LELKISÉG

 Török Csaba

„ET RESURREXIT TERTIA DIE”

Húsvét titkának lényegét megragadni nehéz feladat. Vannak szavak, kifejezések, amelyek az ünnep szívét hivatottak leírni: újjászületés, feltámadás, megújulás, új élet. A kezdet, az újdonság ereje hatja át húsvétot, egyfajta születés utáni frissesség, tisztaság, lendület. Azonban van a keresztények Pászkájának egy rejtettebb, mélyebb valósága is, amelyet sokszor nem is fedezünk fel. A szem, amelynek az erõsen tûzõ nap felé kell néznie, a sugárzás áradásában nem látja meg az apró kontúrokat, a dolgok felszínét változatossá tevõ árnyékokat. A ragyogás ugyanakkor eltakarja a tekintet elõl a fényforrás homályos részeit is.

Pilinszky így ír a Harmadnapon címû versében:

„És fölzúgnak a hamuszín egek,

hajnalfele a ravensbrücki fák.

És megérzik a fényt a gyökerek.

És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,

s megszünhetett dobogni a szive –

Harmadnapra legyõzte a halált.

Et resurrexit tertia die.”

A vers sajátos erejét épp a kontrasztok adják – a hamuszín egek felzúgása, a gyökerekben megérzõdõ fény, a szívdobogás megállta utáni csönd és a világ felzúgása, a tertia die. A költemény sajátosan közvetíti a húsvéti mélységet: ez az ünnep nem feltámadás, hanem gyilkosság, összetöretés és feltámadás; nem élet, hanem a szívdobogás erõszakos kioltása és élet; nem a fa lombjába belekapaszkodó játékos tavaszi szél, hanem a gyökerek földalatti sötétségében ragyogó fény. Húsvét szimfóniájának könnyed, „allelujás”, hegedûkre és fuvolákra csillogóan megírt vezérszólamát drámai alaphang, megrázó basso continuo kíséri.

Éppen ezért lesz más a keresztény húsvét, mint egy tavaszkezdõ ünnep, újjászületési rituálé, termékenységi szertartás. A rügyfakadás, a születés, a zöldellõ mezõkön túláradó színnel, ízzel és illattal megújuló természet magával ragadó színpadának közepén kereszt és sírbolt áll. Tragikus történés játszódik le, amely homályba vonja a tavaszt – így támad fel Krisztus.

Hogy mindez nem pusztán szellemi játék, érzelmi ihlet, hanem teológiai valóság is, azt mutatja a döbbenetes tény: a Feltámadott testét sebek borítják, Tamás, ha akarja, oldalába helyezheti a kezét. Húsvét új élete, új kezdete nem ex nihilo, mint egykor a világ teremtése volt. A kozmosz új rendje, amely a feltámadásban mutatja meg elõször magát, nem a nemlétbõl fog létrejönni – ráépül a már meglévõre. A teremtés nyolcadik napja, a misztikus húsvéti nap ez, amely beteljesíti az elsõ teremtés hét napját.

„A nyolcadik nap s korszak ez,

minden napunknál fényesebb:

te szenteled meg, Jézusunk,

az elsõként Feltámadott.”

A feltámadott élet magán viseli a meghalt élet sebeit. Nincs tabula rasa, nincs nyomtalan feledés. Az új élet magába emeli a régit. A szenvedés, a fájdalom, a halál sebe nem megszûnik, hanem másként, más módon él tovább bennünk. Elkeserítõ vagy kiábrándító ez a megállapítás? Épp ellenkezõleg! Ez azt jelenti, hogy Isten csodálatos módon elkötelezte magát emberségünk, történelmünk mellett. Ez azt jelenti, hogy életünknek súlya, értelme van. Ez azt jelenti, hogy az emberi élet itt a földön nem egy rossz álom, lidércnyomás, amelybõl felébredünk, s amelyet elfeledünk. Az élet terhei, az élet fájdalmai belénk égnek, s mi így lépünk be a húsvétba. Isten a feltámadásban nem teremt, de újjáalkot, nem újat szül, hanem újjá szül.

