LELKISÉG




Nemeshegyi Péter

SZENTLÉLEK NÉLKÜL? SZENTLÉLEKKEL!

II. János Pál pápának volt egy kedvenc hasonlata, amellyel a keleti és a nyugati egyház viszonyát jellemezte: Az embernek két tüdeje van – mondta a pápa –, és ha egészséges, akkor két tüdõvel lélegzik. Hasonlóképpen a keresztény embernek is két tüdõvel kell lélegeznie. E két tüdõ pedig nem más, mint a nyugati egyház és a keleti egyház hagyománya. Mind a kettõt magunkba kell szívnunk, ha igazi katolikus, vagyis egyetemes keresztények akarunk lenni.

Nos, amit a keleti egyház hagyományának képviselõi gyakran nehezményeznek nálunk, katolikusoknál, az a Szentlélek-feledés. A II. vatikáni zsinaton is elhangzott ez a figyelmeztetés a keleti rítusú katolikus püspökök részérõl, és ennek hatására a zsinati dokumentumok több mint százszor utalnak a Szentlélekre. A keleti egyházak püspökei és teológusai azonban még mindig nincsenek megelégedve. Változatlanul számon kérik tõlünk a Szentlélekre való nagyobb ráfigyelést. Nem válasz számukra, ha a karizmatikus mozgalmak és Szentlélek-szemináriumok elterjedésére hivatkozunk, mert a Szentlélekre való ilyen ráfigyelés nagyon is a nyugati kereszténység sajátos módján történik. A keleti egyház hagyománya szerint ugyanis a Szentlélekre való ráfigyelés nem lehet csak egy lelkiségi mozgalom vagy valamelyik imamód sajátossága, hanem át kell hatnia az Egyház minden tevékenységét.

Különös élességgel fogalmazta meg ezt a követelményt néhány évtizeddel ezelõtt Ignác, lattakiéi ortodox metropolita. Lattakié Szíria második legnagyobb városa, földközi-tengeri kikötõ. Már az ókorban létezett, és akkor Laodikeiának hívták. A Szentírás is megemlíti (Kol 4,16).

Nos, Ignác metropolita frappánsan így fogalmaz:

„A Szentlélek nélkül Isten messze van,
Krisztus múltbéli személy, az evangélium: holt betû,
az egyház: puszta intézmény, a tekintély: uralkodás
a hithirdetés: propaganda,
az istentisztelet: régmúlt dolgokra való emlékezés,
a keresztény tevékenység: szolgai erkölcs.

De a Szentlélekkel
a világ vajúdik az Isten Országa születésében,

a feltámadt Krisztus velünk van,
az evangélium: éltetõ erõ,
az egyház: szentháromságos közösség,
a tekintély: felszabadító szolgálat,
a hithirdetés: új pünkösd,
az istentisztelet: emlékünnep és elõvételezés,
az emberi tevékenység megistenül.”

Ignác metropolita ugyan nem mondja ki nyíltan, hogy a nyugati katolikus egyházban lát Szentlélek-nélküliséget, de szavaiból kiérzõdik ez a kritika. Túlzás lenne azt állítani, hogy szigorú szavai teljesen ráillenének a mai katolikus Egyházra. Azt sem tagadhatjuk azonban, hogy nem teljesen légbõl kapottak. A Szentlélekre való egyre erõsebb ráfigyelés mindenesetre minden keresztény ember és minden egyházi közösség alapvetõ feladata. Ezt szeretném segíteni e tanulmány gondolataival. Tanulmányom nagyon sokat köszönhet Bíró László püspök egyik beszédének, amelyet néhány évvel ezelõtt hallgattam a Háló mozgalom horgosi találkozóján. Bíró püspök a Szentlélek hét mûködésérõl beszélt. Az õ gondolatait szeretném én is hét pontban tovább szövögetni.

Nem arról a „hét ajándékról” (bölcsesség, értelem, tanács, erõsség, tudás, jámborság, istenfélelem) lesz szó, amelyeket a Szentlélekkel kapcsolatban emlegetni szoktak. Izajás 11. fejezetének 2. és 3. verse alapján az ókori és középkori teológusok sokat beszéltek a Szentlélek ezen ajándékairól. E fejtegetéseknek azonban nincs sok alapja. Elõször is, Izajás eredeti héber szövegében hat „ajándék” szerepel, és csak az ókori görög és latin fordításokban találunk hetet, mert e fordítások egy kétszer elõforduló azonos héber szót két különbözõ görög, illetve latin szóval fordítottak. Továbbá e szövegben a Dávid-sarja Messiásról van szó, nem pedig rólunk, krisztushívõkrõl. Így csak közvetve vonatkoztathatjuk ránk ezeket a szavakat. Viszont a Szentírás sok más és sokkal fontosabb tevékenységet tulajdonít a Szentléleknek. Ezek közül szeretném a legfontosabbakat kiválasztani és kifejteni.

1. Éltetõ Lélek

Már a Teremtés könyvében szó van az Isten életadó Lelkérõl. Az élettelen, sötét õskáosz felett az élet ígéreteként e Lélek „lebeg” (Ter 1,2). A második teremtéstörténet szerint pedig a még élettelen bábuként megalkotott elsõ férfi orrába Isten leheli az „élet Leheletét”, és így lesz az ember „élõlénnyé” (Ter 2,7). A zsoltáros, Istent megszólítva, így beszél minden élõlényrõl: „Megvonod Lelkedet, elpusztulnak, és ismét porrá lesznek. Elküldöd Lelkedet, és megteremtõdnek, és megújítod a föld színét.” (104,29)

Egy buddhista tudóssal beszélgettem, aki ezt mondta: „E világon minden élõlény élete abból az egy, nagy, láthatatlan Életbõl származik, amely a világmindenségben mindennek a gyökere.” A keresztények ezt az Életet Istennek nevezik, aki „leheletével” minden élet adója. Az újkorban elterjedt az a nézet, hogy az élet véletlenül keletkezett az élettelen anyagból. Ezt a teljesen valószínûtlen nézetet ma már a természettudósok sem támogatják. Minden szerves élõlény annyira összetett és törékeny szintézis eredménye, annyira veszélyeztetett és valószínûtlen kombináció, hogy az õsrobbanástól napjainkig terjedõ több milliárd éves idõ sem elégséges ahhoz, hogy véletlen „dobások” révén létrejöhessen. Ha csak egy kicsit mások lennének az anyagi világmindenség „állandói” (gravitáció, fénysebesség, a víz fagypont körüli viselkedése stb.), soha de soha szénalapú molekulákból összetett élõlények nem jöhettek volna létre, és nem maradhattak volna fenn.

