MAGYAR FIGYELÕ

     Szabó Ferenc   

„EMELKEDÕ NEMZET”?

1956. november 2-án, a forradalom és a szabadságharc mámoros pillanatában lelkesedéssel olvastuk az ismét szabadon megjelenõ Irodalmi Újság elsõ oldalán két nagy magyar, nemzetéért aggódó író vallomását: Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról” címû hosszú költeményét és Németh László „Emelkedõ nemzet” címû tanulmányát. Az egyik az évtizedes zsarnokságot leplezte le, a múltat, amelyet nem lehet „végképp eltörölni”, a másik a jövõ, egy emelkedõ nemzet jövõje feltételeit jelölte meg. Az 50 évvel ezelõtt lezajlott forradalom és szabadságharc töltötte el Németh Lászlót „halk reménnyel”. „Az elmúlt hét azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyarság erkölcsileg mekkorát emelkedett. Hiszen nem mondom: voltak jelek rá eddig is. Még a tömlöcszerû elzártságban élõ, elfeledtetett ember is érezte, hogy az ifjúságból más levegõ csap felé, mint kortársai közül. De hogy a nemzet a gyötrésben és megaláztatásban így összeforrt, hogy diákok, munkások, katonák minden elõzetes szervezkedés nélkül közös elszántságukkal így megszervezõdhettek, a vezér nélküli felkelésnek ez a csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de képzeletemet.”

Németh elõzõleg egybevetette a Horthy-korszakot, amikor is hazánk emelkedése fõképp szellemi és gazdasági téren volt szembeszökõ. De ahhoz, hogy a nemzet emelkedésében igazán bízni tudjon, ahhoz egy hiányzott: „a nemzet erkölcsi és politikai érzék dolgában nem állt olyan magasan, mint szellemiekben. Szinte a legelemibb összetartás is hiányzott. [. . .] Még vége sem volt a háborúnak, s már megkezdõdött a tolakodás az új pozíciókért: a másik magyar kiszolgáltatása a jövendõ gazdáknak. [. . .] Azt, ami történt, egyetlen kelet-európai nép sem kerülte el. De hogy így történt, annak a magyar sunyítás és irigység majdnem olyan mértékben volt oka, mint a külföldi ügynökök szolgalelkûsége.”

A megszálló német csapatok után tehát jött a kommunista elnyomás, amit felszabadításnak, a proletárdiktatúrát „népi demokráciának” hirdette a zsarnokság. 1956 szabadságharca és forradalma tehát az erkölcsi felemelkedés jele volt; a nemzet minden rétege összeforrt egy akaratban: szabadok akarunk lenni. Amikor október 23-án mi egyetemisták vonultunk a körúton a Margit-hídon át a Bem-szobor felé, egy hangon kiáltoztuk: „Ruszkik haza!” Ebben mindenki egyetértett, még ha a forradalom elõtt és után különbözõek voltak is a jövõre vonatkozó nézetek, a politikai rétegzõdések.

A forradalmat elfojtotta a szovjet hadsereg, és berendezkedett újra a zsarnokság. Az 1989/90-es „rendszerváltozás” után egyetlen 56-os óhajunk teljesedett maradéktalanul: kivonultak hazánkból a megszálló szovjet csapatok. Egyéb 56-os követeléseink is kezdtek valóra válni, de az elmúlt másfél évtized ismét csak a magyar széthúzásról, a pénz- és hatalomvágyról, a pozíciókeresésrõl árulkodik. A kommunista múlt kísért az ideológiák és politikai pártoskodások hátterében. „Lendületben az ország!” – hirdetik, amikor egyre súlyosbodik a gazdasági és társadalmi válság; erkölcsileg nem emelkedik, hanem süllyed az ország. A „Haza – a magasban”, amelyrõl Illyés és a nemzetért aggódó írók álmodtak, egyre inkább délibábos magasságokban ködlik; valóság helyett vágyálom! A nemzet kulturális és keresztény öröksége veszendõben; egység, minimális egyetértés helyett az ország népe két táborra oszlott, és a szakadék egyre nõ: egymásra mutogatnak a két oldalról, a felelõsséget egymásra hárítva. A dúsgazdagok kicsi csapata, amely kiárusítja az országot idegen tõkéseknek, egyre gazdagabb lesz, míg a szegények serege egyre növekszik. Az új nemzedéknek meghamisítják a magyar történelmet (ha egyáltalán tanítják), 1956-ról is hallgat vagy hamis képet nyújt a hivatalos oktatás. A demokrácia kezdetleges, mert képviselõinek egy része csak hatalmat és hasznot akar biztosítani magának és holdudvarának. Hol van az írók, az értelmiségiek felelõsségtudata, amely meghatározó volt 1956 elõkészítésében? Az írók is szekértáborokat alkotnak; keveseket szorongat a nemzet erkölcsi emelkedésének gondja. A média szerepérõl talán fölösleges is szólnunk: a félretájékoztatás (a hatalom manipulációja), a nemzeti kultúra feledése, az értékek átadásának kiáltó hiánya csak keveseknek okoz gyötrelmet.

