RÓMA ÉS A VILÁGEGYHÁZ




Nagy Ferenc

XVI. BENEDEK PÁPA ELSÕ ÉVE
ÉS ELSÕ ENCIKLIKÁJA

    Hat p�pav�laszt�st �rtem meg, ebbõl �t�t felnõtt fejjel, m�r 20 �vesn�l idõsebben. K�t alkalommal ott voltam a Szent P�ter t�ren is, amikor a feh�r f�st felsz�llt, �s az �j p�pa elsõ �ld�s�t adta. �rdekes �s tanuls�gos volt, �s persze nem csup�n nekem, a tal�lgat�sokb�l �s v�rakoz�sokb�l beleker�lni a val�s�gba; ez a val�s�g mindig sokban k�l�nb�z�tt az �lmokt�l, mint ahogy az ut�d is az elõdj�tõl. De hiszen �ppen ez a k�l�nb�z�s adja a folytonoss�got!

(A)

    II. János Pál eléggé a pápasága kezdetén (1981-ben) Rómába hívta, és egyik legfontosabb és legállandóbb munkatársává tette Joseph Ratzinger bíborost, akivel bensõségesebb ismeretségben korábban nem állt. 27 évig tartó (tehát az egyik leghosszabb) pápasággal párhuzamosan a bíboros szintén rekordideig, 24 évig irányította prefektusként a Hittani Kongregációt.

    A kiváló teológus és mély lelkiségû pap (elõzõ négyéves müncheni érseksége különösen sikeresnek nem mondható) Rómában nem könnyû és nem mutatós feladatot kapott; régebbi elõdeit fõ inkvizítoroknak is mondták. Munkáját inkább visszavonultan végezte, mindenképpen azonban bölcsen és hatékonyan. Munkatársaival együtt tanulmányozott és a megoldás felé segített számos idõszerû hittani kérdést, olyanokat, mint a felszabadítás teológiája, a nõk pappá szentelése, a keresztény egyházak és felekezetek egysége, az elváltak és újraházasodottak szentségi élete, a katolikus Egyház katekizmusának elõkészítése. Számos megfigyelõ az új pápától aggódva várta a régebbi helyzet masszív és gyökeres (mondhatnánk: inkvizítori) visszaállítását. Páncélos bíboros, hadi gépezet: Benedek pápa megválasztása után gyorsan jelezte, és aztán meg is mutatta, hogy ilyen hajlamai és szándékai nincsenek. A legfõbb pásztor az Egyház nagy kérdéseihez jelentõsen megváltozott módon viszonyul, mint a Hittani Kongregáció prefektusa.


    A most következõ részletezõ bemutatáshoz sokat merítettem Ulrich Ruh, a Herder Korrespondenz felelõs szerkesztõje írásából, valamint Vittorio Messori eszmélõdéseibõl (témájuk: a pápa emberei, eszméi, eljárásmódjai).

    Pápaságának rögtön az elsõ hónapjaiban két olyan nagy vállalkozást kellett megvalósítania, amelyeket már hosszabb ideje készítettek: a kölni ifjúsági világtalálkozót és az Eucharisztia témájának szentelt püspöki szinódust. Azonkívül júniusban jóváhagyta és közzétette a katolikus Egyház katekizmusának már elkészült kivonatos összefoglalását, augusztus végén pedig jóváhagyta a Hittani Kongregáció rendelkezését: homoszexualitás és papi tisztség.

    II. János Pál tervszerûen meglátogatta szinte valamennyi országot (egyeseket többször is); a 27 év alatt végzett apostoli útjai (104 nemzetközi és majdnem ugyanannyi olaszországi) összesen kb. egymillió kilométert tesznek ki. XVI. Benedek az elsõ évben csak Kölnbe ment, Olaszországon belül Bariba az országos eucharisztikus kongresszusra. Római plébániát talán csak egyet látogatott meg. A közeljövõre tervezett külföldi útjai majd Lengyelországba, Bajorországba, a családok valenciai világtalálkozójára és a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka székhelyére visznek.

    Érdekes a két pápa összehasonlítása egy egészen más szemszögbõl is. XVI. Benedek a pápasága elõtt négy püspököt szentelt; nincs kizárva, hogy pápaként egyet sem fog. II. János Pál viszont pápasága elõtt 6 püspököt, pápaként pedig 321 püspököt szentelt. (Rajta kívül a legutóbbi három évszázadban még két pápa és három római bíboros szentelt száznál többet; az õ számaik: 150, 121, 117, 109, 105.) A most folyó években az új püspökök 20-25 százalékának szentelése II. János Pálra megy vissza.

    Wojtyla pápa nagyon sokat élt a nyilvánosság elõtt: utazott, misézett, találkozókon, tömeges programokban vett részt, Krisztust hirdette minden népnek; otthonát a sokaság alkotta. Kanadában az õ egyik miséje volt az ország egész történetének legnagyobb lélekszámú (félmilliós) összejövetele; lehet, hogy egy kétmilliós manilai pápai mise ugyanezt jelentette a Fülöp-szigeteknek. (Ugyanakkor, ne feledjük, a pápa bensõséges, misztikus imádkozó volt.) XVI. Benedek hallgat, figyel, tanulmányoz; életeleme a bensõség, a szemtõl szembe. Mint az eke teszi, ássa, forgatja a földet. Érleli a tennivalókat, és amikor eljön az idõ, akkor õ személyesen dönt. II. János Pál a világ minden kérdéséhez hozzászólt; sokat nyilatkozott, és nyilatkozatait talán 80 százalékban is a munkatársai írták. Benedek pápa a megnyilatkozásait egész bizonyosan jóval nagyobb arányban õ maga szerkeszti. Professzor, aki mélységesen és elõzékenyen szereti beszélgetõtársait. Nem gyõzni akar, hanem meggyõzni.

    Némileg kisarkítva mondhatjuk így is: János Pál a nagy emberi világgal foglalkozott, Benedek a kérdések és a dossziék tanulmányozásával. János Pál életeleme az embersokaság, a közösség volt, Benedek pápáé a személyes kapcsolat. Sokszor láthattuk a televízióban, hogy János Pál rengeteg emberrel futólag kezet fog (többnyire nem néz a szemükbe); Benedek hosszabban elidõzik, mindenkinek a szemébe néz, legszívesebben mindig négyszemközt beszélgetne. – Ezt a kisarkítást nem szabad túlzásba vinni. Ha János Pál megmozgatta, meghódította az egész emberiséget (utazásaival, hatalmas tömegtalálkozásokon ugyanúgy, mint hosszú szenvedésével, utolsó fájdalmas megjelenésével dolgozószobája ablakában, temetésével), Benedeknek ezt kellett és sikerült folytatnia (gondoljunk a kölni ifjúsági világtalálkozóra). János Pál közel 1100 általános kihallgatáson mintegy 17 millió emberrel találkozott; az általános kihallgatások dolgában Benedek folytatja az egyházi közösségi életnek ezt a megvalósítását.


