MAGYAR KÉRDÉSEK

XVI. Benedek

2006-OS ÜZENET A MAGYAR NÉPNEK

Õexcellenciája, Sólyom László Úrnak,
a Magyar Köztársaság Elnökének

1956. október 23-án Budapest bátor népe, szabadságvágyától vezérelve, szembeszállt egy olyan rendszerrel, amely a magyar nemzet értékeitõl eltérõ célokat érvényesített. Még mindig élénken emlékezünk a néhány nap alatt több ezer emberéletet és sok ezer sebesültet követelõ, egyben világszerte súlyos megrendülést kiváltó tragikus eseményekre. Tiszteletreméltó elõdöm, XII. Pius pápa helyénvaló megnyilatkozásai máig hallhatóan visszhangzanak. Õ azonnal – négy alkalommal – megszólalt, nyomatékosan kérte a nemzetek közösségét, hogy ismerje el Magyarország jogát az önrendelkezésre, és garantálja a szükséges szabadságot a nemzeti önazonosság keretei között.

Szívesen csatlakozom azokhoz a különféle kezdeményezésekhez, amelyek e jelentõs, a magyar nemzet és Európa történetében egyaránt fontos eseményrõl emlékeznek meg. Éppen ezért kértem a Bíborosi Kollégium dékánját, Angelo Sodano bíboros urat – aki rövid idõvel ezelõttig államtitkárom volt –, hogy nevemben vegyen részt az ünnepségeken, és legyen tolmácsa legbensõbb érzelmeimnek, amelyek a budapesti felkelés 50. évfordulóján élnek a szívemben.

Elnök Úr, kérem Önt, hogy legátusomat, Angelo Sodano bíboros urat úgy szíveskedjék fogadni, mintha engem fogadna. Egyben szívesen élek az alkalommal, hogy emlékeztessek arra az ezer éves megértésre, amely az Apostoli Szentszék és a nemes magyar nép közötti kapcsolatok alapját képezi. Szívesen gondolok arra, hogy az Ön Népe, Elnök úr, az évszázadok során megtapasztalt sok-sok elnyomatás – legutóbb a szovjet kommunista diktatúra – ellenére, bármely ideológián túl, mindig helyesen értékelte az államnak és az állampolgárnak egymáshoz való viszonyát.

A keresztény felfogás szerint a személy – erkölcsi, etikai és szociális mivoltában – megelõzi az államot. Az állam törvényes szervezete és annak helyesen értelmezett laicitása mindig a természettörvény tiszteletben tartásán nyugodott, a hiteles nemzeti értékekben nyilvánult meg, és a hívõ emberek számára a Kinyilatkoztatással gazdagodott. Ez a keresztény felfogás a kezdetektõl áthatotta azokat a népeket, amelyekbõl a történelem során a magyar nemzet megszületett. Õszinte szívvel ismétlem meg jókívánságomat, hogy Magyarország szabad jövõt építhessen, amely mentes bármely elnyomástól és ártalmas szellemi behatástól.

Elnök Úr, miközben arra kérem, számítson azok közé, akik szívesen emlékeznek meg e nagy horderejû történelmi eseményrõl; kívánom, hogy ez a megemlékezés alkalmul szolgáljon azon eszmények és erkölcsi értékek hiteles felmutatásához, amelyek annak az Európának vetették meg alapjait, amelynek Magyarország is része. Országa, Elnök Úr, továbbra is legyen az emberi személy tiszteletén, illetve magas céljainak megbecsülésén nyugvó társadalom szószólója.

Mária, a Magyarok Nagyasszonya, Szent István király, Szent Erzsébet és mindazon szentek, akik a nemes pannon föld szülöttei, õrködjenek továbbra is a magyar nép legitim törekvései fölött. Biztosítom Önt lelki közelségemrõl, és rokonszenvem és együttérzésem jeleként szívesen adom Önre és honfitársaira különleges apostoli áldásomat.

Kelt a Vatikánban, 2006. október 7-én

XVI. Benedek pápa

XVI. Benedek törökországi látogatása (november 28–december 1.)

XVI. Benedek pápa november 28-án 9 órakor indul a római Fiumicino repülõtérrõl Ankarába. Érkezése után meglátogatja Atatürk mauzóleumát. Ezután a török köztársasági elnökkel, a miniszterelnök-helyettessel, illetve a vallási ügyekért felelõs elnökkel találkozik, és beszédet mond. Késõbb a diplomáciai testületet is köszönti a szentatya, és beszédet intéz hozzájuk.

November 29-én XVI. Benedek pápa Efezusba látogat, ahol szentmisét mutat be és homíliát mond. Isztambulba visszatérve látogatást tesz és imádkozik a Szent György patriarchális bazilikában, majd magánmegbeszélést folytat I. Bartolomaiosz konstantinápolyi ortodox pátriárkával.

A látogatás várható csúcspontja november 30-a, Szent András apostol ünnepe lesz, amikor a pápa közös liturgiát mutat be a Szent György patriarchális bazilikában, és beszédet mond, majd együtt közös nyilatkozatot adnak ki. Ezután a szentatya a Szent Szófia múzeumba látogat, majd imádkozik az örmény apostoli székesegyházban, és találkozik II. Mezrob örmény pátriárkával.

A pápa késõbb találkozik a szír-ortodox metropolitával, a törökországi fõrabbival, este pedig együtt vacsorázik a török katolikus püspöki konferencia tagjaival.

December 1-jén a szentatya az isztambuli Szentlélek-székesegyházban mutat be szentmisét, majd visszaindul Rómába.

                                     (VR)

Szabó Ferenc

„AZ IGAZSÁG SZABADDÁ TESZ” (Jn 8,32)

