RÓMA ÉS A VILÁGEGYHÁZ


XVI. BENEDEK BAJORORSZÁGI LÁTOGATÁSA

XVI. Benedek 2006. szeptember 9. és 14. között apostoli látogatást tett Bajorországban: München, Altötting és Regensburg voltak útjának fõbb állomáshelyei. Ez volt a szentatya második németországi látogatása a kölni ifjúsági világtalálkozó után. Mostani látogatása bajor szülõföldjének szólt, Õ maga mondta megérkezésekor: „Visszajöttem hazámba, népem közé, hogy meglátogassak néhány olyan helyet, amelyek fontos szerepet játszottak életemben.” Válaszolva a meleg fogadtatásra, a szeretet számtalan hozzá érkezõ jelére, a pápa kijelentette: szívesen kiterjesztette volna látogatását Németország más helyi egyházaira is. Ha most ez nem is volt lehetséges, az isteni Gondviselésre bízza, hogy ez a jövõben sikerüljön.

XVI. Benedek elsõ beszédébõl idézzük még e szavakat: „Ezekben a pillanatokban lelkemben felélednek a Münchenben és Regensburgban töltött évek, személyek és események emlékei, amelyek mély nyomot hagytak bennem. Mindenekelõtt azért vagyok itt, hogy kifejezzem köszönetemet mindazoknak, akik hozzájárultak személyiségem alakulásához. Péter apostol utódaként pedig szeretném megerõsíteni azt a szoros kapcsolatot, amely összeköti a római széket hazánk egyházával.”

A történelem sorsdöntõ óráiban a bajor nép mindig megújította ragaszkodását Péter széke iránt, és töretlenül megõrizte a katolikus hitet. A München fõterén magasodó Marienseule – Mária oszlopa – sokatmondóan hirdeti ezt. A szentatya reméli, hogy az új hívõ nemzedék hûséges marad lelki örökségéhez.

A hatnapos pápai látogatásról a Vatikáni Rádió magyar adása és a hazai katolikus média bõven beszámolt. Mi most itt csak a szentatya négy beszédét ismertetjük, amelyek nemcsak a bajor híveknek, hanem a világegyház valamennyi katolikusának és minden kereszténynek szóltak. (Sz. F.)*

1. XVI. Benedek homíliája Münchenben az új vásártéren 2006. szeptember 10-én bemutatott ünnepi szentmisén

(Részletek)

A pápa elmélkedését a 23. évközi vasárnap olvasmányaihoz fûzte, amelyek lényegében egy témáról, Istenrõl szólnak; de ehhez kapcsolódik a társadalom témája: közös felelõsségünk, hogy az igazságosság és a szeretet uralkodjék a világban.

A Jakab-levél (2,1–5) szakasza arról szól, hogy a gazdagokkal szemben Isten a szegényeket választotta ki országa örököseivé, és hogy a szeretet királyi törvényének teljesítése az irgalmasság cselekedeteiben fejezõdik ki. A pápa szerint  Jakab szavai Jézusra utalnak,

 arra az Istenre, aki emberré lett, és – jóllehet Dávidtól, tehát királyi házból származik – egyszerû ember lett az egyszerû emberek között; nem ült trónra, hanem végül is a legnagyobb szegénységben halt meg a kereszten. A felebarát szeretete, amely mindenekelõtt az igazságosság keresésében áll, a hit és az Isten iránti szeretet sarkköve. Jakab ezt „királyi törvénynek” nevezi (2,8), és így sejteni engedi Jézus kedvelt szavát, aki Isten királyságáról, Isten uralmáról beszélt. Ez nem akármilyen királyságot jelent, amely elõbb vagy utóbb eljön, hanem azt jelenti, hogy Istennek életünk és cselekedeteink meghatározó erejévé kell válnia. Ezt kérjük, amikor így imádkozunk: „Jöjjön el a te országod!” Nem valami távoli dolgot kérünk, amelyet talán mi magunk nem kívánunk megtapasztalni, hanem azért imádkozunk, hogy Isten akarata érvényesüljön akarásunkban, és így Isten uralkodjék a világban; azért imádkozunk tehát, hogy az igazságosság és a szeretet legyenek a meghatározó erõk a világ rendjében. Az ilyen imádság biztosan elsõsorban Istenhez fordul, de a mi szívünket is megindítja. Végsõ soron akarjuk ezt? Életünket ebbe az irányba állítjuk be? Jakab „királyi törvénynek” nevezi Isten uralmának törvényét, amely egyben a „szabadság törvénye”: ha mindenki Isten szerint gondolkodik és él, akkor mindannyian testvérekké válunk, szabadok leszünk, és így születik az igazi testvériség. Izajás az elsõ olvasmányban Istenrõl szólva a szenvedõk szabadulásáról is beszél, és Jakab a társadalmi rendrõl szólva, amely hitünk elválaszthatatlan kifejezése, logikusan Istenrõl is beszél, akinek gyermekei vagyunk.

XVI. Benedek homíliája második részében a süketnéma meggyógyításának jelenetét (Mk 7,31–37) felidézve a szakasz spirituális jelentését alkalmazta korunkra: a modern ember hallásának gyengeségérõl, az Istennel szembeni süketségrõl beszélt.

Létezik az Istennel szembeni süketség, amelytõl különösen is szenvedünk korunkban. Egyszerûen nem tudjuk Õt meghallani, túlságosan sok hang hatol fülünkbe. Amit Róla mondanak, tudomány elõttinek tûnik nekünk, ezért már nem alkalmazható korunkhoz. Az Istennel szembeni hallásgyengeség vagy egyenesen süketség miatt természetesen elveszítjük azt a képességet is, hogy Vele és Hozzá beszéljünk. De így hiányzik egy döntõ érzékelésünk. Megvan a veszélye belsõ érzékünk elhalásának. Ennek az érzékelésnek hiányával drasztikus és veszélyes módon elhal a valósághoz való viszonyunk is. Életünk horizontja aggasztó módon összezsugorodik.

A pápa a továbbiakban felidézte afrikai és volt kommunista országok püspökeinek ad limina látogatását: e fõpásztorok elismeréssel szóltak a német katolikusok segélyakcióiról. Ugyanakkor az egyik afrikai megjegyezte: mintha az evangelizálásnak, az Istenre vonatkozó dolgoknak kisebb jelentõséget tulajdonítanának, márpedig Jézus Krisztus Istenének kell az elsõ helyet adni: õt kell megismerni, hinni és szeretni. „A szíveknek meg kell térniük”, hogy pl. az AIDS elleni küzdelemben valóban annak okait orvosolják, és így a betegeket a kellõ figyelemmel és szeretettel gondozzák.

A szociális tény és az Evangélium egymástól elválaszthatatlanok. Ha az embereknek csak ismereteket, ügyességet, technikai képességet és eszközöket nyújtunk, nagyon keveset adunk. Mert így csakhamar felülkerekednek az erõszak mechanizmusai, és a rombolás és az öldöklés képessége kap erõre, hogy megszerezzék a hatalmat – azt a hatalmat, amelynek pedig egyszer a jogot kellene biztosítania, de amely sohase lesz képes erre. Ebben a világban egyre inkább eltávolodunk a kiengesztelõdéstõl, az igazságosságért és a szeretetért való közös elkötelezettségtõl. Eltûnnek azok a kritériumok, amelyek szerint a technika a jog és a szeretet szolgálatába áll; de éppen ezektõl a kritériumoktól függ minden: olyan kritériumok, amelyek nem csupán elméletek, hanem megvilágítják a szívet, és így az értelmet és a cselekvést a helyes útra vezérlik. Afrika és Ázsia népei csodálják a mi technikai vívmányainkat és a mi tudományunkat, de ugyanakkor félelem tölti el õket azzal az ésszel szemben, amely teljesen kizárja Istent az ember látókörébõl, minthogy ezt az értelem legmagasabb formájának tartják, amelyet saját kultúrájukra is rá akarnak erõltetni. Õk identitásuk számára az igazi fenyegetést nem a keresztény hitben látják, hanem Isten megvetésében és abban a cinizmusban, amely a szent dolgok megsértését a szabadság jogaként ünnepli, és a hasznosság elvét morális kritériumnak tekinti a további kutatások sikere érdekében.

Kedves Barátaim! Ez a cinizmus nem az a tolerancia és kulturális nyitottság, amelyre a népek és mi valamennyien vágyakozunk! Nekünk arra a toleranciára van szükségünk sürgõsen, amely magában foglalja Isten félelmét és mi annak tiszteletét, amit mások szentnek tartanak. Ez a tisztelet a mások által szentnek tartott dolgok iránt megköveteli, hogy mi magunk is újra megtanuljuk Isten félelmét. A tiszteletnek ezt az érzékét csak úgy lehet újraéleszteni a nyugati világban, ha újra növekszik bennünk Istenbe vetett hitünk, ha Isten újra jelen lesz számunkra és bennünk. Ezt a hitet nem kényszerítjük rá senkire. Az ilyen prozelitizmus idegen a kereszténységtõl. A hit csakis a szabadságban tud kibontakozni. De azért forduljunk felhívással az emberek szabadságához, hogy nyíljanak meg Istennek, hogy keressék Õt, és hallgassanak Rá.

2. XVI. Benedek homíliája
a Regensburgban bemutatott szentmisén

Szeptember 12-én, Mária névnapjának liturgikus ünnepén ismét mintegy 250 000 hívõ részvételével mutatott be szentmisét XVI. Benedek. Elmélkedését apostoli útjának mottójához fûzte: „Aki hisz, nincs soha egyedül.” A homília kezdõ szakaszát (köszönetnyilvánítások) és befejezõ szakaszát kivéve teljes egészében közöljük ezt a hitrõl szóló fontos beszédet.

A hit ünneplésére jöttünk össze. De hát felmerül a kérdés: Mit is hiszünk valójában? Mit jelent hinni? A modern világban még létezhet ilyesmi? Amikor a középkorban megírt nagy teológiai „Summákra” tekintünk, vagy a naponta megjelenõ sok – hitrõl vagy hit ellen írt – könyvre gondolunk, könnyen elbátortalanodunk, és azt gondoljuk, hogy mindez nagyon bonyolult. Végül is a fától nem látjuk az erdõt. Igaz: a hit látomása átfogja az eget és a földet; a múltat, a jelent, a jövõt, az örökkévalóságot – és ezért nem lehet soha kimeríteni. Mégis, központi magvát tekintve, nagyon egyszerû. Az Úr beszél róla Atyjához fordulva: „Ki akartad nyilatkoztatni ezeket az egyszerûeknek” – azoknak, akik képesek a szívükkel látni (vö. Mt 11,25). Az egyház a maga részérõl felkínál nekünk egy kis „Summát”, amelyben kifejezésre jut a lényeg: az úgynevezett apostoli hitvallást. Szokás szerint ez tizenkét ágazatra oszlik, az apostolok számának megfelelõen: beszél Istenrõl, a Teremtõrõl és minden dolog Princípiumáról, Krisztusról és üdvözítõ mûvérõl, egészen a halottak feltámadásáig és az örök életig. De alapvetõ elgondolása szerint a krédó csak három fõ részbõl áll, és történelmileg nem más, mint a keresztségi hitvallás kibõvítése, amelyet a feltámadt Úr rábízott tanítványaira minden idõk számára, amikor ezt mondta nekik: „Menjetek, és tegyetek tanítványommá minden népet megkeresztelvén õket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.” (Mt 28,19)

Ebben a távlatban két dolog mutatkozik meg: elõször is az, hogy a hit egyszerû. Hiszünk Istenben – Istenben, aki az emberi élet kezdete és vége. Hiszünk abban az Istenben, aki kapcsolatba lép velünk, emberi lényekkel, aki számunkra az eredet és a jövõ. Így a hit ugyanakkor mindig reménység is: annak bizonyossága, hogy van jövõnk, és nem zuhanunk a semmibe. És a hit szeretet is, mert Isten szeretete „járványosan” elér bennünket. Második szempontnak megállapíthatjuk: a krédó nem kijelentések összege, nem teória. Hozzákapcsolódik a keresztség eseményéhez, amely találkozás Isten és az ember között. Isten a keresztség misztériumában ráhajol az emberre; eljön, hogy találkozzék velünk, és így minket is közelít egymáshoz. Mert a keresztség azt jelenti, hogy Jézus Krisztus mintegy testvéreivé és nõvéreivé fogad bennünket, befogadva így bennünket magának Istennek a családjába. Így tehát valamennyiünkbõl egy nagy családot alkot az egyház egyetemes közösségében. Igen, aki hisz, nincs soha egyedül. Isten eljön, hogy találkozzék velünk. Menjünk mi is Isten felé, és így menjünk egymás felé, hogy találkozzunk! Amennyire tõlünk függ, ne hagyjunk egyedül senkit Isten gyermekei közül!

