LELKISÉG

Peter-Hans Kolvenbach

AZ EUCHARISZTIA

A Jézus Társaságának legfõbb elöljárója az itt következõ levelet a jezsuita rend tagjaihoz, pontosabban a rend felsõbb elöljáróihoz (a tartományfõnökökhöz és az önálló missziók elöljáróihoz) intézte; ez a körülmény világosan kiderül a fogalmazásból is. Mindamellett a levelet minden, eucharisztikus elmélyülésre vágyó keresztény nagy lelki haszonnal olvashatja. – Franciából magyarra fordította Nagy Ferenc.

        Kedves Atya!

        Krisztus békéje.

    Az Eucharisztia éve után és a hitünk e titkának szentelt szinódus után alkalmasnak tûnik arra emlékeznünk, amit Ignác és elsõ társai üzenetként és küldetésként ránk hagytak azzal, hogy „szeretetének ebbõl a nagy jelébõl” (Lgy 289) éltek. Annak ellenére, hogy értetlenkedések és ellenállások merültek fel azzal szemben, ami veszélyes újdonságnak tûnt, Ignác és társai bevetették magukat a gyakori, sõt napi szentáldozás elõmozdításába. Az elsõ jeruzsálemi közösség egyházi tapasztalatára támaszkodva meg voltak arról gyõzõdve, hogy ha nem vesszük az Úr kezébõl a mindennapi kenyeret, ez kézzelfogható jele a hit elhidegülésének. Számukra a gyakori áldozás célja semmiképpen sem egyszerû mennyiségi szaporítás volt, hanem, miként az „ismétlések” a lelkigyakorlatokban, egyre személyesebbé váló elmélyítés. Ennek értelmét Pierre Favre fejezi ki. 1542. augusztus 29-én írja: „Urunk be akar lépni mibelénk, és elvezetni bennünket a szív megtéréséhez, hogy az õ nyomában mi is mindennap jobban belépjünk lelkünk legmélyébe és legbensejébe.” A Krisztusban való gyakori részesedésnek meg kell újítania bennünk „magát a létet, az életet és a tevékenységet, hogy az én vele és a többiekkel való létmódom új legyen, új az életmódom is, új az én minden cselekedetemben való viselkedésmódom. Így minden nap jobbá változtat engem.” (1542. okt. 3.) Favre világosan kiemeli a napi áldozás apostoli értelmét is: „Ha Krisztus mindennap közölte magát velem, amikor miséztem, ha kész volt közölni magát minden módon, az imádságokban és az õérte végzett cselekedetekben, nekem is minden módon közölnöm kellett magamat, és õrá hagyatkoznom, és nem csupán õrá, hanem érte mindenkire, jókra és rosszakra, beszélgetve, prédikálva és a jót téve, dolgozva és fáradozva értük, és magamat egészen megnyitva feléjük, hogy vigasztaljam õket teljes mértékben, ahogy csak tudnám segíteni õket, és szétosztva mindenkinek mindazt, ami vagyok, és mindazt, amim van.” (1543. febr. 14.)

    Befogadni mindennap Krisztus adományát

    Pierre Favre-nak ez a vallomása, aki elmondja, hogy a mindennapi Eucharisztia hogyan forrása hivatásunknak és küldetésünknek, semmit sem veszített idõszerûségébõl. A 32. általános rendgyûlés elõírta minden napra az Eucharisztiában való részvételt, de a legtisztább szeretet eme szentségének nem lenne szüksége elõírásra vagy kötelezésre, mert a szeretet olyan kifejezésérõl van szó, amely elsõ jellegzetessége életünknek mint Krisztus társai életének. A kiegészítõ szabályok elismétlik: „A Társaság minden közössége hitközösség, amely más hívõkkel együtt összegyülekezik, hogy az Eucharisztiában megünnepeljék közös hitüket. Részesedésünk egyazon asztalnál Krisztus testében és vérében a legjobb eszköz ahhoz, hogy egyetlen testet alkossunk, mely teljesen átadja magát Krisztus küldetésének a mai világban.” Ennélfogva „mindnyájan részt vesznek az Eucharisztia mindennapos ünneplésében, és azt szerzetesi és apostoli életük középpontjának tekintik.” (KSZ 227.) [. . . Egy jezsuita élete] Jézus társának élete, vagyis olyan valakié, aki a társ szó [compagnon] etimológiája szerint [cum és panis] „megosztja a kenyeret” Urával, és abból levonja a gyakorlati következtetéseket, akkor is, ha fájdalmasak. Az elöljárókra tartozik felügyelni arra, hogy az eucharisztikus ünneplés mindennap biztosítva legyen, különösen azoknak, akik nem papok. Mindegyikünkre személyesen tartozik annak tudatosítása, hogy itt nem egy szokványos rituális vagy kultikus formaságról van szó, hanem Krisztus életének befogadásáról, aki, ahogy Pierre Favre írja, „teljes mivoltom szerint önmagával bezár saját magam belsejébe, hogy vele lakjam, és vele dolgozzam.” (1542. okt. 3.)

    Segíteni magunkon a dolgokkal és a szertartásokkal

    Az Eucharisztia ünneplésében Ignác és elsõ társai mélyen hitték, hogy „szeretetének ez az igen nagy jele” (Lgy 289) az egész személyt elkötelezi, testestül-lelkestül. Ignác megtestesüléses lelkisége a lelkigyakorlatokban már egész jelentõségét kijelöli a test magatartásának, a táplálkozásnak és az éghajlatnak, mint ahogy a lélegzésnek és a képzeletnek is, hogy eljusson az Úrral a szemlélõdésben való egyesülésig. Így aztán semmi meglepõ, ha Ignác igazi eucharisztikus misztikája, ahogy lelki naplójából kitûnik, az Egyház anyagi világára támaszkodik: a szertartásokra és a mozdulatokra, a szavakra és a liturgikus dolgokra. Ignác, anélkül, hogy ritualistának vagy formalistának bizonyulna, mindennap ízleli az Úr kelyhét, aki erõt ad neki, hogy szeressen és szolgáljon minden dologban, segítve magán az Egyház liturgikus naptárával és rubrikáival. Favre emlékirata és Ignác lelki naplója egyaránt arra ösztönöz, hogy ne hanyagoljuk el, még kevésbé vessük meg mindazt, ami materiálisan és szerényen hozzájárul annak mûvészetéhez, hogy az Eucharisztiát „digne, attente et devote” (méltón, figyelmesen és áhítatosan) ünnepeljük: ez személyes és élõ egységünket szolgálja az Úr lendületével, aki életét adja a sokaságért.

