A KOMMUNIZMUS ÉVTIZEDEI

Mészáros István

ÚJABB KÖTET AZ „OSTPOLITIK”-TÉMÁBAN

Az elsõ döntés 1958 júniusában született meg arról, hogy tudományos igénnyel fel kell dolgozni az 1945 utáni idõszak magyar katolikus (és nem katolikus) egyháztörténetét. Ezt az utasítást a magyar kommunisták pártjának legfõbb szerve, a Politikai Bizottság hozta; „A vallásos világnézet elleni küzdelemrõl” szóló határozatában található. Ennek nyomán az MTA Történettudományi Intézetében és az egyetemi tanszékeken jól összehangolt kutatások kezdõdtek, és jelentõs számú publikáció látott napvilágot az 1960-as, 1970-es és 1980-as években (természetesen a marxista történelemszemlélet jegyében).

A rendszerváltás szorításában 1989 júliusában a katolikus püspöki kar is hozott ilyen határozatot, amelyet 2005-ben megismételt, de ezeknek eddig nem lett – szervezett-intézményes kutatásokban megnyilvánuló – eredménye. Ettõl függetlenül az elmúlt másfél évtizedben egyéni kezdeményezésekként, felsõbb támogatás nélkül számos jelentõs és eredményes kutatás folyt, és sok tudományos közlemény született az 1945–1990 közötti magyar katolikus egyháztörténet témakörébõl.

Napjainkban az a legelsõ és legfontosabb feladat, hogy alapos, a legnagyobb teljességre törekvõ, kritikailag annotált bibliográfia készüljön az e témakörökrõl szóló, az 1960-as évek elejétõl napjainkig közreadott könyvekrõl, tanulmányokról, dokumentumközlésekrõl s más, erre vonatkozó írásmûvekrõl. Erre azért is nagy szükség van, mert igen sok tanulmány, könyv kis példányszámban, kis kiadónál, kis folyóiratban, csekély terjesztéssel jelent meg, s jórészüket – bár súlyos mondanivalójúak – még a szakemberek sem ismerik, nem említik a szakfolyóiratok.

E nélkülözhetetlen bibliográfia egyik jeles tétele lesz Szabó Csabának, a Magyar Országos Levéltár fõigazgató-helyettesének e kötete*, amelyet tekintélyes kiadópáros – a Magyar Országos Levéltár és a Szent István Társulat – adott ki, s amely máris széles körben kézben van, és egyhangú elismerést élvez. Teljes joggal. Címe: A Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatai a hatvanas években.

A vatikáni Ostpolitik Magyarországot érintõ, 1962–1972 közötti szakaszáról keletkezett iratanyagot tartalmazza a kötet, nagy részében a Magyar Országos Levéltár, valamint az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárából, kiegészítve néhány más forrásból származó irattal. A közölt dokumentumok nagy része jelentõs és fontos információkat nyújt, jó részüket a szakirodalom már eddig is használta, de számos jelentõs dokumentum itt kerül elõször a nyilvánosság elé.

Szabó Csaba a levéltári dokumentumpublikálás mintapéldáját adja e kötetében is. S nemcsak a legfõbb mondanivalójú alapdokumentumokat teszi közzé, hanem a velük kapcsolatos egykori iratkezelési bürokrácia – új információk nélküli – melléktermékeit is, így téve teljessé a fõdokumentumok irattári életének történetét is.

A közölt iratok törzsét kétségtelenül a vatikáni és a magyar fél személyes megbeszéléseivel, tárgyalásaival kapcsolatos korabeli írásos anyag alkotja.

Ennek során a „Szentszék” és a „Magyar Népköztársaság” kifejezéseivel „fémjelezve” a diplomáciai középmezõnybe tartozó hivatalviselõk végezték munkájukat. Agostino Casaroli mint a vatikáni Rendkívüli Egyházi Ügyek hivatalának másodtitkára még csak egyszerû „monsignore” volt, amikor 1963 tavaszán elõször Budapesten járt; 1967-ben lépett feljebb: püspökké szentelték, s a hivatal titkára lett.

De ezután már Giovanni Cheli vatikáni referens volt a szentszéki fõ tárgyaló. Magyar részrõl Prantner János, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, de fõként helyettese, Miklós Imre tevékenykedett a megbeszéléseken. Vatikáni részrõl mindig igen nagy elismeréssel szóltak a magyar partnerek udvarias, diplomatikus magatartásáról, „gentleman”-mivoltukról, szíves, barátságos stílusukról, szakértelmükrõl.

Rajtuk kívül szentszéki képviseletben járt Magyarországon König bíboros; valamint magyar kormánymegbízásokat is teljesítettek Rómában tárgyaló magyar – a Kádár-rezsimmel lojális – fõpapok.

E személyes beszélgetésekrõl, tárgyalásokról nagy számban készültek írásos összefoglalók, beszámolók, jelentések.

A kötet iratainak másik fontos csoportját alkotják azok a jegyzõkönyvek és más dokumentumok, amelyek a legfõbb pártszervekben – a Központi Bizottságban és a Politikai Bizottságban – keletkeztek. Ezek ülésein ugyanis a bizottsági tagok – élükön Kádár Jánossal – elõzetesen mindig részletesen megtárgyazták a vatikáni–magyar személyes találkozások során szóba hozandó ügyeket, és megfogalmazták küldötteik számára az utasításaikat. S a tárgyalások után ugyancsak közösen elemezték és értékelték a lefolyt tanácskozásokról készített jelentéseket, s a tagok határozatokat fogadtak el azokkal s a további teendõkkel kapcsolatban. Lényegében ezek a központi bizottsági és politikai bizottsági iratok lebbentik fel a fátylat a magyar fél valós szándékairól.

Igen tanulságos lehetne, ha tudnánk, hogy vajon a vatikáni küldöttek mit jelentettek az õket küldõ, Rendkívüli Egyházi Ügyek Hivatala megfelelõ felsõbb szerveinek? Annak tagjai vajon megvitatták-e a történteket? Jóváhagyták-e, kifogásolták-e? Ezek az iratok is nyilván megszülettek, s ott vannak a Vatikáni Levéltárban, de néhány évtizedet még várni kell megismerésükre.

Fontos csoportja a közzétett iratoknak a Belügyminisztérium III/I. és III/III. (= állambiztonsági) csoportjának idevonatkozó anyaga: a vatikáni küldöttek budapesti megfigyelése, lehallgatása; magyar fõpapi küldöttek külföldi megfigyelése; papi és világi ügynökök, besúgók jelentései különféle személyekrõl, itthoni és külföldi eseményekrõl stb.

Nem sok szerep jutott a Külügyminisztériumnak a vatikáni–magyar viszony kialakításában, de azért néhány irattal képviselve van a kötetben. Figyelemre méltó az eddig nem ismert, de Szabó Csaba által feltárt „Világosság rezidentúra” nevû csoport tevékenységét tanúsító több irat közreadása.

A gazdag tartalmú iratgyûjteményt végigtanulmányozva elgondolkodtató a kötet címében – A Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatai – a „Magyar Népköztársaság” fedõnév: ez tulajdonképpen ebben az esetben a hazai kommunisták legfõbb pártszerveit jelentette.

Kiváló szolgálatot tesz ez a kitûnõ kötet a témát kutató szakembereknek: hosszas levéltári keresgélés nélkül kézbe kapják a témára vonatkozó legfontosabb, Magyarországon ma hozzáférhetõ dokumentumok teljességét. S e dokumentumokra alapozva kialakíthatják saját véleményüket, „értelmezésüket” azokról a témákról, amelyekben aligha lehetséges – nem is szükséges – egyetlen, „márványba vésett” ítélet: valamiféle hivatalos, kanonizált végzés. Ilyenekben például: XXIII. János pápa elképzelése a katolikus egyház és a kommunizmus megegyezésérõl; az 1964-i megállapodás hozama a Vatikánnak, a Kádár-rezsimnek és a magyar katolikus közösségnek; a hazai békepapok-békepüspökök akkori tevékenysége a magyar katolikus közösség helyzetének javítása érdekében; Mindszenty akkori szerepe; az új püspökök kinevezésének államilag-egyházilag elfogadott új rendje; a Pápai Magyar Intézet megnyitásának hozama a Vatikánnak, a magyar papnevelésnek, valamint a Kádár-rezsimnek; az 1962–1972 közötti magyarországi Ostpolitik-szakasz összefoglaló értékelése stb.

Ez a kiváló kötet éppen ezért – az anyagáról való többféle véleményalkotás lehetõségei miatt – jelentõs hozzájárulás az új magyar egyháztörténeti szintézis megalkotásához, amely remélhetõleg az 1945–1990 közötti negyvenöt esztendõ magyar katolikus közössége életének komplex „problémafelvetõ” történeti feldolgozása lesz. Mivel számos kritikus téma szakszerû értékelése többféle lehet, ezért az ezekre a kritikus témákra vonatkozó, egymástól eltérõ legfõbb szakértõi vélemények pontos bemutatása alapvetõen szükséges, ez elengedhetetlen a készülõ új szintézisben. Ennek is jó elõkészítõje Szabó Csaba kitûnõ kötete.

Az iratgyûjteményt tanulmányozva – amely lényegében diplomáciatörténeti-egyházpolitikatörténeti mû – döbben rá az érdeklõdõ: milyen jó lenne mellé olvasni egy másik kötetet, amely az 1962–1972 közötti évtized többmilliós magyar katolikus hívõközössége életének részletes történetét dolgozza fel, szakszerûen bemutatva – túl a szokványos közhelyeken, egyoldalú általánosságokon és néhány kiragadott példán –, hogy hogyan folyt a „szocialista vallásszabadság” körülményei között a katolikus közösségbe tartozó hazai sokaság konkrét hitélete, annak minden vonatkozása ebben az évtizedben. Ha lenne egy ilyen tudományos értékû korszakmonográfia, akkor lenne igazán érzékelhetõ, hogy a Szentszék és a Magyar Népköztársaság viszonyának jobbátételén dolgozó diplomaták erõfeszítéseinek milyen hozama volt a többmilliós magyar hívõközösség vallásos élete számára. Ezért lenne jó az említett „viszony” alakulásával párhuzamosan, szinkronban együtt láttatni a katolikus közösség sorsának alakulását is. A „viszony” ugyanis önmagában mit sem ér, ha nincs konkrét jobbító hatása annak a közösségnek a vallásos, hitbeli életére, amelynek érdekében ez a „viszony” egyáltalán létezett. Erre éppen az 1962–1972 közötti „viszony” a legjobb példa. És arra a tényre is, hogy az ekkori igazi „modus vivendi”-t valójában a lelkipásztor-hitoktató papok és a hûséges hívõtömegek közössége küzdötte ki magának és tartotta fenn ezt. (És az sem felejthetõ el, hogy az 1970-es évek elején nem a vatikáni Ostpolitik, hanem az Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet késztette Kádárékat a hazai vallásszabadság ügyében jó irányú apró változtatásokra.)

A kötet bevezetõjeként Szabó Csaba alapos tanulmányban foglalja össze a közzétett iratok, valamint a szakirodalom alapján a magyar–vatikáni kapcsolatok 1962–1972 közötti mozgalmas történetét. Ebben a következõ fejezetekre osztotta mondanivalóját: A nemzetközi helyzet és a magyar belpolitika a hatvanas években. A II. Vatikáni Zsinat. Tárgyalások a Szentszék és a Magyar Népköztársaság között. A tárgyalások során felvetett lényeges problémák. Összegezés.

Igen jó eligazító és megszívlelendõ a szakemberek számára „A forrásközlés szempontjai” címû bevezetõ tájékoztatás.

Örvendetes tény e kötet megjelenése. Kétségtelen, hogy az Ostpolitik hazai diplomáciatörténeti fejezetének kutatói számára sokat forgatott alapkötet lesz Szabó Csaba e kitûnõ iratgyûjteménye.

^* Szabó Csaba: A Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatai a hatvanas években. Szent István Társulat–Magyar Országos Levéltár, Bp., 2005.

AZ EGYHÁZ ÉS A MAI VILÁG

Részlet a 2006. augusztus 5-i interjúból (lásd 355. oldal)

Kérdés: Szentatya! A modern társadalmak a politikát és a tudományt érintõ fontos döntésekben nem a keresztény értékek felé orientálódnak – tudjuk a felmérésekbõl –, és az egyházat inkább csak egy figyelmeztetõ vagy egyenesen fékezõ hangnak tartják. Az egyháznak nem kellene kilépnie ebbõl a védekezõ helyzetbõl, és pozitívabb hozzáállást mutatnia a jövõt és annak építését illetõen?

XVI. Benedek: Azt mondanám, hogy mindenesetre a mi feladatunk az, hogy jobban kiemeljük azt a pozitívumot, amit akarunk. És ezt kell tennünk a kultúrákkal és vallásokkal folytatott párbeszédben, miután – azt hiszem, ezt már mondtam – az afrikai földrész, az afrikai és az ázsiai lélek számára borzasztó a mi hideg racionalitásunk. Fontos, hogy lássák, nem csak ez van nálunk. És kölcsönösen fontos, hogy laicista világunk fölfogja: a keresztény hit nem akadály, hanem híd a más világokkal folytatott párbeszédhez. Helytelen azt gondolni, hogy a tisztán racionális kultúra toleranciájának köszönhetõen könnyebben áll hozzá más vallásokhoz. Ennek a kultúrának nagyrészt hiányzik a „vallási szerve”, s vele együtt az az érintkezési pont, amelytõl kezdve és amely felé mások kapcsolatba akarnak lépni. Ezért kell és lehet megmutatnunk, hogy pontosan az új interkulturalitás miatt, amelyben élünk, nem elégséges az Istentõl elszakított tiszta racionalitás. Tágabb racionalitásra van szükség, amely Istent harmóniában látja a rációval, és tudatában van annak, hogy az Európában kifejlõdött kereszténység eszköz is arra, hogy ész és kultúra találkozzon egymással, hogy azt egységes és mindent magába foglaló szemlélettel cselekedve egészítse ki. Ebben az értelemben azt hiszem, hogy nagy feladat vár ránk, vagyis az, hogy ez az Ige, amely a birtokunkban van, nem a történelem kacatjai közé tartozik – hogy úgy mondjam –, hanem éppen ma szükség van rá.

Zágon József

A MAGYAR EGYHÁZ HELYZETE
AZ 1964-ES MEGÁLLAPODÁS UTÁN^*

Az Apostoli Szentszék és a magyar kormány között 1964. szeptember 15-én létrejött részleges megállapodás kiértékelésére, elõnyeinek és hátrányainak lemérésére egy esztendõ kissé rövid idõ. Annál is inkább, mert a megbeszélések még folynak. Június folyamán az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) képviselõi jártak Rómában, szeptemberben Mons. Agostino Casaroli volt Budapesten. Anélkül, hogy ezeknek a megbeszéléseknek elébe akarnánk vágni, vagy ezek kilátásairól jóslásokba bocsátkoznánk, egyszerûen rögzíteni akarunk bizonyos tényeket, melyek természetüknél fogva alkalmasak arra, hogy a fejlõdés irányára fényt vessenek.

A magyar egyház helyzete, mint a válságos idõkben történni szokott, nagyon komplikált, és igazságos, objektív megítéléséhez igen sok körültekintésre, óvatosságra van szükség. Erre annál is inkább szükség van, mert információink hézagosak, s ha konkrét tényekkel állunk is szemben, sokszor nem ismerjük e tényeknek okait, létrejöttüknek körülményeit. Ítéletünknél nem hagyhatunk figyelmen kívül bizonyos belsõ gyengeségeket, mulasztásokat sem, melyek egyes tények létrejöttében éppoly szerepet játszhatnak, mint az állam részérõl jövõ külsõ nyomás. Von Galen, néhai münsteri püspök mondta a nemzetiszocialista egyházüldözés idején, hogy nemcsak a kalapács alakítja, formálja az eseményeket és a jövõt, hanem az üllõ is, melyen a vasat verik. Ez az igazság érvényesül a magyar egyházban is, s mi nem volnánk reálisak s igazságosak, ha minden bajt csak a külsõ kényszer rovására írnánk. Vizsgálódásainknál üdvösnek látszik ezért, hogy a magyar helyzetet három oldalról próbáljuk megvilágítani, s csak ezután formáljuk meg ítéletünket.

A magyar egyházi viszonyokat az utóbbi idõben három tényezõ formálta:

1) A Szentszék tárgyalásai és az úgynevezett részleges megállapodás a magyar kormánnyal.

2) Az állam egyházpolitikája.

3) A magyar egyház, elsõsorban a magyar püspöki kar magatartása.

1) Miért bocsátkozott a Szentszék egyáltalán
tárgyalásokba a kommunista magyar kormánnyal?