    János Pál bõséges tanítóhivatali örökséget hagyott ránk: 14 enciklikát. számos apostoli levelet és beszédet mindenféle olyan kérdésrõl, amellyel ma az Egyháznak és a kereszténynek szembesülnie kell. XVI. Benedek lényeges és személyes feladatának tekinti, hogy ne sok új dokumentumot tegyen közzé, hanem a meglévõket a II. vatikáni zsinat hiteles magyarázataiként gyümölcsöztesse. – II. János Pál intuitív, misztikus személyiség volt, ez nagymértékben jellemzi tanítóhivatali megnyilatkozásait. Benedek a kérdésekkel viaskodó, töprengõ mai hívõ vagy keresõ ember mellett áll, és pontosan ezzel lopja be magát az emberek szívébe. Elsõ enciklikájának keresettsége (a különbözõ nyelveken a megszokottnál jóval nagyobb példányszámban kelt el), az általános kihallgatások látogatottsága ezzel magyarázható.

    A 20. századi egyetemes zsinat elfogadása, magunkévá tétele nem egységes, nem azonos és következetesen hiteles elvektõl vezérelt folyamat. XVI. Benedek egyik 2005-ös karácsonyi beszédében kitért erre a kérdésre. Szólt egy hamis értelmezésrõl: ennek alapelve a történelmi folytonosság tagadása, a törés szükségessége; a helyes értelmezés viszont az Egyház reformjáról szól, amely folytonosságban áll a múlttal.

    Joseph Ratzinger az európai kereszténység teológusaként bontakozott ki. Elsõ pápai éve fõleg ennek a fejlõdésnek a folytatását jelenti. – 2007-ben, amikor a latin-amerikai püspökök Brazíliában 5. általános gyûlésüket tartják, majd erõteljesen szembe találja magát annak a földrésznek a kereszténységével is. A kommunista Kínával, az ottani egyházzal kapcsolatos nehéz és biztató fejlemények éppen a jelen hónapokban zajlanak, és talán valami szerencsés kibontakozás felé visznek. Ugyancsak nehezek az egész világ számára az iszlámhoz fûzõdõ politikai és népesedési (bevándorlási) problémák; ezek kezelésének kérdésében a pápa (másokkal együtt) szembe találja magát Bush elnök politikájával.


    Érdemes külön is megemlíteni a zsinat utáni egyházi feszültségeknek két jellemzõ konkrét példáját: a Marcel Lefebvre érsek és utóda vezette, a hagyományokhoz maradian és makacsul ragaszkodó mozgalmat (Szent X. Piusz Papi Testvériség), amelynek püspökeit II. János Pál 1988-ban kiközösítetteknek nyilvánította, és Hans Küng teológust, akit János Pál megfosztott a teológiatanításra való jogosultságtól. XVI. Benedek mindkét felet fogadta; ez persze csak egy elsõ mozzanata egy hosszúnak ígérkezõ és bizonytalan kimenetelû folyamatnak. (Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Hittani Kongregáció prefektusának annak idején, 15 évvel ezelõtt döntõ szerepe lehetett mindkét helyzet alakulásában.)

    Általánosságban a nem katolikus keresztény közösségekkel való kapcsolatokat a legutóbbi esztendõben a folytonosság és a javulás jellemzi. XVI. Benedek találkozott a Református Világszövetség meg a Lutheránus Világszövetség elnökeivel. Nem hallgatta el, hogy közös ökumenikus utunkon továbbra is meg kell küzdenünk nehézségekkel, és folytatnunk kell a türelmes párbeszédet. Ez év õszén többesztendõs szünet után újra teljes ülésre jön össze a katolikus–ortodox párbeszéd bizottsága; a megbeszélések témája különösen kényes és nehéz: a primátusról lesz szó.

    Rokon témakörben egyelõre nem világos, mit jelent az, hogy a pápa Rómából nunciusnak Egyiptomba küldte azt az angol érseket, aki a vallások közötti párbeszéd pápai tanácsának elnöke volt, a tanács vezetését pedig egyelõre Poupard bíborosra, a kultúra pápai tanácsának elnökére bízta. Elmozdítás vagy egy lépés elõre? Kétségtelenül Fitzgerald érsek az arab kultúra kiváló ismerõje, Egyiptom pedig olyan pontja az arab világnak, ahol hatékony munkára nyílik kilátás.

    Találgatások folynak, döntések születnek a pápa más közeli munkatársaival kapcsolatban is. Ruini bíborost nemrég megerõsítette az olasz püspöki konferencia vezetésében (pedig ennek az ellenkezõjét is várták). A bíboros államtitkár, Angelo Sodano maradása is kérdés; mindössze hét hónappal fiatalabb a pápánál, egyéniségét és munkastílusát pedig a diplomatai hajlékonyság jellemzi; persze lehet, hogy éppen ezzel képviseli XVI. Benedek szerencsés kiegészítését. Mindenesetre kilátásban van a római kúria tetemes reformja.

    Május elején jelentették be, hogy a szentatya csökkenteni kívánja a magánkihallgatások számát. Ezentúl csak az államok és a nemzetközi szervezetek magas rangú képviselõit fogadja magánkihallgatáson, csak pénteken vagy szombaton. Nagyszabású nemzetközi konferenciák alkalmából a Rómában tartózkodó magas rangú személyiségek ebéddel összekötött közös kihallgatáson találkozhatnak a pápával. Ez jelentõs eltérés lesz II. János Pál szokásától (aki, ne feledjük, 58 évesen lett pápa, utóda viszont 78 évesen).

    Vittorio Messori (valószínûleg az igazságnak megfelelõen) azt állítja, hogy XVI. Benedek pápa szerint a zsinat utáni egyházi életnek egyik nagyon fájó pontja a liturgikus élet, nevezetesen az eucharisztikus liturgia alakulása; sokhelyütt a zsinati reform elárulása folyik. A problémát Messori ezzel a példával érzékelteti: olykor a mise valamiféle látványos mûsorra üt, a pap a staféta vagy a kötélhúzás kulcsfigurája, aki a végén esetleg így búcsúzik: „a viszontlátásra, kellemes estét mindenkinek!” XVI. Benedek szerint viszont a liturgia ereje a szent szövegek hûséges ismétlésében rejlik, a szavak, a gesztusok és a csend váltakozásában; a pap nem a televíziós közvetítést szolgálja; a pap nem önmagát, hanem Krisztus személyét képviseli Isten népének szolgálatában. Lehet, hogy Benedek pápa ekéje egyszer majd a liturgia kertjében is megforgatja a földet.