Az Eucharisztia és a közösségi élet

    Egyébként az Eucharisztia szimbolikus nyelve semmiképpen sem magánügy, és senki sem tekintheti magát az Egyház liturgiája gazdájának. A II. vatikáni zsinat Egyháza felidézte alapvetõen közösségi jellegét, az Úr tervével való hiteles közösségét a Lélekben. Az Egyház ünnepli az Eucharisztiát: ez, hogy úgy mondjuk, a mi közösségi lélegzésünk. Közösségeinket magával sodorja ez a közösségi lendület: szükségét érzik annak, hogy közösen végzett imában fejezzék ki magukat, és átadják magukat az eucharisztikus liturgiának, hogy teljes mértékben létezzenek. A közösségi életnek szüksége van arra, hogy ez a táplálék tartsa fenn, különben gyorsan elsorvad. A közösségek, amelyeken gyakran hagy nyomot jellemek és eredetek elképesztõ különbözõsége, csakis így fognak egy a gyûlöletektõl és a megosztottságoktól szétszaggatott világban tanúságot tenni arról, hogy ami az embernek lehetetlen, az lehetséges akkor, ha Jézus emlékezetét megüljük, és részesedünk az Egyház szüntelenül megújuló alapításában.

A jezsuiták és a liturgia

    Olykor még ma is attól félünk, hogy a közösben végzett ima hûtlenség az elsõ jezsuiták hiteles szelleméhez. Az igaz, hogy Szent Ignác, azért, hogy teljesítse az Úrtól kapott apostoli küldetést, gyökeresen lemondott arról a liturgikus életrõl, amelyet kora monostoraiban és székesegyházaiban gyakoroltak. Apostoli szempontokból a jezsuitáknak meg kellett elégedniük az imaórák rövidített és magánjellegû végzésével, tartózkodniuk kellett az ünnepi szertartásokon és körmeneteken való részvételtõl. De elismerték, hogy dicsérni kell (Lgy 355) Isten népének liturgikus életét és áhítatgyakorlatait, bár õk maguk csak mértéktartó és küldetésükhöz alkalmazott módon tudtak abban részt venni; ez azonban semmit sem vett el eucharisztikus életük intenzitásából. Nem meglepõ hát, hogy jezsuiták hozzájárultak Kelet és Nyugat liturgiáinak meg az azokat kísérõ szent zenének ismeretéhez és megújulásához, valamint a nélkülözhetetlen inkulturációhoz, a II. vatikáni zsinat olykor még kiaknázatlan perspektíváinak vonalában. Szerencsés dolog, hogy manapság a Társaság liturgistái összegyûlnek, hogy megegyezzenek az Egyháznak nyújtandó szolgálat dolgában. De az is szükséges lenne, hogy a skolasztikusok meg a testvérek már a noviciátustól kezdve bevezetést kapjanak az Egyház liturgikus életébe. A lehetetlent követeljük, ha a skolasztikusoknak az eucharisztikus ünneplésbe meg az imaórák liturgiájába való bevezetésével addig várunk, amikor pár hónap választja el õket attól a pillanattól, hogy Isten népének vezetõi legyenek. Jóval többrõl van szó, mint egy minden részletében szabályozott szertartás megszervezése. Az Eucharisztia élet, olyan életforrás, amelybõl az Egyház létének és dinamizmusának értelmét meríti, hagyván, hogy az Úr tevékenykedjék rajta keresztül és rajtunk keresztül.

    Az Eucharisztiától a konkrét életig

    Ignác lelki naplója kölcsönös egymásra hatást segít felfedeznünk a liturgikus ünneplés meg a Társaság élete között. Ignácnak van egy súlyos megoldandó problémája: hogyan biztosítani egyszerre az apostoli tevékenység elvszerû ingyenességét és a nélkülözhetetlen anyagi forrásokat ahhoz, hogy ez az apostoli tevékenység egyáltalán lehetséges legyen? A problémára Ignác nem az Eucharisztia végzése közben reflektál; de aztán a legnagyobb szeretetnek ez a misztériuma határozza meg a probléma megoldását. Ignác naplója tanúskodik arról a szoros kapcsolatról, amely az eucharisztikus kultuszt meg a hívõ ember konkrét egzisztenciáját egyesíti. Már az apostolok Egyházában az Eucharisztia nemcsak a szívek közötti egyetértést alapozta meg, hanem a javak megosztását is, abban, ami így a tanítványok közösségévé vált. Az Úr valóságos jelenléte elözönli a jelent, és ez a jelen, hogy az Úrban hiteles legyen, a másik számára való jelenlétté is válik. Az Úr nem elégedett meg azzal, hogy jelenlétének új módját hozza létre, a szentségi módot; megadta azt, ami az Eucharisztia szociális dimenziójában a szentségi aktus egzisztenciális értelme – a szeretet és a lábmosás szolgálata –, a végsõ lakoma várásában. Így minden Eucharisztia arra ösztönöz minket, hogy megszokott egzisztenciánkban konkrétan kifejezzük, amit maga az Úr megélt köztünk: az Isten-szeretetet, amely megadja az emberek közötti szeretetet. Ebben az értelemben az Eucharisztia szembefordulást kelt, felforgatja szokásainkat, arra való hajlandóságunkat, hogy az igazságtalanságokat elkerülhetetleneknek, magától értetõdõknek lássuk, és arra sürget, hogy higgyünk a szeretet erejében: a szeretet képes a világ tésztáját kovászként keleszteni. A liturgia nem valami álomvilágba visz át minket, amely ellentétben áll egzisztenciánk kemény valóságával. Amikor szentségi módon és kultikus formában eucharisztikus találkozót élünk meg, küldetést kapunk a világba, ahol majd az Eucharisztia testvéri szolgálatban bontakozik ki. Hogyan tudnánk félreszorítani egy ilyen kultuszt, egyetlen forrását a szeretetben és az igazságosságban megélt egzisztenciának, amilyennek azt Krisztus is megélte? Õ az, most már a Feltámadott, aki eljön, hogy eucharisztikusan magába vegyen minket a világ igazi életéért.

    Jézus Társasága maga is ismerte azt a kísértést, hogy elválasszon kultuszt és egzisztenciát, liturgiát és elkötelezettséget. Pedig halála által az Úr a kereszten mindörökre egyesítette ezeket a valóságokat, a világ Húsvétja javára. A kultuszt nem lehet lecsökkenteni szimbolikus, testi mivoltától teljesen elszakított ünneplésre; valóságos a Feltámadott jelenléte Egyháza körében: az Élet kenyere, aki szeretetbõl a mindenkinek mindennapi kenyeret biztosító gondot fakasztja. Másfelõl a keresztény egzisztenciát nem lehet tisztán szakszerû (lett légyen nagylelkû) szolgálatra lecsökkenteni. Olyan szolgálat, amely erejét nem a megtört kenyérben és a kiontott vérben jelen levõ Krisztus áldozatából meríti, nem tudja a világnak az életet adni. Ez az élet csakis a kereszthalál misztériumából jön számunkra, amelyet az utolsó vacsora jelenvalóvá tesz, és amelyrõl megemlékezik az Eucharisztia. Csak akkor, ha keresztényekként éljük életünkben azt, amit hiszünk és ünneplünk az Eucharisztiában, a gyûlölet és a halál kultúrái csak akkor alakulnak át – türelmesen, de valóságosan – az élet és szeretet kultúrájává.