„La synthèse tient par l’en-haut” (a szintézis fentrõl áll össze) – mondta nagyon helyesen Teilhard de Chardin. A szellemi valóság primátusa egyre nyilvánvalóbb. A jól ismertnek képzelt anyag szétporlad a megfigyelõ szeme elõtt. Az elemi részecskéket nem tudjuk a megfigyelõtõl független állapotban megfigyelni, és azt sem tudjuk róluk, hogy tömegecskék-e avagy energia-hullámok. A redukciós „magyarázatok” értelmetlenek. Ha valaki azt mondja, hogy Mozart Jupiter-szimfóniája csak véletlen hanghullámok összessége, vagy ha azt mondja, hogy a gondolat csak az agyvelõ váladéka, akkor csak azt bizonyítja, hogy nem ismeri önmagát. Már Arisztotelész megmondta, hogy a minden igazságot tagadó szkeptikusok csak „növényként” létezhetnének, mert mihelyt megszólalnak, megcáfolják önmagukat. Ha ugyanis „nincs igazság”, akkor az sem igaz, hogy nincs igazság. Az a földgolyónkat befedõ élet csodálatos, kimeríthetetlen és pazarlóan szép áradata tehát az örökké élõ Isten örök Lelkébõl származik, aki „az élet barátja” (Bölcs 11,27).

Goethe Faustja mondja: „Graun ist alle Theorie, und grün des Lebens goldner Baum.” (Minden elmélet szürke, de az élet arany fája zöldell.)

Gerard Manley Hopkins, angol jezsuita költõ egy megkapó versét próbálom magyarra fordítani. A vers címe: The Grandeur of God.

Isten ragyogása feltölti a világot,
Kivillan belõle, akárcsak a rázott aranylemezbõl a szikra,
Szétárad, akárcsak a kisajtolt bogyóból az olaj.
Mért nem ügyelnek hát az emberek pálcájára?
Nemzedékek tapostak, tapostak, tapostak.
Mindent kiéget az adás-vevés,
Mindent elhomályosít, bemocskol a robot.
Mindenre rátapad az ember mocska,
Mindenre ráragad az ember bûze.
Kopár most a talaj, és a láb sem érzi, mert cipõt visel.
És mégis: soha ki nem fogyatkozik a nagy természet,
A legdrágább frissesség él mindeneknek a legmélyén,
És bár kialszik a sötét Nyugat utolsó fénye,
Ó, felkel a reggel a keleti barnás látóhatáron.
Mert a meggörbült világra kotlóként ráhajol a Szentlélek,
Meleg mellel és, ó, fényes szárnyakkal.

Hopkins talán túl sötéten látja az emberek világának robotolását, de amit a természet csodás frissességérõl ír, való igaz. Az emberi alkotások elporosodnak, elagganak, elrozsdásodnak. De tavasszal mindig túlburjánzó frissességgel hajtanak ki a fák, bokrok, virágok. Még ha tûzhányók lávakitörése fel is égetett maga körül minden életet, alig telik bele néhány esztendõ, és elkezdenek mászkálni a kis bogarak a szürke kövezeten. Nemsokára megjelennek a zuzmók, moszatok, majd a cserjék és bokrok, és néhány évtized múlva ott pompázik a termékeny lávatalajon a mélyzöld fenyõerdõ. Az élet ilyen energiáját megtapasztalva mondta a kínai bölcs, Lao-ce: „Mikor az ember megszületik, gyenge, lágy. Mikor meghal, kemény és merev. Mikor a fák, füvek sarjadnak, gyengék, hajlékonyak. Mikor meghalnak, kemények és szárazak. A kemény és erõs a halálé. A gyenge és lágy az életé. Az erõs fegyver csatát veszt. A kemény fa eltörik. Nincs lágyabb és gyengébb e világon a víznél. De ha megtámadja a keményet és erõset, senki le nem gyõzheti. A gyenge legyõzi az erõst, a lágy legyõzi a keményt. Tudja ezt mindenki a világon, de senki sem képes megtenni.”

Van egy alpesi kis virág, amelyet németül Steinbrech-nek, kõtörõnek neveznek. Nevét arról kapta, hogy a sziklák hasadékába ereszti gyökerét, ez a gyökér erõsödik, vastagodik, és egyszer csak hirtelen szétrepeszti a kemény sziklát. Egy versikét olvastam errõl a virágról, amely így végzõdött: „Jól tudja mesterségét a Kõtörõ, és nagy csendességben végzi. Isten szereti a csendességet.”

Bonhoeffertõl származik a híres mondás: „Az Isten gyenge e világban, és csak a gyenge Isten tud üdvözíteni.”

Mert bizony ennek a világnak – a Szentlélektõl származó élet csodálatos burjánzása és kifogyhatatlan energiája ellenére – szüksége van az üdvösségre, a szabadulásra. Minden élõlény vége a halál. Ez, úgy látszik, a nagy természetben nem okoz megoldhatatlan problémát, de amikor az evolúció során megjelenik az ember, akinek értelmében és akaratában feltûnik az örök és végtelen gondolata és az arra irányuló vágyakozás, akkor a halál mindent megkérdõjelezõ problémává válik. Ágoston írja le õszintén, hogy amikor fiatal diák korában hirtelen meghalt legjobb barátja, teljesen kétségbeesett a halál megoldhatatlan rejtélyével szemben. „Factus sum mihi quaestio magna” (nagy kérdés lettem a magam számára) – írja Vallomásaiban.