És ebben a káoszban, a kulturális és erkölcsi süllyedésben hol van a keresztények, az egyházak felelõssége? Nem arról van szó, hogy az egyháziak pártpolitikát folytassanak, hanem – az egyház szociális tanítására támaszkodva – támpontokat adjanak a tájékozódáshoz és az okos, felelõs döntéshez! Mindenkinek vállalnia kell a felelõsséget azért, hogy hogyan alakul a nemzet jövõje. Vizsgáljuk meg a közeli és távolabbi múltat: ami jó, ismerjük el és vegyük át, vigyük tovább a közéleti cselekvésben, a családi és iskolai nevelésben. Vizsgáljuk meg az ideológiák és pártkampányok ígéreteit, illetve a megvalósításokat! Mert ígérni könnyû – ez kampányoknál természetes is –, de a megvalósítást számon kérhetjük a politikai felelõsöktõl. Mi keresztények legyünk a párbeszéd emberei és az egység munkálói. Párbeszédet kezdeni, minimális egyetértést keresni nem jelenti okvetlenül a saját nézet igazságának feladását; de amikor elismerjük mások másságát, ezt a másik féltõl is elvárhatjuk. Mindenképpen magunkévá tehetjük a XIX. századi nagy domonkos szónok, Lacordaire elvét: „Nem a magam igazáról akarom meggyõzni a másikat, hanem egyesülni akarok vele a teljesebb igazságban.”

Számunkra az út, az igazság és az élet: Jézus Krisztus, az ember Megváltója. Mi keresztények, katolikusok és nem katolikusok, feléje tartunk, az Õ Lelkével keressük az egységet, megõrizve a gazdagító különbözõségeket. Ebben az egyre szekularizálódó társadalomban is Krisztust képviseljük, az Örömhírrõl tanúskodunk kortársainknak, ki-ki a maga környezetében: a családban, az iskolában, a közéletben, a parlamentben is. Igazában nincsenek „keresztény” pártok, csak keresztények vannak, keresztény politikusok is, akik hitükrõl és világnézetükrõl tanúskodva kötelezik el magukat a politikai cselekvésben. Az irányokat, mozgalmakat és pártokat is aszerint ítélhetjük meg, hogy tagjaik, felelõseik mennyiben képviselik az evangélium szellemétõl ihletett szabadság, egyenlõség, testvériség eszményét és azok követelményeit.

Lázár Kovács Ákos

ANTROPOLÓGIAI FORRADALOM
ÉS MAGÁNÜGYEINK

A 2006-os magyar parlamenti választások margójára

Johann Baptist Metz 1981-ben a chicagói Loyola Egyetemen tartott beszédében, a vallás és a politika viszonyát taglalva, tulajdonképpen a posztmodern korral párbeszédet folytató vallásos szubjektum felelõsségérõl beszél.¹ Arról, hogy a polgári vallásosság, amely erõtlensége miatt elfogadja, hogy a vallás magánügy, nem képes arra, hogy a vallás politikai dimenzióját megjelenítse. Azért nem, mert nem képes szubjektumoknak tekinteni sem önmagát, sem a hívõket, sem a nem hívõket; egyáltalán az embert. A „magányügy” ugyanis, amelyet elfogad, épp arra jó, hogy benne arcát veszítse minden, ami ember. Metz szerint a vallás azért politikai természetû, mert szubjektumok ügye. Bûneim „arcokat” sebeznek meg. Bûneimet is arc bocsátja meg, akit Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett. Vagyis lehetetlen megúszni, hogy arccal bíró ember arccal rendelkezõ arcban mossa meg önmagát.