A tárgyalások létrejöttéhez tartozik, hogy az egyház XXIII. János pápa óta a „dialógusok” jegyében, hogy ne mondjam, varázsában él. A hídépítés lett a jelszó, kezdve az orthodoxoktól a protestánsokig, a zsidóktól az arabokig, a pogányoktól az ateistákig. Adzsubej [Hruscsov veje] fogadása után kitágult az udvarképesség fogalma az egyházban, közös kongresszusokat tartunk kommunistákkal (nemegyszer igen hátrányos következményekkel a katolikusok számára). Természetes, hogy ez a dialógus nem marad meg a filozófiai, természettudományi és szociológiai síkon, hanem áttevõdik egyházpolitikai vonalra is. Itt is a dialógusok sora indult meg (Tunisz, Magyarország, Csehszlovákia [Berán], Jugoszlávia, sõt bizonyos fokig Oroszországgal is, pl. Szlipij esetében).

A kommunisták hamar felismerték ezt az új szellemi magatartást, s már 1962 szeptemberében Hamvas és Brezanóczy útján tárgyalási készségüket fejezték ki a Szentszék elõtt. A legfõbb kívánság akkor is Mindszenty bíboros eltávolítása volt, aminek fejében püspöki kinevezések lehetõségét és egyéb egyházpolitikai kedvezményeket helyeztek kilátásba.

Túlságosan leegyszerûsítenénk a kérdést, ha azt mondanánk, hogy a kommunizmus ismeretében vissza kellett volna utasítani ezt az ajánlatot. Nem szabad szem elõl téveszteni, hogy a kommunizmus politikai csillaga Sztálin halála óta inkább leáldozóban, mint emelkedõben van. Sok minden változott a vasfüggöny mögött, s nem volt eleve abszolút bizonyossággal kizárva annak lehetõsége, hogy ha lényeges eredményt nem érnek is el, némi enyhülést talán mégis sikerül az egyház számára biztosítani.

De ennél is fontosabb szempont volt a magyar egyház tényleges helyzete. Ahogyan a magyar egyház állt, emberileg már semmit sem lehetett várni tõle. A püspökök öregek, megtörtek, fizikailag és lelkileg megviseltek voltak. A Szentszék legfõbb célja az volt, hogy a magyar püspöki kar újabb, fiatalabb tagokkal gyarapodjék, hogy a hierarchia ki ne haljon Magyarországon, s hogy az igen nehéz egyházi helyzetben legyenek újból a magyar katolikusoknak Istentõl rendelt vezetõik. Függetlenül az állami nyomástól egy nagy emberi reménység húzódott meg a tárgyalások mögött: új, fiatalabb püspökök, akik már e rendszer levegõjében nõttek fel, akik ismerik ennek módszereit, erejét és gyengéit, ha nem is tudják a magyar egyház helyzetét megfordítani, de talán sikerül e romlást fékezni, lassítani vagy leállítani, talán sikerül a szétesett papság sorait rendezni, s az egyház kormányzását e viharos korszakban némileg biztosítani. A tárgyalások reménysége nem annyira a kommunista engedményekben, mint a választandó püspökök személyében gyökerezett, s ezt a lehetõséget a Szentszék nem akarta s nem tudta elszalasztani.

De végül is nem a szándék a mérvadó, hanem a tények, melyek e dicséretre méltó szándékból következtek. A tények mérlegét talán így lehetne felállítani:

A) Pozitív eredmények

1) A Szentszék illetékességének elismerése a magyar egyházi kérdésekben. Ez nem volt mindig természetes. Rákosi idején, az 1950-es úgynevezett megállapodás nem vette figyelembe a Szentszék illetékességét, s egyszerûen a magyar püspökökkel íratott alá hasonló megállapodást.

2) A Szentszék álláspontjának leszögezése. Ez volt az elsõ alkalom, hogy a Szentszék közvetlen tárgyalások keretében leszögezhette álláspontját, kifejthette véleményét a magyar egyház minden lényeges kérdésérõl. Ez történt abban a 36 oldalra terjedõ jegyzõkönyvben, melyet – sajnos – nem publikáltak. Tulajdonképpen ez a jegyzõkönyv tartalmazza a tárgyalások lényegét: ebben van az egyházkormányzat szabadságának követelése, a 22/57-es törvénycikk hatályon kívül helyezése, a békemozgalom elítélése, a szerzetesrendek visszaállítása, hitoktatás, kat. iskolák, kat. sajtó kérdése stb.

Ha az állam nem is engedett álláspontjából, s tovább is ragaszkodik egyházellenes törvényeihez és gyakorlati magatartásához, a Szentszék állásfoglalása mégis igen nagy erkölcsi hátteret biztosított a magyar püspökök számára az egyház e követeléseinek alátámasztására.

3) A pozitív eredmények közé sorolandó bizonyos fokig a ténylegesen aláírt úgynevezett megállapodás is, melynek negatív oldalaira késõbb még visszatérünk.

B) Negatív oldalak

1) Az úgynevezett megállapodás eredeti bûne, számunkra érthetetlen s következményeiben súlyos baklövése Hamvas Endre kalocsai érsek kinevezése. Az õ kinevezése a be nem avatottak szemében egyértelmû volt a békemozgalom approbálásával. Másrészt olyan személyiséget állított a kat. egyház élére, aki már pusztán fizikailag sem volt képes ezt a hivatalt ellátni. Beteg, erõsen szenilis, feledékeny. Mons. Casaroli, akit a „vagy Hamvas, vagy Várkonyi” dilemma elé állítottak, nyilván nem érvelhetett Hamvas politikai irányával, de hivatkozhatott volna megrokkant egészségére, mely elégséges ok lett volna az õ elejtésére. Hamvas napjai meg vannak számlálva, idõ elõtt el kellett hagynia Rómát, nehogy ott haljon meg. Most már csak az hiányzik, hogy halála után Várkonyit válasszák meg káptalani helynökké! Egy mérvadó, nagyon tekintélyes magyar fõpap nemrég azt mondta, hogy Hamvas egy éves uralkodása többet ártott a kalocsai egyházmegyének, mint Várkonyi kétéves hatalombitorlása.

2) A hátrányos következményekhez tartozik, hogy egynémely újonnan kinevezett püspök a múltban is tevékeny tagja volt a békemozgalomnak. Ezek a kinevezések, megerõsítve a békemozgalmi propagandával, valóban azt a hiedelmet keltették a magyar papságban, mintha a Szentszék jóváhagyta volna, s jó szemmel nézné ezt a mozgalmat, holott éppen az ellenkezõje igaz. Itt mutatkozik

3) káros hatása annak a kétoldalú megegyezésnek, hogy a jegyzõkönyvet nem publikálták! Ennek eredményeképpen a Szentszéknek tehetetlenül kellett néznie a papság soraiban elõálló konfúziót, a csalódást, elkeseredést, mely szenvedélyes levelekben egészen a Szentatyáig eljutott.

Nem szabad e kérdésnél szem elõl téveszteni, hogy e kinevezéseknél a Szentszék kénytelen volt bizonyos kompromisszumot elfogadni, s nem cselekedett szabadon, még az információk szerzése terén sem.

Összefoglalva meg kell állapítani, hogy a Szentszék nagy aggodalommal, de a segíteni akarás szándékával ment a tárgyalásokba, semmi elvet fel nem adott. Kár, hogy személyi kérdésekben nem tudott elveinek szabadon érvényt szerezni, kompromisszumokra kényszerült, ami gyakorlatilag hatásaiban sokban lerontja a tárgyalások pozitív oldalait is.

2) Az állam egyházpolitikája

Amíg a Szentszék a tárgyalásoktól az egyház helyzetének némi javulását várta, mintegy egy új korszak kezdetét látta ezekben (lásd Casaroli beszédét: „a további tárgyalások kiindulópontját szeretné látni a Szentszék”), addig az állam és az általa inspirált békemozgalom a megállapodást mint az elmúlt évek munkája eredményeinek jóváhagyását, megkoronázását, mintegy a békemozgalom vívmányát és gyümölcsét értékelte. Az állam részérõl tehát nem egy új érát, az egyház számára kedvezõbb nyitányt láttak a tárgyalásokban, megállapodásokban, hanem mint egy korszak lezárását, egy bevált irány szankcionálását s továbbvitelét fogták fel. Ez az ÁEH ismételten hangoztatott álláspontja, s ez a felfogás tükrözõdik a kommunista szakirodalom vonatkozó cikkeiben. Legjellemzõbb talán Lukács József cikke a Társadalmi Szemlében, mely leplezetlenül figyelmezteti a püspököket, nehogy a Vatikánnal kötött megállapodást tévesen értelmezzék, s az eddigi gyakorlattól eltérõleg a jegyzõkönyvben foglalt szentszéki álláspontot próbálják érvényesíteni az egyházkormányzatban. Elõfordulhat az is – mondja a cikkíró –, hogy reakciós erõk befolyást gyakorolnak egyes egyházi vezetõkre annak érdekében, hogy a népköztársaság iránti lojalitástól eltérjenek, egyházi funkciók betöltésénél mellõzzék azokat a papokat, akik szemben állnak a reakciós antikommunista klerikusokkal (= békepapok). Sajnálatos volna, ha e vezetõk engednének ennek a nyomásnak, s így rontanák az állam és az egyház között kialakult normális viszonyt, amiért egyedül õket terhelné a felelõsség. (Társadalmi Szemle, 1965. jan. 26–43. o.) Nyilvánvaló tehát, hogy az eddigi módszereken való változtatás, a békepapok esetleges mellõzése, megsértését jelenti az állam és egyház közötti normális viszonynak, melyet a megállapodás hozott létre.

3) A magyar egyház, a magyar püspöki kar magatartása¹

A magyar püspöki kar a megállapodás után igen nehéz helyzetbe került. Egyfelõl Mons. Casaroli ismertette a Szentszék álláspontját, irányelveket adott, melyek lényegileg abban álltak, hogy az állami törvényeket, még ha ellentétben vannak is az egyház törvényeivel, formailag tiszteletben kell tartani, s az egyházmegyei kormányzatban hozzájuk kell alkalmazkodni; ami azonban nem esik állami törvény hatálya alá (pl. a legtöbb falusi plébánia betöltése, kápláni állások, békemozgalom stb.), ott õrizzék meg az egyház függetlenségét, s ne kérjenek elõzetes állami hozzájárulást vagy utólagos approbációt. Ezekkel az utasításokkal ellentétben az ÁEH az eddigi gyakorlat továbbvitelét kívánta. Egy kisebb-nagyobb összeütközés elkerülhetetlen volt, s eme konfliktus gyakorlati kiváltóinak a püspököknek kellett lenniük, választva, hogy mit tartanak fontosabbnak, vagy mit látnak megvalósíthatónak: vagy a Szentszék intencióival kerülnek összeütközésbe, vagy az állam vegzatúrájának teszik ki magukat. De a probléma így is fogalmazható: vagy élnek a tárgyalásokból és a megállapodásból adódott egyszeri, történelmi alkalommal az egyház romlásának megállítására, belsõ szétesettségének orvoslására, az egyház ön- és külsõ megbecsülésének visszaszerzésére, vagy esetleges repressziótól félve inkább az addigi gyakorlat továbbvitele mellett döntenek, a kényszerhelyzettel mentve lelkiismeretüket a Szentszék intencióinak nem követése miatt.

Ilyen kényes szituáció a legtökéletesebb püspöki kart is erõsen próbára tette volna. A priori reménytelen volt a helyzet a magyar püspöki kar számára, mely fejében, Hamvas E. kalocsai érsek személyében már eleve lemondott minden erõpróbáról, s belenyugodott – talán még öntudattal és meggyõzõdéssel? – a változtathatatlanba. Ehhez járult – s ez ma is fennáll –, hogy a püspöki kar tagjai nem egységesek, nincs közös programjuk, haditervük, nem bíznak egymásban. Hogy szülessék ilyen fejetlen, szétesett, egymás iránt is gyanakvó és bizalmatlan vezérkartól egységes, tûzön-vízen védett és tartott állásfoglalás, mely az adott speciális körülmények között sikerrel vehette volna fel a küzdelmet az állam jogtalanságaival szemben? Ez a tény a magyar egyház legfõbb baja, igazi rákfenéje, mely a következetes és szisztematikus kommunizmussal szemben már eleve sikertelenségre és vereségre van ítélve.

Hogy ez nem alaptalan megállapítás, arról a magyar egyház eseményei tanúskodnak. Ezek pedig:

a) Az egyházmegyei kormányzat a megállapodás után

A Szentszéknek nem sikerült a 22/57. sz. törvényerejû rendelet eltörlését vagy felfüggesztését elérnie. A fontosabb állások betöltése tehát a megállapodás után is csak az ÁEH elõzetes jóváhagyásával történhetik, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy végsõ fokon az államtól függ, kik kerülnek vezetõ pozíciókba. A püspök még legközelebbi munkatársait is csak az állam elõzetes hozzájárulásával választhatja, ami nemegyszer azt jelenti, hogy az ÁEH jelöltjét kell elfogadnia, ha nem akar munkatársak nélkül maradni. Megértéssel kell lenni. – Dudás püspök esete.

A bekövetkezett személyi változások között figyelemre méltó volt Rozsály Menyhért felmentése a gyõri püspöki helynöki tisztsége alól. Mindenki leszámolásnak tartotta volna, hogy Bánk József segédpüspök vegye át az egyházmegye kormányzását helynöki minõségben, ahogyan a II. vatikáni zsinat vonatkozó dekrétuma is kívánja. A segédpüspök vagy nem tudott, vagy nem akart élni ezzel a lehetõséggel. Úgyhogy Rákosi Elek helynöki kinevezésével az eddigi vonalvezetés biztosítva van. Szombathelyen sem sikerült Winkler József segédpüspököt helynökké kinevezni.

Amit az egyházmegyei kormányzat terén remélni lehetett, csak annyi volt, hogy legalább a 22/57. számú rendelet hatálya alá nem esõ állások (falusi plébániák, kápláni állások) betöltése a püspökök szabad hatáskörébe kerül vissza. A Szentszék ezt határozottan kívánta, s erre vonatkozott az állam ígérete is, melyrõl Casaroli az Osservatore Romanóban szólott. Sajnos, ezeknek az uraknak megválasztása nemcsak az állam ellenállásán bukott meg, hanem a püspöki kar egységének hiányán is. Egyesek meg sem kísérelték, hogy a Szentszék utasításait végrehajtsák, mások intézkedései az ÁEH közbelépését eredményezték, kimondott utalással arra, hogy csak csinálják úgy, mint a többiek! Így az egységes, következetes eljárás hiánya miatt is illuzórikussá vált az egyházmegyei kormányzat szabadságának legalább részbeni visszaállítása is, úgyhogy a magyar papság összessége továbbra is az ÁEH önkényének van kiszolgáltatva.

Betetõzik ezt az állami függést a politikai okokból való hivatali elmozdítások, szuszpenziók, melyek rendszerint a legbuzgóbb és legeredményesebb papokat sújtják.²

Hogy ennek az állami beavatkozásnak és a vele párosult egyházi tehetetlenségnek milyen fonák kinövései vannak a magyar egyházban, erre jellemzõ például szolgál Csepregi Ignác esete, aki egyszerre volt plébános Budapesten, irodaigazgató Esztergomban és vicerektor Rómában a Pápai Magyar Egyházi Intézetben. Ez, sajnos, nem szórványos jelenség. Amíg világi papok és a szerzetesek jelentékeny része ma is fizikai munkával keresi kenyerét, „vonalas” papok álláshalmozással elégítik ki ambíciójukat és fényûzésüket. Hogy ezek az esetek milyen rossz vért szülnek a papság soraiban, és milyen káros hatással vannak a hívek lelki életére és anyagi áldozatkészségére, melyre az egyháznak egyre inkább szüksége volna, nem nehéz elképzelni.

b) A papi békemozgalom elítélése

Amikor egy magyar püspöktõl azt kérdeztem, miért nem lépnek fel a békemozgalommal szemben, azt felelte: amikor a zsinat aulája heteken át visszhangzik a béke fontosságáról, akkor mi lépjünk fel a papi békemozgalom ellen? A szituáció valóban különös, fõleg azért, mert az egyházban is nagyon divatossá lett a békérõl beszélni, anélkül, hogy kellõen meghatároznák a keresztény béke mibenlétét, s megbélyegeznék a béke nevével visszaélõ kommunista mozgalmakat. De ha ilyen általános hangulat mellett a Szentszék a magyar kormánnyal való tárgyalások során mégis elítélte a magyar papi békemozgalmat, akkor ez annál súlyosabban esik latba, s nem kétséges, hogy a Szentszéknek igen súlyos okai voltak erre. S ha mi felvilágosító információinkkal errõl a kérdésrõl beszélhetünk, nem mulaszthatjuk el, hogy ezekre az okokra rámutassunk.

