|
KULTÚRA ÉS ÉLET
Szabó Ferenc NAGY GÁSPÁR (1949–2007) Emlékezés és baráti búcsúzás vízkeresztkor Vízkeresztkor írom ezeket az emlékező sorokat: Nagy Gáspár január 3-án hagyott el bennünket. Majd 16-án a Farkasréti temetőben lesz a búcsúztatás, utána a vasi Nagytilajban ősei mellé temetik. Vasi gyökereit (Bélbaltaváron született földműves családból) gyakran emlegette verseiben, vallomásaiban, vagy amikor nekem, „földijének” (a zalai-göcsejinek) dedikálta könyveit. Most még a karácsonyi hangulat vegyül a fájó gyászba. Felszikráznak a Gazsi által oly sokszor megénekelt gyermekkori karácsonyok. Kristály-havazás idején is májusi születésére gondol: a saját születés és a betlehemi esemény gyakran összeolvad különös montázsokban. Májusi-karácsonyban című verse így indul:
Szőlőbontáskor, májusi-karácsonyban
Anyámat derékon vágta a szózat, és a befejezés:
Szőlőbontáskor, májusi-karácsonban Mindjárt e vers szomszédságában az éppen megszületettről szól a vízkeresztet idéző Amíg a bölcsek ideérnek. De ez már a jövőt is sejteni engedi, kicsit Babits Csillag után című költeményére emlékeztetőn. Király se, koldus se,
magam se, más se lehetek! . . .
Anyám vére a hóban,
S amíg rágom az emlőt, . . .
Amíg a bölcsek ideérnek,
A Gyermek születése, a betlehemi csillag és a jászol jelentős metafora lesz Nagy Gáspár költeményeiben: a saját sorsát példázzák. Ő is követte a betlehemi csillagot, mint Babits a bölcseket idézve; a nagybeteg költő már csak a kereszten találkozott Jézussal. Nagy Gáspár szüleitől, őseitől magával hozta a hitet, amelyet aztán Pannonhalmán öntudatossá érleltek a bencések. Hite nem volt oly küzdelmes, mint Babitsé. De élete utolsó fél évében ő is megtapasztalta a rettenetes szenvedést, a fokozatos kisebbedést. Ő is „csont, bőr és fájdalom” lett, mint Babits a betegágyon. Hittel, keresztényi megadással vállalta sorsát, ahogy júliusi (talán utolsó?) versében már megírta: Tanulom már. . . (Hitel, 2006. szeptember)
Itt mifelénk a halál kutyája ugat, . . .
két kezemen számolom halottaimat, . . .
Kórházi ágyán számolgatta költők, írók halálát, akik előtte mentek el. Amikor karácsony előtt a kórházban meglátogattam (már rettenetesen sovány volt, de még figyelt a világ eseményeire), megjegyezte: „Határ Győző is elment.” Igen, számolta „halottait”, és készült a bizonytalanul biztos végre:
. . .Tanulom már a néma harangok szavát. . .
Még pár tucat éjszakát „le kellett győznie”, egyre erőtlenebbül; a kórház és a budakeszi otthon között „ingázott”, miközben egyre fogyott testi ereje. A kórházi látogatás alkalmával elvittem neki a Szent Útravalót. (Közölte, hogy egyik rendtársam már korábban otthon kiszolgáltatta neki a betegek kenetét.) Most nincs itt a helye és ideje Nagy Gáspár költészete, életműve méltatásának. Ezt részben elvégezte a kiváló irodalomkritikus, Görömbei András kismonográfiája (Nagy Gáspár, Kalligram, Pozsony, 2004.) De mivel most a karácsonyi ünnepkört zárjuk, idézem még Gazsi híres Jegyezvén szalmaszállal című versét, amely kifejezi a költő világnézetét, és kiválóan jellemzi korunkat is:
– . . . mindig és mindig:
– . . . kívül és belül:
Sötét, tragikus korunkban, hazánkban a lelkiismeret szavai voltak költészete, prózai megnyilatkozásai. Gyerekként éppen csak hallott 1956-ról, de felnőve hűen őrizte 56 igazi szabadságüzenetét, és ezért zaklatást, üldöztetést is vállalt. Ahogy az értő jó barát írta fel róla szóló kismonográfiája borítójára: „Személyisége, művészete tisztaságot sugároz és követel. . .” Görömbei Andrást idézem még: „Motívumrendszere szuverén belső világának tükre, s mivel költői személyisége egyaránt érzékeny a múltra és a jelenre, s mivel morális igényessége nyílt szólásra ösztönzi, költészetében Magyarországnak az emberi magatartásokban is tetten érhető erkölcsi válsága erőteljesen és éles kritikai fényben mutatkozik meg.” (Görömbei A.: Nagy Gáspár, 217–218)
Gazsikám! Most nagy szeretettel búcsúzom Tőled. Mikor kezed a kezemben pihent ott a kórházban, amikor utoljára láttuk egymást, arra gondoltam (lám milyen önző az ember!), hogy ilyen szép halált kérek én is az Úrtól. Szép? A halál sohase szép önmagában, hiszen szakadás, elszakadás az élőktől, szeretteinktől; de ha Jézussal halunk meg, átmenet a teljesebb életbe. Ezt hitted Te is, hiszem én is. Gazsikám, Te megtanítasz bennünket meghalni. Úgy gondolom, a Neked kiszabott pályát befutottad, küldetésedet teljesítetted. Az Úrnál, mint írtad, „nincs semmi idejekorán”. Valóban „beértél” az aratásra. Lélekben most újra megszorítom ernyedő kezedet: Isten Veled!