A magyarországi parlamenti változásokkal kapcsolatos gondolkodásunk sokféle kiindulópontot találhat magának. A miénk most legyen ez a metzi, politikai-teológiai természetû. A vallás „legmagasabb rendû eszméje, az isteneszme révén sajátosan gyakorlati-politikai természetû” – mondja tehát Metz. Századokig tartó folyamat végeredményeként a XIX. században a polgári vallásosság elbukott saját szubjektumszerûségével szemben: magánüggyé tette azt, ami nyilvánvalóan a közösség ügye. Privatizálta, kifosztotta, megfosztotta a szubjektumot attól a közegétõl, ahol a közösség az arcok eredõjeként alakul, formálódik, és ahol az arc a közösség egyik tagjának arcává formálódik. Az sem vigasztalhat ez ügyben bennünket, hogy mindezt a „túlerõ” nyomására tette. A kereszténység sokszor súlyosan (nem mindig és nem általában!) feladta messiási küldetését azzal, hogy belealélt a magánügyek senkit semmire nem kötelezõ semleges tereibe. Természetesen hivatkozhatunk pápai dokumentumokra, az egyház keretein belül tevékenykedõ csoportokra, akár magára az Egyházra is – ezek teológiai és politikai jelentõsége felbecsülhetetlen –, mégis, összességében a folyamat szimptomatikus jelenségeket mutat: a rendõröknek például meg kell várniuk, amíg vér folyik a családi verekedés közepette. Vér nélkül ugyanis magánügy a verekedés. Nemrég egy állatgondozó az általa gondozott delfinnel kötött „házasságot”, barátai a partról gratuláltak nekik. A magánügyek tehát valahol itt tartanak.

A vallás nem lesz istenfélõbb, ha letagadja saját belsõ dinamizmusát: politikai természetét. Ha Jézus politikailag semleges lett volna, sosem feszítik keresztre. A vallás politikai természetét akkor értjük meg, és cselekszünk ennek a megértésnek a következményeként, ha azt nem a politikának vetjük alá, hanem Istennek. Ha másként tennénk, akkor a vallás legjobb esetben politikai ideológia lehetne. Ez tehát radikális kérdés: radix-szerû, vagyis gyökeres probléma. A radix Istenhez gyökerezteti a vallásos szubjektumot. Nem a politikához, az erkölcshöz vagy a gazdasághoz. Azok számára, akiknek a vallás magánügy, a vallás nem messiási vallás, hanem polgári vallás. Magánügy tehát, ami senkit-semmire-sehol-senkinek-senkiért. Ennek az ellenkezõje pedig, a messiási vallás radikális, gyökérrel odakapcsolódó függés, reláció. A vallásos szubjektum Istenétõl függ, hozzá kapcsolódik, szubjektumszerûsége relatív és nem abszolút. Ez az Istenétõl való függés azonban egyben politikai, gazdasági, erkölcsi vonatkozású. Nem másodlagosan, hanem a lényegi vonatkozásból lényegileg következõen. Ebbõl természetesen sok minden következik.

1. Ha Magyarországon is lemondunk a szubjektumszerûségrõl, és magánüggyé tesszük a vallást (is), akkor lényegileg kerülünk szembe Istennel. Vagyis vallásunk Isten ellen fordul. A polgár, mivel nem hisz Istenében, és csak hivatkozik rá (mint valami csonthalmazra vagy virágoskertre, vagy pénztárcájára a zsebében), halott Istenben bízik. Önmagában bízik. A polgári vallás erõtlen marad minden olyan kísérlettel szemben, amely a szubjektum ilyen-olyan eltüntetését tekinti céljának. Mivel nincs benne a „messiási ösztönzõ erõ”, ezért semmiféle „eredetiségre”, újszerûségre nem képes – még ellenállni sem. Istenhez kapcsoltságának ereje helyett megállapodásokkal tünteti el ennek az erõnek még a megmutatkozási lehetõségét is, amely szubjektumszerûségünk eredete és célja. Kullogunk az események után. Középutat keresünk, konszenzusos emberek leszünk, akiknek a közép keresése jó lehetõség langyosságuk fedezésére. Középutasok vagyunk individualizmus és kollektivizmus között. Újjászüljük a „politika kliséit”: fõként a gondolattalanságot és az opportunizmust.