    XVI. Benedek pápai tevékenységében ezentúl is kiemelkedõ helyet foglal el a szerdai általános kihallgatás magvas katekézissel, valamint a vasárnap déli közös úrangyala-imádkozás, ugyancsak rövid magvas beszéddel; ilyenkor több ezer, sõt több tízezer ember örülhet a pápának. A lateráni egyetem rektora, Rino Fisichella püspök mondta április elején egy interjúban: „Azt hiszem, XVI. Benedek a nagy katekéta szerepére szánta el magát, aki nem sok célt tûz maga elé, viszont olyan célokat, amelyek a lényegre törnek.” Mielõtt ebben az összefüggésben elsõ enciklikájáról szólnánk, hadd utalunk két jellemzõ apróságra. 2005. július 25-én Introd községben (aostai egyházmegye) kötetlenül válaszolt az összegyûlt papok által feltett hat égetõen idõszerû kérdésre; 2006. április 6-án, virágvasárnap pedig a Szent Péter téren fiatalokkal dialogizálva öt fiatalnak megannyi kérdésére adott rövid találó választ. (Négy szóváltás olvasható A Szív májusi számában a 33. oldalon; az 5. válasz pedig így hangzott: „Istent megtalálni, megtalálni azt az Istent, aki Jézus Krisztusban megnyilatkozott; úton lenni közösségben az õ nagy családjával, fivéreinkkel és nõvéreinkkel, akik Isten családját alkotják.”)

(B)

    2005 karácsonyával dátumozta a szentatya elsõ enciklikáját, és egy hónappal késõbb tették közzé. „Az Isten szeretet” (1Jn 4,16): ezek a kezdõszavak egyben a témáját is megjelölik. (Vö. Távlatok 2006, 43–47.)

    II. János Pál elsõ enciklikája, Az emberiség Megváltója, programot hirdetett meg. Ezt a jellegét valamennyire az is érzékelteti, hogy késõbbi dokumentumok nevében néhányszor szintén szerepelt a kulcsszó: Nyissátok meg a kapukat a Megváltónak, A megváltás adománya, A Megváltó anyja, A Megváltó õre, A Megváltó küldetése. A Redemptor hominis tartalma igen széles és átfogó; benne van a vallásszabadság mint alapvetõ emberi jog mai kiterjesztésének kétértelmûsége, a püspökök kollegialitása, a kiengesztelés szentségének jelentése, és egyáltalán az Egyház és a világ mai helyzetének szentelt számos és sokféle megfontolás. – XVI. Benedek az elsõ enciklikájában inkább a keresztény hit központi elemének teológiai-kateketikai kifejtését tárja elénk. (Persze késõbb még kiderülhet, hogy ennek az írásnak is van programadó jellege és célja.) Joseph Ratzinger teológus 1968-ban adta ki elõször jelentõs összefoglaló mûvét Bevezetés a kereszténységbe címmel (magyarul A keresztény hit címen jelent meg 1976-ban); a pápai enciklika gyökerei oda nyúlnak vissza; persze kifejezetten nem szól a könyvrõl. Viszont, jellemzõ módon, az enciklika elsõ részében tanítóhivatali dokumentumokra alig utal (bibliai helyekre rendszeresen), annál inkább hivatkozik régi és új profán szerzõkre, mint Nietzsche, Descartes, Arisztotelész, Platón, Vergilius, Sallustius.

    Az enciklika két fõrészbõl áll.

    A) Az elsõ rész a belsõ összefüggést tárja fel a szeretet mint emberi õsjelenség és a szeretõ Istenrõl szóló keresztény üzenet között. Olyan kulcsfogalmakat fejt ki a pápa és azok összefüggéseit, amelyek egyik-másika ilyen behatóan eddig nemigen szerepelt egyházi dokumentumokban: erósz (a férfi és nõ között feltámadó, õket hatalmába kerítõ, részegítõ szerelem), philia (baráti szeretet), agapé (Isten hozzánk lehajló és minket önmagába felemelõ szeretete). Ebben a részben maga az enciklika ilyen alcímekbe csoportosítja mondanivalóját: erósz és agapé különbözõsége és egysége; a bibliai hit újdonsága; Jézus Krisztus – Isten megtestesült szeretete; Isten- és felebaráti szeretet. Idézzünk egy rövid szakaszt mindjárt az enciklika 2. pontjából: A szeretet sokféle jelentése közül „kiemelkedik a férfi és a nõ egymás iránti szeretete, melyben a test és a lélek összjátéka szétválaszthatatlan, és az embernek a boldogság ígéretét adja.” Az enciklika elsõ része aztán (szinte modern Énekek éneke) bõségesen kifejti, milyen sokat kell a mai emberiségnek tisztulnia, hogy ez az ígéret valóra is váljék.

    B) Az Egyház szeretetszolgálata. Ez a második fõrész két alrészre és azokon belül ilyen címû szakaszokra tagolható: 1) A szeretet mint az Egyház lényegi és feladást nem tûrõ megnyilvánulása (az Egyház szeretetszolgálata mint a szentháromságos szeretet kifejezése; a szeretetszolgálat mint az Egyház feladata); 2) A hit és a politikai-társadalmi rend kapcsolata (igazságosság és szeretet; a szeretetszolgálat sokféle struktúrája a mai társadalmi környezetben; az egyházi szeretettevékenység sajátos arculata; az Egyház karitatív tevékenységének hordozói).

    Deus caritas est fogadtatásának jellemzésére számos lehetséges nyilatkozatból idézzük Roland Minnerath dijoni érsekét: „XVI. Benedek elsõ enciklikáját csodálattal és érdeklõdéssel fogadták még olyan körökben is, amelyek megszokottan távol állnak az Egyháztól. A pápa olyan témával foglalkozik, amely minden emberi lényt érint: a szeretet, és azt minden bonyolult és mozgalmas vonatkozásában tárgyalja, amelyet ez az életbe vágó szükséglet az emberek szívében magán visel: szenvedélyes vágy, egymással megosztott barátság, önzetlen önátadás; így a pápa mesterien bebizonyítja, hogy a keresztény szó hitelre méltó, amikor ahhoz kapcsolódik, amit az emberek igaznak találnak és éreznek. Az evangélium azért jött, hogy felszabadítsa, nem hogy elhomályosítsa a valóságról nyert észlelésünket. Az evangélium nem ideológia, amely a tudat egész széles mezejét körülzárja, hogy érzéketlenné tegye, hanem egy roppant megrázkódtatás, amely minden dolgot a maga igazi helyére tesz.”