Az emberi létezésnek ezt az egyszeri történéstõl a teljesség felé kitáruló valóságát Weöres Sándor sajátos szépséggel ragadja meg Öröklét címû versének utolsó szakaszában:

„Mert ami egyszer végbement,

azon nem másít semmi rend,

sem Isten, sem az ördögök,

múlónak látszik és örök.”

Elõször olvasva e költeményt, önkéntelenül is egy furcsa idegenkedés motoszkált bennem. Isten képtelen lenne felülemelkedni az egyszeri emberi történésen? Döntéseim, cselekedeteim meghatározó ereje ily hatalmas? Ám lassacskán ráébredtem, hogy valójában a feltámadt Krisztus kezén, oldalán és lábán égõ sebhelyek hitvallása ez; nem Isten gyengesége, tehetetlensége, determinálhatósága, hanem végtelen alázata és legmélyebb szövetsége a történelem világával. Ha húsvétkor azt ünnepelnénk a jelenben, hogy a múltnak nincs semmilyen következménye a jövõre nézvést, akkor nem lenne minek örülnünk, akkor gyászolnunk kellene, hisz ez emberségünk reménytelen bukását jelentené. Isten azonban a halálból születõ életet, a sebek gyógyuló lázától kísért új kezdetet tárja fel a titkos hajnalon – tertia die.

Sajátos keresztény hitünk kifejezõdése ez, Vas Istvánnak A Teremtõhöz való fohászkodása szavaival élve:

„Köszönöm, amit látok,

A teremtett világot,

Hogy még a rossz sem céltalan,

 Mindennek jelentése van.

 (. . .)

Meghalok, semmit nem veszítek,

Mûvedet meg nem semmisíted,

S a mennyben vagy pokolban

Az leszek, ami voltam.”

A húsvéti Krisztus is az, aki volt: Szentlélektõl fogant, Máriától született, Poncius Pilátus alatt keresztre feszíttetett, meghalt, eltemettetett és pokolra szállt Emberisten. Csak így van a reménynek értelme. Ez a remény azonban keresztény öntudatunk elidegeníthetetlen magja, ezért is mondhatja – Szent Pált parafrazálva – G. Greshake, hogy keresztény az, akinek van reménye.

Ez a remény azonban nem pusztán személyes vagy földön túli remény. Ereje áthatja ittlétünk minden zegét-zugát, fényével elhat valóságunk legkomorabb szegleteibe is. Sokféle feltámadásról beszéltek az elmúlt idõkben, a nemzetérõl, az országéról, a hagyományokéról, megannyi emberi szívvel várt csodáról. De a keresztény reménység szerinti feltámadásról, vagyis a sebekkel együtt való újfajta életrõl kevesen szóltak. Sokan vártak és várnak egy olyan feltámadást, amely mindent a régi fényében, nagyságában állít helyre – ám ez csak emberek reménye, emberek vágyakozása. A régi fény és nagyság örökre odalett – ahogy Krisztus testének betlehemi sebtelensége, méltósága is elveszett a kereszten, s azt húsvét sem „restaurálta”.

A seb reménye, a halál és összetöretés reménye új utat mutat. Magyarságunk is erre kell, hogy rátaláljon. A Feltámadás nem múltidézés, nem nosztalgia, nem visszaút a régibe, hanem a tekintet elõreszegezése, a sebekbõl és elbukásból való felemelkedés, a kereszt által örökre megjelölve. Mennyi szög helye, koszorúból kiálló tövis véres sebe borít bennünket! Széthúzások, félelmek, bukások és kudarcok sorozata. A legtöbb ember természeténél fogva el szeretné fordítani tekintetét ezekrõl, vagy pedig, ha rájuk néz is, csak a gyász érzésével tudja tenni. Félünk összetöretéseink, gyengeségeink és botlásaink eme testünkbe égett tanúitól, s erõvel, lendülettel, „a múlton felülemelkedve” akarunk egy új jövendõt építeni.

