FORRADALOM  ÉS  SZABADSÁGHARC

DOKUMENTUMOK
AZ 1956-OS SZABADSÁGHARC ESEMÉNYEIRÕL

XII. Pius �s Mindszenty J�zsef megnyilatkoz�sai

 Forrás: Mindszenty Okmánytár, III. köt. München, 1957. 307–320.

Az 50 évvel ezelõtti eseményeket Mindszenty József kommentálta: Emlékirataim (Vörösváry I. kiadása Toronto 1974) 412–456; itt (437–441) közli híres 1956. november 3-i rádiószózata hiteles szövegét is, melyet többek félreértettek vagy félremagyaráztak. (Vö. Balogh Margit: Mindszenty József, Elektra Kiadóház, 2002, 276–287.)

Maga Mindszenty bíboros (Emlékirataim, 436), Tildy tanácsát is meghallgatva, eleve igyekezett elkerülni a késõbb félremagyarázott témát, ti. hogy visszakövetelte az egyházi földbirtokokat. Íme a vonatkozó szakasz:

Tildynek tervezett rádiószózatommal kapcsolatban egyébként két kívánsága volt: ne érintsem a földbirtokkérdést, és kíméletesen szóljak az oroszokról. Tanácsa nélkül is figyelemmel voltunk ezekre a szempontokra. A földbirtokreformról szóló szövegrészben a kormány tanácsától függetlenül azt írtam, hogy „az egészséges fejlõdést mindenben elõmozdítjuk” és „nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával”.

Amikor 1956. november 3-án este 8 órakor felolvastam a rádióban a nemzethez intézett szózatomat, Tildy Zoltán helyettes miniszterelnök is mellettem ült. Könnyezett. Beszédem végén Nagy Imre és miniszterei nevében köszönetet mondott a „nagy segítségért”, amit szózatommal a nemzeti kormánynak nyújtottam. Különösen megköszönte a munkára szóló felhívást, a semlegesség helyeslését és követelését, a magánbosszú elítélését, a pártatlan bíróságok illetékességének kiemelését és a pártoskodás helytelenítését.

1. Mindszenty bíboros Budán

1956. október 31-én a Szabad Kossuth Rádió tíz órakor a következõt jelentette: „Mindszenty József bíboros hercegprímás, akit kedden a gyõztes forradalom kiszabadított rabságából, ma reggel 8 óra 55 perckor budai lakásába érkezett.”

A kardinális megérkezésérõl a Kossuth Rádió 17 órai adásában így számolt be: „Már reggel nyolc óra óta mind nagyobb tömeg helyezkedett el a palota környékén az Úri utcában, hogy üdvözöljék a nyolc évig ártatlanul elszenvedett szörnyû rabságból hazatérõ kardinálist. Amikor Mindszenty József bíboros hercegprímás megjelent a palota erkélyén, és pár szóval megköszönve a ragaszkodást, áldását adta a térdre boruló hívek és a nép beláthatatlan tömegére, visszavonult, bement a kápolnájába, ahol csendes szentmisét mutatott be.”

1956. november 1-én 20 óra 24 perckor a Szabad Kossuth Rádió Mindszenty József hercegprímás alábbi üzenetét közvetítette:

Hosszú fogság után szólok a magyar haza valamennyi gyermekéhez. Senkivel szemben sincs gyûlölet szívemben. Csodálatra méltó hõsiesség szabadítja meg most a hazát. A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharc. Minden dicsõséget megérdemelnek fiataljaink. Hála és imádság az áldozatokért, honvédségünk, munkásságunk, földmûves népünk példát mutatott az együttes hazaszeretetre. Az ország helyzete rendkívül súlyos. Napok óta hiányzik az élet folytatásának minden közös feltétele. A legsürgõsebben meg kell találnunk a kibontakozást. Most tájékozódom, két napon belül a kibontakozás útjáról személyes szózatot intézek a nemzethez.

1956. november 1-én a Szabad Petõfi Rádió 20 óra 10 perckor jelenti: „Csütörtökön délelõtt Mindszenty hercegprímást a palotájában Tildy Zoltán államminiszter és Maléter Pál ezredes, a honvédelmi miniszter helyettese kereste fel. Az államférfiak rövid megbeszélést folytattak a hercegprímással. Csütörtökön többen keresték még fel a hercegprímást. Eljött az egyetemi hallgatók küldöttsége is. Sorra keresik fel a hercegprímást a katolikus élet és a közélet személyiségei.”

Ugyanezen a napon jelenti a Magyar Kurír: „Csütörtökön déli 12 óráig több mint 2000 távirat érkezett a világ minden részébõl Mindszenty Józsefhez, Magyarország hercegprímásához. Az elsõ táviratok között van XII. Pius pápának 30 sorból álló távirata.”

A Szentatya latin nyelvû táviratának magyar szövege:

Amint nyolc évvel ezelõtt mélyen lesújtotta atyai szívünket érseki székedrõl történt jogtalan eltávolításod, amely ellen több alkalommal, különösen a nyilvános konzisztóriumon erélyesen tiltakoztunk, úgy most a bensõséges vigasztatás érzésével tölt el kiszabadulásod híre, amelynek ebben a pillanatban az egész, hazáddal együttértõ katolikus világ örvend.

Hálatelt szívvel mondunk köszönetet Istennek, hogy meghallgatta hívei szüntelen könyörgését, és kegyelmével értékessé és ragyogóvá tette a te hitedet s erényedet, annyi Krisztusért elviselt szenvedés közt. Legyen ez biztató égi jel a szeretett magyar nemzet s az Általad és püspöktársaid által kifejtett és a híveitek által készségesen fogadott buzgó apostoli munka számára.

Bárcsak felvirágoznék hazádban az annyi veszélyes tévedés és vérontás közt megújult katolikus élet, s felragyogna az Egyházhoz és az Apostoli Szentszékhez való hûségtek, amelyet õseitektõl örököltetek.

Amikor most az örök nyugalom békességét kérjük az elmúlt gyászos események áldozatai számára, Neked, Szeretett Fiunk, aki szüntelen jelen voltál gondolatainkban és imádságunkban, az isteni segítség zálogaként, szívünk kiáradó szeretetével küldjük apostoli áldásunkat, kiterjesztvén azt a többi püspökre, papra és az összes hívõre, különösen azokra, akiket a jelen súlyos megpróbáltatásai értek.

                                                                                    XII. Pius pápa

2. Szózat a magyar néphez és a világhoz

1956. november 3-án a Szabad Kossuth Rádió este 8 órakor közvetítette Mindszenty bíboros szózatát:

Igen gyakori mostanában annak a hangsúlyozása, hogy a nyilatkozó a múlttal szakítva õszintén beszél. Én ezt így nem mondhatom: nem kell szakítanom a múltammal. Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönzésem elõtt. Ugyanazzal a testi és szellemi épséggel állok meggyõzõdésem mellett, mint nyolc éve, bár a fogság megviselt.

 Azt sem mondhatom, hogy most már õszintén beszélek, mert én mindig õszintén beszéltem; vagyis kertelés nélkül azt, amit igaznak és helyesnek tartok. Ezt csak folytatom itt, mikor közvetlenül személyesen, tehát nem magnetofon-hangfelvétel útján szólok az egész világhoz és a magyar nemzethez.

Rendkívül súlyos helyzetünkrõl külföldi és belföldi viszonylatban kell szétnéznünk. Oly távlatból kívánok megállapításokat tenni, ahonnan áttekintés nyílik, de sorsunkhoz viszont oly közel hajolva, hogy mondanivalómnak meglegyen a gyakorlati érvénye mindnyájunk számára.

A külföld felé élõszóval ma elsõ ízben köszönhetem meg azt, amit nekünk nyújt. Mindenekelõtt a Szentatyának, XII. Pius pápa Õszentségének fejezem ki személyes hálámat, hogy a magyar katolikus Egyház fejérõl oly sokszor megemlékezett. Mellette mély hálámat küldöm azoknak az államfõknek, a katolikus Egyház vezetõinek, a különbözõ kormányoknak, parlamenteknek, közéleti és magántényezõknek, akik a börtönömben töltött idõ alatt hazám és sorsom iránt részvéttel és segítõ szándékkal viseltettek. Isten jutalmazza meg õket ezért. Ugyanígy hálát érzek a világsajtó képviselõi és a rádiók világhálózata iránt, amelynek elektromos hullámai a humánum egyetlen légi nagyhatalmát alkotják. Örülök, hogy ezt most végre szabadon megmondhatom.