2. Mivel nem hiszünk Istenben, önmagunkban hiszünk, meg abban a keresztre feszített hullában, akire folyamatosan görgetjük a köveket. Nem támadt fel bennünk, nekünk – magunkra maradtunk. Polgári módon vagyunk vallásosak: autós, lakásos, nyaralós, bankszámlás módon, érzelgõsen. A politikai prófécia akkor lehet újra a vallásos emberé, ha szakít polgári vallásosságával, és hitével kiszakad mindenféle cél–eszköz racionalitásból. Ha nem nyerni akar, hanem szolgálni. Istennek és embertársainak. A politikai hit bálványimádó, érzelgõs, tettetõ és kegyetlen. A hívõ ember, legyen az politikus, szakember vagy háziasszony, elégedetlen, mert Isten nincs benne a politikában. Mert hiányként van benne. Ez a hiány azonban arra sarkallja, hogy a „boldogság nélkülözését berekessze”. Nem a paradicsomról értekezik tehát, nem a fejlõdésrõl prédikál, hanem a politikai ügyködések és üdvösségtanok feltartóztatását, vagyis megtérést követel. Elsõsorban önmagától. „A vallás politikai próféciája lényegében nem az ígéret jegyében áll, hanem ultimátumot közöl.”² Nem a fejlõdésrõl szájal, hanem meghúzza a vészféket. Erre az ultimátumra azonban a „világi politika” nem vevõ. A próféta kimondja: ha ezt és ezt nem teszed, pokolra fogsz jutni. Ökológiai, gazdasági, erkölcsi, pszichológiai poklokra. És ez nem népszerû.

3. 7-8 millió akármilyen felekezetû (és polgári) vallású polgár él ebben az országban, mégsem fogjuk feltartóztatni a fejlõdésrõl szóló ilyen-olyan mítoszokat. Nem hajtjuk végre az antropológiai forradalmat, ami éppen ennek a fejlõdésmítosznak a feltartóztatása lenne. Most kellene segíteni a boldogság nélkülözésének berekesztésében, ahelyett, hogy boldogság- és paradicsompirulákkal házalunk. Amivel házalunk, azt kellene feltartóztatnunk. Mivel nem rendelkezünk a messiási vallás ösztönzõ erõivel, hórukk-keresztényekként a fejlõdés bajnokaiként gondolattalanságot és opportunizmust kínálunk. Ez az opportunizmus azonban sem a jobb-, sem a baloldalnak nem kell. Mindkét oldalnak ösztönzõ erõkre lenne szüksége, de mi csak kliséket tudunk nyújtani. Akik elkötelezettek, már úgyis döntöttek: jobb vagy baloldalra fognak szavazni. Akik nem kötelezõdtek el, azoknak nincsen gyökerük, radix nélkül élnek, és abban reménykednek (vagy már nem is reménykednek abban), hogy ösztönzéseket kapnak. Mivel nekünk nincs radixunk, nincs gyökérszerû viszonyunk saját messiási vallásunkhoz, maradnak a politikai jobb- és baloldal ajánlatai. A döntések azonban ezekben az esetekben esetlegességeken múlnak: ki ígér több nyugdíjat, kisebb adóterheket, nagyobb haladást, „fejlõdést”.

4. Elsõdlegesen nem azokhoz szólna küldetésünk (ha volna messiási vallásunk), akik már döntöttek, hanem azokhoz, akik még nem döntöttek. Õk radix nélkül élnek, és elsõdlegesen az õ „boldogság-nélkülözésüket” kellene berekesztenünk, feltartóztatnunk. Ehelyett gondolatok nélkül, opportunistán mutogatunk hol ide, hol oda. Hol jobbra, hol balra. Pedig azoknak, akik még nem döntöttek, esélyük van arra, hogy rádöbbenjenek: nem a jobb- vagy a baloldal gyõzelme a tét, hanem hogy radixszerû lesz-e az életünk, vagy pedig valamelyik aktuális fejlõdésmítosz szómaadagját veszik be a következõ négy évre altatóként.

