A PÁRBESZÉD NÉHÁNY KÉRDÉSE

Hans Küng

ÉS HA MEGPRÓBÁLNÁNK
VALÓBAN BESZÉLNI AZ ISZLÁMMAL?

A Mohamedet ábrázoló karikatúrák kapcsán kitört erõszakhullám után nem elégséges fellobogózni a sajtószabadságot, hanem olyan etikára van szükség, amelyet áthat a felelõsség és az együttmûködés. A teológus Hans Küng véleménye szerint a világnak a „megelõzõ háború” doktrínáját a „megelõzõ párbeszéd” tanításával kell helyettesítenie. – Fordította Patsch Ferenc, a Corriere della Sera címû olasz napilap 2006. március 8-i számából.  

Vajon a dán karikatúrák esete után valóban el kell ismernünk, hogy helyes Samuel Huntington elmélete a „civilizációk összecsapásáról”? Nyilvánvalóan nem errõl van szó. Hiszen maguk a civilizációk sohasem lehetnek a világpolitika aktív szereplõi, még kevésbé üzenhetnek egymásnak hadat. A világon sok példa van a különbözõ kultúrájú népek többé-kevésbé sikeres békés együttélésére. A világpolitika – amiként ez mindig is így volt – az államokra és azok vezetõire tartozik.

    Elhibázott politikájuk által persze ezek a vezetõk végül igazolhatják Huntington alapjában véve téves elemzését, oly módon, hogy az egyenesen megvalósulásra kárhoztatott próféciává válik. Éppen ezt tette nemrégiben néhány médiaszemélyiség és néhány politikus is, Dániában éppúgy, mint Olaszországban. Csakhogy az, aki ma Washingtonban egy Irán elleni háborúra agitál, valójában Bin Laden és az Al Kaida malmára hajtja a vizet, hiszen éppen ezek akarják a civilizációk háborúját kirobbantani.

    Egy ilyen háború azonban nemcsak hogy végképp nem elkerülhetetlen, de mindenáron meg is kell akadályozni. A kérdés persze az, hogyan lehetséges ez. Az elsõ lépés kétségtelenül a párbeszédé. Persze ez a lépés egyúttal azt feltételezi, hogy a muzulmánok is készek legyenek elvállalni a beszélgetõpartner szerepét. Ilyenfajta dialógus azonban már számos helyen zajlik a világban, alkalmasint egyes személyek, csoportok és különbözõ vallási közösségek között.

    A még mindig folyamatban lévõ polémia a Mohamedet ábrázoló karikatúrákkal kapcsolatban valójában csak azt a mélyen gyökerezõ frusztrációt és elkeseredést robbantotta ki, amely az iszlám vallású nemzetekben egyébként is elevenen él. Sokan nyugaton úgy értelmezték a helyzetet, hogy a muzulmánok felháborodását csupán azok a fundamentalisták táplálták, akik amúgy is minden alkalmat kihasználnak, hogy felszítsák a nemzeti gyûlöletet. Igaz, hogy a karikatúrákban a radikális iszlám szervezetek és egyes kormányok is lényegében annak a képnek az igazolását látják, amelyet már hosszú idõ óta táplálnak magukban a Nyugatról, miszerint az erõszakos és erkölcstelen. Az Abu Ghraib börtönbeli kínzásokról készült fotókhoz hasonlóan, amelyek az emberi jogok szisztematikus megsértésérõl és megcsúfolásáról számoltak be, a karikatúrák is alkalmasak arra, hogy felszítsák a nemzeti gyûlöletet.

    Csakhogy ezt a nemzetekben élõ haragot nem lehetett volna ilyen módon kihasználni, ha a Nyugat már korábban nem halmozott volna fel ekkora tartalékot robbanásra kész munícióból. A muzulmánok Marokkótól Indonéziáig nap mint nap hallják és látják a durva katonai akciókat Afganisztánban, Irakban, Palesztinában és Csecsenföldön; az a meggyalázottságérzés pedig, amely ezen hírek nyomán ébred bennük, olyan erõszakos cselekedetek kirobbanásához vezet, amelyek a karikatúrák elleni tiltakozások során törtek ki.