A Társaság: eucharisztikus ima testülete

    A Társaság léte nem emberi eszközöknek köszönhetõ (RA 812), ezek által sem megõrizni, sem gyarapítani nem lehet. Szükséges tehát, hogy imádságos testület legyen, egész különösen is az eucharisztikus ima testülete. Ténylegesen a rendalkotmány valamennyi társat mozgósítja, hogy végezzék vagy ajánlják fel az Eucharisztiát: az elöljárók a közösségükért (790), a rektorok a kollégiumukért (424), az asszisztensek az asszisztenciájukért (803), a társak az elöljárójukért (631), valamennyi elhunyt rendtestvé- rükért (598) és jótevõikért (310). Nagy alkalmakkor pedig, mint egy általános rendgyûlés összehívása, a Társaság egész testülete eucharisztikus ünneplésre gyûlik össze, „hogy minden úgy történjék, ahogy kívánatos, Isten nevének nagyobb szolgálatára, nagyobb dicséretére és nagyobb dicsõségére” (693). Amikor egy római bíboros, Guidiccioni bíboros, aki ellene van minden új szerzetesrend létrehozásának, szembeszáll a születõ Társaság pápai elismerésével, Xavér Ferenc Rómából való elindulásától egészen Indiáig a bíboros megtéréséért egész sor mise végzésével kapcsolódik a többiekhez (1541. márc. 18-i és 1544. jan. 15-i levél). Ignác a maga részérõl arra emlékeztet, hogy mindabból, amit tenni lehet a Társaság apostoli lendületének megtartásáért és a növekedéséért, a legfontosabb a kitartó és vágyakkal teli ima meg az eucharisztikus ima (RA 790).

    Fogadalomtétel super hostiam    

    Eljárásmódunknak utolsó vonása, amelyet megjegyezhetünk, a szerzetesi fogadalom szertartásának kifejezetten eucharisztikus jellege. Ez egy olyan választás eredménye, amelyet az elsõ társak tettek, szemben az akkor szokásos fogadalmi szertartásokkal. A gyakorlat inkább az volt, hogy a fogadalmat az apát atya „kezébe” tették, vagy pedig leírt fogadalmat helyeztek az oltárra. Montmartre-on is, ahol Pierre Favre mondta a fogadalmi misét (1534. aug. 15.), meg Rómában is, ahol Ignác volt a misézõ, az elsõ társak fogadalmaikat egyaránt super hostiam mondták ki, ahogy mi még ma is tesszük.

     Ez a választás, hogy fogadalmainkat az Eucharisztiában mondjuk ki, maradandóan gazdag jelentést hordoz; ugyancsak igényes az a választás, hogy az áldozás ennek a kölcsönös cserének a pillanata: fogadalma szavait a szerzetes rábízza az Eucharisztia végzõjére, az eucharisztikus ajándékot pedig az kapja meg, aki a fogadalomtétellel önmagát adja. Az Úr, önmagát adva, felvállalja annak a személynek a vágyát, aki „készséges és szorgalmas az õ szentséges akaratának teljesítésében” (Lgy 91) mint Krisztus küldetésének szolgája. Az eucharisztikus közösségben (az áldozásban) „a Teremtõ közli magát a hozzá hûséges lélekkel, átölelve õt szeretetében és dicséretében, és arra késztetve, hogy arra az útra lépjen, amelyen ezentúl jobban szolgálhat neki” (Lgy 15). Ez az eucharisztikus kenyérben és borban Jézussal való találkozás elvezet bennünket magának az Istennek a tervével, a húsvéti misztériummal való közösségre, egészen személyes módon, „Õ és én”. Ezen eucharisztikus „szinergia” (szerves kölcsönhatás), a Feltámadottal való ezen találkozás által, a társ – az, aki részesül e kenyérben – küldetést kap a világba, hogy szavával és szolgálatával hirdesse, hogy „az Úr valóban feltámadt”. Jézus Társasága, egzisztenciálisan élve az eucharisztikus emlékezést, Xavéri Ferenc szavai szerint „a szeretet társasága” (1549. jan. 12.).

                                Testvéri szeretettel az Úrban,

                                Peter-Hans Kolvenbach, S.J.

                                általános rendfõnök

Róma, 2006. február 15.

La Colombière Szent Kolos ünnepe

    Jezsuiták Szent Ignác nyomdokain.

Szerkesztette: Szabó Ferenc és Bartók Tibor. 252 o., puhafedeles (Szent István Társulat)

Loyolai Szent Ignác lelki naplójának fönnmaradt, magyarul eddig meg nem jelent töredékével kezdõdik e szöveggyûjtemény, s megtalálhatók benne a rendalapító elsõ társainak fontos írásai is: Xavéri Szent Ferenc izgalmas, lelki tanulságokat sem nélkülözõ missziós beszámolói, valamint Boldog Faber Péter Memoriale-ja. A gyûjteményt nagy kortárs jezsuitákról és a mai magyar rendi életrõl szóló írások egészítik ki. A kötet a rend hármas jubileuma alkalmából készült: a rendalapító Szent Ignác halálának 450., valamint Xavéri Ferenc és Faber Péter születésének 500. évfordulójára.

B�ky Gell�rt

A TELJESEBB ÉLET FELÉ

Önkiteljesedés

Régen „Ismerd meg magadat” (nosce te ipsum) volt a jelszó. Ma inkább azt mondjuk: „Légy magad!” Ám ehhez ismernünk kell magunkat; különben hogyan lehetnénk igazán magunkká? Ezzel függ össze a „másság” tudatos hangsúlyozása, akarása. Az egész roppant egyszerûnek látszik: kiteljesíteni, kihozni minden bennünk rejlõ energiát, kifejleszteni tehetségeinket; felhasználni a kínálkozó alkalmakat; nem mulasztani el egyetlen lehetõséget sem; nem engedni kárba veszni se idõt, se erõt. Goethét szokták például felhozni. Nála egészség, tehetség, lehetõségek, szorgalom, minden összejátszott, hogy az legyen, amivé lett: neves író, költõ, tudós, politikus, nevelõ; mindent kihozott életébõl, ami benne rejlett. Ám az ilyen ember kivétel; valamelyik vagy több feltétel is (egészség, tehetség, körülmények, szorgalom, pénz, akaraterõ) hiányzik a legtöbb embernél, hogy igazán önmaga lehessen (betegség, szegénység, nehéz körülmények, környezet, gyenge karakter stb. akadályozza). Vagyis: az emberek túlnyomó többsége számára az önkiteljesedés csak álom, lehetetlenség, utópia.

