség tanulékony, és képes ezeket folyamatosan kiküszöbölni. Az egyén, az intézmények s a gazdasági szereplők alkalmazkodnak a maguk létrehozta új körülményekhez, s ez fenntarthatóvá teszi a fejlődést. A helyzet azonban összetettebb.

A környezet- és természetvédelem nem csupán annyit jelent, hogy az utcán vagy a turistaösvényen nem szórjuk szét a szemetet, nem törünk ki facsemetéket, nem lődözünk a védett madarakra, a kocsinkat nem mossuk bele a közeli patakba, a fáradt olajat nem öntjük a csatornába. Ezek természetesen hozzátartoznak a kulturált emberi viselkedéshez, és elősegítik az élhető emberi élőhelyek fenntartását. Számos figyelmeztető jel utal ugyanakkor arra, hogy ma már a legcivilizáltabb, legelővigyázatosabb viselkedés sem elegendő önmagában a természet megóvásához. Egyre világosabb, hogy nem a szemetelés az alapvető probléma, hanem maga az iparszerű hulladékképződés; nem a szabálytalan autómosás vagy gondatlan olajcsere, hanem maga az autó, amely a közösségi közlekedésnél sokkal szennyezőbb és pazarlóbb; nem a turisták gondatlansága, hanem maga a népvándorlásszerű méreteket öltő idegenforgalom, a maga sok ezer charter-repülőjáratával, száz kilométeres forgalmi dugóival.

Az alapprobléma, amitől ma a Föld és annak élőlényei szenvednek, hogy túl sok ember túl sok anyag megmozgatásával, túl sok energiát elpocsékolva, túl sok (hamar) haszontalan(ná váló), sőt a természetre kifejezetten veszélyes hulladékot termel. A környezet veszélyeztetésének fő oka, hogy túl sok felesleges dologgal vesszük körül magunkat, ráadásul azokat egyre kevesebb ideig használjuk. Így két szempontból is feleslegesen növeljük a gazdaság által felhasznált alapanyagok és energia, s ezzel együtt persze a gyártás melléktermékei, illetve a használat után hulladékká vált eszközök mennyiségét is. Ezek közül sok különösen veszélyes: növényvédő szerek, gyógyszerek, oldószerek, radioaktív hulladékok, füst és korom, mérgező gázok, és nem utolsósorban az önmagában nem mérgező, de az éghajlat megváltoztatásán keresztül rendkívül súlyos környezeti kockázatot okozó széndioxid. Kiderült, hogy az igazi probléma nem a klasszikus értelemben vett szeméttel, a leginkább szem előtt lévő, látványosan felhalmozódó szilárd hulladékokkal van.

A természet nem képes az emberiség által termelt ütemben befogadni és semlegesíteni a szennyvizet és különböző gázokat sem. Az utóbbiak a legalattomosabbak, főként, ha nincs közvetlen irritáló hatásuk. A színtelen-szagtalan szénmonoxid vérképző szervi károsodást, nagy töménységben halált okoz; ez utóbbi miatt ma már kezdenek odafigyelni rá. De olyan, kezdetben teljesen ártalmatlannak látszó anyagok, mint a tökéletesen semleges freonok vagy a természetes, minden élő energiaciklusának alapjául szolgáló széndioxid felhalmozódása is egyre súlyosabb nehézségeket okoz. Az előbbit, amely a világűr kemény sugárzásaitól védő ózonpajzsot károsította, viszonylag kis mennyisége és könnyű helyettesíthetősége miatt lassan már sikerül kivonni a forgalomból. A növekvő széndioxidszint okozta felmelegedés megelőzése azonban egyelőre szinte reménytelennek látszik, mert az emberiség egész pazarló életmódjával való szakítást tenné szükségessé.

A fogyasztási szokások drámai megváltozását irodalmi idézetekkel is szemléltethetjük. A kezdőponthoz vegyük Fekete István Kele c. regényét, melyben egy magyar parasztember a negyvenes évek végén vásárba megy. „De a kucsmát alaposan megnézi. Ezzel is becsapták. Azt mondta a szűcs – meghalt már, nyugodjék –, azt mondta, hogy örökös. Örökös a fenét. Alig hordja tizenöt éve, és máris hullatja a szőrét. Hát így örökös.” A természettel harmóniában élő ember a természeti adottságokra alapozva, minőségi emberi munkával célszerű és tartós tárgyakat használ(t). Tanulságos alaposabban megvizsgálni, mennyire környezetbarát (volt) a ma már jobbára csak skanzenekben látható tradicionális életforma. A felső-Tisza-vidéki parasztgazdaságban pl. nemcsak a ruháskosár készült fűzfavesszőből, de a méhkas, a kerítés is, sőt az árokpartot is azzal fonták be, hogy megvédjék a zivatarkor levonuló víz eróziójától.

A mai városi ember elképzelni sem tudja, hogy a tradicionalitás embere milyen sokoldalúan és találékonyan használta fel a természet ajándékait. Hogy az erről való gondolkodás nem holmi retrográd nosztalgiázás („a történelem kereke nem forgatható vissza”), azt mindennél jobban mutatja, hogy az igazi Krőzusok, a „fejlődés” legfőbb haszonélvezői mennyire ragaszkodnak a tradicionalitás ajándékaihoz. Szakácsművészek által frissen készített bioételeket esznek, egyedi készítésű borokat isznak, műemlék kastélyokban laknak, kandallóban tüzelnek, természetes anyagokból készült, egyedi tervezésű és gyártású ruhákban járnak, szabad idejükben tengerben fürdenek, vitorláznak, síznek, lovagolnak, régi korok festményeit, egzotikus kultúrák kézműves remekeit gyűjtik, ékszereivel páváskodnak, színvonalas élőzenét hallgatnak, előkelő operaházakban vásárolnak maguknak páholyt. Aki megengedheti magának, jószerével csak a hagyományos, fenntartható gazdaság magas minőségű javaival él. A modern tömegtermelés a tömegeknek való, s persze arra, hogy a keletkező profitból a haszonélvezők az egyedi emberi alkotások legjobbjait élvezhessék.

A tradicionális gazdálkodás igazán természetközeli és igazán fenntartható volt, mert a természet által folyamatosan kínált (megújuló) forrásokra alapozott. A napfény energiája működteti az egész ökoszisztémát, a víz körforgását, a fotoszintézist, ami megalapozza az életet. Amíg az ember döntően e körforgás termékeiből – fa, növényi termékek, állati szőrmék, bőrök –, illetve az óriási mennyiségben rendelkezésre álló ásványi anyagokból (kő, agyag) építette civilizációját, s megújuló energiaforrásokat alkalmazott (víz és szél a malomnál és a hajózásban, állati erő a kereskedelemben), addig a természet nem forgott komoly veszélyben. Elvben persze kőkorszaki eszközökkel is ki lehet meríteni egy-egy vidék eltartóképességét, azonban alacsony népsűrűség mellett a modern mérgekkel még nem terhelt természetnek általában volt ideje a regenerálódásra. Már a technikai civilizáció hajnalán is megesett, hogy az emberi beavatkozás látható természetkárosodást okozott. A mediterrán hajósnépek nem egy hegyoldal erdeit tarolták le, Babilon vidékén az öntözéses gazdálkodás felgyorsította a közeli térségek elsivatagosodását. Abban a pillanatban, amikor az emberiség az élő természet által kínált javakkal nem elégedett meg, elindult a fenntarthatatlanság lejtőjén. A fenntarthatatlanság eddigi mélypontját a gazdag „Nyugat”, ezen belül is az Amerikai Egyesült Államok gazdasági és fogyasztási modellje jelenti.

A Nyugat, és főleg az Egyesült Államok nem elégszik meg saját erőforrásaival; a világ többi részéről szerez be számos nyersanyagot, energiaforrást, mégpedig az általa diktált árakon; sőt a (más országok pénzén) képzett munkaerőt is magához csábítja. Emellett a Nyugat környezeti problémáit is hajlamos exportálni, részben már azzal is, hogy az igen nagy környezeti terhet okozó nyersanyagkinyerést és alapanyaggyártást a határain kívül bonyolítja le, részben a szó szoros értelmében. (Ld. a sok ezer tonna német szemét Keletre, közte hazánkba szállítását vagy az indiai tengerhajóbontó telepeket.) Mindennek fedőideológiája a szabad kereskedelem, amit a világ sorsának legbefolyásosabb alakítói minden más szempontot felülíró legfőbb szabályként mutatnak be és kényszerítenek a világra.

A „szabad kereskedelem” több szempontból is súlyosan károsítja a természetet. Alapanyagok, alkatrészek, félkész- és késztermékek millió tonnaszám utazzák körül a Földet, csak azért, mert ez befolyásos ipari, kereskedelmi vagy pénzügyi lobbiknak a hasznát növeli. Az áruk utaztatása csupán azért, mert egy részegység vagy egy munkafolyamat a Föld másik oldalán néhány centtel olcsóbb, igen komoly energiapazarlással, s így károsanyag-kibocsátással jár. A nagytőke számára ez azért kifizetődő mégis, mert a környezetkárosítást egyszerűen nem (ő) fizeti meg, hanem részben a jövő nemzedékei, akiknek energiaforrásait elpazarolja, másrészt a helyi közösségek, akiknek életfeltételeit a környezetrombolás rontja. Az áruk utaztatása azért is „éri meg”, mert a szegényebb, kiszolgáltatottabb országokban nem léteznek, vagy a nyugatiaknál sokkal engedőbbek a környezetvédelmi szabályok, s a tőke az ottani munkaerő méltányos árát sem fizeti meg.