    Túlságosan felületes tehát a nyugati kommentátorok érvelése ezekben a vitákban, amikor csupán a véleményalkotás szabadságát és a sajtószabadságot próbálják minden áron védelmezni, amiként akkor is, ha csupán arra próbálnak utalni, hogy végül is csak egy ártalmatlan karikatúrasorozatról van szó, ami végsõ soron nem nagy dolog. Természetesen szabad média nélkül nem létezhet demokrácia. Ennek ellenére a vélemény és a sajtó szabadságát nem lehet arra felhasználni, hogy vele megsértsük mások vallási meggyõzõdését, amiként arra sem, hogy sztereotip ellenségképet alkossunk általa, legyen bár szó zsidókról, muzulmánokról vagy keresztényekrõl. A sajtószabadság megköveteli a felelõs sajtót, amelyen belül a jogok és a felelõsségek együtt járnak. Ha nem szabad egyes egyéneket rossz hírbe hozni, megsértve ezzel az emberi méltóságukat, akkor a médiumoknak tapintattal kell eljárniuk az emberiség vallási vezetõivel kapcsolatban is, akár Mohamed prófétáról, akár Buddháról, akár Jézus Krisztusról van szó.

    Az iszlám és a Nyugat egymásnak feszülésének kitüntetett helye továbbra is az izraeli–palesztin konfliktus. Erre a problémára mindkét fél számára kielégítõ megoldást találni annyit jelentene, mint más kérdésekben is közelebb kerülni a megoldáshoz; míg ha Palesztinában nem sikerül megegyezésre jutni, a „civilizációk összeütközése” kirobbanással fenyeget.

    Csakhogy a közel-keleti probléma nem a terrorizmus problémája, hanem területi kérdések körül folyik, és ebben az értelemben is kell megoldani. A gázai övezet kiürítésével meg is történt az elsõ lépés. Egy tartós béke azonban mindkét részrõl engedményeket kíván, mindenekelõtt azonban az erõsebb fél részérõl – márpedig ma Izrael a legnagyobb katonai potenciál az egész Közel-Keleten.

    Ami a Hamaszt illeti, megnyerte a választásokat azzal, hogy megígérte, hogy felszabadítja a palesztin népet a nyomor, a korrupció és az elnyomás igája alól. A nyugati demokráciáknak most azért kellene megbüntetnie ezt a nemzetet, mert demokratikusan választott, vagyis azt tette, amit kértek tõle? Tragikusan téves volna az az érvelés, miszerint az új palesztin kormányt terrorista szervezetnek kell tekinteni, amivel egyúttal megakadályoznánk a népakarat érvényre jutását is, valamint megbüntetnénk egy nemzetet, ha jogtalanul visszatartanánk az adóbevételeket attól a kormánytól, amelyet az urnáknál választottak meg.

    Mindez vajon azt jelentené, hogy el kell viselnünk a radikális iszlámisták erõszakos akcióit, és szó nélkül kell tûrnünk a nagykövetségek és a külföldi kulturális intézetek fosztogatását? Természetesen nem. De az sem megengedett, hogy erõszakkal válaszoljunk az erõszakra. Sokkal inkább azon kell fáradoznunk, hogy teret nyissunk egy komoly és nyílt vitának: inkább megelõzõ dialógusra, mintsem megelõzõ háborúra van szükség.

    Levonva a tanulságokat a Mohamedrõl szóló karikatúrák és az Abu Ghraib-i börtönben történt kínzásokról készült fotók esetébõl, fontos, hogy a Nyugat ne csupán arra korlátozza tevékenységét, hogy olyan általa fontosnak tartott értékek terjedését igyekezzen elõsegíteni, mint amilyen például a szabadság, az egyenlõség, a szolidaritás, a demokrácia, az emberi jogok és a tolerancia, hanem élnie is kell ezek szerint az értékek szerint egy az emberi szívekbe vésett etika alapján, mely az élet iránti tiszteletre, a szolidaritásra, az õszinteségre és a kölcsönös együttmûködésre kötelez.

    Általában véve, az Európai Unión és az Egyesült Államokon belül élõ muzulmánok mértéktartóan reagáltak ezekre a fájdalmas eseményekre, és megpróbáltak egyfajta mérséklõ befolyást gyakorolni a muzulmán országokban élõ hittestvéreikre. Amikor õszinte dialógusra buzdítok az iszlámisták és a nyugatiak között, nyilvánvalóan nem ártani akarok a nyugaton sok helyütt máris meglévõ jó kapcsolatoknak muzulmánok és nem muzulmánok között, inkább ebben akarom õket tovább segíteni. Ki kell állnunk ezt az újabb próbát is, és meg kell próbálnunk együtt növekedni, még akkor is, ha ez a növekedés olykor a negatív tapasztalatok megosztása útján halad elõre.