Ez a kérdés pusztán emberi ésszel és erõfeszítéssel megoldhatatlan. A zöldellõ élet aranyfája tehát csúcspontján értelmetlenségbe hullana? Ezt a paradoxont oldotta meg Isten azáltal, hogy az Atyaisten Szentlelke által feltámasztotta Jézus Krisztust a halottak közül. Õ halála után is él, mégpedig mint a halottak elsõszülöttje. Pál a feltámadt Jézust nevezi pneuma zóopoionnak, éltetõ Léleknek (1Kor 15,45). Nem keveri össze a feltámadt Krisztust a Szentlélekkel, de kettõjük viszonyát oly szorosnak tartja, hogy tevékenységük szinte azonos. Ezért mondhatta: „Ha annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor Õ, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által.” (Róm 8,11) Ez az a nagy reménység, amely nem csal meg, mert „Isten szeretete kiárasztatott szívünkbe a nekünk adatott Szentlélek által.” (Róm 5,5) Az élõ Istentõl „jön”, és az élõ Istenhez „megy” ez a világ, és ennek a csodálatos vándorlásnak belsõ dinamikája az Isten Lelke.

2. Mozgató Lélek

Ami él, az mozog. Micsoda nyüzsgést látunk a mikroszkóp alatt szemlélt egyetlen vízcseppben! A növények is mozognak: a mag bomlik, az indák nyújtózkodnak, a levelek sarjadnak, a bimbók nyiladoznak. Hát még az állatok! Szaladgálnak a bogarak, repülnek a madarak, futkosnak az õzek, ugrándoznak a mókusok. Mozgásban van az egész élõvilág. Minél túlcsordulóbb az élet, annál több a mozgás. A csupa élet kisgyerek egy pillanatig sem tud nyugton maradni. Ennek a mozgásnak az õsmozgatója pedig nem más, mint a Szentlélek. Látjuk a Bibliában, hogy akire rászáll a Lélek, az elkezd mozogni. Az Úr Lelkétõl megszállott Illés próféta oly gyorsan fut, hogy megelõzi Ácháb király kocsijának vágtató lovait (1Kir 18,46). Szûz Mária, amikor beárnyékolja az Úr Lelke, „sietve megy” Erzsébetet meglátogatni (Lk 1,39). Errõl mondja Szent Ambrus: „Nescit tarda molimina Spiritus Sancti gratia.” (A Szentlélek kegyelme nem ismer késedelmeskedõ topogást.)

Amikor Jézusra keresztelésekor rászáll a Lélek, e Lélek a pusztába ragadja (Mk 1,12), majd „a Lélek erejében” tér vissza Galileába (Lk 4,14), és megkezdi állandó vándorlását faluról falura, városról városra hirdetni az Isten országát. A pünkösdi Szentlélek-áradás után az apostolok és a többi tanítvány elindulnak, fáradhatatlanul vándorolnak. Pál, aki nagyon tudatában volt, hogy megkapta a Szentlelket, úgy viharzik városról városra, mint egy mozgó katlan. A kora középkori vándorhithirdetõk fegyvertelenül vágnak neki a népvándorlás vad törzsei által lakott területeknek. A 15–16. századi felfedezések nyomán rajzanak ki a domonkosok, ferencesek, Ágoston-rendiek, jezsuiták a világ minden tájára. A Szentlélek mozgatja õket. Új tájakra, új utakra indít.

Szellemi síkon is a Szentlélek új utakra indító energia. Iréneusz mondta: „A Szentlélek mindig fiatal. E Lélek lakik az Egyházban, értékes edényében, és újra meg újra megfiatalítja ezt az Egyházat.”

Idõnként megmerevedik az Egyház. A vallások nagyon tudnak ragaszkodni hagyományaikhoz. Minden új dolog veszedelmesnek tûnik nekik. Szitokszónak kezdett számítani az „újítók” szó a 16. századi katolikus Egyházban. Pedig igen gyakran fordul elõ az újszövetségi szentírásban az „új” szó: „új ember” (Ef 4,24), „új teremtmény” (2Kor 5,17) „új szövetség” (1Kor 11,21), „új ég, új föld” (2Pt 3,13), „új élet” (Róm 6,4), „íme, újjá teszek mindent” (Jel 21,5). Jézus kifejezetten intett, „Senki sem tölt új bort régi tömlõkbe. Az új bor új tömlõkbe való.” (Mk 2,22)

A II. vatikáni zsinat utáni zavarok miatt néhányan megint elõ akarják szedni a régi tömlõket az Egyházban. Ennek az is az oka, hogy a nagy újítási lázban egyesek félreértették Jézus szavát, és azt gondolták, hogy az új bornak már nem is kell tömlõ. Tömlõ nélkül persze szétfolyik a bor. Nem arról van szó, hogy minden tömlõt, vagyis formát elhagyjunk, hanem arról, hogy az evangélium mindig új bora számára minden korban új tömlõket készítsünk. A mindig fiatal Szentlélek vezet ebben a munkában.

A kereszténység akkor lesz vonzó, ha az emberiség haladásának élén lépdel. Így volt ez az ókorban, amikor a Római Birodalom elaggott társadalmában a keresztény közösségek vonzó újdonságnak számítottak. Így volt ez még a középkorban is, amikor a friss, új gondolatok éppen a keresztények fejében születtek meg.

Ismeretes Gulielmus de Tocco dicsérete Aquinói Szent Tamásról: „Õ elõadásaiban új témákat tárgyalt, a tan meghatározásának új módját fedezte fel, és a magyarázatban új érveket hozott elõ.”