Gondolatok a szabadságról, az igazságról
és az írástudók árulásáról

Mindazok, akik átélték 1956 októberének és novemberének dicsõséges és tragikus napjait, a mostani szeptemberi és októberi viharos eseményeket figyelve és átszenvedve az ötven évvel ezelõttiekre gondolnak. Én magam mint utolsó éves francia-magyar szakos hallgató az ELTE-n október 23-án vonultam a Körúton és a Margit-hídon át a Bem-szoborhoz (pár méterrel az EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM feliratú tábla után). Amikor a Petõfi-szobortól kikanyarodtunk a Körútra, legelõször azt kezdtük kiabálni, hogy „Ruszkik haza!” Ha most visszagondolok az akkori követelésekre, amelyeket Veres Péter író, a Magyar Írók Szövetségének elnöke olvasott fel, megállapíthatom: Hála Istennek, a szovjet csapatok a rendszerváltozás után elhagyták hazánkat, néhány más követelés is részben megvalósult, de – ahogy nemrég egy nemzetközi konferencián megállapították – 1956 szabadságharcának és forradalmának emléke már alig él az európai (így a magyar) diákok emlékezetében, a félreinformálás és a történelemhamisítás miatt. Kétségtelen, hogy a kommunista ideológia számtalan hazugságával tovább él a bolsevizmus bukása után is, fõleg az utódpártok médiahatalma révén. Csak egy példát említek a baloldali értelmiség árulására: A kommunizmus fekete könyve megjelenését és visszhangjait. (Vö. Távlatok 2003/3, 443.) Az eredetileg francia kiadás, majd az olasz és a magyar fordítás megjelenése alkalmával a baloldali értelmiség és az utódpártok képviselõi igyekeztek minimalizálni a kommunizmus  sokmilliós emberirtásának, az embertelen diktatúráknak a rettenetét. Miként korábban Szolzsenyicin GULAG-riportját sem vették komolyan. „Levéltárak és a bõséges személyes vallomások azt tanúsítják, hogy kezdettõl fogta a rémuralom volt a modern kommunizmus egyik leglényegesebb vonása” – írta a Fekete könyv bevezetõjében S. Courtois. Egyébként Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról c. verse tökéletesen jellemezte ezt a rémuralmat.

Sajnos, az 1956-os magyar szabadságharc és forradalom is csak kevés nyugati értelmiségit térített észhez. Albert Camus példát mutatott a tisztességre és az igazi szabadságszeretetre, meg az elnyomott Magyarországgal való szolidaritásra.  (Vö. Távlatok, 2006/3.) Nem így például a baloldali Jean-Paul Sartre, akirõl a volt kommunista, de a kommunizmusból korán kiábrándult és Franciaországba emigrált román drámaíró, Eugène Ionesco kemény bírálatot írt Naplójegyzeteiben (La quête intermittente, 1987; vö.: Szabó F.: „Ionesco istenkeresése” in: Szomjúság-forrás, 1989, 206.), amikor kipellengérezte azokat a baloldali értelmiségieket, akik a sztálini embertelenségek feltárása után is kommunisták maradtak. Ionesco, miként a magyar Koestler is, korán leleplezték a sztálini diktatúrát. (Sartre árulónak és gazembernek nevezte Koestlert!) „Nem volt jogunk kommunista-ellenesnek lenni – írta Ionesco –, amikor »fiatal« filozófusok kommunisták voltak; sztálinistának kellett lenni vagy maoistának velük együtt. (. . .) Baloldali és anarchista voltam 35 éves koromig. (. . .) De õk hiú módon az elsõk akartak lenni, éleslátóbbak. Sartre néhány évvel ezelõtt azt írta, hogy a marxizmus az utolsó, a tökéletes, a végleges filozófia. De mihelyt megjelentek az ún. »új filozófusok« könyvei (amelyek élesen bírálták a kommunizmust, szerk.), egy összejövetelen kijelentette: »két év óta Simone és én már nem vagyunk marxisták.« Így a ravasz Sartre már nem volt elmaradott, hanem éppen ellenkezõleg »elõfutár«. . .” (La quête. . ., 43–44.)

* * *

Az 56-os forradalmat részben elõkészítették a lázadó magyar írók, a Petõfi Körben tartott összejövetelek a Sztálin halála utáni „olvadás” idején. Persze ez a csoport – az Írószövetség jó néhány tagja – nem képviselte az írástudók teljességét.

Nem szólva azokról, akik 56-ban vagy utána emigráltak, a Kádár-korszak konszolidációja idején is voltak „ellenállók”, de 1957 és 1981 között valóban az írástudók árulásának lehettek tanúi a magyar szellemi élet figyelõi: Aczél György maga köré tömörítette az „udvari írók” seregét.

Most, október 7-én a Petõfi Múzeumban tartott írószövetségi megemlékezésen Kiss Gy. Csaba vázolta az Írószövetség 56 utáni történetét. 1957 elején a kormány rendelettel feloszlatta a Magyar Írók Szövetségét, minthogy az ellenállást képviselte. Veres Péter október 23-án a Bem-szobor elõtt felolvasta a Magyar Írók Szövetségének határozatát: a különféle irányzatokhoz tartozó és politikai nézetet valló írók együtt léptek fel a forradalom vívmányainak megõrzéséért. Az 1956. december 28-i közgyûlésen Tamási Áron felolvasta a magyar írók „Gond és hitvallás” címû nyilatkozatát, egyértelmûen kiállva a vérbe fojtott forradalom eszményei mellett. 1983-ban a Mozgó Világ, 1986 nyarán a Tiszatáj vezetõ íróinak leváltása okozott nyugtalanságot (ma már világos, hogy ügynökök voltak az Írószövetségben is), majd az 1986. november végén megtartott írószövetségi ülés Cseres Tibort választotta meg elnöknek, alelnököknek pedig Jókai Annát és Fekete Gyulát. A vonalas Köpeczi Béla hamarosan támadást intézett a „lázadók” ellen. De mivel a Kádár-rezsim ekkorra már mély válságát élte át, nem merték betiltani az Írószövetséget.

A Kádár-rendszerben tehát félelemkeltéssel, csábítással, anyagi elõnyök és érvényesülés biztosításával kialakult az „udvari írók” tábora. Moldova György, a volt fõ „udvaronc” most megjelent Kádár János címû könyvében egyenesen dicshimnuszt ír a „történelmi” jelentõségû politikusról, aki – igaz, szovjet bábuként – megmentette az ellenállókat a még véresebb megtorlásoktól.

Íme, így történik a „történelmi igazság” megcsúfolása, így a hazugság dicsõítése. Napjainkban is találtunk erre klasszikus példákat. Kiss Gy. Csaba megemlítette, hogy az egyik filozófus szerint az 1990-es évek második felében – tehát a „rendszerváltás” után! – egyes értelmiségiek elvégezték a Kádár-rezsim rehabilitációját. Valóban, úgy tûnik, hogy visszatértünk a „gulyáskommunizmus”, a „valós szocializmus” korszakába. Mert mit mondhatunk olyan írókról, akik tagadják a jelenlegi morális válságot, amelyet a köztársasági elnök rövid, de pontos helyzetelemzésében október 1-én este megállapított, és kiváló „retorikai teljesítménynek” minõsítik a hírhedt balatonõszödi beszédet? Hogyan is mondta Sólyom László?