Másrészt arról óhajtok beszélni, hogy az egész kultúrvilág, a külföld, úgyszólván osztatlanul mellénk áll és segít. Számunkra ez ugyanis sokkal nagyobb erõ, mint amennyi magunknak van: mi kis nemzet vagyunk. Kis ország a földgömbön. Ám valamiben mégis elsõk vagyunk: egy nemzet sincs, amely ezeréves történelme során nálunk többet szenvedett volna. Elsõ királyunk, Szent István uralkodása után nagy nemzetté fejlõdtünk. A nándorfehérvári gyõzelem után, amelynek 500-ik évfordulóját üljük, nemzeti létszámunk egyezett az akkori Angliáéval. Ám folyton szabadságharcokat kellett vívnunk. Legtöbbször a nyugati országok védelmében. Ez megakasztotta a nemzetet, s mindig újra saját erõnkbõl kellett felemelkedést keresnünk.

Most van az elsõ eset a történelem folyamán, hogy Magyarország a többi kultúrnép valóban hathatós rokonszenvét érdemli. Mi meg vagyunk illetõdve, egy kis nemzet minden tagja szívbõl örül, hogy szabadságszeretetéért a többi nép felkarolja ügyét. A gondviselést látjuk benne, amely a külföld szolidaritása által valósul meg, úgy ahogy himnuszunk zengi: „Isten, áldd meg a magyart,  . . .  Nyújts feléje védõ kart”.

Himnuszunk így folytatódik: „ha küzd ellenséggel.” De mi rendkívül súlyos helyzetünkben is azt reméljük, hogy nincs ellenségünk, azért mi sem vagyunk ellenségei senkinek sem. Minden néppel és országgal barátságban akarunk élni. Egy olyan nemzetnél, mint a magyar, amelynek történelmi törzse mélyen gyökeredzik a múltba, különbözõ korszakok ismerhetõk fel abban az érzésben, amivel helyet foglal a többi nép között. Fordulatairól, árnyalatairól le lehet olvasni a fejlõdés jegyeit. Korunknak azonban ebbõl a szempontból általános jellemzõje, hogy minden népnél egy irány felé halad a fejlõdés. A régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása az országok közt, hanem az igazság fundamentumán a békés együttélés záloga. A nemzeti érzés virágozzék az egész világon a népek közös kincseit képezõ kultúrértékek területén. Így az egyik ország haladása a másikat is elõre viszi.

Természetszerû okoknál fogva: fizikai életfeltételeik szerint is mindjobban egymásra utaltak a népek. Mi magyarok, az európai népek családi, bensõséges békéjének zászlóvivõiként akarunk élni és cselekedni. Nem mesterségesen hirdetett, de valódi barátsággal mindegyikkel, sõt még további tájakra is emelve szemünket, mi, a kis nemzet barátságban, zavartalan, békés, kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal és a hatalmas orosz birodalommal egyaránt. Jószomszédi viszonyban Prágával, Bukaresttel, Varsóval és Belgráddal. Ausztriát pedig ebben a tekintetben úgy kell megemlítenem, hogy mostani vajúdásunk kapcsán tanúsított testvéri magatartását máris minden magyar a szívébe zárta.

Egész helyzetünket azonban az dönti el, hogy a 200 milliós orosz birodalomnak mi a szándéka a határainkon belül lévõ katonai erejével. Rádiójelentések adták hírül, hogy ez a fegyveres erõ növekszik. Mi semlegesek vagyunk. Mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merül fel az orosz birodalom vezetõiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket? Csak ellenséges népre szokott rátörni a megtámadott másik ország. Mi most nem támadtuk meg Oroszországot! Õszintén reméljük, hogy az orosz fegyveres erõk mielõbbi kivonása országunkból megtörténik.

Belsõ helyzetünket azonban az is válságossá teszi, hogy az elõbb mondottak miatt a munka, a termelés országosan megállt. Közvetlen éhínségbe kerültünk. Szabadságharcát egy csontig soványított nemzet vívta. Ezért a munkát, a termelést, a helyreállítási feladatok elvégzését mindenütt azonnal fel kell venni. Saját összességünk, nemzetünk érdekében, a nemzet életének folytatásához szükséges – haladéktalanul.

Amikor ezt megtesszük, ne tévesszük szem elõl a következõket: tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc. 1945-tõl egy vesztett, számunkra céltalan háború után, erõszakkal épült ki az itteni rendszer, amelynek örökösei most a megtagadás, megvetés, undor és elítélés izzó bélyegeit ütik annak minden porcikájára. A rendszert az egész magyar nép söpörte el. Az örökösök ne kívánjanak errõl még egy bizonyságot. A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel népünk élén.

A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felõl. Ennek a ténynek valóságát maga a nép semmilyen mellékcélra, illetéktelen elõny érdekében nem engedi elcsavarni, kiaknázni. Új, visszaélésmentes választás szükséges, amelynél minden párt indulhat. A választás történjék nemzetközi ellenõrzés mellett. Én pártokon kívül és állásom szerint felül vagyok és maradok. Figyelmeztetek ebbõl a tisztembõl minden magyart, hogy a gyönyörû egység októberi napjai után ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásoknak. Mert az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre. Maga a politizálás is ma másodrendû ügy: a nemzet léte és a mindennapi kenyér a mi gondunk.

A bukott rendszer örököseinek eddigi visszatekintõ leleplezései feltárták, hogy a törvényes felelõsségrevonásoknak minden vonalon, éspedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkezniük. Magánbosszúkat el kell kerülni, ki kell küszöbölni. A bukott rendszer részesei és örökösei külön felelõsséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásért, késedelemért vagy helytelen intézkedésért. Leleplezõ vallomásokhoz nem fûzhetünk egyetlen megállapítást sem, mert az országos munkafelvételt és a termelés folytatását hátráltatná. Ha a kibontakozás az elhangzott ígéretek szerint tisztességesen halad elõre, ez nem is lehet feladatunk.

Hangsúlyoznom kell azonban a tennivalók tárgyi foglalatait: jogállamban élünk, osztály nélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztõ, szociális érdekektõl helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemû nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nemzet. Mint a katolikus egyház feje viszont kijelentem, hogy – amint azt a püspöki kar 1945-ben, közös körlevelében kijelentette – nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sõt az egészséges fejlõdést mindenben elõmozdítjuk. Azt a magyar nép természetesnek találja, hogy nagy múltú és nagy értékû intézményeinkrõl gondoskodni kell. Ugyanebben a minõségemben továbbá röviden megemlítem az ország 6 és félmillió katolikus híveinek tájékoztatására, hogy a bukott rendszer erõszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk. Ez nálunk õsi hit- és erkölcstanunkból az Egyházzal egyidõs jogszabályokból önként adódik.

A nemzethez intézett mostani szózatom más részletekre tudatosan nem terjed ki, mert amit mondottam, világos és elég. De végezetül egy kérdés felvetése mégsem hagyható el:

Mit gondolnak a bukott rendszer örökösei? Ha az általuk megbélyegzett elõdeik valláserkölcsi alapon álltak volna, elkövették volna-e mindazt, aminek következményei elõl menekülni kényszerülnek? A keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus Egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk.

Ettõl a pillanattól kezdve figyeljük, hogy ígéretek és cselekedetek födik-e egymást, és ami ma keresztülvihetõ, azt senki se halassza holnapra. Mi, akik figyelünk és elõmozdítani kívánjuk az egész nép javát, bízunk a Gondviselésben – s nem hiába.

3. XII. Pius pápa szava

A magyar nép történelmének megpróbáltatásai közepette sohasem csüggedt el; töretlen hittel bízott a nehéz idõkben gondviselésszerû elhivatottságában. Ezt a hitét csak erõsítette, hogy legválságosabb óráiban a Szentszéktõl kapott lelki erõsítést, amely Krisztus hatalmának letéteményese itt a földön.

XII. Pius pápa, aki a kis magyar népet közelrõl is ismeri, és különös aggódással kísérte sorsát, 1956. október 28-án a világ püspökeihez az alábbi apostoli levelet intézte:

Azok a mélységes gyászos események, amelyek Kelet-Európa népeit, de fõként a Nekünk annyira kedves s most borzalmas gyilkolástól vérzõ magyar népet sújtják, mélyen megrendítik atyai szívünket; de nemcsak a Miénket, hanem mindazokét is, akik felelõsséget éreznek az emberi civilizáció jogai, az emberi személy méltósága és az egyéneket és nemzeteket megilletõ szabadság miatt.

Ezért, apostoli küldetésünk tudatában, kötelességünknek tartjuk, hogy nyomatékosan felhívjunk titeket, Tisztelendõ Testvérek, és a rátok bízott nyájat: testvéri szeretettõl indítva Velünk együtt könyörögjetek Istenhez; esdjük ki Tõle – aki kezében tartja a népek sorsát s vezetõinek nemcsak hatalmát, hanem életét is –, hogy véget érjen a vérontás, s végre fölragyogjon az az igazi béke, amely igazságosságon, szereteten és jogos szabadságon alapul.