Meg aztán: csakugyan ebben rejlik az ember önkiteljesedésének a titka: a bennünk, életünkben adva levõ legelõnyösebb feltételek birtokában okosan, ügyesen kihasználni minden lehetõséget? Mondjuk, ahogy a természetben látjuk (növények, állatok): ha ideálisak a feltételek (éghajlat, levegõ, fény, környezet, esõ, táplálék, megfelelõ szabadság, ápolás, törõdés stb.), akkor a maximumot lehet elérni. Remek fák, földek, pompás állatok. Úgy látszik, az ilyen önbeteljesedés a természetben, az állatoknál jóval nagyobb arányban megvalósul, mint az ember esetében. Pedig az embernél segíthet a nevelés, lélektan, vallás, szociológia, különféle intézmények. Mégis, ezek ellenére rengeteg az elfuserált élet, hajótörött, félbe maradt, befejezetlen egzisztencia; az élet kifejezett áldozatai.

Eszünkbe jut V. Frankl megállapítása: „Az ember csak Istenben teljesülhet ki/be igazán, önmagában soha.” Pascal ezt így fejezte ki: „L’homme passe l’homme” – az ember önmagán fölülre mutat, fölülmúlja önmagát. Ha nem, akkor mindvégig befejezetlen marad. A darwinista, anyagelvû szemlélet állandóan az ember állatmúltjáról beszél, állati gyökereire irányítja a figyelmet. Csakugyan, az emberben ott él az állati múlt (ösztönök, reflexek, reakciók, vonzások, taszítások stb.). Ezeket egy nevelõ, egy vallás sem hagyhatja figyelmen kívül büntetlenül. A humanista tudományok nem annyira múltunkra, hanem a jelenünkre mutatnak: az ész, értelem, szépérzék, mûvészi hajlamok, zene, tudomány, az ember mint társas lény (emberi kapcsolatok: szeretet, barátság), haladás, egy szóval: a kultúra. Minél mûveltebb valaki, annál tökéletesebb. Ide sorolhatnánk még az erkölcsi nívót (vallást) is mint nemesítõ, jellemformáló tényezõt. Ezek szerint a teljes humanizmus lenne az önkiteljesedés megvalósulása, célja.

Ez szépen hangzik, és sok szép példáját látjuk az effajta emberi kiteljesedésnek a történelemben és napjainkban is. És mégis valami hiányérzet fogja el az embert mindezek láttára. Ennyi nagyság, ennyi szépség, ekkora teljesítmény a természetben is megtalálható bõven. Erre az állatok is képesek, eljuthatnak a maguk világában. Sokan úgy érzik, hogy mindez kevés az embernek. Negatív módon ez jut kifejezésre az úgynevezett ellenkultúrában, a szokványos kultúrkeretek tagadásában, elvetésében, fõleg a fiatalok soraiban. Furcsa, de még a tökéletes társadalom (mûveltség, demokrácia) se elégít ki sokakat.

Az amerikai születésû japán Fr. Fukuyama egyik sikeres könyvében (The End of History – A történelem vége) azt állítja, hogy mivel a fejlett társadalmakban lassan elértük a technika és jólét, valamint a politikai demokrácia nívóját, a történelem célja valósult meg. Elég merész és naiv elképzelés. Utána jött az iraki háború, a terrorizmus. És senki se tudja, mi jön ezután.

Mindezek a szemléletek igazak, de csak részben és feltételesen. S valamennyi megfeledkezik arról, hogy az embernek nemcsak (állati) múltja, gyökerei, nemcsak káprázatos esélyei vannak a jelenben (technika, tudomány, haladás), hanem mindenekelõtt még nagyszerûbb jövõje van! Az embernek ugyanis van meghívása egy fölkínált örök életre! Ehhez azonban hitre van szükség. A Biblia éppen ennek az elhivatottságnak, meghívásnak a könyve, ígérete. Ezt a meghívást mind a materialista, mind a humanista kihagyja számításából, következésképpen biceg az emberrõl alkotott kép, befejezetlen, sõt néha kimondottan torz és hamis. Isten nagyobbra teremtette az embert, mint hogy csak munkás, hivatalnok, szakember, mûvész, tudós, specialista legyen valamiben. Még kevésbé arra, hogy elszórakozza a soha meg nem ismételhetõ életet. Ezen a tényen, szent meggyõzõdésen (hiten) alapszik a keresztény remény.

Tamási Áron „Ábele” nagyon is frappánsan fogalmazta ezt meg a maga számára. Három felfedezést is tett fiatalon. Az elsõ: ne tanuljon idegen nyelvet az, aki még a sajátját se beszéli tisztességesen. A második: azért vagyunk a világon, hogy valahol „otthon” legyünk benne. És a harmadik: nagyobbra született az ember annál, hogy egy potyajeggyel Amerikába elhajózhasson holmi bizonytalan kalandokra. Az elsõt az otthoni székely paptól tanulta. A másodikat Amerikában egy epileptikus négertõl hallotta. A harmadikra magától jött rá: saját tapasztalata nyitotta fel rá a szemét.

Mit használ ismerni az ember állati múltját, gyökereit és kihasználni a jelen többé-kevésbé szûkös adottságait, ha fogalma sincs az embernek arról, mi végre van egyáltalán a világon? Megtanulja a megtanulható nyelveket (tudomány, mûveltség), átszórakozza az összes lehetséges szórakozásokat (élvezi a jelen életet), lehetõleg potyán, olcsón – vagy fizetve érte, ha kell (Ábel Amerikája). Nagyon is igaz Jézus mondása: „Mit ér az embernek, ha az egész világot is megszerzi magának, s magamagát elveszíti?” (Mk 8,3)

A mai emberiség, fõleg a nyugati ember óriási dilemma elõtt áll: a technika, a tudomány, a haszon, a hatalom káprázatában szinte kész elveszíteni lelkét, mint a Nobel-díjas orosz író, Szolzsenyicin prófétai szeme látja. Kár lenne pedig, ha épp a mûvelt Nyugat nem lenne képes felfogni, „milyen reményre hívott meg Isten, milyen gazdag a szentek fönséges öröksége” (Ef 1,18), az ember méltósága, mit az isteni elhívás ragyogtat elénk. A nagy vallások (buddhizmus, hinduizmus, iszlám) mind tudják, vallják valamilyen formában ezt a titkot, amelyet a kereszténység olyan meggyõzõdéssel hirdet a világban.

Ennek nem ismerése, ignorálása kiüresíti a pszichológia mélységeit, kifogja a szelet a haladás vitorlájából, és értelmetlenné teszi az emberiség hihetetlen erõlködéseit egy szebb jövõ érdekében. Bingeni Szent Hildegárd tömören így foglalta össze az ember lényegét: „A Deo; alter ad alterum; cum creatura”: mindenestül Istentõl van, egymás testvére, és csak az egész teremtéssel való harmóniában ember igazán. Hildegard, akit Németország elsõ orvosának is neveznek (annyira ismerte az emberi testet és pszichét), aki könyvet írt az állatokról, kövekrõl, növényekrõl, de elsõsorban az ember isteni elhivatottságáról, a tündöklõ jövõrõl: méltán megérdemelné az egyházdoktori címet. Ha most élne, a legjobb könyvet tudná írni az önkiteljesedés mûvészetérõl. Már legismertebb mûvének a címe is ezt sugallja: „SCI VIAS”, Ismerd meg az utat! Ne csak magadat, úgy-ahogy. Rendeltetésedet is, úgy, ahogy Teremtõd ismer és akar, szeretne téged, és akkor légy egészen önmagad!

