E SZÁMUNK ELÉ


ÖTVEN ÉV UTÁN

1956–2006

Az 1956-os forradalom és szabadságharc vízválasztó az újkori történelemben. A 10 milliós magyar nép fellázadt a bolsevista diktatúra ellen: a spontán felkelés, amely a poznañi lengyel eseményekre reagáló szimpátiatüntetésbõl robbant ki, majd a 200 milliós Szovjetunió megtorlása, a szabadság eltiprása, rokonszenvet és részvétet váltott ki szerte a szabad világban. Igaz, még egy negyed századot kellett várnunk, hogy a vörös kolosszus összeomoljon, de 1956 októbere már halálos sebet ejtett a szovjet birodalmon. A berlini és a poznañi felkelés, majd a budapesti szabadságharc a berlini fal leomlásához és a bolsevizmus bukásához vezetett. A Budapesten ledöntött Sztálin-szobor jelképe lett „Babilon” bukásának.

Ha nem is az egész világ állt mellénk – nyugati baloldaliak és kommunisták nem foglaltak állást egyértelmûen: mentegették az eszmét azzal, hogy elhajlások, gaztettek történtek, de a kommunista messianizmusban továbbra is hittek –, ám voltak kommunisták, baloldaliak, akik egyszer s mindenkorra szakítottak a kommunista rendszerrel.

Most, amikor 1956 októberének dicsõséges és tragikus napjaira emlékezünk, sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a magyar forradalom és szabadságharc világtörténeti eseménye csak féligazságként él az újabb nemzedék emlékezetében, mert a hazai és európai tankönyvekben emlékezet és felejtés szerepel egymás mellett. Történészek is világnézet és pártállás szerint értékelik azt a spontán felkelést, amely aztán siettette a bolsevizmus bukását, az 1989-es fordulatot, még ha 1956-ban a szovjet hatalom vérbe fojtotta is a magyar szabadságharcot.

Felidézzük a néhány napos gyõzelmet. Újra megjelent itthon az Irodalmi Újság (nov. 2.), amelynek elsõ oldalán Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról” c. költeményét, valamint Németh László „Emelkedõ nemzet” c. írását olvashattuk. Németh, aki az erkölcsi felemelkedést sürgette, így jellemezte a forradalmat: „Hogy a nemzet a gyötrésben és a megaláztatásban így összeforrt, hogy diákok, munkások, katonák minden elõzetes szervezkedés nélkül közös elszántságukkal így megszervezõdhettek, a vezér nélküli felkelésnek ez a csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de képzeletemet.” Pontosabb jellemzést nem ismerek „vezér nélküli” forradalmunkról.

A fogságból szabadult Mindszenty József bíboros is ezt mondta rövid üzenetében: „Csodálatra méltó hõsiesség szabadítja meg most a hazát. A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharc, minden dicsõséget megérdemelnek fiataljaink. Hála és imádság az áldozatokért!”

A magyar történelem és irodalom népünk szabadságszeretetérõl tanúskodik; ugyanakkor elbukott szabadságharcainkról is:

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat. . .

Elbukott, levert szabadságharcok, a szabadságért vívott küzdelem büszkesége és sok-sok szenvedés. Vörösmarty az egész világhoz kiáltott:

Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!

Szózatában „nagyszerû halálról” írt. E versszakot 1849 után ki kellett hagyniuk a költõ gyermekeinek. Mi most a nemzethalál, a süllyedõ nemzet látomása helyett inkább ezt a versszakot idézzük bizakodón mert hisszük, hogy

. . . még jõni fog
Egy jobb kor, melly után
Buzgó imádság epedez
Száz ezrek’ ajakán.

Hisszük, hogy a szabadságért meghaltak vérébõl új élet fakad.

Ezt megsejtette és mûvészien kifejezte Márai Sándor 1956-ban New Yorkban írt nagy versében, amelynek elsõ és utolsó verszakát idézzük.

 

Mennybõl az Angyal
menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony,
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
 

Angyal, vidd meg a hírt az égbõl,
Mindig új élet lesz a vérbõl.
Találkoztak õk már néhányszor
– a gyermek, szamár, a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett.
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is õk vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik
               – mennybõl az angyal.