Csakhogy a múlton nem lehet úgy felülemelkedni, hogy önmagunkon ne emelkednénk felül. Krisztus sem „emelkedett felül” a Golgotán. A szenvedésbe és bukásba alászállva a végletekig beteljesítette önkiüresítését, Isten kezébõl várva a megoldást. „Isten feltámasztotta Krisztust a halálból, alleluja! Hogy legyen hitünk és reményünk Istenben, alleluja” – ezekkel a szavakkal köszöntötte, az õsi egyházi formulát idézve, II. János Pál pápa 1996. április 24-én a Szent Péter térre érkezett magyar zarándokokat. Az újszövetségi szókincs nagyon sokszor használja ezt a kifejezésmódot, jelezve, hogy a feltámadás nem Krisztus önerõbõl megtett diadalútja a homályból a fény felé, hanem a Fiú engedelmességére a megdicsõítéssel és feltámasztással válaszoló Atya tette. A jövõ húsvéti reménye tehát egyfajta lelki „fegyverletételben” áll – vagyis nem a számonkérés, ujjal mutogatás, vádolás, a sebekért felelõs hóhérok tetemre hívása a krisztusi magatartás, hanem önmagunk teljes és feltétel nélküli átadása a ránk rótt keresztnek, bízva abban, hogy az Úr nem feledkezik meg rólunk. Ozeás próféta szavai visszhangozzanak a szívünkben: „Gyertek, térjünk vissza az Úrhoz; õ tépett meg, õ is gyógyít meg minket; õ vert meg, õ köti be sebeinket. Két nap múlva életet ad, harmadnapra feltámaszt, hogy színe elõtt éljünk.” (Oz 6,1–2)

Mikor érik meg hitünk erre a húsvétra, erre a reményre? Mikor leszünk eléggé hívõk ahhoz, hogy a kereszt „bukását” húsvét fényében szemlélve e világi veszteségeink és vereségeink is új értelmet nyerjenek? Y. Congar ráérzett ennek fontosságára, s ezért egy igen tanulságos cikket írt: „A kudarcról keresztény szemmel nézve”. Csak ott van húsvét, ahol elõbb volt bukás is; csak ott van újjászületés, ahol elõbb volt halál is. Az ember önkéntelenül vágyik a diadalmenetre, a folyamatos sikerekre. Gondolkodásunkat át- meg áthatja a vágy arra, hogy mind személyes, mind nemzeti létünk egy folyamatos felfelé tartó, egyre gyarapodó fejlõdéseszményt kövessen. Ám a keresztény szemlélet nemet mond erre. Eleséseink tanítanak meg járni, meghalásaink teszik értékessé életünket, bukásaink érlelnek meg a felemelkedésre. Keresztjeink és nagyszombati sírjaink teszik lehetõvé a húsvéthajnali ragyogást.

Oly sok minden nyomaszt és terhel minket. Régi örökségeink, közel- s távolmúltunk megannyi embertelensége, széthúzása, önzése és érdekhajhászása ránk telepedik, s mind újabb meg újabb formákat ölt. Newman bíboros szava cseng a fülembe: „Krisztus ügye mintegy haláltusában vergõdve hever a világban.” Értékeink mintha kivesznének a közéletbõl, a humánum mintha elolvadna, mint télutói hó az õszrõl maradt avaron. „Az ateista humanizmus drámája” egyre kézzelfoghatóbbá válik napjainkban, s H. de Lubac több mint félszázados prófétai szavai mintha eluralnák napjaink közéletiségét. Korunk politikai és szellemi „vezérrétege” – a francia teológus által idézett Nietzschéhez hasonlóan – „nem látja, hogy Az [ti. Isten], akit (. . .) káromol és exorcizál, valójában minden erejének és nagyságának a forrása. Tökéletes egyenjogúságról szóló álmai végén nem észleli, hogy fenyegetõ közelségben van a szolgaság. Tragikus félreértés, amely még kétségtelenül nem szûnt meg halálos gyümölcsöket teremni.”