A másik nagy emberismerõ szent, Sziénai Szent Katalin, ránk maradt leveleiben (a magyar fordításban majd 900 lap!) gyakran hangsúlyozza önmagunk és Isten ismeretét. Ismerte korának nagy embereit és bûneit, és élesen ostorozta is, anélkül, hogy ítélkezett volna az emberek fölött. Önmagunk ismerete Isten megfelelõ ismerete nélkül vagy kétségbe ejt, látva állati mivoltunkat, tehetetlenségünket, bûneinket, vagy ellenkezõleg: közömbössé tesz bennünket az erkölcs, a jó és a rossz iránt, és elbizakodottá, gõgössé, mint azt már Pascal is megfigyelte. Hasonlóképpen, csak Istent ismerni, önmagunk ismerete nélkül, hiúvá, beképzeltté teheti az embert, és eltávolítja a valóságtól. A kettõ harmonikus egysége az út a magunkká levéshez.

Amint a lélektan – antropológia, teológia (fõleg krisztológia) nélkül – embertelenné teheti a mûvelõjét, úgy a teológia az emberi tudományok ismerete nélkül fölfuvalkodásba, irreális álomvilágba torkollhat. Szent János szerint még a szeretet is ilyen következményekkel járhat, ha elválasztjuk az istenszeretetet a felebarát szeretetétõl (1Jn 4,20).

Az önkiteljesülés növekedés minden irányban, az emberi múlt, jelen és jövõ felé. Akármelyiket hanyagoljuk el, megbomlik az egyensúly, és megáll vagy rossz irányba tolódhat el a növekedés. A Biblia mindig az egész embert tartja szem elõtt, ezért tud ilyen teljes képet adni róla. S még egy valami: ha a jövõ reményével szemléljük az embert, akkor rádöbbenünk a hihetetlen felfedezésre: az ilyen módon elképzelt önkiteljesedés minden ember számára lehetséges, kivétel nélkül! Azoknak is lehetséges, akiknek a bús materialista vagy humanista értelemben felfogott kiteljesedés nem lehetséges, sose lenne elérhetõ. Most már érthetõ a Nyolc Boldogság, és azt is értjük, miért sikerült Teréz anyának az, ami India összes pszichológusának vagy politikusának nem sikerült, mert nem is sikerülhetett.

Az Egyház legszebb és legfontosabb hivatása: errõl meggyõzni azokat, akik még hajlandók hinni Isten megtestesült Igéjének: „Azért jöttem, hogy életük legyen, és minél bõségesebb életük legyen.” (Jn 10,10.)

Végtelen energia: a szenvedés

1. Ezer meg tízezer éveken át adva volt a természet csodálatos ereje, az elektromosság, csak az ember nem tudott vele mit kezdeni. Nem ismerte, félt tõle (villámlás), különben se tudta volna felhasználni, a maga javára fordítani. Pedig milyen egyszerû a használata. És milyen olcsó, és milyen végtelen. Igaz, alig pár száz éve tudjuk ezt.

Az atomenergia még csodálatosabb, még kifogyhatatlanabb, de még roppant drága és veszélyes. Mégis alighanem ez lesz a jövõ energiaforrása. Csak tudni kell megszelídíteni és megtalálni az olcsó, veszélytelen felhasználását.

2. Mióta ember él a földön, mindig volt szenvedés. S mind a mai napig probléma. Legtöbben csak átkot, bajt, rosszat, veszélyt látnak benne. Vagy csak egyszerûen kerülni való, kellemetlen, nem kívánatos, haszontalan energiapazarlást. Pedig nem túlzás azt állítani: a szenvedés még az elektromosságnál, az atomenergiánál is végtelenül nagyobb, kiapadhatatlan forrás; energia az emberré levéshez, az üdvösséghez. Csak érteni kell a módját, a használatát.

3. V. Frankl, a logoterápia feltalálója és sikeres alkalmazóa írja életrajzszerû könyvében, hogy éppen ott, a haláltáborokban tett három felfedezést (mint zsidó megjárta a nácik haláltáborait): a szeretet mégiscsak mindenek fölött van; az ember nem teljesedhet ki önmagában, csak Istenben; ha a szenvedésnek nem lenne üdvözítõ ereje, pozitív, döntõ hatása az emberré levésben, Isten egész biztos nem engedné meg.

Dosztojevszkij ugyanezt állítja másképpen, szinte valamennyi mûvében: nála a szenvedésnek valami különös, misztikus csillogása van. Pedig ha valaki, õ biztosan ismerte az emberi gonoszságot, a szenvedést. Fölösleges mondani: Dosztojevszkij mindig Krisztuson át látja a szenvedõ embert, mint Isten megcsúfolt képmását.

4. Már a régiek is megsejtettek valamit a szenvedésnek ebbõl a titokzatos erejébõl (Mózes, a próféták, a kínai Mencius). Az igazi nagy, hogy ne mondjuk, forradalmi áttörés Krisztusban történt: Keresztje kezünkbe adta a szenvedés megfejtésének kulcsát. A szenvedés lehet ugyan rossz, a bûn következménye, büntetése (sok esetben így van); ám ettõl függetlenül (hisz Jézus maga nem volt bûnös) megváltó erõ; egy csodálatos, végtelen energia az emberré levés, a megváltás folyamatában. Jézus a maga testén megmutatta, igazolta a szenvedés üdvözítõ értékét. Példájára az Egyház, a szentek, a vértanúk végeláthatatlan „felhõjének” (Zsid 12,1) példája áll rendelkezésünkre, s bizonyítja, hogy ezek nem üres szavak, költõi túlzások, hanem boldog tény.

5. Teréz anya egész életét a szenvedés tengerének szigetén élte le. Sohase vitatkozott, filozofált a szenvedésrõl. Viszont sikerült ennek a névtelen albán nõnek az, ami a roppant India bölcseinek, politikusainak nem adatott meg: százezreket meg tudott gyõzni jelenlétével és példájával a szenvedés boldogító balzsamáról. Mindenki ismeri, hogy Teréz anya az emberiség kitaszítottjaival, legszegényebbjeivel töltötte napjait, a szenvedõ emberiség volt a világa. S nála mosolyogva haltak meg az emberek. Nem a fanatikusok halálmegvetésével, hanem a megvilágosodott ember békés biztonságérzetével.

