ESZMÉK ÉS VÉLEMÉNYEK




Horváth Árpád

WEISSMAHR BÉLA ISTENBIZONYÍTÉKA
PRÓ ÉS KONTRA

Egy egészen izgalmas vita kerekedett a Mérleg idén megjelent, de még 2005-ös évjáratú számaiban a nemrég elhunyt Weissmahr Béla létfilozófiája kapcsán (2005, 189kk). Mint egykori munkatársát, a folyóirat természetesen méltatni szerette volna a jezsuita filozófust, és lehozták egyik értekezését, amelyet nem sokkal halála elõtt a 47. Pax Romana-kongresszuson tartott. Komoly rendezvényhez illõen, a kongresszus szervezõi megkértek valakit, hogy értékelje Weissmahr Béla tételeit egy egészen más bölcseleti perspektívából is. Fehér Márta, a Budapesti Mûszaki Egyetem filozófia és tudománytörténet tanszékvezetõ professzorának hozzászólása világos, éles, és lehengerlõen meggyõzõnek tûnik, olyannyira, hogy az elhangzottak után Weissmahr Béla tételei mintha nem lennének kellõen megalapozottak, hanem csak lógnak a levegõben: szépek, kedvesek, dicséretesek, ahogyan Isten létét igyekeznek bizonyítani, de – ahogyan Fehér Márta professzor fogalmaz – nem kötõdnek az alapvetõ logika szabályaihoz, következésképpen érvénytelennek kell tekinteni õket. Weissmahr késõbb, egy hangfelvétel tanúsága szerint, elismerõen és talán egy kissé megadóan így fogalmaz: „ebbõl a nagyon világos korreferátumból számomra az derül ki, hogy én nem voltam eléggé érthetõ.” (207) A Mérleg lehozza a kiérdemesült müncheni filozófiaprofesszornak ezt a megjegyzését, a vita azonban ezzel mégsem ér véget, a folyóirat következõ számában ugyanis Szombath Attila, Weissmahr egyik tanítványa, aki a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának filozófiai tanszékén tanít, megpróbálja igazolni a mester tételeit (317k). Sõt, a cikk végén a Mérleg tájékoztatja olvasóit egy keretes írásban, hogy a következõ szám, nem közvetlenül, de továbbra is foglalkozni kíván a problémával, amennyiben a beígért cikkek a fizika és teológia kapcsolatáról (Mittelstaedt, P.), illetve a rend és a vakvéletlen viszonyáról (Kreiner, A.) kívánnak szólni. De mirõl is szólnak Weissmahr Béla tézisei?

Különbözõ tudományelméleti perspektívák

Weissmahr Béla értekezését Fehér Márta is érdekesnek és gondosan argumentált elõadásnak tartja, és hozzáfûzi, hogy a jezsuita filozófus egy új, eredeti racionális istenbizonyítékot terjesztett elõ (203). Ennek a bölcseletnek az alapvetõ üzenete abból áll, hogy az evolúció nemcsak hogy nem zárja ki Isten létét, hanem sokkal inkább Isten mûködésének és így létének is bizonyítéka (189). Weissmahr istenbizonyítékában elõször is azt állítja, hogy az evolúció folyamán új, elõzõleg nem fellelhetõ tulajdonságok léptek fel, és ezeket a korábbiaknál „mindenképpen tökéletesebbnek, és ilyen értelemben magasabb rendûnek” tartja (189). A kulcsszó ebben az istenérvben a létnövekedés, és ez az elmélet attól válik igazán izgalmassá, hogy a léttöbbletet Weissmahr „teljesen” e világi eredetûnek tartja, hogy aztán mégis megjegyezze, hogy „végeredményben persze semmit sem tartok e világi eredetûnek” (208).

Az elhangzott metafizikatézisek problémájának lényege Fehér Márta hozzászólása nyomán abban mutatkozik meg, amire Weissmahr Béla is utal: „természettudományos módszerrel az, hogy az egyik létmód tökéletesebb a másiknál, nem mutatható ki.” (190) Az ontológiai hierarchia (létszintek) megkerülhetetlenségét tehát el „kell” fogadni, csak erre éppen nincsenek „természettudományos” érvek. Fehér Márta szerint a Weissmahr által hangoztatott elv, amely szerint a „semmibõl nem lehet semmi”, tehát lennie „kell” egy végsõ magyarázatnak, amely megindokolja, hogy mégis inkább van lét, mint nincsen, illetve hogy van önfelülmúlás és létnövekedés, a logika szabályai szerint, következésképp pedig a Fehér professzor által is képviselt tudományosság kritériumai szerint, nem állja meg a helyét.

Fehér Márta hozzászólása Weissmahr létnövekedés-elméletéhez tudományelméleti dilemma elé állít bennünket. Ez a filozófusnõ kollégájához intézett provokatív kérdéseibõl is kitûnik: hogyan lehetne egy lét-mérést vagy lét-kvantifikációt elképzelni vagy definiálni? Mit jelent az, hogy valami nagyobb mértékben létezik? (206) A dilemma kidomborításának érdekében itt érdemes lesz kiemelnünk, hogy Fehér Márta korreferátumában Weissmahr Béla központi gondolata, ti. a valóság, illetve a fejlõdés legvégsõ lehetõségi feltétele nem központi probléma. A korreferátum az evolúcióból levezetett istenérv logikusságát kéri számon, kritikáját tehát a szillogizmusra összpontosítva fogalmazza meg, amelyre Weissmahr a tézisét építi. Pontosabban, Weissmahr Béla nem erre építi mondanivalóját, a jezsuita filozófus metafizikájának kiindulópontja ugyanis a Karl Rahner nevével fémjelzett transzcendentális módszer, azaz a lét legvégsõ alapja, amely nem tematikusan ugyan, de minden tudatban már eleve ott van, és mint olyan a gondolkodásnak, és így ennek az írásnak is a legvégsõ lehetõségi feltétele. Ennek fényében azt is tudnunk kell, hogy Weissmahr Béla megfogalmazásában az istenbizonyíték nem jelent mást, mint a mindenség legvégsõ lehetõségi feltételének racionális kibontását. (Vö. Filozófiai istentan, 1996, 38.) A probléma azonban abból adódik, hogy ennek a nem tematikus tudásnak racionális kifejtése természeténél fogva sohasem lehet tökéletes, hiszen a racionális kategóriák képtelenek adekvát módon befogni azt, ami a legvégsõ lehetõségi feltétel, hiszen hatáskörüket a mindenség alapja jóval meghaladja. Amikor pedig Weissmahr Béla evolúciós istenérvét az arisztotelészi oksági elv alapján kívánja megalapozni, az történik, hogy Aquinói Szent Tamás nyomán kiterjeszti az oksági elvet az evolúció jelenségével együtt járó létfejlõdésre, és ezzel ismét csak a „természettudományos módszer” kompetenciáján alaposan túlmutató végsõ alapra utal.