Az újkori fejlemények sokkoló hatására a katolikus egyház félni kezdett minden újtól. Már nem az emberi fejlõdés élén haladt, hanem azt inkább fékezni próbálta. A fékezés eredménytelen volt, a kocsi szaladt tovább az egyháztól függetlenül. Újra hagyni kell mûködni a Szentlélek mozgató, újító energiáit a keresztény közösségekben. Igaz, a kocsi biztonságos haladáshoz fék is kell, de motor is kell hozzá.

3. A megosztás (részeltetés, kiárasztás) Lelke

Pál mondja a Szentlélekrõl: „A karizmák különfélék, de a Lélek ugyanaz. A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele. Mindezeket egy és ugyanaz a Lélek mûveli, tetszése szerint osztva kinek-kinek.” (1Kor 12,4.7.11)

Nemcsak karizmákat osztogat azonban a Szentlélek, hanem önmagát adja mindenkinek, aki befogadja. Az ókori egyházatyák nem tudtak eleget csodálkozni azon, hogy az egy Szentlélek miképpen van jelen a sok-sok emberben, anélkül, hogy sajátosságaikat eltörölné. Kedvenc hasonlatuk az esõvíz: ugyanaz az esõvíz lesz a fa leveleiben zölddé, a rózsában pirossá, a tulipánban sárgává, a liliomban fehérré.

Már az ókori görög bölcsek ismételték a platóni mondást: „A jó önmagát árasztja.” A Szentlélek ösztönzésére Jézus állandóan megosztotta mindenkivel mindenét: szeretetét, idejét, erejét, végül még testét és vérét is. Jézus tanítványainak is követniük kell õt ebben. „Aki birtokolja a világ javait, és szûkölködni látja testvérét, de szívét elzárja elõle, hogyan marad meg abban az Isten szeretete?” (1Jn 3,17)

Áll ez nemcsak az anyagi, hanem a szellemi javakra is. „A megosztott öröm duplájára növekszik, a megosztott fájdalom felére csökken” – tartja egy régi mondás. Akinek van tudása, ossza meg mással; aki szépet tud alkotni, örvendeztessen meg vele másokat. Nincs nagyobb betegség, mint az anyagi és szellemi kapzsiság. A Szentlélek által táplált szeretet indítja az embereket arra, hogy „ugyanúgy örüljenek mások sikerének, mint a magukénak, ugyanúgy mozdítsák elõ mások sikerét, mint a magukét” (Konfucius).

Birtokolt javainkat osztogatni talán nem túl nehéz, de amikor önmagunk odaadásáról van szó, megtorpanunk. Egy szent életû jezsuita pap, Orosz András szerette mondogatni (Jézus mondását variálva): „Aki meg akarja nyerni idejét, elveszti azt; aki másokért elveszti idejét, megnyeri azt!” Hányszor mondjuk: „Ellopták az idõmet!” Mintha bizony a magunké lenne! Pedig életünk minden pillanatát azért kapjuk, hogy a Szentlélektõl indítva másoknak szolgáljunk vele. Helyesen mondja a II. vatikáni zsinat: „Az ember csak önmaga õszinte odaadásával lelheti meg önmagát.” (GS 24) Az önmegvalósítás az önátadáson keresztül történik. Ehhez adja meg a Szentlélek a lelkesedést.

4. Megszentelõ Lélek

„Isten temploma vagytok, és Isten Lelke lakik bennetek” – mondja Pál (1Kor 3,16). Isten maga a szentség. E világon azt mondjuk szentnek, ami Istenhez tartozik. Az Efezusi levél szerint a Szentlélek az a „pecsét”, amellyel a Szentlélek foglal le bennünket Isten tulajdonaként. „Minden a tietek, ti pedig Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené” – mondja újból Pál (1Kor 3,22).

Az ember szíve mélyébõl kívánja, hogy „legyen Valakié”. Persze nem rabszolgaként, hanem szeretett férj, feleség, gyermek, testvérként. Már megírta Ady: „Szeretném, hogyha szeretnének, s lennék valakié, lennék valakié.” A legnagyobb Valaki maga az Isten, aki – ahogyan Ágoston mondta – „magának” teremtett bennünket, és ezért „nyugtalan a szívünk, amíg Benne meg nem nyugszik” (Vallomások, 1,1).

Az ilyen megszenteltségbõl fontos kötelezettségek származnak. Pál mondja: „Isten temploma szent, és ti vagytok az.” (1Kor 3,15) Ezt a „templomot” nem szabad lerombolni, sem magunkban, sem másokban (vö. 1Kor 3,17). Minthogy minden ember szívén legalábbis kopogtat a Szentlélek, ezért a legnagyobb tisztelettel kell közeledni hozzájuk. „Az ember méltósága iránti csodálat: ez az evangélium” – mondta elsõ enciklikájában II. János Pál. Ezért embereket ütni, kínozni, megölni, nyomorba dönteni a legnagyobb bûn. Nyugodtan mondhatjuk, hogy szentségtörés. De jó lenne, ha ezt megértenék mind a hadviselõ kormányok, mind a fogolykínzók, mind a népirtók, mind a terroristák! De még azok a gazdagok is, akiknek a haszon az istenük, és mit sem törõdnek az emberek nyomorával.

5. Felszabadító Lélek

„Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” – mondja Szent Pál (2Kor 3,17). A szabad ember nem fél. „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni” – mondta Jézus (Mt 10,28). Jézus soha sem félt senkitõl. Teljesen szabad ember volt. Félelem nélkül állt Kaifás, Heródes, Pilátus ítélõszéke elõtt. Neki fõpapok sem parancsoltak. Õ csak egyvalakinek engedelmeskedett: mennyei Atyjának.