    Egy a lehetséges sokféle mód közül, amelynek segítségével meg lehetne elõzni a civilizációk mind lokális, mind pedig regionális szintû összecsapását, abban áll, hogy a lehetõ legtöbb településen „vallásközi tanácsokat” hozunk létre. Évekig jól mûködtek ilyen tanácsok Nagy-Britanniában. Mivel az ott élõk közösségeinek hivatalos reprezentánsaiból állnak, az ilyen intézmények hatékony eszközei lehetnek annak, hogy a lakosok szembenézzenek olyan kérdésekkel, amelyek közvetlenül befolyásolják a vallási közösségeik közötti kapcsolatokat és azok életét a társadalomban, válsághelyzetekben pedig közvetítõ szerepet vállalhatnak, és megelõzhetnek veszélyes tendenciákat.

    A Nyugat évekig alábecsülte a párbeszéd fontosságát a muzulmán és a nyugati világ között. Amint azonban azt a karikatúrák körül kirobbant konfliktus ismételten megmutatta, nem odázhatjuk el, hogy végre komolyan vegyük ezt az eszmét. Ha nem akarjuk, hogy a civilizációk összeütközésének hamis elmélete valósággá váljon, akkor legfõbb ideje, hogy mindkét fél nyíltan és õszintén beszéljen egymással, elismerve a tiszteletben tartandó különbségeket, és keresve a közös alapot.

Az egyház nagyrabecsüléssel tekint a muzulmánokra is. Õk az élõ és létezõ egy Istent imádják, a könyörülõt és mindenhatót, a mennynek és földnek teremtõjét, aki szólott az emberekhez. Teljes szívbõl akarnak hódolni megmagyarázhatatlan rendelései elõtt is; így hódolt meg Isten elõtt Ábrahám, akiben szívesen látja az iszlám hite a saját õsét. Jézus istenségét nem ismerik el ugyan, de õt prófétaként tisztelik. Szûzi anyját, Máriát is magasztalják, sõt olykor áhítattal fohászkodnak hozzá. Várják továbbá az ítélet napját, amikor Isten feltámaszt minden embert és megfizet nekik. Ennélfogva fontosnak tartják az erkölcsös életet, Istent pedig fõként imával, jótékonykodással és böjttel tisztelik.

A századok folyamán sok nézeteltérés és ellenségeskedés támadt a keresztények és a muzulmánok között. A zsinat azonban buzdítja mindnyájukat, hogy felejtsék el a múltat és õszintén fáradozzanak egymás kölcsönös megértéséért. Közösen oltalmazzák és fejlesszék valamennyi ember javára a társadalmi igazságosságot meg az erkölcsi értékeket, a békét és a szabadságot.                                        (II. vatikáni zsinat, Nostra aetate, 3.)

 Nagy Ferenc

A DA VINCI-KÓD

Május 20. körül bizonyos értelemben tetõzött a Da Vinci-kód (és németül még Szentségtörés) címû regény és film körül zajló áradás. Kezünkben van a vatikáni rádió egy és a vatikáni televíziós központ két hétvégi adásának szövege; ezekbõl meg egyéb forrásokból ragadunk ki néhány tényt és gondolatot.

    Dan Brown regénye két év alatt 44 nyelven mintegy 45 millió példányban kelt el. A regénybõl készült film (rendezõje Ron Howard, fõszereplõi Audrey Tautou és Tom Hanks) május 17-én ugyan a cannes-i filmfesztiválon megbukott; de várhatóan 800 millió vagy még több nézõhöz (az emberiség egynyolcadához!) hamarosan el fog jutni.

    Olyan mûfajba tartozik, amely a közelmúltban több szép alkotással lepte meg az emberiséget: Harry Potter és a hogwartsi bûvésziskola (Joanne Kathleen Rowling), A gyûrûk ura (John Revel Tolkien), Narnia (Clive Staples Lewis), és persze régebbi mûvek, immár klasszikusok, köztük a meseirodalom évszázados gyöngyei. Most azonban egy gyöngynek éppen nem mondható darabbal gyarapodott a készlet.

    A meseszövés látványos gyilkossággal kezdõdik, amelyet a párizsi Louvre-ban követnek el. Egy titkos vallási szervezet mindent bevet, hogy hozzáférhetetlenné tegyen egy kétezer éve õrzött titkot, amely alkalmas arra, hogy alapjaiban rázza meg a hagyományos keresztény hitet. – A további cselekmény során kihívó feltételezések tûnnek fel. Így például az, hogy Jézus házasságot kötött Mária Magdolnával, és késõi utódaik még ma is élnek Franciaországban. A Szent Grált úgy kell értelmezni, mint az anyaméhet; a Grál tehát nem régészeti lelet, hanem sokkal inkább szimbólum: a nõ gyermekszülésre szóló képességének tiszteletét jelképezi.