Értse meg mindenki, hogy a népek életének megzavart rendjét nem lehet helyreállítani sem a fegyverek halált osztó erejével, sem a polgári lakosság erõszakos elnyomásával, amely belsõ érzéseiket elfojtani nem tudja, sem megtévesztõ tanokkal, amelyek megrontják a lelkeket, sértik a polgári és keresztény lelkiismeretet, továbbá az Egyház jogait. A jogos szabadság után való vágyat külsõ erõszakkal nem lehet elfojtani soha.

Azok a súlyos körülmények, amelyek közt egy nekünk annyira kedves keresztény nép él, felejthetetlen emléket idéz föl lelkünkben. Amikor ugyanis több évvel ezelõtt, mint boldog emlékû elõdünk, XI. Pius pápa személyi követe, Budapestre mentünk, hogy részt vegyünk az ott tartott Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson, lelkünket örömmel és bátorító érzéssel töltötte el, hogy Magyarország szeretett hívõ népe milyen buzgó áhítattal és nagy tisztelettel követi a város utcáin diadalmenetben végighordozott Oltáriszentséget.

Bizonyosak vagyunk benne, hogy az isteni Megváltó iránt tanúsított hitnek és szeretetnek lángja változatlanul lobog még ennek a népnek a lelkében, annak ellenére, hogy az istentagadó kommunizmus párthívei mindent elkövettek, hogy kiirtsák lelkükbõl atyáik vallását.

Ezért rendíthetetlenül bízunk abban, hogy ez a nemes nép a jelen súlyos megpróbáltatásai közt is könyörög Istenhez, hogy elnyerje az igazságos renden alapuló, hõn óhajtott békét. Erõsen reméljük azt is, hogy valamennyi igaz keresztény, a világ bármely táján éljen is, egyesíti imádságát az annyi bajtól és igazságtalanságtól sújtott testvéreinek imájával, hogy ezzel tegyen tanúságot az õt velük egybefûzõ szeretetrõl.

Különösképpen buzdítjuk erre az imahadjáratra mindazokat, akikre, mint maga az isteni Megváltó, Mi, az õ földi helytartója is különös gyöngédséggel tekintünk; azokat tudniillik, akiket életük elsõ virágában ártatlanság, szelídség és kedvesség ékesít. Mi erõsen bízunk különösen ezeknek a kicsinyeknek imádságában, akik e bûntõl és gonoszságtól szennyezett világnak bizonyos értelemben ártatlan angyalai.

Velük együtt valamennyi keresztény hívja segítségül a Boldogságos Szûz Mária hathatós pártfogását, amelynek oly nagy az értéke Istennél, hiszen õ az Isteni Megváltó Anyja s a mi szeretett Anyánk  is.

Nem kételkedünk abban, hogy minden népnél, minden városban, sõt még a legelrejtettebb kis faluban is: mindenütt, ahol fölragyogott az Evangélium fénye, valamennyi keresztény, elsõsorban a gyermekek lelkesen követik a Mi buzdításunkat, amelyhez a tiétek is csatlakozzék. Ily módon, Isten annyi könyörgéssel kiesdett kegyelmének hatására és segítségével, Szûz Mária közbenjárásával, az oly sok szenvedéstõl sújtott és annyi vért hullatott szeretett magyar nép, valamint Kelet-Európa vallási és polgári szabadságuktól megfosztott többi népei is, eredményesen és békességben tudják majd rendezni közéletüket, érvényesítve Isten s Krisztus Király jogait, akinek uralma „az igazság és élet, a szentség és kegyelem, az igazságosság, szeretet és béke országa” (Krisztus Király ünnepének prefációjából).

Ettõl a reménytõl éltetve, nektek, Tisztelendõ Testvérek, és a gondjaitokra bízott nyájnak, de különösen azoknak, akik Magyarországon és Kelet-Európa többi országaiban oly nehéz helyzetben, annyi megpróbáltatás közt élnek, szívbõl küldjük a mennyei kegyelmek zálogaként és jóakaratunk bizonyítékaként apostoli áldásunkat. Egészen különös módon küldjük ezt az áldást az említett népek azon pásztorainak, akik börtönben sínylõdnek, õrizetben vagy számkivetésben élnek.

Kelt Rómában, Szent Péter sírjánál, Krisztus Király ünnepén, 1956. október 28-án, pápaságunk 18-ik évében.

XII. Pius pápa

1956. november 5-én, a kegyetlen szovjet támadás után az alábbi második apostoli levelet küldte a világ püspökeihez:

Nemrégen a világegyház püspökeihez írt apostoli levelünkben kifejeztük azon reményünket, hogy végre Magyarország nemes népére is felvirrad az igazságosságon és szabadságon alapuló béke új hajnala. Hiszen úgy látszott, hogy Magyarországon a dolgok kedvezõ kibontakozásra jutnak. De a hamarosan érkezõ újabb hírek lelkünket fájdalmas keserûséggel töltötték el. Arról értesültünk ugyanis, hogy Magyarország városaiban és falvaiban újra folyik a lelkük legmélyébõl szabadságra törekvõ hazafiak nemes vére. A nemzeti élet minap felállított intézményeit alapjukban megrendítették és összerombolták, az emberi jogokat megsértették, a sebeitõl vérzõ népet pedig idegen fegyverek erejével újabb szolgaságba döntötték.

Tehát kötelességünk tudatának parancsát követve, lehetetlen, hogy ne tiltakozzunk, s el ne ítéljük azokat a gyászos eseményeket, amelyek nemcsak a katolikus világnak, hanem minden szabad népnek lelkében is mélységes szomorúságot és méltatlankodást keltettek. Azoknak, akikre e nyomorúságos gaztettek felelõssége hárul, meg kell végre fontolniuk, hogy a népek jogos szabadságát vérbe fojtani nem lehet.

Mi magunk atyai szeretettel tekintünk minden népre, s ezért ünnepélyesen ki kell jelentenünk: mindenfajta erõszak, minden igazságtalan vérontás, bárki idézze is elõ azt, mindig tilos. És újra csak buzdítanunk kell minden népet, minden társadalmi osztályt arra a békére, amelynek alapja csak az igazságosság és szabadság lehet, éltetõ ereje pedig a szeretet.

„Testvérednek vére hozzám kiált a földrõl” (Ter 4,1) – mondotta az Úristen Káinnak, s ezek a szavak ma sem vesztették érvényüket. Tehát a magyar nép vére is az Istenhez kiált, ahhoz az Istenhez, aki mint igazságos bíró, bár az egyéni bûnöket gyakran csak a halál után bünteti, a népek vezetõit és magukat a nemzeteket az általuk elkövetett igazságtalanságok miatt, a történelem bizonysága szerint, nemegyszer már ebben az életben sújtja.

Érintse meg az irgalmas Isten a felelõsek szívét, hogy véget érjen már az igazságtalanság, megszûnjék minden erõszak, és, egymással megbékélve, a derûs nyugalom légkörében végre újra megtalálja minden nemzet az élet helyes rendjét.

De addig is könyörögve fordulunk az Úrhoz, hogy adja meg különösen azoknak, akik ezekben a válságos napokban életüket vesztették, az örök világosság fényét és a mennyország békéjét. Kívánjuk is, hogy minden keresztény hívõ Velünk együtt imádkozzék ezért.

Miután kifejeztük elõttetek fájdalmunkat, Tisztelendõ Testvérek, szívünk szeretetével adjuk rátok és híveitekre, de különösképpen a szeretett magyar népre a mennyei kegyelmek zálogaként és atyai jóakaratunk bizonyságaként apostoli áldásunkat.

Kelt Rómában, Szent Péter sírjánál, 1956. november 5-én, pápaságunk 18. esztendejében.

XII. Pius pápa

1956. november 10-én az emberiséghez intézett rádiószózatában az alábbiakat mondotta:

Atyai szívünk fájdalmához, hogy a szeretett magyar népet alapvetõ emberi jogainak védelme miatt igazságtalanul romlásba döntötték, újabb aggodalmak járulnak. Fájdalommal látjuk, hogy meggyengült a sora azoknak is, akiknek tekintélyére, egységére és jóakaratára számítva, csakugyan várhattuk, hogy a nemzetek közti, igazságon és szabadságon alapuló egyetértés ügye elõbbre jut.

Minden más nyomasztó gond mellett elsõsorban a gyászos magyar események tartják aggodalomban a lelkeket. Bár a többi súlyos fejleményrõl sem terelõdött el a figyelem, a világszerte megnyilvánuló önkéntes együttérzés bizonyítja, milyen sürgõsen vissza kell adni a szabadságuktól megfosztott népeknek szabadságukat. Vajon tekinthet-e a világ érdektelenül ezen testvérei felé? Meghagyhatja-e õket megalázó rabszolgaságukban? A keresztény lelkiismeret nem háríthatja el magától azon erkölcsi kötelességet, miszerint minden megengedett eszközt elõ kell vennie, hogy az elnyomott népek visszanyerjék méltóságukat és szabadságukat.