Mindezeket szem elõtt tartva, Fehér Márta kritikája részletkérdésnek tûnhet, mivel a budapesti filozófusnõ nem a valóságot mint egészet tartja szem elõtt, hanem a logikai pozitivizmus törvényeire hivatkozva az érvelés korrektségét vizsgálja. Mindenesetre úgy tûnik, ez eléggé hatásosnak bizonyul ahhoz, hogy a jezsuita filozófus által képviselt klasszikus metafizika gondolati szerkezetét alapjaiban megingassa. Ezek után talán nem is kell csodálkozni azon, ha az olvasónak olyan benyomása támad, hogy Weissmahr Béla nem igazán számolt azzal, hogy a klasszikus metafizikán, illetve a német idealizmuson és a transzcendentális filozófián kívül más bölcseleti perspektívák is akadnak, amelyeknek bûvöletében az ember esetleg nem tud és nem is akar mit kezdeni a metafizika „magasból kapott” válaszaival. Erre jó példa Fehér Márta kérdése, aki mérni és definiálni szeretné a Weissmahr által felhozott lét-kvantifikációt, holott a jezsuita egy egészen más szinten és más módszerrel érvel. A két filozófus mintha elbeszélne egymás mellett. Mindebbõl azonban annak is ki kell tûnnie, hogy ha csak Fehér Márta bölcseleti perspektíváját, a logikai pozitivizmus törvényeit tartjuk szem elõtt, akkor a maga módján a budapesti filozófusnõ is abba a „hibába” esik, ami Weissmahr Bélának is felróható, ti. hogy csak a maga rendszerét tartja számon, és a sajátjától eltérõ bölcseleti kérdésfeltevések jogosságát nem igazán veszi számításba.

Az érvelés logikájának kritikája

Itt most nem térhetünk ki részletekbe menõen a különbözõ bölcseleti perspektívák rivalizálására, mint ahogyan például, bámulatos virtuozitással, Szombath Attila védelmébe veszi mesterét, illetve visszautasítja Fehér Márta egyébként az analitikus filozófusok részérõl már megszokott, sõt, sztereotipnek mondható metafizikakritikáját (317kk). Magára az istenbizonyíték kritikájára kell most szorítkoznunk.

Fehér Márta végül is két mozzanatot ragad ki a jezsuita filozófus állításaiból:

1) az evolúció magasabb rendû, tökéletesebb, jobb valóságot eredményez;

2) az evolúció során új valóság jön létre, az elõállt léttöbbletre pedig a természet rendjében nincs elegendõ magyarázat.

Fehér professzor rámutat arra, hogy a formális logika törvényei szerint Weissmahr Béla istenérvében körben érvel (petitio principii), azaz tételeinek premisszái már burkoltan tartalmazzák a konklúziót, aminek következtében a bizonyítás logikailag érvénytelen. Konkrétan: Weissmahr azt mondja, hogy ami fejlettebb, az tökéletesebb, és a többlet nem lehet a meglévõ létezõk variációjának és kombinációjának eredménye.  Ebbõl az következik, hogy a fejlettebb, magasabb rendû létrejötte nem e világi eredetû, azaz transzcendens okot feltételez. De hát ez a premissza igaz volta esetén ekvivalens a konklúzióval! A második pontban, ha a fejlettebb, magasabb rendû léttöbblettel rendelkezik, „új valóság jön létre”, amely léttöbblet nem származhat (teljesen) e világi forrásból. A következtetésben felbukkanó transzcendencia ismét, már eleve adva van a premisszában, azaz: a léttöbblet nem származhat e világi forrásból, tehát lennie kell a transzcendens forrásnak.

Összefoglalásképpen azt mondhatjuk, hogy Weissmahr evolúciós istenérvének a lényege az, hogy a többé levésre (létnövekedés) nem lehet a természetben eleve adott magyarázatot találni. Ez egyben a populáris materializmus visszautasítását is jelenti. Ezekbõl a premisszákból Weissmahr Béla „kénytelen” a végsõ lehetõségi feltételek után nézni, amelyeket végül is a természet rendjén kívül talál meg, illetve csak részben, mert úgynevezett retorziós módszerrel következtet rá, tehát: nem lehet az, hogy a fenti premisszákban foglaltaknak ne legyen valamilyen végsõ magyarázata.

A fenti szillogizmus azonban megkövetel még egy feltevést, mégpedig: a valóságnak mindenképpen racionálisnak kell lennie. Végsõ soron ezért „kell” lennie egy végsõ, transzcendens valóságnak, amely szintén racionális. Ennek fényében az evolúció, kisebb kitérõkkel bár, de alapjában véve nem más, mint a valóság racionális kibontakozása. Ezért van az, hogy amit Weissmahr az evolúcióból levezetett istenbizonyítéknak nevez, tulajdonképpen a lét(fejlõdés) feletti elmélkedést jelent. Weissmahr reflexióinak leszûrt következtetése azonban, tehát hogy végsõ soron mindenre kell lennie racionális magyarázatnak, a természetes katasztrófák és felfoghatatlan emberi szenvedések árnyékában egyre kevésbé bír meggyõzõ erõvel, és mintha inkább az a nézet nyerne teret, amely szerint az abszurd, legfeljebb pedig a véletlen az, ami mindennapjainkat meghatározza. Vajon lenne hely Weissmahr rendszerében a véletlen játékának?

Minõségi szakadékok a fejlõdés során?

A következõkben rá szeretnék mutatni egy részletkérdésnek tekinthetõ problémára, amely azonban talán jobban rávilágít arra, mi lehetett az oka, hogy Weissmahr Béla oly bámulatos önbizalommal tudott kiállni a maga érvei mellett. Az említett hangfelvételen elhangzik Weissmahr részérõl egy eléggé sokatmondó megjegyzés: „nem igaz, hogy a kémia visszavezethetõ a fizikára. . .” (207) Itt mindenképpen el kell ismernünk, hogy éppen a kémiában akadnak olyan példák, amelyek irreverzibilis [megfordíthatatlan] folyamatokról szólnak, azaz egy-egy vegyi folyamat eredménye nem vezethetõ vissza maradéktalanul az eredeti állapotba. Ez azonban még nem igazolja az ontológiai hasadékok elméletének a levezetését, ti. hogy a világ evolúciójának jelenlegi végsõ pontjáról visszatekintve a fejlõdés (önfelülmúlás) megfigyelhetõ eredményeinek (létfokozatok) végsõ magyarázata egy transzcendens valóságot feltételez, különben lehetetlen lenne az önfelülmúlás, és végsõ soron nincs is fejlõdés (minden csak látszat?). Ha megfordítjuk Weissmahr kijelentését, ti. hogy a kémia nem vezethetõ vissza a fizikára, akkor úgy kell ezt értenünk, hogy a létfokozatok közötti ontológiai különbség beállta csakis egy transzcendens erõ segítségével lehetséges?