Hiszünk Istenben. Ez a mi alapvetõ döntésünk. De lehet-e még ma is hinni? Vajon a hit értelmes döntés-e? A felvilágosodástól kezdve legalábbis a tudomány egy része szorgosan keresi azt a világmagyarázatot, amelyben Isten fölöslegessé válik. Így tehát Istennek fölöslegessé kellene válnia a mi életünk számára is. De valahányszor úgy tûnt, hogy ez szinte sikerült neki – mindig, újra meg újra, világossá vált: a számítások nem stimmelnek! Az emberre vonatkozó számítások Isten nélkül nem stimmelnek, és a számítások a világgal, a hatalmas világegyetemmel kapcsolatban Isten nélkül szintén nem stimmelnek. Végsõ soron marad ez az alternatíva: Mi van az eredetnél: a teremtõ Értelem, a Lélek, aki mindent teremt, és a fejlõdést mozgatja, avagy az Irracionalitás, amely – megfosztva minden értelemtõl – különös módon létrehoz egy rendezett kozmoszt matematikai módon, és az embert is, aki az egésznek értelme? Ám ez az evolúciónak pusztán véletlen eredménye lenne, és alapjában véve valami értelmetlen dolog. Mi keresztények ezt mondjuk: „Hiszek Istenben, az Atyában, az ég és a föld teremtõjében”, hiszek a teremtõ Lélekben. Mi hisszük, hogy az eredetnél ott van a teremtõ Ige, az Értelem, és nem az Irracionalitás. Ezzel a hittel nem kell elrejtõznünk, nem kell félnünk attól, hogy ezzel valami vak útra tévedtünk. Boldogok vagyunk, hogy ismerhetjük Istent! És igyekszünk másoknak is megmutatni hitünk értelmességét, amint Szent Péter buzdít bennünket elsõ levelében (vö. 3,15)!

Hiszünk Istenben. Ezt állítják krédónk fõbb részei, és fõleg elsõ része hangsúlyozza. De rögtön következik a második kérdés: milyen Istenben? Nos, hiszünk abban az Istenben, aki teremtõ Lélek, teremtõ értelem, akitõl minden ered, és akitõl mi is származunk. A krédó második része még többet mond. Ez a teremtõ Értelem maga a Jóság, Szeretet. Arca van. Isten nem hagy bennünket sötétben tapogatódzni. Emberként mutatkozott meg. Õ olyan nagy, hogy megengedhette magának, hogy a legkisebb legyen. „Aki engem látott, látta az Atyát” –  mondja Jézus (Jn 14,9). Isten emberi arcot vett fel. Annyira szeret bennünket, hogy hagyta magát keresztre szegeztetni, hogy az emberiség szenvedését Isten szívéig vigye. Ma, amikor ismerjük a vallás és az ész patológiáját és halálos betegségét, istenképének lerombolását a gyûlölet és a fanatizmus miatt, nagyon fontos, hogy világosan kimondjuk, milyen Istenben hiszünk, és meggyõzõdéssel megvalljuk Istennek ezt az emberi arcát. Csakis ez szabadít meg bennünket az Istentõl való félelemtõl, attól az érzéstõl, amelybõl végsõ soron a modern ateizmus született. Egyedül ez az Isten szabadít meg a világtól való félelemtõl és a saját létezésünk üressége elõtti szorongástól is. Csak Jézus Krisztusra tekintve lesz teljes Istenben való örömünk, válik megváltott örömmé. Az Eucharisztia mostani ünneplése során fordítsuk tekintetünket az Úrra, és kérjük tõle azt a nagy örömet, amelyet megígért tanítványainak! (Vö. Jn 16,24)

A krédó második része az utolsó ítélet nagy panorámájával végzõdik, a harmadik a holtak feltámadásával. Ítélet – vajon ezzel nem újra a félelmet hangsúlyozzák? De vajon nem óhajtjuk-e valamennyien, hogy egy napon legyen igazságtétel minden igazságtalanul elítéltnek, mindazoknak, akik egész életükben szenvedtek, és akiket szenvedéssel teli életük után elnyelt a halál? Vajon nem akarjuk, hogy az igazságtalanság és a szenvedés végletei, amelyeket a történelemben tapasztalunk, végül feloldódjanak, hogy végül mindenki örvendezzék, és mindennek értelme legyen? A jognak ez az állítása, a történelem annyi töredékének összekapcsolódása, amelyek látszólag értelmetlenek, így egyetlen egészben egyesülnek, amelyben az igazság és a szeretet uralkodik: ezt akarja mondani a világ ítéletének fogalma. A hit nem akar félelmet kelteni bennünk, hanem inkább – biztosan – felelõsségre szólít bennünket. Nem szabad eltékozolnunk életünket, sem visszaélni vele; nem szabad azt önmagunk számára visszatartanunk; az igazságtalanság elõtt nem maradhatunk közömbösek, nem lehetünk némák vagy egyenesen cinkosok. Meg kell értenünk küldetésünket a történelemben, és igyekeznünk kell teljesíteni azt. Nem félelem, hanem felelõsség – felelõsség és gondoskodás üdvösségünkrõl és az egész világ üdvösségérõl. De amikor a felelõsség és a gondoskodás átmennek a félelembe, emlékezzünk Szent János szavaira: „Gyermekeim, azért írom ezeket, hogy ne vétkezzetek; de ha valaki vétkezik, van szószólónk az Atyánál: Jézus Krisztus, az igaz.” (1Jn 2,1) „Bármivel vádol is a szívünk, Isten nagyobb a szívünknél, és õ ismer mindent.” (1Jn 3,20)

Befejezésül a szentatya – Mária névnapjának liturgikus ünnepe kapcsán emlékeztetve arra, hogy édesanyját és nõvérét is Máriának hívták – szeretettel gratulált minden Máriának, majd Mária anyai gondoskodását idézve (utalva a kánai menyegzõre) arra buzdított, hogy tekintsünk bizalommal Máriára, életünk vezérlõ csillagára.

3. XVI. Benedek beszéde a regensburgi egyetemen
a tudomány képviselõinek 2006. szeptember 12-én

Délután a pápa a regensburgi egyetemen (ahol 1969-tõl 1977-ig professzorként mûködött) a tudomány képviselõivel, professzorokkal és egyetemi hallgatókkal találkozott. Mintegy harminc percig tartó elõadásában azt hangsúlyozta: a kultúrák párbeszédébõl nem hiányozhatnak a vallási kérdések. Kitért a „szent háború” témájára is. Beszédének ez a része nagy vihart kavart; ezért most teljes terjedelmében közöljük.

(. . .) nemrég olvastam Theodore Khoury, münsteri professzor kiadványát arról a párbeszédrõl, amelyet a tudós bizánci császár, II. Palaiologosz Manuel – talán 1391 telén Ankara mellett – egy mûvelt perzsával folytatott, aki járatos volt a kereszténység és az iszlám tanításában és mindkettõ igazságában. Feltehetõleg maga a császár jegyezte fel ezt a párbeszédet Konstantinápoly ostroma idején (1394–1402 között). Így magyarázható meg az a tény, hogy az õ saját eszmefuttatásait részletesebben közli, mint perzsa partneréét. A párbeszéd kiterjed a Bibliában és a Koránban található hit egész struktúrájára, és fõleg az Isten és az ember képével foglalkozik, de szükségképpen újra meg újra kitér az ún. három „Törvény” vagy „három életrend” közti viszonyra: az Ószövetség, az Újszövetség és a Korán kapcsolatára. Én most ebben az elõadásban nem kívánok errõl beszélni; csupán egy témát akarok érinteni, amely az egész párbeszédben marginális, ami a hit és az ész témájának összefüggésében elbûvölt engem, és kiindulópontul szolgál témám kifejtéséhez.

A hetedik kolloquiumban (dialexisz – vita), amelyet Khoury professzor kiadott, a császár érinti a dzsihád, a szent háború témáját. A császár bizonyára tudta, hogy a 2, 256. szúrában ezt olvassuk: „Semmi kényszer a hit dolgaiban.” Ez ama kezdeti periódus egyik szúrája – mondják a szakértõk –, amelyben Mohamed maga még hatalom nélkül és fenyegetett volt. De természetesen a császár ismerte azokat a rendelkezéseket is, amelyeket késõbb kifejtettek és rögzítettek a Koránban a szent háborúval kapcsolatban. Anélkül hogy olyan részletekbe bocsátkozna, mint a különbség a „Könyvvel” rendelkezõk és a „hitetlenek” között, a császár – meghökkentõen nyersen – hirtelen partneréhez fordul egyszerûen a központi kérdéssel, általában a vallás és az erõszak kapcsolatát illetõen e szavakkal: „Mutasd meg nekem azt, hogy Mohamed mi újat hozott, és csak rossz és embertelen dolgokat találsz, mint az az irányelve, hogy kard által kell terjeszteni azt a hitet, amelyet prédikált.” A császár, miután ilyen súlyosan nyilatkozott, részletesen megmagyarázza, hogy a hit terjesztése az erõszak révén esztelen dolog. Az erõszak ellentétben áll Isten természetével és az ember természetével. „Istennek nem telik kedve a vérben – mondja –; nem ésszel (szün logó) cselekedni ellentétes Isten természetével. A hit a lélek gyümölcse, nem a testé. Aki tehát valakit a hitre akar vezetni, arra a képességre van szüksége, hogy jól beszéljen és helyesen okoskodjon, nem pedig az erõszakra és a fenyegetésre. . . Hogy egy értelmes lelket meggyõzzünk, nincs szükségünk sem a saját karunkra, sem más támadó eszközökre, semmiféle eszközre, amelyekkel egy személyt halállal fenyegetnénk. . .”