Bárdosy Éva TEREMTŐ SZAVAK TUDÓJA Tisztelgés Lázár Ervin emléke előtt Életrajza így kezdődik. 1936. május 5-én született Budapesten, de szülőföldjének Alsó-Rácegrespusztát tekintette. Itt élt ugyanis egész gyermekkorában – 1951-ig – az intézőlakásban egy olyan „pusztán”, amely még Illyés Gyula szülőföldjéhez (Puszták népe) képest is „alsó” volt. Édenkert volt mégis ez a vidék, amelynek a szerző meséiben megjelenő égi mása Rácpácegres: sok jó és egypár kevésbé jó ember lakóhelye. Igazi tanítói a munka szünetében meséket mondó kocsisok, favágók voltak, akiktől nemcsak mesélni tanult, hanem azt is, hogy a mese maga az igazság. A leckéhez hozzátartozott az a tanulság is, hogy a néhány Pácegresinek köszönhető „fenékig rossz” következményeit bizony a jóindulatú Rácegresiknek is viselniük kell. Szekszárdon, Tolna „fővárosában” érettségizett, a budapesti ELTE bölcsészkarán szerzett magyartanári diplomát, bár eredetileg újságírónak indult. Szakmai gyakorlatot Nyíregyházán végzett. Szerződést kapott Pécsett az Esti Pécsi Naplónál, majd munkatársul szegődött a Dunántúli Naplóhoz és a Jelenkorhoz is, mígnem egészen az írásnak szentelte magát. 1989 és 1996 között sok lapnál dolgozott (többek között Új Időknél, a Magyar Fórumnál, a Magyar Naplónál, a Pesti Hírlapnál, a Magyar Nemzetnél s a Hitelnél). Tagja volt a Magyar Újságírók Országos Szövetségének, a Magyar Írószövetségnek, a Magyar Művészeti Akadémiának. Sosem fontoskodott; az olyan feladatoktól, hogy ő ítéljen oda ösztöndíjakat, hasonlókat, kifejezetten menekült. Többféle díjjal, kitüntetéssel jutalmazták (például Andersen-diploma, Év Könyve-jutalmak, az Év Gyermekkönyve-kitüntetések, József Attila-díj, a Művészeti Alap Irodalmi Díja, Állami Ifjúsági Díj, Déry Tibor-jutalom, Soros Alapítvány Életműdíja, MSZOSZ-díj és a Kossuth-díj, amit nyugdíjazásának évében kapott), de még sokkal többet is megérdemelt volna. Igazi jutalma az őt szeretők és tisztelők szemében – úgy vélem – sokkal inkább az, hogy neki bizonyos értelemben sikerült jobbá tennie a világot, miközben egyik hírhedt mesealakja (Rimapénteki Rimai Péntekh) folyton kudarcot vallott ebbéli törekvéseiben. A világnak arra a részére gondolok elsősorban, amelyik Lá- zár-meséken nevelődött. Aki olvasott a hétfejű tündérről, már nem teheti meg, hogy ne vigyázzon a jóságos tündér maradék egy-fejére együtt mindazokkal, akik szintén ismerik ezt a mesét. Márpedig ez az őrzés nemcsak „lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, vassal, vérrel, vencsellővel” történik, hanem „szeretettel” is. A rácpácegresi Andersen azonban féltő gonddal őrködött magán a szeretet fogalmán is. Elég, ha Dömdödöm hallgatagságának okára vagy erre az általa is „galádnak” minősített mesére gondolunk: A kislány, aki mindenkit szeretett. Még egyetemista korában írta A molnár fia zsák búzája című mesét, amiről a legelszántabb Lázár-rajongók sem mondanák meg, hogy az első fecske: beleillik a „legnagyobb” mesék sorába, és a szomorú végűek közé tartozik, amelyeket, sajnos, nem lehet jóra változtatni, bármennyire kérlelik is a gyermekek az író bácsit. Nem volna könnyű időrendet fölállítani a mesék és a csak felnőtteknek szóló novellák között, mert az író például a második elbeszélő kötet végéhez csatolta első meséit, és egyébként is sok-sok átszövés figyelhető meg a kommunikáció jó néhány szintjén e két fő műfajba tartozó írásai között. Művei később sem csupán feszegetik az égetően nehéz kérdéseket, hanem segítenek a megoldás meglelésében is. Nélkülük mindenesetre sokkal nehezebb volna rájuk találni. A megoldások néha egészen konkrétak, mint abban az esetben is, amiről egy anyuka számolt be. Olyan anyuka, akinek a családjában sokat forgatják Lázár Ervint: „Ránk bízták a kétéves unokatesót. Amint édesanyja kitette a lábát, a kicsi vigasztalhatatlan sírásba fogott. Csabi, a családba tartozó hároméves, nézi a kicsit, majd kijelenti: Nem bírom a hisztit! Magyarázom, hogy Nórikának hiányzik a mamája, s emlékeztetem Csabit a maga óvodakezdő sírására. Én megvigasztaltam magam – mondja önérzetesen, majd a kérdésre, mivel lehetne Nórit megvigasztalni, gondolkodóba esik. A kislány eközben fáradhatatlanul ismételgeti: Inkább anyához! Csabi gondol egyet: Nórika, tudod mondani, hogy százarcú boszorkány? A kislányban bennreked a hang. A kisfiú kézen fogja, s mennek játszani.” A varázsszó, ami a kislányt megvigasztalta, Lázár Ervin egyik csodája. Mert a százarcú boszorkány talán a meseirodalom első olyan vastagon negatív hőse, akit korábbi áldozatai, Szegény Dzsoni és Árnika átcsábítanak a jó oldalra. A szerző ugyanis – aki a meséket általában egy vagy több gyermek-társszerzővel alkotja – még a hatalmát vesztő boszorkányt is megsajnálja, és megérezteti vele, mennyivel jobb, ha szeretik az embert, mint az ellenkezője. Hősei barátaink lettek. Hallottam házaspárról, ahol az asszonyt Zsebenci Klopédiának, a férjet meg Berzsiánnak hívják, pedig a róluk szóló mesében (Berzsián és Dideki) ez a két szereplő nem is jut el a házasságig. Lányomat gyermek- és kamaszkorában Dömdödömnek becézték. A mesehősök szinte kivétel nélkül – a szerző bevallása szerint is – magukon viselik alkotójuk vonásait. És valóban nem nehéz elképzelni Lázár Ervint, amint Dömdödöm módjára takarékosan bánik a szavakkal, s közben arra törekszik, hogy mindig eredeti, pontos jelentésük szerint használja is őket; később olyan helyzetbe kerül, hogy vágyik a magányra, ám egy idő múlva elkezdenek nagyon hiányozni a látogatók (Bab Berci, Berzsián); „verseit” – Lázár Ervin ilyet valójában sosem írt – az anyaföldbe veti, hogy onnan keljenek ki. Már tudniillik, ha jó a vers, akkor „rügyezik, kibomlanak a levelei, virágzik, áradnak benne a nedvek, zöldell, fénylik, ragyog. És akkor már kit érdekel, hogy ki vetette. Az a fontos, hogy az emberek magukba szívják belőle a ragyogást.” Ezt nála jobban még Pálinkós Gyurka sem tudta megtenni, a teljesen mellékes és titkos költő. Van-e ember, aki nem érzi