„A frakciótársaknak szóló miniszterelnöki beszéd ismertté válása mélységesen megrázta Magyarországot. A felháborodás jogos volt. Az országszerte kialakuló békés tüntetések számomra az emberek egészséges erkölcsi érzékét bizonyították. A katarzis, a megtisztulás azonban elmaradt. (. . .) Az alapvetõ erkölcsi probléma egyre inkább eltûnt a magyarázatok és az események mögött. (. . .) A miniszterelnök folyamatosan kitér az alapkérdés tisztázása elõl. Nem ismeri el, hogy megengedhetetlen eszközöket használt annak érdekében, hogy a hatalmat megtartsa. (. . .) Ez a demokráciába vetett bizalmat ássa alá. A hazugság fogalmát jelentésébõl kiforgatta, és kiterjesztette az elmúlt tizenhat év politikájára. . .”

Igen, az igazság és a hazugság fogalma megváltozott, ugyanígy a demokráciáé is. Ha a hatalom diktálja a „demokráciát”, ha már – túl a jón és a rosszon! – a fekete egyenlõ a fehérrel és megfordítva, ha retorikával el lehet kendõzni az igazságot, és újabb hazugságokkal tetézni a bevallott korábbiakat, akkor már nincs többé erkölcs, akkor a nemzet jövõjét ássa alá a hazug elnökéhez csatlakozó kormánykoalíció. Hát persze, hiszen csak így maradhatnak hatalmon.

Az államfõ kijelentette: az Országgyûlés dönt a miniszterelnök személyérõl. A többségben levõ koalíció döntött: bizalmat szavazott Gyurcsány Ferencnek. Éppen ezért nemcsak a miniszterelnököt lehet felelõsségre vonni, hanem az egész balliberális képviselõtestületet, amely a hazugság „demokratikus” támogatója.

Igaza van Babitsnak, hogy „varázs van a szavakon”! 1919 júliusában ezeket írta „Szíttál-e lassú mérgeket?” c. versében (ez a kommunista idõkben hiányzott a Babits-összesekbõl!):

Szíttál-e lassú mérgeket, illatok átkait?
Jaj, rosszabb, aki kába Szók mérgébõl tudva szítt
Melyektõl elzsibbad az ész, és megõrül a Tett –

                . . .

Hazánk, harsan, s már durva harc dúlja a drága tájt,
S új tusa borzadt oka lesz, haki békét kiált.
Eszmét neveznek – és a föld bitókkal fölfakad;
Jövõt – és viszik halni, már a gyönge fiukat;
Népjavát – s a nép új nyomort lát, újabb szenvedést:
Emberközösség: pompa-szó! de kerüld mint a kést;
Szabadság: ez még csábosabb; de vigyázz, ki ne mondd,
Mert súlyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond!
Ó varázs van a szavakon, hogy a Teljesedés
Fordítva értse mind. . .

                            . . .

Ember azért, ha jót akarsz, tanácsom megfogadd
És köpd ki fogaid közül a véres szavakat –

Újra idézem Albert Camus szavait: „. . . Akár a kopasz gyilkos (Rákosi), akár az üldözöttbõl lett üldözõ (Kádár) kormányozza Magyarországot, lényegtelen az ország szabadsága szempontjából. (. . .) Nincs fejlõdés a totalitárius társadalomban. A terror nem fejlõdik, legfeljebb rosszabb lesz; a nyaktiló nem liberalizál, az akasztófa nem toleráns. Sehol a világon nem lehetett látni egy pártot vagy embert, amely vagy aki az abszolút hatalommal rendelkezve nem használta azt – abszolút módon. . .”

Az utolsó mondat a mának is szól. Ha a hatalom nem is abszolút, hiszen elvileg parlamenti demokráciában élünk, birtoklói minden eszközt felhasználnak – a hazugságot is –, hogy hatalmon maradjanak. A magyar demokrácia ma még gyerekcipõben jár. A gazdasági, kulturális és erkölcsi válságból csakis az õszinteségre, becsületességre, az igazságra és igazságosságra alapuló építés, a szabad teremtés és szolidáris jövõkeresés vezethet ki.

* * *

A következõkben – felemelkedve a filozófia és a hit síkjára – arról szeretnék eszmélõdni II. János Pállal, hogy hol is keresendõ a gazdasági és erkölcsi válságban levõ ország bajainak gyökere. II. János Pál Centesimus annus kezdetû enciklikájában (1991), emlékezve XIII. Leó Rerum novarum kezdetû körlevele megjelenésének századik évfordulójára, fõleg az emberi személyrõl alkotott téves felfogásban és végsõ soron az ateizmusban jelöli meg az ún. létezõ szocializmus csõdjének okát. „Az ember azáltal lesz tudatában transzcendentális méltóságának, hogy válaszol Isten hívására, amely a világ dolgaiban nyilvánul meg. Minden embernek meg kell adnia ezt a választ, mert ez a csúcspontja emberi mivoltának, és ezt semmilyen társadalmi mechanizmus vagy kollektív alany sem helyettesítheti. Isten tagadása a gyökereitõl fosztja meg a személyt, és következésképpen a társadalmi rend átszervezésére készteti anélkül, hogy figyelembe venné a személy méltóságát és önrendelkezését.” (Centesimus annus, 13.) Az önrendelkezés vagyis a szabadság az emberi méltóság jele és alapja.

A szabadságról manapság sokféleképpen vélekednek egyesek és rendszerek, ideológiák. Abban általában megegyeznek, hogy a szabadság leginkább jellemzi az emberi lényt. Ezért az újkori szabadságtörekvéseket támogatják a keresztények, hiszen ez az Isten képmására teremtett ember méltóságának alapja és feltétele. „Az igazi szabadság éppen az Istenhez való hasonlóság fönséges jele az emberben: Isten ugyanis szándékosan hagyta az embert a saját döntésére, hogy így az a maga elhatározásából keresse Teremtõjét, és hozzá ragaszkodva jusson el a teljes és boldog tökéletességre.” (Gaudium et spes, 17) Gyakran azonban – az ösztönök, a szenvedélyek rabsága, az önzés, a pénz- és hatalomvágy meg külsõ kényszerek befolyása miatt – az emberek helytelenül élnek, sõt visszaélnek a szabadsággal: „jogcímül használják arra, hogy mindent megtehessenek, ami jólesik, még a rosszat is.” (Uo.) Az érdek, a cél szentesíti az eszközt. Korunkban megtapasztaltuk a totális diktatúrák visszaéléseit, a szabad ember méltóságának megcsúfolását, másrészt a szabadság visszanyerése után a szabadosság terjed: az igazság és igazságosság, az erkölcsi értékek devalválódnak, ingadoznak, mint a tõzsdeárfolyamok.

II. János Pál pápa Centesimus annus kezdetû körlevelében külön fejezetet szentel az 1989. évnek, amely fordulatot hozott a kommunizmustól elnyomott népek történetében és a világtörténelemben.