Ha csak arról volna szó, hogy papok akár egyenként, akár szervezetten is valóban csak a békét hirdetnék és szolgálnák, az egyháznak semmi kifogása nem lehetne ez ellen, ahogyan pl. nem ellenzi, hanem jóváhagyja a Pax Christi Mozgalmat. A magyar papi békemozgalom azonban nem más, mint e béke cégére alatt mûködõ, a kommunista államhatalom által életre hívott s fenntartott szerv, mely kifelé szócsöve a kommunista propagandának, befelé pedig az egyháznak az állam szolgálatába való állításának eszköze. E cél érdekében a módoknak igen gazdag skálája áll rendelkezésére, mely a rendõri kényszertõl az ÁEH állás- és címosztogató hatalmáig terjed. A behódolás mértéke szerint osztogatják – hogy formahiba ne történjék, az ordináriusokon keresztül – az egyházi javadalmakat, hivatalokat, címeket (a c. apátoknak, c. prépostoknak se szeri se száma); anyagi elõnyök, pénz – nem egynek 10-15 ezer forint havi jövedelme van –, utazási lehetõségek bõséges jutalmat képeznek a „béke” szolgálatáért. Ehhez a szolgálathoz tartozik a paptársak megfigyelése, heti vagy havi jelentések a rendõrségen, a békegyûléseken való felszólalások, vonalas cikkek írása és hasonlók. Így lett a békemozgalom egy kontraszelekció kiváltója, melynek alapja nem a papi életszentség, a lelkipásztori buzgóság vagy a teológiai képzettség, hanem a politikai megalkuvás, az egyházellenes állammal való kollaboráció, az állam egyház- és vallásellenes intézkedéseinek elhallgatása, elfogadása és végrehajtása. Nem az állampolgári kötelességek teljesítésérõl van itt szó, mely természetes kötelessége minden papnak. Egy destruktív, egyházellenes szerep vállalásáról van szó, mely aláásta a papi fegyelmet, megosztotta a papság sorait, szembefordítva õket egymással és püspökeikkel. Emiatt ítéli el és kell elítélnie a Szentszéknek a papi békemozgalmat. Nem a béke hirdetése, az egyház és az állam keresztény értelemben vett viszonyának szolgálata fáj a Szentszéknek, amint ezt a papi békemozgalom elhitetni akarja, hanem az egyház törvényeinek semmibevétele, a fegyelem felrúgása, az egyházi állásokkal, hivatalokkal való üzérkedés, az egyházi felsõbbség ellen való idõnkénti lázítás, az egyház belsõ bomlasztása, rothasztása az okai annak, hogy a Szentszék kénytelen felemelni szavát a békemozgalom ellen. (Kár, hogy ez a világos állásfoglalás csak egy nyilvánosságra nem hozott jegyzõkönyvben foglaltatik!)

A megállapodás után az ÁEH nemcsak hogy nem honorálta a Szentszék kívánságát, ellenkezõleg: fokozott tevékenységre sarkallta a papi békemozgalmat. Az exkommunikált Beresztóczy Miklós és Várkonyi Imre vezetésével küldöttséget menesztett Bombayba az Eucharisztikus Világkongresszusra, s ezt úgy tüntette fel a magyar kat. sajtóban, mintha a delegáció tagjait a püspöki kar jelölte volna ki. A békegyûlések sorozatát indították el, s a megállapodást mint a békemozgalom eredményét ünnepelték.

Ebben a konfúzióban a papság a Rómából hazatérõ püspököktõl várt eligazítást. Nekik ismerniük kell a Szentszék álláspontját, szándékait, s mint újonnan szenteltek bírniuk kell ennek bizalmát. Csak õk tudnak hiteles és megnyugtató felvilágosítást adni a békemozgalom elítélésének vagy jóváhagyásának ellentétes hírverései között, s az õ gyakorlati magatartásuk lesz a próbaköve Róma szándékainak is.

A békemozgalom ügyes sakkhúzással az új püspököket – Winkler József szombathelyi segédpüspök kivételével – azonnal beválasztotta az Opus Pacis elnökségébe. Az Opus Pacisról tudni kell, hogy csak papíron létezik, s gyakorlatilag azonos a papi békemozgalommal.

³Maga a tény azonban, hogy a komm. kormány tárgyalt és egyezségre lépett a Szentszékkel, nemcsak a papság soraiban okozott konfúziót, hanem magában a pártban is. Fõleg vidéki pártszervezetekben úgy értelmezték a megállapodást, mintha már nem lenne ellentét az Egyház és a párt között, sõt a kommunizmus és a vallás között. A párttagok egy része hitoktatásra járatta gyermekét, s azt hitte, hogy a vallásszabadság jogával neki is szabad élnie. A megegyezésnek ezt a váratlan hatását a pártsajtó országos kampány keretében igyekezett kiküszöbölni, ellensúlyozni. A Társadalmi Szemle 1964. novemberi számában ezeket írja: „Az utóbbi idõben némely pártszervezetben zavar mutatkozott . . . (az ateista nevelés feladatait illetõen). Ez abból ered, hogy egyes helyeken – ahol csak leegyszerûsítve tudják elképzelni a vallás elleni harcot – felmérték az állam és egyházak viszonyának normalizálását, a Vatikán álláspontjának bizonyos változásait, az államunk és a Vatikán közt legutóbb létrejött egyezményt. . .”     Az ideológiai konferencia azért szükségesnek tartotta felhívni a figyelmet: a vallás ma is retrográd világnézet, és a vallás elleni világnézeti harc továbbra is idõszerû feladata az ideológiai munkánknak. Ebbe a légkörbe szervesen beleilleszkedik a hitoktatás elleni kampány közvetlenül a megegyezés után, melynek kb. 20 pap esett áldozatul. Két irányba céloztak ezzel a letartóztatási hullámmal: a nép felé, nehogy az ifjúság világnézeti nevelése a hitoktatás terén hamis reményeket tápláljon, s a papság felé, nehogy a megállapodás után a vallásszabadság illúziójába ringassa magát. Példát akartak statuálni annak igazolására, hogy a megállapodástól senki ne várjon fordulatot az ország jövõjének, az ifjúság nevelésének terén.

c) Egyházkormányzat

Az ÁEH sem késlekedett ezt a felfogását közölni a püspökökkel. Felhívta a püspökök figyelmét arra, hogy magyar szempontból a megállapodás nem egy új korszak kezdete, hanem az addigi jóváhagyása és folytatása a jövõben. Hogy ez nem maradt puszta szó, hanem komoly valósággá lett, a püspököknek hamarosan érezniük kellett. A Szentszék által elítélt békemozgalmat országosan mozgósították, a püspökökre szabadították, kompromittálva õket a Szentszék és a magyar papság elõtt, s az eddigi mértékeket is túllépõ kész körlevéltervezetet tették a püspökök elé, s a zsinat témáihoz is már otthon készíttettek hozzászólásokat a püspökökkel. Az ÁEH politikáját a közvélemény számára a pártsajtó ismertette. Legjellemzõbb e vonatkozásban a Társadalmi Szemle 1965. januári számában Lukács József cikke, mely leplezetlenül figyelmezteti a püspököket és papokat, nehogy tévesen értelmezzék a Vatikánnal kötött megállapodást, s az eddigi gyakorlattól eltérve zavarják a jó viszonyt az állam és egyház között.⁴

Az új püspököknek eme magatartására⁵ nehéz indokot és mentséget találni. A Szentszék álláspontjának ilyen könnyed feladása még külsõ kényszer esetében sem indokolt. Még kevésbé megengedett, amikor a speciális körülmények miatt – közvetlenül a megállapodás után, a Szentszék és a világközvélemény erkölcsi hátterével – nem kellett komolyan számolni az ÁEH megtorlásával, ha arra az álláspontra helyezkedtek volna, hogy ilyen tisztség elfogadása ellenkezik utasításaikkal és e megállapodásban lefektetett szentszéki elvekkel. Egy valóban egyszerû, alig visszatérõ történelmi alkalom volt ez a magyar egyház számára, hogy – ha már az állam ellenállása miatt a békemozgalmat nem lehet is megszüntetni – legalább mérsékelni, romboló hatását, további terjedését meg lehetett volna akadályozni, megfosztva azt az egyház jóváhagyásának színezetétõl is, ami elégséges lett volna arra is, hogy a papság nagy részét távol tartsa a mozgalomtól.

Ami e fatális lépés után következett, az már természetes folyománya a dolgok rendjének: a püspökök jelen vannak a békegyûléseken, azt a látszatot keltve, mintha ez volna a Szentszéknek is az akarata.

Nem csoda, ha az ÁEH (májusban, látva az ellenállás hiányát) olyan lépésre ragadtatta magát, mely méltó a Rákosi-korszakhoz: az ország felszabadításának és a háború befejezésének 20. évfordulója alkalmából kész körlevéltervezetet terjesztett a püspöki kar elé, melyet (enyhítve bár és Brezanóczy püspök szövegezésében) a püspöki kar elfogadott. A körlevél második fele a vietnami háborúról szól, elítélve az amerikaiakat, akik – a beállítás szerint – egyoldalúan ártatlan gyermekeket és asszonyokat bombáznak, gyilkolnak. (A püspöki kar ezzel olyan területre tévedt, mely semmiképpen nem tartozik illetékességébe. A körlevél méltán keltett megütközést a papokban és hívekben egyaránt.) Közös ülésen határozták el: A kommunista Világbéketanács helsinki tanácskozásán Brezanóczy Pál c. püspök, egri apostoli adminisztrátor képviselte a magyar püspöki kar elnökét, Hamvas Endre kalocsai érseket. E vonatkozásban a magyar püspöki kar évek óta hiába ad példát a vasfüggöny mögötti püspököknek: történelmi szégyenünkre fog válni, hogy csak mi tartottuk ezt a szerepet összeegyeztethetõnek a fõpapi hivatással!

A fejlemények Beresztóczy Miklós 60. születésnapja alkalmából érték el csúcspontjukat. (Prantner-meghívás.) Bár a püspöki kar jól tudta, hogy Beresztóczy Miklós kiközösítés alatt áll, mégis testületileg jelent meg az ÁEH által számára rendezett fogadáson. (Magyarázat.) De nem volt elég a jelenlét, érdemeit méltatni is kellett. Szem- és fültanúk szerint a püspöki felköszöntõ ebben a mondatban csendült ki: Miklós! Várjuk a kommandót!

Ezek után már nem nagyon csodálkozhatunk azon, hogy az ÁEH karja, befolyása egészen a vatikáni zsinat aulájáig terjedt. Vagy közvetlenül vagy közvetve, ezt eddig nem sikerült tisztázni, már otthon megíratta a püspökökkel a hozzászólási tervezetet a vallásszabadság, a háború és béke kérdéseihez, s nem kétséges, hogy e hozzászólások el is jutottak hozzá. Csak így érthetõ a szövegezésük, mert nem tudjuk feltételezni, hogy egy magyar püspök szabadon ilyen sorokat vessen papírra: „Az a dialógus, amire egyházunk az új világban vállalkozik, nálunk – Magyarországon – már megvalósult. . . Ilyen nyelven indult nálunk a dialógus a Szentszék és a magyar kormány között, és ilyen szellemû dialógus eredményeképpen értünk el országunkban normális viszonyt, sõt szívélyes tárgyalási módot egyházi ügyeink intézésében. . . Az természetes, hogy a mi helyzetünkben a leggondosabban tanulmányoztuk át a schema II. részének IV. fejezetét, és abban is fõleg a 88. és 89. pontban foglaltakat. Az elõbbiben igazolva látjuk azon papjaink vállalkozását, akik szinte megelõzve a zsinatnak erre vonatkozó buzdítását, tevékenyen részt vesznek a megváltozott társadalom életének irányításában és az új élet alakításában. Mint a schema szövegezi: »Qui idonei sunt aut fieri possunt, artem politicam difficilem et nobilissimam exercere ne renuant, proprii commodi et venalis beneficii immemores.« Akiknek megvan erre való adottságuk, azok ne vonakodjanak a politikai tevékenységtõl, ami nehéz szerep ugyan, de igen nemes vállalkozás.” (Kiforgatás, mert a szöveg világiakra, nem pedig papokra vonatkozik!!!)

„Amit a schema II. részének V. fejezete a békérõl, ennek pozitív mibenlétérõl és a béketörekvések tevékeny támogatásáról mond, majd pedig ahogyan a háborút minõsíti, és az ellene való küzdelemben nemzetközi összefogást sürget – ezek számunkra mind honi hangok! Szívvel-lékekkel magunkénak valljuk. Ebben is egyet hirdet és vall az Egyház és az állam. Nálunk az egyházfõk vezetésével külön szervezet mûködik a béke érdekében »Opus Pacis« néven, s ezzel igyekszünk biztosítani azt, hogy a nemzetek közötti világbéke Krisztus békéjének sugárzása és következménye legyen.”

Ezek az események önmagukért beszélnek, kommentárt alig igényelnek. Végtelen szomorúsággal és aggódással csak annyit állapítunk meg, hogy a magyar egyház már csak sodródik, s nincs már annyi ereje, hogy élni tudjon a számára itt-ott még kínálkozó alkalmakkal, hogy saját maga formálja jelenét és jövõjét. Nem a külsõ nyomás, az erõszak, az álnokság ezerarcú változata, a jogfosztások a magyar egyház legnagyobb baja, hanem az ellenállás feladása, a beletörõdés a reménytelennek vélt helyzetbe, a küzdeni akarás hiánya. Nem arról van szó, hogy az állammal a harcot keressük, hogy megfontolatlan kirohanásokkal ezt ingereljük. A jó viszony ápolása kötelesség, de ez nem jelentheti saját elveinknek, elõírásainknak, az egyház érdekeinek elhallgatását, ezeknek félelembõl, túlzott aggodalomból vagy éppen opportunizmusból való feladását sem.

d) A papi utánpótlás

A 18 éve tartó kommunista rendszer vallásellenes hadjárata igen hátrányos befolyással van a papi utánpótlásra. Eltekintve a világnézeti okoktól, mint pl. az iskola ateista nevelése, sok más ok is belejátszik a papi hivatások csökkenésébe. A papi hivatás valamikor megbecsült társadalmi állást is jelentett, a papság a szellemi elithez és az anyagilag is jól szituált réteghez tartozott. Ma a papság élete bizonytalan, mûködése veszélyes, társadalmi állása elszigetelt, anyagilag, ha hû akar lenni elveihez, szegény. Hõsiesség és nagy idealizmus kell ahhoz, hogy valaki ma papi pályára lépjen. Vannak ennek a helyzetnek elõnyei is, mert az anyagi és egyéb földi szempontok, melyek régen a papi hivatásba belejátszottak, ma elesnek. De ezek az elõnyök messze alatta maradnak annak a sok hátránynak, mely az egyházi utánpótlás elé tornyosulnak.

A kisszemináriumok 1951 óta teljesen kiestek. A püspökök a katolikus iskolák internátusaiba próbálják elhelyezni azokat a fiatalokat, akik papi hivatásra készülnek.

Csaknem teljesen kiesett a rendek utánpótlása. A még mûködõ három férfirend együttes utánpótlása évenként 2-2, összesen tehát évi 6 papnövendék lehet (numerus clausus).

Potyondi Imre, a Központi Szeminárium rektora, 1965. október 13-i nyilatkozatában azt mondta, hogy a teológusok száma kb. 400, s hogy ez az utánpótlás fedi a magyar egyház szükségletét. Ezzel szemben az Új Ember 1965. november 14-i számában megjelent statisztika a teológusok számát 303-mal adja meg. Az egyes szemináriumok létszáma így fest: Központi Szeminárium 54, Esztergom 51, Eger 63, Szeged 42, Gyõr 65, Hajdúdorog 28, összesen tehát 303. Az elsõévesek száma az idén összesen 87, tavaly 59, az emelkedés tehát ebben az évben 28, ami a tavalyi összlétszámhoz képest csaknem 10%.

Az utánpótlás csökkenését akkor érezzük igazán, ha ezeket a számokat régi adatokhoz hasonlítjuk. Így pl. a gyõri szemináriumnak még 1952-ben 120 növendéke volt – a gyõri, szombathelyi és pécsi egyházmegyékbõl –, ma csak 65, de csak azáltal, hogy az idei évtõl kezdve a veszprémi növendékek is Gyõrben tanulnak. Négy egyházmegyének, köztük olyan nagy egyházmegyék, mint Veszprém és Pécs, összesen tehát 65 növendéke van, amikor a békeidõben a gyõri egyházmegyének egyedül volt 50-60 növendéke. A Központi Szemináriumban is rendszerint 100 körül volt a növendékek száma, ma 54. Egernek régen egyedül legalább 60 növendéke volt, ma a váci és a szatmár-rozsnyó-kassai részekkel együtt van 63 növendéke.