Ebben az érvelésben az erõszakkal való térítés ellen a döntõ állítás ez: a „nem az ésszel cselekvés” ellentétes Isten természetével. A kiadó, Theodore Khoury így kommentálja: a császár számára, aki mint bizánci a görög filozófián nõtt fel, ez az állítás evidens. Viszont a muzulmán tanítás szerint Isten abszolút transzcendens. Akarata nem kötõdik egy kategóriánkhoz sem, még az értelmességhez sem. Ebben az összefüggésben Khoury idézi a neves francia iszlamológus, R. Arnaldez mûvét, amelyben azt olvashatjuk, hogy Ibn Hazm egészen addig megy, hogy kijelenti: Istent nem köti még a saját szava sem, és semmi sem kötelezi arra, hogy kinyilatkoztassa nekünk az igazságot. Ha az lenne akarata, akkor az embernek még a bálványimádást is gyakorolnia kellene. Ezen a ponton – folytatta a pápa –  dilemma elé kerülünk, amely ma közvetlenül kihívás számunkra, Isten megértésével és a vallás konkrét megvalósulásával kapcsolatban. Az a meggyõzõdés, hogy az ész ellen cselekedni ellentétes Isten természetével, vajon csak görög gondolat, avagy mindig érvényes önmagában? Azt gondolom, hogy ezen a ponton megnyilvánul a mély harmónia a között, ami görög a szó legjobb értelmében, és a között, ami az Isten-hit a Biblia alapján. (. . .) Módosítva a Teremtés könyve elsõ versét, az egész Szentírás elsõ versét, János e szavakkal kezdi Evangéliuma prológusát: „Kezdetben volt a Logosz.” Pontosan ezt a szót használja a császár: Isten szün logó, a Logosszal cselekszik. Logosz egyszerre jelent észt és szót – teremtõ értelmet, amely képes kommunikálni pontosan mint ész (értelem). János ezzel megadta a végleges szót Isten bibliai fogalmára, azt a szót, amelyben a bibliai hit sokszor tekervényes útjai eljutnak céljukhoz, és megtalálják szintézisüket. „Kezdetben volt a Logosz, és a Logosz Isten volt” – mondja az evangélista. A bibliai üzenet és a görög gondolkodás találkozása nem volt véletlen. Szent Pál látomása, aki elõtt bezárultak Ázsia útjai, és aki álmában látott egy macedón férfit, aki könyörögve kérte: „Jöjj Macedóniába, és segíts bennünket!” (Vö. Csel 16,6–10) – ez a látomás értelmezhetõ úgy, mint sûrítése annak a belsõ szükségszerûségnek, hogy közelíteni kell a bibliai hitet és a görög kérdezést.

Valójában ez a közeledés már régóta megtörtént. Már Isten titokzatos neve az égõ csipkebokorban, amely jelenet kiveszi Istent a sok névvel illetett istenségségek közül, amikor csak ennyit mond: „ÉN VAGYOK”, az õ léte szemben a mítosszal olyan kétségbevonás, amellyel bensõ analógiában áll Szókratész kísérlete, hogy legyõzze, túlhaladja a mítoszt. . .

* * *

A pápai beszédnek ez a része azonnal a muzulmán világ felháborodását és különféle keresztényellenes tiltakozásait váltotta ki. Azt követelték, hogy a pápa kérjen bocsánatot. Ez meg is történt szeptember 17-én a déli úrangyala alkalmával Castel Gandolfóban: a szentatya sajnálatát fejezte ki, hogy félreértették, mintha a bizánci császár véleményét magáévá tette volna. XVI. Benedek utalt az éppen hivatalába lépett Tarsicio Bertone bíboros szeptember 16-án kiadott közleményére, amely – bõvebben kifejtve Federico Lombardi S.J. szeptember 14-i nyilatkozatát – a következõképpen magyarázta a pápa szándékát, más megnyilatkozások és a bajorországi beszédek teljes összefüggésébe illesztve a vitatott mondatokat:

A pápának az iszlámmal kapcsolatos állásfoglalását egyértelmûen a Nostra aetate zsinati nyilatkozat következõ szavai fejezik ki: „Az egyház megbecsüléssel tekint a muszlimokra is, akik az egy, élõ és önmagában létezõ, irgalmas és mindenható Istent imádják, ki a mennynek és a földnek Teremtõje, ki szólt az emberekhez, s kinek még rejtett határozatait is teljes szívbõl engedelmeskedve akarják követni, miként Ábrahám – kinek hitére az iszlám hit szívesen hivatkozik – engedelmeskedett Istennek. Jézus istenségét ugyan nem ismerik el, de prófétaként tisztelik, szûz anyjaként becsülik Máriát, s olykor áhítattal segítségül hívják. Várják az ítélet napját, amikor Isten minden embert föltámaszt, és megfizet mindenkinek. Ezért értékelik az erkölcsi életet, és Istent leginkább imádsággal, alamizsnával és böjtöléssel tisztelik.”

Hasonlóképpen egyértelmû, hogy a pápa a vallások és a kultúrák közötti párbeszéd elkötelezettje. 2005. augusztus 20-án, néhány muzulmán közösség képviselõivel találkozva, Kölnben a pápa azt mondta, hogy a párbeszéd a keresztények és a muzulmánok között „nem korlátozódhat egy-egy idõszakra”, majd hozzáfûzte: „A múlt tanulsága szolgáljon arra, hogy ne kövessük el újból ugyanazokat a tévedéseket. Mi keressük a kiengesztelõdés útjait, és meg akarjuk tanulni egymás identitásának tiszteletét.”

A pápának egyáltalán nem volt az a szándéka, hogy saját véleményének tekintse II. Manuel bizánci császár Regensburgban idézett szavait. Egyszerûen csak alkalmul használta fel arra, hogy tudományos összefüggésben – amint az a szöveg hiánytalan és alapos olvasatából kiderül – néhány megfontolást tegyen a vallás és az erõszak kapcsolatáról általában, azzal a végkövetkeztetéssel, hogy nyíltan és teljes mértékben visszautasítandó a bármely részrõl érkezõ erõszak vallásos motivációja. Érdemes e tekintetben emlékeztetni arra, amit maga XVI. Benedek pápa nemrég leszögezett abban az üzenetben, amelyet az elõdje, II. János Pál által Assisiben összehívott, 1986 októberében tartott béke-imatalálkozó 20. évfordulójára írt: „. . . az erõszak megnyilvánulásait nem lehet a vallásnak tulajdonítani, hanem azoknak a kulturális korlátoknak, amelyekben azt megélik, és az kifejlõdik az idõben. . . Ténylegesen minden nagy vallási hagyományban megjelenik a bensõséges kötelék tanúsága az Istennel való kapcsolat és a szeretet etikája között.”

A szentatya ennélfogva rendkívül fájlalja, hogy beszédének egyes részei megsértették a muzulmán hívek érzékenységét, és hogy oly módon értelmezték azokat, amelyek nem felelnek meg teljesen az õ szándékainak. Másfelõl a pápa a muzulmán hívõk buzgó vallásosságát látva figyelmeztette az elvilágiasodott nyugati kultúrát, hogy kerülje el „Isten megvetését és a cinizmust, amely a szent dolgok kigúnyolását szabadságjognak tekinti.” A pápa ismételten hangsúlyozza, hogy tiszteli és becsüli azokat, akik az iszlám hitet vallják, reméli, hogy segítik õket szavai értelmének helyes megértésében, és hogy e nem könnyû pillanaton felülkerekedve, megerõsödik a tanúságtétel „az egy, élõ és önmagában létezõ Istenben, ki a mennynek és földnek teremtõje, ki szólt az emberekhez”, és az együttmûködés, hogy „mindenki számára közösen gyarapítsák és óvják a társadalmi igazságosságot, az erkölcsi értékeket, a békét és a szabadságot” (Nostra aetate, 3. pont).

XVI. Benedek pápa szeptember 25-én Castel Gandolfóban találkozott muszlim vallási vezetõkkel és a muzulmán országok Szentszéknél akkreditált nagyköveteivel, diplomatáival. Azért szorgalmazta ezt a találkozót, hogy a regensburgi beszéd okozta tiltakozást lecsitítsa, és ismételten kifejtse a keresztény–muszlim párbeszédrõl vallott felfogását. A szentatya hangsúlyozta, hogy pápasága elsõ napjától kezdve az a vágya, hogy tovább erõsítse „a barátság hídjait valamennyi vallás híveivel”. Örvendetesnek nevezte a muszlimok és keresztények közötti erõsödõ párbeszédet, amely „létfontosságú szükséglet: nagyrészt ettõl függ a jövõnk”. A vallások és kultúrák közötti párbeszéd „szükséges ahhoz, hogy együtt a béke és a testvériség világát tudjuk felépíteni”. A párbeszédet egy egyre alaposabb kölcsönös megismerésre kell alapozni, „amely örömmel ismeri el a közös vallási értékeket, és tudomásul veszi és tiszteletben tartja a különbségeket”. Elsõrendû fontosságú az emberi méltóság és az ebbõl adódó emberi jogok védelme.

4. Homília a regensburgi ökumenikus vesperáson
2006. szeptember 12-én

XVI. Benedek a regensburgi dómban egy vesperás keretében találkozott a bajorországi ortodox, protestáns és katolikus keresztények képviselõivel. Miként elõtte az egyetemen (a hit és az ész kapcsolatát elemezve) a tudomány képviselõinek, itt is felidézte régebbi emlékeit, professzori pályakezdését (1959-ben Bonnban), a késõbbi tanári éveket, találkozásait neves ortodox és protestáns tudósokkal, együttmûködését protestáns teológusokkal, pl. a megigazulás kérdésének teológiai tisztázásában. A vesperáson Szent János elsõ levelébõl olvastak fel (1Jn 4,9–16), ehhez fûzte a pápa elmélkedését. Bevezetõjében utalt arra, hogy a közeljövõben Belgrádban újra kezdõdik az ortodox–katolikus teológiai párbeszéd, amely a kommunióval (koinoniával: 1Jn 1,3) foglalkozik. Reméli, hogy ez a megbeszélés gyümölcsözõ lesz; azért imádkozik, hogy az élõ Istennel való kommunió (szeretetközösség), amely egyesít bennünket – miként az apostoloktól ránk hagyományozott hitben való közösségünk is –, elmélyüljön addig a teljes egységig, amelybõl a világ fel tudja ismerni, hogy Jézus Krisztust valóban Isten küldte; Õ Isten Fia és a világ üdvözítõje. „Hogy a világ higgyen”, szükséges hogy mi egyek legyünk: „szükséges, hogy ennek az elkötelezettségnek komolysága éltesse párbeszédünket”.

Szent János megvilágítja azt a hitvallást, amely alapjában megkülönböztet bennünket mint keresztényeket: tehát a hitet abban, hogy Jézus az Isten Fia, aki testben jött el. „Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.” (Jn 1,18) Hogy kicsoda Isten, azt Jézus Krisztustól tudjuk: az egyetlentõl, aki Isten. És az Õ közvetítésével kerülünk kapcsolatba Istennel. A sok vallás találkozásának korszakában könnyen kísértésbe esünk, hogy kissé enyhítsük ezt a hitvallást, vagy egyenesen elrejtsük. De ezzel nem teszünk szolgálatot sem a vallások találkozásának, sem a párbeszédnek. Ezzel csak megnehezítjük azt, hogy mások és magunk is Istenhez közeledjünk. Nagyon lényeges, hogy teljesen, ne csak részleteiben megvitassuk Isten-képünket. Hogy erre képesek legyünk, növekednie kell és el kell mélyülnie Krisztussal való személyes szeretetközösségünknek és iránta való szeretetünknek. Ebben a közös hitvallásunkban és ebben a közös feladatunkban nem létezik semmiféle megosztottság közöttünk. Imádkozzunk, hogy ez a közös alap egyre inkább megerõsödjék.


Nyílt levél XVI. Benedek pápához

38 iszlám teológus és mufti 2006. október 18-án levélben üdvözölte XVI. Benedek pápa magyarázatát, amelyet a regensburgi beszédéhez fûzött.

A XVI. Benedek pápa regensburgi beszédével kapcsolatos nézeteltérés [454. o.] meglepõ fordulatot eredményezett. 38 vezetõ teológus és szellemi tisztségviselõ nyílt levelet fogalmazott meg a pápához, amelyben egyrészt köszönetüket fejezték ki, hogy a pápa világossá tette, nem a saját véleményét fogalmazta meg, amikor II. Manuel kelet-római császár Mohamed prófétáról szóló szavait idézte. Másrészt azonban a levél írói úgy vélték, a pápa fejtegetései „hibákat és leegyszerûsítéseket” tartalmaznak. A levélben ezekrõl részletesen szólnak.