A „szabad kereskedelem” csak olyan értelemben szabad, hogy „amit szabad Jupiternek. . .” Az erőfölényben lévő nyugati államok és cégek megkövetelik, hogy saját érdekeik szerint a világon bárhol, bármilyen feltétellel megjelenhessenek, a perifériának azonban a centrumban ez akkor sem megengedett, ha történetesen volna rá pénze és kapacitása. Kínaiak nem vehetnek amerikai olajcéget, arabok amerikai kikötővállalatot, s a gazdag országok „természetesen” tetszésük szerint korlátozhatják a kereskedelmet is, ha az gazdasági érdekeiket sérti. A világnak ezt az aszimmetrikus rendjét azután (pl. demokráciaexport fedőnév alatt), ha kell, katonai erőszakkal is érvényre juttatják. Hogy a háború milyen természetrombolással jár, azt a lombirtóval (napalm) tönkretett vietnami dzsungel vagy a fáklyaként égő olajkutak egyaránt jól szemléltetik. Ám a gigantikus fegyverkezés békeidőben is rendkívüli környezetterheléssel, a jobb célra méltó erőforrások – közpénzből számtalan értelmesebb programot lehetne finanszírozni! – máshoz alig hasonlítható pazarlásával jár.

E pazarlás mélyen beépült a gazdaságba, hirtelen felszámolása (ami a hadiipari lobbi rendkívüli befolyása miatt persze eleve illuzórikus) tömegesen szüntetne meg munkahelyeket, így gyakorlatilag alig kivitelezhető. A fegyvernek azonban az a természete, hogy – legyen az pisztoly vagy manőverező robotrepülő – ha már elkészítik, el is sütik. A hadiipar saját létjogosultságát a gazdasági érdekek szavatolásával (vagyis a világ többi részét kifosztó mechanizmusok működésben tartásával) igazolja. Ám ha a centrumországokban nem volna pazarlás, nem kellene kifosztani a világ többi részét, és felszabadulhatna a hadiiparban lekötött tőke. Ám a döntéshozókat éppen a két legártalmasabb ágazat, a hadi- és az olajipar mozgatja, mert az finanszírozza. Amerikában leplezetlenül üzleti alapon működik a politika: az elnök- és képviselőjelöltek a legerősebb lobbik adományaiból „építik fel magukat”, abból kampányolnak, s döntési helyzetbe jutva támogatóik érdekei szerint járnak el, függetlenül attól, hogy az az őket formálisan megválasztóknak vagy az emberiségnek súlyos károkat okoz (ld. az iraki háború, a kiotói klímavédelmi egyezség elutasítása vagy olajkitermelés engedélyezése nemzeti parkokban). A rendszer brutális lobbivezéreltsége néha egészen nyilvánvalóvá válik. Amikor pl. legutóbb az ENSZ jelentése leszögezte, hogy a globális felmelegedésért az ember okozta széndioxid-kibocsátás a felelős, az olajcégek által finanszírozott American Enterprise Institute a tárgyilagosság látszatára sem törekedve tízezer dollárt kínált azoknak, akik hitelteleníteni tudják a több tízezer tudós több éves munkájából szintetizált s a kormányok, köztük az amerikai kormány által is jóváhagyott dokumentumot.

Az „amerikai álmot” szemléletesen illusztrálja Mandi Norwood Sexy Lady c. könyvének egy részlete, melyben az „emancipált” amerikai nőről rajzol jellemző képet: „Legutóbb egy digitális kamerát vettem. Megemlítettem előtte Murraynek, aki azt mondta: »De hát van hét kameránk.« Erre én: »Figyelj, annyira szeretném. . .«  Akarom, mert akarom, és mindegy, hogy szerinte nem kellene akarnom, megveszem, és kész.” Ehhez talán nem is szükséges különösebb kommentár. Legfeljebb annyi, hogy ez az „akarom, mert akarom” a tökélyre fejlesztett tudatmanipulációs ipar frappáns bizonyítéka. A fogyasztásra kondicionált tömegember az esetleg még elhangzó józan ellenvetést egyszerűen lesöpri, mert elhatározásait nem a célszerűség, s főleg nem a közösség által ráhagyományozott józan életbölcsesség vezérli, hanem feltüzelt infantilis érzelmek. A természetrombolás egyik legfőbb mozgatórugója az a gigantikus reklámipar, amely a brazil őserdőben élő falusi asszonyokat is eléri, s képes rávenni őket, hogy szűkölködő családjuktól elvont pénzecskéjükön Avon kozmetikai szereket vegyenek. A marketingipar természetesen csak szolgálólánya a termékeit minden józan megfontolás ellenére eladni igyekvő termelő nagytőkének, amely viszont maga is csak eszköze az egész világot behálózó, gigantikus pénzeket mozgató spekulációs tőkének.

A világ sorsát ma alapvetően tőzsdeindexek és (negyed)éves profitjelentések alakítják. A Niger-deltában a Shell olajbizniszéből részesedést követelő, s emiatt hidegvérrel agyonlőtt néger, a divatos sportcipő-üzemben rabszolgaként dolgoztatott bangladesi gyerekek, a még amerikai zsoldban álló Szaddam Huszein Irán elleni háborújának milliónyi áldozata, a génmanipulált szójaültetvény kedvéért földjéről elűzött latin-amerikai farmer, a bhopali méreggyár robbanásakor meghalt indiaiak ezrei és a cége Kínába költözése miatt egyik napról a másikra munkáját vesztő sárbogárdi betanított munkásnő mind annak a rendszernek az áldozatai, amelynek egyetlen vezérlő elve a pénzügyi haszon növelése, s erre törekedve a szó szoros értelmében nem ismer sem Istent, sem embert. A luxusillatszert kínáló reklámfilm és az üzemi balesetben megrokkant harmadik világi bennszülött ugyanazon érem két oldala. Az egyik fogyaszt, a másik szenved, de mindkettő azért, hogy egy mindkettő számára megfoghatatlan, személytelen „befektető” néhány további milliárd dollárt könyvelhessen el a számláján. Ezt szolgálja a centrum reklámokkal felfújt fogyasztása, amelynek feltétele a periféria módszeres kifosztása. A pazarlással a gazdasághatalmak korrumpálják saját országaik népét, s a megvásárolt politikai osztály közreműködésével elérik, hogy azok nemzeti érdeknek tekintsék a jövőt felélő, más népeket kihasználó rendszer működtetését – akár háború árán is.

A jövő, sőt már a jelen felélésének természetesen volna alternatívája, a távlatos takarékoskodás stratégiája. Tudatos erőforrás-gazdálkodásra volna szükség, két szempontból is: az egyik a rendelkezésre álló nyersanyagok és energiaforrások számbavétele és felelős felhasználása, a másik a keletkező hulladékok kontroll alatt tartása. A nyersanyagokkal való ésszerű gazdálkodás egyik oldala, ha használati tárgyainkat nem egyszerűen kidobjuk, hanem újra visszavezetjük a termelési folyamatokba. Az elektronikai hulladékban sokszor nagyobb koncentrációban fordulnak elő értékes fémek, mint közönséges érceikben, így a hasznosítás racionális is lehet, csak meg kell szervezni. A gond legfeljebb az, hogy más lobbicsoportoknak van haszna a réz visszanyeréséből, mint a bányászatából, s az utóbbiaknak finoman szólva nem érdekük, hogy a felelős anyaggazdálkodás tért hódítson. Az újrahasznosítás azonban az emberiség közös érdeke, különösen ha hozzávesszük a bányászat köztudomású természetromboló hatását, pl. az irtózatos tömegben keletkező meddőt. Verespatakon egész hegyeket ciánoznának át az aranyért és ezüstért; mennyivel ésszerűbb a hulladékhegyeket feldolgozni, melyek úgyis útban vannak.

Ha közel tökéletes visszaforgatással számolunk, ami nem könnyen, de megközelíthető, még mindig ott az igazi probléma, az energiahordozók rohamos fogyatkozása. A hasznos anyagok újrafeldolgozása is energiaigényes folyamat, emiatt a takarékos anyagfelhasználás, vagyis a felesleges fogyasztás lehetőség szerinti visszaszorítása semmiképpen nem kerülhető meg. Tudván, hogy a modern ipari társadalmat megalapozó kőszén, kőolaj és földgáz évmilliók lassú átalakulásával keletkezett, sokkoló belegondolni, hogy már rövid két évszázad alatt beleütközünk e készletek kimerülésének problémájába. Az emberiség – hacsak kollektív öngyilkosságot nem követ el, amit sajnos nem lehet teljesen kizárni – még beláthatatlan ideig élhet a Földön, miközben néhány nemzedék elpazarolta a természeti erőforrások javát. Madách Eszkimó-színe nem is olyan abszurd, ha minden így halad tovább. Vannak szerencsére olyan energiaforrások is, melyek a természetben újrakeletkeznek, megújulnak. Ezek mennyisége, főként pedig a létező technológiával gazdaságosan használható része azonban semmiképpen sem teszi lehetővé a mai esztelenül pazarló gazdálkodást. Az emberiségnek legkésőbb a nem megújuló energiaforrások kimerülésekor, akár szörnyű megrázkódtatások árán is, de vissza kell fognia energiaigényét. (Ez a kényszer egyetlen esetben válik elkerülhetővé: ha sikerül megvalósítani a szabályozott magfúziót, ami azonban – mivel egymillió fokos forró plazmát kellene megbízhatóan kezelni hozzá – eléggé kétes vállalkozás. Könnyen lehet, hogy a fúziós energiát továbbra is csak a Nap energiája formájában használhatjuk.)

Az ember élete történelmének döntő részében a megújuló energiaforrásokon alapult. Azonban jól látható, hogy a rablógazdálkodás ezen a téren is lendületesen folyik, aminek legriasztóbb jele a trópusi esőerdők rémületes fogyatkozása. (De kevésbé látványosan zajlik a termőtalaj rongálása vagy az édesvíz-források elszennyezése, illetve kimerítése is.) A trópusi dzsungel attól esőerdő, hogy a benne lévő rendkívüli zöldnövénytömeg párolgása lehetővé teszi a napi esőzést. A sivatag és a sarkvidék éppen azért is aszályos, mert nincs rajta párologtató zöldtömeg. Amint a Száhel-övezetben egy akáciafajjal megkötötték a homokot, mindjárt az eső is valamivel több lett, ami jótékonyan hat a növénytakaró további kialakulására.