„Az 1989. év eseményei tanúsítják, hogy kitartó tárgyalási szándékkal és evangéliumi szellemben siker érhetõ el azzal az ellenféllel szemben, melynek eltökélt szándéka volt, hogy nem hagyja magát erkölcsi törvényektõl megkötni. Ugyanakkor figyelmeztetés is ez mindazok számára, akik a politikai realizmus nevében a politika területérõl a jogot és az erkölcsöt számûzni akarják. (. . .) Etikai szempontból nemcsak hogy nem szabad a szabadságra teremtett emberi természetet figyelmen kívül hagyni, hanem gyakorlatilag nem is lehet. Ahol a társadalom mégis úgy rendezkedik be, hogy önkényesen korlátozza vagy elnyomja a szabadság gyakorlásának jogi kereteit, ott a társadalmi élet fokozatosan felbomlik és szétesik. Ezenkívül a szabadságra teremtett ember magában hordozza az eredeti bûn sebét, ami folyton rosszra csábítja, és ezért megváltásra szorul. (. . .) Amikor az emberek úgy vélik, hogy a rosszat lehetetlenné tevõ társadalmi szervezõdés titkát birtokolják, azt is gondolják, hogy ennek megvalósítására minden eszközt, még az erõszakot vagy a hazugságot is felhasználhatják. A politika ekkor »evilági vallássá« válik, amely tévesen azzal áltatja magát, hogy a Paradicsomot ezen a földön valósíthatja meg.

Csakhogy semmilyen saját jogrenddel és törvényekkel rendelkezõ politikai közösség nem azonosítható Isten országával (vö. GS 36, 39). A jó gabonamagról és a konkolyról szóló evangéliumi példabeszéd (vö. Mt 13,24–43) világosan tanítja, hogy egyedül Isten választja szét szokat, akik az Õ Országához, és azokat, akik a Gonoszhoz tartoznak, és ez az idõk végezetével következik be. Amikor tehát az ember már most ítéletet akar hirdetni, az Isten helyébe lép, és szembehelyezkedik az Õ türelmével. (. . .) Az Isten Országa, amely a világban van, de nem a világból való, megvilágítja az emberi társadalom rendjét, mivelhogy a kegyelem erõi áthatják és éltetik. (. . .) A keresztények, különösen a világi hívõk (Christifideles laici, 32–44), minden jóakaratú emberrel együtt arra kaptak meghívást, hogy az emberi valóságot az evangélium szellemével itassák át.” (Centesimus annus 25)

II. János Pál pápa, aki tapasztalatból ismerte a kommunizmust, a szabadságot elnyomó rendszert, majd mint pápa minden bizonnyal hozzájárult a kommunizmus bukásának siettetéséhez, ezeket írta elsõ, Redemptor hominis kezdetû enciklikájában, „Az Egyház küldetése és az emberi szabadság” címû fejezetben:

„Jézus Krisztus minden kor emberéhez – ezért hozzánk is – ugyanazzal a szóval közeledik: »megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.« Ezek a szavak egy alapvetõ kötelességet és egy intelmet tartalmaznak: azt a kötelezettséget, hogy az igazsággal szemben tisztességesnek kell lenni. Ez a szabadság legelemibb feltétele. Az intelem pedig arra szól, hogy kerülni kell minden színlelt szabadságot, minden könnyed és csak az egyik félnek kedvezõ szabadságot, végül azt a szabadságot, mely nem hagyja érvényesülni az ember és a világ teljes igazságát. Ma is, kétezer évvel késõbb, Krisztus úgy jelenik meg elõttünk, mint aki meghozza az embernek az igazságban gyökerezõ szabadságát; mint olyan, aki megszabadítja az embert mindentõl, ami megkötné az ember szabadságát; csökkentené azt, vagy gyökerében, azaz az ember szívében, lelkében és lelkiismeretében megfojthatná. Mily csodálatosan igazolták és igazolják ma is ugyanezt azok az emberek, akik Krisztus által és Krisztusban elnyerték az igazi szabadságot, és tanúivá váltak ennek; még ha kívülrõl üldözésnek voltak is kitéve!”

II. János Pál pápai szolgálata megkezdésétõl és elsõ enciklikájától kezdve különbözõ megnyilatkozásaiban azt hangoztatta, hogy az Egyház felelõs az igazságért, és feladata az igazi szabadság védelmezése. Pápai szolgálata kezdetén mondott híres homíliájában (1978. okt. 22-én), utalva a missziók vasárnapjára, ezeket mondotta: „Az Egyház azért imádkozik, elmélkedik és cselekszik, hogy Krisztus szava el tudjon jutni minden emberhez; hogy életet adó szavait úgy hallgassák az emberek, mint a remény, az üdvösség és a teljes szabadulás üzenetét.”

* * *

2006. október 8-án, Magyarok Nagyasszonya ünnepén írtam le ezeket a gondolatokat. Ma még nem látható, miként juthatunk ki a súlyos gazdasági és erkölcsi válságból. A magyar püspökök felszólítására is válaszolva ebben az imaévben könyörögjünk Boldogasszony Anyánk közbenjárása által az Úrhoz, hogy – „nagy ínségben lévén”, minden hívõ és jóakaratú ember összefogásával – elinduljunk az erkölcsi felemelkedés útján.

Görömbei András

NEMZETTUDAT – IRODALOM – ’56

    A nemzeti közösség összetartozásának legfontosabb tényezõje a nemzeti tudat és nemzeti önismeret. „Szellemi összetartó erõ – a közérzés kohéziója nélkül nincs nemzet.”¹ Ha a nemzet elveszti önazonosságának alapelemeit, nyelvét, történelmi tudatát, kultúráját, akkor megszûnik létezni. A nemzeti önismeret azonban nemcsak a közösség sajátosságainak tudatosítását és õrzését jelenti, hanem állandó alakítást, formálást, gazdagítást igényel. Az azonosságtudat folyton alakul, és állandó párbeszédben képzõdik. Azonosságunk és változásunk feszültsége éppúgy formálja, mint a kultúrák szembesülésének tapasztalata.

A magyar irodalom jellegadó vonása a nemzetféltõ, nemzeti sorskérdésekkel szembesülõ és szembesítõ írói felelõsségtudat. A nemzetként megmaradás alapja anyanyelvünk õrzése. Az anyanyelv nemcsak kommunikációs eszköz, hanem sajátos szemlélet, gondolkodásmód, sajátos logika is. Az anyanyelv „az etnikum egyéniségének lényegi meghatározója”.² Az anyanyelvvel az ember egy közösség történelmi tapasztalatainak, sajátos szemléletformáinak, közösségi titkainak is birtokába jut. Magyarország történelmével magyarázható, hogy íróink és költõink a régi korokban és a huszadik században egyaránt sokszor érezték veszélyben a magyar nyelvet, s vele a magyar identitást.