5. Jelenleg Magyarországon a szavazók közel 30 százaléka nem tudja, melyik pártra szavazzon. Tanácstalanságuk, éhségük az egyetlen reményünk mindenféle jóllakott magabiztossággal szemben. Õk az antropológiaforradalom bázisa – nekünk rájuk van szükségünk, mert õk még éhesek. Olyan éhesek, amilyenek mi már sohasem leszünk: Messiásra éhesek. Az õ szavazatuk a legfontosabb. Mint mindig, most is rajtuk múlik, ki is jut majd a szolgálat lehetõségéhez.

Jegyzetek

¹ Johann Baptist Metz: Az új politikai teológiai alapkérdései. Budapest, 2004. 83–90.

² Uo. 90.

Keresztesné Várhelyi Ilona

KETTÕS FELELÕSSÉG

Keresztény emberként kettõs állampolgárok vagyunk. Jézus helyet készített számunkra Isten országában, amely ugyan már a földön kezdõdik, de itt még határokkal és pártokkal szabdalt. Ahová mi készülünk e határok közül, az határtalan és pártatlan! Mégis itt és most, ebben a többszörösen megosztott világban kell megalapoznunk a közeli és az örök jövõt is! Magyar keresztényként tehát kettõs állampolgári jogunk és kötelességünk a választás. De kettõs a felelõsségünk is!

Az ország lakosságának 75%-a kereszténynek vallotta magát a népszámláláskor. Ekkora aránnyal biztos medret szabhatunk hazánk anyagi és szellemi fejlõdésének! Megengedhetetlenül terhelõ tehát a keresztény ember számára kitérni e felelõsség alól, s hagyni, hogy egy elenyészõ kisebbség nélkülünk döntsön rólunk. Aki nem él a választás jogával, az önként mond le a véleményalkotásról, s elveszti jogát az utólagos kritikára is. Amíg nem volt általános választójog, vagy a diktatórikus eszközök miatt nem volt lehetõség a tényleges választásra, addig a felelõsség sem volt ilyen óriási.

Egész keresztény életünk választás: azt tanulgatjuk lelki életünkben, hogyan tudjuk a jót a rossztól megkülönböztetni. Olykor megtévesztõ látszatok teszik próbára lelkiismeretünket. Nem mindig könnyû a pillanatnyi érdekek fogságából kiszabadulni, leszámolni azzal, amit már megszoktunk! De mindannyiszor, amikor kitérünk döntéseink elõl, mindig a rossznak nyitunk kaput. A választás tehát üdvösségünkre kiható döntés.

Persze, mondhatjuk: más a lelki élet, és más a politika! Pedig alapjában véve nem is annyira más! Mi Istennek köszönjük létünket, társadalmi berendezkedésünket, azt, hogy az üldözés évtizedeinek fogságából szabadabb és ezért felelõsségteljesebb világba vezetett minket. Az ideológia úthengere vagy a „testvéri tankok” alá gyûrõdött (testi vagy/és lelki) vértanúnemzedékeknek is tartozunk azzal, hogy Isten és évezredes kultúránk erejébõl most talpra álljunk. Igaz, már nemcsak megfogyva, hanem törve is, nehezebb rendezni sorainkat. A nehézség azonban nem mentség, hanem feladat! Fegyverek helyett most csak a média hétfejû sárkányai okádnak sortüzet ellenünk. Belõlünk is ki akarják irtani azokat az értékeket (az élet tisztelete, a család, a becsület, igazságosság és szolidaritás stb.), amelyeket magukból már kipusztítottak. Mi azonban ezeket az értékeket – mint talentumokat – Istentõl kaptuk, és neki kell elszámolnunk velük. Nem menthetjük fel magunkat, hogy az az egy szavazat úgysem számít! Mert bizony a „hû és okos szolga” azt az egy talentumot sem áshatja el!

Fõként a húsvét közelsége kötelez minden keresztény embert. A nagyböjti idõszak alkalmas a lelkiismeretünk szeizmográfjának hitelesítésére, hogy kiérlelt megfontoltsággal döntsünk földi hazánk sorsáról. Az ószövetségi nép egyiptomi fogságából való csodálatos kiszabadulásának ünnepét választotta Isten az emberiség megváltására. Virágvasárnap, Jézus Jeruzsálembe vonulásának hozsannás ünnepén fogunk választani, amikor azonban már a szenvedéstörténet is elénk tárul.