    Befejezésül (a La Civiltà Cattolica nyomán) emeljük ki röviden az enciklika lényegi pontjait.

    1) Újraértékeli az erószt, amely egyfelõl elválaszthatatlan az agapétól, másfelõl viszont megtisztulásra szorul, hogy hagyja magát átjárni az agapétól, egészen addig, hogy adományozó szeretetté váljék. A szeretet mindig adás és elfogadás.

    2) Jézus az Eucharisztiában Isten megtestesült szeretete; az Eucharisztiában Isten agapéja jön hozzánk testileg, hogy folytassa tevékenységét bennünk és általunk.

    3) A Szentlélek az a bensõséges erõ, amely összehangolja Krisztus szívével a hívõk szívét, és arra indítja, hogy úgy szeressék testvéreiket, amint Õ szerette õket, átalakítva ezzel az egyházi közösség szívét, és szeretetközösséggé téve azt.

    4) Az Egyház sajátos feladata az emberi történelemben a szeretetszolgálat (a szeretetbõl fakadó és szeretetet építõ szolgálat). Ugyanolyan mértékben az Egyház lényegéhez tartozik, mint a szentségek szolgálata és az evangélium hirdetése; ezért (és ez igen nagy jelentõségû állítás) az Egyház a szeretetszolgálatot nem hanyagolhatja el, amint nem hanyagolhatja el a szentségeket és az igét.

    5) Az igazságosság központi feladata a politikának; a katolikus világiaknak a politika terén saját felelõsségükkel kell tevékenykedniük. Az igazságos társadalom politikai megvalósítása nem feladata az Egyháznak, amely nem foglalhatja el az állam helyét, jóllehet szociális tanításával hozzá kell járulnia a lelkiismeretek formálásához és az igazságosság valódi követelményeinek érzékeléséhez. Az igazságosság ugyanis etikai természetû, és a politikának meg kell tisztulnia etikai elvakultságától, amely az érdek és a hatalom túlsúlyából ered. Az Egyház feladata a politikában tájékozódó lelkiismeret formálása. Ezért az Egyház az igazságosságért folyó küzdelemben nem maradhat a peremen, bár nem kell és nem szabad beállnia az állam helyébe.

    6) Nem létezik olyan igazságos államrend, amely feleslegessé tenné a szeretetbõl fakadó és szeretetet építõ szolgálatokat. A szeretet gyakorlása az Egyház sajátos tevékenysége; ennek teljesítésében közvetlenül cselekvõ felelõs alanyként jár el.

    7) A keresztény karitatív tevékenységnek függetlennek kell lennie pártoktól és ideológiáktól; nem lehet arra szolgáló eszköz, hogy más (akár még ha apostoli) célokat érjünk el. A karitatív tevékenységnek az imádságból kell táplálkoznia.



XVI. BENEDEK PÁPA LENGYELORSZÁGBAN

XVI. Benedek pápa lengyelországi látogatásáról (2006. május 25–28.) bõségesen beszámolt a nyomtatott és elektronikus sajtó, mindenekelõtt a Vatikáni Rádió, amelynek magyar adásait átvette a Magyar Katolikus Rádió, és közölte a Magyar Kurír is.

Itt most a Vatikáni Rádió ismertetése alapján a pápának azt a beszédét közöljük, amelyet az auschwitzi és a birkenaui koncentrációs táborban mondott 28-án délután.


„Szinte lehetetlen beszédet mondani ezen a szörnyû helyen, amely az Isten és az ember ellen elkövetett bûntények halmazának helye, és amelyhez nincs fogható a történelemben. Különösen nehéz azonban egy kereszténynek, egy pápának, aki Németországból jön” – kezdte beszédét XVI. Benedek pápa. „Egy ilyen helyen csak csöndben állhatunk, és ez a csönd egy belsõ kiáltás Isten felé: Uram, miért hallgattál?”

„Hogyan tudtad mindezt eltûrni? És ebben a belsõ csöndben mélyen meghajolunk mindazok végtelen sora elõtt, akik itt szenvedtek és meghaltak. Ez a csönd ugyanakkor hangos bocsánatkéréssé válik és kiáltássá az élõ Istenhez, hogy soha többé ne engedjen meg ehhez foghatót.”

XVI. Benedek pápa felidézte II. János Pál pápának 27 évvel ezelõtt 1979. június 7-én ugyanitt mondott szavait: „»Ma zarándokként jövök ide. Ismeretes, hogy már hányszor felkerestem ezt a helyet, számtalanszor lementem Maximilián Kolbe halálzárkájába, és megálltam a kivégzési fal elõtt, keresztülmentem a birkenaui krematórium romjai között. Nem tehettem volna meg, hogy ne jöjjek el ide pápaként.«”

„II. János Pál mint a lengyel nép fia jött el ide. Ma én vagyok itt, a német nép fia, és ezért hozzá hasonlóan ezt mondom: nem tehettem volna meg, hogy ne jöjjek el ide. El kellett jönnöm. Kötelességem volt az igazsággal szemben, azok miatt, akik itt szenvedtek, kötelesség volt Isten elõtt, és II. János Pál utódaként és mint a német nép fia. Annak a népnek a fia, amely felett bûnözõk egy csoportja hazug ígéretekkel, a terror erejével és megfélemlítéssel megszerezte a hatalmat. Így népünket kihasználhatták pusztító és uralomra törõ vágyaik eszközeként.” A szentatya utalt rá, hogy mint München-Freising püspöke 27 évvel ezelõtt eljött ide II. János Pál kíséretében, majd 1980-ban egy német püspöki delegációval járt itt.

„Ez a hely az emlékezet helye, de a múlt soha nem teljesen csak múlt. Mindnyájunkat érint, és megmutatja, melyik az az út, amelyre nem szabad többet lépnünk. II. János Pál pápához hasonlóan én is végigjártam az utat az emléktáblák között, ahol belorusz, cseh, német, francia, görög, héber, horvát, olasz, jiddis, magyar, holland, norvég, lengyel, orosz, cigány, román, szlovák, szerb, ukrán, spanyol és angol nyelvû feliratok emlékeztetnek az áldozatokra. Ezek az emléktáblák az emberi fájdalomról szólnak. A héber nyelvû felirat arra emlékeztet, hogy a Harmadik Birodalom urai teljes egészében ki akarták irtani a zsidó népet, ki akarták törölni õket a föld népeinek sorából. Izrael elpusztításával ki akarták tépni azokat a gyökereket is, amelyekre a keresztény hit épül, és azt az erõs, az emberi uralomba vetett hittel akarták felcserélni. Az orosz felirat felidézi azoknak az orosz katonáknak az emlékét, akik végtelen nagy számban áldozták fel életüket a nemzetiszocialista terror rendszerével való összeütközésben: felszabadították a népeket egy diktatúra alól, majd arra használták fel õket, hogy ugyanazokat a népeket egy új, Sztálin nevéhez fûzõdõ, kommunista ideológiára épülõ diktatúrával igázzák le.”