Az ember a Golgotán embertestben keresztre feszítette Istent, de Õ feltámadt. Ezért az ember ma szellemében öli meg Õt, s nem veszi észre, hogy ezáltal önmagát feszíti keresztre. Catullus „excrutior”-ja, „keresztre feszülök”-je mai nemzedékünk nem egy tagjának sajátos egzisztenciális tapasztalata – s az ókori költõhöz hasonlatosan sokszor mi sem tudjuk, nem értjük, mitõl feszülünk keresztre mindennapjainkban, csak érezzük ennek kínját. Nem értjük a Titkot, s ezért nem tudunk elbukni sem, meghalni sem, csak keresztre feszülve vergõdni önkezünk alkotta világunkban. Terveket álmodunk jövõrõl, felemelkedésrõl, kibontakozásról, de közben nem merjük még mi, keresztények sem felvállalni az igazságot: „ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.” (Jn 12,24.) Mikor értjük meg végre, hogy a bukás és a kudarc nem gyengeség jele, hanem lehetõség Istennek arra, hogy lehántsa rólunk azt, ami lényegtelen, ami másodlagos, ami pusztán emberi, s Õ adjon nekünk új kezdetet? Meghalásunkban lemondunk saját köntöseinkrõl, saját eszményeinkrõl, saját jövõképünkrõl, saját elvárásainkról, saját álmainkról, s – elengedve önmagunkat – hagyjuk, hogy Isten álmodjon bennünk, velünk egy új jövendõt. Új húsvétot ad így Isten ereje, amelybe magunkkal visszük sebeinket, szöghelyeinket, meggyötörtetéseinket s bukásainkat, ám mégis új fény jár át bennünket, s új módon világítunk a világnak (vö. Mt 5,16).

Nazianzi Szent Gergely szavaival kívánok a Távlatok minden kedves olvasójának áldott, kegyelmekben gazdag húsvétot!

„Tegnap Krisztussal megfeszíttettem,
megdicsõíttetem vele ma,
tegnap vele meghaltam, ma ismét élek vele.

Tegnap eltemettettem vele, ma föltámadtam vele!”

François Varillon

A BÛNBÁNAT SZENTSÉGE

François Varillon SJ (1905–1975) híres lelki író és lelki vezetõ utolsó lelkigyakorlatát (1975. július 3–17.) szerzetesnõvéreknek tartotta Versailles-ban. A lelkigyakorlatos elmélkedéseket hangszalagra rögzítették, és 1993-ban közzétették a Centurion kiadónál (Vivre le christianisme). Ebbõl a könyvbõl fordított magyarra néhány részt Kaposiné Eckhardt Ilona. Az isteni megbocsátásról szóló fejezetbõl közlünk most egy részletet a gyónásról a fordító szíves engedélyével.                                                                                      (R)

A gyónás jelenleg a legnagyobb mértékben népszerûtlen. Az emberek egyre ritkábban mennek gyónni.

Gondosan meg kell különböztetni három dolgot:

1. mit nevezünk a bûnbánat erényének;

2. a bûnbánat szentsége;

3. a bûnbánat szentségének módja, hogyan kell kiszolgáltatni és fogadni.

Ez három egészen különbözõ dolog.

1. A bûnbánat erényének lényeges voltát, azt hiszem, megértettük.

Az „erény” szó napjainkban értékét vesztette, s kevés esély van arra, hogy visszaadjuk neki igazi értékét. Felesleges makacsul azt kérni a fiataloktól, hogy legyenek erényesek; a felhívás nem vált ki bennük lelkesedést, ez világos. Kár, mivel maga a szó nagyszerû; latin etimológiája szerint energiát, erõt jelent. De jelenleg édeskésnek tûnik. Szerzetesnõk társaságában azonban alkalmazhatom, mert nagyon jól használható.

A bûnbánat erénye az, amit mi jelenleg itt megélünk. Bûnünk, önzésünk tudatosításából áll. Arra késztet, hogy a megbocsátó Isten karjai közé vessük magunkat. Így befogadjuk azt, amit én úgy nevezek, hogy Isten megbocsátó lehelete. Tehát a bûnbánat a legnagyobb mértékben fontos.