    Jellemzõ kor- (vagy kór-)tünet: Rómában a San Pantaleone- templom restaurálás miatt fel van állványozva; nos, április végén óriásplakátot akasztottak az állványokra, amely Brown és Howard mûvét reklámozta. (Az óriásplakát nálunk sem ismeretlen mûfaj. . .) Természetesen elõzetes egyeztetés nem történt a templom felelõseivel. A reklámozók becsületére legyen mondva: a plakát hamarosan eltûnt.

    Felelõs egyháziak (bíborosok, szentszéki kulcsemberek, teológusok) többféle értelmû állásfoglalást nyilvánítottak. Egyesek a keresztényeknek a film bojkottálását, a film elleni jogi eljárást javasolnak. Mások éppen úgy vélik, hogy a mû az emberekben érdeklõdést kelthet Isten, Krisztus, az Egyház iránt. Mindenkinek az az egyhangú véleménye, hogy az egyházi vezetés tartózkodjék hivatalos (természetesen elmarasztaló) állásfoglalástól.

    Tanulságos összehasonlítás kínálkozik. Nemrég az iszlám szemben találta magát az egész világot bejáró Mohamed-karikatúrákkal; a reakció tömeges, véres (gyakran szervezett) erõszak-megnyilvánulásokban mutatkozott. A keresztények nem kívánnak, és minden bizonnyal nem is fognak hasonló dolgot elõidézni.

    Howard rendezõ még az õsbemutató elõtt úgy nyilatkozott, hogy filmje „tiszta fikció”. „A kereszténység, a keresztény eszmék és eszmények jó okból kifolyólag már olyan sok kihívást kiálltak, hogy egy ilyen, Da Vinci-kód alapú, a tettes ellen irányuló hajtóvadászat semmi komoly fenyegetést nem képvisel.” „Számomra világos, hogy a darab egyházi képviselõk bizonyos csoportjának vitatott téma, a nagyközönségnek viszont jó adag szórakozás. Nem akarok a moziba kényszeríteni olyan embereket, akik magukat a filmtõl megtámadva érzik.” A rendezõnek ilyen megnyilatkozását olvasva feltehetjük a kérdést: hogy is áll õ azzal az elvvel, hogy a mûvészi alkotás (így vagy úgy) értékhordozó?

    Antonio Spadaro atyától már közöltünk tanulmányt a Harry Potter témáról. (2002, 451–460.) Most erre a kérdésre keresi a választ: egy ábrándkép mitõl lesz jó, és mitõl rossz?

„Ha fantasy mûfajba tartozó alkotás a valósággal szembeni konfliktust fejez ki, a világgal szembeni tudathasadást, akkor rossznak mondanám, nem pozitívnak, az ember életére nézve haszontalannak; ha ellenben segít, hogy a valósággal kibéküljünk, új szemekkel nézzünk a valóságra, akkor abszolút pozitív, jelentõsen hozzájárul az ember életéhez.”

    Mit lehet mondani A Da Vinci-kódról? Gerald O’Collins ausztrál jezsuita így foglalja össze: „Olvastatja magát, érdekes rémregény, de nem más, mint történelmi borzalmak hihetetlen mozaikja. A szerzõ a könyv elején kiemeli, hogy az elbeszélés szövevénye komoly történelmi kutatásokra, hiteles dokumentumokra épül, ez azonban nem igaz. A szerzõ által végzett kutatói munka igencsak gyér.”

    A „hiteles dokumentumok” valóságosan így festenek: a francia nemzeti levéltárba csempészték be 40-50 évvel ezelõtt egy úgynevezett „sioni perjelség” kéziratait; bíróság állapította meg, hogy egy szélhámos hamisítványairól van szó. Mégis sikerült ezekre alapozva bestseller regényt írni, és aztán könnyû volt zavartalanul folytatni is a megkezdett utat: a könyvbõl filmet készíteni. A film kiváló üzletet ígér, ha vallási témákat dolgoznak fel tekintet nélkül a valós tényekre, ha azt, ami a katolikus Egyháznak szent és misztikus/titokzatos, sötét legendákkal tálalják és adják el. Korunkban nõ nemcsak a normális igény a misztikumra, hanem valami perverz igény is.

    A maga egészében a regény is meg a film is kész sületlenség; de arra igencsak alkalmas, hogy sok-sok ember készpénznek vegye. Sikerének titkát valamennyire megsejtjük, ha a következõt meggondoljuk. Ebben a mûben sajátosan keveredik három alapvetõ alkotóelem: az összeesküvés, a titokzatosság és a katolikus Egyház. Ezek így együtt nagyon olvasmányossá és csábítóvá teszik a mûvet. Mivel pedig korunkat jellemzi a meglehetõsen foghíjas vallási kultúra meg a vallás banalizálása, a könyv és a film erõs romboló hatást gyakorol az emberek jelentékeny részére.