rokonának a hirtelen haragú Östör királyt, aki viszont föl-föllobbanó haragját bölcs szabályokkal tudta kezelni? Ez a hirtelen harag másként működik már a teremtő szavak tudójában, Berzsián költőben, mert az ő kimondott szavai a mesében létre is hozzák azt, amit kijelentenek. A fűzfán fütyülő rézangyalok fülsiketítő koncertjéről olvasva azonban mindnyájan szorongva gondolhatunk arra, mi történne, ha minden átok, rossz kívánság, amelyeket szíre-szóra kimondunk, megvalósulna, életre kelne. A mesében – és itt bármelyik Lázár-novellára is gondolhatunk – bármi megtörténhet: a nagyon testvérek belátják, hogy a családjukra jellemző jegy nem átok, hanem áldás. Rézbányai Győző kigyógyul a sértődöttségéből. A Fiú és Bedebunk Sária boldogan élnek, míg meg nem halnak. Bederik Duri kínjában világgá megy, Dideki kislány létére minden erőszak nélkül legyőzi Áttentő Redázt, aki sötétségbe borítaná az egész világot. Utolsó Szaurella uralkodása azonban nem szűnik meg a Bab Berci-mesék végén. A Négyszögletű Kerek Erdő lakóinak minden tudásukat, szakértelmüket be kell vetniük, hogy átmenetileg megszabaduljanak kegyetlenségeitől. Az akció jól sikerül, még jutalmat is kapnak a királynőtől. Ajándéka túlsúlyként veszélyezteti a repülőgépen menekülőket. A sok aranyat kidobják persze, és reménykednek, hogy nem üt agyon senkit. Illetve azt még inkább remélik, hogy Utolsó Szaurella tényleg az utolsó lesz végre a rossz királyok fajtájából. Lapázi Lopez ellentolvajnagy néhányszor kénytelen belátni, hogy „az emberekkel nem lehet büntetlenül jót tenni”, de Lázár Ervinnel együtt jól tudjuk, hogy a Lapázi Lopez-félék azért továbbra is jót fognak tenni az emberekkel. Ahogyan ő sem tudott mást tenni. Valaki majd mérleget készít mesealakjairól, elbeszélései hőseiről, és kideríti, hogy sokkal többen vannak köztük azok, akikkel be lehet népesíteni a négyszögletű kerekerdőt. Ugyanis ott „viselkednie” kell mindenkinek. Oda egy Utolsó Szaurella be sem teheti a lábát. 2006 májusában betöltötte a hetvenet. Szívműtét után buzgón tervezte, hogy befejezi azt a novellafüzért, amelyet tíz éven át készített. A mesékkel akkor éppen várakozó állásponton volt, mert nem volt körülötte kisgyermek. Anélkül pedig hiányzott az ihlet. . . A Budai MÁV-kórházban gyógyították. Közeledett a karácsony, de azt már nem ünnepelhette együtt szeretteivel. Hazahívta a Négyszögletű Kerek Erdő. Lázár Ervin életműve felbecsülhetetlen magyar irodalmunkban. Még nem szóltam arról a szívós munkáról, amellyel a népi mesemondó zseni, Ámi Lajos meséit feldolgozta, népszerűsítette, bemutatta nekünk (Az aranyifjítószóló madár). Ámi Lajos keresztlánya a gyönyörű Bedebunk Sária, aki éppen ettől eleve sérthetetlen is. Lázár Ervin a nyelv virtuóza a szójátékokban, a rokon értelmű szavak megmutatásában is: a Fába szorult hernyó című mesében a sírással kapcsolatos magyar szavak rekordja található. Ezért is sok hálával tartozunk emlékének. Legnagyobb érdeme mégis az, hogy segít nekünk a gyermeki lelkület megőrzésében. Ez az a lelkület, ami a túlélésre, az újjászületésre, az újrakezdésre a legnagyobb biztosíték. Az élet számtalan mozzanatában felmerülő nehézségek idején vannak mintáink, mert ő megírta őket. Nem vesztegette el a tehetségét, felbecsülhetetlen ajándékot kaptunk tőle. Hogyan is tudnánk megköszönni?
Róna Judit VAN GOGH BUDAPESTEN
„Úgy érzem, örök vándor vagyok,
„Nem szabad azt hinni, hogy azok, akik egészségileg egészen vagy félig tönkrementek, a festészet szempontjából mit sem érnek. Kívánatos, hogy az ember legalább a hatvanadik életévét elérje, és szükséges az ötvenediket elérnie, ha a harmincadik éve körül kezdte. De az már egyáltalán nem szükséges, hogy tökéletesen egészséges is legyen. Lehet mindenféle baja, ettől a munka nem szenved hátrányt. Ellenkezőleg, az ideges ember érzékenyebb és finomabb.” – Így ír van Gogh öccsének, Theónak 1886–1887 táján. Az 1853. március 30-án született Vincent van Goghnak nem adatott meg, hogy az általa kívánatosnak mondott legalább ötvenedik életévet elérje: 1890. július 29-én, 37 évesen hunyt el (július 27-én pisztollyal meglőtte magát). A rövidre szabott életidő műve: körülbelül 900 olajfestmény, hozzávetőleg 1000 rajz és akvarell és több mint 800 levél, amelyeket, bár nem irodalmi becsvágy, hanem a másfajta önkifejezés, a beszélgetés égető szüksége hajtott, mégis valódi irodalmi értéket képviselve, éppoly kifejezően vallanak egy jelentős művész küzdelmes életéről és alkotómunkájának gyötrelmeiről, mint a festmények, rajzok, amelyekről szól bennük. „Nekem mindig úgy tűnt, hogy mikor egy művész bemutatja alkotását a közönségnek, jogában áll magánélete belső vívódásait (melyek közvetlenül és meghatározó módon összefüggenek a mű megszületésének sajátos nehézségeivel) megtartani magának.” De akárhogy igyekezne „megtartani magának”, nem lehet, hiszen minden alkotása „beszédes”, sőt olykor „kiáltó” vallomás e belső vívódásról. S hogy erre maga is rádöbbent, azt egy másik, ugyancsak Theónak írt levél megfogalmazása is bizonyítja: „. . . egy művész alkotása és a magánélete olyan, mint egy szülő nő és a gyermeke. Megnézheted a gyermeket, de benézhetsz a nő alsószoknyája alá is, hogy lásd, véres-e.” Valóban, benézhetünk, csakhogy, aki a lényeget keresi, nem kutakodik alsószoknyák alatt. . .
Élete kétségek, nyomorúság, magány, számkivetettség, betegségek és krízisek sorozata – mégis „kerek, tökéletes” élet és mű, minden fájdalmával együtt. A szenvedést a legnemesebb célra „használta”: az alkotásra, a munkára; és a kínlódás soha nem ölte ki belőle az együttérzést, s a betegséget is – kíméletlen őszinteséggel – képei javára igyekezett fordítani. „Nem az az érdekes, hogy kiállít-e az ember vagy sem, hanem hogy alkosson, és akkor joga van békében szívni a pipáját…” – mintha ezt sugallná az Önarckép pipával (olaj, vászon, 1886), a „szokványos”, öltönyös 19. századi portré, melyről talán csak a művész szeme, tekintete, a szemöldökök közt húzódó mély ránc árulkodik.