Vigyázzanak a penitencia szóval. Helytelen fordítása ez a görög metanoia szónak. „Forduljatok meg, térjetek meg, váltsatok perspektívát, változtassátok meg a gondolkodásmódotokat. . .” A francia „pénitence” szó ma már az önsanyargatást, a valamirõl való lemondást jelenti. Mindez a jelek rendjébe tartozik. Nem iszom bort, nem teszek cukrot a kávéba. . . Ezek jelek, máskülönben nincs semmi értékük. Istennek mindegy, hogy iszunk-e bort vagy sem. De a lemondás lehet jele valami mély dolognak, amely a tudat átfordulását, a gondolkodásmód megváltozását jelzi. Bûnbánat: ez is azok közé a szavak közé tartozik, amelyeket nem szabad túl sokat hangoztatni, mert az emberek nem tudják, mi a valódi bûnbánat. Ezt éljük meg mi a jelen pillanatban, mikor arról elmélkedünk, hogy miben áll Isten megbocsátása.

Elõzõ elmélkedésünk során azt mondtam, hogy Istennek nagyobb hatalomra van szüksége a megbocsátáshoz, mint a teremtéshez. Ez bizonyára meghökkentõen hangzott. Vagy akár ez is: Isten nem csupán a vétket felejti el, Isten magát a megbocsátást is elfelejti. Ez teszi lehetõvé számunkra, hogy valóban imádjuk Istent, és tisztelettel adózzunk az isteni megbocsátásnak, mivel ez az, ami a legmélyebb Istenben. Érthetõ, hogy ha ez így van, a bûnbánat erénye az összes erény legfontosabbika.

2. A következõ pont a bûnbánat szentsége. Miért akarja az Egyház, hogy Isten megbocsátását egy szentségben nyerjük el? Az egészen bizonyos, hogy az Egyház sohasem szünteti meg a bûnbánat szentségét. Soha nem törli ki a szentségek lajstromából. Miért? Mert szükséges, hogy ami Istenben a legmélyebb, hozzá kapcsolódjék ahhoz, ami énbennem a legmélyebb. Ez a két mélység összekapcsolódása. A megbocsátás Isten végsõ mélysége. Mi a végsõ mélység énbennem? Az, hogy az Egyház tagja, Krisztus testének tagja vagyok. Ez bennem a legmélyebb mélység. Ha névjegykártyát kellene csináltatnom, azzal kezdeném, ami a leginkább külsõséges meghatározóm: férfi vagyok, nem nõ, nõtlen és nem házas, továbbá: az irodalomtudományok doktora (nem a természettudományoké), és a legvégén, amikor azonosságomat akarom közölni: Krisztus Testének tagja vagyok, ez a legalapvetõbb. Következésképpen tagja vagyok az Egyháznak.

Isten legmélyebb mélységét, a megbocsátást az fogadja be, ami a legmélyebb bennem, aki Krisztusnak, tehát az Egyháznak a tagja vagyok. Ezért szükséges az Egyház. Mint az Egyház egyik tagja kapom Isten bocsánatát. Ebben áll a szentség. Az Egyházban, az Egyház által, az Egyház szolgálata által. Az új feloldozási formula, amelyet nem tudok szó szerint megtanulni, nagyon jól kimondja: „Isten, az Atya, mutassa meg neked irgalmát; Õ Fiának halála és feltámadása által kiengesztelte magával a világot, és elküldte a Szentlelket a bûnök megbocsátására. Az Egyház szolgálata által adja meg neked a megbocsátást és a békét. És én megbocsátom bûneidet az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.” Csodálatos: Atya, Fiú, Szentlélek, az Egyház szolgálata által. . . a pap, az Egyház megbízottja azt mondja: „én megbocsátok neked” a Szentháromság nevében az Egyház szolgálata által. Azt gondolom, hogy a bûnbánat mindig is szentség lesz. De nagyon helyes, ha úgy nevezik: a „kiengesztelõdés szentsége”; éppen azért, mert a penitencia: „bûnbánat” szó nagyon kétértelmûvé vált.

