KULTÚRA

Nemeshegyi Péter

ISTEN SZERETETÉNEK MUZSIKUSA: MOZART

250 évvel ezelõtt, 1756. január 28-án, Salzburg havas utcáin néhány ember sietett a székesegyház felé. Elõzõ napon, 27-én született kisfiút vittek keresztelni. A székesegyház a korai barokk impozáns remekmûve. Salzburg egyik hatalmas hercegérseke építtette. A benne õrzött, bronzból való nagy keresztelõmedence azonban sokkal régibb: a kora középkorban készült, és az azt tartó négy bronzoroszlán is igen régi alkotás.

A székesegyház papja a családtagok és keresztszülõk jelenlétében szépen meg is keresztelte az újszülöttet. A székesegyház keresztelési anyakönyvében olvasható bejegyzés szövege (magyarra fordítva) így hangzik:

„Ma délben megkereszteltetett az elõzõ nap estéjén született gyermek: Joannes Chrysost., Wolfgangus, Theophilus, a nemes Leopoldus Mozart úrnak, a püspöki aula zenészének, valamint Maria Anna Pertlin Gingeßnek törvényes gyermeke. Keresztapja: nemes Joannes Theophilus Pergmayr, szenátor és kereskedõ polgár.”

Meglepetéssel olvassuk ezt a bejegyzést. Sohasem hallottunk arról, hogy Joannes Chrysostomus, vagyis Aranyszájú Szent János lett volna ennek a gyermeknek a keresztneve. Mindjárt megértjük azonban a dolgot, ha tudjuk, hogy a katolikus egyház naptára szerint, egészen a II. vatikáni zsinat utáni reformig, január 27-e volt az ókori híres konstantinápolyi püspöknek, Aranyszájú Szent Jánosnak az emléknapja. Az augsburgi jezsuita kollégiumban nevelkedett Leopold Mozart, jámbor katolikusként, újszülött fiúgyermekét az aznapi szent védnöksége alá akarta helyezni. Késõbb a gyermeknek ezt a keresztnevét nem használták, hanem második keresztnevén Wolfgangnak szólították. Szent Wolfgang kora középkori regensburgi missziós püspök volt. Mozart édesanyja az ausztriai Szent Wolfgang-tó vidékérõl származott, ahol szintén mûködött Szent Wolfgang, és ahol nagyon tisztelték.

A harmadik nevét, a Theophilus nevet nyilván azért adták a gyermeknek, mert keresztapjának, a Mozart család jó barátjának, Pergmayr úrnak ez volt a keresztneve. Theophilus egy ókori vértanú neve, akirõl azonban a vértanúságának tényén kívül semmi pontosat sem tudunk. Nevét keresztnévként a név jelentése miatt vették fel késõbb az emberek: a görög Theophilosz szónak ugyanis két szép jelentése van: „Akit szeret az Isten”, vagy „Aki az Istent szereti”.

Amikor a kis Wolfgang csodálatos zenei tehetsége kezdett kibontakozni, a görögös Theophilosszal azonos jelentésû francia, illetve olasz nevet kezdte Mozart második névként a Wolfgang után odabiggyeszteni: vagy franciásan Amadét, vagy olaszosan Amadeót. A késõbb elterjedt latin Amadeus formát Mozart maga sohasem használta.

Ez tehát az idei Mozart-évben az egész világ által ünnepelt Wolfgang Amadeus Mozart nevének története. „Nomen est omen” – szokták mondani, és az Amadeus névvel kapcsolatban Mozartról ezt teljes joggal elmondhatjuk. Mozart egész életében gyermekded szívvel szerette az Istent, és Isten is kétségkívül nagyon szerette Mozartot.

A gyermek Mozartot egyszer megkérdezte a család egyik barátja: „Kit szeretsz te legjobban?” A válasz ez volt: „Az Isten után mindjárt a papa jön!” (Nach Gott kommt gleich der Papa!) Tehát az apa, aki Wolfgang egyetlen tanítómestere volt (hiszen a gyermek sohasem járt iskolába), és akitõl a számára mindennél fontosabb zenét is tanulta, jött második helyen, de csak „Isten után”! Az elsõ helyen tehát Isten állt.