Szeretek egyedül, a magam üteme szerint nézni kiállításokat. Először mindig végigfutok a termeken, minden festményre, rajzra, litográfiára egy-egy hosszabb pillantást vetni, hogy azután még kétszer-háromszor is körbejárva, hosszabban időzzek azok előtt a képek előtt, amelyeket igazán szeretek. Gyerekkorom óta így rohantam végig olykor egész múzeumokat, hogy „megkeressem”, kiválasszam a sok közül azokat a képeket, amelyeket valóban meg akarok nézni. Így üldögéltem órákat, anélkül, hogy észrevettem volna az idő múlását, Rembrandt megrendítő önarcképei és Turner varázslatos festményei előtt. A Szépművészeti Múzeum ezt az önfeledt bámészkodást, sajnos, nem biztosítja, hiszen nem hogy leülni, de még hosszabban álldogálni is szinte alig-alig lehet egy-egy kép előtt, annyi ember zsúfolódik a termekben. De azért mégis sikerült – sokszori kerengés után – kiválasztanom a van Gogh-képek közül is azokat, amelyeket látni-érzékelni, valóban „magamba szívni”, „hazavinni” vágytam. Az is kedvemre való volt, hogy a kiállító terem sötétjében a kavargó embertömeg kevésbé zavarta a megvilágított képek látványát-élvezetét. Hadd sorolok fel néhányat, amelyeket „megkerestem/megtaláltam” magamnak a mintegy 70 kép közül: a Virágos rét (olaj, 1887, Párizs) kis tanulmánya impresszionista hatásról tanúskodik; a Varró nő (fekete kréta, akvarell, 1881) szikár, „hegyes” arcú asszonyt, tipikusan holland témát ábrázol, a brabanti típusú sorozat darabja; Az örökkévalóság kapujában (litográfia, 1882), melynek később a Kimerülés címet adta: egy elkeseredett férfi tenyerébe hajtja fejét, az arca nem is látszik, csak a mozdulat kifejezőereje élteti a képet, akárcsak a Bánatét; a Vízimalom Gennepnél (olaj, vászon, 1881) visszafogott ábrázolásával és színeivel, a folyó vízében tükröződő malom képével igazán magával ragad; a két olajfákat ábrázoló festmény (1889) örvénylő, körkörös ecsetkezelése, vad mozgalmassága szinte szétfeszíti a vásznat. Az olajfák, van Gogh egyik kedvenc témája, a provance-i táj meghatározó elemei. Itt állítólag – magam nem jártam még arra – nincsenek színek, csak igen erős fény, amely mindent magába szív – s éppígy van Goghnál nincs árnyék, csak fény és erős színek. Az olajfák – melyek a természet állandó körforgásának szimbólumai, másrészt fölidézik Krisztus szenvedéstörténetét, s a megváltásban bízó ember reményét – van Gogh szerint önmagukban elegendők, hogy vallásos képzeteket keltsenek, épp ezért nincs szüksége bibliai jelenetek ábrázolására. A Virágzó gesztenyefaágak (olaj, vászon, 1890) izgatott, nyugtalan kép, ellentétben a csendéletek megszokott nyugalmával; s a „gyászos fenyők” (Út fenyőfákkal – fekete kréta, 1889), a saint-rémyi elmegyógyintézetben betegségéből lábadozó festő megrendítő képe. Vajon hogyan jut el az evangélikus lelkész fia, hogy életét, ha rövid időre is, egy prostituálttal kösse össze? Maga adja meg Theónak a választ: „. . . megkérdem önöket – önöket, akik olyan nagy súlyt fektetnek a társadalmi formákra, a műveltségre, éspedig joggal –, hogy mi az erkölcsösebb, gyengédebb, férfiasabb dolog: elhagyni egy asszonyt, vagy pártját fogni az elhagyottnak? Ezen a télen találkoztam egy terhes asszonnyal, akit elhagyott az a férfi, kitől a gyermeket testében hordozta. Terhes asszony, aki az utcán barangolt télen. A kenyerét kellett megkeresnie, nem kell mondanom, hogyan. Alkalmaztam, mint modellt … őt és gyermekét, Istennek legyen hála, az éhségtől és hidegtől megvédtem azzal, hogy kenyeremet megosztottam velük. . . Úgy hiszem, minden ember, aki ér annyit, mint cipőjének bőre, ugyanezt tette volna ilyen esetben. Cselekedetemet olyan egyszerűnek és magától értetődőnek találom, hogy úgy gondoltam, megtartom magamnak az egészet. Modellt állni nehezére esett, de azért megtanulta, és én annak következtében, hogy megfelelő modellem volt, haladtam a rajzolásban. Ez az asszony úgy ragaszkodik hozzám, mint egy szelíd galamb. Magam részéről csak egyszer nősülök, és miként tehetném ezt jobban, minthogy összeházasodom vele, mert csak így segíthetem tovább. Különben a nélkülözés visszaviszi ismét arra az útra, amely a mélységbe vezet.” (1882. tavasz) Ám ott rejtőzik az az igazság is, amit a szeretett testvér ír: „Azt mondhatnánk, két ember lakozik benne. Az egyik csodálatosan tehetséges, elbűvölő és gyengéd, míg a másik önző és kíméletlen. Váltakozva tűnnek elő, és egyszer így gondolkodik, másszor amúgy, az érvei egyszer valami mellett, majd ugyanúgy valami ellen szólnak. Sajnos, ő önmaga legnagyobb ellensége, hiszen nemcsak mások életét nehezíti meg, hanem a sajátját is.” Vincent csalódik – „megbízhatatlan”, jelenti ki a lányról –, s szétválnak útjaik Siennel (akit ő leveleiben Christine-nek nevez). Ám az eltiport gyengeséget tovább őrzik az olyan művek, mint a Bánat (litográfia, 1882), melyen a meztelenség kiszolgáltatottsága, a magába záródó, mozdulatlan alak megrendíti a nézőt. („Azért, mert annyi gyengét láttam eltiporni, némileg kételkedem abban, amit haladásnak és műveltségnek neveznek. Hiszek ugyan a műveltségben, még a mi korunkban is, de csak abban a formájában, amely az igazi emberszereteten alapul.”) Valamennyi művéből elementáris erővel árad a magány, akár harsányak, akár visszafogottak a színei. A két levágott fejű napraforgó (olaj, vászon, 1887) tobzódó színei is már magukban hordozzák az elmúlás szomorúságát, ahogyan maga is bevallja: „Szerettem volna még napraforgókat festeni, de elvirágzottak… Vannak pillanatok, amikor rettenetes világosság száll meg, amikor a természet olyan szép, mint ezekben a napokban, és ilyenkor már többé nem is érzem magam, a festmény mintegy álomban jön létre. Azt hiszem, ha az évszak elromlik, a búskomorság ideje következik.” Bár, sajnos, egyik legkedvesebb van Gogh-képemet – a levágott fülcimpájút, mely a Gauguinnel való művészbarátság megszakadásának fájóan groteszk dokumentuma – nem láthattam itt a kiállításon, azért mégis örülök, hogy van Gogh – aki képeit, gyakorta élénk vörös festékkel, úgy szignálta, mintha közeli barátunk lenne: Vincent – ennyi képpel is „ellátogatott” Magyarországra, melyek egy-két órára felkavaró, ám mégis zavartalan élményt nyújthatnak ebben az oly kevéssé zavartalan világban.