Tanítványainak is ezt a nagy szabadságot adja. Beszélt ugyan az istenfélelemrõl, de még errõl is azt írja a Szentírás: „A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár. Aki pedig fél, nem tökéletes a szeretetben. Szeressünk tehát, mert Isten elõbb szeretett minket.” (1Jn 4,18–19)

A neves jezsuita szentírástudós, Stanislas Lyonnet írt egy kiváló tanulmányt a keresztény szabadságról és a Lélek által vezetett életrõl. Ebben Pál erkölcsi tanítását elemzi. Pál hangoztatja, hogy a hívõ embernek nem szabad rosszat tennie. Föl is sorol egy sor gonoszságot, amelynek elkövetõi nem mehetnek be Isten országába. (1Kor 6,9–10) Ha tehát ilyen „parancsolatoknak” kell engedelmeskednie a hívõ kereszténynek is, miképpen mondhatjuk „szabadnak”? Pál válasza egyszerû: a hívõ ember szívébe Isten beleönti a Szentlelket. E Szentlélek a jóra törekvõ hatalmas energia. A hívõ ember boldogan magáévá teszi a Szentléleknek e vonzását. Szívesen teszi a jót, szeret szeretni. Neki már nem kell törvénnyel parancsolni, hogy tegye a jót, és kerülje a rosszat, mert a Szentlélekre, a szeretet Lelkére ráhangolódva nem is akar rosszat tenni. Ahogy egy nagy zongoramûvész nem akar, és nem tud hamisan zongorázni, ahogy egy szerelmes nem akar, és nem tud a kedvesének rosszat tenni vagy kívánni, ahogy a pacsirta nem tud az égen csendben maradni, ahogy a kisgyermek nem tud mozdulatlanul idõzni, úgy a Szentlélek belsõ szeretetenergiája által vezetett és vonzott ember nem tud, és nem akar szeretetlen lenni.

Persze igaz, hogy a „régi ember” még ágaskodik bennünk, de „erõsebb” az, aki belülrõl „vezérel”. Pál ezeket a gondolatokat sok alkalommal kifejti, a legrészletesebben a Rómaiakhoz írt levél 8. fejezetében. A Galatákhoz írt levél egyik szövege pedig röviden összefoglalja egész tanítását: „A Lélek gyümölcse a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hûség, szelídség, önmegtartóztatás. Ilyenek ellen nincs törvény.” (Gal 5,22) Ahogy nem kell egy anyának törvényes parancs, hogy cirógassa gyermekét, úgy nem kell a Szentlélektõl vezetett hívõ embernek sem parancs, hogy szeressen szeretni.

Pan ananké pükron (Minden „muszáj” keserû) – mondták a régi görögök. Csak egy kivétel van: az igaz, a szép és a jó „muszája”. Az igazságra vágyódó ember örömmel keresi az igazságot, a szép iránt lelkesedõ embert megigézi a szépség látványa, a jó ember tudja, hogy jónak lenni jó.

Ennek az újszövetségi etikának természetes következménye, hogy a keresztények számára már nem kötelezõek a mózesi törvény elõírásai, hiszen azoknak jó része õsi tabuk maradványa, amelyeknek nincs köze a szeretethez. Az újszövetségi ember számára az egyetlen parancs a hitbõl fakadó szeretet: „Szeressetek, ahogy én szeretek” – mondta Jézus. Az ószövetségi szentírásban foglalt elõírások annyiban érintik a keresztényeket is, amennyiben azok a szeretet konkrét megvalósulásait foglalják magukba. Pál a tízparancsolatra vonatkozólag fogalmaz így: „Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak azzal, hogy egymást szeretitek, mert aki felebarátját szereti, teljesítette a törvényt. Azt ugyanis, hogy »ne törj házasságot, ne ölj, ne lopj, hamis tanúságot ne szólj, ne kívánd meg a másét«, és ami egyéb parancs még van, egybefoglalja ez az egy ige: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. A szeretet nem tesz rosszat a felebarátjának. A törvény teljesítése tehát a szeretet.” (Róm 12,9–10)

Voltak a keresztény vezetõk között olyanok, akiket megijesztett a Léleknek ez a „szabadsága”. Már az ókorban láthatjuk, hogy a kezdetben szabadon fogalmazott liturgikus szövegek helyett elõírják írásban leszögezett szövegek pontos mondását. A korai középkorban pedig, amint azt Yves Congar egy kiváló tanulmányában kimutatta, egyre több ószövetségi törvényt és elõírást vezettek be az Egyházba. Ilyenek az egyházi tized fizetésének kötelessége, különbözõ szexuális megtartóztatások, vasár- és ünnepnapok megülésére vonatkozó parancsok, az ószövetségi szombatparancsot felújító vasárnapi munkatilalom stb. Az újonnan megtért népvándorlási törzsek számára talán szükségesek voltak ezek az elõírások, de állandó szaporításuk nagyon leszûkítette a keresztény szabadság területét. Mélyen elszomorított egy történet, amelyet egy indiai középkori keresztény szerzõ könyvében olvastam. Akkoriban megvolt a remény, hogy a hatalmas mongol törzsek felveszik a kereszténységet. Az említett szerzõ azonban megállapítja: „A mongolok nem lehetnek kereszténnyé, mert a keresztények a nagyböjt 40 napján nem ehetnek húst, a mongolok pedig állattenyésztéssel foglalkoznak, és ezért csak húseledellel táplálkoznak.” Micsoda tragédia! Egy egyházi törvény miatt, amelynek nincs alapja Jézus tanításában, népeket zárnak ki a kereszténnyé levés lehetõségétõl!

Az idõk folyamán a keresztények evangéliumi szabadságából egyre több szabállyal korlátozott szolgaság lett. Tudvalevõ, hogy Luther ez ellen lázadt fel, amikor a keresztények számára a laeta libertast, vidám szabadságot követelte, szembeszállva azzal a szolgává alázással, amelyet az akkori egyházban látott.

A protestáns egyházszakadás sokkja azonban nem arra vezette a katolikus egyházat, hogy csökkentse az egyházi elõírásokat. Sõt még szorosabbra fogták a gyeplõt, nehogy a megmaradt „bárányok” is kiszökjenek az akolból. Ez a gyakorlat azonban végül is sikertelennek bizonyult. A modern világ alakulása egyre inkább levetette magáról az egyházi elõírások kötelékeit. Tragikus dolog, hogy nem a keresztény egyház, hanem a vele szembeszálló francia forradalom hirdette meg az újkorban a „szabadság” jelszavát.