Persze ez a kijelentés még csak a vallásos családi nevelésnek lehetett a lecsapódása, de Mozart késõbbi leveleibõl látjuk, hogy ez az istenszeretet végigkísérte egész életében. Amikor édesanyja halálának hírét kellett közölnie apjával, így ír: „Tudom, hogy Isten mindent a mi javunkra rendel el, akármilyen bajnak is tûnik nekünk. Minden jól megy, ha a Mindenható akarata szerint megy, hiszen Õ tudja legjobban, hogy mi szolgál a mi üdvösségünkre.” „Amit Isten akar, azt akarom én is” – írja egy másik levelében. Amikor pedig a fiatal Mozart egy idõre kiszabadult a salzburgi érseki szolgálatból, amelyet utált, így ír apjának: „Apu, csak nevessünk nagyokat, és legyünk vidámak, és örvendezzünk mindig. Hiszen tudjuk, hogy a Mufti H. C. [Hieronymus Coloredo érsekrõl van szó] piszok fickó (ein Schwanz), ámde az Isten együttérzõ, irgalmas és szeretetteljes.”

Mozartot egész életében végigkísérte ez a meggyõzõdés, és ezért nincs a zenéjében sohasem kétségbeesés és reménytelenség. Könnyek, szomorúság van, de reménytelenség nincs. Mert Mozart tudja, hogy az Isten „együttérzõ, irgalmas és szeretetteljes”.

És ez az Isten nyilvánvalóan szerette Mozartot, mert olyan zenei tehetséget adott neki, amelynek nincs párja. Már az ötéves korában komponált menüett is remekmû, és különösen késõi mûveiben, ahol, André Ghéon szavaival élve, a „második naivitás” korszakába lépett, ugyanaz az önfeledt, örvendezõ gyermek szólal meg. Életének sok csalódása sem tudta megtörni hitét: Mozart zenéje fénylik, mint egy kristálytiszta könnycsepp.

Mozart teljes tudatában volt egyedülálló zenei tehetségének, de arról is mélységesen meg volt gyõzõdve, hogy ez a tehetség Isten ingyenes ajándéka, amelyet azért kapott, hogy vele az embereknek örömet szerezzen, és saját kis családját eltartsa.

Nagyon helyesen írja Karl Barth Mozart zenéjérõl:

„Az õ zenéje nem üzenet (mint Baché), nem is életvallomás (mint Beethovené). Nem tanokat zenésít meg, még kevésbé saját magát. Semmit sem akar a hallgatóra ráerõszakolni. Nincs szándékában Isten dicséretét hirdetni, de ténylegesen azt teszi. Meghallgattatja velünk azt, amit õ hall, azt, ami Isten jónak teremtett világából benne felszökell.”

Egy Mozarthoz írt képzeletbeli levélben Barth így fogalmaz:

„Kedves karmester és udvari zeneszerzõ úr! Azt köszönöm önnek, hogy amikor csak az ön zenéjét hallom, egy jó, rendezett világ küszöbére helyez, és a 20. század embereként bátorsággal (nem fennhéjázással!), tempóval (nem eltúlzott tempóval!), tisztasággal (nem unalmas tisztasággal) és békével (nem romlott békével) megajándékozott embernek érzem magamat. Nem vagyok biztos, hogy az angyalok, amikor éppen Istent dicsérik, Bach zenéjét játsszák-e, de abban biztos vagyok, hogy amikor az angyalok egymás között vannak, Mozart zenéjét játsszák, és a jó Isten is nagyon szívesen hallgatja ilyenkor õket.”

Mozart operáiban, különösen „Figaro házasságában”, nincsenek szétválasztva a „jók” és a „gonoszok”. Mindenki ravaszkodik, mindenki rosszalkodik, leginkább Almaviva gróf. De amikor csínjait felesége leleplezi, õ alázatosan bocsánatot kér: „Contesssa, perdono, perdono, perdono”; és ezt a bocsánatot feleségétõl és mindenkitõl meg is kapja. Nem hiába énekli a záró kórus: „E bolond nap zavarait csak a szeretet tudta megoldani!”