(Az idézetek lelőhelye: Van Gogh válogatott levelei. Válogatta, fordította, az előszót és a jegyzeteket írta Dávid Katalin. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1964. 65.)
Horváth Árpád
FILMEKRŐL LONDONBÓL A hallatlan csend Philip Gröningnek 16 évet kellett várnia arra, hogy filmet forgathasson a keresztény világ egyik legszigorúbb rendszabályú monostorában, Chartreuse-ben. Amikor a filmrendező ugyancsak szokatlan kérésével beállított a karthauzi szerzetesekhez, a filmkészítés lehetőségét a monostor lakói nem zárták ki, a fiatal filmes lelkesedését látva azonban a rendi vezetés úgy ítélte meg, hogy túl korai lenne még a filmkészítés, inkább várnak vele néhány évet. 16 évvel később elkészült a film, amelyet 2005-ben, a velencei filmfesztiválon az év legszokatlanabb filmjének neveztek, és azóta begyűjtött néhány elismerést világszerte. A Die Grosse Stille (Into Great Silence) majd háromórás film, mindenesetre talán még három emberi szó sem hangzik el benne. És még azt sem lehet mondani, hogy a képek különösképpen beszédesek volnának. Vannak benne szép képek. A természet, az Alpok vonulatai, tavasz, nyár, ősz, tél, önmagában is szép. Ha ugyanis megállunk, és csak érzékeljük a jelenlétet, azt, ami van, és ahogyan van, feltárulkozik a szép. Philip Gröning ezt csinálja kamerájával. Filmmé teszi azt, ami van, és ezt olyan ügyesen teszi, hogy amit látunk, az csakugyan szép. De a szép még mindig nem a film lényege. A filmrendező szándéka minden bizonnyal a karthauzi szerzetesek életének lényege, a csend ízlelgetése volt, és ezt lehetne-e másképp érzékeltetni a nézővel, mint hogy megpróbálja bemutatni a némaságban élő szerzetesek életének csendben úszó egyhangúságát? A monotónia azonban, amiről ez a film szól, problémás valóság. Lehet a csend monoton, azaz egyhangú? Ez ellentmondás. A csend végül is csend, nem egy-hang – nemde? A csend az nincs-hang. Ha, tegyük fel, a csend nemcsak valami negatív, azaz a zaj elképzelt nemléte, akkor a csendnek a hangvilág kategóriáján túl kell lennie. Talán különös, mégis úgy tűnik, hogy bár a hangok önmagukban nem lehetnek a csend szavai, a világ mégis szólhat a csendről. És ez tehát nem is csak negatíve igaz, tehát úgy, hogy valaminek a hiánya megköveteli azt, ami hiányzik. Ha tehát állandóan zajban élünk, egy idő után megeshet, hogy nagyon vágyunk a csendre. Van ilyen, de ezen túl, úgy tűnik, olyan is lehetséges, hogy a csend, lévén bár nem-hang, a hangokon át, pontosabban a hangok által szól, valahogy mégis csak áthangzik az élet monotóniáján. Igen, ez most megint ellentmondásnak tűnhet, hiszen hogyan is lehetne az, hogy a csend, ami nem hang, mégis hangzik valahogy? Nos, Philip Gröning filmje a nézőt mintha éppen a csendnek ezekbe a különös rejtelmeibe szeretné beavatni. Amit a néző lát, illetve hall, az a mindennapi élet egy alpesi monostorban. Végül is semmi rendkívüli nem történik Chartreuse-ben, ha csak az nem rendkívüli, hogy egyáltalán van még ilyen hely, illetve vannak még ilyen emberek, akik ilyen életformára vállalkoznak a 21. század Európájában. Lehet, hogy éppen ez volna a titok nyitja, pontosabban a kérdés, hogy mi az, ami ezeket az embereket ide hozza, el a civilizáció lármás vívmányaitól, önkéntesen a vadonba? Az biztos, hogy a csend nagyon lényeges Chartreuse-ben, minden bizonnyal a legjellemzőbb vonása a karthauzi szerzetesek rejtelmes magányának. És ezt a csendet látjuk-halljuk a filmben, amikor betekintést nyerünk a kolostor mindennapi életébe, amikor látjuk lakóinak összeszedett hallgatását, és halljuk énekeléseiket virrasztásaik, imádságaik, közösségi életük során. A csendről szól az is, ahogy tesznek-vesznek, csoszognak, motyognak a szerzetesek munka közben. Kedves jelenet, ahogyan egy öreg karthauzi megosztja ünnepi vacsoráját a kolostor egérfogó cirmosaival. Persze a maga nyelvén a csendről beszél a szépbe mélyedt környezet is, a hóolvadás, beszélnek a patakok, az égzengés, ahogy az önmagában semmi-rendkívüli megszólal. Philip Gröning filmje fenséges eposz a csendről, ugyanakkor a fenségesség eposza is. Ha valaki rászánja magát erre a háromórás filmre, elmélyült imádsághoz nagyon hasonló élményben lehet része. Betekintést nyerhet a szemlélődő életbe, és ez éppen azáltal történik, hogy megszólal a csend. És ahol a csend megszólal, ott – lehet, hogy elsőre nem úgy tűnik – alapjában véve nagy dolgok történnek: szépség, mélység és rettenet, és ez már a fenséges birodalma. Donny Darko Egy jó filmért néha talán éveket kell várni. 