A II. vatikáni zsinat abban is korszakalkotó esemény volt, hogy kezdte csökkenteni azokat az egyházi elõírásokat, amelyek nem folynak természetszerûen a szeretet parancsából. Eltûnt a tiltott könyvek jegyzéke, majdnem eltûnt a parancsolt böjt, megenyhültek a még megmaradt elõírások, lecsökkentek a kiközösítések, el lett fogadva a vallásszabadság elve, stb. A legbátrabban a vallásszabadságról szóló zsinati nyilatkozat fogalmaz: „Érvényesülnie kell a társadalomban a teljes szabadság gyakorlatának, amely abban áll, hogy az embernek a szabadság maximumát biztosítsák, és szabadságát csak akkor és annyiban korlátozzák, amennyire szükséges.” (DH 7) Figyelemre méltó, hogy XXIII. János pápa egyik utolsó beszédében a békés társadalomnak négy pillérét sorolta fel, ezek pedig: az igazság, az igazságosság, a szeretet és a szabadság.

Ma is vannak az Egyházban, akik félnek ettõl a szabadságtól. Tény és való, hogy azzal vissza lehet élni, és vannak, akik vissza is élnek vele. De emiatt ne térjünk vissza a „régi tömlõkhöz”. Nem lehet azokba az új bort belekényszeríteni. Nagyon kívánatos volna, ha az Egyházi Törvénykönyv minden paragrafusa tükrözné azt, amit az azt kihirdetõ „apostoli rendelkezés” mond: „A törvénykönyv célja egyáltalán nem az, hogy az egyház életében a krisztushívõk hitét, a kegyelmet, a karizmákat és különösen a szeretetet helyettesítse. Éppen ellenkezõleg, a törvénykönyv inkább arra törekszik, hogy olyan rendet hozzon létre az egyházi társadalomban, amely a szeretetnek, a kegyelemnek és a karizmának kiváló jelentõséget tulajdonít, és egyszersmind megkönnyíti rendezett fejlõdésüket mind az egyházi társadalom, mind a hozzá tartozó egyes emberek életében.”

„Rend a lelke mindennek” – tartja a régi közmondás. De nem szabad elfelejteni, hogy a Szentlélek rendje dinamikus rend, amelyet éppen úgy nem lehet paragrafusokba szorítani, mint ahogy a krisztusi misztériumot nem lehet kimerítõ gondolatrendszerbe foglalni.

6. Imádkoztató Lélek

A Lélek szabadsága csak akkor valósulhat meg a Lélek kívánságának megfelelõen, ha imádságos emberek vagyunk. Pál a Rómaiakhoz és a Galatákhoz írt levélben a Szentlélek ösztönzésének tulajdonítja az „Abba” kiáltásban összesûrûsödõ keresztény imádságot. Az evangélium buzdít arra, hogy „szüntelenül imádkozzunk” (Lk 18,1). Az Efezusi levél buzdít, hogy „zsoltárokat, szent dalokat és lelki énekeket” zengjünk (5,19). A „lelki énekek” a Szentlélek által ihletett imádságok. A Szentlélek sajátos „tartózkodási helye” az imádkozó ember szíve. Aki nem imádkozik, abban nem leli helyét a Szentlélek. Ezért az imádság elhanyagolása biztos jele annak, hogy valaki kiesik a Szentlélek sugárkörébõl. Az ember legmagasabb rendû életfunkciója éppen az imádság. Imáinkban megszólítjuk az Atyát, megszólítjuk a Fiút. A Szentlélek viszont a nagy imádkoztató, aki „ott fú, ahol akar”, de mindig az Atyától jön, és Jézus Krisztus felé „fújja” az embereket.

7. Szeretetet, örömet, reményt és békét adó Lélek

„A Lélek gyümölcse a szeretet.” (Gal 5,22) „Az Isten országa nem étel- és italszabályok dolga, hanem igazvolt, öröm és béke a Szentlélekben.” (Róm 14,17) „A reménység Istene töltsön el titeket a hit teljes örömével és békéjével, hogy a remény bõségben legyen bennetek a Szentlélek erejébõl.” (Róm 15,14)

Szeretet, öröm, remény és béke: íme a Szentlélek jelenlétének csodálatos hatásai az emberek világában. Négyük közül kiemelkedik a szeretet, mint a Lélek legsajátosabb „gyümölcse”. A Galatákhoz írt levélben Pál szembeállítja a Lélek egy gyümölcsét (ho karposz) (5,22) a szarx (vagyis a Szentlélek által még meg nem újított emberi természet) számos cselekedetével (5,19). A „cselekedetek” (erga) szó jellegzetesen többes számban áll. A Szentlélektõl származó szeretet által nem egységesített ember hol paráznaságra, hol bálványimádásra, hol ellenségeskedésre, hol viszálykodásra, hol haragra, hol széthúzásra vetemedik. Néha ujjong, néha búskomor, szenvedélyei ide-oda fújják, mint a száraz ördögszekeret a szél.

Ezzel szemben a Szentlélek a szeretetben egységesíti az embert: szíve Istenben gyökerezik, és Istennel együtt képes viszonyulni a világ és az emberi élet számtalan eseményéhez és helyzetéhez. Ezért áll a „gyümölcs” szó egyes számban, bár kilenc fõnév követi. Több magyar bibliafordítás ezt a szembeállítást nem vette észre, és tévesen többes számba („gyümölcsei”) tette a szót. Pál jól tudott görögül, és ezért nyomós okának kellett lennie, hogy a kilenc fõnév elé mégis egyes számot tett. A Lélek „gyümölcse” ugyanis a szeretet, a többi nyolc pedig (öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hûség, szelídség, önmegtartóztatás) vagy a szeretet tulajdonságai, vagy annak tevékenységei, vagy annak feltételei.