Hogy ez az utánpótlás fedi-e vagy nem a magyar egyház szükségletét, arról Potyondival kár vitatkozni, mert nyilvánvaló, hogy nem fedi. Hogy ma még nincsen paphiány az országban, az annak köszönhetõ, hogy sok szerzetes áll egyházmegyei szolgálatban, rengeteg hitoktató „szabadult” fel, mozgalmi emberek váltak „feleslegessé”, a papság mûködési lehetõsége pedig a minimálisra korlátozódott. Érzik ezt a rendszer papi szóvivõi is, s ezért nem mernek párhuzamot vonni a magyar egyház korábbi állapotával, hanem a külföldön keresnek hasonlatokat, hogy az otthoni mai viszonyokon vigasztalódjanak.

Az utánpótlás társadalmi síkja némi módosulást szenvedett. Amíg régen a papság zöme falusi, paraszti származású volt, ma a legtöbb hivatás értelmiségi és munkáscsaládokból jön. Egyre emelkedõben van a késõi hivatások száma, akik már egy oklevél vagy szakmai képesítés birtokában lépnek a szemináriumba. A szellemi nívó a múlthoz képest csökkent, a fiatalság lelki magatartása a körülményekhez képest meglepõen jó.

e) A hitoktatás problémája

A megállapodás ezen a téren reménységeken és ígéreteken túlmenõen nem hozott változást. Állami és egyházi részrõl ismételten hallottuk hangsúlyozni – fõleg a külföldi sajtó számára –, hogy Magyarországon a hitoktatás fakultatív, s a szülõk kérhetik, hogy gyermekeik hitoktatásban részesüljenek. Hogy ez a törvényes lehetõség miképpen alakul a valóságban, arról sem az állami, sem az egyházi források nem beszélnek. Tény, hogy városokban – a püspöki székhelyeket sem véve ki – nincsen hitoktatás az iskolákban. Falvakban a helyzet hullámzó: voltak falvak, ahol hitoktatásra az elmúlt éveknél többen jelentkeztek. Az ÁEH sietett ezt az illetékes püspöktõl számon kérni, aki meglepetésében azzal válaszolt, hogy más helyeken pedig csökkent a hittanra járók száma. Általában – sajnos – erõsen csökkenõ irányt mutat a hittanra jelentkezõk száma.

A templomi hitoktatás lehetõségei vidékenként különbözõek. Nagyon sok függ a plébános ügyességétõl és buzgóságától is. A templomi hitoktatás azonban nem tudja pótolni az iskolait: aránylag kevés tanulót tud elérni, „segédeszközöket” nem szabad használni (filmeket, szemléltetõanyagot), visszakérdezni nem szabad, stb.

A vallásos nevelés az egyház jövõjének egyik legnagyobb problémája. Egy vallásilag közömbös, ha nem egyenesen ateista és egyházellenes intelligencia nõ fel az egyház szeme láttára. Ezt a püspökök nyíltan elismerik. A helyzet ilyetén alakulásában feltétlenül szerepet játszik a szülõk közömbössége, kényelmessége, sokszor túlzott félelme, aggodalma gyermekeik jövõbeni boldogulása miatt is. Megdöbbentõ, hogy az ezeréves magyar kereszténység ilyen gyorsan és viszonylag könnyedén tud lemondani jövõjérõl, és beletörõdik a mai helyzetbe. Vonatkozik ez fõleg az intelligenciára, mely jórészt még katolikus középiskolákban nyerte kiképzését.

A magyar püspöki kar a Szentszéknek tett szóbeli ígéretek alapján 1965 tavaszán tárgyalást kért a kormánytól a hitoktatás körüli nehézségek megoldására. Az állam a tárgyalások elõl elzárkózott. Kár, hogy a püspöki kar e negatív válasz után a kérdést levette a napirendrõl. Legalábbis nem tudunk további konkrét lépésekrõl. Kívülrõl nézve természetesnek tûnnék, hogy a püspökök összegyûjtsék a hitoktatás körüli visszaélések adatait, s konkrét tények alapján a törvény nevében kérjenek orvoslást. Hogy erre még volna lehetõség, kitûnik az egyik püspök esetébõl, aki az ÁEH kérdésére, van-e valami baj az egyházmegyében, azt merte mondani, igen, a hitoktatás körül sok a visszaélés. Az ÁEH gorombán nekiesett, mondván: ne általánosítson, szolgáltasson konkrét adatokat, s õk orvosolni fogják. Ha erre komolyan nem is lehet számítani, mégis meg kellene ragadni ezeket a lehetõségeket. Nem hallunk a papság és a szülõk részére szóló útmutatásokról, elirányításokról, buzdításokról sem. A hivatalos egyháznak ez a hallgatása nem alkalmas arra, hogy az amúgy is közömbösségre hajló szülõket a vallásos nevelés terén nagyobb öntudatra és áldozatvállalásra ösztökélje.

Amíg az egyház rezignáltan, a helyzetbe szinte beletörõdve áll szemben saját jövõjének e vitális kérdésével, az állam – ígéretek, törvényes rendelkezések ellenére – a kényszer és az álnokság minden eszközét mozgósítja, hogy az ifjúságot az egyház befolyása alól kivonja, és hogy világnézeti nevelését csak magának tartsa fenn. Így fokozottan biztosítva látja az egyház elöregedését, majd kihalását. Nem sajnálja az anyagi áldozatokat sem, hogy az egyház számára nyugodt, békés kimúlást biztosítson, csak ne avatkozzék bele a jövõ alakításába, s ne kívánjon magának több jogot az ifjúsághoz, mint amit az állam a fejlõdés foka szerint megengedhetõnek tart. Aki ezeket az állam által megszabott határokat túllépi, s lelkiismeretét követve az ifjúságot a vallás ismereteiben részesíti, az zavarja, megbontja az egyház és az állam közti jó viszonyt, melyet ma már a Szentszékkel kötött megállapodás is szankcionál. Így fordítják ki ennek a megállapodásnak szellemét a maguk javára.

Ide tartoznak azok a sorozatos letartóztatások, zárt ajtók mögötti perek, melyeknek a megállapodás után kb. 20 pap esett áldozatul. A bíróság is kénytelen volt elismerni, hogy nincs más bûnük, mint a vallási ismereteknek az ifjúság körében való terjesztése. Még ha ez szülõi beleegyezéssel történt is, „bûncselekményrõl” van szó, mert az „idealista világnézet” terjesztése alkalmas arra, hogy az ifjúságot a kommunista ateizmussal és annak társadalmi rendjével, a szocializmussal szembeállítsa. Ez pedig – a kommunista állam szemében – egyenlõ az összeesküvésre való elõkészülettel. Idézetek az eredeti írásokból. . .⁶

E sorok olvasásánál lehetetlen nem gondolni az elsõ századok vértanúinak lelkületére. Ez a helytállás, ez az áldozatvállalás, kiegészítve az általuk nevelt ifjúságnak bátor színvallásával, vigasztalással és reménységgel tölt el mindenkit, aki a magyar egyház sorsáért aggódik. Ha eljön egyszer a magyar egyház szabadságának napja, boldogan és büszkén fog hivatkozni ezekre az õskereszténység szellemével telített írásokra, hogy eltakarja azt a sok megalkuvást, opportunizmust, mely az egyház mai arcát annyira eltorzítja.

Annál meglepõbb, hogy már egyháziak is idegenkedve és helytelenítve nézik ezt az egyház jövõjéért folyó küzdelmet, mert áttöri azokat a kereteket, melyeket az állam az egyházzal való „jó viszony” biztosítására megszabott. S itt fölmerül a kérdés: joga van-e az egyháznak, illetve képviselõinek egyáltalán arra, hogy lemondjanak a hit terjesztésének kötelességérõl, mert az állam ezt így akarja? Szent Pál arra buzdítja Timóteust, hogy „opportune, importune” hirdesse az evangéliumot. S mi lett volna az egyházzal, ha az apostolok és az elsõ századok kereszténysége alkalmazkodtak volna a római császár ilyen irányú tilalmához? Az egyház küldetésének lényegérõl, egy alapvetõ, elemi jogáról van szó, melyet a vallásszabadság biztosításával – legalábbis papíron – a magyar alkotmány is garantál. Ahelyett, hogy ezen az alapon követelnénk az igehirdetésnek, a vallási ismeretek terjesztésének szabadságát, maholnap zavaró elemeknek érezzük azokat, akik lelkiismeretük szavát és hivatásuk legszentebb parancsát követve életüket, egészségüket, szabadságukat teszik kockára a lelkek üdvéért és az egyház jövõjéért.

f) A magyar katolikus sajtó.

Nem is régen a magyar egyház még azért harcolt, hogy a katolikus sajtót a hívek számához és igényeihez mérten ki lehessen bõvíteni. Ma már azért kell aggódni, hogy az a kevés, ami még van, ne legyen a kommunista rendszer szócsöve. Aki pl. rendszeresen olvassa az Új Embert, annak látnia kell, hogyan csúszik le lassanként a kimondott kollaboráló síkjára. A hírek kiválogatása, ezek beállítása tipikus: a nyugatról rendszerint kedvezõtlen vagy az otthoni állapotnak kedvezõ híreket hoz. A Szentatyának a kommunizmus elleni beszédét egészen elhallgatta, a zsinaton a kommunizmus elleni felszólalásokat Saád Béla „zsinat-belpolitikai” sakkhúzásnak minõsítette, mely tulajdonképpen nem a kommunizmus ellen irányult, hanem Ottavianinak és követõinek helyzetét volt hivatva gyengíteni. Otthoni viszonylatban Beresztóczy Miklóst mint a magyar egyház jövõjének nagy útépítõjét méltatta (1965. V. 30.). König bíborosnak a Szentatya nevében Mindszenty bíborosnál tett látogatásáról, a neki vitt gratulációról és ajándékokról az Új Ember nem vett tudomást, csak ennyit írt a bécsi érsek útjáról. „König Kardinális, Bécs érseke az elmúlt pénteken rövid ideig Budapesten tartózkodott, és ennek során meglátogatta Hamvas András kalocsai érseket . . . aki kivizsgálás végett a Széher úti kórházban tartózkodik.” (1965. jún. 20.)

S amit a kommunista bíróság sem mert kimondani, azt Saád Béla a hitoktatási perrõl szóló Leobeni Levél-ben (Új Ember. . .) szemrebbenés nélkül leírja: titkos hitoktatással egybekötött összeesküvésrõl van szó! Hogy az Új Ember mennyire úszik már a kommunista propaganda és mentalitás vizein, arról december 25-i számában a lengyel püspöki kar leveléhez fûzött kommentárjával tesz szomorú tanúbizonyságot: „A nemzetek közötti kiengesztelõdés és megbékélés szolgálata, írja, a világ minden katolikus püspöki karának lelkiismeretbeli kötelessége, különösen az a zsinat óta. A lengyel püspöki kar és Wyszynszki bíboros lépését is ilyesmi sugallhatta. De . . . van egy »de« is. Meg kell mindig különböztetni azt, amit szolgálni akarunk, attól, hogy miképp fogunk hozzá. A koncentrációs táborokban és a Gestapo börtöneiben lengyelek tízezrei haltak meg, köztük kétezer pap is. A bocsánatkérést ezért el lehet fogadni, de visszás, ha az áldozat nyújtja elõször jobbját!” A kat. magyar lapnak keresztény szeretete csak odáig megy, hogy a bocsánatkérést „el lehet fogadni”, de visszás számára az a speciálisan keresztény vonás, hogy az áldozat nyújtsa jobbját azok felé, akiktõl annyi bántódás érte. S vajon mit gondolt az Új Ember glosszájának írója a másnapi (dec. 26-i) Szent István-ünneprõl?

Sajnos, a sajtóval kapcsolatban is azt kell mondanunk, hogy nem minden írható a cenzúra és a külsõ nyomás terhére. Mihelics Vid azt mondta egyik bizalmas barátjának, hogy elõzetes cenzúra ma már nincsen, s az ÁEH emberei néha maguk csodálkoznak azokon a túlteljesítményeken, melyekre a kat. sajtó ragadtatja magát.

g) A Pápai Magyar Egyházi Intézet

A megállapodásnak még ez a legpozitívabb eredménye. A nyolc növendék közül 6-ról a püspöki kar is kezeskedik. Hogy a kiküldöttek között mindig lesz egy-két bizalmi a rendõrség részérõl, természetes. Ezt õk is tudják, s ennek megfelelõ a hangulat az intézetben. De szorgalmasan járnak egyetemekre, s nem térnek haza lelki és szellemi gazdagodás nélkül. A háztartást négy magyar apáca vezeti, különbözõ rendekbõl jönnek, világi ruhában járnak. Az Intézettel a római [magyar] papságnak alig van kapcsolata. Nem a tanuló papokkal szembeni elfogultság, hanem a környezet miatt, melyben az intézet él. Õk sem keresnek kapcsolatot velünk, úgyhogy egy alapjában véve szomorú kettéosztottságban élünk, melyben a sátánnak több az öröme, mint a közös Atyának.

Sok bonyodalmat okozott az intézet anyagi fenntartása. Alighogy átvették, nagy restaurálásba fogtak, új bútorokat hoztak Pestrõl, s a végén az 560 000 forintos költségbõl az állam csak 120 000 forintot vállalt, a többit áthárította a püspökökre. Ennek magyarázata, hogy Hamvas Endre kalocsai érsek, mint a püspöki konferencia elnöke, a Szentszék háta mögött megállapodást kötött az állammal, mely szerint az állam csak 120 000 forinttal járul hozzá a költségekhez, a fenntartáshoz, a többirõl a püspöki kar gondoskodik. Mivel a püspökök nem tudnak külföldre küldeni pénzt, itt próbáltak szerezni. Hogy ennek mi lett az eredménye, nem tudom. A németek háromszor elutasították a kérést, végül talán mégis adnak 6 ösztöndíjat, de nem az Intézetnek, hanem a szemináriumok kongregációjának, hogy ossza ki legjobb lelkiismerete szerint. A dolog annyiban érint minket, hogy amikor már nem volt remény külföldi segélyre, a püspökök a Mihalik-alapítvány⁷ kamatait kérték a Szentszéktõl, ami 33 000 USD. Ugyanezt kértük mi is egy új ház építésére. Még nincsen végleges döntés az ügyben. Amit mi a dologban hibáztatunk, az az, hogy miért nem nyilvánította a Szentszék hatálytalannak Hamvas megállapodását, s miért nem sürgette Mons. Casaroli a vállalt kötelezettségek teljesítését a magyar kormánynál? Hogy van magyar eredetû pénz egy vatikáni kontón, az még nem mentesíthet ilyen kötelesség alól.

h) Magyar püspökök Rómában – Hozzájuk való viszonyunk.

A tavalyi, úgynevezett zsinati delegációból hiányzott Szabó Imre c. püspök egészségi okokból és Legányi Norbert pannonhalmi fõapát, akit büntetésjelleggel tartottak otthon, mert nem sikerült Békés Gellértet a Katolikus Szemle feladására bírnia. Új volt Dudás püspök Rómában. A kíséret a tavalyi volt: Vitányi György és Ákos Géza, valamint a kalocsai irodaigazgató, Kovács Géza. Kovács Sándor kivételével a Domus Mariae-ben voltak elszállásolva.

A magyar püspöki „delegáció” zsinati szereplése gyenge volt. Hamvas hozzászólása kútbaesett, mert otthon felejtette a szöveget (ennek folyományai: autóval menni érte; Döpfnernél intervenció, hogy a vita lezárása után mégis elmondhassa még, Döpfner elutasítása: Quatsch!). Brezanóczy a háború és béke kérdéseihez szólt hozzá, s javasolta egy központi béketanács létesítését, mely felvenné a kapcsolatokat az összes hasonló célú szervezetekkel – nyilván a magyar békemozgalommal is. Bánk József hozzászólását Ijjas olvasta fel (kispapok nevelése, papi schema), Cserháti írásban adott be hozzászólást ugyancsak a papi schemához.

Élénkebb volt a magyar püspökök társadalmi szereplése. Fogadásokon, ebédeken találkoztak idegen püspöki karok képviselõivel. A brazilok még Magyarországra is terveztek kirándulást, melyet azonban végül is lemondtak, mert féltek az otthoni visszhangjától. A vendéglátásokban a magyar követség is kivette részét, demonstrálva ezzel a külföld felé a jó viszonyt a magyar állam és egyház között. A Falconieri-palotában rendezett fogadást az egység jegyében a magyar követség és a pápai egyházi intézet együttesen rendezte: Az emigráció részérõl jelen volt Rákos Rajmund, ‘Sigmond Rajmond dominikánus és Juhar József. Annál többen voltak a külföldiek: három bíboros (König, Duval, a lyoni kardinális) és vagy 40 érsek és püspök. Az elõkészítésben a magyar püspökök tevékenyen részt vettek, hordták a meghívókat a zsinat aulájában, kidomborítva ezzel a fogadás egyházias jellegét. (Bengsch berlini érsek: Tudom, hogy ez maguknak kötelessége, s annyi jó pontot kapnak, ahány püspököt és kardinálist tudnak felvonultatni. Tõlem nem várhatja, hogy a meghívást elfogadjam!)