Weissmahr Béla Hegelt megidézõ léthierarchiája retrospektíve érvényes lehet; ha tehát szemügyre veszem a csimpánzokat, és ha az evolúció koronájának tartom magam, akkor a makiknál bizonyára magasabb létszinten vagyok. A létfejlõdésrõl beszélve és a létfokozatokat szem elõtt tartva itt azonban ki kell emelnünk, hogy az evolúció folyamatát magát nézve – és ez tautológia, mert az evolúció eleve folyamatot jelent, de hadd hangsúlyozzuk, hogy folyamatról van szó – nincs ugrás, hanem átmenet van. Továbbá, ha az evolúció során átmenetrõl beszélünk, óvatosan kell bánni ezzel a kifejezéssel is, mert könnyen „szalonrelativistának” tartják az embert, és számon kérik, hogy mégiscsak feltételez bizonyos léthierarchiát, csak úgy tesz, mintha. . . (328). De hadd jegyezzük itt meg, hogy azért még egy analitikus filozófusnak is képesnek kell lennie arra, hogy észrevegye: létezõk és létezõk között vannak bizonyos különbségek, minõségi különbségek is akár (emergens tulajdonságok), és ha ezt valaki mindenáron létfejlõdésnek kívánja nevezni, hát legyen. De ettõl még a fejlõdés folyamán létrejövõ létezõk (létfokozatok) lehetõségi feltételét megkövetelni, mert visszafelé, azaz redukció útján bizonyítottnak látszik, hogy a fejlõdés hézagos („a kémia nem vezethetõ vissza a fizikára”), meglehetõsen avíttnak tûnik. Ahogyan a mezsgye a szervetlen és organikus filozófia között sem egészen olyan, mint egy világosan kivehetõ vonal, a fejlõdés mai pontjáról visszatekintve rekonstruált létfokozatok közötti átmenet ma már aligha kérdõjelezhetõ meg, legalábbis ez a természettudományok mai álláspontja.

Nehéz elhinni, hogy Weissmahr Béla esetleg mégis úgy gondolta, hogy az evolúció egy staccato folyamat. Visszatekintve azonban az evolúció végsõ pontjáról, mégis úgy tesz, mintha az lenne, ti. megállapítja, hogy vannak a különbözõ létfokozatok, és az itt megfigyelhetõ léttöbblet, az önfelülmúlás jelensége, végsõ soron a rendszeren kívül „lévõ” magyarázatra szorul. De ha a létfokozatokat „alulról nézzük”, tehát ahogyan azok a bizonyos „természettudományos módszerek” megkívánják, akkor a Weissmahr-féle istenbizonyíték megalapozatlan rekonstrukciónak bizonyul, hiszen valóban vannak különbözõ minõségek, de az említett léttöbblet kialakulása és az önfelülmúlás jelensége nem követel meg transzcendens „segítséget”, hanem nagyon is jól elvan a maga immanens világában.

Lehet, hogy Weissmahr Bélának természettudományos szempontból nem egészen helytálló elképzelései voltak az evolúcióval kapcsolatban? Ez a kérdés és a fenti fejtegetések azért tûnhetnek mellékesnek, mert Weissmahr Béla végsõ soron nem a részletekre, hanem az egészre kérdez rá, tehát az evolúciónak a legvégsõ lehetõségi feltétele az, ami érdekli. Itt azonban ismét a már említett tudományelméleti dilemmához jutunk. Rákérdezni a fejlõdésre mint fejlõdésre – anélkül, hogy megnéznénk, hogyan történik a fejlõdés –: van ennek értelme? Mindenesetre, amikor Fehér Márta a körbeérvelés vádjával megkérdõjelezi Weissmahr Béla okfejtését, a jezsuita filozófusnak még mindig van egy frappáns érve, ti. hogy „bizonyos állításokat nem lehet bizonyítani, hanem csak azt lehet bizonyítani, hogy a tagadásuk tökéletesen lehetetlen. . . azaz ún. retorzív módon [mégis] bizonyítani lehet” (208). Ráadásul intuíció útján is eljuthatunk „biztos” ismeretekre, mint ahogyan a létsíkokat is magamban megtapasztalom. Nos, ez igaz, csak ahogy Fehér Márta meg is jegyzi, ha az intelligo ut credam útjára lép az ember, mint ahogy Weissmahr Béla a klasszikus metafizika oksági elvét kiterjeszti az evolúcióra, akkor talán olyan részletkérdésekkel is számolni kell, hogy számon kérik azokat a módszereket, amelyeket alkalmazva a gondolatmenet legalább logikailag érvényesnek tekinthetõ. Miután a Weissmahr által felállított tételek szillogizmusa érvénytelen, megeshet, hogy a természettudományok, illetve az analitikus filozófia képviselõi azt mondják: köszönjük, egészen érdekes, de boldogulunk a klasszikus metafizika magasból lehozott konklúziói nélkül is. Az intuíciók tehát lehetnek szépek, csak éppen könnyen éri õket az a vád, hogy a formális logika, illetve a logikai pozitivizmus törvényei nélkül a levegõben lógnak. Ha pedig arra gondolunk, hogy Weissmahr Béla érvelése akkor sem tûnik egészen következetesnek, amikor elfogadja, hogy igen, van evolúció, ami fejlõdést jelent létszintugrások és létszakadékok nélkül, ugyanakkor mégis – mivel az evolúcióról mint olyan folyamatról beszél, amelyben különbözõ létsíkok állnak be, és amelyek között ontológiai különbség tátong – esetleg felmerül a kérdés, hogy nem arról van-e itt szó, hogy Weissmahr Béla valamilyen oknál fogva alapvetõen bizalmatlan maradt az evolúcióval szemben, és ezért az evolúció végsõ lehetõségi feltételeként a transzcendenst, illetve – mondjuk ki – Istent szeretné mindenképpen bizonyítottnak látni az immanens rendszerben?

A fentiek után eléggé nehéz kitérni a kérdés elõl, ti. hogy tulajdonképpen mire valók a metafizikus eszmefuttatások, amikor a természet (köszöni szépen) egészen jól elvan a maga törvényei szerint? Ha pedig ennek az ellenkezõjét nem lehet „bizonyítani”, akkor Weissmahr Béla hogyan gondolja bölcseletének premisszáit elfogadható módon megalapozni? Fehér Márta nem mondja ki, de elemzésével végül is arra enged következtetni, amit Weissmahr Béla generációja nagyon is jól ismer a klasszikus materialista filozófiai irányzatok részérõl, ti. hogy amit a jezsuita filozófus mûvel, csupán áltudomány, hiszen – a logikai pozitivizmus szemszögébõl nézve – metafizikus állításai a tudományosság legalapvetõbb követelményeinek sem felelnek meg. Miközben azonban az ehhez hasonló tudománydefinítorok elintézettnek tudva az ügyet hátradõlnének székükben, meg kell jegyeznünk, hogy Weissmahrnak annyiban mindenképpen igaza van, hogy a fejlõdéstörténet nem mond ellent Isten létének.

Mindenben Istent látni

A különbözõ bölcseleti problémafelvetések és -megközelítések konfrontálódását látva, felmerül a kérdés, szükségszerû-e az eltérõ filozófiai perspektívák radikális polarizálódása? A fentiekben felvázolt viták társaságában a Mérleg lehozza George Coyne-nak (szintén jezsuita), a Vatikáni Csillagvizsgáló igazgatójának írását is (2005, 311), amelyben az a meglepõ, hogy Coyne természettudósként, bölcselõként és teológusként úgy tud hozzászólni kompetens módon a témához, hogy az általa képviselt tudományágak, bár érintik egymás területét, nem kérdõjelezik meg egymás módszerét, és nem is mondanak ellent egymásnak.