Hasonlóképpen az 1. Korintusi levélben is Pál külön kategóriába sorolja a szeretetet. Szerinte a szeretet nem egyike a karizmáknak, még csak nem is a legkiválóbb karizma, hanem egy „mindent meghaladó út” (kath’hüperbolén hodon) (12,31). Karizmák nélkül meglehetünk, de út nélkül nem lehet járni, és nem lehet Istenhez eljutni. Ezt ismétli az Efezusi levél is: „Legyetek Isten utánzói, mint kedvelt gyermekek, és járjatok a szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként Istennek.” (5,1–2)

Helyesen mondja Reményik Sándor Béke címû versében: „Szeretni tisztán: megistenülés.” Az ókori egyházatyák azzal bizonyították a Szentlélek valóságos Istenségét, hogy belénk áradása által bennünket megistenít. Hogyan is részesíthetne bennünket Isten természetében (vö. 2Pt 1,4) valami teremtett szellem?! Az isteni Lélek részesít Isten természetében, aki maga a Szeretet (1Jn 4,16). Akiben tehát a Szentlélek lakik, az tisztán szeret, és fordítva, aki tisztán szeret, arról biztosan mondhatjuk, hogy benne lakik a Szentlélek.

Az ilyen szeretetbõl természetszerûleg származik az öröm. Helyesen írta Joseph Ratzinger még bíboros korában: „Ahol örömtelenség tanyázik, ahol kihalt a humor, ott biztosan nincs jelen Jézus Krisztus szelleme.” (Theologische Perspektiven, München, 1982, 87. o.) Ez az öröm talán nem hangoskodik, nem lesz lármás alleluja. De mégis öröm, olyan öröm, amely ott duruzsol a szeretetbõl mindenét odaadó ember szíve mélyén még a legnagyobb szenvedésben és megpróbáltatásban is.

Ez a szeretetbõl fakadó öröm a remény öröme. Hiszen a hívõ ember tudja, hogy „a szeretet és annak alkotása (örökké) megmarad” (GS 22), és hogy „az egyetemes testvériségre való törekvés nem hiábavaló” (GS 39).

A szeretetbõl, örömbõl és reménybõl születik az a belsõ és külsõ béke, amelyre Pál így buzdít: „Ne legyetek semmiben sem aggodalmaskodók, hanem minden helyzetben hálaadással végzett imádságban és könyörgésben terjesszétek kéréseiteket Isten elé! Isten békéje pedig, amely meghalad minden értelmet, megõrzi szíveteket és elméteket Krisztus Jézusban.” (Fil 4,6–7)

* * *

Ha Jézus minden tanítványa – keleten is, nyugaton is – engedi mûködni magában a Szentléleknek ezt a hétrétû tevékenységét, akkor meg fogjuk tapasztalni, hogy a világ vajúdik Isten országa születésében, a feltámadt Krisztust közelinek érezzük, az evangélium újból éltetõ erõvé lesz, az egyház szentháromságos közösségként él, a politikai és egyházi tekintély Isten gyermekeinek szabadságát elõmozdító szolgálattá válik, a hithirdetés pünkösdi Lélek-kiáradásnak bizonyul, az istentisztelet a mennyei liturgia elõvételezése lesz, és egész tevékenységünk a szeretetben megistenül. Adja Isten, hogy úgy legyen.


MEGÉLNI AZ EVANGÉLIUMOT

Interjú Martini bíborossal

    A francia jezsuiták Croire címû hitéleti lapja májusban interjút közölt, amely fényt vet a volt milánói érsek egyéniségére, lelkiségére. Néhány részletet fordítunk le belõle.

    Carlo Maria Martini 1927-ben született, 1944-ben lépett a jezsuita rendbe. 1969-ben lett a Pápai Biblikus Intézet rektora, 1978-ban pedig, miután a vatikáni nagyböjti lelkigyakorlatokat vezette, VI. Pál kinevezte a római Pápai Gergely Egyetem rektorává. 1980-ban II. János Pál milánói érsekké szentelte, tehát a világ legnagyobb egyházmegyéjének élére került (majdnem 5 millió katolikus), amelyet 22 és fél évig kormányzott. 1983-ban lett bíboros. 1987 és 1993 között az Európai Püspökkari Konferenciák Tanácsának elnöke volt. 2002 júliusában vált meg a milánói fõegyházmegyétõl, és Jeruzsálembe vonult vissza. (Szabó Ferenc.)


    – Mit jelent Önnek kereszténynek lenni a XXI. század elején?

    – Gondolom, élni az evangéliumot. Úgy élni, ahogy Jézus; szeretni, ahogy õ szeretett, segíteni másokat, ahogy õ tette. Szeretni az Atyát, szeretni a világot.

    – A keresztények feladata tehát Ön szerint: azon fáradozni, hogy Krisztus belépjen az emberek életébe.

    – Igen. A feltámadt Krisztus a Lelke által jön hozzánk. A Lélek segít bennünket a szellemek megkülönböztetésében, ahogy Szent Ignác mondta.

    – Hogyan készülhetünk fel arra, hogy befogadjuk Krisztus Lelkét, és belõle éljünk?

    – Minthogy a Lélek ajándék, nem lehet megvásárolni. Alázatosan kérni kell. Elmélkedni hosszan az evangéliumról. Így egy bizonyos bensõséges kapcsolat alakul ki Krisztus Lelkével, aki segít bennünket, hogy a helyeset válasszuk. Hiszem Szent Ignáccal, hogy a Szentlélek mindannyiunkra küldetést bíz. Ez a küldetés az idõk folyamán változik. Küldetésem az idén nem ugyanaz, mint tavaly volt. Ezt mindig újra meg újra fel kell fedeznünk. Erre segít a Biblia imádságos, elmélyült olvasása. Segít, hogy beilleszkedjünk Isten ránk vonatkozó tervébe, segít a helyes választásokban.