A Mozart család egyik bécsi jó barátja, Jacquin, egy alkalommal megkérte Wolfgangot, hogy írja noteszébe gondolatait a „zsenirõl”. Mozart bejegyzése jellemzõ: „Nem a kiváló ész teremti meg a zsenit. Nem is a mély érzelemvilág teremti meg a zsenit. Még a kettõ együtt sem teremti meg a zsenit. Csak a szeretet, a szeretet, a szeretet teremt zsenit! (Nur die Liebe, Liebe, Liebe macht das Genie!)”

Tíz évig adtam a tokiói Sophia Egyetemen órákat Mozart zenéjérõl. Bár szabadon választható tantárgy volt, mindig zsúfolásig megtelt a tanterem japán fiúkkal és lányokkal. Az órák egész egyszerûen abból álltak, hogy együtt hallgattuk Mozart legkülönbözõbb zenedarabjait, és én néhány kis magyarázatot fûztem hozzájuk. A vizsgadolgozatokból láttam, hogy milyen jót tett ez a zene a fiataloknak. Ahogy õk írták, ez az óra „oázis” volt számukra a fárasztó egyetemi tanulmányok között.

Befejezésül álljon itt egy japán fiú dolgozatának részlete, aki friss füllel hallotta meg Mozart zenéjének mondanivalóját.

„Mozart zenéje nekünk az életet mondja el. Ez az élet az Élet nagy áramához, az Õsélethez tartozik. Nem nyomorúságos élet ez, hanem örömmel és hálával túlcsorduló élet, nagyszerû adományként megélt, pezsgõ élet. Nem búskomor élet, hanem szabadon burjánzó élet. Mozart zenéje azonban nemcsak az életet, hanem a halált is elmondja nekünk. Ám ez a halál nemcsak fájdalmas, szomorú halál. Mozart zenéje ugyanis az életet és a halált is meghaladó emberlétet mondja el nekünk. Úgy gondolom, hogy ezt az emberlétet Isten teremtette, és Isten szeretete öleli át. Isten minden hitványságunkat is átöleli, ránk mosolyog, mindent megbocsát, és bennünket, hitvány embereket szeret. Isten biztosan szeret bennünket, embereket. Mozart zenéje nekünk, hogy úgy mondjam, a bennünket átölelõ, szeretõ Istennek a szavát, ennek az Istennek a szívét mondja el. Isten ezen a Mozartnak nevezett emberen keresztül, az õ zenemûvein keresztül az Õ szeretetét adja nekünk. Mozart zenéje megvigasztal és felbátorít minket. Számunkra, e világban élõ emberek számára az élet örömét, az élet nagyszerûségét hirdeti. Azt is elmondja, hogy a halál visszatérés a nagy élet folyamába, és ezzel megvigasztalja halálfélelmünket. Azt hiszem, hogy e zene valami nagyot, szentet, Isten szeretetét mondja el nekünk, egész természetesen és közvetlenül.”

Jobban nem is lehetne mondani.

Czigány György

BARTÓK, MINDENNAPI KENYERÜNK

Kodály emlegette a nekem adott rádiónyilatkozatában Schumann híres tanácsát, hogy Bach 48 prelúdium és fugája  (Das Wohltemperiertes Klavier) mindennapi kenyered legyen. Bach az volt Kodály számára, mindennap játszogatta e darabokat, de az volt Bartóknak is, hiszen saját elõadási jeleivel, ujjrendjeivel adta közre Bach e kétkötetnyi testamentumát.

A 125 éve született Bartók a maga korában keltett megdöbbenés, elutasítás, majd fölfedezés, világsiker után az egész emberiség és a magyarság zenébe foglalt harmóniájának szimbóluma lett: Beethovenje a huszadik századnak, és mércéje valamiféle egyetemes moralitásnak.