De létezik „biológiai sivatag” is, ezek a monokultúrás nagyüzemi mezőgazdaság óriástáblái, melyeken egyetlen növényt termesztenek, minden más élőlényt, mint kártevőt, drasztikus vegyszeres beavatkozással kiirtanak. A sokféleség felszámolása felborítja az élet egyensúlyát, s ha a vegyszerezés netán félresikerül, a termesztett növény kártevői terített asztalra találnak, s nincs biológiai ellenségük, amely kordában tartaná őket. Ilyen keretek között nincs is más lehetőség, mint az agresszív vegyszeres növényvédelem, s az voltaképpen mindegy, hogy ezt szintetikus vegyszerrel végzik-e, vagy a génmanipulált növénnyel magával termeltetik. (A kukoricabogár-rezisztens GM-kukorica sokkal több méreg termelésével tartja távol kártevőjét, mint ha azt szakszerű agrotechnika keretében az ember juttatná a talajba.)

A hulladékgazdálkodást megnehezíti, hogy az ipari forradalmak különböző hullámaiban az ember olyan anyagokat, sőt legújabban élő szervezeteket hozott létre, melyek a természetben soha nem léteztek, így nem képesek a természet egyensúlyi folyamataiba beilleszkedni; a természet (ha egyáltalán) nagyon korlátozottan képes őket „megemészteni”. Ezért felhalmozódnak, és akár évezredekig szennyezik a környezetünket. Különösen veszélyesek azok a vegyszerek, amelyek fel tudnak szívódni a növényi, illetve állati szervezetekbe, s a tápláléklánc útján végül az emberi szervezetben halmozódhatnak fel. (Közismert példa a DDT, vagy újabban a transzformátorokban használt poliklórozott bifenilek.) Ugyanezen okból nehezen megoldható a radioaktív hulladékkezelés problémája, s ma még legfeljebb csak sejthetjük, hogy hosszabb távon milyen bonyodalmakat okozhat a genetikailag módosított növények széles körű termesztésbe vétele.

Az ésszerű és a jövő iránti felelősségtől vezérelt erőforrás-gazdálkodás legnagyobb akadálya, hogy a gazdaságot nem a közösség távlatos, hanem a tőke rövid távú profitérdekei irányítják. Köztudomású pl., hogy az energiaforrások már ma, az ivóvíz a legközelebbi jövőben egyre szűkösebben elérhető stratégiai kinccsé válnak; takarékos felhasználásuk a legnyilvánvalóbb közérdek. Amíg azonban e kincsek kiaknázása és elosztása (is) rövid távú profitban érdekelt magántársaságok kezében van, a pazarlás az érdekviszonyokba kódolt. A stratégiai ágazatok közösségi ellenőrzés alá vonása lassan már az emberiség túlélésének alapfeltételévé válik. Ennek esélye azonban a jelzett erőviszonyok miatt ma (még) csekély. Összességében megállapítható: a természetrombolás fő oka az, hogy a gazdaság- és társadalomszervezés optimalizációs függvénye ma a profit maximalizálása, ami minden más, könnyen beláthatóan fontosabb humán- vagy környezeti érdeket és értéket maga alá gyűr. A helyzetet súlyosbítja, hogy a profitok döntő részét koncentráló multinacionális tőke rendkívül erős befolyással bír a világpolitika alakulására, rövidlátó érdekeit agresszíven érvényesíteni tudja az említett, az emberiség túlélése szempontjából döntő fontosságú értékekkel és érdekekkel szemben. Ha egyáltalán létezik megoldás, annak előfeltétele a közösségi önrendelkezés visszaszerzése, s a valódi népakarat segítségével a gazdasághatalmak túlerejének megtörése. A közeljövő nagy kérdése, hogy működik-e még az életösztön az emberiségben, vagy – elbutítva – hagyja magát tovább vezetni az életfeltételeit egyre gyorsuló ütemben megsemmisítő zsákutca vége felé.

Fasang Árpád*

IDEJE VAN A SZÓLÁSNAK. . .

I.

1956. december 28-án tette közzé a Magyar Írók Szövetsége a „Gond és Hitvallás” című nyilatkozatát. A nevezetes, fél évszázados évforduló mellett a mai véleményformáló értelmiség – legyenek 56 akár méltó, akár méltatlan örökösei – szó nélkül elment. Úgy érzem viszont – az elődök bátorságából erőt merítve, a társadalmunkat napjainkban fenyegető veszélyek láttán, s az Írás intő szavára hallgatva: „Ideje van a hallgatásnak, és ideje a szólásnak”¹ –, hogy most nem hallgathatok. Műfaját tekintve megszólalásom számvetés. Hogyan jutottunk idáig, a rendszerváltás után tizenhét évvel, amikor ismét „álmodik a nyomor”, és a magyar társadalmat egyre feszültebb légkör, bénító kiábrándultság, sebzett indulatoskodás jellemzi? Ezekre a kérdésekre keresem a választ, s a magam és korábbi harcostársaim felelősségét.

A legelső feladat annak kimondása: nem ezt akartuk! Be kell látnunk, hogy a rendszerátalakulás eddigi teljesítménye – a rövid periódusú részeredmények ellenére – lesújtó. Az öt éve meghirdetett „jóléti rendszerváltás” programja megbukott. Kísérő jelenségei (a teljesség igénye nélkül): a kirívó vagyoni egyenlőtlenségek, a korrupció terjedése; az életszínvonal csökken; a gazdasági hatalom egyre kevesebbek kezében összpontosul; a magyar áru kiszorul a magyar piacról; a tömegközlekedés, a mezőgazdaság, a közoktatás, az egészségügy helyzete kaotikus; a munka értéke devalválódik, egyre többen tengődnek segélyekből, a munkanélküliség riasztó méreteket ölt; a társadalom elöregedése, a demográfiai helyzet katasztrofális folyamatokat és jövőt vetít előre.

A társadalom összetartó ereje gyengül, amely meg tudná akadályozni az előző nemzedékek szorgos munkája által hozott értékek széthordását. A szabad rablás, a másik ember becsapása a rendszerváltás szinonimájává kezd válni. A közösségi vagyon – kevés kivételtől eltekintve – ebek harmincadjára került. Nagy része egyszerűen eltűnt, az állam pedig tehetetlenül vergődik az adósságokban. Tekintélye és intézményei súlyos rombolásoknak vannak kitéve. Jelenlegi vezetői hatalmuk megtartása érdekében, a demokrácia szellemét és betűjét megcsúfolva, önző politikai előnyökért megtévesztették a társadalmat – mindezt be is vallották. Így alakulhatott ki az a helyzet, amelyet legtalálóbban a közmondássá vált bibliai példázat fejez ki: Ha vak vezet világtalant, mindketten a verembe esnek.²

II.

Az 1990-es évek elején még voltak – a társadalom nagy többsége által támogatott – közös célok: többek között a szociális piacgazdaságra való átállás, az ország csatlakozása a nyugati védelmi és gazdasági rendszerekhez, a határon túl élő magyarok sorsának jobbra fordulásáért érzett közös felelősség, az ország természeti kincseinek, szépségeinek ésszerű kiaknázása és védelme stb. Sajnálatos, hogy éppen a határokon átívelő nemzeti összetartás kérdésében polarizálódtak az ellentétek a legvégzetesebben. A 2004. december 5-i népszavazás kudarca mutatta meg a legjobban, hogy – az európai integráció adta lehetőségeket figyelmen kívül hagyva – az anyagi önzés a nemzeti szolidaritást is háttérbe szoríthatja.

A társadalom az elmúlt tizenhét évet állandó lélektani háborúként volt kénytelen elviselni. Lélektani háborút pedig rendszerint az értelmiség különböző csoportjai vívnak egymással. Az ő kezükben vannak azok az eszközök – mindenekelőtt a média lehetőségei –, amelyekkel csatáikat megvívhatják.

Tanulságos ebből a szempontból az úgynevezett ügynöktörvény másfél évtizedes kudarcsorozata. 1990-ben társadalmi méretű tömegigény nem mutatkozott az ügynökkérdés tisztázására. Ezt a körülményt az „ancien régime” emberei kiváló érzékkel jól ki is használták. A korábbi hatalom képviselői, különösen a sajtóra specializálódott csoportjai, a rabtartók és a beszervezők, a 1990-es évek elején boszorkányüldözés rémével riogatták a társadalmat, és szabotálták az igazságtételt.

Egy bő évtized után fordult a kocka. A régi nomenklatúra támadásba ment át. Szigorúan titkos ügynökből nemzeti hőst lehetett faragni, aki Moszkvával szemben védte a magyar érdekeket, a régebbi középosztály megzsarolt tagjait pedig bűnbakokká lehetett kiáltani. S ez a színjáték játszódik le immár másfél évtizede egyes ügyek elaltatásával, vagy időnként egy-egy kiragadott személy pellengérre állításával, de sohasem az igazság feltárásának, az ördögi gépezet és annak működése bemutatásának a szándékával.

Napjainkban a teljes elvtelenség korszaka dívik. Akik húsz évvel ezelőtt még ki merték mondani, hogy az államadósság növekedése miatt az ország a lejtőre jutott, azok – tisztelet a kivételnek – az állam újabb eladósodásáról most hallgattak. Sőt úton-útfélen hangoztatják, hogy a gazdaság jól teljesít, „dübörög”. A nagy ködösítés – a konvergenciaprogram elfogadása ellenére – tovább folytatódik, a bizonyítvány újabb magyarázgatásával, szerecsenmosdatással együtt.

Ehhez a gátlástalan hatalmi arroganciához új erkölcsi mércét is – „az igazság nem minden részletének a kimondása” vagy „a valóság nem teljes feltárása” „teóriáját” – kellett kitalálni. A rendszerváltás felemásságának a válsága, a ferdítések, az ide-oda történő hazudozások miatti legitimációs krízis jelei már korábban látszottak, de mára a mindennapok részeivé váltak. S ezért a válságért az értelmiség (ki kisebb, ki nagyobb mértékben) rendkívüli módon felelős.

III.

Itt kell szólnom a magam és mindazok felelősségéről is, akik 1990 és 1994, illetve 1998 és 2002 között részt vettek az ország kormányzásában. Hol és mikor lett volna reális lehetőség jobb politika megvalósítására?