Coyne szerint „a világegyetemben eredendõen három folyamat mûködik: a véletlen, a szükségszerûség és a világegyetem termékenysége”. Ez utóbbin, ha a teológia szintjén beszélünk, azt kell értenünk, hogy a véletlen játéka nagyon is belefér Isten tervébe, ahogyan tehát a „Mindenható” a világmindenséget „elgondolta”. Coyne kiemeli, hogy immár nem érvényes az a klasszikus kérdés, hogy ti. az emberiség vajon véletlenül jött-e létre – és ez esetben nincs szükség Isten feltételezésére –, vagy szükségszerûen, egy tervezõ Isten tettének következtében (313). A vatikáni csillagász szerint eleve kudarcra van ítélve minden olyan válaszkísérlet, amely a fenti kérdésben kíván dönteni.

Isten együttmûködik a világegyetemmel, amivel bizonyára Weissmahr Béla is egyetért. Coyne azonban kiemeli, hogy amennyiben a vallásos hívõk tiszteletben tartják a modern tudományt és a modern bibliakutatás javát, el kell távolodniuk a diktátor Isten vagy az önkényesen tervezõ Isten képétõl: attól a newtoni istenképtõl, amely szerint Isten a világot mint egy óraszerkezetet alkotta meg, s az óra azóta is szabályosan ketyeg. Ha lenne ilyen óra, akkor persze a ketyegésébõl következtetni lehetne magára az órásmesterre is. Erre vállalkozik Weissmahr Béla. A problémát azonban még csak fokozza, hogy a müncheni magyar filozófus nem az órásmûhelyben használatos eszköztárral, hanem a maga elvei szerint állt neki a bizonyításnak. Ebbõl pedig az következik, hogy az az istenérv, amely a létnövekedés, illetve az ontológiai különbségek lehetõségi feltételeibõl kíván Istenre következtetni, sohasem lesz elfogadható azok számára, akiknek a lét egysége evidencia; evidencia, mert nem szavak, fogalmak és retorzív következtetések mérlegelésén alapul, hanem azon az annyit kárhoztatott „természettudományos” módszeren, amely a természetet a maga törvényei szerint tanulmányozza.

George Coyne erélyesen elveti a kreacionisták hézagpótló istenét, az istenérveket azonban õ maga nem tagadja filozófiailag. Azt azonban a vatikáni csillagász is állítja, hogy a természettudományok saját módszerükkel nem következtethetnek Isten létére. Amire nekünk itt érdemes rámutatni, hogy Coyne nem mossa össze a különbözõ tudományok kompetenciáját. A természettudós természettudományos módszerekkel vizsgálja a természetet, közben pedig, mint hívõ ember, látja a modern tudomány implikációit, amelyek a hit számára hasznosíthatóak. Teológusként fel is hívja a hívõ emberek figyelmét Istenre, például Istenre mint szülõre vagy mint olyasvalakire, aki biztató és támogató szavakat mond nemcsak a kinyilatkoztatás által, hanem a hit fényében még az univerzum törvényei és játéka által is. A Szentírás gazdag az efféle gondolatokban. A bibliai kozmológia alapvetõ üzenete szerint a természet Isten ajándéka, Isten pedig, úgy látszik, engedi, hogy a világ azzá legyen, amivé az evolúció immanens szabályai által lennie „kell”. Végsõ soron tehát a teológia és a természettudományok ugyanarról szólnak, a hívõ ember számára legalábbis mindenképpen, de ettõl még egymás módszereit tisztelni kell.

 A „mindenben Istent látni” hozzáállás bizonyára „természetes” egy jezsuita részérõl, és Weissmahr Béla is ezt tette egész életében; Szombath Attila meghatóan fogalmaz, amikor azt mondja mesterével kapcsolatban, hogy „az igazság olykor a legjobb szillogizmusnál is otthonosabban érzi magát abban a módban, ahogyan él az ember” (318). Fehér Márta is kifejezi megbecsülését a racionális teológia iránt, amikor olyan próbálkozásokkal találkozik, hogy Isten létét ne csupán a hit, hanem az értelmi belátás tárgyává is tegyék (207). A kérdés Weissmahr Béla evolúciós istenbizonyítékával kapcsolatban inkább az, hogy lehetséges-e egyáltalán megfogni Isten lábát, és hogy van-e értelme „bizonyítani” hézagpótló jelenlétét? Nem vágnánk ezzel egyúttal zsebre a Mindenhatót?

A 34. Pax Romana-kongresszuson elhangzott tanulmányok és az általuk kibontakozott vita újra rávilágít arra a kérdésre, amely, úgy látszik, korunkban – nevezzük azt akárhogy is, modernnek, posztmodernnek, vagy már a next age korának – egyre aktuálisabbá válik: szõnyeg alá lehet-e söpörni az újra és újra felmerülõ kérdést, amely szillogizmusokon és logikai törvényeken, a részletkérdések jogosságán túl az egész érvényességét próbálja megérteni. Amennyiben Weissmahr Béla ezt teszi, ti.  végsõ alapra, lehetõségi feltételre, ezáltal pedig Isten létére kérdez rá, jogos-e megkérdõjelezni, hogy vajon a bölcsesség szeretetét, azaz filozófiát mûvel-e? Nem mintha – amikor filozófiáról van szó – a logikai pozitivizmusnak nem volna helye. Nem lehet, hogy minél több szempont alapján és megközelítésben fontoljuk meg az adódó problémát, annál megalapozottabb tudásunk lehet róla? George Coyne rövid, de frappáns hozzászólása a témához bátorító lehet olyan szempontból, hogy a modern természettudományok által fölvetett kérdések ellenére – illetve éppen ezért! – a természettudósnak marad még mondanivalója a bölcseletet kedvelõk és a vallásos emberek számára. És még az is lehet, hogy ez fordítva is igaz.

A fõszerkesztõ jegyzete 2006. nov. 15-én

Már lapzártára készültünk, amikor kézhez kaptuk a Mérleg 2006/1. számát (amely megújult formátummal jelent meg, és a szerkesztõi bevezetés szerint hamarosan egy dupla számmal behozza lemaradása jelentõs részét): ennek pro és kontra rovata folytatja a Weissmahr B.–Fehér M.– Szombath A.- vitát. (E vitával már nem számolhatott Horváth Árpád, amikor tanulmányát megírta.)

Schmal Dániel, a PPKE Filozófiai Intézetének oktatója ismerteti a Mérleg 2005/2. számában közölt Weissmahr–Fehér vitát, majd a Mérleg 2005/3. számában közölt Szombath Attila-tanulmányt. Fõleg ez utóbbihoz fûz kritikai megjegyzéseket. Erre ugyanitt válaszol Szombath A., majd Schmal D. viszontválasza következik.

A Távlatok szívesen közli Horváth Árpád SJ hozzászólását, de nem kívánjuk folytatni a bonyolult filozófiai vitát, hiszen lapunk nem szakfilozófusoknak készül. Anélkül tehát, hogy a vitába belebonyolódnék, én igazában Schmal Dániel érvelését elfogadhatónak tartom. Ez jórészt egybevág Horváth Árpád megjegyzéseivel, aki olvasóinknak egy kicsit érthetõbb nyelven fogalmazta meg kritikáját Weissmahr evolúcióból vett istenérvével szemben, anélkül, hogy mindenben igazat adott volna Fehér Mártának.