A nyílt levelet Ammanban adták át az apostoli nunciusnak, és a Los Angeles-i Islamica Magazine oldalain publikálták. A levél aláírói teológiai síkon folytatott beszélgetést kezdeményeznek, hogy megváltoztassák a „nyugati világon széles körben elterjedt és téves ítéleteket az iszlámról”.

A keresztények és a muzulmánok a világ lakosságának legalább 55%-át teszik ki – olvasható a levélben. Ezért a két vallási közösség kapcsolata a világ békéjének legjelentõsebb tényezõje. A pápa hangja a legfontosabb, hogy ez a kapcsolat a kölcsönös megértés irányába mozduljon.

Az aláírók azt is hangsúlyozták, hogy a keresztények és a muszlimok a „közös ábrahámi tradíció magja”, az Istennel és a felebaráttal szembeni szeretet kettõs parancsolata által is össze vannak kötve. A keresztényeknek és a muzulmánoknak el kellene kerülniük a „múlt hibáit”, és a jövõben „békében, egymást elfogadva és tisztelve” kellene élniük.

(Magyar Kurír)



Nagy Ferenc

FORDULÓPONT A „TRIDENTI MISE”
ALAKULÁSÁBAN

    1. Eclesia Dei néven II. János Pál 1988-ban pápai bizottságot létesített. Feladata az, hogy együttmûködjék minden érdekelt intézménnyel és személlyel annak megkönnyítésére, hogy a teljes egyházi közösség megvalósuljon azokkal a papokkal, szeminaristákkal, szerzetesekkel, csoportokkal, amelyek különbözõ módokon kötõdnek a Marcel Lefèbvre érsek által 1970-ben alapított Szent X. Piusz Papi Testvérülethez. Mint tudjuk, ez a testvérület nem fogadja el mindenestül a II. vatikáni zsinatot, nevezetesen pedig a zsinati liturgikus megújulást. Amikor az alapító érsek 1988-ban pápai kinevezés nélkül négy püspököt szentelt, a pápa kiközösítette és szakadárnak nyilvánította õket. – A papok és a hívek egy része azonban nem kívánt szakadár lenni. Ezek létrehozták a Szent Péter Papi Testvérületet (jelenleg 180 pap és 107 szeminarista tagja van); egy másik részébõl 2002-ben Brazíliában önálló katolikus apostoli kormányzóság alakult. Ugyanakkor vannak katolikus papok és közösségek, akik azt kívánják, hogy az 1962-es liturgikus könyvek szerint misézhessenek, és erre folyamatosan kapnak is engedélyt.

    2. 2006. szeptember 8-án az Ecclesia Dei Pápai Bizottság, melynek elnöke Darío Castrillón Hoyos bíboros, határozatot hozott a Jó Pásztor Intézmény létesítésérõl. Apostoli élet társaságáról van szó (vö. 731. kánon), pápai jogú intézményrõl. Az alapításkor öt pap, egy diakónus és néhány szeminarista tagja van. Székhelye Bordeaux francia városban a Szent Elígiusz-templom. Feladata, hogy Ricard bíboros érseket segítse a plébániai munkában, azon hívek lelki gondozásában, akik eltökélten kívánják a régi római liturgia használatát. Felhatalmazást kapnak arra, hogy saját rítusként használhassák az 1962-es szertartásokat az Eucharisztia, a többi szentségek és a zsolozsma végzésében. Az intézmény szabályzatát a pápai bizottság öt évre ad experimentum jóváhagyja.

    3. Ugyancsak szeptember 8-án Jean-Pierre Ricard bíboros, Bordeaux érseke, a francia püspöki kar elnöke, az Ecclesia Dei bizottság tagja közleményt adott ki. Többek között elmondja, hogy XVI. Benedek pápaságának kezdetétõl fogva készséget és vágyat mutat olyan irányba, hogy Lefèbvre érsek hívei, ha óhajtják, teljes közösségben élhessenek a római egyházzal. A Jó Pásztor Intézmény megalapítása nyilvánvalóan az õ személyes döntése. A kiengesztelõdés és a teljes közösség olyan megtapasztalásáról van szó, amely még megszilárdulásra és elmélyülésre szorul. Az egyházmegye és az új intézmény között megállapodásnak kell létrejönnie, ennek elõkészítését el kell kezdeni. Kiengesztelõdés, testvéri közösség, együttmûködés: mindez igazságot, kölcsönös elfogadást, Krisztus lelkületét (vö. Ef 2,16), imát feltételez.

    4. A Szent X. Piusz Papi Testvérület szintén nyilatkozott szeptember 8-án. Tudomásul veszi a Jó Pásztor Intézmény megalapítását. A testvérület azonban nem tehet magáévá olyan megoldást, amely a tridenti misét „különleges státusba” szorítja. „A két évezredes [!] hagyomány miséjének az Egyházban teljes egész polgárjogot kell élveznie.”

    5. Másnap, szeptember 9-én megjelent magának az új intézménynek egy közleménye is, amely Rómában 8-án kelt. Szól a létesítés egyes elemeirõl, idézve az ideiglenes szabályzatot. A hagyományos liturgia nem valami engedmény, hanem az intézmény saját rítusa, és igazi küldetés. Minden alapító tag személyesen elismeri a római szék hiteles tanítóhivatalát; a vatikáni zsinatot komoly és építõ bírálat magatartásával fogadják. A helyi fõpásztoroktól kapott kánoni küldetéssel szolgálják a plébániákat, és személyi plébániák gondját vállalják. Nem öncél a Jó Pásztor Intézmény létesítése, hanem kezdet.

    6. Szeptember 11-én a La Croix napilap Ricard bíborossal folytatott beszélgetést közölt; fontos dolgokat tudunk meg belõle. Az intézmény tagjai kizárólag a tridenti rítust használhatják, tehát a zsinat utáni misézést és szentségkiszolgáltatást nem. Ebbõl az következik, hogy a püspökkel való koncelebrálásra, pl. a nagycsütörtöki krizmamisére, nemet mondanak. Világosan ki kell majd derülnie, hogyan viszonyulnak  az intézmény tagjai a zsinat egészéhez, ezen belül a liturgiájához is. „Az az Egyház, amely a zsinatot mûködtette, az én Egyházam, amelyben tanulmányaimat végeztem, pappá [1968] és püspökké [1993] szenteltek.” „Nem kívánnám, hogy tradicionalista hívek befogadását a zsinat megtagadásának gondoljuk el, éljük meg.” Valamivel tovább: „Az igazi probléma a testvéri kapcsolatok problémája. Volt két ház, közvetlenül egymás mellett, és egymást kiközösítették; most arra kaptak hívást, hogy egy házban éljenek. Nem könnyû újonnan jötteket befogadni. Számolniuk kell azzal, hogy nem meghódított országban vannak, hanem olyan lakásba kerültek, amelyet mások már elfoglalnak. Meg kell tanulni együtt élni, akkor is, ha különbözõ emeleteket foglalunk el.” „Nem mondhatjuk, hogy valami történelmi aktusról van szó. A statútumok öt évre szólnak, tehát a jövõ dönti el.” Arra a kérdésre, optimista-e: „Hitem szerint azt gondolom, hogy a legrosszabb nem feltétlenül biztos, és kívánom, hogy a kezdeményezésnek megadjunk minden lehetõséget. De, ismervén a helyzetet és a személyeket, megmaradok az okos realizmusnál.” „A kockázatot Róma vállalta, mert Rómától függenek. A kockázatot osztja valamennyi püspök is, aki ezeket a papokat egyházmegyéjébe befogadja.” „Arra vannak kötelezve, hogy a megyés püspökkel megegyezzenek az egyházmegyében történõ minden megtelepedésrõl.”

    7. Egy héttel a Jó Pásztor Intézmény létrehozása után Bordeaux papi tanácsa gyûlt össze, és az egyházmegye általános helynökének átfogó és részletes beszámolója után közleményt fogadott el. – Jean Rouet általános helynök többek között elmondta, hogy 1977-ben Lefèbvre papi testvérülete Párizsban erõszakkal elfoglalt egy templomot. 1998-ban tevékenységüket Philippe Laguérie vezetésével áttették Bordeaux-ba, és ott 2001-ben a város polgármesterével kiutaltatták maguknak a Szent Elígiusz- templomot; e döntés és tett törvényellenességét a francia bíróságok két ízben kimondták. Laguérie (53 éves), aki most a Jó Pásztor Intézmény elöljárója lett, akkoriban (és még ez év szeptember 10-én is!) minden rosszat elmondott a katolikus Egyházról meg a bordeaux-i egyházmegyérõl, az utóbbi 30 év lelkipásztori tevékenységérõl. Nem pusztán a „kétezer éves” tridenti liturgia okoz nehézséget, hanem egyéb fontos és kényes kérdések is: kapcsolataink a többi kereszténnyel, a nem keresztény vallásokkal, a lelkiismereti szabadság kérdése. XVI. Benedek pápa döntéseit „hitben és igazságban” kell fogadni. „Aki az igazságot teszi, az a világosságra jön.” „Ha testvéred ezer lépést kér, tégy meg kétezret.” Ezzel szemben a „nem engedünk” jelszót az intézmény gyakran használja. Semmi nehézséget nem jelent az, hogy elismerjük az 1962 elõtti liturgia szépségeit és gyümölcseit; ugyanez ugyanúgy áll az 1969 utáni liturgiára is. Ha viszont az intézmény tagjainak szabad bírálniuk a zsinati dokumentumokat, ez azt is jelenti, hogy Isten népének minden tagja szabadon bírálhatja az egyházi tanítóhivatalt, a római kongregációk dokumentumait; ez pedig valóságos forradalom lenne, amely nem jellemzi az Egyház hagyományát; az egyházi tanítóhivatal szövegei a hit engedelmességének szellemét kívánják, nem pedig a testvéreink feljelentgetését. Nem szolgai, hanem a Lélekben szabad engedelmességrõl van szó. – A papi tanács közleményében többek között ez is áll: az intézmény létrehozása a helyi egyházzal való információcsere és összehangolás nélkül történt.

    8. Két héttel az intézmény létrehozása után mintegy kétszáz világi keresztény gyûlt össze, és a bíboros érseknek írt levélben fejezte ki a helyi és az egyetemes egyházhoz, egyszersmind a világra nyitott egyházhoz való ragaszkodását, miután megállapította, hogy az alapító levelet egyeztetés nem elõzte meg, a levél tehát félrevezet azzal az állításával, hogy a Szentszék megállapodott a bíboros érsekkel. – Jó két héttel a levél kelte után az aláírások száma már meghaladta a kilencszázat.

    9. Négy héttel az intézmény létrehozása után Ricard bíboros az egyházmegyei lapban vezércikket tett közzé. Mindenekelõtt világosan összefoglalja a fõbb tényeket, azután a jövõt meghatározó elveket szögez le. Elsõ átfogóbb témája: emelkedjünk fölébe a gyanakvásnak, kezdjünk párbeszédet! Konkrét megoldás: Szent Elígiusz legyen személyi plébánia (az 518. kánon értelmében); ehhez majd megállapodást kell kötni az egyházmegye meg a Jó Pásztor Intézmény között. Második átfogó téma: szeretet, nem pedig harci stratégia; igazság, vagyis kiengesztelõdés (visszavágás és kétszínûség helyett). És végül: közösség az evangéliumi küldetés szolgálatában. Sem nem az evangélium elpárolgása a levegõbe, sem pedig önmagába csavarodó keresztény gettó. Krisztus az idõk végezetéig velünk van a bárkában.