Ilyen terület lehetett volna a médiaviszonyok átalakítása, a demokratikus társadalmakra jellemző plurális, kiegyensúlyozott médiastruktúra létrehozása, még a rendszerváltás hajnalán. 1989 nyarán, a közjogi, politikai megállapodások keretében kellett volna ezt a kérdést is rendezni, mert később – kétharmados törvényről lévén szó – erre jogi lehetőség már nem volt. A későbbi, a társadalmi folyamatokra gyakorolt rendkívül negatív hatását (s most politikai elvbarátaim nevében is szólok) nem ismertük fel a maga idejében és teljes nagyságában. Sajnáljuk.

    A rendszerváltás felemássága az új személyek kiválasztásában is megmutatkozott. A legtehetségesebbek vagy legélelmesebbek a magánszférában találtak maguknak jól jövedelmező posztokat.  Helyükre gyakran szerény képességű emberek kerültek. Minden kormányváltozás indokolatlan és nagyarányú személycserékkel járt együtt, azért, mert a vezetői posztok betöltésében elsősorban nem a rátermettség, hanem a párthűség lett a legfőbb szempont.

A főváros és a vidék közötti aránytalanság felszámolása helyett – egy-két kiemelkedő vidéki nagyvárost leszámítva – nőtt a különbség. A vidéki kulturális és tudományos intézményi hálózatnak a jelenlegi állapotoknál sokkal korszerűbb kiépítésére lett volna szükség. Kulturális felemelkedés és területfejlesztés nem kapcsolódott szerves módon egymásba. A mezőgazdaságból élők helyzete évről évre nehezedett. Ennek egyik oka az Európai Unió versenyelőnye volt, de az agrártárca hazai vezetése sem állt sok esetben hivatása magaslatán.

A felsoroltak (a példák száma növelhető) csak részben adnak feleletet a társadalmi kohézió gyengülésére, s nem nyújtanak magyarázatot arra, hogy miért lehet oly eredményesen másokat – egész közösségeket – rászedni, fondorlattal megkárosítani. A valódi ok másban keresendő. Az erkölcsi mélyrepülés a kimondott hamis szó polgárjogra emelése, elfogadottá válása miatt következett be.

Noha látszatra az állami adminisztráció (így vagy úgy) működik, a magyar demokrácia intézményeinek tagoltságát illetően magas szintűnek tekinthető, az ellenőrzési mechanizmusok mégsem működnek megfelelően. Okai: a végrehajtó hatalomtól független ellenőrzési szervek jogosítványai gyengék, a visszaélések is csak nagyon kevés esetben válnak nyilvánvalóvá. Szankciók alkalmazására pedig csak egészen kivételes esetekben kerül sor. Ugyan mennyit érhet az a demokrácia, amelyben éppen az ellenőrzési funkciók nem működnek megfelelően?

IV.

Az itt leírtakból következik, és ki kell mondani, hogy a magyar demokrácia – parlamentáris intézményi keretei ellenére – látszatdemokrácia. A helyzet fonákságát mutatja, hogy ezt az igazságot csak magányos szemlélők mondhatják ki, akiknek retorzióktól (már) nem kell tartaniuk, akiknek már nem árt, ha rájuk sütik a szégyenbélyeget: szélsőséges! Ez a fajta kiátkozás nagyon is beszédes, és szoros összhangban áll Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról” című versének utolsó soraival.³ Az új típusú szellemi zsarnokság, a látszatdemokrácia felkent papjai mondják meg, hogy kik voltunk és vagyunk. Mennyit érünk. Ők a hivatásos és megfellebbezhetetlen minősítők. Úgy manipulálják a közvéleményt, hogy még haló porunkkal is nekik (a szellemi zsarnokság korifeusainak) kelljen szolgálnunk.

A mögöttünk hagyott öt választási ciklus egyik legkiábrándítóbb jelensége az úgynevezett „szélsőjobboldali veszéllyel” való állandó riogatás volt, és az ultimátumszerű szüntelen felszólítás az attól való elhatárolódásra. A nyugati demokráciákban is bevett gyakorlat, hogy egyes baloldali pártok titokban a szélsőjobboldali erőket támogatják, azért, hogy a jobboldalt megosszák, s így jussanak hatalomra. (Az ilyen és hasonló esetek ellenkezője is előfordul.) A fiatal demokráciákban ez a fajta manőver azért életveszélyes, mert addig kiáltanak farkast, amíg az valóban fel nem tűnik. Tanulságos, hogy az Antall-kormány első öt hónapjában e téren hány provokáció történt – a „Kéri Kálmán-ügy”, a „Hanákné-ügy”, a „hordó-ügy”, „Katolikusok jobbra, zsidók balra” (Ferge Zsuzsa interjúja a 168 órának) stb. –, amelyek a későbbiek folyamán teljesen jelentéktelen eseményeknek bizonyultak (ki emlékezik még rájuk?), de arra alkalmasak voltak, hogy a bizalmatlanság légkörét terjesszék, s mérgezzék a közéletet.

E riogatás egyik csúcspontja a „Bácsfi Diána-ügy” volt, amikor a „főszereplő” – egy közönséges pszichiátriai problémákkal megterhelt nőszemély – felbukkanása következtében a baloldal ezreket mozgósított az utcán (akkor az utcai politizálás elfogadott és üdvözlendő volt), azért, hogy elítéljék a „nyilasveszélyt”. A parlamentben baloldali képviselők felszólították a Fideszt, hogy határolódjanak el a nyilasoktól, és ítéljék el őket. (Lélektani szempontból is nagyon tanulságos a parlamenti napló ide vonatkozó lapjait tanulmányozni.) Alapvető, elvi kérdés, hogy a tudatos provokációval szemben mi a hatásos ellenszer: az érdemi reagálás, a téma „megvitatása”, „kibeszélése”, vagy a határozott tiltakozás? Esete válogatja.

A rendszerváltás óta eltelt időszak tényekkel bizonyítható tanulsága, hogy szélsőjobboldali, marginális csoportok (Szabó Albert és köre, a Vér és Becsület tömörülés tagjai) akkor grasszáltak a pesti utcán, amikor a baloldal volt hatalmon, a Fidesz kormányzása idején ezt büntetlenül nem tehették meg. (E tények fényében – és a jelenlegi helyzetben – még egyértelműbbé válik mindannyiunk közös érdeke: az egyre durvuló verbális szélsőséges megnyilvánulásokat is határozottan el kell ítélni.)

A részrehajló véleményformálás tipikus esete az úgynevezett „turulügy” kezelése. Amikor Göncz Árpád megkoszorúzta a bánhida-tatabányai turul emlékművet, akkor senkinek sem jutott eszébe az államfői koszorúzás ellen tiltakozni. A Nemzetbiztonsági Hivatal jelvényén ott a turulmadár, tiltakozás nem volt eltávolítása érdekében. Ellenben ha egy önkormányzat turulszobrot állított fel, akkor az már a szélsőjobboldallal való kokettálásnak minősült.

A beteges és eltorzult közélet tipikus jele, ha a közéleti vita majd ezeresztendős szimbólumok használata miatt mérgesedik el, s válik már-már nevetségessé, kabarétréfák témájává. Ebbe a kategóriába sorolandó az árpádsávos zászló miatt felkorbácsolt indulatok túlfűtött és groteszk megnyilvánulása is.

Tény, hogy az eredeti árpádsávos zászló (s nem annak nyilas változata) történelmi zászlóink egyike, amely előtt a közhatalmat gyakorlók – baloldaliak, jobboldaliak egyaránt – esküt tesznek, tehát nincs szó önkényuralmi jelképről, amelyet be kellene tiltani. Az is tény, hogy annak stilizált karszalagváltozatát, közepén a nyilaskeresztes jelvénnyel, Szálasi hívei mint magyarosított náci jelképet használták, miközben százezrek halálba küldésében segédkeztek. Harmadik tény, hogy nincs a világon olyan nemzeti (vagy vallási) szimbólum, amelynek égisze alatt ártatlan embereket ne gyilkoltak volna meg, de ettől még használatosak.

Nem bölcs dolog embertelen eszmerendszerek ellen a szimbólumok szintjén polémiába keveredni. Az emberek tudatát mérgező veszélyes (tév)eszmékkel szemben a józan ész, az érvelés eszközeit kell bevetni. A bölcsességnek viszont van egy másik ismérve is, mégpedig a belátás és az önmérséklet erényének a gyakorlása. A társadalom azon tagjaira való tekintettel, akikben egyes zászlók, jelvények félelmet vagy megütközést keltenek, azok viselését, használatát illő kerülni. Mindenkinek csak ajánlani tudom e nemes erény szüntelen gyakorlását.

V.

Hogyan lehet kijutni abból a szellemi és morális zsákutcából, ahová kerültünk?

Többek között nemet kell mondani mindarra, ami cinkosság, cinikus összekacsintás vezetők és vezetettek között. Ez utóbbi a pártállami (kádári) idők maradványa.

A leghatározottabban el kell ítélni a nemzeti önbecsülésünket sértő, megalázó és gyalázó megnyilvánulásokat. Nincs helye annak a közéletben, aki az országot (és népét) becsmérli, cédának tekinti, és olyan alpári jelzővel illeti, amellyel a prostituáltakat szokás jellemezni. Minden országról, így a mi hazánkról is csak tisztelettudóan szabad beszélni, mint ahogyan irodalmunkban, népzenénkben neve említésre kerül. („Ó, én édes hazám, te jó Magyarország, Ki kereszténységnek viseled paizsát. . .”⁴, „Siralmas énnékem tetőled megválnom, áldott Magyarország, tőled eltávoznom”⁵, „Elindultam szép hazámból, Híres kis Magyarországból, Visszanéztem félutamból, Szememből a könny kicsordult. . .”⁶ stb.).

Újra kell kezdeni a bizalom szálainak szövését, ugyanakkor mindazt, ami csalárd, hitvány és az erőszakra épül, el kell utasítani. Érvényt kell szerezni annak a felismerésnek, hogy a becstelenséggel alkudozni nem lehet.