    Leonardo da Vincivel kapcsolatban is meredek csúsztatások történnek. Brown és Howard mûvének állításaival ellentétben a történelem nem tud da Vincinek az Egyházzal kapcsolatos bármiféle konfliktusáról vagy az Egyházhoz tartozását illetõ kételyeirõl; úgyszintén képtelenség Leonardót azzal vádolni, hogy fekete mágiát ûzött volna. – Ami az utolsó vacsoráról készült festményét illeti, azon, az evangéliumi elbeszéléssel összhangban, 13 személy látható: Jézus meg a 12 apostol; az, aki Jézus jobbján szerepel, és akit mindig is Jánosnak tartottak, nem lehet (Brown ötletének megfelelõen) Mária Magdolna. Hol van akkor János? És 500 év kellett volna, hogy Mária Magdolna jelenléte a festményen kiderüljön? És ezt pont egy ilyen misztifikáló regény szerzõjének kellett felfedeznie?

    Dan Brown könyve regény, Ron Howard filmje ábrándozás. Minden regény és minden film valamilyen értelemben értékhordozó. Ez a regény és ez a film hatalmas üzleti jövedelmet biztosít, ami természetesen érték; olvasóit viszont többféle értéktõl megfosztja. A pénzétõl mindenekelõtt és egészen nyilvánvalóan. – A regény történelmi személyrõl szól, akit az emberiség tekintélyes része élete középpontjaként tisztel; ilyen szempontból a regény Jézust kivetkõzteti a saját történelmi igazságából és becsületébõl, olvasóit viszont hazugságokkal zaklatja legszentebb meggyõzõdésükben és ragaszkodásukban. – Ez az eszmélõdés, amelyet éppen csak megpendítünk, az üzletembereket persze aligha zavarja; de talán alkalmas arra, hogy egyik-másik embertársunkat jobb belátás felé segítse.

    A film a keresztények felé erõs kihívás: az õket érõ bírálattal és gúnnyal szemben õrizzék meg nyugalmukat és tárgyilagosságukat. Azt sem kell szem elõl téveszteniük, hogy ez a világjelenség összefügg egy másikkal: azzal, hogy a kereszténység meg a pápa korunk érdeklõdésének középpontjában áll. A médianyilvánosság korunkban mindenre kiterjed: így Krisztus misztériumára és sebezhetõségére, a keresztények nemes és bírálatot érdemlõ tevékenységére és magatartására egyaránt. Ezt a médianyilvánosságot nem lehet kiiktatni a világból, és nem is kell ilyesmit akarnunk.

    Történtek és történnek lépések olyan irányban, hogy a mû szellemi-kulturális-lelki rombolását valamiképpen ellensúlyozzák. Dokumentumok, tanulmányi napok, televíziós filmek, internetes honlapok szervezõdnek (ilyen címekkel: „dekódolt Jézus”, „a kód feltörése”). Bizonyos idõ múltán majd meglátjuk, hogy a Da Vinci-kód mérge szívósabb-e, mint Harry Potter több szempontból jótékony hatása.

    Akad lehetõség arra is, hogy a regény és a film ellen törvényes eszközöket léptessenek akcióba. Ez magyar nyelvterületen talán nem a mi esetünk. Ilyesmit megtehet viszont az Opus Dei nevû katolikus közösség, amelyet a mû aljas gyilkosságokra kész bûnszervezetként tüntet fel. – Az Opus Dei más valamit mindenképpen tesz: „limonádémûvelet” néven kommunikációs tervet dolgoz ki. (Jelszó: Ha kapsz egy citromot, csinálj belõle limonádét!) A könyv keltette érdeklõdést felhasználják arra, hogy az embereknek alaposabb és mélyebb információt nyújtsanak Krisztus és a kereszténység igazi mivoltáról.

    Befejezésül idézzük megint Gerald O’Collinst: „Sok ember számára sokkal könnyebb Jézust »normális embernek« érteni, aki összeházasodik Mária Magdolnával, egy vallási mozgalom feje, akit aztán kivégeznek – ennyi az egész. Dan Brown, mint sokan már elõtte, igyekezett lecsökkenteni, kikezdeni Jézus alakját. Állandó kísértésünk van arra, hogy Jézust leszállítsuk a saját színvonalunkra, az emberi méretre, mert Jézus meglehetõsen kényelmetlen valaki. Istensége ránk kérdez, és nekünk nehezünkre esik megérteni, hogy õ jogot formál arra, hogy életünket irányítsa.”