3. Harmadszor, nézzük meg a bûnbánat szentségének a módját. Sokat változhat, de errõl nem mondok semmit, mert én nem vagyok az Egyház. Maga az Egyház sem tudja, milyen változások következnek majd még. Változásokra szükség van, ez nem kétséges. És a teológia történetében semmi sem bonyolultabb, mint a bûnbánat szentségének története. Diákkoromban vért izzadtam, mikor ebbõl a tárgyból kellett vizsgáznom: valóságos lidércnyomás volt. Nem bírtam mindent beletömni a fejembe. Szent Ágoston sohasem gyónt, egyes szentek csak a halálos ágyukon gyóntak. A fülbegyónás a VII. századra megy vissza, az írországi barátok hozták be. A filozófus Gabriel Marcel, akirõl minden elmondhatunk, csak azt nem, hogy hóbortos tréfacsináló, „szomorúan vicces bútordarabnak” nevezi a templomi gyóntatószéket, emlegeti azokat az embereket is, akik úgy készülnek a gyónásra, mint ahogy a szakácsnõ piacra menet összeírja a vásárlandók listáját, és a bûnlajstrommal mennek gyónni. Egészen valószínûtlen gyakorlatra jutottunk el.

Ne tévesszük össze a bûnbánat szentségét a pszichoanalízissel! Pszichoanalízis céljából orvoshoz kell mennünk; a gyónás egészen más. Nem biztonsági eszköz. Nem azért megyek gyónni, hogy belül nyugodt legyek. A szentség nem erre szolgál. Bizony-bizony visszaéltünk ezzel az érvvel, mikor hangsúlyoztuk, milyen elõnyt élveznek a katolikusok a protestánsokhoz viszonyítva, akiknek nincs bûnbánatszentségük. Mi, katolikusok, nagymosást tartunk a lelkünkben, és megnyugodva lépünk ki a gyóntatószékbõl. Milyen nagyszerû! Nem állítom, hogy ez nem igaz, de a bûnbánat szentségének nem ez a célja: egyáltalában nem. Ez a szentség tiszteletadás az isteni megbocsátásnak, imádás, bûnbánó imádás.

[. . .]

Lehet, hogy a fülbegyónás szabadabb lesz. De nem lenne szabad a súlyos bûnökre fenntartani, mert ebben az esetben valahányszor azt látják, hogy valaki fülbegyónást végez, mindenki azt mondja majd, hogy az illetõ súlyos bûnt követett el. Az Egyház nagyon zavarban van; a haladás csak fokozatosan valósulhat meg.

Tehát a bûnbánat erénye a lényege mindennek. A bûnbánat szentsége nagyon fontos dolog. A szentség kiszolgáltatásának módja okozza a problémákat, és mélységes változásokra lehet számítani. Ennyit mondhatok errõl néhány szóban.

A lelkiismeret-vizsgálat

Javaslom, szánjanak naponta néhány percet a lelkiismeret-vizsgálatra. De vigyázat! Lelkiismeret-vizsgálatuk ne álljon ellentétben mindazzal, amit most mondtunk, ne olyan lelkiismeret-vizsgálat legyen, amelynek során minden lehetséges szabálysértésbe belekapaszkodunk.

Önök közül egyesek bizonyára ismerik Monier atyát, mert õ mindenfelé tartott már beszédeket Franciaországban. Lelkiismeret-vizsgálat címén készített egy lapot, amelyre ezt a címet írta: „Mint a gyermek (lelkiismeret-vizsgálat)”. Olvassuk a szöveget:

„Nem vagyok Isten gyermeke, szinte a szemére hánynám az Atyának, hogy a világra teremtett, mintha az élet valami rossz volna számomra. Az örök élet? Csak üdvözüljek, nem fontos nekem az élet bõsége. Tehát nem nagyon, vagy egyáltalán nem érdekel, hogy az Atyát többé vagy kevésbé ismerjék és szeressék az örökkévalóságban. Az ítéletre gondolok, amikor a lelkiismeretemet böngészem, nem azért, hogy jobban tessek Istennek, hanem azért, hogy ne találhasson semmi kivetnivalót bennem.”