2006 nyarán láttam először, most csak véletlenül találtam rá késő este a BBC egyik csatornáján: Donny Darko. Egy fiatalember, akinek legjobb barátja egy hatalmas, képzeletbeli nyúl, „klepa” fülekkel, kiálló fogsorral, duzzadt szemekkel, és ha „megjelenik”, mindig sötét van. Egy képzeletbeli ronda nyúl, rejtelmes jelen és még rejtelmesebb jövő. Borzalmas egy film. Ha van olyan, hogy kifinomult borzalom, akkor a borzalomnak minimum érdekesnek kell lennie. Ezért nézi az ember. De ami érdekes, az értékes is? Ez nagyon mai kérdés: Mi az, hogy érték? Romboló és felemelő együtt. Mélység és komplexitás. Fizika és metafizika. Jelen és jövő. Időutazás. Végül is, mi az, hogy idő, és pláne, milyen lehet időutazni? – Hogy hülyeség?! – Ugyan, ki ne foglalkozott volna már ezekkel a kérdésekkel? Ott vannak bennünk, pihülj le egy kicsit, fogd vissza a lihegést, és rögtön ott a kérdés: Ennek az egésznek mi értelme? Honnan jövök, ki vagyok végül is, és hová tartok? KI NEM FÉL EGYEDÜL MARADNI? Egyszer megkérdezik Donny Darkót, hogy akkor most hisz Istenben? – „Egyedül kell meghalni” – ez a válasza a zavart szemű fiatalembernek. Most ez válasz, vád, vagy mi? Nem tudom, hogy hogyan van ez; de ha komoly filmről van szó, és valószínű nemcsak a filmművészet esetében, akkor Istent már nem is lehet kihagyni? Annyi mindent elmondtak már róla, annyiszor leírták, tagadták, röhögtek is rajta, szánalmas is volt már sokszor, és mégiscsak: Isten csak nem akar meghalni. Úgy látszik, Isten tényleg nem tud nem lenni. Minduntalan felbukkan, ha más nem, a hiánya követeli meg a jelenlétét, vagy az abszurditás elviselhetetlen üvöltése. A fájdalom legalább annyira, mint az öröm: róla szól. Föltámad. Néha egészen váratlanul, egészen nem kívánt módon, egyszer csak előbukkan, ráeszmél az ember, ott van, mint ebben a Donny Darko filmben. Néha kifejezetten „kellemetlen”, ahogyan nem hagy békén. Isten csakugyan az, aki van, és úgy látszik, van olyan, hogy nincs menekvés. Donny Darko. A filmszakmától eléggé rossz kritikát kapott. Egy repülőszerencsétlenség a kerettörténet, és éppen 2001. szeptember 11. táján szánták a mozik vásznára. Remények voltak, de a terrormerénylet után esélye sem volt figyelmet felkelteni, kasszasiker pedig végképp nem lett. Ettől függetlenül: érdekes. És lehet, hogy érdemes is megnézni. Levél Brezsnyevnek „Levél Brezsnyevnek” (Letter to Brezhnev), angol film, a The Guardian napilappal érkezett. A The Guardian ma liberálisnak számító újság, inkább baloldalra húz, Anglia Népszabadságja. Amíg a potya küldemény kibontásával próbálkozom, kérdem egyik „bennszülött” barátomat, vajon ő mit gondol, mi lehet most az apropója, hogy ez a napilap, amely egykoron a szocializmus ideológiájával is kokettált, most szétküldi ezt a filmet százezer, talán milliós példányban szerte az országban? A barátom, Anthony, Liverpoolban született, és amikor meglátja a film borítóját, felvillanyozva áll neki magyarázni a történetét, hogy ez a film annak idején megmozgatta az egész országot, pedig filmesztétikailag aztán tényleg nem egy nagy szám, tulajdonképpen egy nagyon olcsó film, tele közhelyekkel, és mégis. . . A Letter to Brezhnev 1985-ben készült, egy szovjet matróz, Peter, és egy vidéki angol lány, Elaine, olcsónak induló, aztán egyre nemesebbé váló kapcsolatáról szól. A matróznak egy éj után tovább kell mennie, a lány azonban szerelmes, nem tud magával mit kezdeni, és ír egy levelet Leonyid Brezsnyevnek, a Szovjetunió elnökének, segítségét kérve. Elaine megható egyszerűséggel és őszinteséggel elpanaszolja, hogy ő csak egy munkanélküli lány Liverpoolból, találkozott az ukrán Peterrel, nagyon szeretné őt látni ismét, és ezért mindenki kineveti őt, lenézik, haszontalan álmodozónak tartják. A hidegháború még javában tart, és Elaine levelet kap Brezsnyevtől, benne a repülőjeggyel. A legértékesebb jelenetek ekkor kezdődnek a filmben, amikor már sejteni lehet a végét – és megint csak azt kell mondani, hogy mégis . . ., van benne valami. Liverpool szürke, rendezetlen, távlatok nélküli városnak számított még a nyolcvanas években is. A brit gyarmati világ összeomlása talán Liverpoolt sújtotta a legjobban, hiszen a Kelta-tenger menti város volt egykoron Anglia legnagyobb kikötője, gyakorlatilag innen adminisztrálták a britek a Föld felszínének csaknem egyharmadát; azóta azonban mintha minden csak visszafelé fejlődött volna. Bár felhúztak néhány modernnek számító kocka irodaházat Liverpoolban is, a munkanélküliség mintegy 30 százalékos volt, egészen a kilencvenes évekig. Ebbe a Liverpoolba, ebbe a sárgás-szürkés tehetetlen hangulatba érkezik a szovjet hajó, s a matrózok nekilátnak a szabad éjszakának. Amikor halljuk a nyugati ember lefitymáló arroganciáját, ahogyan szabadságot, demokráciát, jólétet kérnek számon az egyszerű szovjeteken, és ha az ember szétnéz a hetvenes-nyolcvanas évek Liverpooljában, a film magáért beszél. Klisék, olcsó szófordulatok, giccs az egész, és rajta, mégis, áthallatszik az irónia, a megfáradt nyugati civilizáció kritikája, hogy talán nagyobb dolgok is vannak annál, mint amire oly büszkének illett lenni a hidegháború nyugati felén. Elaine, az angol lány élete ugyan miről szól Liverpoolban, a nagy szabadság, nyugati demokrácia közepette? Hogy félreértés ne essék, a Levél Brezsnyevhez nem a Szovjetunió vagy a kommunizmus dicsérete akar lenni, annál inkább a nyugati, öntelt demokráciák kritikája, és teszi ezt azáltal, hogy a film rendezői felhívják a figyelmet arra, hogy az orosz ember is érez, neki is van szíve, és az olyan egyszerű dolgok, mint pl. a szerelem, nagyvonalúság, odaadás, sokkal meggyőzőbbek és hitelesebb értékek, mint a boldogító fogyasztás, a „végtelen” lehetőségek és a mindentől és mindenre szóló szabadság ideológiája. Van ennek még aktualitása?