Róla szólni – több száz tudományos könyv, hódoló és emlékezõ nyilatkozat,  a társmûvészetek nagyszerû (s gyakran kevésbé sikerült) hommage-verseinek, képzõmûvészeti alkotásainak számbavehetetlenül szapora változatai közt – szorongató kísérlet. Az alkalom késztet csak szólásra, vagy halaszthatatlan mondanivalónk van?! Ha van, hát az a felismerés, hogy mûveinek szeretete önismeretre kényszerít, legjobb képességeinkkel szembesít.  A remekmû él, de nem birtokolható se meghódított csúcsként, se kedves és becses tárgyként. Méltó élvezetének a naponta megújuló figyelem, morális erõfeszítés a feltétele.

Bartók magányos, szigorúságában is szelíd, a drámai erõk izzását szemérmesen elrejtõ életét jól ismerhetjük. Tanulmányok, dokumentumok serege áll az archívumok rendelkezésére. (Egy állhatatos és buzgó belga pap, Denis Dille tudós szorgalommal szentelt évtizedeket életébõl arra, hogy minden hozzáférhetõ adalékot felkutasson az életmû megvilágítása érdekében. Szentendrén élte öreg napjait, kétszer is járhattam nála.) Bartók maga azonban csak a mûvek meghallgatását vélte lényegesnek.  Egyetlen szóval se magyarázta darabjait, zenei gondolatait, élményeit. „Zenét szereztem, s zenét szerzek, amíg csak élek: ez a zene álljon helyt magáért, és beszéljen magáért . . . nincs szüksége az én segítségemre.”

Németh László még azt írta Bartókról: akkor is tanítani kéne, ha kottái mind elvesztek volna. . .  De erre az etikai magaslatra a mûvek ereje, igazsága, szépsége emelhette csak Bartókot.  IIlyés Gyula számára is inkább erkölcsi példaként, történelmi tettként élmény  „a zene szava” –  Bartóké. Úgy hallja, „fûrész foga közé szorult reszelõ sikongató jaját tanulja hegedû s éneklõ gége” –  és elutasítja a bearanyozott, a fennen finom zenetermek békéjét. . . Pedig Bartók zenéje nem riaszt, sokkol a tagadás gesztusaival, inkább létezésünk tragédiáit képes mennyei magaslatokban felmutatni:  a jóvátétel zenéjének erõiben rejlik. Történelmünk tragédiáit túlélik az új és új nemzedékek, de jó, ha nem felejtenek. A régi zene, vers, mûvészet pedig velük élve új, kortárs szépségként lesz fölfedezhetõ számukra.

Mára Bartók neve már nem egyszerûen világmárka, magyar áruvédjegy, hanem zenéje  – az oldódó meghökkenések, a hangzavar-hangulat, értetlenkedés múltával – mindennapi kenyerünk lett.  

Most, épp ötven évvel túl az eseményen, merem csak kimondani: boldog vagyok, hogy diplomahangversenyemen eljátszhattam Bartók 1926-ban zongorára írt Szonátáját. (Hiszen akkoriban ezt a mûvet elõttem csak Kurtág György szólaltatta meg.) Családom tagjai nem hivatásos muzsikusok, mégis tapasztalom, hogy Bartók zenéjét magától értetõdõ szeretettel fogadják be. Mindennapi kenyérként.  A filmkészítõ élménye: Czigány Zoltán összefogva a remek fiatal karmesterrel, Hamar Zsolttal, az erdélyi tájak, képek, érzelmek friss inspirációjával rendezte meg a Cantata profana koncertfilm változatát a Duna-televízió számára. Feleségem még most is dúdolgatja néha a Négy szlovák népdal altdallamát, melyet régen a Váci Vox Humana kórusában szeretett meg. Zsófi unokám pedig egy jó sláger melengetõ könnyedségét se élvezi inkább, mint a bravúros elõadást követelõ Egynemû karok darabjait az Angelica-leánykar tagjaként. Repülõkapitány lányom pedig visszajár egykori kórusába, hogy õ is újra énekelhesse a Bolyongást, vagy a Mihály-napi köszöntõt. . . Mátyás unokánk  nem nagy kedvvel jár zongoraórára, de Bartók Mikrokozmoszának darabjai tetszenek neki. Mészöly Miklós író is, gyermekként, a Mikrokozmosz darabjain át látott bele a zene világába. Úgy érezte, a jelenségek szerkezete tárul fel elõtte e muzsikában, valamiféle zenei atomkutatás szépsége.