    – Hogyan lesz látható a keresztény önazonosság ebben a világban?

    – Én nem foglalkozom a keresztény láthatóságával; hiszen aki éli a hegyi beszédet, az látható lesz: a világ világossága. Ez nem olyan fény, mint a nagy látványosságoké. Ez a hit, remény és szeretet, a megbocsátás és az alázat világossága. Ez az egyház láthatósága. Ebbe beletartozik az egyházi hierarchia, a pápa, a püspökök is. Én sokáig püspök voltam, de sohasem foglalkoztatott a láthatóság.

    – Mit gondol, Bíboros Úr, az evangelizálásról?

    – Ez nem egyszerû kérdés, errõl sokat kell gondolkodni és beszélni. Mert vannak olyan környezetek, országok, amelyek bezárkóznak az evangélium elõtt, pl. India, a muzulmán világ, a zsidó világ. Ott nehéz hirdetni az evangéliumot. De azzal már evangelizálunk, ha megéljük az evangéliumot. Szóval nem hirdetjük, de tetteinkkel tanúsítjuk. A hegyi beszédrõl azt gondolom, hogy minden valláshoz, az egész világhoz szól. Bizonyos szövegek inkább a keresztényekhez, de a legtöbb mindenki lelkét megérinti; pl. megbocsátani: ez azoknak a személyeknek is szól, akik nem hisznek Istenben, vagy a buddhistákhoz, a muzulmánokhoz is.

    – 1999-ben az európai szinódus alkalmával az egyház fontos kérdéseirõl szólva Bíboros Úr a jövõre vonatkozó „álmáról” beszélt. Hol tart ma álmaival?

    – Egy kicsit változtam. Mert akkor úgy voltam, mint Mózes, aki a síkságon küzdött, ma pedig mint Mózes, aki a hegyen imádkozott. Imádkozom az egyházért. Megismételhetek néhány dolgot „álmomból”. Azokból, amiket akkor mondtam. Szeretném, ha a Biblia minden kereszténynek olvasmánya lenne. Szeretném, ha az egyházban kiengesztelõdnének és együttmûködnének a plébániák és a mozgalmak. Szeretném, ha az egyházban nyíltan és szabadon meg lehetne vitatni bizonyos problémákat, amelyeket egyik szinódustól a másikhoz utalnak. Gondolok itt az elvált és újraházasodott katolikusok problémájára és a házassággal kapcsolatos különféle kérdésekre. Azt gondolom, hogy revideálni kell sok mindent. De én azért nem sürgetném a III. vatikáni zsinatot. Az ilyen nagy egyetemes zsinatokat minden kétszáz évben kell megrendezni. Az említett kérdéseket egy szinóduson is meg lehetne vitatni, és nem halasztani megoldásukat a következõ nemzedékre. Az Egyháznak a Szentlélek erõt ad, hogy szembenézhessen minden kihívással. Mindenképpen erõsíteni kell a kommuniót, és példát adni az irgalmasságra, Jézus példáját követve. Vállalni a közös felelõsséget a többi egyházakkal, a vallásokkal és minden jóakaratú emberrel a világ problémáinak megoldására.

    – Bíboros Úr, miért vonult vissza Jeruzsálembe?

    – Nagy kegyelemnek tartom, hogy életem utolsó éveit Jeruzsálemben élhetem le. E városban az ég a földet éri. Itt egy kicsit összetalálkozik minden probléma; ez az egész világ szenvedésének csomópontja. Imádkozom az Egyházért, a milánói egyházmegyéért és a világ békéjéért. Dolgozom is: a Codex Vaticanus nevû görög szentírási szöveghez írok kritikai bevezetést. Végül, harmadszor, lelkipásztori szolgálatot is végzek: lelkigyakorlatokat és rekollekciókat tartok különféle csoportoknak.


2006. április 24-én a L’Espresso c. olasz lap közzétette – Párbeszéd az életrõl címmel – azt a beszélgetést, amelyet Carlo Maria Martini bíboros, volt milánói érsek folytatott Ignazio Marino bioetikus professzorral az élet kezdetérõl és végérõl (abortusz, eutanázia), a mesterséges megtermékenyítésrõl, az embriókon végzett kísérletekrõl, a szervátültetésrõl stb. Tanulságos az, hogy a szentírástudós és teológus Martini bíboros miként keresi az egyetértést a szakemberrel, illetve a nem keresztény hívõkkel egy bizonyos etikai minimum vázolásában. Itt most csak Martini bíboros „módszertani” megjegyzését idézzük: „Ami a katolikus egyházat illeti: fõleg nevelõi feladatát szeretném hangsúlyozni. Az egyház hivatása az, hogy alakítsa a lelkiismereteket, s tanítsa meg a jobb megkülönböztetését minden alkalommal, és adjon mély motivációkat a jó cselekvésekhez. Véleményem szerint – folytatja Martini bíboros – nem nagyon használnak a tiltások és a nemek, fõleg ha koraérettek, még ha néha ezeket is ki kell mondani. De fõleg a lélek és a szív nevelését kell tiszteletben tartani, szeretni és szolgálni a személy méltóságát minden megnyilatkozásában, azzal a bizonyossággal, hogy minden emberi lény rendeltetése az, hogy részesedjék az isteni élet teljességében, és hogy ez áldozatokat, lemondásokat követelhet. Nem a rigorizmus és a laxizmus [túlzott erkölcsi szigorúság, illetve engedékenység – Szerk.] közötti ingadozásról van szó, hanem olyan lelki indítékokat kell adni, amelyek arra serkentenek, hogy úgy szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat, sõt amint Isten szeretett bennünket; és szeressük és tiszteljük testünket is. Testünk a Szentlélek temploma, aki bennünk van, és akit Istentõl kaptunk: ezért nem vagyunk önmagunkéi, és arra vagyunk hivatottak, hogy megdicsõítsük Istent testünkben, vagyis egész földi egzisztenciánk során (vö. 1Kor 6,13.19–20).”