Vissza kell szereznünk az önbizalmunkat, a jövőbe vetett reményünket. Tapasztaljuk meg az önvizsgálat gyógyító erejét, Zrínyi Miklós tanítása szerint: „Csak jobbítsuk meg önmagunkat, szabjunk más rendet dolgainknak!”⁷

Végezetül ki kell mondani, hogy Magyarországot a rossz kormányzás juttatta válságba, ebből csak egy új kormány, egy új politika tudja kivezetni.

* A szerző korábbi UNESCO-nagykövet. Az írás (jelentős szövegrészek kihagyásával) megjelent a Magyar Hírlap 2007. január 13-i számában, a Vélemény és vita rovatban.

¹ Prédikátor könyve 3. rész, 7. vers.

² Vö. Mt 15,14.

³ (A zsarnokság) „. . . ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.”

⁴ Balassi Bálint verse, valószínűleg a költő Lengyelországba való bujdosása előtt (1589) keletkezett.

⁵ Bornemisza Péter költeménye (keletkezési ideje valószínűleg 1557).

⁶ Az 1905-ben megjelent Bartók–Kodály: Húsz magyar népdal első, Bartók Béla által feldolgozott népdala.  

⁷ Zrínyi Miklós: „Ne bántsd a magyart, Az török áfium ellen való orvosság” (1660–61). Zenei feldolgozása megtalálható: Kodály Zoltán: Zrínyi szózata (1954) című művében.

Dúl Géza*

A CIGÁNYSÁG EVANGELIZÁLÁSA

Manapság a népcsoport megnevezésére a lovári eredetű roma kifejezés közkeletű. Mi viszont használjuk a magyar nyelvben meghonosodott cigány szót is. Meggyőződésünk, és sok cigány ember is úgy gondolja, hogy egy magyar nyelvű megnevezés önmagában nem sértő (ld. német – deutsch; olasz – italiano), egyébként is pusztán szóhasználat-cserével nem lehet pótolni a mulasztást, amely a minden embert megillető tiszteletet vonta meg a cigány emberektől.

1. A cigánypasztoráció teológiai megalapozása

A cigánypasztoráció a krisztusi küldetésparancs teljesítéséből természetszerűen fakad: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Mk 16,15; vö. Mt 28,19) Krisztus „minden néphez” küldi tanítványait. Egy nép sincs, amelyhez ne küldte volna őket.

Az Egyház az egész emberi nem egységének szentsége, jele és eszköze (LG 1). Ha az Egyház Európa közepén lemondana egy nép evangelizálásáról (amellyel évszázadokon át együtt élt!), saját lényegét, katolicitását adná föl. A cigánypasztoráció nem néhány lelkes ember hobbija, hanem a katolicitás következménye.

A cigánypasztoráció céljaként az „Irányelvek a cigánypasztorációban” c. vatikáni dokumentum (ezentúl: ie) nem kevesebbet jelöl meg, mint a „cigányok és nem cigányok közötti teljes közösség” (ie 6) elérését. Mindjárt hozzáfűzzük, hogy ez sohasem azt jelenti, hogy a többség beolvasztja (asszimilálja) a kisebbséget, hanem mindenkor integrációt jelent, vagyis csak akkor hiteles, ha nem semmisíti meg a cigányság identitását, hanem éppen megerősíti. Ha alázattal ajándékozzuk a krisztusi üzenetet, és készek vagyunk befogadni, ami a cigányság evangéliummal való találkozásából születik, akkor mi magunk is gazdagodunk.

A cigányság egy önálló nép, sajátos adottságokkal, történelemmel. Csak a sajátos jegyek figyelembevételével vihetjük az evangéliumot körükbe.

2. A cigányok helyzete a környező társadalomban

Világszerte kb. 17 millió ember tartozik a cigány népességhez. A cigány népcsoportok roma, szinti, manus, kale, gyutan, yenich stb. neveken ismertek. Európában a legnagyobb létszámú jelenlétüket Romániában 1,15 millióra (más becslések 2 milliónál is többre), Bulgáriában, Szerbiában és Spanyolországban 750–750 ezerre, Szlovákiában 500 ezerre, Franciaországban 310 ezerre, Németországban 120 ezerre, Angliában és Olaszországban 100–100 ezerre becsülik a szakemberek.

A roma népesség magyarországi létszáma manapság 700 ezer körülire tehető. Magas gyermekszámuk miatt növekszik arányuk az összlakosság körében. A 2003-ban született gyerekek 15%-a roma származású.

A szociológiai vizsgálatok közös megállapítása, hogy a cigány etnikumhoz tartozók az átlagnépességnél jóval hátrányosabb helyzetben vannak. Hátrányuk folyamatosan nőtt. Ennek egyik fő oka, hogy a romák közül az átlagosnál sokkal kevesebben rendelkeznek kereső foglalkozással, s a 90-es évektől közülük vesztették el legtöbben munkahelyüket. 2003-ban roma férfiak mindössze 28%-ának, a nők 15-16%-ának volt munkahelye. Gyermekeik az iskolában halmozottan hátrányos helyzetben vannak.

Borsodban készült újabb felmérés szerint a romák csaknem nyolc százaléka a stresszből és a kilátástalan életviszonyokból eredő lelki betegségekben szenved. A nem cigányok – az életkori struktúra alapján – másfélszer olyan hosszú életre számíthatnak, mint a cigányok. Bizonyos betegségek – idegbetegség, gyomorfekély – gyakoriságának nem a higiénia hiánya és nem a gyenge fizikum az oka, hanem a társadalmi beilleszkedés nehézsége.

1993 és 2003 között a cigány lakosság szegregációja, gettósodása növekedett. Az apró falvakban koncentrálódik jelenlétük.

3. A cigány nép kultúrájának sajátosságai, értékei

Az európai társadalmakban a cigányságról negatív kép rajzolódott ki: piszkosak, lopnak, nem dolgoznak, stb. E kép alapján néztek le, rekesztettek ki minden cigány embert. Az előítélet sokszor elfedte a nép fiainak értékeit, és a történelem folyamán kegyetlenkedések alapjául is szolgált. Nyilván sokféle ember van a cigányság tagjai között is, de igaztalan egy nép minden tagját egy típuskép alapján megítélni.

Milyenek valójában a cigányok? – hogyan látják ők magukat? Milyen értékeket láthatunk bennük?

A cigányság nem egységes nép. Nyelvük Európa-szerte más-más népek nyelvével kölcsönhatásban fejlődött. Szétszóródtak, mégis fölfedezhető néhány közös vonás.

    A cigány közösségek mindegyike az őket körülvevő, többnyire ellenségesnek tekintett gádzsó (nem cigány) világgal szemben határozza meg önmagát. Az elszenvedett sérelmek alapján szinte mindegyik csoportban kialakult a kirekesztettség-érzés, és hogy túlélési stratégiájukban csak magukra számíthatnak az ellenséges környezetben.

    A cigányság jellemzője a vándorló, bolygó életre, mobilitásra való hajlam.

    Életük középpontjában a család áll. Cigánynak lenni azt jelenti, hogy belenőttek a családba, amelyet egy közösségi lelkiismeret, kollektív tudat irányít, neveli a gyerekeket. A hagyományos cigány család alapvetően eszményi házastársi hűséget követel, bár a nők botlását szigorúan torolja, a férfiakkal szemben elnézőbb. Tiszteletben tartják az öregeket, akiknek bölcsessége, élettapasztalata irányítja életüket.

    Jellemző a szolidaritás a nagycsalád, a törzs, a népcsoport és annak minden tagja iránt. Erőteljes bennük a szabadságvágy, de szabadságukat a népben, a családban valósítják meg.

    A cigány identitás jellemzője a mély vallásos érzés. A hit számukra az oltalmazó Mindenhatóval fenntartott erős érzelmi kapcsolat, főleg amikor nyugtalanító helyzetbe kerülnek. Ez a kapcsolat kérdésfölvetés nélkül beépül a környezet hitvilágába, legyen az katolikus, protestáns, ortodox vagy muzulmán.

    Mivel az Egyház alapvetően közösségi, figyelembe kell vennünk, hogy a cigány ember sajátos közösségi tapasztalatból érkezik. A vándorló cigány emberben egy semmihez sem hasonlítható közösségi összetartozás tapasztalata élt. 3–4, néha 20–30 cigány család – nem feltétlenül vérségi alapon – együtt vándorolt, ún. „kumpániát” alkotott. A kumpánia tagjai között erős szolidaritás élt. Közösen nevelték a gyerekeket.

A hagyományos cigánytársadalomban a tulajdonnak is más szerkezete volt. Nem volt közöttük a szó szoros értelmében vett magántulajdon. A legegyszerűbb személyi tulajdonnal rendelkeztek csak. A viselt ruha, ill. a közvetlen személyes használati tárgyak számítottak sajátnak; a termelési eszközök közös tulajdonban voltak, pl. a kohót, a lovat, a szekeret a kumpánia bármely tagja használhatta, ha szüksége volt rá. Ha egy cigányasszony letette a rajta lévő ékszert, a család, a kumpánia másik tagja minden további nélkül fölvette. A cigányok ezért különlegesen érzékenyek mindenféle közösségi tapasztalatra. A Szentírásra építő kisegyházak, szekták azért nagy hatásúak a cigányok között, mert éppen erre az érzékenységre válaszolnak a közösség ígéretével.

    A cigányok jellemzője a gazdag érzelemvilág. Kultúrájuk emocionális. Sok fantázia, intuíció jellemzi. Színes történetekkel, mesékkel, énekekkel, táncokkal fejezik ki belső világukat. Általában rendkívüli tehetségük van a zenéhez, énekhez, tánchoz. A cigány kultúrából érkező képzőművészek munkáit élénk, erős színek jellemzik. Az ünneplésnek központi szerepe van a cigány ember életében.

4. Az Egyház cigánysággal való kapcsolata
a XX. században

A XX. század rettenetes tette a cigány holokauszt. A nácik cigányokat is irtottak. Máig tisztázatlan az áldozatok száma. A pápák többszörösen elítélték a rémtetteket.