Ahhoz, hogy jó helyre írjuk azt a kis keresztet, fel kell tekintenünk a nagy keresztre, amelyre Jézussal a mi bûneink adóslevelét is felszögezték, hogy tiszta lappal kezdhessünk új életet a Feltámadottal!

Bittsánszky Géza

„AKI MEGVALL ENGEM AZ EMBEREK ELÕTT,
ÉN IS MEGVALLOM MENNYEI ATYÁM ELÕTT” (Mt 10,33)

Mára már a parlamenti választások értékek választását jelentik, ugyanis – a gazdasági és társadalmi-politikai meghatározottságok (pl. Európai Unió!) szabta keretek között – látványos változásokat felelõsséggel nem ígérhetnek a szavazatainkért versengõ pártok. Így jószerével csak a különbözõ célok sorrendisége – prioritása – között lehet választani. Ehhez pedig – éppen a meghatározottságok miatt – az elõbbre sorolt célok eléréséhez más célok hátrasorolása, sõt – s ezt a gyakorlati tapasztalatok igazolják – más célok feláldozása szükséges. A gyakorlatban arra is akad nem ritkán példa, hogy amit az egyik párt értékként, vagyis elérendõ, megvalósítandó célként fogalmaz meg, azt egy másik politikai erõ – nyíltan vagy burkoltan – tagad.

Az egyes célok, értékek sorrendisége vagy akár tagadása erkölcsi kérdés, és mint ilyen közvetlenül kapcsolódik a tízparancsolathoz. (A tízparancsolat, ahogy a keresztények értelmezik és élik, a krisztusi erkölcs egyik sajátos összefoglalását nyújtja.) Ebbõl pedig az következik, hogy gyakran a választás hitbéli kérdés, hitvallás az isteni parancs, az abban tükrözõdõ értékrend mellett vagy ellene. Vannak olyan parancsolatok – pl. a IV. és V. –, ahol a politikai választás közvetlen és nyilvánvaló döntést jelent.

Ennek bizonyítására érdemes az egyes parancsokhoz kapcsolódó aktuális döntési felelõsséget felvetõ témákat – a teljesség igénye nélkül – áttekinteni.

Az I.–II. parancsolathoz kapcsolódóan az egyházak tevékenységi feltételeinek biztosítása, a velük való együttmûködés, vagy (ellenkezõleg) az állam és Egyház szõrszálhasogatásig menõ elválasztása, a szekularizmus, továbbá a hitnek a magánszférába szorítása jelent választási alternatívát.

A IV.–VI. parancsok a tágabb értelemben vett családpolitikát érintik; a család intézményének kiemelt fontossága és anyagi, erkölcsi támogatása, vagy éppenséggel a családnak az együttéléssel, homoszexuális párokkal egyenrangú kezelése, a tágabb közösség, a nemzeti összetartozás kérdése igényelnek felelõs választási döntést.

Az V. parancs vonatkozásában – mint már említettük – a fogantatástól a természetes halálig tartó élet tisztelete, vagy az abortusz, eutanázia, kábítószer-fogyasztás törvényesítése jelent választást a parancs megtartása mellett vagy ez ellen.

A VIII., az igazmondás  parancsa a manapság elterjedt, ún. „politikai korrektség” fogalmát érinti. Elterjedt, de bûnös vélekedés, hogy minden megengedhetõ, akár a hazugság is, ha ezáltal választói szavazatokat lehet szerezni. Ezért az ígéreteket meg lehet szegni, azokat nem kell betartani. Bár az elmúlt idõszak tapasztalata alapján többek szerint a szószegésnél csak az lehet rosszabb, ha a felelõtlen ígéreteket betartják. A VIII. parancsolattal függ össze a pártok, kormányok törvénytisztelõ, a demokratikus szabadságjogokat tisztelõ magatartása is. Vajon mire adjuk szavazatunkat: a VIII. parancs megtartására, vagy ellene?