Keresztes László–Csúcs Sándor

A MAGYAR NYELV EREDETE*

1. Bevezetõ

A társadalomtudományok a 18. században önálló tárgy és módszer birtokában fejlõdésnek indultak, és önálló státuszt követeltek meg. A nyelvtudomány is ilyen diszciplína, tárgyát nem veszi változatlannak, eredményeit pedig – a többi tudományághoz hasonlóan – az újabb döntõ argumentumok felbukkanásával revideálhatónak tartja. Minden tudományban vannak cáfolhatatlan eredmények, amelyeket el kell fogadni: ilyen például az anyag- és energiamegmaradás elve, a biológiai sejtelhalás, a heliocentrikus hipotézis. Noha ez utóbbi ellentmond a látszatnak, soha nem fog megdõlni. Ezeket, a tudományszakok kétségbevonhatatlan eredményeit tartalmazzák az iskolai tankönyvek, és minden tanult embernek illik elfogadni akkor is, ha tudományos bizonyításukat csak a szakemberek képesek elvégezni. A nyelvtudományban – noha a látszat itt sem segít – ilyen a magyar nyelv finnugor/uráli származásának tétele. A szakemberek – s hozzájuk kellene sorolnunk a magyar és történelem szakos tanárokat is – ennek a származásnak a bizonyítását tanulják, és – legalábbis tanulmányaik során – elfogadhatónak is tartják. Az alaptétel megdönthetetlen. A finnugor/uráli nyelvek összetartozásának, szétválásának, önálló fejlõdésének részleteiben a szakemberek természetesen folytatnak vitákat.

2. A magyar nép és nyelv

A  magyarságra és a magyar nyelvre nyilvánvalóan nem találhatunk konkrét utalást a Bibliában. Legkorábbi forrásaink Anonymus, Kézai írásai, gesztái természetesen részletesen foglalkoznak a magyarság történetével, származásával, az ún. eredetmondákkal. Ezek a történeti források döntõen hatottak a magyarság önazonosság-tudatának formálódására.

Közhelynek számít, hogy a gesztaíró Anonymus, aki az ismeretlen, ún. õsgesztára támaszkodott, és a szkítiai (szittya) származást hirdette, megjegyezte, hogy a magyar folklórban (jokulátorok csacska énekei és meséi) más elképzelések is vannak. A Szkítia tulajdonképpen helynév, amelynek „elsõ királya Magóg volt, a Jafet fia, és az a nemzet Magóg királyról nyerte a magyar nevet. Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király. . . Hosszú idõ múlva pedig ugyanezen Magóg király ivadékából eredt Ügyek, Álmos vezér apja.” Szkítia a távoli délorosz sztyeppét jelöli, ahol a õsiráni (indoeurópai) népek: kimmeriek, szkíták, szarmaták (késõbb alánok) nomadizáltak. Anonymus így a magyar nép keleti származását tényként közli. Noha bõségesen közöl helynévetimológiákat, a nyelv hovatartozásával nem tud mit kezdeni.

Kézai veti fel legmarkánsabban, hogy a magyarok a hunok leszármazottai. Mégpedig olyanformán, hogy Jafet unokájának, Nimródnak (ez kitaláció!) a leszármazottai a hunokkal együtt. Kálti Márk visszatér a Jáfet–Magóg genealógiához. (Vö. Nagy Károly: Õshazakeresõink nyomában. Magyar Könyvklub. [Szekszárd] 2003: 39.) Magógot Magorra cseréli, így máris megkapjuk az ismert képletet. Az Anonymus utáni krónikákban hangsúlyozott „hun–magyar rokonság (vagy azonosság) hite meggyökeresedett, és a csírázó nemzeti tudat alappillére lett” (vö. Nagy Károly i. m. 41). A nyugati források a magyarokról (hungarusok) mindenesetre azt tartották, hogy a hunok tértek vissza Közép-Európába.

A magyarok keleti származásának tudata, s az a gondolat, hogy az õsi szállásterületeken (Magna Hungaria) maradtak magyarok, késztette Julianust, Gerhardust és társait a híres expedíciójukra a Volga-vidékre. Jóval késõbb, a hun legendák hatására alakították ki a székelyek Csaba motívumát.

3. A nyelvhasonlítás kezdetei

A nyelvek felfedezését és lényegi megismerését a nyelvhasonlítás kezdetei jelentették a 17. században. Ez kezdetben a nyelvek és rendszerek egybevetését jelentette. Kezdetben fõleg a héber, majd szanszkrit, görög, latin nyelvekre irányultak a kutatások, majd új nyelvek felfedezésére, leírására, többnyelvû szótárak publikálására, összevetõ grammatikák megjelentetésére került sor. Például Szenczi Molnár, Martin Fogelius munkásságára (17. sz.), Leibniz (18. sz.) koordinátori szerepére kell gondolnunk. „A nyelvhasonlítás tudományának második, igazi forradalma, pontosabban: forradalomsorozata azonban a XVIII. század végétõl, de inkább a XIX. század elsõ harmadától, Humboldt fellépésétõl keltezhetõ.” (Vö. Hegedûs József: Hiedelem és valóság. Külföldi és hazai nézetek a magyar nyelv rokonságáról. Akadémiai Kiadó, Budapest 2003: 35.) Arra nézve, hogy mit gondolt a külföld nyelvünkrõl és származásunkról, kitûnõ összefoglalást találunk Hegedûs monográfiájában; a hunok, szkíták, törökök, tatárok, perzsák nyelvével, sõt a szlávval és a némettel is rokonították (vö. Hegedûs i. m. 67–87).

A tudományos összehasonlító nyelvészet magyar úttörõinek, Sajnovicsnak (Demonstratio, 1770) és Gyarmathinak (Affinitas, 1799) munkássága közismert. A finnugor/uráli nyelvrokonságot már õk bizonyították. Ez a felfedezés erõsen megosztotta és a mai napig megosztja a magyarországi közvéleményt.

Jegyezzük meg, hogy az összehasonlító módszer három alappillére, a nyelvrokonság bizonyításának három közismert kritériuma a következõ: a) közös alapszókincs, amelynek tagjai szabályszerûen felelnek meg egymásnak; b) a nyelvtani rendszer egyezései, nagyjából hasonló hangmegfelelések alapján; c) közös tipológiai vonások. Az összehasonlítás kezdeteibõl kinõtt tudományos elmélet és módszer kifinomulásával bizonyítást nyert a finnugor nyelvcsalád összetartozása. Ugyanezzel az eljárással bizonyították kétséget kizáróan az indoeurópai nyelvcsalád, továbbá a török nyelvek összetartozását. Mindazok a nyelvek, amelyek együttesen nem mutatnak fel rendszerszerûen szabályszerû megfeleléseket, nem tarthatók rokonnak.    