A XX. században az Egyház új hangot talált a cigánysággal, a Szentlélek alulról jövő kezdeményezései átszakítják a cigányközösségeket körülvevő láthatatlan burkot.

a) A világegyház

A II. vatikáni zsinat új lendülettel fordul valamennyi népcsoporthoz. „Az egyház nem kötődik kizárólagosan egyik fajhoz vagy nemzethez sem.” (Gaudium et spes 58) A pápa személyesen fordult a cigánysághoz.

1965-ben VI. Pál pápa a zsinati atyák kíséretében meglátogatta a cigánytábort Pomeziában. Máig híres mondata: „Ti nem az Egyház peremét képviselitek most, hanem éppen a központját alkotjátok, az Egyház szívében vagytok.” Az Egyház a testvéri befogadás hangján szólalt meg.

A zsinat gondolatait követik az Egyházi Törvénykönyv 383. és 771. kánonjai, amikor a püspökök és plébánosok gondoskodását kiterjeszti azokra, „akik életkörülményeik miatt átlagos és rendes lelkipásztori gondozásban nem részesülnek eléggé”.

1988-ban II. János Pál pápa létrehozta a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsát, és rábízta a cigányság evangelizálását is.

1997. május 4-én, II. János Pál boldoggá avatta Ceferino Gimenez Malla (ejtsd: Szeferinó Himénez Malja) spanyol cigányt, aki szentségi házasságban élt, kitűnt a felebaráti szeretetben, az üzleti életében is az embertárs tisztelete és szeretete vezette. 1936-ban életét áldozta hitéért, egy katolikus pap védelmében.

b) A cigánypasztoráció európai kibontakozása

A területi elvre épülő egyházi szervezet évszázadokon át nem tudott mit kezdeni a folytonosan vándorló cigánysággal. A 20. században, már a zsinat előtt új kezdeményezések rést ütöttek az áthatolhatatlannak tűnő, évszázados burkon. Fő jellemzőjük, hogy a lelkipásztor elhagyta az „európai életformát”, és életközösséget vállalt a – sok esetben még ma is vándorló – cigányokkal. 1945-ben Hollandiában jezsuiták vezetésével közösség született a lakókocsikkal vándorlók támogatására. Franciaországban André Barthélemy katolikus pap (rasaj) – püspökének engedélyével – csatlakozott a cigánykaravánokhoz (a világ cigányai egyszerűen Yoska néven ismerték).

1975-ben Barthélemy megalapította a CCIT-t (francia betűszó, értelme: Nemzetközi Katolikus Bizottság a Cigányokért). Ez Európa-szerte évenként más-más országban tartja nemzetközi konferenciáját (2007-ben Magyarországon). Időközben Németországban, Belgiumban és Spanyolországban is megindult a munka. – A Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa 2005. dec. 8-án az „Irányelvek a Cigánypasztorációban” című dokumentumában összegzi a cigánypasztoráció tapasztalatait. Először fogalmazza meg, mi a teendője a befogadó Egyháznak, és mire hívja az Egyház a cigányságot.

c) A magyarországi cigánypasztoráció

A cigánypasztoráció születése Magyarországon igazolja, hogy az Egyház másképp működik, mint a társadalom többi részei. Az állam vezetése fölmérés után dönt, anyagi eszközöket csoportosít, és ezzel többnyire megoldottnak véli a kérdést. Az Egyházban azonban a „legfelsőbb vezetés”, az Isten Lelke alulról jövő kezdeményezéseket támaszt, és így alkotja maradandó műveit. (Ld. Szent Ferenc, Páli Szent Vince, Teréz anya stb.) A cigánypasztorációt illetően a magyar Egyház az ébredés idejében van. Tanúi vagyunk alulról jövő kezdeményezések sorának. Többen fölismerik a cigánypasztoráció szükségességét. A legjelentősebb központok: Hodász, Kántorjánosi, Mikóháza, Baktalórántháza, Sajópetri, Szendrőlád, Esztergom (maristák), Arló, Alsószentmárton, Budapest-Józsefváros. A MKPK mindezek koordinálására felállította Migrációs Irodáját. Kb. félszáz olyan kezdeményezést tart számon, amely a cigányokkal foglalkozik.

A Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat a MKPK engedélyével és támogatásával 2003-ban a világon először fordította le a teljes Újszövetségi Szentírást lovári nyelvre.

2006-ban a Váci Egyházmegyében, először Magyarországon, cigánypasztorációt koordináló iroda létesült Gyömrőn egy függetlenített cigány kisebbségi lelkész vezetésével.

5. A cigánypasztoráció által felvetett kérdések

Bizonyos lelkipásztoroknak a Szentlélek különleges karizmát adott (pl. Sólya Miklós, külföldön André Barthélemy). Az ő dolguk az úttörés volt. A plébániai lelkipásztorkodástól is eltávolodva kísérték a cigánykaravánokat, együtt éltek velük. Ebből születtek a cigányok között lakó ún. „hídközösségek”. Világiak, szerzetesek ilyen módon is életközelbe vitték az Evangéliumot.

Egy plébánosnak azonban gondoskodnia kell a plébánia minden hívéről, de a speciális helyzetű cigány hívek felé is küldetése van. Fontos, hogy a lelkipásztor ismerje a cigányság sajátosságait; de minden pasztoráció alapja az emberi kapcsolat, a baráti melléállás: a lelkipásztor fő eszköze a szeretet!

a) A cigánypasztoráció két frontja

A cigánypasztorációban a lelkipásztornak kétfelé kell figyelnie. Nem elég kapcsolatot építeni a cigánysággal, egyidejűleg kezelnie kell a többségi társadalom sokszor elutasító magatartását. A templomba járó híveket föl kell készíteni, nehogy az előítéletek akadályozzák a cigány testvérek előrehaladását Isten felé. A cigány emberek lelkek, akik Istent keresik. Isten előtt mindnyájan boldogságra, szeretetre éhező személyek vagyunk, akik csak tőle kaphatjuk meg, amit keresünk. Az egyházközségnek befogadóvá kell válnia. Sokszor a befogadás első lépése a megbocsátás.

A cigánypasztoráció problémája kettős. Az egyik, hogy a cigányság nehéz szociális helyzete, súlyos mindennapi megélhetési gondjai annyira lekötik a cigány emberek minden figyelmét, erejét, hogy az Egyház örök életről szóló üzenete nem éri el őket. A másik fő probléma, hogy a cigány ember távol tartja magát az Egyháztól, mert saját kultúrájának, önazonosságának elveszítését félti. Ha az Egyház közelíteni akar a cigányokhoz, mindkét problémát kezelnie kell.

A kettős csapda. Két irányba tévedhet el a lelkipásztor. Az egyik tévedés, ha – látva a cigányság nehéz helyzetét – a szociális segítésben, az iskolai felzárkóztatásban megreked az akció. A csapdát mélyíti, aki valamiféle „enyhített evangéliumot” kínál a cigányságnak (inkulturációt hangoztatva!). Ezzel a cigány embereket az örökös „segélyezett” szerepébe degradálja, emberi méltóságukat sérti, mert pusztán az e világi egzisztenciát akarja megteremteni. (Bár erre is szükség van.) Mi éppen úgy tartozunk nekik az evangéliumi jó hírrel, az Egyház teljes életével, mint bármely más nép fiának. Joguk van hallani, befogadni Isten Igéjét, az Egyház teljes jogú tagjává, nagykorú kereszténnyé válni.

A kérdés valójában az: akarunk-e az Egyházat szerető és hitükben öntudatos cigány embereket, papokat, szerzeteseket és világiakat, akik felelőséget éreznek cigány testvéreikért is, és maguk végzik majd a cigánypasztorációt? Ha igen, nem elégedhetünk meg csupán az anyagi, kulturális és társadalmi felzárkóztató akciókkal. Az Evangélium – a vatikáni dokumentum szavaival is –: „cigányok és nem cigányok közötti teljes közösség”-re hív. (ie 6)

Egy másik csapdába vezet az a lelkipásztori magatartás, amely csak lelki táplálékkal közeledik, de nem nyújt emberi segítséget. Lehet, hogy ideig-óráig sikerül föllelkesíteni közülük azokat, akik az Isten Igéjének befogadásáért hősi erőfeszítésre vállalkoznak. Hosszú távon azonban a többséget fölemésztik a megélhetési gondok, a kulturális és társadalmi hátrányos helyzetből fakadó identitászavar. Ez a magatartás legfeljebb kevesek számára nyit utat. Szükség van tehát az emberi segítségnyújtásra is, hogy az identitásukban megerősödött, a magyarokkal egyenrangú hívő cigány testvérek igazán befogadó Egyházban élhessenek.

Bizonyos cigánypasztorációs kezdeményezések hol az egyik, hol a másik csapdában feneklettek meg. Az emberi segítségnyújtás és az igehirdetés közötti, Szentlélek adta egyensúlyra van szükség. Egyik a másikat kiegészíti, erősíti.

b) Első lépés: emberi segítségnyújtás

„Az Egyház nem tudja, és nem akarja átvállalni az állam felelősségét a cigányság mindennapi megélhetésének és a társadalomba való beilleszkedésének súlyos gondját illetően” – jelenti ki az Irányelvek a cigánypasztorációban, de mindjárt hozzáfűzi: „az Egyház maga is részt akar vállalni benne.” (ie 55) Az ember éhesen nem képes foglalkozni az evangélium igazságaival. Jézus is enni adott azoknak, akiket az éhség meggátolt abban, hogy az Isten szavát befogadják. (Mt 14,16)

Ezt a törvényszerűséget tárja elénk Abraham Maslow amerikai pszichológus. Elmélete az emberi szükségleteket hierarchikusan egymásra épülő kategóriákba csoportosította. A komplexebb pszichológiai motivációk csak akkor válnak fontossá – mondja Maslow –, ha az alapvető szükségletek már legalább részben kielégülést nyertek. Lehet vitatni egyes tételeit. Az ember erkölcsi lény. Döntéseit valóban nem kizárólagosan határozza meg egyfajta szükséglethierarchia. Mégis: Maslow világosan rámutat arra, hogy ezen a téren létezik egyfajta fontossági sorrend.