Albert Camus

AZ 1956-OS MAGYAR FORRADALOMRÓL

A Gloria victis c. antológia (5. kiadás Lakitelek, 2003) szép válogatást nyújt a nyugati világ rokonszenvérõl: írók és költõk dicsõítik az 1956-os magyar szabadságharc „legyõzött hõseit”.

Az antológia elején olvashatjuk Albert Camus humanista író híres nyilatkozatát: A magyarok vére. Dokumentációnk elején ezt a szöveget közöljük elsõnek.

A magyarok vére

 Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe – a nyugati világ szeme láttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal, sem keresztényi könnyel –, hanem hazamenjen, felvegye házipapucsát, mint a futballszurkolók a vasárnapi kupamérkõzés után.

Túl sok a halott már a stadionban, s az ember csak a saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.

Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törõdni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogyan az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat.

A szabadság mai évfordulóján szívembõl kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erõsödjön, és a mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben.

És ha ez a közvélemény nagyon is erõtlen és önzõ ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt.

A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendõben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömõ, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.

A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.

Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erõfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülõ Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erõivel, amelyek elhomályosítják a történelmet: bontakozik az élet és a meggyõzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke.

A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s õk azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztoztunk, miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és számûzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet õk nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!

Albert Camus a forradalom leverése után ezenkívül még három ízben is nyilatkozott az 56-os szabadságharcról, egyszer pedig a Nagy Imre-ügy c. kötethez írt elõszót. E szövegek olvashatók Camus esszékötetében: A. Camus: Essais, Pléïade, 1965, pp. 1778–1789).

A. Camus egy beadványt készített az ENSZ-nek Keresztre feszített Magyarország (Hongrie crucifiée) címmel. Ennek kapcsán a következõ üzenetet intézte a francia egyetemistákhoz (Essais, 1780–82):

Az egyetlen dolog, amit ma nyilvánosan állíthatok, miután közvetlenül vagy közvetve részt vettem véres történelmünk húsz évében, az a következõ: a legfõbb érték, a végsõ jó, amelyért érdemes élni és küzdeni, mindig a szabadság marad. Az én nemzedékem emberei húszévesek voltak, amikor Hitler átvette a hatalmat, és amikor megrendezték az elsõ moszkvai pereket. Tíz évig harcolnunk kellett a hitleri zsarnokság ellen és az azt támogató jobboldaliak ellen. És újabb tíz évig harcolni kellett a sztálini zsarnokság ellen és baloldali védelmezõinek szofizmái ellen. Ma a folytonos árulás és ama rágalomhadjárat ellenére, amellyel mindenfajta értelmiségiek elhalmozták, a szabadság – és mindenekelõtt a szabadság – marad életünk értelme (raison de vivre). Bevallom, hogy az utóbbi évek során kísértett a kétségbeesés a szabadság sorsa miatt. . .

Sohase fogadjátok el, hogy a szellem, a személy, a nemzet szabadságát kétségbe vonják, akár csak átmenetileg, akár egy pillanatra is. Most már tudnotok kell, hogy amikor a szellem meg van láncolva, amikor a munka rabszolgarobot, amikor az íróra szájkosarat tettek, amikor a munkást elnyomják, amikor a nemzet nem szabad, akkor a szocializmus nem szabadít fel senkit, hanem szolgaságba dönt mindenkit. . .

. . . Csak azoknak a budapesti harcoló fiataloknak leckéjét fogadjátok el, akik meghaltak a szabadságért. Õk nem hazudtak nektek, amikor azt kiáltották, hogy a szabad szellem és a szabad munka, egy szabad nemzetben, a szabad Európa szívében földünk és történelmünk egyedüli javai, amelyek megérik, hogy harcoljunk és meghaljunk értük.

Végül idézünk a Wagram-teremben mondott beszédébõl (Camus, Essais, 1782–84.)

Ami Spanyolország volt húsz évvel ezelõtt számunkra, az lesz ma Magyarország. (. . .) Mindenesetre, akár a kopasz gyilkos (Rákosi), akár az üldözöttbõl lett üldözõ (Kádár) kormányozza Magyarországot, lényegtelen az ország szabadsága szempontjából. . . Nincs fejlõdés a totalitárius társadalomban. A terror nem fejlõdik, legfeljebb rosszabb lesz; a nyaktiló nem liberalizál, az akasztófa nem toleráns. Sehol a világon nem lehetett látni egy pártot vagy embert, amely vagy aki az abszolút hatalommal rendelkezve nem használta azt abszolút módon. . . Hitünk az, hogy a világban, a kényszer és a halál erõivel szemben, amelyek besötétítik a történelmet, kibontakozik a meggyõzés és az élet ereje, valami óriási, emancipációs mozgalom, amelyet kultúrának nevezünk, és amely a szabad teremtés és a szabad munka révén valósul meg.

id. Frivaldszky János

EGY ÖTVENHATOS HÕSI HALOTT:
DANNER JÁNOS

    1956. november 1-�n este egy katonai teheraut�nak voltam kocsik�s�rõje, amely Kõb�nya-als� vas�t�llom�sr�l �lelmiszert sz�ll�tott a mûegyetemi nemzetõr�k ell�t�s�ra. A v�rosban k�zvil�g�t�s alig volt, a h�zak ablakaiban azonban minden�tt �gtek a gyerty�k az elesett hõs�k eml�k�re. Amikor a Szabads�g-h�don �t�rt�nk, a Gell�rt t�ren teljes s�t�ts�g volt. Hirtelen l�v�ssorozatok hangzottak balr�l, mintegy 100 m�terrõl. Meg�lltunk. Felcsaptam a vezetõf�lke tetej�t, kib�jtam s g�ppisztolyomat felh�ztam. Az erõs l�v�ld�z�s hirtelen elhallgatott. Gondoltuk: megint orvl�v�szek. N�h�ny percet m�g v�rtunk, majd behajtottunk az Egyetem Budafoki �ti bej�rat�n, sz�ll�tm�nyunkat a konyh�n�l lerakodtuk. Csak bent a K. �p�let aul�j�ban tudtam meg a l�v�ld�z�s ok�t: Egy nemzetõr-bajt�rsunkat, aki aut�val j�tt egy fontos megbesz�l�srõl a Honv�delmi Miniszt�riumb�l, egy õt �ld�zõ aut�b�l leg�ppisztolyozt�k. Neve Danner J�nos volt, az aul�ban ravatalozt�k fel, nemzetisz�nû z�szl� volt a szemfedele. Egy �vvel k�sõbb, temetõj�r�skor leltem v�letlen�l a s�rj�ra a Farkasr�ti temetõben, s ettõl kezdve ez is a megl�togatott s�rok k�z� ker�lt.

    Eltelt negyven év, 1996-ban elmentem – elõször – a mûegyetemi októberi ünnepségre, amelyet ugyanebben az aulában tartottak. Ekkor tudtam meg, hogy az 56-os forradalom mûegyetemi eseményeirõl idõközben négy interjúkötet is napvilágot látott. Ezekben olvastam arról, hogy Danner János vallásos katolikus volt. Elkezdtem jobban érdeklõdni utána. Most, az ötvenedik évfordulóra állt egybe róla a kép, mindaz, ami mint biztos információ megtudható volt róla.

     Danner János 1929. május 12-én született Szegeden katolikus polgári családban. Dédapja alapította 1845-ben a késõbb „Danner Péter fia” fûszer kis- és nagykereskedést. Dr. Somkuti Gabriella visszaemlékezésébõl tudom, hogy egyetlen gyerek volt, szülei korán elváltak, apjánál maradt, nagyanyja nevelte. Három éves, amikor anyja férjhez megy Deéry József történész egyetemi tanárhoz. Vakációit gyakran tölti édesanyjával, együtt vitorláztak a Balatonon. Az anya második férje 1948-ben Svájcba távozik. Ez a polgári-értelmiségi környezet jelentõsen segítette abban, hogy már középiskolásként az átlagost messze meghaladó olvasottságra tegyen szert. „Elsõsorban az irodalom, a filozófia, a kultúrtörténet, a zene és a film érdekelték. Már középiskolás korában Ortega és Huizinga mûveit olvasta, és megismerkedett a neokatolikus írókkal is. Erõsen foglalkoztatta a modern lélektan, elsõsorban Jung irányzata. Kedves írói voltak Kosztolányi Dezsõ és Márai Sándor. Az Egy polgár vallomásai fõhõse, Garren Péter egy kicsit az õ eszményképe volt. Érzékeny, lírai alkat volt, szívesen olvasott fel, illetve mondott verseket.” Magát öntudatosan polgárnak vallotta. „A polgár fogalmába nem egy kort akarok foglalni, hanem egy szellemi vonalat, melybe beletartozik Szókratész és Platón Erosza, Erazmus és Morus Tamás, Kierkegaard és Claudel. Nagyszerû sor – írja unokatestvérének, Harsányi Györgynek. De szó sincs koravén bölcsrõl! Danner János szerette az életet, s amennyire a kor engedte, kivette részét a fiatalság örömeibõl is, pl. igen szeretett táncolni.”