A szentatya felidézte Edith Stein, Szent Terézia Benedikta alakját, aki keresztényként és zsidóként elfogadta, hogy vértanúhalált haljon a náci koncentrációs táborban népével és népéért.

„Ezek az emlékek felrázzák szívünket. Nem gyûlöletet szítanak, hanem éppen arra figyelmeztetnek, hogy milyen rettenetes a gyûlölet mûve. Hála Istennek, az emlékezet megtisztításával, amelyre ez a szörnyû hely késztet bennünket, nõ azoknak a kezdeményezéseknek a száma, amelyek határt akarnak szabni a gonosznak, és meg akarják erõsíteni a jót. Az elõbb megáldottam a Párbeszéd és Ima Központot” – mondta a szentatya, majd felsorolta azokat az intézményeket, amelyek Auschwitzban mûködnek a kiengesztelõdés, a szeretet gyõzelme érdekében.




Bartalomeo Sorge

 A HAZUGSÁG ELLENSÉGE A BÉKÉNEK

XVI. Benedek pápa „Igazságban a béke” címû újévi békeüzenete, amely 2005. december 8-án kelt, elsõ enciklikája elõtt legjelentõsebb megnyilatkozása volt; áttekintette a világhelyzetet, és elõdei nyomdokain haladva – az egyház szociális tanítására támaszkodva – fontos erkölcsi eligazításokat adott a világegyháznak. A békeüzenet olasz szövege az Osservatore Romano 2005. december 14-i számában jelent meg. A dokumentumot Bartalomeo Sorge olasz jezsuita kommentálta az Aggiornamenti sociali címû folyóirat 2006. februári számában. Most ezt a cikket adjuk teljes fordításban. A fordítást Szabó Ferenc készítette.


Az új pápa örül, hogy elsõ dokumentumát a béke témájának szentelheti. Így magyaráz: „Maga a Benedek név, amelyet Péter székébe való megválasztásomkor választottam, jelzi a határozott elkötelezettséget a béke ügyéért. Mert az volt a szándékom, hogy egyrészt hivatkozzam Európa védõszentjére, aki az egész földrészen a békés civilizáció sugalmazója volt, másrészt XV. Benedek pápára, aki elítélte az elsõ világháborút, mint »hasztalan mészárlást«, és azért fáradozott, hogy mindenki elismerje a béke felsõbb érveit.” (2)

Ugyanakkor a pápa kijelenti, hogy elõdei nyomdokain halad. XXIII. János pápa volt az,  aki a Pacem in terris körlevelében (1963) elsõnek újította fel az egyház üzenetét a békérõl. Roncalli pápa tézise ez volt: ha építeni akarjuk a békés együttélést, amely teljesen megfelel a világ valamennyi állampolgára méltóságának és személyes követelményeinek, szükséges, hogy olyan béke valósuljon meg, „amely az igazságon alapul, amelyet az igazságosság szerint építenek, amelyet a szeretet éltet és integrál, és amelyet a szabadságban valósítanak meg”. Roncalli pápa úgy ítélte meg a 60-as évek elejének „forradalom elõtti” légkörében, hogy a béke építéséhez sürgetõ szükség van az igazságosság hangsúlyozására, vagyis az emberi jogok tiszteletére és a megfelelõ kötelességek lojális teljesítésére.

Következett VI. Pál, aki a Békevilágnap bevezetését kezdeményezte. Montini pápát fõleg az elszegényedett országok drámai helyzete aggasztotta, amelyeket személyesen meglátogatott Latin-Amerikában, Afrikában és Ázsiában. Hangsúlyozta, hogy a béke építéséhez meg kell hallani a szegények segélykiáltását, és kidolgozni a fejlõdés világméretû tervét; „fejlõdés a béke új neve.” (Populorum progressio, 1967, 87.)

Húsz évvel ezután II. János Pál számot vetett azzal, hogy a folyamatban levõ mély kulturális változás azt követeli, hogy a béke a szolidaritás új megértésére épüljön: „A mindenféle konfliktusoktól szabdalt zavaros világban egyre jobban terjed a mély, kölcsönös függés felismerése. Az emberek jobban tudatában vannak ma közös sorsuknak, mint valaha, és hogy ezt együtt kell alakítaniuk, ha el akarják hárítani a mindnyájukat fenyegetõ katasztrófát. A mai világra jellemzõ gond és félelem belsõ élményébõl, valamint a menekülést segítõ eszközöktõl – mint például a kábítószerek – lassanként ébredezik az a belátás, hogy a jó, amelyre mindannyian vágyódunk, és a boldogság, amire törekszünk, csak úgy érhetõ el – valamennyiünk erõfeszítése és elkötelezettsége révén –, ha saját önzésünket félretesszük”. (Sollicitudo rei socialis, 1987, 26.) „Valóban valamennyien felelõsek mindenkiért.” (38)

Végül ma, a terrorizmus, a nihilizmus és a fanatikus fundamentalizmus súlyos akadályaival a teológus pápa szembehelyezi a békés együttélés négy oszlopa közül az elsõt: a béke alapja az igazság, a béke legveszélyesebb ellensége a hazugság. Békeüzenetében tehát a pápa megmutatja, mit követel a „béke igazsága”, amelyrõl már a II. vatikáni zsinat beszélt. És megvilágítja annak három fõ – teológiai, kulturális és politikai – jelentését.

1. Teológiai jelentés

Olyan szöveg, mint a békeüzenet, nem kínálkozik alapul különösebb teológiai elmélyítésre. Nem csupán azért, mert szükségszerûen rövid dokumentumról van szó, hanem azért is, mivel részben a keresztényekhez szól, részben valamennyi jóakaratú emberhez, és a világ valamennyi államfõjének elküldik. Ez magyarázza, hogy XVI. Benedek a béke teológiai jelentésének rövid jelzésére szorítkozik, hogy erõsebben hangsúlyozza annak kulturális és operatív „politikai” jelentését.