Hogy mennyiben vált ez az érintkezés a magyar egyház igazi javára, nehéz ítéletet mondani. Félek azonban, hogy az idegen püspökök túlságosan kedvezõ színben látják a magyar egyházat s a kommunista egyházpolitikát.

A püspökökhöz való viszonyunk évrõl évre romlott. A püspökök környezete miatt (azonnal ott voltak a békepapok, leültek s várták a beszélgetést) a Domus Mariae-be nem mentünk. Ha kívánták, vagy eljöttek hozzánk, vagy másutt találkoztunk velük. Érintkezésünket a kommunista követ sem nézte jó szemmel. Ezek azonban csak külsõ okok voltak. Sokkal jelentõsebb azonban az a gondolkozási, mentalitásbeli szakadék, mely egyre mélyebb lett közöttünk, minél tovább tartott a zsinat. Nem vagyok híve annak, hogy a püspöki tekintélyt az újságokban nyilatkoztassam vagy suttogó propagandával levezessem. . .⁸ Nem hagyhattuk szó nélkül azokat az eseményeket, melyek az utolsó év folyamán otthon történtek, s melyekrõl elõadásom elsõ felében szólottam. Udvariasan és négyszemközt, de határozottan rámutattunk azokra a súlyos hibákra, melyek a püspöki kar lelkiismeretét terhelik, s melyek nemcsak az egyház jelenét rontják, hanem jövõbeni reputációját is veszélyeztetik. Voltak, akik magyarázatokkal éltek, volt, aki nagyon érzékenyen reagált, megszakította a kapcsolatot, s nem is késlekedett idegen püspököknek is elpanaszolni, hogy mi nem értjük meg õket, mi nem szeretjük õket, megvetjük és árulónak tartjuk õket. Útjukon hazafelé Bécsben is keserûen panaszkodtak. Ha visszagondolok ezekre az eszmecserékre, nincs mivel vádolnom magamat, még a módot illetõen sem. Talán utoljára találkoztunk velük. Valakinek rá kellett mutatnia a tényleges hibákra, nem a negatív kritika, hanem a jövõbeni változtatás érdekében. Maga a tény, hogy így szétéljük (?) magunkat, õszinte sajnálattal tölt el, mert tovább aprózza, szaggatja az amúgy is szétesett, ellentétekkel, nézeteltérésekkel megterhelt szegény magyar egyházat.

Jegyzetek

^* Mons. Zágon József  (1919–1975), a Szentszék szolgálatában álló, Rómában élõ pápai prelátus ezt az elõadást  magyar papok bécsi összejövetelén 1965-ben tartotta. Nyomtatásban még nem jelent meg.

¹ Innen a 3/b pontig Zágon kézírása.

² Eddig a kézírás.

³ Kézírásos betoldás.

⁴ Eddig a betoldás.

⁵ Ti. hogy az új püspökök az Opus Pacis elnökségébe kerültek.

⁶ Ezek az idézetek az elõadás kéziratában nem szerepelnek.

⁷ Talán Mihalik Imre (1920–1995) alapításáról van szó?! Az esztergomi fõegyházmegye papja volt, aki élete utolsó 32 évét Németországban és fõleg az Egyesült Államokban élte.

⁸A margón a kézírás olvashatatlan.

Deus caritas est (15. pont)

A „felebarát” fogalma egyetemessé válik, mégis konkrét marad. Annak ellenére, hogy minden emberre kiterjed, nem egy kötelezettségek nélküli „távszeretet” kifejezõje, hanem itt és most gyakorlati beavatkozásomat követeli. Az Egyház feladata marad, hogy e távoli és közeli pontok összekapcsolását mindig újra értelmezze tagjai gyakorlati életében. S végezetül hangsúlyozottan kell említenünk az utolsó ítélet nagy példázatát (vö. Mt 25,31–46), amikor a szeretet válik egy-egy emberi élet értéke vagy értéktelensége fölötti végsõ ítélet mércéjévé. Jézus azonosítja magát a szükséget szenvedõkkel: az éhezõkkel, a szomjazókkal, az idegenekkel, a ruhátlanokkal, a betegekkel és a foglyokkal. „Amit egynek a legkisebb testvéreim közül tettetek, nekem tettétek.” (Mt 25,40.) Az isten- és felebaráti szeretet összeolvad; a legkisebbekben magával Jézussal és Jézusban Istennel találkozunk.

Szabó Csaba

MESTER MARGIT MÁRIA ÉS AZ UNUM

A múlt század harmincas éveinek katolikus kiteljesedésével párhuzamosan a katolikus egyház – a történeti egyházakkal egyetemben – élvezte az ország vezetõinek támogatását, ugyanakkor az egyház is közremûködött az államhatalom erõsítésében. A gyakori, több ezer embert megmozgató körmeneteken a korszak politikusai is részt vettek, jelezve az egyház és a politika szoros kapcsolatát. Az egyházak aktivitása mellett a világháború és az azt követõ proletárdiktatúra, a felgyorsult mûszaki, ipari fejlõdés, a társadalom széles rétegeinek eddig nem tapasztalt mozgása, a viszonylag új keletû eszmék gyors elterjedése is hozzájárult a hitélet élénküléséhez. Lényegében az új korszak, az iparosodott 20. század kihívásaira adott válaszként értelmezhetõ az emberek intenzív hit- és valláskeresése. A szerzetesek és szerzetesnõk száma évrõl évre emelkedett az új fogadalmasokkal. A régi rendek, társaságok virágzása mellett újabb és újabb közösségek alakultak.

A 20. század elsõ felében az új alapítású rendek sorából kiemelkedik a magyar Unum Sanctissimae Trinitatis Társaság, a köznyelvben csak UNUM-ként emlegetett társaság. Mester Margit Mária alapította Csávossy Elemér jezsuita atya segítségével 1938-ban.

Mester Margit¹ 1906. december 10-én született a Tolna megyei Tamásiban dr. Mester József és Madarász Margit második gyermekeként. Bátyja két és fél éves volt Margit születésekor, késõbb még egy öccse és egy húga született. Édesapja királyi közjegyzõ volt, a család jó anyagi körülményekkel rendelkezett. Az anya a gyermekek nevelése mellett társadalmi helyzetébõl adódóan aktív karitatív tevékenységet folytatott. A gyerekek nyugodt családi légkörben, buzgó vallásosságban nevelkedtek. Tamásiban iskoláit jó eredménnyel végezte, németül az anyanyelvi nevelõnõtõl tanult. A középiskola elsõ osztályát a budapesti Sacré Coeur intézet² magántanulójaként végezte. Csak a második évben, 1917-ben költözött be az internátusba, ahol hét évig élt. A szülõi háztól való elszakadást nehezen viselte, nem tudta megszokni az intézet és az internátus légkörét. Nem a leánygimnáziumot, hanem a polgárit végezte el, majd pedig a Sacré Coeur négyéves nyelvmesteri képzését. A német nyelv alapjait már Tamásiban elsajátította, az intézetben pedig megtanult franciául és angolul. A nyelvek ismerete mellett a speciális képzés különösen széles körû mûveltséget biztosított Margitnak. Az érettségi vizsgát csak a harmincas évek elején tette le.

Édesapja 1919-ben váratlan betegségben elhunyt. Margit ettõl kezdve még komolyabb lett az iskolában. Természetesen fel sem merült még, hogy apáca lesz késõbb. Szeretett táncolni, jó kapcsolata volt iskolatársaival, bár érettebbnek, felnõttebbnek tûnt náluk.

A család 1921-ben Tamásiból Abonyba költözött, ahol özvegy édesanyjának testvére szolgabíró volt. Abonyban ismerkedett meg Margit egy fiatalemberrel, akivel, miután Margit betöltötte 17. életévét, felvetõdött, hogy összeházasodnának. A férfi azonban evangélikus volt, és bár hajlandó lett volna reverzálist adni (hozzájárulni, hogy születendõ gyermekeik katolikusok legyenek, és hitvese szabadon gyakorolhassa vallását), Margit elhárította a leánykérést. Élete egyik legnehezebb döntését hozta meg, hiszen a földi szeretetet utasította el. A polgári utolsó évében egy földbirtokos család vendégeként összeismerkedett egy gazdatiszttel, aki rövid ismeretség után megkérte a fiatal leány kezét. Margit elmagyarázta ugyan neki, hogy egyáltalán nem akar férjhez menni, de a depresszióra hajlamos férfi összetört, és fõbe lõtte magát. Mindezek az események, kezdve az édesapa korai halálával, majd a két szerencsétlen kérõvel, valamiféle próbatételt jelenthettek Margit számára. Mint amikor az Úr megengedte a sátánnak, hogy sorscsapások sorozatával ingassa meg Jób hitét, hûségét. Az ószövetségi történet tanulsága, hogy az embernek nem kell megítélnie az isteni akaratot. Mester Margit is hittel viselte el a fiatalon megélt tragédiákat, bár a Krisztus-követõ elhatározás ekkor még nem érett meg benne.

A polgári befejezésekor (1924) Margit édesanyja és testvérei már Pesten (elõbb a Mária utcában, majd az Üllõi úton) laktak, elég nehéz anyagi körülmények közepette. Bár több kérõje is akadt Margitnak, mindegyiket elutasította. Fontos momentumok alakították Mester Margit életét ebben az idõszakban. A gyermekkortól kezdve buzgó vallásos nevelés, az odaadó szülõi és testvéri szeretet biztos hátteret jelentettek a kislánynak. Nehezen viselte az internátus zártságát, maga is zárkózottabbá vált. A nõkorba érõ Margitnak komoly tragédiákat kellett feldolgoznia. A munkába vetette magát, hogy miközben édesanyjáért, testvéreiért dolgozik, értük áldozatot hoz, megtalálja bensõ nyugalmát. A lelki érésnek ebben a szakaszában jutott el oda, hogy a Gondviselõbe vetett hit már megkérdõjelezhetetlenné vált számára, sõt a Krisztussal és szenvedéseivel való azonosulás lett a célja.

1927-ben találkozott elsõ alkalommal a jezsuita Csávossy Elemér³ atyával, aki nagy hatással volt Margit életére. Õ ajánlotta a fiatal leánynak, hogy amennyiben komolyan gondolja Krisztus követését, lépjen be a vizitációs⁴ nõvérek közé Érden. Rokonai ellenezték elhatározását, ennek ellenére Margit az érdi közösség tagja lett. A zárda magányában jött rá, hogy õ az imádkozáson, a szemlélõdõ életen túl vágyik a cselekvõ, tevékeny életre is. 1929 januárjában azzal a szándékkal utazott haza édesanyjához, hogy vissza fog térni Érdre. Elhatározását azonban komoly betegsége, tüdõcsúcshurutja miatt nem tudta megvalósítani. Felgyógyulása után Páter Csávossy Elemér a modernebb szellemû népleányokat⁵ ajánlotta Margitnak mint lelki közösséget. Csaknem másfél évet töltött a népleányok közt, de egyértelmû volt számára, hogy más utat kell keresnie. A Magánalkalmazottak Biztosító Intézeténél tisztviselõi munkát vállalt, miközben a Sacré-Coeur intézethez tartozó Sophianumban magánúton elvégezte a gimnáziumot, és érettségi vizsgát tett (1932–1935).

Ezek az évek a keresés éveinek tekinthetõk. A két sikertelen kísérlet a vizitációban és a népleányok között sem másították meg elhatározását, hogy rátaláljon a Gondviselõ által számára kijelölt útra. Csávossy atya már korábban is javasolta neki, hogy amennyiben nem talál olyan szerzetes intézményt, amely megfelelne neki, akkor alapítson egyet. Ezt a lehetõséget azonban Margit alázattal elhárította.

1934 szeptemberében Parádon pihent. Sokat imádkozott, elmélkedett. Üdülésérõl úgy tért haza, hogy megfogalmazódott benne egy kis közösség alapításának gondolata. Páter Csávossy segítségével Margit kidolgozta a társaság számára az alapszabályt. Az elsõ tagok 1936. július 2-án az érdi vizitációs nõvérek kápolnájában ígéretet tettek arra, hogy az Unum szellemében fognak élni. A kis közösség fõnöknõjévé 1937. február 2-án választották meg Margitot, aki május 23-án, Szentháromság vasárnapján, örök fogadalommal kötelezte el magát az Unum eszméjéhez, és hûséget fogadott, hogy az eszme szerint rendezi be életét. Az Unum Sanctissimae Trinitatis Társaság (Unum Sanctissimae Trinitatis Societas Vitae Apostolicae ~ UST) egyházi jóváhagyását 1938. szeptember 15-én Glattfelder Gyula⁶ csanádi megyéspüspök adta meg. Az Unum Társaság lelkiségének szentírási alapjai voltak. Jézus búcsúbeszédében: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja õt, hozzá megyünk, és benne fogunk lakni.”⁷ Jézus fõpapi imájában pedig: „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy, s én benned, úgy legyenek õk is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.”⁸

Az alapítók szándéka szerint⁹ az Unum célja az isteni kegyelem által az emberekben élõ Szentháromság imádása, tisztelete és a benne való egység tudatos megélése. A tagok lelkiségükben Loyolai Szent Ignác aszkézisét követték. Ugyanakkor nem elégedtek meg a mély imaélettel és az apostoli buzgósággal. Cselekvõn támogatni kívántak mindent, ami elõsegítette az emberek lelkében élõ istenhit kiteljesedését, imádását és a Krisztusban való egységesülést. Az elsõ Unum-tagok Budapesten a Csaba utca 12. számú házban kibéreltek egy kis lakást, és ott éltek közösségben. Lehetõség nyílt számukra, hogy Szegeden egy óvodát vezessenek, ki is dolgoztak egy tervezetet, de az épület csak három év múlva, 1941-ben készült el. Közben már 1940-ben az Unum-testvérek meghívást kaptak Kassára, hogy a város Hernádon túli elhanyagolt nyomornegyedében, a „Dzsungelben” egy óvodát mûködtessenek. Létre is hozták a napközi otthont Vilkovszky Armandné alapítványából, aki magáévá tette az Unum ügyét. Az egyetlen terem vasárnaponként kápolna gyanánt szolgált, Páter Csávossy misézett benne. A hét többi napján a telepi kisgyermekeket gondozták a testvérek az óvodában. Csávossy atya Mester Margit segítségével nagyböjt idején missziót folytatott a „Dzsungelben”, aminek hamarosan megváltozott a neve, az önzetlen apostoli munka hatására ,,Jézus Szíve-telep”-nek hívták.

1941-tõl Szegeden is megkezdõdött a munka. A két óvoda, a két Unum-ház Kassán és Szegeden biztató jövõt jelentettek annak ellenére is, hogy hamarosan Magyarország is belépett a II. világháborúba Németország oldalán. A háborús évek, a gyakori anyagi gondok ellenére is fejlõdött az Unum. Mind nagyobb ismertségre, társadalmi kapcsolatokra, megbecsülésre tettek szert a testvérek. Létrehozták a noviciátust, kialakították annak rendjét: szabálymagyarázat, elmélkedés, rózsafüzér-imádkozás, lelkiismeret-vizsgálat naponta két alkalommal, hittanórák, lelki olvasás, szentséglátogatás és kemény munka az óvodákban.

Már a háború végén kapta az Unum a harmadik lehetõséget, amikor az abonyi plébános egyházközségi apostoli munkára (beteglátogatás, hitoktatás) hívta meg az Unumot a községbe. Ekkor már állandósultak a bombatámadások a magyar városok ellen, a frontvonal is egyre közeledett. Mester Margit Mária felköltözött Pestre húgához, hogy a fõvárosból jobban tudja tartani a kapcsolatot a három Unum-házzal. Hamarosan megérkeztek a szegedi testvérek is.

Mester Margit 1944 decemberében több Unum-nõvérrel együtt a Sacré Coeur-apácák zugligeti Szent József-villájában töltötte a lelkigyakorlatot. Ott érte õket az oroszok bevonulása karácsony napján. A villában közel száz apáca és nõvér húzódott meg a fõváros ostromakor. A harcok lezárultával sem lehetett azonnal közlekedni a városban. Csak 1945. február közepén sikerült Margit anyának átjutnia Pestre, hogy húga lakásán felkeresse a többi Unum-testvéreket.