A XVIII. század végétõl a modern nemzeteszme alapkritériuma a nyelvi egységesség lett.³ A magyarság anyanyelvvédõ és az anyanyelv értékeit tanúsító irodalma az emberi szabadságigény és otthonosságigény egyetemes érvényû megnyilatkozása is.⁴

Czeslaw Mi³osz szerint a közép-európai irodalmak legszembetûnõbb sajátossága a történelem állandó jelenléte.⁵ Ez a megállapítása reánk nézve különösen igaz. Kultúránk legnagyobbjai idõrõl idõre megújították a nemzeti felelõsségtudatot. Mohács óta folyton szembesül irodalmunk a „lenni vagy nem lenni” kérdéssel. Íróink mindenkor tudták és tudatosították azt, hogy a nemzet helyettesíthetetlen érték, melyet állandóan óvni és alakítani kell. Hittek abban, hogy az irodalom a személyiség és a közösség formálásának hatékony eszköze. A magyar nemzeti tudat formálásában kitüntetett szerepe volt annak a közéleti erkölcsi igényességnek, mely a gyarlóságainkkal szembenézõ nemzeti önbírálatban nyilatkozott meg.⁶

A magyar történelem egyik jellegzetessége az, hogy Mohács óta az országot irányító politikai hatalom és a nemzet szellemiségét, lelkiségét kifejezõ irodalom csak egy-egy kivételes pillanatban találkozott, általában azonban szemben állt egymással. Emellett Trianon óta a magyarság egyharmada az ország határain kívül él. Történelmünkkel szorosan összefügg az is, hogy a nemzetben feloldhatatlannak látszó ellentétek feszülnek egymásnak századok óta. A magyar irodalom gyakran vált a nemzeti azonosság mértékévé.⁷

    Súlyos vesztesége a magyarságnak, hogy a második világháború utáni korszakváltás nem a magyar szellemiségben kimunkált szellemi-erkölcsi értékek alapján történt, hanem a nemzetet elnyomó idegen nagyhatalom érdekei szerint. A kommunista diktatúra betiltotta a nemzeti irodalom sokszínûségét: minden polgári értéket számûzött, a nemzeti érzést, nemzeti gondolatot pedig nacionalizmusnak bélyegezte, és üldözte. Kirekesztette a nemzetbõl a Trianonban elszakított magyar nemzetrészeket éppúgy, mint a nyugati magyarságot.

    A diktatúra azonban nemcsak mérhetetlen szellemi-erkölcsi károkat okozott irodalmunkban, hanem ellenállást is kiváltott. Az ezerkilencszázötvenes évek elejétõl a rendszerváltozásig tartó évtizedek irodalma úgy is olvasható, mint a magyarság szellemi-erkölcsi szabadságharcának esztétikai foglalata.

    Illyés 1950-ben írt, Egy mondat a zsarnokságról címû verse elementáris erõvel nevezi meg a zsarnoki uralom alá kényszerített ember alapélményét, a teljes kiszolgáltatottságot. Ez a vers csak az 1956-os forradalom idején jelenhetett meg, s utána harminc éven keresztül, amíg a hatalom önmagára ismerhetett benne, újra tiltott mû volt, de már benne élt a nemzet tudatában.

A magyarság megalázása ellen már az ötvenes évek elsõ felében remekmûvek tiltakoztak: Tékozló ország, Gyöngyszoknya, Galilei, Bartók, Szerelem, Niki. Elemi emberi jogokat és értékeket vettek védelmükbe a diktatúrával szemben. „Mert növeli, ki elfödi a bajt” – idézhetjük Illyés versének szállóigévé vált szavait. Juhász Ferenc történelmi tárgyú eposza azt tanúsította, hogy „a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség”. Déry kutyatörténetének nemzeti tudatot formáló üzenete pedig az volt, hogy „a szabadságot nem lehet semmivel sem helyettesíteni vagy pótolni”. Irodalmunk így készítette elõ a nemzet szellemiségében az 1956-os forradalmat és nemzeti szabadságharcot, melynek legjobb íróink mûveikkel is cselekvõ résztvevõi voltak.

Az 1956-os forradalom leverése után Magyarországon az irodalom a hatalom harmonikázó prése alatt folytatta küzdelmét az emberhez méltó életért. Megtartó szellemi-erkölcsi erõt sugárzó mûvek sorát idézhetjük emlékezetünkbe ezekbõl az évtizedekbõl is. Itt csupán utalni tudok három fõ tendenciára, melyek a hazugságra épült diktatórikus és nemzetellenes politikai rendszerrel szemben erõsítették, tisztították a nemzeti önismeretet és öntudatot. Ez a három fõ tendencia: a személyiség autonómiájának, szabadságának védelme, a szétdarabolt, szétszórt magyarság szellemi összetartozás-tudatának helyreállítása és a magyar nemzetellenes történelmi tudat korrekciója. Mindhármat mûvek sokaságával kellene bemutatni, de a rövidség kedvéért csak jelzést adhatok róluk.     

1. A személyiség autonómiájának védelme

A diktatúra fõ ellenfele az autonóm személyiség volt. Az irodalom az elemi erkölcsi normákat is semmibe vevõ politikával szembeszállva védte az emberi méltóságot, igényességet, az autonóm személyiség értékeit. Sok-sok változatban mutatta meg azt, hogy „az ember megcsúfolásával istent sem lehet szolgálni”.⁸    

Nagy László költészetének fõ iránya a társadalmi zülléssel szembeforduló mûvészi küzdelem. A Menyegzõ, a Medvezsoltár, a Balassi Bálint lázbeszéde, a Gyászom a Színészkirályért és még oly sok nagy verse a társadalmi züllés leleplezése és a fenséges emberi magatartás példája.

    Csoóri Sándor írói világképét áthatja a nemzeti felelõsségtudat. Küldetésének vallja a fölismert és a kimondott igazságok közötti távolság megszüntetését. Mûvei szemléleti tágasságot, hangulati, érzelmi, gondolati gazdagságot sugároznak. Életmûvének hitelesítõ középpontja személyessége. Írásai mindig eszméltetõ hírekkel, fölrázó gondolatokkal, érzésekkel lepnek meg. Mûvészetének vallomásos közvetlenségével is ösztönzi olvasóit a teljes belsõ szabadságra, a nemzeti, közösségi ügyekben való tájékozódásra és felelõsségteljes cselekvésre.