A VII., IX., és  X. parancsok súlyos fenntartásokat fogalmaznak meg az ún. „fogyasztói társadalommal” szemben, amely mentalitását, gyökerét tekintve akár a hedonizmussal is rokonítható. Azért érdemes erre rámutatni, mert a fogyasztói társadalom a közfelfogás szerint elérendõ cél, de legalábbis sorsszerûen bekövetkezõ valami, ráadásul az egyre kellemesebb élet lehetõségét csillantja fel. A fogyasztás növelése tipikusan alkalmas arra, hogy szavazatokat hozzon. Pláne akkor, ha azt a javak „igazságos” elosztásának hangzatos jelszavával párosítják. Csakhogy a fogyasztás növelése súlyosan sértheti az igazságosságot, ha annak érvényesülését nem csupán adott idõpontra korlátozzuk, hanem az utánunk jövõ generációkra is gondolunk. Különösen is konkrét példa erre a jövõbe „beruházó” nagycsaládosok kedvezményeinek megvonása az „igazságosságra” hivatkozva. Az életlehetõségek, az energia- és nyersanyagtartalékok felélése, a környezetpusztítás, de olyan kölcsönök felvétele is, amelyeket az utánunk következõknek kell tudtuk és beleegyezésük nélkül visszafizetni, mind-mind bûnös és/vagy felelõtlen módon szerzett vagy leadott szavazatok következményei.

A X. parancs megsértését jelenti az, ha az Egyház közjóra vonatkozó nagyon aktuális tanítása ellenére a közjavakat, pl. a közmûveket (elektromos-, gáz-, vízszolgáltatás) privatizálják. Ez ugyanis azzal jár, hogy a profitérdekek a közösség érdekeinek (az ellátás biztonsága, megbízhatósága) rovására érvényesülnek.

A fenti – kiragadott – példák mutatják a választás, a szavazatok erkölcsi dimenzióját. A választás nem könnyû, a mai néppártok világában a pártok értékrendje eklektikus, mégis világosan kitûnik, hogy melyik párt közelíti jobban a keresztény értékrendet, és melyik távolodik attól, vagy netán rombolja azt. Reálisan kell gondolkodnunk a választási lehetõségekrõl, és semmiképpen sem szabad távolmaradnunk csak azért, mert nincs értékrendünknek mindenben megfelelõ párt, pártprogram.

Mindenesetre ahol a politikai választás közvetlen és nyilvánvaló döntést jelent a parancsok (pl. V. és VI.) mellett vagy ellene, ott még az sem jelenthet kétséget, hogy a rossz és a kevésbé rossz között lehet csak választani. Ilyenkor a kisebb rossz melletti döntés jelenti a hit megvallását – nem pedig a választástól való távolmaradás.

Az imént felsorolt erkölcsi jellegû választások esetében a rossz mellé állást anyagi vagy akár egzisztenciális érdekek, szempontok sem igazolhatják.

Íme, napjainkban milyen köznapian vetõdik fel a hit megvallásának vagy megtagadásának kérdése.

Gyorgyovich Miklós

  SZAVAZZUNK OKOSAN!

Nekünk, negyvenfelettieknek, tehát a választók zömének a fejébe bele van vésve a marxista terminológia. E szerint „az állam az uralkodó osztály elnyomó szervezete akarata érvényesítése céljából”. Államon államhatalmi és államigazgatási szerveket, hivatalnokokat, struktúrákat kell érteni; az államigazgatás zömmel (köz)tisztviselõkbõl áll. Mindnyájan érezzük, hogy ez a megfogalmazás valójában a diktatúra meghatározása. Mindnyájan érezzük, hogy van ebben a megfogalmazásban valami cinizmus. Ugyanis ez a felfogás teljesen ellenkezik a demokráciával. A nemzet anyagi és társadalmi különbségekbõl fakadóan osztályokra szakadt, és az ebbõl támadt feszültségek erõszakkal való kezelését valósítja meg a diktatúra.

A rendszerváltás óta igazi demokráciában szeretnénk élni. Annak pedig az a felfogása, hogy az állam (államhatalmi és államigazgatási szervek) létének semmi egyéb oka nincs, mint a közjó, azaz a társadalom javának elõmozdítása, ha úgy tetszik, a nemzet boldogulásának a szolgálata. Az állam akkor tölti be ezt a feladatát helyesen, ha a közakaratra figyel, a nemzet vágyainak megvalósításán dolgozik, és a jó gazda gondosságával jár el. Vannak megtakarításai, vannak céljai, vannak ezek megvalósításához eszközei.