A háború után az Unum újraépítkezése következett. Kassáról 1945 márciusában végleg el kellett jönniük a testvéreknek. Maradt az abonyi és a szegedi ház. Páter Csávossy 1945. február 21-én Mester Margittal együtt elindult Szegedre, hogy tájékozódjanak az ottani helyzetrõl. Hat nap múlva érkeztek meg arra a hírre, hogy az Unum óvodáját a város másnak akarja kiutalni. Az épületet sikerült megmenteni, hamarosan beköltöztek a testvérek is. Abonyban az Unum-ház megsérült a háború idején. Az ottani testvér a front átvonulását különbözõ családoknál vészelte át. Az épületet hamarosan helyreállították, Cselényi József plébános 1945. július 2-án felszentelte a Szívek Királynõje-kápolnát.

A háborút követõ lelki szegénység miatt sokan keresték Isten követésének útjait. Az Unum Társaságba is többen jelentkeztek. A novíciáknak nem volt elég hely, ezért Mester Margit Mária Budapesten a Gugger-hegy (ma Látó-hegy) oldalán fekvõ Vöröstorony utca 31. szám alatt kibérelt egy családi házat. Kápolnát is berendezett, amelyet július 31-én P. Csávossy szentelt fel. Ide jártak misére a környék hívei. Közben, 1945. július 17-én Margit Mária anya megkapta az esztergomi fõegyházmegye jóváhagyását az Unum Társaság számára.

A világháborút követõ szûkös esztendõk ellenére az Unum szép lassan gyarapodott. Abonyban kicsinek bizonyult az elsõ, háború alatt használt ház, ezért 1947-ben bérbe vettek a testvérek egy nemesi kúriát, amihez szép kert is tartozott. Az 1948-as év politikai eseményei hatással voltak az Unum életére is. Elõbb a szegedi óvodát államosították, majd az abonyi ingatlant. A testvérek kenyér és fedél nélkül maradtak volna, ha a hívek nem gondoskodnak róluk. Ezekben az idõkben Mester Margit Mária lelki élete új tulajdonságokkal gazdagodott. Minden nehézség boldogsággal töltötte el, hiszen Isten akaratának megnyilvánulását látta benne. „Igazán sérelmes volna a mennyei Atyára nézve, ha nem hagyatkoznánk rá egészen. Mert ez azt jelentené, hogy Õ nem tudja megoldani a dolgot.”¹⁰ Eddig is az Unumért és a testvérekért élt, de kiteljesedett benne a végtelen szeretet: „Csak egyetlen ambícióm van: szeretni. Majd megreped a szívem, semmi más nem érdekel, csak a szeretet.”¹¹

A politikai életben idõközben a kommunista párt ragadta magához a hatalmat, és megkezdte a totális diktatúra kiépítését. Az ateista pártállammal szemben már csak egyedül a katolikus egyház emelte fel szavát. Mindszenty József esztergomi érseket bebörtönözték, a katolikus egyház egyelõre mégsem volt hajlandó magát alávetni az államnak. A nehézségek ellenére Mester Margit Mária és az unumosok nem vettek tudomást a külsõ körülmények megváltozásáról. Kétségkívül beszûkült az élettér számukra is, de alkalmazkodtak, és megtalálták lelki békéjüket az imádkozásban, a szentáldozásban, az elmélkedésben és gyermekek híján a felnõttekkel történõ foglalkozásokban. Hamvas Endre csanádi megyéspüspök 1949. december 18-án jóváhagyta a társaság elsõ konstitúcióját. 1950. május 18-án másodszor választották meg a testvérek Mester Margit Máriát az Unum általános fõnöknõjévé. Ekkor már napirenden volt a szerzetesrendek felszámolása. A szegedi házukból 1950. június 10-én, a Gugger-hegyrõl július 5-én, Abonyból pedig szeptember 7-én ûzték ki a testvéreket.¹² A szétszóratás után a testvérek munkát vállaltak: ismerõs családoknál háztartási állást kaptak, villamoskalauzként, számlaleolvasóként dolgoztak. Mester Margit a Gugger-hegyen egy családnál egy kis kamrában kapott szállást. Ekkor írta talán egész élete legszemélyesebb, legmélyebb szeretetrõl tanúskodó mûvét, a „Parányi Máriáról”.¹³ Szüksége is volt erre a lelki felkészülésre az elõtte álló események miatt.

A Magyar Dolgozók Pártja szûk körû testülete, a Titkárság 1951. május 4-én tárgyalta az egyházpolitika módosításáról készült bizalmas tervezetet.¹⁴ Ennek lényege, hogy egy új koncepciós perben a magyar katolikus egyház akkori vezetõjét, Grõsz József kalocsai érseket el kellett ítélni. A Grõsz-per elõkészítése, az ahhoz szükséges személyek õrizetbe vétele 1950 õszén, október utolsó napjaiban kezdõdött el. Eleinte egymástól teljesen független eseményeket vizsgált az államvédelem, majd az egyes ügyeket eleve koncepciózusan egymás mellé illesztették, összefûzték. Akárcsak egy hagymánál, a külsõ rétegek lebontása után egyre közelebb kerültek a maghoz. Az elsõ letartóztatásokat újabbak követték, mindig újabb személyek kerültek az államvédelem látókörébe. Az alapkoncepciónak megfelelõen nemcsak azokat tartóztatták le, akiket közvetlenül Grõsz Józseffel együtt akartak elítélni. A per, és még inkább a vizsgálat lehetõséget nyújtott számukra, hogy széles körbõl merítsenek a potenciális vádlottak és tanúk személyét illetõen. A különbözõ szálakat a Grõsz-ügyben 1951 tavaszán fonták össze egy koncepciós üggyé.

A jezsuita rendet – mint a legszervezettebb szerzetesrendet – különösen figyelemmel kísérte az ÁVH. Tisztában voltak a rendtagok illegális tevékenységével, állandóan figyelték kapcsolataikat, mozgásukat.¹⁵

Páter Csávossy, aki idõközben a magyar jezsuiták rendfõnöke lett, illegalitásból kormányozta a szétszórt rendtartományt. Senki sem ismerte tartózkodási helyét, csak az összekötõ, aki hozta-vitte a postát és az üzeneteket. Elõzetes megállapodás szerint más és más helyen látogatási és megbeszélési órákat is biztosított szerzetestársainak.

1951 elején többször is figyelmeztették P. Csávossyt, hogy vigyázzon, mert elfogatására készülnek. Május elején üzenetet kapott, hogy Hamvas Endre püspök május 7-én délután 4 órakor a budai Úri utcai érseki lakásban szeretne vele beszélni. Alig hagyta el a rejtekhelyét, amikor az utcán egy férfi határozottan mellé lépett, majd egy odahajtó autóba tuszkolta. Csak két hétre elfogatása után találta ki elõadója szavaiból, hogy a Fõ utcán van az Államvédelmi Hatóság börtönében.¹⁶

Mester Margittól azzal búcsúzott el Csávossy atya, hogy háromnegyed nyolckor otthon lesz. Mivel sohasem szokott késni, Margit azonnal tudta, amikor nem érkezett haza, hogy valami baj történt. Biztosra vette, hogy elfogták. Az esti órákban megjelent a háznál 6-8 ember, Margit tudta, hogy érte jöttek. A hátsó ajtón ugyan még elmenekülhetett volna, de inkább bevárta az ÁVH-sokat. ,,Nem kívántam semmi mást, mint menni a Golgota felé azzal és azokkal, akik lelkemhez legközelebb állnak. Meg voltam ugyanis akkor gyõzõdve, hogy mindketten és még többen a kezükbe kerülnek” – írta késõbb.¹⁷

Kétségtelen, hogy Mester Margit Mária abban az órában, amíg Csávossy atyára várt, ugyanazt élhette meg, mint Krisztus a Getszemáni-kertben. Amint Jézus, õ sem tolta el magától a kelyhet, amit az Úr szánt neki. Vállalta a lefogatást, a kihallgatásokat, a megaláztatásokat, az ítéletet. Valamiféle megnyugvást, örömöt is érzett, amiért osztozhatott Jézus Krisztus sorsában. A konstruált vallomási jegyzõkönyvek nem árulnak el semmit Mester Margit Mária lelkiállapotáról. Tulajdonképpen az õ elfogatása és elítélése nem volt olyan fontos az államvédelem számára. Csávossy Ele-mérre a Grõsz-ügyben számítottak. Azt remélték, hogy a jezsuita rendfõnököt fel tudják használni a kalocsai érsek elleni perben, de ha mégsem, akkor is le tudják fejezni az illegális jezsuita rendet. Mester Margitra a Csávossy Elemér ellen tervezett eljárásban volt szükség. A letartóztatások idején természetesen azt még nem döntötték el, hogy kire milyen szerepet osztanak, sõt még azt sem, hogy milyen színjátékban. A több száz lefogott kihallgatásai során elmondott rész- és egész információkból állítottak össze az ÁVH szakemberei újabb történeteket, koncepciókat. Ezekben mindig van valóságelem, csak úgy vannak összeszerkesztve, hogy egy új, hamis ügy keletkezik. Az ügyeket késõbb szabadon lehetett keverni, vegyíteni. A fõperben elítélték azokat a személyeket, illetve azon csoportok tagjait, akik kompromittálására leginkább szükség volt. A nyilvános fõpert követõ mellékperekben, zárt tárgyalásokon ítélték el azokat, akiket csak egyszerûen félre akartak állítani, el akartak tüntetni, illetve mindazokat, akiket mint tanúkat korábban felhasználtak a kihallgatások, perek során. Mai ismereteink szerint a Grõsz-pernek legalább 24 mellékpere volt, amelyekben több mint kétszáz elítélt adata ismert. A 17 kivégzett mellett tízéves vagy azon felüli büntetést kapott ötvenöt fõ, az elítéltek egyharmada rendkívül súlyos ítéletben részesült. Nagyságrendjét tekintve a Grõsz József kalocsai érsek pere és a hozzá holdudvarként kapcsolódó mellékperek együttese volt az egyik legnagyobb törvénysértés Magyarországon a rendszerváltozást megelõzõ 40 évben.¹⁸

Páter Csávossy az elfogatása utáni napokban az egyik kihallgatása alkalmával megpillantotta elõadója asztalán azt a kis földgömböt, amelyet Mester Margit Mária mindig magánál hordott az egész világ, minden lélek jelképeként, mint lelki anyjuk szívében hordozza õket. Errõl tudta, hogy Mester Margitot is letartóztatta az ÁVH.

Csávossy Elemér 1951. május 7-i letartóztatását nyolc hónapi vizsgálati fogság (részben magánzárka) követte. Jónás Béla bíró 1952. január 16-án zárt tárgyaláson hirdette ki az ítéletet Csávossy atya ügyében: hét és fél év börtön mellett teljes vagyonelkobzásra és tíz év közügyektõl történõ eltiltással sújtották az egykori jezsuita provinciálist.¹⁹ 1956-ban szabadult Vácról, Pannonhalmán telepedett le az akkor 73 éves jezsuita atya. Ugyanott halt meg 1972-ben 89 éves korában.

Mester Margit esetében hamarabb lezárult a vizsgálati szakasz, mint Csávossy atya esetében: Lázár Miklós tanácsvezetõ bíró elnökletével a Budapesti Megyei Bíróságon 1951. szeptember 26-án a nyilvánosság kizárása mellett hirdettek ítéletet. Mester Margit elsõrendû vádlottat fõbüntetésként öt év börtönre, mellékbüntetésként teljes vagyonelkobzásra és tíz év közügyektõl történõ eltiltásra ítélték a köznyelv szerint „hóhértörvénynek” nevezett 1946. évi VII. törvénycikk (demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben tevékeny részvétel) alapján.²⁰ Ugyancsak Mester Margit perében ítélték el a fõnöknõnek és Csávossy atyának szállást adó Kapronyi Ferencet, aki elsõ fokon öt évet kapott, amit a Legfelsõbb Bíróság három évre csökkentett. A perben harmadrendû vádlott Kontra Évát a Páter Csávossy és a jezsuita szerzetesek közötti illegális levelezés bonyolításáért, kézbesítésért elsõ fokon négy és fél évre, végül jogerõsen három és fél évre ítéltek. A negyedrendû Miklós János jezsuita továbbította Csávossy atya leveleit az olasz nagykövetségre, és onnan Rómába. A Vatikánból érkezõ leveleket a követségen felvette, és azokat átadta Páter Csávossynak. Miklós János õrizte a provinciális megbízásából a jezsuita rend iratait és vagyontárgyait. Letartóztatásakor felhalmozott élelmiszereket, ruhaszövetet találtak lakásán, illetve ismerõseinél. Mindezekért a bûnökért hat év börtönbüntetésre ítélték elsõ fokon, amit a Legfelsõbb Bíróság öt évre szállított le.²¹

Kevés adat található arra vonatkozóan, hogyan viselkedett Mester Margit letartóztatása után az ÁVH fogságában. Más, nagyobb horderejû perek esetében jóval több irat maradt fenn a vizsgálati szakaszból. Sajnálatos módon nem állnak rendelkezésre fogdajelentések, amelyek torzításaik ellenére is viszonylag árnyalt képet adnak a fogoly személyiségérõl, hangulatáról.

Visszaemlékezésében²² Mester Margit nem írt olyanfokú embertelen bánásmódról, ami az ötvenes évek ávós világában közismert volt. Nem biztos, hogy valóban nem volt része a fizikai, szellemi gyötrésben, de amint Jézus a Koponyák hegyén a keresztfán Istentõl kért irgalmat az õt gyötrõk számára,²³ úgy Mester Margit is megbocsátott az ellene vétkezõknek. Sõt örömmel töltötte el a Krisztus sorsában való részesülés: „egy fénysugár járta át a szívemet, és ráébredtem a boldogságra, hogy a vágyam teljesült . . . felkerülök Jézussal a Kálváriára. Boldogságom és hálám csókját leheltem a zárkám falára, és elmondtam a magnificatot.”²⁴ A visszaemlékezésben valóban rövid tárgyilagossággal idézte fel a Markóban történt eseményeket, de a sorok között megtalálni az éjszakai kihallgatások, a fáradtság és megaláztatás, a kísértés pillanatait.

Két héttel az elsõ fokú ítélet kihirdetése után Mester Margitot áthelyezték a Markóból a Gyûjtõfogházba, ahonnan 1952 májusában – már egy évi rabság után – Kalocsára került a börtönbe.

Kalocsán töltötte ki az utolsó napig ítéletét: letartóztatását követõen pontosan öt év múlva 1956. május 7-én szabadult. A börtönben töltött idõrõl olyan emlékek maradtak hátra, amelyek akár mûvelõdéstörténeti és irodalomtörténeti érdeklõdésre is számot tarthatnak: Mester Margit Mária börtönlevelei.²⁵ Az elsõ rövid levelet egy héttel Kalocsára kerülése után írta a testvéreknek az Országos Börtön Zárkaosztályáról az I. emeleti 76-os cellából. Gyakorlatilag kéthavonta lehetett 32 soros levelet váltani, de aki a börtön varrodájában a normát túlteljesítette, soron kívül is írhatott. A leveleket elküldés elõtt ellenõrizték, ezért nem lehetett mindenrõl nyíltan írni. Mester Margit kialakított egy sajátos virágnyelvet, aminek segítségével el tudta érni azokat is, akiket nem volt szabad értesíteni, illetve közölni tudta mindazt, amit egyébként tiltottak. Csávossy Elemért például Berta nénémnek, a jezsuita Petruch Antalt²⁶ pedig Toncsi néninek, néha Jó-nak és Magdának, saját magát általában Kis Máriának, vagy Flórinak hívja. Egy jellemzõ példa: „Máriáról jut eszembe drága Berta néném. Jó azt mondta, hogy az atyafiai most betegségében jól bánnak vele. Hát alig hihetem. K. Mária mesélte, hogy valamikor vele töltött egy nyarat náluk, de se éjjele, se nappala nem volt zaklatásoktól. Berta n. miatt. Persze, akit K. Mária szeret, az meg van szeretve, és õt ugyan nem zavarták meg Berta néniékkel kapcsolatban.” (1952. szeptember 23.) A levélcenzornak semmitmondó családi történet elevenedett meg a sorokban, valójában fontos információkat tartalmaz a levélrészlet: Mester Margit Páter Petruchtól úgy tudja, hogy Csávossy atyával jól bánnak a börtönben. Korábban egy nyáron (1951 májusától) együtt voltak az ÁVH-n, és folyamatosan vallatták Csávossy Elemérrel kapcsolatban, de semmit sem vallott.