    1947 márciusában az egyház elleni támadás elsõ lépéseként a Vallási és Közoktatási Minisztérium a fakultatív hitoktatás bevezetését rendelte el. Szegeden 19-én tüntetésre került sor a tervezet ellen, bár pl. a piarista gimnázium igazgatója elõzõ nap szülõi értekezletet hívat össze, hogy elejét vegye a beláthatatlan következményû eseményeknek. Tizenegy iskola nagyobb diákjai közül mintegy 1500-an mégis a Dóm térre mentek. Transzparenseiken a „HITOKTATÁST AKARUNK” feliratot vitték, és a Christus vincitet meg a Himnuszt énekelték. Az alsóvárosi zárda felé haladva sokan csatlakoztak hozzájuk. Visszafele jövet a rendõrség dzsipje belehajtott a békés tömegbe, feltüzelt civilek kerékpárlánccal estek a fiataloknak. Felvonultak a tûzoltók is, elõbb szórórózsával, majd késõbb erõs vízsugárral kezdték oszlatni a tömeget. A rendõrség mintegy 40 fiatalt tartóztatott le. Éjjel Havass Géza püspöki titkár, Pongrácz Lóránt, a Klauzál Gimnázium hittanára, valamint néhány szülõ járt Diczfalussi rendõrkapitánynál. Sok gyereket bántalmaztak fizikailag és zsaroltak lelkileg, a rendõrségen ennivalót sem kaptak.

    A tüntetésen Danner János, a Klauzál Gimnázium hetedikes diákja is részt vett. A rendõrség õt is kiemelte a tömegbõl, s évekre rendõri felügyelet alá helyezte. Hogy a rendõrök figyelmét felkeltette, abban szerepet játszott magas termete és mély hangja is. Nem járt egyházi iskolába, s válásukkal szülei sem mutattak példát a katolikus hit szerinti életre, így a tizennyolc éves, ám koránál sokkal érettebb fiú motívumait saját kiérlelt meggyõzõdésében kell keresnünk. Dr. Vágás Istvántól, egykori osztálytársától tudom, hogy az említett, brutálisan végrehajtott rendõri intézkedés hozzájárult Danner János elkötelezettségének megerõsödéséhez. Elkezdett járni az említett Pongrácz Lóránt és Havass Géza külön elõadásaira is, amelyeket a tomista filozófiáról tartottak.

    Magatartása egyre kevésbé alapult egy serdülõ hazulról hozott, de még az élet ellentmondásaiban ki nem próbált világnézeten, sokkal inkább egy felnõtt önálló döntésén. Ennek a kereszténységnek emellett nemcsak ereje, de mélysége is volt. Felmerült benne ugyanis annak az igénye, hogy az ne merüljön ki templomjárásban vagy egyszerû, morális parancsteljesítésben: Az evangéliumnak nála be kellett hatolnia az emberekkel való hétköznapi kapcsolataiba. A legelsõ, ránk maradt levelében ezt írja unokatestvérének, Harsányi Györgynek ([1947.] szept. 6.): „Mondd, Te mindig õszintén átérzed, ha a házmesternek »Jónapot«-ot köszönsz? És az emberek átérzik? Mutass nekem egy embert, aki a naponta százszor elhadart szavakat át tudja érezni, még ha az evangélium szelleme él is benne?” Az élet értékeit mérlegelés után fogadja el. Vonatkozik ez az általa nagyon kedvelt szórakozásra, a táncra is. Önkritikával írja: „Mindenrõl megfeledkezve lovacskázva rohangáltam a szobán keresztül (pedig megfogadtam, hogy nem fogok lovacskázni).” A pszichológus Jungról egy jezsuita – Petz Ádám – cikkét ajánlja barátjának. Megkülönböztet „örök” és „nem örök” dolgokat, problémákat. Herbert Werner Rüssel könyvét pedig azért veszi meg „A keresztény humanizmus”-ról, mert szerzõje „katolikus szemszögbõl nézi a tárgyat”.

    A tél végén – talán 1948 nagyböjtjében – lelkigyakorlaton vesz részt a jezsuitáknál. „Levelemet itt kint folytatom a jezsuita villában. Most van az a háromnapos lelkigyakorlat, amirõl a nyáron hallottál. Ruppert atya vezeti. Nagyon fázunk, de azért megy a dolog. A nap immár leáldozott, kérünk, Uram, téged. . . így imádkozik ma a Bakonyban nyolc-tíz cisztercita szerzetes. Nappal a földet túrják, és a mezõkön napjában hatszor borulnak le fehér csuhájukban az Úr elõtt. Éjjel kettõkor ismét szól a harang, zsolozsmára indulnak, engesztelésül ajánlják fel – hazánkért. Örökös némaságban telnek napjaik, de éppen ezért jobban megértik az elesettek kiáltását. Felemelõ az a tudat, hogy vannak ilyen érzõ szívû emberek, vannak, akik igazán, mindennél jobban szeretik az Istent és hazájukat.” Ugyanebben a levélben felvetõdik még a spiritualitás és az egyházi intézmény viszonyának a kérdése is: „Mauriac nyilatkozott a katolikus egyházról, és azt állította, hogy nincsen lelki élet. Az egyház adóhivatalhoz kezd hasonlítani, és az igazi lelki életet már csak néhány szerzetesrend, például a dominikánusok képviselik. A Vatikán egy diplomáciai udvar, és a mostani pápa nem éri el az elõzõ pápa nagyságát.” Mindezek ellenére úgy látja (1948. április), hogy a gondolkozásban „az »új«-katolikus irányzat az eljövendõ virágzás jegyében áll.”

    Hogy hogyan kerülhetett kapcsolatba a jezsuitákkal, arra az a körülmény világít rá valamennyire, hogy a nála két évvel fiatalabb unokatestvére, Danner Péter a kalocsai jezsuitákhoz járt gimnáziumba, amint ezt ennek húgától, Danner Klárától megtudtam.

    1948-ban részt vesz az országos centenáriumi tanulmányi versenyben, s ott megyei harmadik helyezett lesz. Itt ismerkedik meg április 18-án Somkuti Gabriellával, a második helyezettel. Õszig tart szorosabb ismeretségük, utána lassan szétválnak útjaik. Lovagias fiú, a belépõjegyet nemcsak a lánynak váltja meg, de a hozzá tartozó társaságnak is. Amikor moziba mennek, leleményesen olyan helyre váltanak jegyet, ahová a nézõtér elsötétedése után is be lehet surranni, tekintve, hogy egy „ref”-esnek tilos a mozik, színházak látogatása.

    Érettségi után képességei és hajlandósága szerint bölcsészetre ment volna, éspedig helyben, de a származása és a rendõri felügyelet miatt erre nem volt esélye. Ezért nem Szegedre, hanem Budapestre, nem egyetemre, csak fõiskolára jelentkezett, a kereskedelmire, ahová fel is vették. A fõiskola jellegének megválasztása sem az egyéni érdeklõdés, hanem a családi tradíció alapján történt. Így is szerencsésnek érezte magát, mert nagy volt a túljelentkezés.

    A kompromisszumként vállalt stúdium azonban nem nagyon lelkesíti, ez kiderül abból, ahogy a tanévkezdést Somkuti Gabriellának (1948. nov. 6.) leírja: „Bementem a fõiskolára. Mindenütt nyüzsgés, és én olyan megfontoltan ténferegtem, mint aki mindent tud. Csak éppen nem tudtam mihez kezdeni. (. . .) A melléktárgyakat mind felvettem egy kivételével, mert annak hosszú címe volt. Pl. orosz nyelvet. Azt hiszem, ezek hallgatása abból fog állni részemrõl, hogy esetleg aláíratom majd az indexet. Ha mást is kell csinálni, egyszerûen kiüttetem ezeket.” Az elõadások komolytalanok, feltehetõleg mások sem teljes meggyõzõdéssel választották ezt a pályát: „A hátsó sorokban »folyó, várost« játszanak – néha én is –, beszélgetnek, olvasnak, néhányan alszanak. (. . .) Csak éppen tanulásról nincs szó.” A félév folyamán (1948. dec. 19.) sem növekszik a tanulási kedve, az aktivitás iránti igényét más kezdi lekötni: „A Fõiskolán bevágódtam a legjobb tanulókörbe, állandóan nyüzsgök, és semmit sem csinálok. (A receptet ajánlom figyelmébe.) Krumplit pucolunk a menzán, gyárakba járunk elõadást tartani, versenyre hívunk ki mindenkit, és eddig elsõk vagyunk. . .”

    Ez a „fényes szelek” kora. Jellegzetesen ennek fogalmait, kifejezéseit használja. Van ekkor a társadalomban egyfajta illúzió egy népi-polgári kibontakozásban, a társadalmi munka varázsában. „A tanulókörben (. . .) úszunk az árral, és természetesen elöl járunk minden rohammunkában” – írja, jókora öniróniával. Életének egyetemen töltött óráit – legalábbis eleinte – lényegében mozgalmársággal üti agyon, azaz – legalábbis egy darabig – sodródik.