A demokrácia pedig népuralmat jelent, azaz közmegállapodást arról, hogy milyen játékszabályok szerint fogjuk a feladatainkat megvalósítani. Ha pedig valamiben megállapodtunk, az mindenkire nézve kötelezõ, a közigazgatásban részt vevõkre és az állampolgárokra nézve egyaránt. A szabályok kijátszása, egyedi érdekeknek történõ alárendelése a társadalom elleni vétek volna.

Politikai berkekben közhelyként emlegetik, hogy a fejlõdõ népeket nem segélyezni kell, nem halat kell adni nekik, hanem meg kell tanítani õket halászni. Mert ha csak etetjük õket, e folyamatnak sosincs vége. Állandósul a szegénység, a nyomor, az önállótlanság, a dönteni tudás képtelensége, a kiszolgáltatottság, a függõség. Sosem tud az ilyen népség felnõni, felnõtté válni.

Meghökkentõ belegondolni, hogy ezzel ellentétes folyamatokat indít az államhatalom akkor, amikor kiveszi a halászás tudományát a nemzet kezébõl, s arra kényszeríti saját nemzetét, hogy külföldrõl vegyen halat, ha nem akar éhenhalni. Márpedig kiveszi a kezébõl a halászatot, amikor eladja a közmûveket, a kereskedelmi hálózatteremtés lehetõségét, eladja a Ferihegyi repülõteret, az ipart mesterségesen szétbombáztatja, s idegen érdekeknek rendeli alá a hazait.

Nevezzük néven a dolgot: Kimeríti a hazaárulás tényét, ha az államigazgatást kellõ felelõsség helyett pusztán rövid távú érdekei hajtják. Mert minden háztartásban elõfordul, hogy megszabadulnak bizonyos vackaiktól; de lelkiismeretesen meg kell vizsgálni, hogy a lépés hasznos-e a családnak, vagy éppenséggel vétkes könnyelmûség.

Az elõzõekben felvázolt legfontosabb kérdésekkel kapcsolatban mindenkinek állást kell foglalnia. Mert a közjónak tartozik vele, hogy elmenjen szavazni, hogy voksával a társadalom boldogulását mozdítsa elõ.

Ha Ön, kedves olvasó, úgy találja, hogy az államhatalom gõzerõvel a polgárok felemelkedésén fáradozik, akkor érdemes a meglévõ adminisztrációra szavazni.

Ha pedig úgy ítéli meg, hogy az államvezetés rejtett érdekek mentén saját boldogulásán fáradozik a köz vagyonának felhasználásával, akkor érdemes leszavazni, leváltani a kormányt a nagyobb jó lehetõségének megteremtését célozva. A választás ugyanis jó alkalom és lehetõség az államháztartás gépezetében keletkezett zavarok megállítására, megszüntetésére.

„A marxista stratégiához tartozik az elnyomorodás elmélete. Ez azt hirdeti, hogy ha valaki egy igazságtalan uralom helyzetében karitatív módon segít az embernek, valójában a fennálló jogtalan rendszer szolgálatába áll, mert látszólag, legalábbis bizonyos fokig, elviselhetõvé teszi azt. Ezzel a forradalmi erõket bénítja, és feltartóztatja a kitörést a jobb világ felé. Ezért a karitatív tevékenységet rendszerstabilizáló tényezõként kárhoztatja és támadja.

Valójában ez az embertelenség filozófiája. A ma élõ embert ugyanis föláldozza a jövõ Molochjának, egy olyan jövõnek, melynek megvalósulása legalábbis kétséges marad. Valójában a világot nem lehet emberibbé tenni azzal, hogy az emberiességet ideiglenesen elringatjuk. Egy jobb világhoz csak akkor járulunk hozzá, ha mi magunk most tesszük a jót minden erõnkkel s az adott lehetõség szerint, függetlenül a pártstratégiáktól és pártprogramoktól. A keresztény ember programja – az irgalmas szamaritánus programja, Jézus programja – a »látó szív«. Ez a szív látja, hol van szükség szeretetre, és ennek megfelelõen cselekszik. Amikor a karitatív tevékenységet az Egyház mint közösségi kezdeményezést gyakorolja, az egyesek spontaneitásán túl magától értetõdõen szükség van tervezésre, elõrelátásra és a hasonló szervezetekkel való együttmûködésre.”

(XVI. Benedek: Deus caritas est, 31.)