    Nagy Gáspár szerint a költõnek emlékeznie „esküdt kötelesség”, s nem lehet kisebb ambíciója, mint hogy éppen azt nevezze néven, amit a bölcs megfontolás, a gyávaság, az önmagát túlélt hatalom elhallgatni parancsol. Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni – eme szemléleti alapelvek szerint épül költészetének morális és poétikai rendje. A hazugság, a történelmi tudatzavar, a történelmi és kulturális nemzetszûkítés, öncsonkítás ellen küzdve adott és ad példát arra, hogy modernség és közösségi küldetés, hagyományok gazdag sokféleségéhez való kötõdés és korszerûség, erkölcs és esztétikum nem kizárják, hanem feltételezik egymást. Nemcsak néhány történelmi jelentõségûvé vált versével járt ösztönzõn, eszméltetõn elõtte a magyarországi és kelet-közép-európai változásoknak, hanem egész habitusával, tisztaságot sugárzó és követelõ magatartásával.

2. A szétszórt magyarság
szellemi összetartozás-tudatának helyreállítása

A kommunista diktatúra kirekesztette a magyar nemzetismeretbõl és nemzeti önismeretbõl a határon túli magyarságot. A kisebbségi magyarságot kiszolgáltatta a többségi államok asszimilációs törekvéseinek, a nyugati magyarságot pedig ellenségnek minõsítette.

E példátlan önszemléleti korlátoltságot, nemzetszûkítést a magyar irodalom sohasem fogadta el, de a hatvanas évek közepéig szinte semmit nem tudott ellene tenni. A hetvenes évek elejétõl kezdve azonban – a diktatúra lágyulásával párhuzamosan – irodalmunk folytonos küzdelemben kiharcolta a magyarság szellemi összetartozásának, egységes szemléletének a lehetõségét.

A kisebbségi magyar irodalmak a magyar irodalom egységén belül magukon viselik az egymástól különbözõ sorsuk jegyeit. A hetvenes-nyolcvanas évektõl irodalmunk élvonalához tartozó mûvek sora világította meg – gazdag esztétikai változatokban – a kisebbségi léthelyzet sajátos dimenzióit, mindenekelõtt a kisebbségi személyiség és közösség önvédelmi küzdelmét. Ez elõbb a kisebbségi magyarság sajátosságának, nemzeti identitásának védelmében, majd a szétszóródás és a kisebbségi elidegenedés groteszk fantasztikummal elegyített bemutatásában nyilvánult meg.

Sütõ András – Erdélyi változatlanságok címû könyvében – sokszor idézi a svájci kantonok, finn, olasz, spanyol autonómiák példáját. Ezek azt bizonyítják, hogy a kisebbségek emberhez méltó élete nem illúzió csupán, hanem megvalósítható lehetõség.

A kisebbségi és a nyugati magyar irodalmak természetes integrálása a magyar irodalomba teljessé és összetetté tette a magyar irodalom nemzeti önismereti képét.     

3. A történelmi tudat korrekciója

A kommunista hatalom történelmi amnéziát parancsolt a nemzetre. Eltiltotta a nemzetet saját történelmétõl, eltiltotta önmagától. Gátolta a nemzet történelmi önismeretét, nemzeti létéhez szükséges azonosságtudatának kialakítását. A történelmi amnéziával és ködösítéssel szállt szembe irodalmunk sok-sok maradandó alkotása.

A világháborús szerepünkrõl kialakított torz tudatot olyan mûvek korrigálták, mint a Magyarok, a Kompország katonái, a Magyar apokalipszis. Hosszan folytatható lenne a sor.

1956 a forradalmak világtörténetében vált fordulóponttá, mert nem egyetlen kizsákmányolt osztály, nem egyetlen elnyomott népréteg kereste benne a maga igazát, hanem a totális emberi kiszolgáltatottság ellen lázadt fel egységesen egy egész nemzet. Ebben a forradalomban a megnyomorított, kiszolgáltatott tömegbõl újra megszületett a magyar nemzet. Nem véletlen, hogy az Irodalmi Újság forradalmi száma 1956. november 2-án Petõfi Ismét magyar lett a magyar címû versével indult. A nemzet szabadságakarata kapcsolta össze a magyar történelemnek ezt a két eszményi pillanatát: 1848. március 15-ét és 1956. október 23-át. 1956. november 2-án íróink arról tanúskodtak az Irodalmi Újságban, hogy csodát mûvelt az „emelkedõ nemzet” (Németh László), kivívta történelmének „legnagyobb és elsõ gyõztes forradalmát” (Déry Tibor), a magyarság „az emberi fajta csillagfénye lett” (Örkény István).

Aztán 1956. november 4-én a szovjet hatalom fegyvereivel uralomra segített áruló vette át az ország irányítását. Kormányprogrammá lett a forradalom ellenforradalommá nyilvánítása és iszonyú megtorlása, a nemzeti érzés, önismeret, öntudat megsemmisítése.

1956 novemberében száznál több neves magyar értelmiségi – köztük Kodály Zoltán, Németh László, Déry Tibor, Veres Péter – nyilatkozatban vallotta meg – ezért, ha kell, a halált is vállalva – teljes egyetértését a magyar szabadságharc hõseivel, s tiltakozott a forradalmárok letartóztatása és deportálása ellen. Az írószövetség 1956. december 28-ai közgyûlése pedig Tamási Áron Gond és hitvallás címû memorandumával fogadott hûséget a „a zászló elõtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységébõl a nemzet újjászületett”.⁹

A hatalmas idegen túlerõ és az azt szolgamód kiszolgálók tömege azonban elérte azt, hogy a népesség legnagyobb részében hamarosan mélyre szálltak a forradalom eszméi. Morális nemzetvesztés történt, a többség csöndes kiegyezése a hatalommal. „Átváltoztak a béklyók cukorral cifra pereccé.”¹⁰

Mégis a szabadságnak a forradalomban átélt nagyszerû pillanatai és a forradalom soha meg nem cáfolt eszméi a nemzet belsõ, megtartó erejévé váltak az újabb hódoltság évtizedeiben. S egyre visszafoghatatlanabbul szólaltak meg, követelték igazságukat.

A nyugati magyar írók hivatásuknak tekintették és tekintik ma is a forradalom eszméinek õrzését, dokumentumainak összegyûjtését, történetének tárgyilagos értelmezését. A forradalomról szóló mûveik a rendszerváltozásig legális úton nem kerültek be Magyarországra, a nemzeti tudat formálásában mégis fontos szerepet játszottak, mert sokféle módon eljutottak a magyarországi értelmiség legjobbjaihoz.

Magyarországon évtizedekig csak metaforikus költõi áttételekben, rejtjeles beszéddel lehetett szóbahozni a forradalom emlékét és eszméit. Az értelmezõk nem világíthatták meg az „erõs metaforák” üzenetét, mert az az írók elleni följelentés lett volna. Március vagy Petõfi szólítása az októberi forradalom szólítása is volt a magyar irodalomban.