4. A nyelvrokonság reflexiói az irodalomban

A tudományos viták nem hagyták hidegen a felvilágosodás és reformkor jeles képviselõit sem. A nemzetté válás és függetlenség eszméje szilárd azonosságtudat kimunkálását kívánta meg. Noha Sajnovics kutatásainak volt pozitív visszhangja is (Dugonics András karél témájú regénykísérletei, Révai Miklós), nagyrészt azonban a visszautasítás lett osztályrésze (Bessenyei, Kazinczy, Kalmár György, Beregszászi Nagy Pál, Horváth István stb.). Az irodalmi élet személyiségeit inkább vonzották a dicsõ elõdök: szkíták, hunok, törökök.

Herder hatására felértékelõdött a népköltészet jelentõsége, a (népi) eposz szerepe a kis népek azonosságtudatában és nemzetté válásában. Vörösmarty eposza, Arany János hun trilógiája a 19. század termékei. Ugyanezek az eszmék motiválták a finneket (Kalevala) és az észteket (Kalevipoeg). Ennek a kornak az utórezgéseiként értékelhetjük a 20. századi finnugor eposzkreációkat (lapp, mordvin, komi-zürjén). Valódi népi epikus hõskölteményeket az osztjákoktól és a voguloktól jegyeztek föl a 19. század végén. A költõk és írók tehát a hun legendák bûvöletében éltek. Mûvészszívük joga volt! Senkinek sem jutott eszébe elmarasztalni Arany Jánost vagy Ady Endrét azért, mert nem lettek a finnugor nyelvrokonság hívei. (Vö. Voigt Vilmos: Irodalom és nép Északon. A balti finn népek folklórja mint az európai folklór része. Universitas Kiadó, Budapest.1997: 153.)    

5. Nyelvészkedõk és tévelygõ nyelvészek

Török. A 19. század második felére a tudományos körökben Hunfalvy és Budenz hatására elfogadott lett a finnugor rokonság. A század végén lobbant fel egy tudományos vita: hogy a magyar mégis a törökkel rokon? Az „ugor–török” háború a finnugorok gyõzelmével ért véget. Vámbéry Ármin fejet hajtott a finnugristák érvei elõtt. A magyar–török szóegyezések nem a két nyelv rokonságából adódnak, hanem a honfoglalás elõtti átvételek, tehát jövevényelemek.

A tudományos vita után is akadnak olyanok, akik inkább a török–magyar nyelvrokonságot vallják, nem törõdve azzal, hogy a szóegyezések kétséget kizáróan átvétel következményei. Fõ érvük a rovásírás. Tény, hogy Székelyföldön sokáig használtak régi, türk eredetû rovásjeleket. A rovásírás az eurázsiai sztyeppén széles körben el volt terjedve, de a szakemberek ennek 7–11 változatát különböztetik meg. Az írásmód közössége nem bizonyítéka a nyelvrokonságnak. Abból a ténybõl, hogy mind a franciák, mind a magyarok és finnek latin betûkkel írnak, még nem következik nyelvrokonság, legfeljebb az azonos, európai keresztény kultúrához tartozás állapítható meg belõle. Hasonló a helyzet a rovásírással is!

Altaji. Ma már tudománytörténeti kuriózumnak számít az ún. urál–altaji õsrokonság hipotézise (Castrén, Ramstedt). Ezt manapság elvetik, mert nem rekonstruálható az altaji alapnyelv (a török, mongol és mandzsu-tunguz közös õse). Az uráli és az altaji nyelvek egyezései elsõsorban tipológiaiak. Ez pedig önmagában nem elegendõ a nyelvcsalád összetartozásának bizonyítására. Ennek a 19. századi hipotézisnak vadhajtása az uráli–koreai, s fõként a japán–uráli nyelvrokonság.

Hun. A hun nép nyelvét nem ismerjük, nincsenek írott emlékeik, csak néhány személynév ismeretes, így minden eddigi próbálkozás nyelvi hovatartozásuk megállapítására hiábavalónak bizonyult. A hun minden bizonnyal vegyes nyelvû sztyeppei nép lehetett, s nem lehetetlen, hogy közöttük voltak magyar csoportok is. Ez azonban nem bizonyítható. Más kérdés, hogy a honfoglaló magyarságnak lehetett nem történeti tényeken alapuló hun származástudata. (Berta Árpád szíves közlése.)

Avar. Róluk már többet tudunk: altaji nyelven beszélõ, Belsõ-Ázsiából származó népcsoport, amely nyugati irányú vándorlás után a Kr. u. 6. században elfoglalta Kelet- és Közép-Európa egy részét. Az egyik avar kagánnak Pannónia volt a központi területe. Az avarok – a hunokhoz hasonlóan – multinacionális és több nyelvû birodalmat alkottak, magukba olvasztva a helyi gepidákat és szlávokat is. Az ún. kettõs honfoglalás hipotézisét nem mindenki fogadja el. Az viszont lehetséges, hogy avar nyelvû népcsoportok megélhették a honfoglalást is. (Berta Árpád szíves közlése.)

Sumer. Széles körben közkedvelt hipotézis a sumer–magyar rokonságé. A dilettáns „sumerológusok” arcátlanul kihasználják az ékírásnak azt a sajátosságát, hogy a különbözõ korok forrásainak olvasatát nem lehet mindig pontosan megadni, ezért – sokszor a források félreértésével, sõt szándékos félremagyarázásával – könnyen találnak a két nyelvben hasonló szavakat. Ezek között az „egyezések” között nem mutathatók ki hangmegfelelési tendenciák, a nyelvtani rendszer sem közös. Mindössze típusbeli egyezések észlelhetõk az elsõ két fõ bizonyítási kritérium nélkül. Ugyanezt állapíthatjuk meg az egyiptomi hieroglifák „magyar olvasatairól” is.

Egyéb képtelen elképzelések. A kezdeti próbálkozások a héber, szanszkrit, görög, sõt a latin rokonítására – noha mûvelt, képzett emberek vállalkozásai voltak – az összehasonlító módszer hiányában eleve kudarcra voltak ítélve. Alig van a világon olyan nyelv Amerikától Óceániáig, amelyet ne hoztak volna összefüggésbe a magyarral (indián nyelvek, ujgur stb.). Nyilvánvaló, hogy a paprikáscsirke receptje, a szõlõlugasok kötözési módszerei vagy a háztetõk dõlésszöge, esetleg a búboskemence formája alapján a nyelvek összefüggése, rokonsága képtelen állítás. Képtelenség, hogy minden nyelv õse a magyar lenne (az Édenkertben is ezt beszélték), vagy hogy a magyarok világéletükben a Kárpát-medencében laktak volna (mindenki tõlük tanulta meg az artikulált beszédet). Hasonló agyrém az is, hogy a magyar nyelvet a Marson tervezték, és az ûrbõl juttatták el egy mu nevû szigetre, amely ma már nincs meg, mert elsüllyedt az óceánban. Így bukkan fel az ókori Atlantisz legendája a magyar nyelv eredetével kapcsolatban.

6. A finnugor nyelvrokonság ellenzõi
és ellenérzésük okai

Kik azok, akik leginkább kétségbe vonják a finnugor rokonságot? Mindenekelõtt azok, akik nem tudják vagy nem akarják tudomásul venni a két fogalom, a nyelvrokonság és a néprokonság közti alapvetõ különbséget; azok, akik nem látják be, hogy a nyelv (is) változik; továbbá azok, akik nem hiszik, hogy a nyelvészet is egy tanulandó szakma, így elhiszik magukról, hogy kompetensek a kérdésben azon az alapon, hogy tudnak egy vagy több nyelvet.