Majdnem egy bûnnel többet követünk el, amikor azért akarunk gyónni, hogy Isten ne találjon kivetnivalót bennünk; majdnem még egy újabb bûnt követünk el éppen akkor, amikor feloldozást akarunk nyerni bûneinkre. Ezt a gondolatot egyébként Szalézi Szent Ferenc inspirálta. Monier atya így folytatja:

„Bûneim megbocsátása szempontjából inkább számítok számadásom pontosságára, mint Isten szeretetére.”

Azt mondják: „Jó gyónást végeztem, semmit se felejtettem ki.” Ez borzalmas. Mit nevezünk „jó gyónásnak”? Olyan gyónást, amelyben valóban semmit se felejtettünk ki, erre számítunk, hogy bocsánatot nyerjünk?

„Úgy intézem a dolgaimat, hogy soha ne lépjem át a halálos bûn és a bocsánatos bûn között kiszabott határt; nem mondom el Istennek örömeimet, dolgaimat; csak akkor gondolok Rá, amikor már nem bírom, és Õ az egyedüli mentsvár. Nem teszem magamévá Isten érdekeit. Nem úgy viselkedem, ahogyan a miatyánkban tanít: »a te országod, a te neved, a te akaratod, te. . .« Fõleg azért bánom bûneimet, mert szégyellnem kell miattuk magamat, és nem azért, mert Istent alázzák meg.”

Így is lehet lelkiismeret-vizsgálatot végezni. Ezután jön, amit „erõs fogadásnak” nevezünk:

„Meg akarok változni, olyanná válni, mint egy gyermek, aki tudja magáról, hogy szegény, gyenge, nincs semmije, de azt is tudja, hogy apja könyörületes; aki ismeri apja szívét, aki nem saját magára számít, hanem apjára. Gyermek, aki õszinte, egyszerû, természetes, egyenes és jó az apjához. A törvény határozottan kimondja: »Ha nem tértek meg, és nem lesztek egészen kicsinyek, nem mentek be Isten országába.« Isten csak a gyermekek társaságát keresi.

Jónak lenni Istenhez: milyen csodálatos mondat! Aki másnak tekinti Istent, mint ami, az nem jó Istenhez; nincs Istenhez való jóság abban, aki közönséges bírónak tartja õt.

„38. . . A hívõ ember számára lehetetlen azt gondolni, hogy Isten erõtlen vagy »alszik« (1Kir 18,27). Sokkal inkább arról van szó, hogy a mi kiáltásaink, mint Jézusé a kereszten, végsõ és legmélyebb megerõsítése az Õ szuverenitásába vetett hitünknek. A keresztények ugyanis a körülöttük lévõ világ minden érthetetlensége és zûrzavara ellenére továbbra is hisznek »Isten jóságában és emberszeretetében« (Tit 3,4). Jóllehet, mint a többi ember, elmerülnek a történelem eseményeinek drámai bonyolultságában, a reményük szilárd, hogy Isten Atya és szeret bennünket, akkor is, ha a hallgatása számunkra érthetetlen.

39. A hit, a remény és a szeretet összetartozik. A remény gyakorlatilag a türelem erényében válik láthatóvá, mely nem hagyja abba a jót a látszólagos sikertelenségben sem; és az alázat erényében, mely elfogadja Isten titkát, és bízik benne a sötétségben is. A hit bemutatja nekünk Istent, aki a Fiát adta értünk, és csalhatatlan bizonyosságot ad arról, hogy igaz: Isten szeretet! Ily módon türelmetlenségünket és kétségünket biztos reménnyé változtatja, hogy Isten a világot kézben tartja, s hogy minden sötétség ellenére gyõz, miként ezt a Jelenések könyve megrázó képekkel mutatja. A hit Isten szeretetének befogadása, mely szeretet Jézus kereszten átszúrt szívében nyilvánult meg, és szeretetet hoz létre. Ez az a fény – végsõ soron az egyetlen –, mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és erõt ad nekünk az élethez és a tevékenységhez. A szeretet azért lehetséges, és mi azért tudjuk gyakorolni, mert Isten képmására vagyunk teremtve. Megvalósítani a szeretetet és ezáltal Isten világosságát a világba hozni – erre szeretnék ezzel az enciklikával meghívni.”

(XVI. Benedek: Deus caritas est, 38–39)