A prózairodalom az okkeresõ számbavétel módszerével, a hatalom által okozott sérelmek megmutatásával próbált elõször tárgyilagosan számot vetni 1956-tal, de ennek a törekvésnek is gátat szabott a politika.¹¹

1956 három évtizeden keresztül tabutémának számított Magyarországon. Ez pedig lehetetlenné tette a reális történelmi tudat kialakítását. „Olyan ez, mintha egy drámában csakis a mellékszereplõk mondatai hangoznának el, csak fojtott, részleges utalásaiból sejthetnénk, hogy a fõszereplõk miféle vélt vagy valóságos eszmék nevében csaptak össze. Holott annak, amit félig írtak meg, amit félig mondtak csak el, a másik fele elintézetlenül ott iszaposodik a valóság alján, a tudatunkban, a történelemben”¹² – írta Csoóri Sándor 1968-ban A kiegyensúlyozottság ára címû esszéjében.

A „fölismerhetetlenre pofozott õszi hónap”¹³ sokféle áttételben, utalásban kért szót irodalmunkban.

Petri György titokban terjesztett verse (Személytelen voltál, mint a többi) már a mártír miniszterelnök alakját és sorsát idézte föl. 1984-ben pedig Nagy Gáspárnak a cenzúrán véletlenül átcsúszott verse antigonéi parancsként mondta ki azt, hogy a forradalom mártírjait

egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI

A hatalom megfoszthatta állásától a bátor költõt, a kimondott igazsággal szemben már tehetetlen volt. „Ez a vers egy szál virág egy ma még nem létezõ síron, de meglesz a sír, s rajta lesz a virág” – mondta Csoóri Sándor 1985. március 12-én Nagy Gáspár írószövetségi perén. A következõ évben egy másik Nagy Gáspár-versben Kádár János Júdás szerepében ismert magára.

1956 októberének igazsága már kiiktathatatlanul helyet kért az ország nyilvánosságában is, s egyre egyértelmûbben és egyre gyakrabban kérdõjelezte meg a forradalom elárulására épített rendszert.

* * *

    A rendszerváltozás utáni idõszak politikai küzdelmei háttérbe szorították a nemzet tudatában irodalmunk magasabb nézõpontú értékeit. Pedig a globalizálódó világban a személyiség és közösség legfontosabb védelme a nemzeti összetartozás érzése lehetne.¹⁴

Az egészséges nemzeti tudat létszükséglete minden olyan közösségnek, amely meg akar maradni. A globalizáció megsemmisítõ tendenciáinak csak olyan nemzet tud ellenállni, amely nem végletesen különbözõ, egymással szemben álló részekbõl áll, hanem amely nemzeti közösségként tud dönteni létének legfontosabb kérdéseiben.¹⁵

Jegyzetek

¹ Illyés Gyula: Szellem és erõszak, 246.

² Gáll Ernõ: A sajátosság méltósága és ami mögötte van. In: G. E.: A sajátosság méltósága. 1983. 94.

³ (Bíró Ferenc könyve alapján) Debreczeni Attila: Nemzet és identitás. In: Nemzet – identitás – irodalom, 201.

⁴ Minderrõl részletesen: Görömbei András: Az anyanyelv védelmének változatai a kisebbségi magyar irodalmakban. In: G. A.: Irodalom és nemzeti önismeret. Nap Kiadó. Bp. 2003. 63–79.

⁵ Mi³osz, Czeslaw: A mi Európánk. In: A kétségbeesés tisztasága, 321.

⁶ Benkõ Samu: Monológ az alkonyatban. 2005. 267.

⁷ Szegedy-Maszák Mihály: Nemzet, nyelv, irodalom az egységesülõ világban. In: Sz.M.M.: A megértés módozatai: fordítás és hatástörténet. Akadémiai Kiadó. Bp. 2003. 18.

⁸ Illyés Gyula: Kegyenc. In: I. Gy.: Drámák. Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp. 1969. II. 377.

⁹  Tamási Áron: Gond és hitvallás. In: T. Á.: Zeng a magosság. Szerk. Tamás Menyhért. Nap Kiadó.

¹⁰  Nagy László: Medvezsoltár. In: N. L.: Versek és versfordítások. I. Holnap Kiadó. 2004. 355.

¹¹  Még a legjobb ilyen mûben, Sánta Ferenc Húsz óra címû regényében is kellett egy Igazgató.

¹²  Csoóri Sándor: A kiegyensúlyozottság ára. In:  Cs. S.: Tenger és diólevél. Püski, 1994. I. 223.

¹³  Nagy Gáspár: Benézünk majd a Múltidõbe . . . õsszel. In: N. G.: Szabadrabok. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1999. 178.

¹⁴  Bogár László: Magyarország és a globalizáció. Osiris Kiadó, Bp. 2003. 144.

¹⁵ Vö. Andrásfalvy Bertalan: Mit nevezhetünk magyarnak? In Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): Mi a magyar? Habsburg Történeti Intézet–Rubicon Kiadó. Bp. 2005. 35.

Muzslay István

A MAGYAR SZELLEMISÉG
KELET–NYUGAT ANTITÉZISE

Több mint ezer évvel ezelõtt Szent István király az Ázsia és Európa határán kialakult és a Kárpátok medencéjében letelepedett magyar népet a Nyugat kultúrájába olvasztotta be. Évszázadokon át a nyugati keresztény szellemiség nevelte, éltette és táplálta a magyarságot. Ez adott neki erõt a létért folytatott küzdelemben, és vigasztalást a történelmi tragédiák során. A Nyugathoz való ragaszkodás valóban sok véres áldozatot kívánt tõle.

Számtalanszor megtizedelték, rabláncon hurcolták Kelet szolgaságába. Amíg Nyugat népei szabadon mûvelõdtek, katedrálisokat építettek, a mi õseink a vérüket ontották. Balassi Bálint verseibõl világosan kitûnik, hogy a 16. század magyar katonája lelkében az a tudat élt, hogy Magyarország a kereszténység pajzsa és Európa végvára a török elleni küzdelemben. Balassit az esztergomi vár ostrománál érte a hõsi halál 1594-ben. Utolsó szavai: „A te katonád voltam, Isten.” Szobra ma is ott áll a Vár bejáratánál.

Közben a magyar nép nemegyszer tapasztalta és kínosan élte meg, hogy a Nyugat magára hagyta. Ezzel kapcsolatban jellemzõ, ami az 1956-os magyar forradalom alkalmával történt. Amíg a nyugati közvélemény hevesen tiltakozott az orosz beavatkozás ellen, kormányaik a magyarok megsegítése helyett fontosabbnak tartották a Szuezi-csatorna angol és francia részvénytársaság kereskedelmi érdekeinek a biztosítását. A magyar népet kiszolgáltatták a brutális megtorlásnak.