Ha ez nem így volna, hazug a nyolc boldogság minden szava. Pedig nem az. A japán író, Inoue Kijosi egyik könyvében (Sirobanba) egy általános iskola tanítója öngyilkosságot készül elkövetni. Szerencsére egyik növendéke épp arra járva meglátja, mire készül, és sikerül megakadályozni a gyászos cselekedetet. A tanító szomorú megadással vallja be a gyereknek, mi vitte erre a sajnálatos gondolatra: se egészség, se pénz, se tehetség, akkor minek él az ember? Minden vágya ugyanis az volt, hogy középiskolai tanár lehessen. Ehhez azonban se egészsége, se pénze, se tehetsége nem volt. Jézus épp azt tanítja, hogy ilyen esetben is lehet boldog az ember, sõt talán nagyobb eshetõsége van a boldogságra, mint ha egészséges, gazdag és okos lenne. A hegyi beszéd, a nyolc boldogság ennek az evangéliuma. Ha nem Jézus mondaná, a nagy síró (Getszemáni), a nagy szenvedõ (kereszt), az elárult, igazságtalanul meghurcolt, szegény Jézus, nem is hinnénk. Egy bolond író lelkiismeretlen gúnyolódásaként hallanók. De Jézus mondja. S Kalkuttai Teréz anya gyakorolja. Nem Platón, Seneca vagy Kant nagy mondása; nem a szocialista agitátorok lármás, hazug ígérgetése. Aki mondja, maga is ember, becsületes, dolgozó, szenvedõ kisember, mint én meg te vagy õ. Mindenben azonos velünk, a bûnt kivéve (Zsid 4,1). Mégis ismerte a szenvedést. Ezért hiteles. S mivel Isten Fia, képes éppen szenvedésével, szenvedéssel üdvözíteni a többi szenvedõt is. Ezért írhatta Szent Pál a börtönbõl híveinek: kegyelem az, ha ismeri valaki Jézust, föltámadásának erejét, s még inkább „a szenvedésében való részesedést”, a „halálában való hasonlóságot” (Fil 3,10). Boldog, aki ezt érti, hiszi. Számára már most végtelen energiaforrás a szenvedés.

S talán mások számára is, akik hozzá kapcsolódnak: „Une forte ascensionnelle”, felfelé ragadó energia (Teilhard).

„En la sua volontade è nostra pace.” (Dante: Par. III. 84) (Az Õ akaratában van a mi békénk.)

A lelki élet summája a tökéletesség foglalata: beteljesíteni Isten akaratát. Csak ebben, Isten akaratában teljesül ki, lesz igazán önmaga az ember. Ez volt V. Frankl egyik nagy felfedezése a náci haláltáborban: csak Istenben, Isten akaratában lehetséges az önkiteljesedés, ahogy a Biblia már régóta tanítja:

„Alakuljatok át új emberré, hogy felismerjétek, mi helyes, mi kedves neki, és mi a tökéletes.” (Róm 12,2). Szent Pál ismételten kéri híveit, tanácsolja nekik: imádkozzanak, kutassák, mi az Isten akarata. Antiochiai Szent Ignác is ezt köti barátja, Szent Polikárp lelkére egyik levelében. Loyolai Szent Ignác sok ezer levele szintén ettõl visszhangzik.

De se Pál, se õk nem mondják meg, miben is áll ez az isteni akarat. Keressük elmélkedve, imádkozva, fontolgatva mindennap, állandóan. Annyit már mindjárt kimondhatunk: Isten akaratát nem szabad kizárólag elõírásokban, parancsokban, megkötésekben, tilalmakban, megszorításokban, rendeletekben keresni. Erre is van példa, hogy Isten akarata egy világosan megfogalmazott parancsban, elõírásban, esetleg tiltásban jut kifejezésre. Ám ez kivétel.

Ahogy a hal számára a tenger, a víz nem tilalom, pontosan körülírt kényszerzóna – bár így is lehet nézni –, hanem elsõsorban élettér, a lehetõségek, alkalmak végtelen lehetõsége, az önkibontakozás, növekedés ingyenes ajándéka, elengedhetetlen kelléke, feltétele: úgy Isten akarata is számunkra kegyelem, lehetõség, alkalom, feltétel. Rajta kívül egyszerûen nincs élet, nem lehetünk se emberek, se magunk. Furcsa volna, ha a hal a tenger vizében csak körülhatárolást, partokat, megszorítást, „kötelességet”, terhet, parancsot látna. Bár így is lehet nézni, mégis. . .

Isten akarata lehet kétféle. 1) Lehet általános, közös mindenki számára. Ezt könnyû megtudni (Szentírás, Egyház, közösség: Tízparancsolat, egyházjog, szerzetesi szabályok stb.) Nem errõl beszél Szent Pál. 2) Hanem arról, amit tõlem kíván, vár el Isten, ami az én hivatásom, „karizmám”, amivel én lehetek kedves neki, ahogy Õ szeretne engem látni. Ilyen értelemben más és más lehet Isten akarata az egyes emberek hivatása, alkata, képességei, lehetõségei, adottságai szerint. Ha valaki teljesíti Isten általános, mindenki számára közös akaratát, üdvözül (Mk 10,17–21, a gazdag ifjú). A tökéletesség, életszentség útja a második síkon bontakozik ki: Isten különleges, részleges akaratában.

Van egy másféle megkülönböztetés. 1) Isten akaratának nagyobb részét nem nekünk kell teljesítenünk: maga Isten teszi, viszi végbe, „történik”. Elég, ha engedjük történni bennünk, életünkben, az eseményekben. Ha elismerjük, igeneljük mint Isten akaratát, örülünk neki, nem akadályozzuk, hanem pozitívan együttmûködünk vele. Hálásak vagyunk érte. Sokak vallásossága, imádsága épp ennek a megakadályozásában áll: ne az történjék, amit Isten akar, hanem amit én szeretnék, én akarok. Innen a tiltakozás, kritika, zúgolódás, hadakozás Isten akaratával. Csakugyan, mintha sokszor könnyebb volna Isten parancsát megtenni, mint belenyugodni az Õ akaratába.

2) Isten akaratának kisebbik része az, amit nekünk kell cselekednünk. A vallásosság külsõ gyakorlata nemegyszer éppen ebben áll, s ebben ki is merül talán. Nem hiába mondjuk a miatyánkban mindennap: „legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön (bennünk, életünkben) is.” Ez a nehezebb s egyben a lényegesebb, tökéletesebb. Ebben valósul meg a „Szentlélekben” való imádság (Ef 6,18; Júd 20), mikor csakugyan maga a Lélek imádkozik bennünk, mert „Isten tetszése szerint” jár közben értünk (Róm 8,27), hogy helyesen imádkozzunk (1Jn 5,14–15). Fontos ezért, hogy imádságainkban mindenekelõtt magát a Szentlelket kérjük (Lk 11,13).