Tehát a lelkipásztor sem hagyhatja figyelmen kívül az élet legelemibb feltételeinek hiányát. A cigánypasztoráció egyik fontos közelítésmódja az emberi segítségnyújtás, amely az alapvető életfeltételek megteremtését, valamint az emberi fejlődés elősegítését célozza meg.

Az egzisztenciális életfeltételek hiánya elleni küzdelem nem elsősorban segélyeket jelent (élelmiszer, ruha, pénz). Emberhez méltóbbak azok a célkitűzések, amelyek munkához akarják juttatni a cigány embereket, és így teremtenek egzisztenciális alapot. Egyesek munkahelykeresésben nyújtanak segítséget, mások munkahelyet teremtenek, ismét mások szakképzettséghez segítenek, vagy mentális segítséget nyújtanak a munkanélküliség után munkához jutott embereknek. Pótolhatatlan jelentősége van a lelkipásztor mellett a világiak segítségének.

Az emberi segítségnyújtás másik nagy területe az emberi fejlődés elősegítése. A cigányoknak meg kell tanulniuk az őket körülvevő társadalommal érintkezni, olyan módon, hogy saját kultúrájukat, kulturális, etnikai identitásukat ne veszítsék el, sőt továbbfejlesszék. Nem asszimilálni (beolvasztani), hanem integrálni (befogadni) kell kultúrájukat.

A felzárkózást szolgálják pl. az írástudatlanság felszámolására vagy a 8 osztály befejezésére vagy az érettségi megszerzésére irányuló tanfolyamok. Segítő szolgálatok tájékoztatást adnak, hogyan kell hivatalos ügyekben eljárni. Másutt iskolás gyerekeknek tanulószobát szerveznek. Egyes kezdeményezések a cigány kultúra ápolását (tánckörök, kórusok), mások mesék, versek gyűjtését, kutatását szolgálják. A lelkipásztor ezekben a kezdeményezésekben elkötelezett világiak segítségével, bevonásával, vagy pedig civil szervezetekkel összefogva vesz részt. Jó, ha az elkötelezett keresztény világiak már öntudatos cigányemberek.

6. A legsajátosabb értelemben vett cigánypasztoráció
az evangelizálás

A lelkipásztori cselekvés két szinten haladhat: vagy megelégszik a meglévő vallásos igények puszta kiszolgálásával, vagy pedig fölvállalja a cigányok között az evangelizálás meredekebb útját, hogy bevezesse a cigányságot az Egyház életébe. Ehhez azonban szükséges a hit meghívó, életet alakító ereje.

a) A meglévő vallásos igények kiszolgálása

A lelkipásztor akkor találkozik a cigányság vallásos igényeivel, amikor keresztelést kérnek, vagy egyházi temetést igényelnek; de szólhatunk itt az „esküről”, fogadalmakról, ígéretekről, valamint a zarándoklatokról is. A keresztelés teológiai értelemben is szentség, kiszolgáltatása lelkipásztori előkészítést kíván. A temetéssel kapcsolatban szót ejtünk a halottvirrasztásról is.

A cigány temetést sajátos hit és szokásrendszer veszi körül. Hagyományosan hisznek a túlvilági életben. A virrasztásra összejön a rokonság, az öregek beszélgetnek, fölidézik az elhunyt életének eseményeit. Legtöbbször nagy megtiszteltetésnek veszik, ha a lelkipásztor meglátogatja a halottvirrasztó házat. Ilyen alkalommal „pillanthat bele” a lelkipásztor a cigány lélekbe. A temetésen, amikor a halottat a sírhoz kísérik, többször megállnak, erős érzelmi megnyilvánulások között elsiratják. Annak, aki nem ismeri, színpadiasnak tűnhet, valójában ősi szokásokat követnek. Jó, ha a lelkipásztor nem siet, több időt szán rá, engedi, hogy saját szokásaik szerint búcsúztassanak. Alkalom adódik, hogy a hagyományos túlvilághitet tapintatosan Krisztus föltámadásának örömhírével is megvilágítsuk.

A kereszteléshez sokszor babonásnak tűnő hitvilág fűződik. Mivel a cigányság a vándorló életforma miatt évszázadok óta nem jutott rendszeres hitbeli képzéshez, az Egyház elfogadta tőlük ezt a hiányos hitismeretet. Az irányelvek azonban a következőket mondják: „Kerülni kell a keresztelés felkészülés nélküli kiszolgáltatását, de a gádzsó számára érvényes követelmények kierőszakolását is.” (ie 63) „A keresztelésre felkészítő beszélgetéseket a cigányság mindennapi életére kell alapozni.”

Eskü: A lelkipásztorhoz gyakran jönnek cigány párok, hogy a házastársi hűség bizonyítására az oltár előtt eskesse meg őket. Az esküt komolyan veszik. Vegye a lelkipásztor is komolyan. Néha az alkoholizmus „kezelésére” is esküt alkalmaznak.

A zarándoklatok, szent helyek látogatása nagy szerepet játszanak a cigány emberek vallásosságában. Híres cigány búcsújáróhelyek Csatka, Máriapócs, Mátraverebély. Nagy komolysággal vesznek részt a szenthely látogatásán. Látványosan fejezik ki tiszteletüket a Mária-szobor, -kép előtt. Térdre borulnak, gyertyát égetnek, imádkoznak. A szentmise fontosságát nem érzik. A búcsúi sokadalom közepette üzletek kötődnek, házasságkötések születnek. A lelkipásztor azonban fölkészítheti a csoportot. Imákat, énekeket tanulhatnak, a kegyhely történetével, hitbéli üzenetével, hitigazságokkal ismerkedhetnek. Van olyan felnőtt cigány csoport, amely a zarándoklatra való készületből született.

b) Evangelizálás a cigányság körében  

„Hasonlóan ahhoz, ahogy a gádzsók között történik, sok cigány is meg van keresztelve, de nincs evangelizálva. Az »Istenben való hit« egyedül nem elég a keresztény tanítás szerint, hanem el kell jutni Jézus Krisztusnak és az Ő üzenetének hiteles befogadására.” (ie 75) Mivel meg vannak keresztelve, az Egyház tagjai, azért vándorlásaik folyamán az Evangélium üzenete hatott rájuk, formálta a cigányok hagyományos életszemléletét. Azonban az Egyház szentségi életének teljességében nem részesültek. A 20. századtól egyre több kezdeményezés irányul arra, hogy bekapcsolja a cigányságot az Egyház teljes üzenetébe, a szentségi életbe is. A szoros értelemben vett cigánypasztoráció: ez az izgalmas lelkipásztori próbálkozás.

A) Az inkulturáció
az evangelizálás folyamatának első lépése

Egy nép körében az Evangélium hirdetése, bekapcsolódás az Egyház életébe nem szünteti meg annak a népnek önazonosságát. Ellenkezőleg: megkeresi azokat a fogódzópontokat, kulturális értékeket, amelyek összecsengenek az igehirdetéssel. A II. vatikáni zsinat az „ige magvainak” nevezi egyes kultúráknak ezeket a jegyeit. Tehát először is a cigány nép kulturális értékei között megkeressük a párhuzamokat az Evangéliummal, az egybecsengéseket Jézus tanításával. A cigány sajátosságokat szem előtt tartva láthatjuk, hogy mentalitásukhoz sok ponton közel áll az Evangélium. „Ige magvai” lehetnek a cigány kultúra sajátosságai között pl. a család szeretete, a nehézségek között oltalmazó Mindenhatóba vetett hit, vagy a cigány társadalomban jelenlévő erős szolidaritás, stb. Az evangelizálás folyamatában ezek az értékek az evangélium fényében még jobban kibontakoznak, megnemesednek. „Az Egyház semmit sem vesz el egy-egy népnek ideig való értékeiből, sőt ellenkezőleg: felkarolja és átveszi a népek tehetségeit, szellemi kincseit, szokásait, amennyiben jók; és éppen átvételükkel megtisztítja, erősíti és nemesíti azokat.” (Lumen gentium 13)

Az inkulturáció nemcsak a népet gazdagíthatja, hanem az Isten népének is új fölfedezéseket ad. Ily módon a cigányság kultúrájának találkozása az Evangéliummal várhatóan az Evangélium újabb kincseinek mélyebb megértéséhez vezethet. Pl. a cigányok kevésbé előre tervező, inkább „máról holnapra élő” mentalitása alapján (amelyet az európai életszemlélet felelőtlennek talál) a cigány kultúrából érkező mélyebben értheti meg az Evangélium szavait az isteni Gondviselésről; vagy a vándorló nép jobban megérti a zarándoklat mélyebb értelmét; vagy pl. az újszövetségi elvet: „nincsen itt maradandó hazánk, hanem jövendő hazánkat keressük” (Zsid 13,14); stb.  

„A cigányok sajátságos kultúrája nem tesz elfogadhatóvá számukra egy egyszerűen »kívülről jövő« evangelizálást, amelyet könnyen lerohanásként értelmeznek. Az igazi katolicitás útján járva, bizonyos értelemben az Egyháznak magának is cigánnyá kell válnia a cigányok körében, azért, hogy ők is részt tudjanak venni az Egyház életében.” (ie 38) A II. vatikáni zsinat szellemétől távol áll az erőszakos térítés, amely „nem veszi tekintetbe a kulturális, nyelvi, hagyománybeli, művészeti különbségeket, amelyek formálják az emberi identitást”. (ie 35)

B) Fontos szakaszok az evangelizálás folyamatában

A Katekézis Általános Direktóriuma (KÁD), az inkulturáció után, további öt szakaszban írja le az evangelizálás folyamatát. (KÁD 48) Ezek közül kiemeljük a harmadik szakaszt: az „első hirdetés” pillanatát, amelyben a hit felé közeledőt megérinti Isten kegyelme, és föltámad benne az Egyház életében való részvétel vágya. Ez az a fordulópont, amelyben ráébred a lélek az Isten hiányára, és elindul a szentségek vétele felé. Ez a megtérés az evangelizációs folyamat motorja.