* * *

    Fordulópontot írtam ismertetésem címében. Összetett és kényes helyzet állt elõ: ez világosan kiderül az egymást követõ megnyilatkozások tartalmi elemeibõl. Összetett és kényes helyzet nem csupán Bordeaux-ban, hanem számos más helyi egyházban is.

    A francia egyházmegyében kelt megnyilatkozások többször is kifejezték azt a szükségességet, hogy a bíboros érsek találkozhasson a pápával, és átbeszélhessék a római egyház meg a helyi egyház kapcsolatát ilyen kényes kérdésben. Valószínûnek gondolom, hogy az elõzetes érdemi tárgyalások elmaradása a pápai bizottság bíboros elnökét terheli.

    Ami sajátosan a liturgiát illeti: szerintem nem csupán a szélsõséges tridenti tradicionalizmus jelent problémát, hanem (és jóval nagyobbat) az ellenkezõ véglet is: a krisztusi és egyházi hagyományra meg a misztériumjellegre, a szentségi emelkedettségre fittyet hányó önkényeskedés.

    Magyarországon létezik az 1. pontban említett Szent Péter Papi Testvérület. Ez a pápai jogú katolikus közösség 2006 novemberétõl kezdve rendszeresíteni kívánja az 1962-es Római Misekönyv szerinti eucharisztiaünneplést. November 12-én, vasárnap a budapesti városligeti Jáki kápolnában tervezik az elsõ liturgiát, utána pedig december 3-ára és 30-ára.

2006. november 7.


Karl Josef Kuschel

MERRE TART XVI. BENEDEK?*

Jó egy év óta van pápai hivatalában Joseph Ratzinger. A 2005. augusztusi Ifjúsági Világtalálkozó és a 2006 januárjában megjelent Deus caritas est (Az Isten szeretet) kezdetû elsõ enciklikája óta pápaságának szellemi profilja világosabban körvonalazódni kezd. Ez elegendõ ok arra, hogy mélyebben elgondolkozzunk, milyen irányba is fejlõdhet ennek a pápának a mûködése. Kiindulópontként egy „eseményt” veszek alapul, amely úgy világít rá Joseph Ratzinger gondolkodásának alapvetõ formáira, hogy ebbõl kiderül, valószínûleg miként fog alakulni a jövõben pápai tevékenysége.

I. Egy találkozás Castel Gandolfóban
2005 szeptemberében

2005. szeptember 24-én, szombaton – így mondja az utóbb nyilvánosságra hozott közös kommüniké –, barátságos légkörben zajlott le a Castel Gandolfó-i pápai nyári rezidenciában XVI. Benedek pápa és Hans Küng professzor között egy több órás beszélgetés. Ez a hír akkor sokakat olyannyira meglepett, hogy a médiavisszhang szokatlanul erõs volt. A német Süddeutsche Zeitung szeptember 27-i számában ez a hír szerepelt az elsõ oldalon. A német televízió esti híradója már az elõzõ napon beszámolt a hallgatóságnak errõl az eseményrõl.

A média reakciói a találkozást illetõleg nem voltak egyöntetûek. Egyesek megkönnyebbülésüknek, mások megütközésüknek adtak kifejezést. Aki megkönnyebbülten reagált, az ebben a találkozásban Hans Küng, korunk egyik vezetõ teológusa gyakorlati rehabilitációjának régóta esedékes jelét látta. Amit II. János Pál pápa a „missio canonica” megvonása óta (1979. december) állandóan megtagadott a tübingeni ökumené-teológusnak, vagyis egy személyes beszélgetést vagy az elismerés valamilyen jelét, az most hirtelen lehetségessé vált. Egyesek annak a reményüknek adtak kifejezést, hogy a Küng által követelt, Egyházon belüli reformok megvalósulnak. Joseph Ratzinger pápaként másképpen cselekszik, mint amikor még a Hittani Kongregáció prefektusa volt?

Megütközve reagáltak azok, akik Hans Küng és Joseph Ratzinger egyház- és világképét eddig összeegyeztethetetlennek tartották. Nem Küng-e a „római rendszer” leghevesebb bírálója? Nem õ kritizálta-e nyilvánosan évekig a legélesebben ennek a rendszernek a képviselõit, mindenekelõtt a Kúriához tartozó személyeket, élükön Joseph Ratzingert, mint az „inkvizíciós hatóság” akkori fõnökét? Ha tehát egy ilyesfajta beszélgetés váratlanul létrejött, akkor az a legjobb, ha bagatellizáljuk. Különben is mindketten – így olvashattuk a kommünikében – már elõre abban egyeztek meg, hogy vitatott „tanbeli kérdéseket” beszélgetésükben nem érintenek. Ami Castel Gandolfóban történt, az tehát nem más, mint a szokásos pápai diplomácia megnyilvánulása, melynek keretében a pápa mindenféle embert, még szélsõséges vagy furcsa személyeket is fogad a politika, sport, publicisztika, kultúra területérõl. Tehát semmi különös.

Marad, ami ellentétes

A fenti reakciók egyike sem értette meg a Hans Küng és Joseph Ratzinger közötti találkozás lényegét. Ez az esemény nem alkalmas arra, hogy a katolikus egyház belsõ strukturális reformjára irányuló reményt táplálja, hiszen nem szerepeltek a beszélgetés témái között a Hans Küng által megfogalmazott reformkívánalmak, sõt olyan dogmatikai kérdések sem, mint a pápa primátusának és tévedhetetlenségének (az I. vatikáni zsinat két pápai dogmájának) a kérdése. Nem is lehetett az. Mindketten úgy folytatták beszélgetésüket, hogy tudatában voltak a köztük fennálló alapvetõ és maradandó különbségeknek, különösen az Egyházon belüli strukturális reformok szükségességének értékelésére vonatkozólag. Küng itt eleve nyílt kártyákkal játszott. Az új pápától beszélgetést kérõ leveléhez mellékelte a bíborosokhoz címzett nyílt levelét, amely 2005 áprilisában még a konklávé elõtt megjelent a sajtóban (Der Spiegel és La Stampa). Ebben olyan átfogó konkrét reformprogramot fejt ki a katolikus egyház számára, amelynél világosabbat nem is lehetne kívánni.

Annál inkább bámulatosak a Castel Gandolfó-i találkozás konkrét eredményei. Ezeket nem azért értelmezzük kiemelten, hogy ne vegyünk tudomást az egyházi belpolitika értékelésében fennálló ellentétekrõl, sem pedig azért, hogy az áldozatokról megfeledkezve az Egyházon belüli hatalom kérdését félretegyük, hanem azért, hogy az egész Egyház jól felfogott érdekében higgadtan megnevezzük azokat a szoros szektorokat, amelyekben Joseph Ratzinger és Hans Küng gondolkodása között – minden különbözõség ellenére – közeledések mutatkoznak.

Persze a közeledéseket mindig Küng és Ratzinger nagyon különbözõ teológiájának teljes összefüggésében kell szemlélni. Jó figyelembe venni Hermann Häring mindkettõjük teológiájáról írt mûveit. E két sokrétû teológia belsõ szerkezetére azonban itt nem óhajtok kitérni. A beszélgetés két világosan körülhatárolt témájának háttérelemzésére összpontosítok. Ez a két téma a Castel Gandolfó-i találkozás középpontjában állt, és úgy tûnik, hogy a pápa és Küng között konszenzusra alkalmas. Ez a „Weltethos” (világétosz) kérdése, valamint „a természettudományok értelmességének párbeszéde a keresztény hit értelmességével”. Elõször teljes terjedelmében idézem a kommünikét, majd rátérek annak értelmezésére és feltárom a kérdések hátterét és a jövõ felé mutató elemeket.

„Küng professzor rámutatott arra, hogy a világétosz-projekt nem egy elvont intellektuális konstrukció, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy kimutatjuk azokat az etikus értékeket, amelyek felé a világ nagy vallásai minden különbözõségük ellenére is konvergálnak, és amelyek, mivel értelmesek, ezért meggyõzõek, s így a szekuláris értelmesség számára is érvényes normáknak mutatkozhatnak. A pápa pozitívan értékelte Küng professzor törekvését, mellyel hozzájárult a vallások közötti párbeszéd, valamint a szekuláris értelmességgel való találkozás területén az emberiség lényeges erkölcsi értékeinek újbóli elismeréséhez. A pápa kijelentette: pápai tevékenységének egyik lényeges törekvése arra irányul, hogy az emberi életet hordozó értékek tudata megújuljon. Ugyanúgy a pápa megerõsítette egyetértését Küng professzor azon fáradozásaival kapcsolatban, hogy felelevenítse a hit és a természettudomány közötti párbeszédet, és az Isten-kérdés értelmességét és szükségességét a természettudományos gondolkodás számára kimutassa. Küng professzor a maga részérõl kifejezte egyetértését a pápa fáradozásával a vallások közötti párbeszéd, valamint a modern világ különbözõ társadalmi csoportjaival való találkozás érdekében.”

II. Háttérelemzés

Hans Küng 1990-ben hozta nyilvánosságra programatikus írását, a „Projekt Weltethos”-t (világétosz-projekt)1. Azóta e projekt alapszándékáról folytatott interdiszciplináris és nemzetközi vitairodalom áttekinthetetlen mennyiségûre növekedett. A projektnek sok félreértelmezést kellett elszenvednie. Ezért azok számára, akik a világétosz-programot megértették és megvalósították, fontos, hogy Küng a világétosz-projekt téves értelmezéseit elõször is a pápa által megfogalmazott és Künggel egyeztetett kommünikének az elején helyreigazíthatja.

Téves értelmezések tagadása

A világethosz-projektnél ténylegesen nem „elvont értelmi konstrukcióról” van szó, hiszen az ilyen konstrukció csak a vallások fölött vagy mellett – úgyszólván az intellektuális absztrakció híg légterében – bizonyos értékek posztulátumait igyekezne felállítani, amelyeket aztán állítólag általános érvényûeknek nyilvánítanának ki, és a vallásokra ráragasztanának. Ugyanis ez azt jelentené, hogy a vallások fölött vagy mellett bizonyos intellektuális absztrakció légüres terében kísérletképpen értékeket feltételeznénk, amelyeket aztán általános érvényûeknek nyilvánítanánk ki, és a vallásokra is ráerõszakolnánk. Ezt a téves értelmezést az a megállapítás szünteti meg, mely szerint a világétosz-projekt révén „kimutatjuk azokat az etikus értékeket, amelyek felé a világ nagy vallásai minden különbözõségük ellenére is konvergálnak”. A világétosz-projekt valóban kezdettõl fogva mindig is így értelmezi önmagát. Éppenséggel nem arra törekszik, hogy a konkrét, empirikusan létezõ vallásokat – különféle tanításaikkal, szertartásaikkal és parancsaikkal – régi bõrként lehántsa, hogy azután „humán értékeket” propagáljon, lehetõleg valamiféle megváltozhatatlan emberi „természetre” hivatkozva. Arról sincsen szó, hogy a különbözõ vallásokból valamilyen etikai „koktélt” keverjen, vagy egy minimálisra szûkített erkölcstant desztilláljon ki belõlük, amellyel még a legigénytelenebb ember is egyetértene.

Már a „világétosz-projekt” kulcsdokumentumának, a Világvallások Parlamentje Nyilatkozatának (Chicago, 1993) elõszavában programszerûen hangzik: „A világéthosz ki akarja fejteni azt, ami a világ vallásaiban – minden különbözõségük ellenére – már most közös, mégpedig az emberi magatartás, etikai értékek és alapvetõ morális meggyõzõdések terén.” Más szóval, a világétosz-projekt a vallásokat nem valami erkölcsi minimalizmusra redukálja, hanem „kimutatja azt a minimumot, amely a világvallások étoszában már most közös. E világétosz-projekt senki ellen nem irányul, hanem mindenkit meghív, hívõket és nem hívõket egyaránt, hogy ezt az éthoszt magukévá tegyék, és ennek megfelelõen cselekedjenek.” Figyeljünk a „már most” szavakra.