„Epafrász, Krisztus Jézus szolgája. Õ állandóan küzd értetek imáiban, hogy teljesen és tökéletesen megvalósítsátok Isten akaratát.” (Kol 4,12) – „Boldogok vagyunk mi, Izrael fiai, mert tudtunkra adta Isten, hogy mi tetszik neki.” (Báruk 4,4)

Boldog az Egyház is, minden (szerzetes) közösség, család, ha biztosan tudja, mi az Isten akarata számára, mi tetszik neki. Ezért kell minden elöljárónak, lelkipásztornak szüntelenül imádkoznia, küzdenie a rábízottakért, hogy teljesen és tökéletesen megismerjék és meg is tegyék Isten akaratát. Nagy Szent Vazul szerint ez a szerzetesi elöljáró egyik legfõbb hivatása: segítségére lenni a közösségnek Isten akaratának egyre nagyobb meg/felismerésében. Hiszen az engedelmességnek is csak Isten akaratában (az egyesek és a közösség számára szóló akaratában) van létjogosultsága és értelme egy hívõ közösségben. Semmiképpen sem független valami, nem lehet elvonatkoztatni Isten akaratától.

Isten akaratának egyre tökéletesebb megismerése, az iránta való fogékonyság, érzék, az Isten akaratának kitapintása, gyors felfogása és a készség a vele való tökéletes azonosulásra: íme a lelki élet legfõbb célja. Ez fölötte áll minden emberi rendelkezésnek, elgondolásnak. Az isteni akaraté a prioritás mindenben, az Egyházban és a szerzeteséletben is. Mindent ezzel kell mérni, kipróbálni és összevetni, ha valakiben nehézség, konfliktus lépne fel.

Szent Ignác Lelkigyakorlataiban sok szó esik Isten akaratáról. A gyakori lelkiismeret-vizsgálások, a különféle lelkigyakorlatok is (elmélkedés, megfontolás, szemlélõdés, egyszóval a különféle imamódok) elsõsorban út, eszköz Isten akaratának mind könnyebb, biztosabb felismeréséhez, az iránta való fogékonyság, a megérzés, „megkülönböztetés” érzékének elsajátításához, tökéletesítéséhez, amit aztán a lelkigyakorlatok befejezése után tovább lehet (és kell) folytatni, gyakorolni (1. és 161. pont). Szent Ignác meg van arról gyõzõdve (mint a szentek általában), hogy Jézus maga a mérvadó, a norma, mikor Isten akaratáról van szó. Ezért van annyi elmélkedés a lelkigyakorlatos könyvben (a legtöbb) Jézus életének titkairól. Ezeket az elmélkedéseket nevezi Szent Ignác egyszerûen „contemplación”-nak (nem a misztikusok szóhasználatában!). Jézus életérõl elmélkedve, szemlélõdve leszünk ugyanis egyre fogékonyabbak, érzékenyebbek, csiszoltabbak, „tévedhetetlenebbek” Isten akaratának napról napra növekvõ megismerésére, annak elmélyítésére és a vágyra, hogy csakugyan örömmel, tökéletesen meg is tegyük, amit felismertünk az imádságban, lelkiismeret-vizsgálatban, reflexiókban. A méltán híres és jól ismert „discretio spirituum” (cf. 1Kor 12,12; 1Jn 4,1), a szellemek megkülönböztetése is (Istentõl valók-e vagy honnan bensõ megmozdulásaik) Isten akaratát van hivatva szolgálni, nem pedig holmi lélektani, akrobata önelemzést. Ezeket a szempontokat érdemes szemünk elõtt tartani, mikor a Lelkigyakorlatokról, a Szent Ignác-i imádságról, szemlélõdésrõl stb. beszélünk. Nem az imamód, imatechnika a fõ, hanem Isten akarata (tehát nem is az ún. „electio”, választás: hiszen ennek is csak Isten speciális akaratának felismeréseként van értelme és célja). A lelkigyakorlatos vezetõ, kísérõ is ennek a szolgálatában áll.

Az embert Isten szabadnak teremtette: szabad akarat, személyes döntés, felelõsség, önkéntes, szeretetbõl fakadó isten- és emberszolgálat. Tehát Isten akarata nem akadályozza, nem nyomja el az embernek ezt az isteni ajándékát. Sõt erre épít. A Lelkigyakorlatokban szó esik a választás három módjáról (175., 185–187. pontok). Lehetséges, hogy valakit Isten közvetlenül hív, kijelenti akaratát (Ábrahám, Jeremiás, az apostolok, Pál, Ágoston stb.). Gyakoribb a második eset, amelyrõl fentebb beszéltünk, a lassú megvilágosodás, finom növekedés, érés, vonzódás Isten akarata, saját hivatásunk irányába. Ám ha mindez hiányzik (s talán ez a leggyakoribb), mi döntünk legjobb belátásunk, lelkiismeretünk szerint. Ebben nagy szerepe lehet és van is a lelkigyakorlatoknak és a lelki vezetésnek. Végeredményben azonban mégis magunknak kell meghoznunk a felelõsségteljes döntést, szabadon. Nem lenne helyes kibújni alóla és másra hárítani (legyen az a lelkivezetõ maga) a döntést és a felelõsséget. K. Rahnernak van egy nagyszerû írása erre vonatkozóan (Schriften zur Theologie III).

Vagyis sok esetben épp az az Isten akarata, hogy mi magunk határozzuk meg, döntsünk, mi számunkra az Isten akarata az adott esetben. És ez a (nemegyszer aprólékos, lelkiismeretes, hosszadalmas és fáradságos) készület, begyakorlás az egyre hatékonyabb fogékonyság elsajátítására a lelkigyakorlat feladata. Az imádságnak, lelkiismeret-vizsgálatnak, lelkigyakorlatoknak oroszlánrésze van és lehet ebben, de nem az egyetlen módszer, mint azt a szenteknél is látjuk. Egy módszer se abszolút, kizárólagos, hisz végeredményben a Lélek az, aki igazán „vezet”, irányít, indít, velünk van, finoman kísér bennünket, szinte észrevétlenül. A középkori lelkivezetésben sokat szerepel a Szentlélek „unctio”-ja, kenete. Szent János többször is használja leveleiben. Ma nem igazán használjuk, pedig talán még ez a bibliai szó fejezi ki legjobban, amirõl beszélünk (1Jn 2,20, chrisma).

Nemegyszer halljuk, hogy pl. az elöljáró (engedély, parancs, küldetés, rendelkezés stb.) az Isten akaratának jele, biztosítéka. Sok esetben igaz. De olyan példák is vannak, amikor nyilvánvaló, hogy nem fedik Isten akaratát, nem azonosak vele (a törvény, a puszta engedély, rendelkezés).