– Ilyenek a sok idegen nyelvet ismerõk, álszakmai indítással (a madár szépen tud énekelni, de ettõl még nem ornitológus);

– a külföldön, fõleg a tengerentúl élõ értelmiségi magyarok, és hatásukra már a hazaiak is (mérnökök, orvosok, fizikusok), politikai indíttatással;

– a fantáziáló, álmodozó mûvészek (szobrászok, építészek, mûvészettörténészek), érzelmi indíttatásssal;

– a megélhetési politikusok, szenzációhajhászás céljából (vö. a finnugor elmélet Habsburg-proganda vagy a Szovjetunióból jött be a szocialista brigádmozgalommal);

– és, sajnos, újabban már a fentiek ösztönzésére történelem, sõt magyar szakos tanárok is, és horribile dictu már képzett nyelvészek is.

A kétkedésnek vagy tagadásnak lehetnek emocionális okai, közrejátszhat politikai hovatartozás, feltûnési viszketegség, a szaknyelvészeti képzettség részleges vagy teljes hiánya, de sokaknál egyszerûen mások befolyása és/vagy saját korlátoltságuk játszik szerepet.

Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a finnugor nyelvrokonság ellenreakciói azokban a korszakokban erõsödtek és erõsödnek föl, amikor a magyarság identitástudata meggyengül vagy válságba jut. Az erdélyi magyar értelmiség nyilvánvalóan a dáko-román hipotézis ellensúlyozására menekül a tagadásba és az irrealitásba. Erre a kérdésre történészek adhatnak választ.



7. Összefoglalás. Az immáron több mint kétszáz éve bizonyított finnugor rokonságot eddig ellenérvekkel nem cáfolták, tehát nem dõlt meg. A finnugor/uráli nyelvcsaládba sorolt nyelveken kívül egyetlen nyelvet sem sikerült a nyelvcsaláddal rokonítani. Ha sikerült volna bizonyítani a sumérról, japánról, törökrõl vagy etruszkról, hogy megfelelnek a nyelvrokonság kritériumainak, akkor a fenti nyelvek nem szigetnyelvek, hanem ténylegesen rokon nyelveink lennének.

Nem érv, hogy a hírek szerint állítólag mind a japán, mind a török iskolai tananyagban a magyart nyelvrokonnak tartják. Evidens, hogy ha valamelyik állítás igaz is lenne, a másik mindenképpen hamis. És fordítva!



A nyelvrokonság ténye tehát összességében bizonyított. Viták természetesen számos részletkérdésben vannak a szakemberek között. Ilyenek például az alapnyelv egységének kérdése, rekonstrukciójának részletei, az õshaza helyének meghatározása, a vándorlások irányai és kronológiája. Ezekre a vitás kérdésekre lassan-lassan fény derülhetne, ha lényeges új adatok bukkannának fel. Régészeti leletek kerülhetnek napvilágra. Érdekes adalékokkal szolgálhatnak a humán- és populációgenetikai kutatások is. Sok érdekes részletkérdésre világíthatnak rá a tipológiai, az általános nyelvészeti és a nyelvi kontaktusokra irányuló vizsgálatok.

Vitát váltott ki az ún. családfamodell is. Véleményünk szerint nem áll szöges ellentétben egymással a fa- és a hullámmodell, mert a két modell az uráli nyelvek sematikus ábrázolásának két különbözõ dimenziója: a fa (bokor/fésû) modell oldalnézetben, míg a hullámmodell felülnézetben mutatja be az összefüggéseket. A famodell a diakron, a hullámmodell inkább a szinkron, a reális összefüggéseket mutatja be szemléletesebben. A fa lehet sudár törzsû lombos fa, de lehet a debreceni ördögcérna (liciumfa) módjára összekuszálódó bokorféle. A hullámok is összekuszálódhatnak gombolyaggá.

Ami a preuráli kérdéseket illeti, ezeket a fa gyökérzetéhez hasonlítanánk. Nyelvcsaládfánk ágain gubbasztva – és várva, hogy mikor dõl ki – úgy-ahogy még kirajzolódnak a törzs körvonalai, a gyökerek beláthatatlan szövevénye azonban kifürkészhetetlen. Az erre vonatkozó elképzelések minden másnál hipotetikusabbak, a gyökerek összefüggéseit csak spekulatív úton lehet vázolni, ám bizonyításuk és cáfolatuk szinte lehetetlen.

Mindennek ellenére a finnugor nyelvrokonság nem hit, nem szimpátia kérdése, és nem is politikai rendszer függvénye, hanem tudományosan bizonyított tény, amelyet bizonyítása után nem is kíséreltek meg tudományos ellenérvekkel cáfolni. Engel Pál ezért fogalmazott így: „A tudomány ott végzõdik, ahol a magyar nyelv finnugor eredetét elkezdik kétségbe vonni. Ami ezen túl van, az a szellemi és a politikai alvilág.” (Idézi Nagy Károly i. m. 22.)

 A magyar nyelvnek, és ezzel együtt a magyar népnek az õstörténete tehát nem keverhetõ össze az uráli/finnugor vagy az ugor nyelvek és népek õstörténetével. Egy nép õstörténetének fontos és stabil része (de nem egésze) nyelvének története. A nyelv történetén kívül tehát az õstörténeti kutatásoknak figyelembe kell venniük a nép anyagi és szellemi kultúrájának kialakulását is, más szóval az egész szociális vagy szociokulturális szférát kell kutatni.

A finnugor eredetû magyar nyelv folyamatos megõrzõdését két és fél ezer éven át az tette lehetõvé, hogy „az eredeti magyar etnikum mindig alapvetõen töretlen folytonosságban élt, és ezt a nyelvet mindig számottevõ mennyiségû, alapjaiban önálló történeti: gazdasági, kulturális, társadalmi létû népi tömegek vitték tovább.” (Vö. Benkõ Loránd 1997: A honfoglaló magyarság nyelvi viszonyai és ami ezekbõl következik. In: Kovács László és Veszprémy László (szerk.): Honfoglalás és nyelvészet. Balassi Kiadó, Budapest, 1997: 167.) A magyar nyelv története azt tanúsítja, hogy a magyarságnak a zöme hosszú, önálló õstörténete folyamán sohasem jutott nyelvi katasztrófába. Nincs reális alapja a magyar–török kétnyelvûség teóriájának (uo.). Noha a személy- és törzsneveink török eredetûek, ebbõl nem lehet következtetni az Árpád-nemzetség etnikai származására, ez csupán a felsõ rétegben érvényesülõ részleges török személynévi divathatást jelez (Benkõ i. m. 169). Egy népnévbõl nem következik egyértemûen nyelvi hovatartozása! (Vö. mordvin, orosz, számi, ujgur stb.) A honfoglaló magyarság nyelvének Kárpát-medencei nyelvi szubsztrátuma a szlávon kívül számottevõ jelleggel nemigen rajzolódik ki (Benkõ i. m. 172). Az a finnugor nyelvi forrás, amely a különváláskor és a vándorlások kezdetén néhány cseppel megindult, az idõk folyamán szépen patakká, majd folyóvá duzzadt, mígnem jelenlegi helyét elérve hatalmas tóvá szélesedett: jelenleg Európa 15. legnagyobb nyelve. Ennek a folyamnak a forrásig való visszakövetése a magyar nép egy részének biztos történelmét jelenti. Futása közben e folyóba számos patak és folyó torkollott, az idegen hatások azonban a szókincset kivéve más tekintetben, pl. a nyelvtani szerkesztés tekintetében alapvetõen nem változtatták meg nyelvünket.