Szellemi nagyjaink közül sokan tragikusnak ítélték a magyar nép sorsát és jövõjét. Széchenyi István és Teleki Pál kétségbeesésében a halálba menekült.

Kölcsey Ferenc reménytelennek tartotta a nemzet jövõjét, mivel – véleménye szerint – elkorcsosult a magyar nép. Közben mégis az õ lelkében született meg a magyar nemzeti imádság: a „HYMNUS a magyar nép zivataros századaiból”.

Berzsenyi Dániel a magyarság pusztulásának legfõbb okát az erkölcsök romlásában látta: „Romlásnak indult hajdan erõs magyar”, és Árpád vére elfajult. A századok vérzivatara ellenére Buda rongált tornyai ugyan még állnak, habár a magyar vad tüzében önmagát és saját véreit is pusztította. Sem a tatár, sem a török nem tudta elpusztítani a magyar népet, mert az õsi erkölcs, spártai férfikar küzdött érte. Most azonban:

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
  Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
     Ostromokat mosolyogva nézett.

                 . . .

Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
  Szélvész le nem dönt, benne termõ
     Férgek erõs gyökerit megõrlik,

S egy gyenge széltõl földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
  A tiszta erkölcs, mely ha megvész:
     Róma ledûl, s rabigába görbed.

                       (A magyarokhoz)

Petõfi Sándor, a 19. század nagy magyar költõje így kiáltott fel: „Isten csodája, hogy még áll hazánk. . .”

Tompa Mihály lelke a szabadságharc bukása után a kétségbeesés örvényei között õrlõdött. A visszatérõ vándormadárnak azt ajánlja, hogy költözzék délre, mert itt nincs kikelet. Nem bízott a nemzet jövõjében, mert mindenütt csak aljasságot, elfajulást és pusztulást látott. Amikor pedig azt hallotta, hogy a bujdosók is egymást marják, keserûen így fakadt ki: „özönvíz kellene ennek az alávaló fajnak. . .”

Vörösmarty Mihályt a nemzethalál gondolata kínozta, ugyanakkor élt lelkében a remény is:

És annyi balszerencse közt,
Olly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e’ hazán.

                           (Szózat)

Akkor még nem láthatta elõre, ami az utóbbi évtizedekben a magyar néppel történt. Ráerõszakoltak egy tõle vadidegen rendszert, kifosztották, tönkretették, emberségében megalázták, sokakat bitófára juttattak, és százezreket számkivetésbe kényszerítettek. A magyar nép végzetesen megfogyatkozott. A hóhérok nemcsak gerincet és nyakcsigolyát törtek, hanem – ami mindennél súlyosabb – népünk lelkét törték meg. Ennek következménye az erkölcsi válság. A rendszerváltozás, a lelkek regenerációja évtizedeket fog igényelni.

Ady Endre gyökeréig átélte a magyar nép tragikus sorsát. Állandóan kérdezgette magától: „Miért is, miért is?” Miért folyik, mint a zápor, a magyar könny? Mert az õsi földön nincs más, mint dudva, muhar és gaz, mely mindent lehúz és befed, mert nem más, mint egy nagy Ugar. Közben sokan csak hahotáznak és vigadoznak:

Nótázó bûnök, hetyke gazság,
Törik-szakad és csak azért is,
Halál-hivás,
Csuhaj: ez a magyar vigasság.

Már nem várunk, semmit se várunk,
De egyet még ugrik a kedvünk,
Egye fene:
Hátha vígabb lesz a halálunk.

                (A magyar vigasság)

Keletrõl Nyugatra, a Duna-Tisza partjára került, testvértelen magyar nép elhagyatottságát és legsötétebb éjszakáját fejezi ki az alábbi versében:

Hajdani eltévedt utas
Vág neki új hinárú útnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.

            . . .

Vak ügetését hallani
Hajdan eltévedt lovasnak,
Volt erdõk és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

                                    (Az eltévedt lovas)

Az õs Kajánban mítoszt teremtett a magyarság Kelet és Nyugat felé húzó erõinek. Táltos paripán, zeneszerszámmal, dalosan érkezik meg hozzá az egyik hajnalon. Borgõzben vitatkozik vele a Kelet vesztett boldogságáról, a gyalázatos jelenrõl és a magyar nép jövendõjérõl. Õ azonban nem hisz a biztatásában, mert a magyar rög kisajtolt és meddõ: „Mit ér az ember, ha magyar?” Az õs Kaján nagyot nevet, a vállára üt, paripára kap, és viszik tovább a szelek, a pogány dalok Keletrõl tovább Nyugatra.

Ady állandó vágyódása Párizs után jelképe a magyarság örökös vágyának Nyugat felé. Mindig Nyugatra vágyott, de állandóan hazatért, hogy európaisága mellett is megmaradjon magyarnak:

És, jaj, hiába, mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék
Százszor is, végül is.

                              (A föl-földobott kõ)

A magyar nép minden tragédiája ellenére nem veszett el a vérzivataros századok során. Nem hullott szét, mint elõtte annyi harcos nép, kelták, hunok, besenyõk, avarok, bolgárok stb. Nem is olvadt be germán vagy a szláv népek tengerébe, talán éppen azért, mert nemzeti létéért állandóan küzdenie kellett. Ebben a küzdelemben jelentõsen segítette sajátos népzenéje és nyelve is, mely – szívós rugalmasságát és õsi jellegét is megõrizve – hozzá tudott idomulni a változó körülményekhez. Közben Európa szívében olyan kultúrát teremtett, amelyre büszke lehet.

Bartók Béla és Kodály Zoltán összehasonlító népzenei kutatásai egyértelmûen igazolják a magyar nép keleti rokonságát. Kodály Zoltán írta: „A magyar népzene minden jelenségét, aminek sem az európai, sem a körülálló népek zenéjével kapcsolata nincs, keleti eredetûnek kell tartanunk. A magyarság ma legszélsõ idehajló ága a nagy ázsiai zenekultúra évezredes fájának, mely Kínától Közép-Ázsián át a Fekete-tengerig lakó különbözõ népek lelkében gyökerezik.”

Széchenyi István, a legnagyobb magyar így határozta meg a magyar nép hivatását Európában: „A magyar népnek nincs csekélyebb hivatása, mint képviselni Európában – egyedüli heterogén sarjadék – ázsiai bölcsõjében rejtezõ, eddigelé sehol ki nem fejlett, sehol érettségre nem vívott sajátságit egy törzs fajnak, mely annyi különöst s erejénél fogva annyi jót és nemeset rejt magában, mint az emberi nemnek akármely lelkes és erõs családja. A korlátlan tûznek nemes hévre, a vad erõnek bajnoki szilárdságra, a romboló ittasságnak nagylelkûséggé kell tisztulnia, felemelkednie.” (A Kelet népe)