Kevesebb együttélést, több családot! Az egyháznak joga és kötelessége, hogy védelmezze a családot – katolikus reakciók az együttéléseket szabályozó olasz törvénytervezetre. Február 8-án Olaszországban törvénytervezetet fogadtak el a tartósan együtt élő párok jogaira és kötelességeire vonatkozóan, legyenek azok különböző vagy azonos nemű személyek. Ebben többek között az együtt élő felek örökösödési feltételeiről, munkahelyi vagy lakhatási kedvezményezéséről kívánnak dönteni. A szövegtervezet addig módosítható, amíg a parlament elé terjesztik. Az olasz helyi egyház egy emberként emelte föl szavát az ellen, hogy a törvénytervezet az együttélés fent említett formáinak a férfi és a nő házasságához hasonló jogokat akar adni, s ezzel veszélybe sodorja a társadalom alapsejtjét alkotó családot, megzavarja a fiatal nemzedékeket. A Famiglia Cristiana (Keresztény Család) című képes olasz hetilap „Kevesebb együttélést, több családot” című cikkében így ír: „A kormány veszélyes és kétértelmű utat jelöl meg, nem ad pozitív jelzést a fiataloknak, akik elé kevesebb elkötelezettséggel járó és kevésbé szilárd modellt állít követendő példának. Ezzel alternatívát kínál fel a család helyett, amely nélkül egyetlen ország sem építheti a jövőjét.” Az olasz társadalomban komoly vitát váltott ki a törvénytervezet, míg egyes politikai körök az egyházat illetéktelen beavatkozással vádolják. Vincenzo Paglia, Terni püspöke ezzel kapcsolatban elmondta: rövidlátó, balga és az egyház szabadságát korlátozó hozzáállásról van szó, hiszen a véleménynyilvánítás alapvető emberi jog, senkire sem tehetnek szájkosarat. Az lenne a baj, ha az egyház nem beszélne, nem fejtené ki álláspontját erről a fontos elvi kérdésről. A Vatikán politikai-vallási napilapja, a L’Osservatore Romano „Az igazság a családról. Házasság és együttélés XVI. Benedek pápa szavaiban” címmel füzetet adott ki, amelyben összegyűjti a szentatya erre vonatkozó megnyilatkozásait, aggodalmát az együtt élők jogait szabályozó törvények miatt. (Vatikáni Rádió)
Szabó Ferenc ÚJABB DOKUMENTÁCIÓ SZABÓ LŐRINCRŐL A 70 éves Kabdebó Lóránt, Szabó Lőrinc szellemi hagyatékának fáradhatatlan felkutatója és kiadója, ismét két kötettel ajándékozott meg bennünket: 1. „Ritkul és derűl az éjszaka”. Harc az elégiáért. Csokonai Kiadó, Debrecen, 2006, 320 o. 2. Szabó Lőrinc „pere”. Argentum, 2006, 529 o.
1. Az első kötetben különböző folyóiratokban megjelent tanulmányait gyűjtötte össze, amelyek Ady, Kassák, Szabó Lőrinc és mások költői művének elemzésével a huszadik századi irodalom modernségének jellegzetességeit vázolják. Szerintem (számomra) a legérdekesebb fejtegetései Szabó Lőrinc költészetére vonatkoznak. A kötet végén olvasom a figyelemre méltó tanulmányt – „Isten és világ”. Szabó Lőrinc metafizikai távlatai –, amely a József Attila centenáriumán a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen 2005. szept. 15–16-án rendezett konferencián (Találkozások. József Attila és a XX. századi Isten-kereső költészet) hangzott el. Megjelent már a Vigilia 2006/4. számában (290–296). Szabó Lőrinc a húszas évek második felében egy könyvet és egy részletes tanulmányt szentelt Ady istenes verseinek; ebben saját hitéről/hitetlenségéről is vallott. „Az Isten az irodalomban” c. cikkében írta: „Ady Endre a legnagyobb magyar vallásos költő. Igen, a természettudományos gondolat-éra legnagyobb költői reprezentánsa, az erotikus, forradalmár és istentelen Ady: a félreértett Ady: a legnagyobb vallásos lírikus.” Szabó Lőrinc egyik töredékében, amelynek az Isten címet szánja, így jellemzi önmagát: „Nem hiszem már vagy húsz esztendeje, s mennyit foglalkozom vele!” (Kabdebó, i. m. 310.) Nagyon fontos Szabó Lőrinc hívő hitetlenségének megértéséhez egyik 1940-es rádióelőadása, amelyet Kabdebó ismertet. (A két előadás 1940 húsvétján és pünkösdjén hangzott el a Budapest I. hullámhosszán.) A költő a költők Isten-értelmezéséről eszmélődik: a bibliai Jóbtól Lucretiuson és Ágostonon át Verlaine-ig az Isten és az ember viszonyát, a vallásos ember istenélményét és hitét elemzi. Verlaine-t, a szimbolisták egyik vezérét, a modern Jóbot „egyik legnagyobb keresztény költőnek” mondja. Kabdebó érdekes adalékkal szolgál. Az ötven évvel ezelőtt, 1957-ben elhunyt Szabó Lőrinc temetését Joó Sándor pasaréti református lelkész végezte, és igehirdetésében Jób 19,25-öt választotta: „Tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. . .” A lelkész nem ismerhette a rádióelőadás eddig publikálatlan szavait, ahol Szabó Lőrinc az Istennel viaskodó, gyötrődő Jóbról beszélt, mégis találóan vonatkoztathatta az elhunytra Jób szavait: „Tudom, hogy merész ez a kijelentés, de van alapja: Isten szava, Igéje, ígérete.” Még mindig az első kötetben olvasom (65kk.) a „Szergej Jeszenyin utolsó éjszakája” c. fejezetet. Ez az értékes dokumentum (kilenc vers és egy fejelés) gyorsírásban maradt fenn. Témájuk: Jeszenyin halotti versei. Kabdebó jól sejti, hogy itt fikcióról van szó: Szabó Lőrinc versei őróla, magáról a költőről szólnak. Jeszenyin Szabó Lőrinchez jutott jegyzetei, amelyek halála előtti lelkiállapotának változásait rögzítik, Szabó Lőrinc kreációi, éspedig az 1928–29 körüli időből, amikor a Te meg a világ ciklus versei keletkeznek: ez „a magyar költészet egyik magaspontja”. Kabdebó a ciklus versfogalmazványait elemzi (mert a költő nem „tisztázta” le a verseket). De „a torzó talán tanúságul szolgál arra, hogyan készültek a Szabó Lőrinc-versek. Avagy mégis