Ez két dolgot jelent. Egyrészt azt, hogy a közös étoszt nem absztrakció által nyerjük, hanem jelenlétét az egyes vallásokban empirikus módon kimutatjuk. Ez az étosz „már most” megtalálható. Összehasonlító vallástudományi kutatásokkal kimutatható az egyes vallások forrásmûveiben. Példa erre az „aranyszabály”. Ez megtalálható a nagy vallások és etikák klasszikus forrásmûveiben Konfuciustól Kantig.

Az értelem és a hit viszonyáról a Fides et ratio szerint

A második pont éppen olyan fontos. Az étosz szerinti tájékozódás eleve összekapcsol hívõket és nem hívõket. A világétosz-projekt nem a vallásos emberek új elhatárolódását akarja propagálni a nem vallásos emberekkel szemben, hanem egy a vallások között ténylegesen létezõ konszenzust tüntet fel, amely meghívássá lesz arra, hogy ezt a konkrét étoszt vallásos kötelék nélküli emberekkel is megosszuk. A projekt szándéka nem elkülönülés, hanem részesedés. Ezért helyes az imént idézett mondat második fele a kommünikében: „Sokkal inkább arról van szó, hogy kimutatjuk azokat az etikus értékeket, amelyek felé a világ nagy vallásai minden különbözõségük ellenére is konvergálnak, és amelyek, mivel értelmesek, ezért meggyõzõek, s így a szekuláris értelmesség számára is érvényes normáknak mutatkozhatnak.”

Szembetûnõ itt a „szekularizált értelmesség” kifejezés. Figyeljünk erre a sajátos kifejezésre, amely a nem vallásos irányultságú gondolkodást nem minõsíti le, hanem – úgy látszik –, sokat vár el tõle. Három dolgot ismer el. Elismeri, hogy a nem vallásos gondolkodásban is van „értelmesség”. Elismeri, hogy a nem vallásos gondolkodás számára is létezhetnek meggyõzõ és értelmes valláserkölcsi értékek. Elismeri, hogy a nem vallásos gondolkodás számára is léteznek érvényes etikai normák, amelyek megegyezhetnek valláserkölcsi értékekkel – megegyezhetnek, de nem kell, hogy szükségképpen megegyezzenek.

Figyelemre méltó az is, hogy e kommüniké a „keresztény hit értelmességét” és a „szekuláris értelmességet” következetesen végig párhuzamosan egymás mellé állítja, mivel ez a párhuzamosság elõször is megakadályozza az értelem és a hit viszonyának olyan értékelését, amely a kettõt szembeállítaná egymással. Mindkettõnek, a keresztény hitnek éppen úgy, mint a szekuláris gondolkodásnak megvan a maga sajátos „értelmessége”. Alapvetõen a kettõ elõször is egyenrangú. Ez a fogalmazás túllép az értelem és a hit kölcsönös leminõsítésén, amely jellegzetes és végzetes volt az újkor történelmében. Helyesen értelmezve a keresztény hitnek nem kell „istentelennek” minõsítenie a szekuláris gondolkodást, a szekuláris értelmességnek pedig nem kell irracionálisnak minõsíteni a keresztény hitet.

A „keresztény hit értelmessége” és a „szekuláris értelmesség” között fennálló fogalmi párhuzamosság hátterében az 1998 szeptemberében közzétett Fides et ratio kezdetû enciklika áll, amely egyike a legfigyelemreméltóbb dokumentumoknak II. János Pál idõszakából, és amely lényegében Joseph Ratzinger gondolkodásának köszönhetõ. Ebben az enciklikában „a hit és az értelem közötti szétválás drámájáról” szóló alapvetõ megállapítások olvashatók, de az „Egyház filozófia iránti érdeklõdésérõl”, valamint a „teológia és filozófia közötti kölcsönhatásról” is szó esik.

Igaz, ennek az enciklikának a részletes elemzése megkérdõjelezhetõ szempontokat is kiderítene. Például az „Egyház tanítóhivatalának” a teológia és a filozófia közötti vitában betöltött szerepérõl szóló kijelentések (49–56. pont) nem problémamentesek, hiszen hiányzik belõlük a „tanítóhivatal” önkritikája. A dokumentum alapszándéka azonban elismerést érdemel. Végkövetkeztetése az, hogy „a hitnek és a filozófiának vissza kell nyernie azt a mély egységet, amely arra teszi képessé õket, hogy a másik autonómiájának kölcsönös tiszteletben tartása mellett saját lényegükhöz hûek maradhassanak” (48. pont).

Ilyen felfogás van a háttérben, amikor a kommüniké a „keresztény hit értelmességérõl” és „a szekuláris értelmességrõl” beszél. Ez a felfogás reális, és egyúttal a jövõbe mutat. A harmadik évezredben ugyanis vallásos és nem vallásos emberek egymás mellett élnek, és ezt csak akkor tehetik békességben, ha értékrendben és ideálokban osztoznak egymással. Csak a hit és az értelem viszonyának kölcsönösen kritikus modellje szolgálja az emberek jól értelmezett javát. Ezért a kommüniké következõ mondatai nemcsak Hans Küngnek azt a fáradozását méltatják, „mellyel hozzájárult a vallások közötti párbeszéd, valamint a szekuláris értelmességgel való találkozás területén az emberiség lényeges erkölcsi értékeinek újbóli elismeréséhez”, hanem azt is jelzik, hogy a pápa maga is ezen fáradozik. A kommüniké ugyanis így folytatódik: „A pápa kijelentette: pápai tevékenységének egyik lényeges törekvése arra irányul, hogy az emberi életet hordozó értékek tudata megújuljon.”

Ratzinger 2004-ben elhangzott müncheni beszéde

Mindez egyáltalán nem meglepõ azoknak, akik ismerik Joseph Ratzinger gondolkodásmódjának történetét. Olvassuk csak el 2005-ben megjelent könyvét: Werte im Zeichen des Umbruchs. Die Herausforderungen der Zukunft bestehen. (Értékek az átalakulás jegyében. A jövõ kihívásai léteznek.) Ebben megtaláljuk a kommünikében tömören jelzett gondolatokat fejezetrõl fejezetre, már elõre pontosan megfogalmazva. Legyen ott szó akár „egy szabadságra épülõ államnak politikát megelõzõ, etikai alapfeltételeirõl”, akár „demokratikus társadalmak etikai alapelveirõl”, akár Európa identitásának „szellemi alapjairól”, mindenütt felismerhetõ az a törekvése, hogy az egy világtársadalomban létezõ vallások és ideológiák tényleges pluralizmusának tudatában a „vallási és erkölcsi értékek jelentõségét” megalapozza. Még megfogalmazásaiban is összhangot találhatunk Hans Küng olyan mûveivel, mint Weltethos für Weltpolitik und Weltwirtschaft (Világétosz világpolitika és világgazdaság számára, 1997), vagy Globale Unternehmen – globales Ethos. Der globale Markt erfordert neue Standards und eine globale Rahmenordnung (Globális vállalkozás – globális étosz. A globális piac új normákat és globális keretszabályozást követel, 2001), vagy végül Friedenspolitik. Ethische Grundlagen internationaler Beziehungen. (Békepolitika. Nemzetközi kapcsolatok etikai alapjai, 2003.)

Itt van a mélyebb oka annak, hogy e két, a katolikus hagyománynak elkötelezett gondolkodó találkozása nem csupán egyházpolitikailag „régóta esedékes ” esemény volt, hanem az említett tárgyi eredményeket is szülte. Ezek az eredmények Ratzinger és Küng gondolkodásának régóta alakuló konvergenciáját fejezik ki – mégpedig az egy világtársadalom etikai alapjairól vallott, kultúrák és vallások közötti kölcsönös megértés szükségességének kérdésében.

Ez mindenekelõtt abban a programszerû elõadásban jut kifejezésre, amelyet Joseph Ratzinger még bíborosként 2004. január 19-én Jürgen Habermas jelenlétében a Bajor Katolikus Akadémián (München) tartott. Mindkét ott tartott elõadás a Jürgen Habermas–Joseph Ratzinger, Dialektik der Säkularisierung. Über Vernunft und Religion (A szekularizáció dialektikája. Értelem és vallás, 2005) c. kötetben olvasható. Nézzük meg pontosan Ratzinger fejtegetéseinek a vezérfonalát.

Minden megfontolás kiindulópontja a jelenlegi történelmi fejlõdés diagnózisa. Mindenekelõtt két jelenség – vagyis egy olyan világtársadalom kialakulása, amelyben egyre inkább függ egymástól mindenki, valamint az ember történelmileg példátlan lehetõségei az alkotás és a rombolás terén – követel választ erre a következõ kérdésre: „Miként találhatnak etikai alapokat az egymással találkozó kultúrák, amelyek együttélésüket jó útra tudják terelni, és a hatalom megfékezésére és rendjére vonatkozólag közös, jogilag felelõs formát tudnak felépíteni?” Feltûnõ, hogy Ratzinger már müncheni beszédének második szakaszában utal Küng világétosz-projektjére: „Az, hogy a Hans Küng által kifejtett világétosz-projekt olyan nagy támogatottságra talál, mindenképpen azt mutatja, hogy a kérdés aktuális.” Ratzinger ugyan itt még megfogalmazza fenntartásait (Robert Spämannhoz csatlakozva), de a probléma felvetésében Künggel közös kiinduló bázisra utal: a kultúrák találkozásának és egymásba fonódásának világtörténelmi folyamatában az „etikai bizonyosságok” nagyrészt széttörtek. Hogy mi a „jó”, arra mintha már nem lenne válasz, minthogy a tudomány ma már nem képes nyújtani egy ilyen megújult etikai eszméletet.

De akkor mi szavatolhatna egy „egyetemesen kötelezõ etikát”? – kérdezi tovább Ratzinger. Demokrácia? Miért is ne. A modern alkotmányos államok történelme folyamán vajon nem mérsékelte-e a jog a hatalmat? És a modern emberjogi nyilatkozatok nem annak a ténynek látható kifejezõdései-e, hogy valamiféle egyetemes jogrend létezik? De – hangzik Ratzinger ellenvetése – a jog is rászorul az etikai alapokra. A „demokratikus többségi elvre” való hivatkozás egyedül nem elégséges. Miért? Mert a „többségek is lehetnek vakok és igazságtalanok!” Ezenkívül, bár létezik sokféle emberjogi nyilatkozat, de az emberi jogokat az egyes kultúrákban ma nagyon is különféleképpen értelmezik:

„Az iszlám felállította saját emberjogi listáját, amely eltér a nyugatitól. Kína pedig, bár ma egy nyugaton keletkezett kultúraforma, a marxizmus irányítása alatt áll, mégis felveti számunkra a kérdést, hogy vajon az emberi jogok esetében nem egy tipikusan nyugati találmányról van-e szó, amelyet meg kellene kérdõjeleznünk.”