    Mit csinálhat szabad idejében? Bizonyára keresi a hozzá hasonló gondolkodású Harsányi György társaságát, bár a két fiú elfoglaltsága igen eltérõ, mert az unokatestvér az orvosi egyetemre jár. Természetszerûen adódik kollégái társasága. Egy alkalommal évfolyamtársnõjéhez van házi bálra meghíva, egyébként „sehova nem járok, csak két kiállításon voltam az utóbbi idõben. (. . .) A múltkori olasz operaesten egy fõiskolai társasággal voltam.” A kultúra iránt ugyanis változatlanul érdeklõdik. Egy 1949-ben írt levelében elemzést ad Somkuti Gabriellának Bartók Kékszakállújáról, az Olivier-féle Hamlet-filmrõl, a Talpalatnyi földrõl, a modern zenérõl Molnár Antal nyomán. Spenglert, Schubertot idézi.

    Mozgástere – lévén idegen városban – szûkebb, mint társaié. A rendõri felügyelet miatt éjszaka ellenõrzik is. Számára kedvezõ fordulatot jelentett, hogy az egyik lelki vezetõje, a már említett Havass Géza Budapestre kerül. Ennek az az elõzménye, hogy a rendõrség a népszerû ifjúsági lelkipásztort 1949 szeptemberében miséjérõl jövet lefogja, s végül csak funkciója miatt engedik el fenyegetések mellett. Egy hónapi bujdosás után Pestre jön, s bár marad csanádi egyházmegyés, a budai ciszterci plébánián lesz kisegítõ lelkész Kalmár Ödön plébános hívására. Havass Géza (1913–2001) 1942 óta volt Szegeden a püspöki aulában, amellett hittant is tanított. 1945-ben lapot szerkesztett Hitvallás címmel. Bálint Sándor jó barátja volt. Budán bekapcsolódott a fiatalok igen élénk katolikus közösségi életébe. Nyugodt, kiegyensúlyozott, meggyõzõ erejû, mély hitû, ritka hatású pap volt, ellenpontja a másik ifjúsági vezetõnek, a katonás Barlay Szabolcsnak. Arra igyekezett tanítani a fiatalokat, hogy ne hagyják számításon kívül természetes adottságaikat. Több csoport szaktanácsadója és szellemi atyja volt, õ maga is írt egy etikai meg egy egyháztörténeti mûvet. Bármilyen kérdéssel lehetett hozzá fordulni.

    Danner Klárától tudom, hogy Danner János Budapesten is kapcsolatban volt Havass Gézával, s hogy ez foglalkozott egyetemi hallgatókkal, fõleg a mûegyetemiekkel. A fiatalember világnézete változatlanul katolikus. Az anyagelvûség korabeli offenzívája idején szükségesnek tartja ugyanis 1949-ben írt levelében valamivel kapcsolatban leszögezni, hogy „amit eddig írtam, kissé materiálisnak [!] tûnik talán, de tudja, hogy távol áll tõlem minden olyan kísérlet, amely a marharépa árfolyamából vezeti le az interpolációs tételt.” A jövõrõl pedig azt vallja, hogy „ez a kor fogja megszülni a harmadik origót: a vallásos megújulás korát” a századeleji „erotika”, majd a századközépi „politika” kora után. Változatlanul foglalkoztatja a hierarchikus egyház és a hétköznapok kereszténységének egymáshoz való viszonya is. „Vajjon a keresztény kultúra lényegét teszi-e a hierarchikus rend? A kereszténység nem társadalmi forma, ez legfeljebb kevésbé fontos járulék. (. . .) Európai vagyok, a keresztény kultúra hordozója. (. . .) Ez a kultúra léte legnagyobb megpróbáltatását éli. Minden kaotikussá kavarodott. (. . .) Lehet, hogy a hierarchikus rend végleg elmúlik, de az alap, az igazi lényeg ugyanaz marad: a keresztény kultúra. Fiatalok vagyunk. A kérdés eldöntésénél mi is ott leszünk, mi is számítunk. Talán csak annyival, ahogy megfogunk egy teáscsészét, vagy ahogy teli villamoson viselkedünk, ha valaki lábunkra teszi a csomagját. Lehet, hogy csak ennyi. Lehet, hogy több. Nem tudom.”

    Az egyházi hierarchia jövõje már azért is kérdésessé vált, mert közben az egész szovjetek megszállta Kelet-Európában kibontakozott az egyházüldözés. 1948 nyarán államosították az egyházi iskolákat, karácsonykor letartóztatták a katolikus egyház fejét, Mindszenty József hercegprímást. 1950 nyarán felszámolták a szerzetesházakat is. Mindent megtesznek annak érdekében, hogy az egyházat megfosszák vezetõitõl.

    1950-ben végez a fõiskolán, munkába áll: „Kemény problémám ma is a munka, különösen a munkának az a fajtája, amit most végzek: a szállítmányozási osztályon vagyok exportreferens, és napi munkám lényege idegmunka. A legtöbbet a telefonnal játszom (kb. fél napot), és lehetõleg egyszerre kettõvel. De ez már a harmadik beosztásom rövid 10 hónapos dolgozó múltamban és a második vállalat – úgyhogy panaszkodnom nem lehet: eléggé változatos az élet. (. . .) Az elsõ hetek igen jó benyomása után általában mindig elrontok valamit, egy hanghordozást, egy mozdulatot vagy egyszerûen a magatartást – mindegy – (. . .) Néha ezt a hibát nem lehet kijavítani, vagy nagyon nehéz. Ismét az emberekkel való kapcsolat örök problémájához jutottam” – írja utolsó levelében Somkuti Gabriellának. (1951. május 24.) Alapvetõen közösség után vágyó ember, de itt Pesten testvérek, család, rokonság, barátok híján az emberekkel való kapcsolatokban nehézségei vannak. Elvált szüleivel a kapcsolata laza, a fokozódó diktatúra légköre is izolálja az embereket.     Apját kitelepítik, üzletét államosítják, egyik nagybátyja börtönben, a másik Recsken. A terror szorítása egyre erõsebb körülötte is.

    Havass Gézának 1951-ben Kalmár Ödönnel együtt mennie kellett a plébániáról, innen a városmajori plébániára kerül. Amikor Rimóczi lett a plébános, újra mennie kellett. 1956-ban már a bazilikában mûködött. A szentimrevárosiak mindenhová követték õt. Danner Klára tud arról, hogy Havasst Danner János is követte a bazilikába. Ez utóbbi lakása a Mûegyetemhez közel és a Szent Imre-plébánia területén fekvõ XI. Kelenhegyi út 36. alatt volt.

    Közben elkezdi az építészetet a Mûegyetemen, munkája mellett, esti hallgatóként. A pályaválasztásban szerepe lehetett Havass Gézának, de unokatestvérének, Danner Péternek is, aki nyolc éven át próbálkozott felvételizni ugyanerre a karra, s miután nem sikerült, úgy lehetett csak építész, hogy 56-ban kiment az Egyesült Államokba. Danner Jánosnak ezen a pályán nagyobb lehetõsége kínálkozott humán talentumai érvényesítésére, mint a kereskedelmin, egyúttal lekötötte szabad idejét is. A napközben munka, este egyetem feszes ritmusa aszketikus fegyelmet kívánt, megóvott az elkallódástól, mindentõl, ami egy annyira sokrétû és ellentmondásos városban, mint Budapest, egy vidékrõl felkerült fiú értékeit esetleg elkoptatná.

    1954 táján gyermekbénulásban meghal Harsányi György. Danner János 1956-ban esti tagozatos. Ez a tény magyarázza azt a körülményt, hogy a forradalmi események részesei, a nappali hallgatók miért nem ismerték õt, miért nem tudták többnyire sem a kart, sem az évfolyamot, amelyre járt. Az is kiderül ebbõl az adatból, hogy Danner nem kapott katonai kiképzést. Az esti évfolyamon ugyanis nem volt honvédelmi oktatás, a rendes sorkatonai szolgálattól pedig ez a tanulási forma ideiglenes felmentést jelentett.

    1956. október 22-én este volt az a nevezetes mûegyetemi diákgyûlés, amely a másnapi tüntetéshez és a forradalomhoz vezetett. Elõzményei és inspirálói közt nagy szerepet játszottak a szegedi egyetemen történt események, amelyek következtében ott már a monopóliumot élvezõ kommunista ifjúsági szervezet, a DISZ mellett létrejött a pártsemleges MEFESZ. A mûegyetemi gyûlésen jelen volt a szegedi diákok küldötte, aki – egy mûegyetemista nem nagyon szerencsés és ezért a hallgatóság részérõl elutasított kifejezése szerint – „az új szegedi gondolatot” képviselte. Lipták Béla harmadéves gépészhallgató szerint Danner János volt az, aki szót kért a szegedi küldött számára. Ez nagyon valószínû, mivelhogy Danner maga is szegedi volt. A diákgyûlés fontos szereplõje volt Marián István páncélos alezredes, az akkor még két részre osztott Mûegyetem egyik honvédelmi tanszékének parancsnoka, aki elsõk között állt a diákok követelései mellé.