Mármost politikai szempontból a békét nem lehet redukálni egyszerûen a fegyveres konfliktusok hiányára, hanem – amint hangsúlyozza a zsinat – Isten ajándéka és isteni kegyelem. A béke ugyanis „annak a rendnek a gyümölcse, amelyet a társadalom számára Alapítója, az Isten gondolt el”, olyan rend, „amelyet az egyre tökéletesebb igazságosságra szomjazó embereknek kell megvalósítaniuk” (GS 78). Tehát, amennyiben az Isten által tervezett és akart rend eredménye, a békének megvan a maga „belsõ igazsága”, amelyet nem lehet elhanyagolni, hacsak nem tagadják magát a békét: az emberiség „csak úgy építhet igazán emberségesebb világot minden ember számára az egész földkerekségen, ha mindenki megújhodott lélekkel, az igazi béke (a béke igazsága) megvalósításáért fáradozik” (GS 77). Más szóval: a béke legnagyobb veszélye és elsõ ellensége a hazugság, az igazság hiánya.

A teológiai reflexió, a Szentírástól sugallva, bõven értekezett az igazság és a béke közötti belsõ viszonyról. A béke isteni ajándékát lerombolja a hazugság, és ennek a rombolásnak tényleges pusztító következményei mélyen megjelölték az egész emberi történelmet, kezdve a Teremtés könyve elsõ lapjaitól, amelyek leírják a hazugság belépését az emberi történelembe, egészen a Jelenések könyve utolsó lapjáig, ahol a hazug emberekrõl van szó, akik ki lesznek zárva a mennyei Jeruzsálembõl. Az Istenre és az emberre vonatkozó igazság ugyanis összefügg, és együtt bukik mindkettõ. Ha az ember elveszíti Istent, elveszíti önmagát: „Ha az ember már nem igazodik a dolgok természetfeletti rendjéhez, és nem tiszteli az emberi szívbe írt egyetemes erkölcsi törvényt, a párbeszéd »nyelvtanát« (II. János Pál), ha az embert akadályozzák és gátolják teljes fejlõdésében és alapvetõ jogainak védelmében, ha számos népet igazságtalanságok és egyenlõtlenségek elviselésére kényszerítenek” (4), hogyan lehet a béke megvalósulásában reménykedni? Erre a következtetésre jutunk teológiai szinten, és ez fájdalmas megerõsítést nyer történelmi szinten: „A hazugsághoz kötõdik a bûn drámája, annak gonosz következményeivel, amelyek az egyének és a nemzetek életében pusztító hatásokat eredményeznek. Elég, ha arra emlékezünk, ami a múlt században történt, amikor téves ideológiai és politikai rendszerek programszerûen misztifikálták az igazságot, és óriási számú férfi és nõ kizsákmányolásához és elpusztításához vezettek, amikor egész családokat és közösségeket kiirtottak.” (5.) A béke igazságának teológiai jelentése megvilágítja a történelmet.

2. Kulturális jelentés

Másodszor: az igazság és a béke viszonyának van kulturális jelentése. Csakugyan a béke elõször kultúra, mielõtt még a nemzetek közötti békés viszonyoknak konkrét hálózata lenne. A békét sohasem lehet a fegyverek és a félelem egyensúlyára alapozni. Csak akkor lesz igazi, ha a különbözõ kulturális önazonosságok, a közös igazság kölcsönös tiszteletén alapul.

Amikor teoretizálják a magasabb rendû és alacsonyabb rendû fajok közötti különbséget, amikor azt állítják, hogy léteznek A-osztályú és B-osztályú kultúrák és civilizációk, amikor tagadják az emberrõl és a történelemrõl alkotott különbözõ nézetek komplementaritását, hazudnak, és megölik a békét. Csakugyan misztifikáció és hazugság annak tagadása, hogy a föld lakói, férfiak és nõk egyenlõ méltósággal és egyenlõ alapvetõ jogokkal rendelkeznek; tagadása annak, hogy egyetlen és ugyanazon emberi családhoz tartoznak, azért, mivel különbözõ színûek, vagy különbözõ vallások hitét vallják, vagy különbözõ mértékben jutnak az oktatáshoz és a fogyasztási javakhoz. A hazugság ebben az esetben is megöli a békét. A „béke igazságának” hiánya kulturális szinten pusztító következményekkel járt a századok során, mivel ezzel tagadták az ember igazságát: „A saját különbözõségek túlzott felmagasztalása ellentmond ennek az alapigazságnak. Ismét tudatosítanunk kell, hogy ugyanaz a – végsõ soron transzcendens – sors köt össze bennünket, hogy a saját történelmi és kulturális különbségeinket a legjobban juttassuk érvényre, nem szembehelyezkedve más kultúrák képviselõivel, hanem egységre jutva velük. Ezek az egyszerû igazságok valósítják meg a békét; könnyen érthetõvé válnak, ha tiszta szándékkal hallgatunk saját szívünkre.” (6.)

Sajnos, ma világviszonylatban szélesen elterjedtek olyan kulturális és világszemléleti magatartások, amelyek tagadják magának a „béke igazságának” a létét is. Ezek menthetetlenül átalakulnak a halál és a háború okozóivá. Erre legdrámaibb példa a nemzetközi terrorizmus. Milyen gyökérbõl ered ez az abszurd jelenség, amely mint ólombúra nehezedik az emberiségre, szorongást és bizonytalanságot szülve? – kérdi a pápa. Az üzenet így válaszol: a nemzetközi terrorizmus bûnös szándékainak hamis kulturális gyökerei vannak, mivel tagadják a kapcsolatot az igazság és az emberi élet között. A terrorista cselekményeket a halál kultúrája sugallja – tragikus és megrendítõ nihilizmus. A nihilizmus és a fanatikus fundamentalizmus az igazságról való viszony téves módozata; „a nihilisták minden igazság létezését tagadják, a fundamentalisták megengedhetõnek tartják, hogy igazukat másokra kényszerítsék. Bár gyökereik különbözõek, és különbözõ kulturális összefüggésben nyilvánulnak meg, mégis a nihilizmus és a fundamentalizmus közös nevezõre talál az ember, az élet és – végsõ soron – Isten veszélyes megvetésében.” (10.) Az emberre vonatkozó igazság tagadása az Istenre vonatkozó igazság tagadásához kapcsolódik. „A nihilizmus tagadja Isten létét és gondviselõ jelenétét a történelemben. A fanatikus fundamentalizmus Isten szeretetteljes és irgalmas arcát olyan bálványokkal helyettesíti, amelyeket saját képmására gyártott.” (10.)