született belőle valami? A Tücsökzene Az elképzelt halál című fejezete, az 1947-es első változat zárása.” Szabó Lőrinc maga a Vers és valóságban, nagyobb versei születésének magyarázatában, ezeket írta: „A most következő négy vers összefüggő zárórészt alkot, tehát ellensúlya a nyitánynak. Lényegében véve egy materialista-panteista megsemmisülés leírt elképzelése.” Majd utal a rovaroknál megfigyelhető átváltozásra, illetve régi felfedezésére, hogy ti. „minden halál fulladásos halál”, amiről Bajrám ünnepén c. verse szól. A bárány halálában a magáét látta. Kabdebó megjegyzi, hogy ezt a verset olvastatta fel magának Szabó Lőrinc halálos ágyán feleségével a Gömöri-klinikán, illetve amikor a fulladásos halálról szóló résznél nem bírta tovább olvasni, az utolsó két szakaszt G. E. doktornő olvasta fel. Kabdebó szerint „búvópatakként mindenképpen ez a Jeszenyin halálát elképzelő pszicho-biofilozófiai vázlat tört a Bajrám ünnepében is és Az elképzelt halálban is felszínre”. „Mondhatnám azt is: a Jeszenyin utolsó éjszakája versciklus végső kidolgozása a Szabó Lőrinc-i költészet egyik legszebb darabja, Az elképzelt halál.” (Kabdebó, i. m. 78–82.) 2. Szabó Lőrinc „pere” c. vaskos kötetében Kabdebó Lóránt fél évszázados munkássága során összegyűjtött dokumentumok, írásos és szóbeli emlékezések alapján bemutatja Szabó Lőrinc költői pályáját, különösen is bőven tárgyalja az életrajz neuralgikus pontjait: a Vezér (nem a Vezérhez!) című vers történetét, utóéletét, a költő ellen felhozott vádakat: náciszimpatizáns antiszemita volt, verset írt Hitlerhez. . . A könyv nemcsak ismerteti Szabó Lőrinc „perét”, hanem szövegszerűen bemutatja és értelmezi a dokumentumokat. A könyv középpontjában Szabó Lőrinc 1945-ös igazolási eljárásának jegyzőkönyvei állanak: „ez adja a dramaturgiát.” Közben Kabdebó összegezi Szabó Lőrinc pályaképére és életrajzi adataira vonatkozó kutatásait. A „per” dokumentumait már korábban kezdte közzétenni Kabdebó Lóránt. Fontos volt a „rendszerváltás” után 1990-ben a Magvetőnél megjelent kötet: Szabó Lőrinc: Bírákhoz és barátokhoz. (Napló és védőbeszédek 1945-ből.) A mostani kötetben ismét szerepel az 1945-ös Napló; valamint a szintén 1945-ös Bírákhoz és barátokhoz (a költő védőbeszédei). Kabdebó a kötet jegyzetei elején megjegyzi: „a védőbeszédet megjelentették Párizsban, Ahogy Lehet, 1964. szept.–okt.” Én magam Párizsban nagy lelkesedéssel olvastam a dokumentumot, amelyet valaki kicsempészett, és átadta Rezek Román bencés barátomnak, az Ahogy Lehet szerkesztőjének. Nagy figyelemmel olvastam az Egy vers vágóasztala c. fejezetet (69kk.). A szerző közli a Vezér c. vers 1928-as és 1938-as változatát. A költő több ízben elmondta védőbeszédében, naplójában, valamint a Vers és valóság című önkommentárjában: „Vezérhez” című versem nincs. Van egy Vezér c. versem. Az nem óda, tehát nem köszöntő, üdvözlő vers, hanem drámai monológ. Egy elképzelt szituációnak a lelki rajza. A vezér benne nem Szálasi és nem Hitler. Hanem én vagyok, vagy Julius Caesar. Vagy Nagy Sándor. Vagy Napóleon. Vagy a világ összes népvezérei, beleszámítva Lenint is, ha tetszik. (. . .) Arról szól, hogy egy elképzelt, ideális diktátor mit érez abban a pillanatban, amikor elindítja forradalmát, amikor elveti a kockát, amikor kimondja, hogy átlépi a Rubicont. Hogy mit érezhet. Hogy milyen lelki mechanizmus működhet benne, amikor ellenségként szembeszáll egy ellenséges világgal, s tudja, hogy a döntés pillanata őt magát s vele milliókat rettenetes helyzetbe, pusztulásba döntheti. Új világot akar, teljes megújulást, legradikálisabb átalakulást, minden előkészület megtörtént: cselekedni kell. . .” Kabdebó később magyarázza: „Jogilag felmentéssel zárult az ügy az 1945-ös igazoltatásnál. (. . .) A vád mégis informális csatornákon át kivédhetetlenül él tovább.” (I. m. 72–73.) A Vezér átírt, 1938-as változatában így olvassuk:
A cél: én vagyok, a cél: én magam,
Az 1945-ös Napló elemzésekor (Egy eszmélet története. 249kk.) – ahol számtalan dokumentummal illusztrálja Szabó Lőrinc helyzetét és szemléletét, az igazságtalan vádakat és a védőbeszédet – Kabdebó megjegyzi (260. o.), hogy a rendszerváltásig szövegszerűen sem a Napló 1974-es kiadásában nem jelenhetett meg, sem a védőbeszédek nem jelenhettek meg itthon. Szabó Lőrinc védőbeszédében kijelentette: „Nem voltam hitlerista, nem voltam nemzetiszocialista. Az igaz, hogy rokonszenveztem a német néppel, e nép sok tulajdonságával, amely független a rezsimektől, s amelyet éppen a baloldal kultúrrétegei tudtak mindig értékelni: régi városaival, irodalma javával, zenéjével, nem egy nagy gondolkodójával. . .” (257. o.) Védőbeszédében elemzi a politikai helyzet, a német–orosz viszony alakulását; „ezeket az éveket nem nézhetjük későbbi, mai szemmel”, hangsúlyozza Szabó Lőrinc. „A védőbeszédek – magyarázza Kabdebó (260.) – a két erős rendszer szövetségének szétesésével magyarázzák az európai tragédiát, a Napló a bukott hitleri rend után alakuló (kommunista) világ rendjének »tesztelése«, illetőleg egy feltételezett angol orientációjú megoldás vágyát is jelzi.” Kabdebó Lóránt valóban adhatta volna könyve címéül (mint maga írja): Egy Szabó Lőrinc nevű ember életrajza a nácizmus és a bolsevizmus korszakában. Irodalomtörténészeknek pótolhatatlan forrásmunka, nélkülözhetetlen a költő Szabó Lőrinc életművének végre teljesen tárgyilagos értékeléséhez. A 70 éves Kabdebó Lórántnak barátsággal gratulálok, és további termékeny éveket kívánok.
|