Beethoven A-moll vonósnégyesének „Heiliger Dankgesang” tétele folytatódik talán Bartók utolsó mûvének, a III. zongoraversenynek lassú tételében.  A természet hangja itt impresszionisztikusan van jelen, nyári madárzene és józan, bensõséges korál éneke szól.

Lendvai Ernõ zenetudós azt mondta: Bartók legkedvesebb virága a napraforgó volt.  De ennek nem a Van Gogh által is megörökített sárga ragyogása érdekelte, hanem az, hogy a tányérján elhelyezkedõ spirál  (Fibonacci-számsor, aranymetszés!) a természetes növekedés törvényét tükrözi. Bartók szerint „a népzene is a természet tüneménye”. Ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlõdött, mint a természet egyéb élõ szervezetei, a virágok, állatok. . .

Érthetõ-e Bartók zenéje? Mindenesetre nincs zenén kívüli mondanivalója. A mûvészet pedig különb varázslat annál, mint amit mi belõle magunknak megmagyarázhatunk – vélte a festõ, Hincz Gyula. A sokáig Rómában élt magyar szobrász, Amerigo Tot  egyszer azt mondta: elõször szeretni kell, aztán lehet megérteni Bartók zenéjét. Indulatok, színek, formák, bensõ törvények szigorú szépsége, remény és kétségbeesés érzelmei elvontan, mégis nyilvánvaló erõvel hatnak benne. Bartók úgy nehezen érthetõ, mint Beethoven. Éppolyan természetes szépségekkel teli a muzsikája, mint Mozartnak. Bonyolult, mint Bach, s egyszerû, mint egy népdal. Pokoli izzás és a tiszta forrás hûse együtt, egyetlen sugallatban.

Vas István versben is kimondta: Bachnak is rajta át fértem közelébe. . . Mi másnak szemétdomb, õnéki égi kémia – így folytatja Weöres Sándor. Társuljanak ezekhez még Rába György Bartók-versének szavai: egy almon még a lét testvérisége / õsi történet dala zeng.  

    Szabó Ferenc

OLVASÓNAPLÓ

Az elmúlt évben egy tucatnyi könyvet olvasgattam kevés szabadidõmben; jó részüket baráti dedikációval kaptam a szerzõktõl. Hosszabb ismertetésükre itt nem lenne hely, ezért az „olvasónapló” mûfajt választottam, hogy röviden elmondjam benyomásaimat, rögzítsem azokat a gondolatokat, amelyeket bennem ébresztettek. Különbözõ mûfajú és terjedelmû könyvekrõl van szó.

Költõk között

Idén az 1956-os forradalom 50. évfordulójára emlékezünk. Fél évszázad elmúlt azóta, hogy én magam is mint egyetemista vonultam a körúton, a Margit hídon át a Bem-szoborhoz, majd a Szentkirályi utcában átéltem a Rádió körüli eseményeket, késõbb pedig a november 4-i szovjet megszállást. Abban mindannyian egyetértettünk, amit a körúton haladva elkezdtünk kiabálni: „Ruszkik haza!”

1. Most Nagy Gáspár kis kötetét forgatom: . . . nem szabad feledNI. . .! Versek – 1956 láthatatlan emlékmûvének talapzatára. A kiváló költõ, aki 56-ban még gyerek volt, híven õrzi és ébren tartja a forradalom és szabadságharc emlékét. (Távlatok, 2005/3.) Igazában a Nagy Imre tragédiájára utaló versével lett egyszerre híressé és gyanússá a pártállam számára 1983-ban.

Az örök nyár: elmúltam 9 éves postscriptuma:

egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI!