Végsõ elemzésben, hangsúlyozza XVI. Benedek, a béke hiányának okai világunkban nem korlátozhatók kizárólag társadalmi és politikai tényezõkre; a terrorizmus, a háborúk, a népirtások csakis mélyebb kulturális, ideológiai és vallásos okokkal magyarázhatók. A társadalmi és politikai választások csak utána következnek. Tehát hogy megvalósítsuk a békét társadalmi és politikai síkon, helyre kell állítani az igazság és a béke közötti helyes viszonyt kulturális szinten is. „A béke akkor új fényben jelenik meg: nem pusztán a háború hiánya, hanem mint az egyes állampolgárok együttélése egy, az igazságosság által kormányzott társadalomban, amelyben megvalósul – amennyire lehetséges – a jó mindenki számára. A béke igazsága minden embert arra szólít fel, hogy igyekezzék termékeny és õszinte kapcsolatokat fenntartani. Arra serkent, hogy keressék és járják a megbocsátás és a kiengesztelõdés útjait, hogy legyenek világosak a vitákban, és hûségesek az adott szóhoz.” (6.)

3. Politikai jelentés

Végül harmadszor: a „béke igazságának” politikai jelentése is van. A mai világhelyzetben nem hiányoznak bizonyos pozitív és ígéretes jelek, amelyek reményt ébreszthetnek, hogy ténylegesen lehetségesek a tartós békés kapcsolatok nemzetközi szinten. Ezzel kapcsolatban az egyház elismeri az ENSZ mûködésének érdemeit, és „óhajtja annak intézményes és hatékony megújítását, hogy képes legyen megfelelni a modern kor megváltozott követelményeinek a globalizáció hatalmas jelensége összefüggésében” (15). Ugyanakkor XVI. Benedek óv attól, hogy naiv optimizmus áldozatai legyünk: „Nem feledhetjük ugyanis, sajnos, hogy ma is véres testvérgyilkos összetûzések és pusztító háborúk dúlnak, amelyek a föld számos hatalmas térségeiben könnyet és halált vetnek. Vannak olyan helyzetek, amelyekben a konfliktus hamu alatt izzik, és újra kirobbanhat, elõre nem látható mértékû pusztításokat okozhat.” (13.)

Soha annyira nem volt világos, mint ma, hogy a gyûlölet és a háború helyzetei az igazság hiányából születtek, és mások még születhetnek, tehát a tan és a rendszer szintjére emelt hazugságból. Hazugság az, hogy a békét meg lehet teremteni fegyverekkel és erõszakkal. XVI. Benedek nem nevez meg senkit, de nem nehéz azonosítani azokat, akikre az üzenet céloz, amikor – miután leleplezte a politikai hazugságokat, amelyek egész népek kiirtásához vezettek a XX. században – súlyos aggodalmának ad hangot „napjaink hazugságaival szemben, amelyek a világ több térségében fenyegetõ halálos cselekmények keretét alkotják.” (5.) Hogyisne gondolnánk G. W. Bushra és Tony Blairre meg az iraki háborúra, amelyet azzal a hazugsággal „igazoltak”, hogy Niger és Szaddam Huszein között intenzív urániumkereskedelem folyik, és azzal a hamis gyanúsítással, hogy a bagdadi diktátor maga atombombát gyárt, és hatalmas romboló fegyverekkel rendelkezik, amelyeket kész bevetni. A preventív háború, amely a gyanúra alapozódik – hazugság.

* * *

Hasonlóképpen világos az utalás az iráni elnökre, Mahmud Ahmadijejadra is, és õrült szándékára, hogy Izraelt el kell törölni a föld térképérõl. „Azok a hatóságok – olvassuk az üzenetben –, amelyek, ahelyett, hogy tehetségük szerint hathatósan elõmozdítanák a béke ügyét, az állampolgárokban a más nemzetekkel szembeni ellenséges érzelmeket szítják, igen súlyos felelõsséget hordoznak: veszélybe sodorják a különösképpen nehéz vidékeken a törékeny egyensúlyt, amelyet nehéz tárgyalások révén értek el, és így az emberiség jövõjét még bizonytalanabbá és zavarosabbá teszik.” (13.)

XVI. Benedek ezután erõteljesen leleplezi a ma jobban elterjedt politikai magatartásokat, amelyek akadályozzák a béke építését, mivel ellentmondanak az igazságnak. A „béke igazságával” szembeni sértés azt gondolni, még csak elméletben is, hogy az atomfegyverekhez lehet folyamodni. „Mit mondjunk ezek után azokról a kormányokról, amelyek az atomfegyverekre számítanak, hogy garantálják országuk biztonságát? Számtalan jóakaratú emberrel azt mondhatjuk, hogy ez a távlat, azon túl, hogy gyászos, teljesen hamis. Mert egy atomháborúban nem lennének gyõztesek, hanem csak áldozatok. A béke igazsága  megköveteli, hogy mindenki – azok a kormányok, amelyek nyíltan vagy titokban rendelkeznek atomfegyverekkel, csakúgy, mint amelyek ilyen fegyvereket szándékoznak gyártani – együtt változtassanak irányt világos és határozott döntéssel, és törekedjenek a fokozatos és megegyezésen alapuló nukleáris lefegyverzésre. Az így megtakarított erõforrásokat fordítsák fejlesztési tervekre minden lakos javára, és elsõsorban a szegényebbek javára.” (13.)

A béke ellensége egy másik hazugság: a katonai kiadások és a fegyverkereskedelem aggasztó növekedése, amely továbbra is prosperál. „Milyen lehetséges jövõje lesz a békének, ha egyre a fegyvergyártásba invesztálnak, és azt jobban fejleszteni akarják? [. . .] A nemzetközi közösségnek meg kell találnia a bátorságot és a bölcsességet, hogy meggyõzõdéssel és összefogva újrakezdje a lefegyverzést, konkrétan alkalmazva a béke jogát, amely megillet minden embert és minden népet.” (14.)

A pápa ezután jobban megmagyarázza és hangsúlyozza, hogy a „béke igazsága” tiszteletének léteznie kell háború idején is, amikor sajnálatos módon a fegyvereké a szó. „A nemzetközi humanitárius jog a háború igazságából folyó követelmények legszerencsésebb és leghatékonyabb kifejezése. Éppen ezért e jog tisztelete kötelezõ minden nép számára.” (7.) A saját biztonság védelmének vagy a terrorizmus elleni küzdelemnek semmiféle ürügye nem igazolhatja a kínzásokat vagy az emberi személy méltóságának megsértését koncentrációs táborokban vagy háborús börtönökben: viszont a ma is nagyon gyakran tragikus és szégyenletes valóságukat titokban tartják. Ez a hazugság is ellensége az emberre és a békére vonatkozó igazságnak.