Ebbõl az következik, hogy egy egyszerû felszólítás az „emberi jogok” elismerésére még nem teremt megbízható etikai alapot. Továbbá „új hatalmi formák és azok kezelésére új kérdések” keletkeznek. Az emberiséget ma kevésbé a nagyhatalmak atombombája fenyegeti, mint a terroristák „kis” bombái – méghozzá olyan terrorizmusé, amelyet „vallásos fanatizmus táplál”. A vallás itt beteges, sõt patologikus-patogén oldalát mutatja, úgyhogy Ratzinger felteszi a kérdést: „Nem kell-e itt a vallást az értelem gondnoksága alá helyezni, és gondosan korlátozni?” Tehát az értelembõl származna a mindenki számára érvényes etika alapja? Nem, ugyanis a biológia produkciós és reprodukciós módszereinek mai lehetõségei kétséget támasztanak az értelem megbízhatóságában. „A kísértés, hogy most elõször megfelelõ embert konstruáljunk, a kísértés, hogy emberekkel kísérletezzünk, a kísértés, hogy embereket hulladéknak tekintsünk és elpusztítsunk, ez nem haladásellenes moralisták agyréme.” A kérdés tehát kiélezõdik: Ha mind a vallás, mind a szekuláris értelmesség erkölcstelenné és irracionálissá válhat, akkor „a hatalom mechanizmusaival és féktelen erõivel rendelkezõ egyetlen világtársadalmunkban” honnan szerezhetünk „hatékony etikai belátást?”

Évszázadokon át éppen a katolikus hagyományban volt szokás elfogadni, hogy a jó és a rossz megkülönböztetésére biztos alapot a „természettörvény” nyújt. És valóban nem ez lenne-e a megoldás továbbra is? Nem tudna-e ebben megegyezni mindenki, mind a vallásos, mind a nem vallásos emberek? De ez az „eszköz” is – így Ratzinger – „sajnos, eltompult”, olyannyira, hogy õ maga személyesen tartózkodik a „természettörvényre” való hivatkozástól. A „természettörvény” fogalma ugyanis feltételezi „a természetnek olyan felfogását, amelyben természet és értelem egymásba” kapcsolódnának, vagyis mintha a természet maga mindig „értelmes” lenne. De ez az elképzelés a természetrõl az evolúció elméletének gyõzelmével „romba dõlt”. A természet mint olyan nem értelmes, még akkor sem, ha található benne értelmes magatartás is.

De Ratzinger mégis ki akar tartani a „természettörvény egy végsõ eleme” mellett, és ezért még egyszer visszatér az emberi jogokra. Az emberi jogok ugyanis nem érthetõk meg, ha nem tételezzük fel, hogy az ember mint ember – már csak az emberfajhoz való tartozása által is – jogok alanya, vagyis hogy saját magában értékeket és normákat hordoz, amelyeket meg kell találni, nem pedig kitalálni. Ebbõl két dolog következik. „Talán ma az emberi jogok tanát az emberi kötelességek tanával és az ember határainak tudatosításával kellene kiegészíteni.” Ez az egyik. A másik pedig, hogy egy ilyen kiegészítést ma „interkulturálisan” kellene magyarázni és megfogalmazni. „Keresztények számára itt a teremtésrõl és a Teremtõrõl lenne szó, az indiai világban ennek megfelelne a dharma, a lét belsõ törvényszerûségének fogalma, a kínai hagyományban a Rend és az Ég elképzelése.”

Ezzel Ratzinger elérte fejtegetéseinek döntõ pontját. Ha arról van szó, hogy egy közösen elfogadott etikai alapot keressünk az egy világtársadalom számára, akkor ez, ha egyáltalán megvalósulhat, csak kultúrák közötti és vallások közötti együttmûködéssel sikerülhet. Kultúrkörök etikai hagyományait – vegyük az iszlámét, a hinduizmusét, de Afrikáét is – az európai hagyomány mellé kell helyezni. Természetesen a kultúrák és vallások közötti összehasonlításoknak mindenképpen vannak következményei mind a „szekuláris értelmesség”, mind „a keresztény hit értelmessége” számára. Ratzinger ezt világosan látja. Aki az egész emberiség vallási-etikai hagyományait akarja kifejezésre juttatni, annak számolnia kell azzal, hogy a nyugati racionalitást meg kell majd kérdõjeleznie, de éppen úgy „a keresztény kinyilatkoztatás egyetemességének az igényét” is. A világ értelmezésének Európában kialakult két formája közül egyik sem támaszthat ma már egyetemességi igényt. Egyetemességi igényt csak akkor lehet támasztani, ha egyetemesen gondolkodunk. Az etikára vonatkoztatva: ha egy univerzális, egy „emberiségétosz” elemei kimutathatók.

Konvergenciák Ratzinger és Küng között

Joseph Ratzinger müncheni beszédének elemzése feltûnõ párhuzamokat, sõt konvergenciákat mutat Hans Küng gondolkodásával, ahogyan az a Projekt Weltethos címû programszerû könyvének megjelenése óta alakult. Ezeket a konvergenciákat három pontban fogalmazhatjuk meg.

1. A gazdasági globalizáció következtében kibontakozó egy világtársadalom felgyorsítja az egységesítõ folyamatokat, nemcsak a világszervezetek, a világjog és a világpolitika területén, hanem közös etikai normákat keresõ folyamatok terén is. Az egy világ egy étoszt követel. De az egy étoszt csak kultúrák közötti és vallások közötti alapkutatással érhetjük el. Egy egyetemes etikai normarendszer céljából megfogalmazott interkulturális kutatás éppen a nyugati kultúra számára jelent kihívást, amely a szekuláris értelmességgel és a keresztény hit értelmességével két, történelmileg igen domináns világértelmezési modellt hozott létre.

2. Amit Joseph Ratzinger müncheni beszédében megfogalmaz, párhuzamos Hans Küng paradigmaelemzésével, aki már Das Christentum. Wesen und Geschichte (A kereszténység. Lényeg és történelem, 1994) címû munkájában árnyaltan kritizálta az Európa-központú modernséget. Ratzinger azzal a programszerû mondattal fejezte be beszédét, amelynek párhuzamos szövege Küng írásaiban is megtalálható:

„A nyugati kultúra mindkét nagy komponense számára fontos, hogy ezekre a [nem európai] kultúrákra odafigyeljen, meghallgassa azokat, és igazi kapcsolatot teremtsen velük. Fontos, hogy bevonja õket egy többszólamú kapcsolatteremtés kísérletébe, amelyben õk maguk megnyílnak annak a megértésére, hogy az értelem és hit lényegében egymást kiegészíti, úgyhogy növekedjen a tisztulás egyetemes folyamata, amelyben végül a minden ember által valamiképpen felismert vagy megsejtett lényeges értékek és normák világító ereje újra felragyoghat, úgyhogy az emberiségben ismét hatékony erõre kaphat az, ami a világot összetartja.”

Ez a mondat két lényeges pontosítást tartalmaz. A „szekuláris értelmesség” és a „keresztény hit értelmessége” ma csak az Európán kívüli filozófiákkal és vallásokkal létrehozott „többszólamú kapcsolat” révén válhat elfogadhatóvá és meggyõzõ erejûvé. Ha ezt a kapcsolatot felvállalják, létrejöhet olyasvalami, mint az értelem és hit „egyetemes tisztulási folyamata”, amelynek révén „a minden ember által valamiképpen felismert és megsejtett lényeges értékek és normák” új meggyõzõ erõt nyerhetnek. Mindez azt a célt szolgálja, hogy az egyetlen emberiségben ismét hatékony erõre kapjon az, „ami a világot összetartja”. Foglaljuk össze még egyszer címszavakban a Ratzinger által kidolgozott szempontokat: többszólamú kapcsolat, hit és értelem kölcsönös megtisztulása, felismert vagy megsejtett „lényeges értékek és normák” tudatosulása minden embernél. A cél egy olyan érték- és normarend, amely a „világot összetartja”.

3. Konvergencia található Ratzingernek abban a követelésében is, hogy „az emberi jogok tanát az emberi kötelességek tanával és az ember határainak tudatosításával kellene kiegészíteni”. Hans Küngnek is voltak ilyen kezdeményezései, amikor elkötelezte magát az „Inter Action Council” számára, amelyet akkor a volt német szövetségi kancellár, Helmut Schmidt vezetett. Küng fogalmazta meg az Allgemeine Erklärung der Menschenpflichten (Emberi kötelességek egyetemes nyilatkozata) címû írást, amelyet az „Inter Action Council” 1998-ban elfogadott. Ebben az összefüggésben Küng elméletileg megalapozta, és a kritikusokkal szemben megvédte az emberi jogok és emberi kötelességek elválaszthatatlan kapcsolatát. Mindez olvasható az általa kiadott Dokumentation zum Weltethos (2002) címû kötetben.

III. A jövõre mutató jelzések

Hogyan lehet XVI. Benedek pápasága alatt a gyakorlatba átültetni ezeket a szempontokat – vagyis az egyetemes etikai normák keresését, a többszólamú kapcsolatok kiépítésének követelményét, valamint a „lényeges értékek és normák” egyetemes érvényre juttatását –, amelyeket Joseph Ratzinger elméletileg már átgondolt? Két esemény már jobban megmutatja pápaságának szellemi arculatát: az Ifjúsági Világtalálkozó Kölnben, 2005 augusztusában, valamint a 2006 januárjában kiadott Deus caritas est kezdetû enciklikája.

A kölni Ifjúsági Világtalálkozó  2005-ben

Mint ismeretes, az Ifjúsági Világtalálkozó nem Ratzinger kezdeményezése. Ez II. János Pál nagy kívánsága volt, és a kölni ünnep mindenekelõtt az elhunyt pápa szellemi hagyatékának teljesítését jelentette. XVI. Benedek azonban ezt az alkalmat a maga számára is ragyogóan kihasználta. Elsõ fellépése a világnyilvánosság elõtt sikeres volt. Az esemény világszerte pozitív visszhangra talált.

1. A katolikus egyház nyilvánosan láthatóvá vált, mint sok fiatalt most is szellemileg megragadó és szociálisan elkötelezõ vallási közösség.

2. A katolikus egyház világegyházként mutatkozott meg. Ez a piacok, tájékoztatási eszközök és turisztikai infrastruktúrák történelmileg példátlan globalizációjának idejében fontosabb, mint valaha. A tisztán gazdasági globalizáció így egyházi, vallásos ellensúlyt nyer. A vallás pozitív értelemben nemzeteket, kultúrákat és népeket összefogó, egységet teremtõ szellemi erõként ismerhetõ fel, és válhat hatékonnyá.

3. A katolikus egyház a vallások és ideológiák globális versenyében láthatóvá tette a keresztény önazonosságot egy olyan öreg kontinensen is, mint Európa. Az Egyház egy olyan világhelyzetben mutatja meg arculatát, amelyre két esemény jellemzõ: a 20. századot meghatározó nagy ideológiáknak, a fasizmusnak és a szocializmusnak a hanyatlása, és a nagy világvallások összetartó erejének újraébredése a föld sok országában. Például felelevenedett az iszlám mint világpolitikai tényezõ, megerõsödött a konfucianizmus a gazdasági világhatalom útjára lépõ Kínában. A keresztény szellemi erõ demonstrációja az egész világ keresztényei számára önazonosságukat erõsítõ tényezõt jelent egyrészt a letûnt ideológiák utáni ûr, másrészt a nagy vallási alternatívákkal való új konfrontáció idején, annál is inkább, mert XVI. Benedek ezt a keresztény önazonosságot nem missziós konfrontációban, hanem a párbeszéd iránti nyitottság jegyében mutatta meg. Önazonosság nem zárja ki a párbeszédre való készséget, hanem magába foglalja azt.