A mózesi törvény megengedte, jóváhagyta pl. a válást, többnejûséget. Jézus határozottan megmondta: ez nem Isten rendelése, nem az Õ akarata (Mk 10,6–9). A magyar egyházban is sokáig megvolt a furcsa szokás (engedéllyel), miszerint a fiúgyerekek az apjuk, a lánygyerekek pedig az anyjuk vallását követték. Nátán próféta is áldását adta Dávid templomépítõ tervéhez, biztosítva õt Isten akaratáról, tetszésérõl. Ám Isten nem akarta, hogy Dávid építse a templomot (2Sám 7,1–17). Maga a királyság gondolata és intézménye is emberi makacsságból, nem isteni akaratból született, mégis szentnek tartották (1Sám 8). Lótnak Isten elgondolásából a hegyekbe kellett volna menekülnie Szodomából, ám õ kiverekedte, hogy a városba mehessen (Ter 19,17–22). Melyik volt Isten akarata? A tékozló fiú is atyja hallgatólagos beleegyezésével hagyta el az atyai házat; mégse volt ebben atyja kedvére (Lk 15,11–32).

Szent Klárának maga a pápa ajánlotta fel, hogy dispenzálja szegénységi fogadalmának szigora alól, mire a szent így válaszolt: Hálás vagyok õszentségének, ha bûneimtõl feloldoz, de ne oldozzon fel fogadalmam alól. Sokan éltek a királyi, arisztokrata családok sarjai közül pápai dispenzációval, hogy kilépjenek a szerzetbõl, és megházasodjanak (családi, nemzeti érdekek miatt): ez mind Isten tetszésére lett volna?! A mi Margitunk is könnyen kaphatott volna engedélyt a házasságra, de õ megmaradt a kolostorban, hûen fogadalmához. Vajon ezekre is érvényes Pál megjegyzése, hogy nem vétkezik Isten akarata ellen, de nem is olyat tesz, ami Isten kedvére van. Ezeket is gyötörni fogja a testi-lelki nyugtalanság (1Kor 7,28). Egyet talán mondhatunk: nem ilyen engedélyekkel, jóváhagyásokkal, dispenzációkkal kibiztosított út a tökéletesség vagy az életszentség útja.

Franz Werfel Halljátok az igét (Höret das Wort) címû nagyszerû könyvében van egy felejthetetlen jelenet a vége felé. A gyõztes babiloni vezér szabadon engedi Jeremiás prófétát: mehet, ahova kedve tartja, nem akadályozzák. Jeremiás a Babilonba hurcolt királyi család mellett szeretne maradni, hogy támogassa, segítse a szerencsétleneket. Ám a Hang egyre azt súgja: maradjon otthon, a föld megmaradt népével. A próféta szinte makacsul kitart akarata mellett Istennel szemben. Mire Isten végre megadón, szinte bánatosan: „Hát akkor menj te a királlyal. Én magam akartam velük menni. De ha te mindenáron velük akarsz lenni, én maradok, nem megyek velük.” Jeremiás elképedt: Isten megváltoztatja tervét, miattam? S egyben rádöbbent makacs, értelmetlen dacosságának csúfságára. . . Igen, Isten még abba is belement, hogy a tehetetlen próféta menjen önhitten a szerencsétlen királyi családdal, s a mindenható, igazán segíteni tudó Isten marad, az õ kedvéért. Tudjuk, hogy a próféta maradt, s az elhurcolt királynak a végén jó sora lett a kénytelen fogságban (2Kir 25,27–30).

Könnyû manipulálni az isteni akaratot, gondviselést holmi jámbor ürügyek takarója alatt (templomépítés, jótékonyság, apostoli buzgóság, tevékenység, mások segítése, engedelmesség, kiügyeskedett engedélyek, nagyobb érdekek, jog stb.), pedig sokszor csak önbecsapás. A törvény, a jog, a jámbor önelégültség érzése a mi pártunkon van: de vajon Isten tetszésére van-e ez az egész nem éppen „divina” komédia?! Egy különben hívõ, jámbor francia író mondta élete vége felé: „Ezzel a tehetséggel, idõvel, gürcöléssel, szorgalommal könnyen szent is lehettem volna. De csak egy író voltam.” Nem figyelünk Isten akaratának legintimebb, leginkább bennünket érintõ, kitüntetõ részére. Vagy ha észrevettük is, a magunk hasznára fordítottuk, manipuláltuk. Pedig minden megkeresztelt ember az életszentségre van meghíva. S szent is lehetne, ha teljesen, maradéktalanul benne lenne, megmaradna Isten akaratában. Az ENSZ egyik legendás hírû fõtitkárának, D. Hammerskjöldnek a naplójegyzeteiben olvashatjuk a következõ bizalmas feljegyzést: „Nem tudom, ki vagy mi kérdezett, azt se, mirõl, s mi volt a felelet. Csak egy biztos: Valakinek vagy valamire Igent mondtam. S attól a pillanattól kezdve biztos voltam benne: a létnek van értelme, s nincs hiába az én önátadásom se. Igen, van értelme, célja. És ahogy így kitartottam ebben a magatartásban, kezdtem megérteni lassacskán, hogy az Evangélium minden szava mögött van Valaki, s ennek a Valakinek a tapasztalata. Tehát abban az imában is: bárcsak elmúlna tõlem ez a kehely; de nem: ki fogom inni. Hasonlóképpen a kereszten mondott szavak esetében is.” (196. fehérvasárnap; értelem szerinti fordítás)

Nyilvánvalóan nem valami triviális dologról van szó. Hammerskjöld hívõ lélek volt, ahogy azt naplójegyzetei mutatják, misztikus színezettel. Csak sejtjük, mirõl lehet szó: a Golgota és a kereszt a kulcs a megértéshez. IGENT mondani valamire, ami eddig nem sikerült teljesen. S ez az igent mondás egyszerre érthetõvé tette a nagy IGENLÕ-nek, Jézusnak viselkedését, szavait. Róla mondja az írás: „így szól az AMEN, a hûséges és igaz tanú” (Jel 3,14), akinek egész élete egy diadalmas, visszavonhatatlan Igen volt az Atya minden, „teljes akaratára” (Csel 20,27), hiszen benne csak az IGEN volt jelen (1Kor 1,20).

Mi is csak akkor imádkozunk keresztény, azaz krisztusi módon, ha ki tudjuk, ki merjük mondani szívbõl és örömmel az IGENT (AMEN, FIAT) Isten minden akaratára, bármikor, bármilyen helyzetben, allelujás lélekkel. „AMEN, ALLELUJA!” (Jel 19,5)

Béky Gellért SJ: Japán mozaik. 211 oldal, 1800 forint.

Mire gondol egy magyar szerzetes Japánban? Egy jezsuita misszionárius négy évtizedének hétköznapjai, szívmelengetõ és elgondolkodtató történetei a felkelõ nap országáról. A kötetbõl megismerhetjük a japán misz- szió kezdeteit, a két és fél évszázados keresztényüldözés döbbenetes eseményeit, s bepillantást nyerhetünk egy olyan világba, amely a miénktõl ugyan nagyon különbözik, de az ott élõ emberek gondolkodásmódja számunkra is fontos tanulságokkal szolgál.

(Új Ember)