    Marián István – amint 1989-ben elmondta – Danner Jánossal akkor került kapcsolatba, amikor ez 24-én kora reggel a rádió épületébõl – más hallgatókkal együtt – nála telefonon jelentkezett. A hallgató nyilván részt vett a tüntetésen, majd ott volt a rádió elfoglalásánál is. Hogy fegyverrel-e, azt nem tudjuk. Feltehetõ, hogy a kevés számú fegyver inkább azok kezébe került, akik értettek hozzá. Dannerrel Marián személyesen 26-án ismerkedett meg. Másnap pedig megalakult az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság, amelyet Marián megkért, hogy rendeljenek melléje két összekötõt. Dannert és Varga Sándort jelölték erre a feladatra. 27-étõl haláláig jóformán mindig együtt voltak. Személye sokat jelentett intellektuálisan Mariánnak, az értekezleteken – szavai szerint – gyakran „súgott” neki határozatok fogalmazásánál. Mindketten szerették a verseket, amikor éppen nem volt konkrét tennivaló, gyakran idéztek egymásnak verseket, versrészleteket. Frendl Ervin IV. éves építészhallgató visszaemlékezése szerint, aki a Mûegyetemet képviselte a tudományegyetemen mûködõ Egyetemi Forradalmi Bizottságban, „a forradalmi napok vitathatatlan vezetõ egyénisége az egyetemen Marián István alezredes volt, körülötte egy valóságos »stáb« mûködött (. . .) mert a feladatok sokrétûségükben meghaladták egy ember teljesítõképességét.” „Egy új embertípust, azt 56 megteremtette, önzetlen, segítõkész és felelõsséget vállaló emberekkel. Az október végi, november eleji napok hangulatát leírni nem lehet, azt az érzést, hogy kezünkbe vehettük az ország sorsának alakítását, így a saját jövõnkét is.”

    Danner is, Varga Sándor is magas termetûek voltak az alacsony Marán alezredes mellett, tehát egyúttal testõrök is voltak. De hogyan lehettek felfegyverezve? Varga Sándor visszaemlékezésében dobtáras géppisztolyt említ. Danner Jánost – ha ugyan – ekkor taníthatták meg lõni.

    November 1-én megalakult a nemzetõrség a Mûegyetemen is. Ekkor osztották ki a hallgatók közt a ládákban lezsírozva tartott géppisztolyokat. A nemzetõrséget leginkább a belsõ karhatalom céljára hívták létre. A politikai foglyokkal kiszabadultak köztörvényes bûnözõk is, akik itt-ott már fosztogatni kezdtek. Másrészt az ÁVH-sok lefegyverzésekor súlyos atrocitások is történtek, fõleg a Köztársaság téri pártház bevétele után, s ezeket a forradalom tisztaságának érdekében meg kellett akadályozni. Végül pedig egyes államvédelmisek – nem tudva beletörõdni vereségükbe – orvlövészként próbáltak bomlasztani. Mint Marián is említi (1986–87-ben), november 1-jén „a nap folyamán egyre több olyan hír terjedt el, hogy ÁVH-sok innen-onnan tüzet nyitottak, hogy olyan provokációkat követnek el, amelyek arra hivatottak, hogy megakadályozzanak egy kibontakozást”.

    Zsuffa István 1956-ban végzett építõmérnökként katonáskodott évfolyamtársaival. Az elfoglalt Köztársaság téri pártház körül teljesített õrszolgálatot. Mind a lincselést, mind az ávósok visszajövetelét meg kellett akadályozniuk. Elmondja, hogy „megjelent az a bizonyos szürke Pobjeda, amelyet sokan emlegettek, és a Rákóczi úton lövöldözött. Mi voltunk a célpont, vagy mások, nem lehetett tudni. De mire észbe kaptunk, addigra már eltûnt.” Erdélyi Tibor is tudott ezekrõl a rosszul kivilágított és gyér forgalmú városban éjszaka vágtázó orvlövész-kocsikról: „a nyílt parancsban benne volt, amit kapott az összes nemzetõr, hogy ezek a gépkocsik CH 90-04, -05 és -06 rendszámú 3 db Pobeda – máig emlékszem a rendszámukra.” Tetõterekbõl még november 2-án is lehetett orvlövészek támadására számítani. Kovács István I. éves villamosmérnök-hallgató ez nap egy teherautó platóján ötöd-hatodmagával kísért a Mûegyetemrõl a Böszörményi úti Rendõrakadémiára és vissza egy katonatisztet, aki az utasfülkében ült. „De a feladatunk az volt, hogy útközben orvlövészek ellen biztosítsuk a gépjármûvet. (. . .) Két alkalommal kísértem így gépkocsit.” Ugyanezt az esetet mondja el Szabó Zoltán, szintén I. éves villamosmérnök is.

    November 1-je délután Mariánék a Honvédelmi Minisztériumban voltak a Forradalmi Katonai Bizottság ülésén. Az értekezlet azonban hosszúra nyúlt, Mariánnak pedig vissza kellett érnie az egyetemre az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság ülésére, amely akkor alakult át Dél-budai Forradalmi Diákbizottsággá. Amikor Marián István nov. 1-én elmegy a Honvédelmi Minisztériumból, „ott marad az értekezleten többek közt Danner János ötödéves hallgató, meg még egy egyetemi hallgató és valamelyik tiszt, aki vagy a Petõfi Akadémiától volt ott az egyetemi nemzetõr- parancsnokságon, én Vit [Vigh] Tiborral, a Varga Sándorral, két folyamõrrel, egy HM-tõl kapott gépkocsin 8 óra körül érkeztem vissza az egyetemre” – emlékszik vissza 1986–87-ben. Pogány Mária, meg nem nevezett források alapján, ezt így adja elõ: „A HM forradalmi bizottságának ülése délután véget ért. Marián István és Varga Sándor a rektor kocsiján, Danner János az egyetem Skodáján az Engels térre hajtott, Kopácsi Sándorhoz. Ott nem sokat idõztek. Varga Sándor az elõszobában várakozva, Marián István kijövetelekor vele együtt az elõbb említett elsõ kocsival visszament az egyetemre. Danner János azonban ott maradt a Fõkapitányságon.” Kopácsi Sándornak, Budapest rendõrkapitányának azonban ott kellett lennie a HM-ben, feltehetõen hazakísérték csak õt az Engels (pontosabban a Deák) térre. A két kocsira vonatkozó adat viszont helyes lehet, mert a mûegyetemi küldöttség odafelé sem férhetett el egyetlen kocsiba, így a második kocsit is meg kellett kapniuk a HM-ben.

    Danner János utolsó útjának az idõpontjára vonatkozóan eltérõek a visszaemlékezések. Pogány Mária – említett rekonstrukciója szerint – „szürkülni kezdett az idõ. A Skoda még a teljes sötétség beállta elõtt elérte az egyetem fõbejáratát.” Karner István nov. 1-én Gyõr felõl hajón érkezett Budapestre egy élelmiszer-szállítmánnyal. „Este olyan 7 és 8 között érkeztünk meg, közvilágítás nagyon kevés volt, mégis tündökölt Budapest, mert aznap este jóformán minden ablakban égtek a gyertyák.” A merénylet pedig jóval ez után történt. Ennél Zsuffa István jelen volt: „Le kellett mennünk az Aulába (. . .) volt már este olyan 11 óra, amikor hallottuk, hogy a kapu kivágódik, és valaki elkiáltja: vigyázz, hasra! És óriási lövöldözés kezdõdött. Akkor jött vissza Marián alezredesnek a munkatársa egy autón a budapesti Rendõr-fõkapitányságról, és ezt a kocsit üldözte az a bizonyos szürke Pobjeda.” Marián (1986–87) idõmeghatározása is ezt az idõpontot erõsíti meg: „22 órakor fölállítottam a parancsnokságot. (. . .) Amikor jön vissza Danner (. . .) és befordulnak a Szabadság-hídról a rakpartra, az egyetem fõbejárata felõl, a rakpart alsó részérõl tüzet nyitnak, szitává lövik a gépkocsit, Danner Jánosba valami tizenegy találat, egy másik hallgatónak a lábát lenyiszálták.” Marián tehát – aki bent tárgyalt az egyetemen s magánál a merényletnél nem volt jelen – lesben álló merénylõkrõl számol be. 1989-ben ezt azzal egészíti ki, hogy a kocsira, amelyben négyen voltak, két irányból lõttek, a rakpartról és hátulról, Kalasnyikov-géppisztolyból. Üldözõ autóról ezúttal sem tesz említést. Beke Tibor V. éves építõmérnök szintén nem volt jelen. Szerinte Danner III. éves gépész volt. Úgy tudja szemtanúktól, hogy „Üldözõbe vette, követte egy gépkocsi az õ gépkocsiját, és amikor már átértek a Szabadság hídra, akkor abból a kocsiból elkezdték lõni. A gépkocsivezetõ azt a rövid utat a Mûegyetem rakparton mint a félõrült tette meg, és dudálva érkezett be az Egyetem elé, ahol õrség meg minden volt és kiugrott a kocsiból és hasra vágta magát. A Danner Jancsinak nem volt ennyi lélekjelenléte, õ nem fordult ki a kocsiból, hanem kiszállt, és akkor kapta a halálos lövést, nem abból a gépkocsiból, hanem 3 ember állt lesben a Mûegyetem rakparton lent, és onnan a korlát mellõl lõtték agyon. És ennek a 3 embernek Kalasnyikov-géppisztolya volt, ami akkor a magyar hadseregben nem volt rendszeresítve, kizárólag az ÁVH-sok igen szûk körében, és hát az oroszoknál. (. . .) elég gyorsan sikerült kideríteni, már csak azért is, mert az Egyetem egyik felsõ ablakából látták a jelenetet, és ezek az urak onnan elpucoltak sebesen. – Tehát ÁVO-sok voltak, nem oroszok? – Holt biztos!” A „felsõ ablak” az aula feletti díszteremé, ahol az õrség tartózkodott.