Felhívás a zsidókkal és mohamedánokkal való párbeszédre

Ez a pápának azokban a beszédeiben mutatkozott meg, amelyek a vallások közötti megértés számára kulcsjelentõségûek voltak: XVI. Benedek beszéde augusztus 19-én a kölni zsinagógában, valamint augusztus 20-i beszéde a „muzulmán közösségek képviselõivel” való találkozás alkalmával. XVI. Benedek zsidó hallgatóinak emlékezetébe idézte, hogy a II. vatikáni zsinat a Nostra aetate kezdetû nyilatkozatával „új távlatot nyitott a zsidó–keresztény kapcsolatokban”, amelyeket párbeszéd és partneri viszony jellemez. A katolikus egyház minden nép, kultúra és vallás közötti tolerancia, tisztelet, barátság és béke mellett száll síkra. Sok minden történt a „zsidók és keresztények közötti viszony megjavítása és elmélyítése érdekében”. A pápa kifejezetten „bátorítja az õszinte és bizalommal teli párbeszédet zsidók és keresztények között”. Hasonlóképpen nyilatkozott a pápa muzulmán közösségek képviselõivel szemben is: „A keresztények és muzulmánok közötti vallásközi és interkulturális párbeszédet nem szabad alkalmi rendezvényekre korlátozni. Ez a párbeszéd életbevágó szükséglet, amelytõl jórészt a jövõnk is függ.”

Az elsõ enciklika

XVI. Benedek pápa 2006 januárjában hozta nyilvánosságra nagy érdeklõdéssel várt elsõ enciklikáját, amely a Deus caritas est (Az Isten szeretet) címet viseli. Ez az enciklika nem foglalkozik közvetlenül a vallások és kultúrák közötti párbeszéddel, hanem sokkal inkább a szeretet étoszát fejezi ki, mint a katolikus egyház alapvetõ önazonosságát és elkötelezettségét. A szeretetnek ez az étosza azonban nemcsak egy belsõ étosz a keresztények számára, hanem egyetemesen átfog minden embert: „Ebben az értelemben – olvassuk a 31. pontban – a kereszténység ereje messze túlhaladja a keresztény hit határait.”

Itt most nem szándékunk az enciklika értelmezése. Annyit azonban mondhatunk, hogy aki ezt a pápai dokumentumot komolyan veszi, nem kerülheti el, hogy következtetést vonjon le belõle az Egyházon belüli különbözõ csoportokkal való gyakorlati eljárásmódra vonatkozólag. Hans Küng ezt a maga módján meg is tette, és ezzel jelezte, hogy a világtársadalom számára fontos gondolatok és beszélgetések terén mutatkozó minden konvergencia ellenére fenntartja az egyházon belüli reformkívánságait és kiállását azok mellett, akik az egyházban a szeretetlen és tekintélyuralmi viselkedés áldozatai. Az elsõ enciklikához fûzött állásfoglalásában jelzi, hogy továbbra is elvárásokkal van XVI. Benedek iránt „az egyházi struktúrák és jogi szabályzatok következményeit illetõen”. Ettõl a pápától „egy második enciklikát” remél, amelyben „nem Isten és Jézus Krisztus szeretetérõl és az egyház és szervezeteinek karitatív mûködésérõl van szó, hanem az intézményes Egyházon belüli igazságos struktúrákról és a különbözõ csoportokkal szembeni szeretetteljes eljárásmódról lesz szó”. Ilyen csoportokba tartoznak „azok a férfiak és nõk, akik fogamzásgátló szereket használnak, az elváltak és újraházasodottak, a cölibátus miatt kilépett papok, az Egyházban kritikus hangokat megszólaltatók, a protestáns és anglikán lelkészek, akiknek az úrvacsoráját érvénytelennek nyilvánítják”.

Az egész Egyház számára azonban a Castel Gandolfó-i találkozás eredményei is fontosak. Ezek egy konkrét problémát érintenek, amelyhez mindketten saját életük és gondolkodásuk szerint különbözõ módon közeledtek. Ez a probléma magába foglalja az egy világtársadalmon belüli egyetemes etikai normák keresését, a „szekuláris értelmesség” és a „hit értelmessége” közötti kölcsönös, párbeszédre épülõ helyreigazítást és kiegészítést, hogy az értelem és hit kóros megnyilvánulásait megakadályozzák vagy enyhítsék. A problémához tartozik a kölcsönös megértésre törekvés a különbözõ vallású és világnézetû emberek között a hit és értelem többszólamú kapcsolatában. Az alap a közös keresztény hit, amely a szeretet étoszában válik konkréttá. Istennek ez a minden ember iránti szeretete a legmélyebb legitimáció és motiváció, hogy jobb megértésre és kölcsönös szolidaritásra törekedjünk.

Joseph Ratzingernek pápaként most nagyszerû lehetõségei vannak, hogy világvallási és világpolitikai gesztusokat tegyen. Gesztusai feltehetõen mások lesznek, mint elõdjéé, de ha komolyan vesszük az õ elméleti írásait, gesztusainak is olyan kérdések irányába kell majd mutatniuk, amelyeket õ maga mint „súlyosan sürgetõ kérdéseket” jelölt meg: „Miként tudnak az egymással találkozó kultúrák etikai alapokat találni, amelyek együttélésüket jó útra irányítják, és a hatalom megfékezésének és rendjének közös, jogilag kötelezõ formáját felépíthetik.” A 2006. év az eddigieknél világosabban meg fogja mutatni, hogy ez a pápa merre tart.


* A tanulmány német eredetijének lelõhelye: Stimmen der Zeit, 224/5 (2006. május) 291–303. magyarra fordította dr. Lehoczky Károlyné és Mustó Péter SJ; a magyar fordítást lektorálta Nemeshegyi Péter SJ és Bartók Tibor SJ.

1 Magyarul megjelent: Világvallások etikája, Egyházfórum, Bp., 1994.


Statisztikai adatok a Föld népességérõl

Az Egyház legújabb statisztikai évkönyve a 2004. december 31-i állapotokat rögzíti. Ekkor a föld lakossága 6 388 500 000 fõ volt, a növekedés mértéke egy év alatt 87 123 000 fõ. A változás az egyes kontinenseken a következõképpen alakult: Afrika +26 162 000; Amerika +14 114 000; Ázsia +48 583 000; Európa –2 125 000; Óceánia +389 000. Mint látható, csak Európában fogyott a népesség.

A katolikusok száma 2004 végén majdnem elérte az 1,1 milliárd fõt (1 098 366 000), ez 12 809 000-rel több, mint egy évvel korábban. Európán kívül a katolikusok száma is minden kontinensen növekedett. A változás: Afrika +5 158 000; Amerika +7 739 000; Ázsia +821 000;
Európa –965 000; Óceánia +56 000.

A világ összlakosságának 17,2 százaléka katolikus. Ez az adat 0,04 százalékkal alacsonyabb az egy évvel korábbinál. Egyedül Afrikában növekszik gyorsabban a katolikusok száma, mint az össznépesség.

A katolikus papság létszáma 405 891, ez némi (441 fõs) emelkedést jelent az elõzõ évhez képest.

                                                    (MKPK Sajtóiroda)


Haáz Andrea

SOK KIHÍVÁS, EGYETLEN VÁLASZ:
AZ EGYETEMES TESTVÉRISÉG

Egyetemes Testvériség Napja címmel 2006. szeptember 16-án nagyszabású nemzetközi találkozót tartott Budapesten a Fokoláre Mozgalom, amelyre öt kontinens 92 országból közel 11 000 résztvevõ jött el. A programban konkrét kezdeményezéseken keresztül mutatták be, hogy korunk gazdasági és társadalmi gondjaira a testvériség szellemében hogyan lehet megoldást találni.

„Korunk drámai feszültségekkel teli mai világában a Fokoláre Mozgalom ezen a rendezvényen keresztül is szeretné megmutatni, hogy a testvériség az egyik lehetséges út, amely az emberekkel és a teremtett világgal való békéhez vezet” – hangzott el XVI. Benedek pápa üzenete, amelyet az Egyetemes Testvériség Napjára küldött.

A délelõtti program meghatározó eleme volt a Fokoláre Mozgalom alapítójának, Chiara Lubichnak az üzenete, aki a világ jelenlegi helyzetét jellemezve azt mondta, hogy egy „kollektív, kulturális sötét éjszaka” jeleit tapasztalja. A Nyugat, melynek „határozott eszmékre van szüksége, olyan ideálra, mely képes utat törni a sok gyötrõ kérdés megválaszolására, s mely követésre méltó fényt mutat”. A Fokoláre Mozgalom rendkívül gazdag lelkiségi tapasztalataiból kiindulva ebben a helyzetben arra biztatott, hogy a keresztre feszített és mindenkitõl elhagyott Jézusra tekintsünk, aki a legsötétebb és legfájdalmasabb pillanatban is szeretettel tudott Atyjához fordulni, és teljesen rá tudott hagyatkozni. Ha a személyes fájdalmak és a társadalmi szintû megpróbáltatások minden nehéz pillanatában Õt tudjuk meglátni, akkor a sötét éjszakában is felragyog a fény. Chiara Lubich rámutatott arra, hogy az evangéliumban választ találunk korunk emberi és társadalmi problémáira is. Ezek a megoldások azonban csak akkor születnek meg, ha megismerjük a társadalmi és gazdasági élet különbözõ területeinek sajátosságait. Az ebben való elõrelépéshez a Fokoláre Mozgalom már régebb óta párbeszédet folytat a politika, a környezetvédelem, a kommunikáció, az egészségügy, a jog, a gazdaság stb. világával.

A nap további programja négy téma köré rendezõdött, amelyek kerekasztal-beszélgetés formájában és konkrét tapasztalatok segítségével kerültek bemutatásra. Ezek a témák mint napjaink égetõ kihívásai jelennek meg korunk embere számára: gazdaság, jog, kommunikáció és politika.

Bemutatásra került a közösségi gazdasági kezdeményezés, amely mint egy lehetséges új gazdasági modell szerepel több közgazdasági egyetem tananyagában. Szemléletmódjának újdonsága abban áll, hogy a vállalkozó a haszon egy részét fordítja csak a vállalkozás fejlesztésére, a másik részét továbbképzésre, a harmadik részét pedig arra, hogy közvetlen segítséget nyújtson a szükséget szenvedõknek. Emellett a vállalatirányítás és a gazdasági mûködés teljes egészét a közösség lelkülete járja át.

A jog területén a bemutatott példákon keresztül arra a kérdésre kerestek választ, hogyan válhat a testvériség a korrupció és az illegalitás terjedésének ellenszerévé.

A tömegkommunikációban olyan új modellt kínáltak fel a hozzászólók, amelynek végsõ célja az egyesült világ megteremtése.

A testvériség új horizontot nyit a politika világában is – állították a hozzászólók, akik a Politikai Mozgalom az Egységért tizenötéves tapasztalatait mutatták be. „Egyetemes testvériséget választani a politikában – mondta Lucia Fronza Crepaz, volt olasz parlamenti képviselõ – azt jelenti, hogy a mai politikát sújtó válság gyökereihez nyúlunk vissza.”

A találkozón a különbözõ felekezetû keresztények, 13 katolikus mozgalom és új közösség tagjain kívül jelen voltak Algériából érkezett muzulmánok is, valamint a társadalmi és vallási élet jeles képviselõi.


Szent Erzsébet-év – 2007

2006. november 19-én megnyílt az Árpád-házi Szent Erzsébet születésének 800. évfordulója alkalmából a Magyar Katolikus Püspöki Kar által meghirdetett jubileumi év. Erdõ Péter bíboros prímás érsek a magyarországi és a magyarul tudó külföldi püspökök részvételével a Szent István-bazilikában ünnepi szentmisével nyitotta meg az emlékévet, amelynek bezárására 2007. november 18-án kerül sor a sárospataki plébániatemplomban. A jubileumi év hazai és külföldi eseményeirõl november 17-én adott tájékoztatót az MKPK titkárságának sajtóirodája.