Bár a visszapillantó tükör torz és kusza képet mutat, nem kell megijednünk attól, hogy a teljes valóság talán sohasem ismerhetõ meg tisztán. Optimistán kell elõre tekintenünk, mert nincs szégyellnivalónk. „Halszagú” finnugor rokonaink egy része (finnek, lappok) már több mint egy évtizede tagja az EU-nak, az észtek pedig velünk együtt léptek be. Nem kell tehát attól félnünk, hogy „szerényebb” keleti származásunk miatt leszünk az Unióban másodrangú állampolgárok. Nem a múltunk meghamisításával vagy megmásításával kell megszépítenünk származásunkat. Nem érdemes önazonossági tudatunkat mesevilágba andalítani. Nem szabad elfelejtenünk, hogy finnugor nyelvünk két és félezer éve átsegítette õseinket a vándorlások rögös útjain, és talán ez az egyetlen és legõsibb örökségünk, amely híven mutatja, kik voltunk, kikkel találkoztunk az úton, mit tanultunk az idegenektõl. Inkább csodálkozzunk azon, hogy anyanyelvünk fennmaradt a Kárpát-medencében is, nyilván azért, mert életképes, használható kommunikációs eszköznek bizonyult minden idõben, és mindig képes volt megújulva felnõni feladataihoz. A mostoha történelmi körülmények között is megmaradhattunk magyar anyanyelvûnek, és nem jutottunk az egyesek által irigyelt „dicsõbb” népek (szkíták, szarmaták, hunok és avarok stb.) sorsára, akik korábban ugyanitt szinte nyomtalanul elenyésztek. Magyar nyelvünk fennmaradása nélkül ma már talán azt sem tudnák Európa népei, ki is volt és hogyan is nevezte magát a nyugati forrásokban fel-felbukkanó és a hunokkal azonosított hungarus nép. [Vö. Keresztes László: A magyar nyelv eredetkérdései. (Eredmények és kihívások a finnugrisztikában.) In: Folia Uralica Debreceniensia 10. Debrecen, 2003: 122–124.]

Minél távolabb megyünk vissza a múltba, annál több megoldatlan vagy megoldhatatlan kérdésbe ütközünk. Paradox dolog, hogy minél kevesebb adat áll rendelkezésünkre, annál bátrabb megállapításokat tehetünk. A jelenkor történelmének is számos vitatott kérdése van, noha korunknak csaknem minden pillanata valamilyen formában (jegyzõkönyvek, dokumentumok, magnó-, újabban videoszalagok stb.) dokumentálva van. A közeljövõ feladata lesz a régmúlt hagyatékát elõítéletek nélkül ismét részekre bontani, elemezni, értékelni, átértékelni, s ennek alapján komplex módon, ismét több tudományág összehangolt tevékenységével új szintézist teremteni. Ehhez kérünk segítséget a VI. Hungarológiai Kongresszus eredetszimpoziumának résztvevõitõl, hogy minél több szakterület kutatói (nyelvészek, irodalmárok, történészek, szociológusok) próbáljanak rávilágítani a vitás kérdésekre.



Le kell szögeznünk, hogy a nyelvrokonság nem egyenlõ a nép rokonságával. (A magyarságot vándorlása során és a Kárpát-medencében is számos idegen hatás érte. A cigány lakosság jelenleg már finnugor nyelven beszél, és ha a népességszaporulat trendje így folytatódik, a nyelvcsere révén a cigány lakosság fogja tovább örökíteni a magyar nyelvet. Ezután újra feltehetjük a kérdést: hol is volt az õshaza? Ez a kérdés a cigány lakosságot már nem biztos, hogy érdekelni fogja.) A nyelv tudatforma és szociális jelenség: a gondolkodás és a gondolatközlés eszköze, tehát logikai és kommunikatív funkciót lát el. A nyelv az emberi nem univerzális tulajdonsága. Minden egészséges gyermek el tudja sajátítani azt a nyelvet (vagy azokat a nyelveket), amely szociális környezetében maradéktalanul ellátja alapvetõ funkcióit. A nyelvi környezettõl függ tehát, hogy melyik nyelvet sajátítja el. A nyelvben természetesen tükrözõdnek az anyagi kultúra tárgyai és a szellemi kultúra jelenségei. Az irány: a nyelvbõl lehet visszakövetkeztetni a kultúra jelenségeire és változásaira, az anyagi és szellemi kultúra tehát visszahat a nyelvre. Fordítva nem: a régészeti leletek például nem vallanak nyelvi hovatartozásról. A génekbõl sem lehet következtetni a nyelvre; a gének csak a nyelvelsajátítás univerzális képességét biztosítják, s legfeljebb azt, hogy az egyén nyelvzseni lesz, avagy nehezen boldogul a kifejezésekkel. Ugyanígy nincs összhangban egy személynek vagy népnek a neve a nyelvvel. Egy Wagner nevû magyar ember talán egy szót sem tud németül, és egy Kovács nevû ember etnikai és nyelvi hovatartozására sem lehet egyértelmûen következtetni. És nem tud magyarul a Nepálban élõ magar csoport sem!



* Ez az elõadás fõ vonalaiban vitaindítóként hangzott el 2006. augusztus 25-én Debrecenben a VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson. Szimpóziumunk célja az volt, hogy a különbözõ szakterületek és nemzetek képviselõi hozzászólásaikkal segítsenek lemetszeni a magyar nyelv eredetének utóbbi idõben is burjánzó vadhajtásait: hiedelmeket és téveszméket.

Szerzõk

Csúcs Sándor egyetemi tanár, PPKE Finnugor Tanszék és MTA Nyelvtudományi Intézet (csucs@nytud.hu)

Keresztes László egyetemi tanár, DE Finnugor Tanszék (keresztes@mnytud.arts.klte.hu)

További irodalom

Domokos Péter: Szkítiától Lappóniáig. A nyelvrokonság és az õstörténet kérdéskörének visszhangja irodalmunkban. 2., átdolgozott kiadás. Universitas Kiadó, Budapest, 1998.

Honti László: Az uráli/finnugor „õsnyelv”-rõl. Hipotézisek és téveszmék az uráli nyelvtudományben. Székfoglalók a Magyar Tudományos Akadémián. Budapest, 2000.

Pusztay János: Az „ugor–török háború” után. Magvetõ, Budapest, 1977.

Rédei Károly: Õstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája. 2., bõvített kiadás. Magyar õstörténeti könyvtár 18. Balassi Kiadó, Budapest, 2003.