    Erdélyi Tibor 1983-ban úgy mondja el értesülését, hogy „Pobedák voltak azok, amelyekbõl sortüzet adtak le az Egyetem bejáratára. Mindhárom szürke volt, ennyit tudtunk a kocsikról, mert akik rohantak a sortûzre, azok még látták a kocsikat elmenni.” Az 1994-ben elmondott interjújában azt mondja, hogy már „menet közben sorozatokat adtak le” az autókból, „2-3 Pobeda jött, aminek akkor a rendszáma ismertté vált.” Ám úgy tudja, hogy a kapuõrökre lõttek, „valamikor a késõ délutáni, esti órákban”, s Danner is õrségben állt. Karneréket, akik egy Wipponnal éppen az Összekötõ vasúti hídtól tartottak a Mûegyetem felé, egy autóból – feltehetõleg a menekülõ merénylõk – „megsorozták”, amit õk viszonoztak. Mások elbeszélése szerint pedig úgy tudja, hogy Dannernél géppisztoly volt, de nem használta.

    Az elbeszélésekbõl az bizonyos, hogy a merényletet autó(k)ból követték el, s már menet közben, a Gellért térnél elkezdtek lõni, de a sötétben az autólámpák nem adtak elég fényt a célzáshoz. Csak amikor a Skoda az Egyetem fõkapuja elõtt megállt, akkor találtak a sorozatok célba. Az is bizonyos, hogy mindez a Mûegyetem õrségét váratlanul érte, így a merénylõk el tudtak menekülni. Az, hogy az autó Pobjeda volt, igen valószínû. Csak indirekt értesülés tud egy másik helyrõl – oldalról, a rakpartról, nyilván egy másik autóból – intézett lövésekrõl. Az ezekben ülõket és fegyvereiket éppenséggel lehetett a másik autó lámpája fényében látni az épületbõl.

    Holtteste másnap az aulában volt felravatalozva, nemzetõrök álltak díszõrséget. Ezután szülei és – mint Marián 1989-ben elmondja – menyasszonya jöttek érte, elvitték a halottasházba, ahol Danner Klára tudomása szerint Havass Géza talált rá, aki a harcok alatt sebesülteket hordott. November 15-én õ, Havass Géza kisegítõ lelkész, tb. pápai káplán temette el a Farkasréti temetõ 30/2–1–44. sz. sírjába. A halál oka géppisztolylövés, az anyakönyvben megjegyzés: Hõsi halott. Havass novemberben összesen négy temetést végzett e plébánián, ebbõl három hõsi halott volt, köztük Benedicty Ernõ egyetemi hallgató (sz. 1938). Ez egybevág Danner Klárának a sebesülthordásról szóló értesülésével. Benedicty Róbert, Ernõ testvére a szentimrevárosi fiatalok egyik csoportvezetõje volt. Havass Gézát 1961. február 6-án letartóztatják a budai ifjúság körében végzett tevékenységéért, öt és fél évre ítélik. A rendszerváltozás után Szegeden elindítja a börtön-lelkipásztorkodást.

    A merénylet után, amelynek Danner János áldozata lett, senkinek semmi kétsége nem volt afelõl, hogy kik lehettek a tettesek. Az eltelt évtizedek az egykor bajtárs ötvenhatosok közül többeket egymással szembefordított, sõt létrejött a „legendátlanított”, „deheroizált”, a koholt perek irataiból táplálkozó ötvenhat történetírása is. Marián Istvánban sem volt kétség alezredes korában. Mint nyugállományú vezérõrnagy tépelõdik csupán (1986–87), hogy kik lehettek a gyilkosok. Feltételezi, hogy õ volt a célpont, csak a merénylõk nem tudták, hogy õ egy másik autóval jött vissza. Nem feltétlenül. Az ÁVO nem sokat tudhatott a forradalom vezetésérõl. A prédára lesõ Pobjedák egyszerûen csak nyomába szegõdhettek a Fõkapitányságról induló Skodának. Azt sem tudhatták, hogy a Mûegyetem forradalmi központ, egyébként nem közelítették volna meg annyira. Ezzel együtt azonban, amit Marián mond, megáll: „Személyi titkárom volt (. . .) helyettem halt meg!”

    És milyen halált lehet valójában valódi keresztény halálnak nevezni, ha nem egy olyat, amelyben valaki valakiért hal meg? Dr. Somkuti Gabriella visszamlékezését Danner Jánosnak a Hamlet-filmrõl szóló leírásával zárja: „Hamlet elvégezé borús küldetését. Négy százados emelte, mint katonát, ravatalon. Útján harci tisztelet követte és harsogó zene. Ágyúk dörögtek. A ravatal végighaladt a hosszú árkádokon.” Mint megjegyzi, Danner, Hamlethez hasonlóan, inkább a gondolkodás katonája volt.

    Szerintem küldetése nem volt borús, mint Hamleté. Halála sem volt a szó eredeti értelmében vett tragikus halál. Életét tette kockára a szabadságért, mint akkor sokan. Az övé azonban elfogadtatott.     

IRODALOM, FORRÁSOK

Bátyai Gitta: A szegedi ipar és kereskedelem emlékeibõl. Danner Péter és fia vegyeskereskedése. Szeged, Várostörténeti, kulturális és közéleti magazin. 1999. június, borító.
Péter László: Elfelejtett szegedi mártír. Szegedi Napló 1991. ápr. 24.
Angyal László: A piarista gimnázium bezárása Szegeden. in: A Dugonics András Piarista Gimnázium Évkönyve, 1995/96.
Pogány Mária szerk.: Amirõl kevés szó esett. Adalékok a Budapesti Mûszaki Egyetem 1956 októberi eseményeihez. I–IV. Budapest, 1992–1996. Benne Pogány Mária összefoglalása, I. 16.; valamint a következõk visszaemlékezései: Frendl Ervin, IV. 79; Karner István, I. 66.; Kovács István, IV. 50.; Lipták Béla, I. 54.; Dr. Somkuti Gabriella, III. 48–51.; Szabó Zoltán, IV. 55.; Varga Sándor, IV: 45.; Zsuffa István, III. 22–23.

1956-os Intézet Oral History Archivumából:
Beke Tibor-interjú. Készítette Ferenczy Erika 1992-ben. OHA, 390. sz. 107–108. o.
Erdélyi Tibor-interjú. Készítette Kozák Gyula 1983-ban. OHA, 152/1. sz. 69. o. Erdélyi Tibor-interjú. Készítette Hegedûs B. András és Mécs Imre 1994-ben. OHA, 152/2. sz. 85. o.
Marián István-interjú. Készítette Hegedûs B. András és Mécs Imre 1986–1987
-ben. OHA, 143. sz. 200. o.

Dr. Somkuti Gabriella szívességébõl:
Danner János levelei Harsányi Györgynek, 1947–1948;
Danner János levelei Somkuti Gabriellához, 1948–1951;
Rádai Eszter riportja Marián Istvánnal és dr. Somkuti Gabriellával, Kossuth Rádió, Vasárnapi Újság, 1989. április 30. Hangfelvétel.
Budapest Szentimrevárosi Plébánia anyakönyvei. Halotti anyakönyvek, III. 159.
Havass Gézáról
Kamarás István: Búvópatakok. Budapest, Márton Áron Kiadó. 67, 124, 194–198.