Belsõ, lelki életérõl is hírt tudott adni ezzel a módszerrel: „Lassan felérek a Golgotám tetejére, s onnan? . . . Ó minden lehetõséget elfogadtam! . . . De az is lehet, hogy nemsokára veletek leszek.” (1953. március 3.) Megnyugvással fogadja, hogy esetleg meghalhat a börtönben, de elõfordulhat, hogy hamarosan kiszabadul, talán április 4-re, a „felszabadulás ünnepére” kihirdetendõ amnesztiában bízott.

Gyakran foglalkozott leveleiben a vele együtt elítéltekkel: „Mi van Francival? Még mindig olyan rossz levélíró? És régi munkáját végzi még? A gyermekei? – a kis Terka – megnõttek ugye? Csak egészséges legyen. Olyan szívesen átvállaltam volna betegségét, de hiába, nem lehetett. Nusit, ha látjátok, szeretettel üdvözlöm. Tudom sok gondja van; kár, hogy az ura olyan volt, mint Piri, az volt ott a legnagyobb baj.” (1953. április 8-9.) Mester Margit a miatta letartóztatott és elítélt Kapronyi Ferenc felõl érdeklõdik. Börtönben van-e, és még mindig nem írhat? Kapronyiéknak több gyermekük is volt, a legkisebb már azután született meg, amikor az édesapát letartóztatták. A levél Unum-tagokra hivatkozó szójátékkal utal a család problémáira.

Leveleiben csaknem minden alkalommal megemlékezett Unum-testvéreirõl, illetve olyan eseményekrõl, amikor a diktatúra idején a mûködési engedélytõl megfosztott illegális Unumban örökfogadalomra került sor, mint például 1953 nagypéntekén, amikor is három testvér tett örökfogadalmat: „Babáék esküvõjére nagyon-nagyon odagondoltam, és iparkodtam aláépíteni az õ boldogságukat az én áldozatommal. Mert mély ám az, akár a feneketlen tenger.” (1953. április 8-9.)

Különös volt az a viszonyulás, amit az emberek Mester Margittal szemben tanúsítottak: „Azt mondják, Flórit a munkahelyén is mindenki szereti, társnõi mind megbecsüléssel és dicsérettel beszélnek róla, pedig azok mindenkit szapulnak. Mi lehet az Isten-adta titka ennek, nem tudom. »Nem tudom, így jön« – mondták az iskolában, ahol nem úgy kezelték, mint másokat.” (1955. június 12.) Mester Margit köztörvényesekkel volt bezárva, de még õk is szerették, nem bántották. Az ÁVH-n is másképpen viszonyultak hozzá, mint általában a foglyokhoz.

1956. április 13-án írta utolsó levelét a börtönbõl, abban rendelkezett a közelgõ szabadulásával kapcsolatos ügyekben. A levélbõl kiderül, hogy komoly betegen a rabkórházban volt, csak két napja van ismét körletében. Teljesen legyengült: „nem biztos, hogy ki tudok menni.” Mit jelenthetett számára a börtön? Mint embert biztosan megpróbálta, fájdalommal, reménytelenséggel is sújtotta gyakorta. Mégis Isten végtelen kegyelmének fogta fel büntetését. Boldogsággal töltötte el, hogy bármirõl is szólt a hivatalos ítélet, semmi másért nem került börtönbe, mint Krisztus követéséért. Boldog volt, hogy osztozott abban a sorsban, amirõl Jézus a hegyi beszédben szólt: „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam.”²⁷

Mester Margit Mária az utolsó napig kitöltötte ítéletét, semmilyen kedvezményben sem részesült. A börtönbõl küldött levelei bizonyítják, hogy nem változtatta meg az ítélet és a rabság. Szabadulása után is ugyanazzal a mély meggyõzõdéssel szerette Jézust és embertársait, mint öt évvel korábban. Akinek ekkora hite van, azt nem lehet megtörni, átformálni. Aki a rabságot boldogsággal éli meg, az felette áll fogvatartóinak.

Szabadulása után egyetlen mondattal fogalmazta meg életcélját: „Csak szeretni jöttem vissza a halálból az életbe . . .!”²⁸ Pannonhalmán 1957 augusztusában eltöltött lelkigyakorlatán ért meg Mester Margit lelkében a szeretet forradalma: „mosoly az arcon, másokat dicsérõ, kiemelõ szó az ajkon, segítõkészség a kézben.”²⁹ Elkövetett mindent, hogy a végtelen szeretetet sugározza. Imádkozott mindenkiért, akit ismert, vagy csak éppen látott, sõt még olyanokért is, akikrõl éppen csak valahol hallott. Õszintén hitt a szeretet erejében, ennek áldozta életét. Az õ hite útmutatást jelentett testvérei számára. Makkosmárián eltöltött lelkigyakorlata után kinyilvánította: „Az Unumban legyen a szeretet nagy, legyen óriási, legyen döbbenetes, de mindig egyszerû, keresetlen, közvetlen, póz nélküli.”³⁰

A hatvanas évek Mester Margit számára betegséget, gyengeséget hoztak. Unum-testvérei rábeszélésére végül elment egy kivizsgálásra, de az orvosok nem találtak semmit. Rosszullétek és vívódás közt teltek napjai. Testének gyengesége ellentétbe került hitének, szeretetének erejével. Rossz idegállapotát csak fokozta az 1961. február 6-ról 7-re virradó éjszaka lakásán végrehajtott házkutatás.

1960 novembere és 1961 februárja között közel száz személyt tartóztatott le az államvédelem, és további három-négyszáz embert érintett a rendõrségi eljárás. Évek óta vezették a vaskos dossziékat a különféle egyházi illegális csoportokról a nyomozóhatóságok. A vizsgálat során feltárt adatok alapján az ÁVH szellemi örökösei ismét elkezdték a koncepciógyártást. Így született meg például a „Fekete Hollók” összeesküvése a Magyar Népköztársaság megdöntésére.³⁰ A különféle katolikus közösségeket összekeverték, összevonták a különféle perekben, úgy manipulálták a tényeket, mintha az egymástól valójában elszigetelt csoportosulások egységes összeesküvésben munkálkodtak volna a rendszer megdöntésén. A regnumi atyák egy részét önálló perben ítélték el,³² néhányuk ügyét azonban elkülönítették. Az egymástól teljesen független ügyeket, személyeket az ötvenes évek gyakorlatának megfelelõen ismét összekapcsolta az államvédelem, hogy bizonyítsa a katolikus reakció elszántságát és veszélyességét a hatvanas években is.

Mester Margitnak csak vallásos tárgyú könyveit, írásait gyûjtötték össze a házkutatás alkalmából. Ismét Csávossy Elemér került az államvédelem látókörébe elsõdlegesen, ellene kerestek terhelõ bizonyítékokat az Unum fõnöknõjénél is. A lefoglalt anyagot az államvédelem részletesen kiértékelte, feldolgozta. Megállapították, hogy a vallásos anyag közt több olyan is van, ami rendszerellenes. A terjedelmes (31 oldal) elemzés végén a nyomozó javasolta, „. . .hogy Mester Margit személyét operatív szempontból vonjuk feldolgozás alá, s vele együtt dolgozzuk fel az UNUM szerzetesrendet is, mivel az anyagokból megállapítható volt, hogy az UNUM jelenleg is fejt ki tevékenységet.”³³ Lényegében csodának minõsíthetõ, hogy sem Mester Margitot, sem pedig az Unum-testvéreket nem tartóztatták le 1961-ben, amikor több száz katolikust hurcoltak meg hasonló vádakkal.

Mester Margit a következõ hónapokban meglátogatta Pannonhalmán a szociális otthonban Csávossy Elemér atyát, lelkigyakorlatot tartott, majd két nõgyógyászati mûtéten esett át. Június 5-én eltávolítottak méhébõl egy daganatot. Állapota nem javult, ezért június 11-én újból megmûtötték. A második operáció alkalmával gyenge szíve miatt nem is altatták, csak helyi érzéstelenítést alkalmaztak. Sokat szenvedett a mûtétek okozta fájdalmaktól, a sebláztól, a gyengeségtõl. Június 16-án áldozott utoljára, éjjel egy óra után végleg megtért Teremtõjéhez. 54 éves volt. Június 22-én helyezték örök nyugalomra a Farkasréti temetõben édesanyja sírhelyén.

* * *

Mester Margit halála után az Unum nem szûnt meg. A testvérek új fõnöknõt választottak Gerõ Éva (1920–  ) személyében. A testvérek folytatták mindennapi életüket, polgári foglalkozással rendelkeztek. Ugyanakkor minden nehézség ellenére tették, amit Mester Margit örökül hagyott számukra: a szeretet parancsa szerint rendezték életüket. Az Unum Társaság nemzetközivé vált, miután 1966-ban két testvér Svájcba utazott, és nem tért haza. Részben ennek okán, 1966-ban egy újabb letartóztatási hullám érte el az itthoni Unum-testvéreket is.³⁴ Az 1980-as években egy ismert svájci teológus professzor segítségével, az alapítók szellemiségét megtartva, a II. vatikáni zsinat, valamint az új Egyházi Törvénykönyv elõírásainak megfelelõen átdolgozták az Unum szabályait. 1986-ban két magyar Unum-testvér eljutott Rómába a Szentatyához, aki megáldotta mindazokat, akik az Unum szellemében élnek.

A rendszerváltozás után az Unum is lassan újraszervezõdött. Egyházjogi státusza: egyházmegyei jogú nõi „apostoli élet társasága”. A mindennapi életben jelenlegi tevékenységük elsõdlegesen hitoktatásban, kisközösségek vezetésében, családpasztorációban, a keresztények egységét elõmozdító kezdeményezésekben nyilvánul meg. Az Unum felépítése:

– tagok: evangéliumi tanácsok szerint, magánfogadalommal közösségben élõk;

– társtagok: evangéliumi tanácsok szerint, magánfogadalommal, világban élõk;

– kültagok: világban élõ nõk, akik az UNUM lelkiségét családjukban és környezetükben élik meg, szabályzatuk szerint fogadalmat vagy ígéretet tesznek a keresztény tanúságtevõ apostoli életre;

– munkatársak: lehetnek mindazok (férfiak is), akik szívesen élnek az UNUM szellemében, imával, áldozattal kívánják elõmozdítani a szeretet és egység életét.

Mester Margit Mária karizmáit a 20. és 21. század embere számára is kapta. Valamennyi keresztény embernek hasznosítani kell lelki életében a Gondviselõ javára azokat a lelki motívumokat, amelyeket Margit Mária anya élete során felismert saját lelkében.

„Ut omnes unum sint!”
„Legyenek mindnyájan egyek!”

Jegyzetek

¹ Mester Margit életrajzának összeállításakor felhasználtam a róla megjelent és a tõle származó írásokat csakúgy, mint az ellene folytatott koncepciós eljárás során rögzített vallomásokat, jelentéseket. Vö. Péteri János: „Ha szentté nem leszek, hiába születtem!” (P. Csávossy Elemér, S.J. élete) New York, 1988; Isten bennünk – egyek Istenben. Mester Margit Mária élete. Összeállították és válogatták az Unum-testvérek. [Bp., 1989.]; Mezei Margaréta. Mester Margit Mária UST írásai. Bp., 2000. Budapest Fõváros Levéltára (BFL) XXV. 4. f. 001250/1951. Mester Margit és társai.

² A Sacré Coeur iskolát 1914-ben a Szent Szív Társaság állította fel Budapesten a VIII. kerületben. 1917-tõl Sophianum leánygimnázium, 1948-ban államosították, Mikszáth Kálmánról nevezték el, akárcsak a teret, ahol az iskola mûködött. 1949 után az iskola megszûnt, 1953-ban a piarista gimnázium költözött a helyére az V. kerületbõl.

³ Csávossy Elemér (1883–1972) jezsuita rendfõnök. 1903-ban kezdi meg a noviciátust az ausztriai Sankt Andräban. Az innsbrucki egyetemen folytatott tanulmányai után 1911-ben szentelték pappá Budapesten. Kalocsán tanít. 1924 és 1927 között tartományfõnök, majd ismét Kalocsán tanít, ahol egyben házfõnök. A harmincas években a budapesti Manrézát (lelkigyakorlatos házat) vezeti. 1939-tõl házfõnök és fõiskolai igazgató Kassán. 1949-tõl ismét tartományfõnök. 1951. május 7-én letartóztatják, és összeesküvés vádjával hét és fél évre ítélik. 1956-ban szabadult Vácról, Pannonhalmán telepedett le.

⁴ Szûz Mária Látogatásáról Nevezett Rend, vagyis Vizitáció. A Vizitációt Szalézi Szent Ferenc és Chantal Szent Franciska alapította 1610-ben. A rendkívül szigorú klauzúrás elmélkedõ rend szabályai szerint a nõvérek még a kolostort sem igen hagyhatták el. Apostoli tevékenységet sem folytattak. Elsõ magyar kolostoruk 1928-ban Érden nyílt meg.

⁵ Jézus Szíve Társaság (Societas Jesu Cordis ~ S.J.C.), másként népleányok. Bíró Xavér Ferenc jezsuita atya alapította 1921-ben az Egyháznak, Istennek és a magyar népnek a szolgálatára. Pápai jóváhagyást 1989-ben kapott a társaság. Különösen a vidéki, falusi Magyarországon, a tanyavilágban volt népszerû. A testvérek gazdaasszonyképzõket vezettek, családokkal foglalkoztak, hitoktatást tartottak. Az 1950-es feloszlatáskor 257 tagja volt a Népleányok Társaságának.

⁶ Glattfelder Gyula (1874–1943) csanádi püspök. 1896-ban szentelték pappá, hitoktató, majd központi papnevelõ intézeti tanulmányi felügyelõ. 1900-ban õ alapította a Szent Imre Kollégiumot. 1909-tõl Budapesten a hittudományi karon a hitszónoklat tanára. 1911-tõl csanádi püspök.

⁷ Jn 14,23–24.

⁸ Jn 17,21 (ut omnes unum sint sicut tu Pater in me et ego in te ut et ipsi in nobis unum sint ut mundus credat quia tu me misisti).

⁹ Az Unum céljaihoz lásd: Unum Cordis Jesu. Margitvirágok, 1942. 4. szám; Mi az Unum. Margitvirágok, 1947. május–június; Csávossy Elemér S.J.: Az Unum lelkisége. Margitvirágok, 1947. október.

¹⁰ Isten bennünk – egyek Istenben. Mester Margit Mária élete. Összeállították és válogatták az Unum-testvérek. [Bp., 1989.] 66. o.

¹¹ Uo. 67. o.

¹² A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetõsége 1950. június 1-jei határozata mondta ki, hogy a szerzetesrendek feleslegessé váltak, és õk képezik „a klerikális reakció agitátor apparátusát”. Magyarországon a feloszlatáskor 23 férfi szerzetesrend létezett 2582 taggal és 40 apácarend 8956 taggal, összesen tehát 63 rend 11 538 taggal. Az UNUM létszáma 1950-ben: 14 fõ fogadalmas tag és 2 fõ jelölt.

¹³„Parányi Mária”. Az én eszményképem. In Mezei Margaréta. Mester Margit Mária UST írásai. Bp., 2000. 19–25. o.

¹⁴ Magyar Országos Levéltár (MOL) M–KS 276. f. 54/142. õ. e. Az MDP Titkárságának jegyzõkönyve (1951. május 4.). A dokumentumot közli: A Grõsz-per elõkészítése 1951. Szerk.: Szabó Csaba. Bp., 2001. 5. számú dokumentum, 100–109. o.

¹⁵ A jezsuitákról és Páter Csávossyról az államvédelem vastag dossziékat vezetett, amelyekben rendszerezték megfigyeléseiket, vizsgálataikat. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) V–81347. Csávossy Elemér.

¹⁶ Hetényi Varga Károly: Szerzetesek a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában. II. kötet, Abaliget, 2002. 44. o.

¹⁷ A kereszt titka. Visszaemlékezés 1951. május 7-én történt elfogatására. In Mezei Margaréta. Mester Margit Mária UST írásai. Bp., 2000. 36. o.

¹⁸ A Grõsz-perrõl részletesebben lásd Balogh Margit–Szabó Csaba: A Grõsz-per. Bp., 2002. 313 o.

¹⁹ BFL XXV. 4. f. 001297/1951. Csávossy Elemér.

²⁰ BFL XXV. 4. f. 001250/1951. Mester Margit és társai.

²¹ Uo.

²² A kereszt titka. Visszaemlékezés 1951. május 7-én történt elfogatására. In Mezei Margaréta. Mester Margit Mária UST írásai. Bp., 2000. 38–43. o.

²³ „Jézus pedig mondta: »Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.«” (Lk 23,34)

²⁴ A kereszt titka. Visszaemlékezés 1951. május 7-én történt elfogatására. In Mezei Margaréta. Mester Margit Mária UST írásai. Bp., 2000. 40. o.