Egyszer pl. a kiránduló csoport az egész napos vidám együttléten jól érezte magát; táncokat, verseket, tanúságtételeket láttunk, hallgattunk. A nap végén a szentségimádás alkalmával az egyik lélekben megtörtént a csoda. Hátul ült a templomban, nézte az imádkozókat, és egyszer csak erős vágy támadt benne: „Az én fajtám, és milyen szépen imádkoznak!” „Én is szeretnék olyan lenni, mint ezek az imádkozók!” Megszólította Krisztust. Negyvenéves fejjel jelentkezett elsőáldozónak, és rendezte házasságát, az egyházközség aktív építő tagja lett.

A nagy kérdés: hogyan lehet fölkelteni a megtérés utáni vágyat? Tudjuk, hogy az Isten kegyelmén múlik, de nekünk meg kell tennünk azt, ami a mi részünk ebben a folyamatban. Nem mellőzhető: inkulturáció és a tanúságtétel.

C) Mi segíti elő az első hirdetést? Mit tehet a lelkipásztor?

Ahhoz, hogy végig tudjuk vezetni a KÁD által felvázolt evangelizációs folyamaton a cigányokat, először is az egyházközségnek befogadóvá kell válnia. Nem kell megvárni, hogy mindenki tökéletesen előítélet-mentessé váljon, de a lelkipásztor körül formálódjon legalább egy kis csoport, amely megjeleníti a befogadó Egyházat. Legyenek személyek, akik értik a lelkipásztort, és segítik a cigányokhoz való közeledésben. Azért is fontos ez, mert az egyházközségeinket átszövő előítéletek távol tartják őket a cigányoktól, ezért a cigányok a nagy közösségben nem mindig láthatják meg a befogadó Egyházat.

Ennek a kis csoportnak első programja az inkulturálódás lehet. Hogyan? Kezdjék el meglátni a cigányok életében az „ige magvait”, csodálják meg és gyönyörködjenek mindabban, ami már most az evangéliumi élet előfutára a cigányok életében. A szegénység, a különlegesnek látszó kulturális másság mögött lássák meg az évezredes bölcsességet. Vegyék észre közöttük a különlegesen szoros közösség megnyilvánulásait (összetűzések és hangos megnyilvánulások ellenére). Csodálják meg a családközpontúságot, a szívélyes vendégszeretetet (az iránt, akit befogadnak), vagy az odaadó gyermekszeretetet, akkor is, ha más elvek szerint nevelik a gyermekeket. Csodáljuk meg hagyományaikban a házassági hűség eszményét (akkor is, ha köztük sem mindig sikerül). A beszélgetésekben talán bepillantást nyerhetünk a Mindenhatóval való kapcsolatukba. (A hagyományos cigányközösségben nem volt ateista.) Mindez a szeretet és bizalom légkörét teremti meg. Érezni fogják, ha értéknek tartjuk kultúrájuk kincseit.

A másik fontos elem a személyes és közösségi tanúságtétel. Ha a lelkipásztor körül a keresztény közösség (tagjaiban és közös életében) a krisztusi üzenetet hordozza, annak megszólító ereje van. Isten kegyelmére számíthatunk, csak nekünk kell hűségesnek lenni az Ő szavaihoz. Vállalni a teljes evangéliumot, az Egyház teljes életét (nem valami könnyített változatot!), és mindig megtalálni azt a lépést, amelyet meg tud tenni az Egyházhoz közeledő. Segíteni, hogy meg is tudja tenni.

De honnan terem pl. egy kis faluban ilyen tanúságtevő, élő hitű közösség, amelynek tagjai hajlandók a cigányok között inkulturálódni? Ki kell nevelni ezt a csoportot! – adódik a lakonikus válasz. Nincs rövidebb, gyorsabb út? Az inkulturálódás és a tanúságtétel szakaszait nem spórolhatjuk meg.

A 2005 végén megjelent „Irányelvek” a következőket mondják: „Az új egyházi mozgalmaknak, melyeket a Szentlélek ébreszt az Egyházon belül, fontos szerepük lehet a cigánypasztorációban. A rájuk különösen is jellemző erős közösségi szellem, a nyitottság, a rendelkezésre állás és a tagok szívélyessége következtében konkrét lehetőségeket kínálhatnának fel a cigányok érzelmi vallásosságának kifejezésére, elősegítve az evangelizálást, egy kölcsönös munkában.” (ie 78) Európa-szerte láthatjuk, hogy egy Evangéliumból született plébániai közösség, egy-egy régebbi vagy mai megújulási mozgalom lelkiségének erős tanúságtétele képes olyan impulzust adni, amely az első hirdetés pillanatához vezet. Különféle megújulási lelkiségek segítséget nyújthatnak a plébániai lelkipásztor számára is. Foucauld atya kistestvéreinek közösségei jelentős részt vállalnak a cigánypasztorációban (Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban), a maristák (Spanyolországban); Magyarországon a cursilló (Szendrőlád) végez jelentős munkát a cigányok között, a karizmatikus mozgalom (Arlón), a maristák (Esztergomban). Ezeknek a megújulási mozgalmaknak lelkisége képes indítást adni a megtéréshez és az Egyház felé közeledés útján.

Néha úgy tűnhet, hogy sokáig „nem történik semmi”. Mégis a legfontosabb már megtörtént: igazi kapcsolatok születtek, amelyeket nem a szokványos sztereotípiák, nem az előítéletek határoznak meg. Személyes kapcsolatok, ahol másodlagossá válik, ki cigány, ki a nem cigány. Ahol megnyílhatnak a lelkek. Már ezért is megérte. Máskor az események meggyorsítására szolgálhat egy találkozó cigánycsoportok között, pl. összejövetel egy kegyhelyen. Össze lehet kötni műsoros délutánnal. Fontos, hogy a résztvevők ne kényszerüljenek hosszan csak a néző szerepére! Biztosítsunk alkalmat, hogy minél többen szerepeljenek, előadják azt, amit tudnak: énekeljenek, mesét mondjanak. A tánc után nem mindig könnyű visszajönni a komolyabb témákhoz. Legyen benne sok zene, ének, vidámság, de ne maradjon ki a beszámoló a megtért cigányok életéről: „miért szebb az életem, amióta az Egyházban élek.”

Az első hirdetés pillanatában fölébredhet a vágy az egyház életébe való bekapcsolódás iránt. A szentségekre való felkészítés útja a katekumenátus – az Irányelvek szerint (ie 75). A katekumenátus Szentlélek által csiszolt évszázados pedagógiája több ponton alkalmas arra, hogy a cigányokat mélyebben bevezesse az Egyház életébe. Miért érzékenyebbek a cigányok a katekumenátusra?

    A cigányok jellemzője a kitaszítottságérzés, a katekumenátus pedig a befogadás folyamata. (Egyik fő állomása a „befogadás”.) Ezért katartikus élményekké válhatnak számukra a katekumenátus szertartásai.

    A cigányság sajátos tapasztalata miatt érzékeny a közösségre. Lételemük a közösség. A befogadó egyházi közösség mély benyomást tesz rájuk.

    A katekumenátus nem egyszerűen a beavatandót vezeti el a szentség vételéig, hanem segíti kezelni a feszültségeket a gádzsó és a cigány között. A liturgiában ne mellőzzük a lelkipásztor kérdését: „Mi vonz téged az Egyházhoz?”, sem a katekumenek egyszerű, rövid válaszait. (Jól elő kell készíteni!) Ezek a válaszok a templomi közösség számára betekintést engednek a hittanulók lelkébe, a Szentlélek munkájába. Isten felé törekvő testvérként mutatják be a „cigányokat”.

    Az Irányelvek a cigánypasztorációban imádságra hív bennünket, hogy a Szentlélek ébresszen a cigányok között papi, szerzetesi hivatásokat, „amelyek fontosak ahhoz, hogy az Egyház igazi meggyökerezéséről beszélhessünk a cigányok között”. (ie 100)

Irodalom:

André Barthélemy: Cigányország útjain. Abaliget, Lámpás Kiadó, 1992.

Cigány néprajzi tanulmányok 1. (szerk. Bódi Zsuzsanna) Salgótarján 1993, 73–75.

Dúl Géza: Krisztus „Cigányország útjain”, in Vigilia 67 (2002) 667–677; a szeptemberi tematikus számban.

Erdős Kamill Cigánytanulmányai, Békéscsaba, Gyulai Erkel Ferenc Múzeum kiadványa, 1989

Hadházy Antal: A cigányok vallásos kultúrája – a lelkész (egyház) szemszögéből.

Karsai Ervin: A cigány családokról, gyermeknevelési szokásaikról (In: „Senkié vagyok. . .”, Baja 1996. 15–21. o.)

Irányelvek a cigánypasztorációban

Oláh Judit: A hodászi cigányok vallási élete. Studia minoritatum 2. Szekszárd 2001.

Rostás Farkas György–Karsai Ervin: A cigányok hiedelemvilága. Budapest, 1992.

Sir Angus Fraser: A cigányok. Budapest, Osiris Kiadó 2006.

Várnagy Elemér (szerk.): Romológiai alapismeretek. Budapest, Corvinus, 1999.

Várnagy Elemér: Cigány fiatalok a nagyvilágban. Abaliget, Lámpás Kiadó, 1993.

Szuhay Péter–Fleck Gábor–Kőszegi Edit–Kőszegi Gyula–Fátyol Tivadar (szerk. Fleck Gábor) „A roma kultúra virtuális Háza” című DVD: Ezen található a legteljesebb bibliográfia, fotótár, zene-, vers- és táncgyűjtemény. Készült az Európai Unió és az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium megbízásából Macrobite Bt. 2006.

Néhány lelőhely az interneten:

www.romaweb.hu Kiadja: Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium

www.romnet.hu Kiadja: RomNet Média Alapítvány Profil: hírek, jegyzet, Ki kicsoda a romáknál?

www.amarodrom.hu Kiadja: Amaro Drom – Ember az emberért Alapítvány Profil: részletes havilap archívum,  képtár

www.roma.hu Profil: fórum, sajtófigyelő, fotógaléria

www.kurtlevin.hu; www.imninalu.net

^* A szerző az MKPK cigánypasztorációs referense