Még hosszan folytathatnánk a békét akadályozó hazugságok listáját. Elég, ha még hozzáfûzzük, hogy a „béke igazságának” tisztelete nemcsak világviszonylatban szükséges, hanem helyi szinten is. A hazugság ellensége a békének minden formájában: nemzetközi és nemzeti, társadalmi és politikai szinten egyaránt. Íme, hangsúlyozza a pápa békeüzenete befejezõ részében, „az Egyház ezért fáradhatatlanul hirdeti mindenfelé a béke evangéliumát [. . .], emlékeztet mindenkit arra, hogy a békének ahhoz, hogy igazi és tartós legyen, az Isten igazsága és az ember igazsága sziklájára kell épülnie. Csakis ez az igazság tudja érzékennyé tenni a lelkeket az igazságosságra, és megnyitni õket a szeretetnek és a szolidaritásnak, bátorítani mindenkit, hogy fáradozzék a valóban szabad és szolidáris emberiségért. Igen, csakis az Isten és az ember igazsága rakja le az igazi béke alapjait.” (15.)



    

Annak megtapasztalása, hogy a nyomorúság végtelen, egyrészt olyan ideológiába kergethet, melynek célja, hogy most kell megtenni azt, amit a világot kormányzó Isten minden látszat szerint nem tesz meg – tudniillik az egész egyetemes megoldását. Másrészt ebbõl a tapasztalatból a tétlenség kísértése fakadhat, mert úgy tûnik, semmit nem lehet elérni. Ebben a helyzetben a döntõ segítséget a Krisztussal való élõ kapcsolat jelenti ahhoz, hogy megmaradhassunk a helyes úton: sem embert megvetõ gõgbe ne essünk, mely valójában semmit nem épít, hanem inkább rombol, sem a rezignációnak ne adjunk helyet, mely megakadályozná, hogy a szeretet vezethessen az ember szolgálatára.

(XVI. Benedek, Deus caritas est, 36.)



Thomas Wenski

NYILATKOZAT AZ IRAKI HELYZETRÕL

Bartolomeo Sorge atya tanulmányának kiegészítéseként néhány bekezdést idézünk abból a hosszú nyilatkozatból, amelyet Mons. Thomas Gerard Wenski, a floridai Orlando püspöke, az Egyesült Államok Püspökkari Konferenciája külpolitikai bizottságának elnöke tett közzé 2006. január 12-én az iraki helyzetrõl. Az amerikai püspökök nevében kiadott nyilatkozat etikai szempontból mérlegeli az Egyesült Államok szerepét az iraki háborúban: felszólítja az illetékes felelõsöket, hogy ismerjék el tévedéseiket, szól a terrorizmusról, a kínzásokról, a vallásszabadságról, a menekültekrõl. Emlékeztet arra, hogy II. János Pál is ellenezte ezt az amerikai intervenciót, amely 2003. március 20-án kezdõdött azzal a céllal, hogy megdöntse Szaddam Huszein uralmát. A nyilatkozat több ízben idézi XVI. Benedek ez évi békeüzenetét. (Forrás: La Doc. Cath., 2006. március 19.)

Részletek a nyilatkozatból

[. . .]

Erkölcsi kihívás

Közismert, hogy püspökkari konferenciánk több ízben kifejezte morális fenntartásait az iraki katonai beavatkozással, a megszállás és elfoglalás súlyos negatív következményeivel kapcsolatban. Hasonló aggályokat fejezett ki igen erõsen II. János Pál és a Szentszék. Az elmúlt három év eseményei – nem igazolódott be tömegpusztító fegyverek jelenléte, az erõszak és a meg nem szûnõ zavargások Irakban – nagyobb súlyt adnak ezeknek az etikai fenntartásoknak. Az igazságos háború hagyományos etikai kritériumai alapján konferenciánk súlyosan megkérdõjelezi az ún. „megelõzõ háború” fogalmát. Az Egyház szociális tanításának kompendiuma írja: „Egy preventív háborúba kezdeni a közvetlenül fenyegetõ támadás világos érvei nélkül súlyos erkölcsi és jogi problémákat vet fel.” (501. pont)

Ugyanakkor nemzetünk nem elégedhet meg azzal, hogy a múltat szemléli. Elõre kell tekintenünk jövõnkbe. Az iraki beavatkozás egy sor új felelõsséget vont maga után: segítségnyújtás az irakiaknak, hogy biztonságot teremtsünk, és újraépítsük az országot; a háború következményeinek problémái az országban és a világban. A központi erkölcsi kérdés nem korlátozódik az amerikaiak kivonulásának idõpontjára, hanem vonatkozik az amerikai és nemzetközi elkötelezettség természetére és fontosságára, amely lehetõvé tenné a felelõs átmenetet az iraki nép biztonságának és önrendelkezésének megvalósítására. [. . .]

A felelõs átmenet kihívása

Országunk katonai erõinek Irakban kell maradniuk mindaddig, amíg szükség van rájuk a felelõs átmenet biztosítására, készen arra, hogy mielõbb elhagyják Irakot. Megelégedéssel vettük tudomásul a legújabb beszámolókat arról, hogy a katonai alakulatokat fokozatosan csökkentik, amilyen mértékben az irakiak átvállalják a felelõsséget saját biztonságuk megteremtésére. De lényeges az is, hogy az Egyesült Államok világosabban kifejezze, hogy politikájának célja az, hogy segítse az irakiakat teljesen kézbe venni sorsuk irányítását, nem pedig megszállni az országot meghatározatlan idõre. Például kormányunknak ki kellene jelentenie, hogy katonáink és bázisaink iraki jelenlétét iraki döntésnek kell meghatároznia, amely tiszteletben tartja az iraki nép szuverenitását és igényeit.

A múltbeli tévedések és a jelenlegi nehézségek ellenére nemzetünknek szüksége van a nemzetközi támogatás megerõsítésére és az Irak stabilizálódásában és újjáépítésében való részvételre. [. . .]

II. János Pál mondta Bush elnöknek 2004-ben: „Mindenki nyilván azt óhajtja, hogy ez a helyzet normalizálódjon olyan gyorsan, amennyire csak lehetséges, a nemzetközi közösség, különösen is az ENSZ részvételével, hogy Irak mielõbb visszanyerje szuverenitását, helyreállítva minden lakosa biztonságát.”

A felelõs átmenetnek Irakban egy sor követelménye van:

– eljutni a biztonság kielégítõ fokára;

– helyreállítani a jogrendet;

– elõsegíteni a gazdasági újjáépítést, hogy eljussanak a foglalkoztatottság és a gazdasági lehetõségek kellõ fokára;

– végül segíteni a politikai struktúrák fejlõdését, amely növeli a stabilitást, a politikai részvételt, a vallásszabadság és az alapvetõ emberi jogok tiszteletben tartását.

A katolikus társadalmi tanításban a béke mást jelent, mint a háború hiánya; az igazságosságon alapul. A béke jelenti az emberi jogok védelmét, a teljes emberi fejlõdés keresését és a közjó elõmozdítását. (Hivatkozás a Kompendiumra [494–495.] és XVI. Benedek békeüzenetére.)