²⁵ Mester Margit Mária UST: Börtönlevelek. Kézirat. Az Unum-testvérek által összegyûjtött és szerkesztett levelek kiadása még nem történt meg.

²⁶ Petruch Antal (1901–1978) a noviciátust Nagyszombatban kezdte 1918-ban, 1931-ben szentelték pappá Innsbruckban. A szegedi hittudományi fõiskolán tanított, 1950-ben rektor lett. 1951-ben eltávolították a fõiskoláról, Budapesten segédmunkás. 1955-ben letartóztatták, tíz évre ítélték, de 1956 októberében kiszabadult. Visszavonultan élt haláláig.

²⁷ Mt 5,10–11.

²⁸ Öt év börtön kegyelemkincsei. In Mezei Margaréta. Mester Margit Mária UST írásai. Bp., 2000. 45. p.

²⁹ Isten bennünk – egyek Istenben. Mester Margit Mária élete. Összeállították és válogatták az Unum-testvérek. [Bp., 1989.] 102. o.

³⁰ Uo. 104. o.

³¹ ÁBTL O–11802/1–29. „Fekete Hollók” csoportdosszié.

³² BFL XXV. 4. f. 9228/1961. A Regnum-per Werner Alajos és társai ellen.

³³ ÁBTL V–147806/2. Csávossy Elemér.

³⁴ ÁBTL V–153889. Gerõ Éva és társai.

XVI. BENEDEK UTAZÁSAI

A 2006. augusztus 5-i interjúból (lásd 355. oldal)

Kérdés: Szentatya, beszéljünk az utazásairól. Önnek, a Vatikánban lévén, talán nehéz lehet, hogy az emberektõl távol és a világtól elzártan él, még itt a gyönyörû castelgandolfói környezetben is. Nemsokára 80 éves lesz. Gondolja, hogy Isten segítségével még sokat utazhat? Van elképzelése, hova menne szívesen? A Szentföldre, Brazíliába? Tudja már?

XVI. Benedek: Az igazat megvallva, nem vagyok annyira egyedül. Természetesen vannak – mondjuk – falak, amelyek megnehezítik a bejutást, de itt van egy igazi „pápai család”, és mindennap számos látogató, különösen amikor Rómában vagyok. Jönnek püspökök és más személyek, vannak állami látogatások, olyan személyiségek, akik személyesen velem is akarnak beszélni, nemcsak politikai kérdésekrõl. Ebben az értelemben – Istennek hála – sokféle találkozásban van részem folyamatosan. És fontos az is, hogy Péter utódának széke találkozási hely legyen, nem igaz? XXIII. János ideje óta az inga aztán a másik irányba is elmozdult: a pápák kezdtek el látogatásokat tenni. Azt kell mondanom, nem érzem magam olyan erõsnek, hogy sok nagy utat tervezzek, de ahol fontos üzenetet adhatok át, ahol ezáltal – mondjuk úgy – igazi vágy teljesül, oda el szeretnék menni olyan ütemben, ahogy az számomra lehetséges. Már be van tervezve egy út: jövõre Brazíliában kerül sor a CELAM, a Latin-Amerikai Püspökkari Tanács találkozójára, és úgy gondolom, hogy a jelenlétem fontos lépést jelent majd az aktuális dél-amerikai helyzetben, és hozzájárul ahhoz, hogy megerõsítse a térségben élõ reményt. Aztán szeretnék elmenni a Szentföldre, amit majd remélhetõleg békeidõben kereshetek föl, és majd meglátjuk, mit tartogat még számomra a Gondviselés.

Szabó Mihály

„JAJ A NÉMA KUTYÁNAK!”

P. Godó Mihály S.J. emlékezete halálának
tizedik évfordulóján

1990-ben, amikor P. Godót majd egy éven keresztül a budakeszi tüdõgyógyintézetben kezelték, abban az ajándékban volt részem, hogy szinte mindennap hosszabb-rövidebb idõt tölthettem vele. Kitüntetett atyai barátságával, és tanúja lehettem élete utolsó éveinek. Páratlan természetessége, Istenbe vetett végtelen bizalma és idealizmusa sokunkat rabul ejtett. Halálának a tizedik évfordulója alkalmával azok nevében szeretném alakját felidézni, akik ismerték, és a legtöbbször egy találkozás is elég volt, hogy a szívükbe zárják.

1913. szeptember 27-én született az Arad melletti Kisiratoson. Szülei módos parasztemberek, akiknek tizenkét gyermekük született; közülük heten élték meg az idõs kort.

Iskoláit Nagyváradon kezdi, majd Szatmárra kerül a jezsuita konviktusba. Itt nagy hatással van rá az atyák elkötelezett, szigorú, de ugyanakkor atyai szeretetet sugárzó élete. Ezt említi, amikor hivatásának kezdeteirõl beszél, valamint azt, hogy „a jezsuiták sütötték a legjobb lángost!”

Gyulafehérváron jár gimnáziumba, ahol a tanulás mellett kiválóan sportol. Itt is érettségizik. Amikor a szüleivel közli, hogy pap és jezsuita szeretne lenni, édesanyja azt mondja neki:   „Akármi legyél fiam, akármi, de te pap ne legyél! Ismerlek, hány pénzt érsz! Én nyugodtan akarok meghalni!” De õ tántoríthatatlan – olyannyira, hogy a felvételéhez szükséges szülõi beleegyezõ nyilatkozatra õ hamisítja rá az édesapja aláírását.

Teológiai tanulmányait Szatmáron kezdi, Krakkóban folytatja, és Szegeden fejezi be. 1942-ben Fiedler püspök szenteli pappá. Papi mûködésének elsõ helye Hódmezõvásárhely, innen járnak misézni a tanyavilágba; amikor pedig az oroszok bevonulnak a városba, a kórházban maga is ápolja a sebesült katonákat, és szentségekkel látja el õket.

1946-ban Márton Áron egyetemi lelkésszé nevezi ki Kolozsváron, vezetõje lesz a Majláth-körnek. A fõpásztor megbízásából titkos futári feladatot lát el, õ hozza-viszi a titkos üzeneteket Mindszenty bíborosnak.

1948-ban államosítják az egyházi intézményeket, internálják a szerzeteseket. A jezsuitákat Szamosújvárra, a ferenceseket Désre viszik. A papság megosztására, béke címén, nemzeti egyházat és az államnak engedelmeskedõ papi csoportokat akarnak létrehozni. Ez ellen mozgalom szervezõdik, melynek vezetõje P. Godó lesz. A páterek röpiratokat sokszorosítanak, a nõvérek terjesztik. Céljuk, hogy a papok és a hívek mindenrõl tájékoztatva legyenek, ne menjenek el a megalkuvó papok miséire, és annak megakadályozása, hogy a békepapok az egyházmegyék vezetését átvegyék.

Székesegyházakban, nagy templomokban missziókat tart, prédikációiban bátran kimondja, hogy az Isten-hit legveszedelmesebb ellensége a kommunizmus. „Jaj a néma kutyának!” – idézi a prófétát. „Azt mondtam az Úrnak, hogy olyan akarok lenni, mint egy tanyasi kutya, aki teljes pofával ugat, ha ellenség közelít. De egyet kérek, kikötök, amit minden kutyának megadsz: a Hozzád való hûséget.”

Az állam tehetetlen volt; bezárták az összes püspököt, összeszedték a papság legjavát, de az ellenállást megtörni nem tudták. Õ sem kerüli el a letartóztatást. „Legyen áldva a jó Isten, hogy elérkezett ez a nap is.” Ezzel a felkiáltással fogadja az érte jövõ rendõröket. Kolozsvárra, majd Bukarestbe viszik, és elkezdõdik a szenvedésekkel teli, egy évig tartó kihallgatás. Nem hagyják napokon keresztül aludni. Válogatott és kegyetlen büntetésben van része, amikor a kihallgatóinak azt mondja: „Maguknak nincs joguk kérdezni”, „Tudom, de nem válaszolok.” Éhségsztrájkot kezd, teljesen le akar gyengülni, hogy így amikor beadják neki a személyiségét megváltoztató injekciót, megöljék.

Egy dolog lebeg a szeme elõtt: senkit el nem árulni. Végül is 16 év börtönbüntetést kap, melybõl 8 év olyan magánzárka, ahol emberrel nem találkozik. „A börtönben minden reggel ott várt a kehely, amibõl az angyal vigasztalta meg az Úr Jézust az Olajfák Hegyén. Mindig csak egy cseppet kaptam belõle, és az elég volt. Nem kell több. Ez volt a szenvedés szentélye, a legdrágább emléke életemnek. Rengeteget szenvedtem, de ha azt mondanám, hogy egy másodpercig is szomorú lettem volna, megverne az Isten.” Így ír Testamentumában.

Szabadulása után a ferencesek fogadják be Szamosújváron, ahol három évig csak kisegítõként dolgozhat, és nem prédikálhat.

A temesvári fõpásztor, Kernweis Konrád veszi fel egyházmegyéjébe, és csak egy olyan kis helyre, Mehádiára teheti, ahol kb. öt család él. A gondviselés itt is vele van, mert ennek a helynek a fíliája a világhírû gyógyhely, Herkulesfürdõ. Áthelyezi ide a plébániát, és beleveti magát a munkába. Minden este misézik a gyó- gyulást keresõ vendégeknek, és három nyelven, németül, románul és magyarul prédikál. 1980-ban  koholt vádak alapján ismét perbe fogják, és hat év börtönre ítélik. Az utolsó szó jogán mondott beszédében itt is keményen nekimegy Ceausescunak, leleplezi a kommunisták egyházellenes tevékenységét. 64 gyilkossal zárják össze. Rabtársait feltétel nélkül szereti és szolgálja õket. Olyan nagy hatása van, hogy õszintén megnyílnak elõtte, egymás után térnek meg, és a bûnbánat szentségének felvétele után békességet találnak. Amikor két év után kiderül, hogy alaptalanul tartóztatták le, és haza akarják engedni, azzal a kéréssel fordul a börtön vezetéséhez, hogy élete végéig itt ebben a börtönben, a gyilkosok között maradhasson. Természetesen nem engedik meg: el kell hagynia a börtönt.

Elõször Új-Aradra kerül káplánnak, majd Mihalára, késõbb Pankotára plébánosnak.

Idõsödõ kora és a börtönben szerzett tüdõbetegsége ellenére rendíthetetlenül dolgozik, minden meghívásnak eleget tesz, és számos lelkigyakorlatot tart.

1991-ben, a börtönben szerzett tüdõbetegségét gyógyítandó, Budapestre jön. Amint egészsége megengedi, itt is minden meghívásnak eleget tesz, és fáradhatatlanul járja a szíve közepében lévõ kisközösségeket, tanúságot téve az örömhírrõl. Kórházi tartózkodása alatt kéri a nõvérektõl: ha haldokló van az osztályon, azonnal hívják, hogy amíg õ itt van, egy beteg se haljon meg pap nélkül. Itt készíti vele Téglássy Ferenc és T. Katona Ágnes a Tanúságtevõk c. sorozat Páter Godó c., majd néhány évvel késõbb Újszentannán A gyónás õszinteségével c. portréfilmjét.

1993-ban Szegeden, majd Budakeszin mutatja be aranymiséjét.

1994-ben Aradon Entz Géza államtitkár átnyújtja neki a Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztjét. Az ünnepségen bátor beszédében arról szól, hogy „Márton Áronnak mindig gondja volt arra, hogy börtönviselt papjait megjutalmazza. Nem úgy, mint a magyarországi egyházfõknek. Akik a kommunizmus idején szenvedtek, azok ma is hátrányos helyzetben vannak.”

1996 nyarán, két hónappal a halála elõtt, amikor utoljára Budapesten járt, hazafelé utazva a fõváros határához érvén megállíttatta a kocsit, imádkozott a városért, és megáldotta. Ugyanígy tett akkor is, amikor Gyulánál átlépte a jelenlegi országhatárt.

1996 tavaszán jártunk nála utoljára Újszentannán – ahol már nagyon megtört egészségben találtuk, de lélekben még mindig friss volt – amikor elkészítettük azt az amatõr videofelvételt, amelyen összegzi lelki végrendeletét. Ebbõl idézek néhány, még nem publikált részletet.

Kérdésünkre: „Mit tennél, ha rajtad múlna, hogy mi történik a magyar egyházban?” elõször szabadkozik, „. . .egy jezsuitának nem szabad, hogy csorogjon a nyála az egyházi tisztségekért”, majd többek között a következõket mondja:

Nagyon pártolnám a lelkigyakorlatos-házak építését, külön egyet a nõk számára, valahol az Alföldön, Kecskeméten vagy Szegeden.

A világiakat bevonnám a katekézisbe. Katolikus iskolákat szerveznék. Magas intelligenciájú értelmiséget képeznék, ezeket vezetõ pozícióba juttatnám. Ez legyen a magja a magyar katolicizmusnak, és ezek mögé oda kellene állnia a teljes klérusnak.

További kérdésünkre: „Mirõl beszélnél, mit kötnél a barátaid lelkére, ha utoljára prédikálnál?” a következõket válaszolta:

Elõször is: nagyon szeressétek hazátokat, Magyarországot.

Másodszor: Nagyon jegyezzétek meg, hogy az ima old meg mindent. Úgy imádkozzatok, hogy az a szenvedélyetek legyen. Mindenre jó az ima; megszenteled vele az életedet, az idõdet, a lelkedet, a lelkeden keresztül a környezetedet. Ami a legérdekesebb, hogy ez olyan semmiségnek látszik, de ez nem igaz. Ha gyászolsz, imádkozz; ha el vagy keseredve, imádkozz; ha elhagyott a házastársad, imádkozz; ha semmibe vesznek, imádkozz. Mindig legyen ott a fohász: „Igen, Atyám.” Meglátod, átalakul az életed. Amikor beléptem a rendbe, képzeletben rajzoltam egy kört a golgotai kereszt köré, beléptem oda, és ott maradtam. Mindig a Keresztrefeszített érdekelt. Õ ad megoldást mindenre. Ott a szívében a fájdalmam, válaszol, csak szólnom kell hozzá. Igaza van Szt. Ágostonnak vagy Aranyszájú Szt. Jánosnak, aki azt mondta, hogy a Sátán úgy reszket az imádkozó embertõl, mint magától az Istentõl.

Most, öreg koromban, tudjátok, mit olvasok? A Szentírást és a szentek életét. Ez felfrissít; most van idõm, és kiimádkozhatom magam. Nagy kincs ez. Mindennap készülök a jó Isten elõtt való számadásra. Öregkorban vannak problémái az embernek: tehetetlen és felejt, aztán a szorongás, hogy mi lesz a sorsom a másvilágon.

Próbáljunk eljutni oda, hogy a megsebzett Krisztus tenyerén lássuk az életünket, és úgy adjuk oda az Istennek, ahogy van. Az Isten színe elõtt borzasztó hatalma van a bizalomnak és az õszinteségnek.

Befejezésül személyes vallomással szeretném zárni a P. Godóra való megemlékezésemet.

Mi az, amit a ma, 2006-ban élõ keresztény magyaroknak az Õ személye és életpéldája üzen?

Elõször is, hogy az ember boldogságát és békéjét nem a külsõ körülmények határozzák meg. Életében kézzelfoghatóvá válik Jézus nyolcadik boldogmondásának valósága: „Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat fognak rátok.” (Mt 5,11)

Másodszor, a pásztornak mindig védenie kell a nyáját. Ebbe természetesen beletartozik nemcsak a személyes, hanem a nemzeti érdekek képviselete és szolgálata is. Úgy, ahogy az erdélyiek vagy a lengyelek számára sohasem volt kérdés, hogy kereszténységük és hazafiságuk szorosan összetartozik. Különösen idõszerû ez napjainkban, amikor úgy látszik, hogy külsõ és belsõ ellenségeink a magyarság kiirtására törekszenek. Ilyenkor „jaj a néma kutyának”, aki hallgat, és nem riasztja a nyájat, hogy „báránybõrbe bújt farkas” közeledik, és miként kell ellene védekezni. Ne engedjünk annak a külsõ elvárásnak, hogy az egyház nem politizálhat. Igenis foglalkozni kell a nemzeti sorskérdésekkel, és a következményekre való tekintet nélkül, hogy P. Godó szavaival éljek, „ugatni kell”. Úgy, ahogy ezt a szent életû magyar fõpapok, Prohászka Ottokár és Mindszenty József is tették.

Kérjük mennyei közbenjárását, hogy a példájából erõt merítve tudjuk és merjük teljesíteni azt a hivatást, amelyet a jó Istentõl kaptunk.

Irodalom

Romániai Magyar Szó: Ki szedi össze a rubinszemeket? 1994. ápr. 1.