1949-ben született Vas megyei költõbarátomat erõs költõi és emberi szálak fûzték Kormos Istvánhoz, Jékely Zoltánhoz, Pilinszky Jánoshoz és Nagy Lászlóhoz. Költõi munkásságát József Attila-díjjal (1990) és Kossuth-díjjal (2000) is elismerték. Az 56-os forradalom és a függetlenség eszméjének ébrentartásáért 1993- ban Nagy Imre-emlékplakettel tüntették ki. Görömbei András találó jellemzését idézem:

„Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni – eme szemléleti alapelvek szerint épül Nagy Gáspár költészetének morális és politikai rendje. [. . .] A hazugság, a történelmi tudatzavar, a történelmi és kulturális nemzetszûkítés, öncsonkítás ellen küzdve adott és ad példát arra, hogy modernség és közösségi küldetés, hagyományok gazdag sokféleségéhez való kötõdés és korszerû újítás, erkölcs, esztétikum nem kizárják, hanem feltételezik egymást. [. . .] Egész személyisége, mûvészete tisztaságot sugároz és követel. . .”

    Anno Domini MCMLXXXIV

Istenem! – valamit mégis jól tettem
ha most hétfelõl jõ ellenem az Ellen
valamit úgy, ahogyan kellett,
és bocsássatok is meg: csak ennyi tellett!

2. Csoóri Sándor 75. születésnapjára jelent meg az Ünnep a hegyen címû válogatás: Vallomások a szülõföldrõl. A székesfehérvári Vörösmarty Társaság tiszteleg a Zámolyban született (1930) költõ elõtt. Csoóri gazdag költõi termésébõl – verseibõl és prózájából – olyan írásokat válogattak, amelyek a szülõföldrõl vallanak, a gyermekorra, falusi élményekre emlékeznek. Csoóri költészete persze szélesre tágult az idõk folyamán, a nemzet sorskérdéseirõl szóló vallomásaival került fõleg az érdeklõdés középpontjába és lett – társadalomkritikájával – szálka a balliberális vezetõk és intellektuelek szemében. Csoóri idõvel korábbi önmagára is tagadóan reagál, kötetrõl kötetre alakítja ars poeticáját. (Kulcsár Szabó Ernõ)

Csoóri költészetének mindig is forrása a zámolyi gyermekkor családi élményvilága, még a kilencvenes években is megjelennek ezek az élmények, emlékek. A hajdani gyermek az öregedõ költõt ihleti. A Nap és a Hold idézése mindig kozmikus nyitást ad a falusi táj és környezet megjelenítésének. De – ahogy Görömbei András megfigyelte – a közérzetversek létfilozófiai jelentést is hordoznak, pl. a Hó emléke:

Néha meggondolja magát a tél
és havazni kezd,
sûrûn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,
nem éri meg a holnapot

A költemény elsõ négy sora is mutatja, hagy „létfilozófiai hangoltsággal szemléli a világot”. Csoóri búcsúztatja a paraszti világot. Bölcsõhelyem, esõben c. versében „látomássá érik a pusztulás” (Görömbei):

szép hattyúnyakú ostornyelek körül
rég elporladt lovak párája úszkál
fehéren, gazdátlanul.

Csoóri Sándor egész életmûvének (amely „nemzeti kultúránk eszméltetõ értéke”) kiváló felmérése Görömbei András kismonográfiája (Csoóri Sándor, Kalligram, Pozsony, 2003). Sajnos, a rendszerváltás után a költõ egyre pesszimistább lett. „A kilencvenes években Csoóri Sándor verseiben a költõ második pokoljárásának lehetünk tanúi. A korábbi, politikailag ellenséges világgal szemben folytatott küzdelmei után most a szabad világ próbatételeit kell kiállnia. [. . .] A költõ azonban most is szellemi-erkölcsi magaslatokra vágyik. Költészetében minden idõben megszólaló, folyamatos igény ez.” (Görömbei, 241)

Szép nyár, a holtak magasan napoznak,
Jut-e még nékem ilyen kegyelem?
A dombon szélcsend várna, nyers kaporszag,
s a Dunán visszfény: teljes életem.”
                     (Esztergomi elégia)

3. Vasadi Péter: Séta tûzben, virágban. Válogatott versek. (SZIT, 2005.) Múlt tavasszal együtt dedikáltunk a Szent István-könyvhéten; Péter akkor dedikálta nekem e kötetet. Most, hogy forgatom, eszembe jutnak korábbi könyvei: mintegy tucatnyi itt sorakozik polcomon, a hetvenes évek elejétõl. Sorra küldte õket Rómába, és ismertettem is köteteit a Vatikáni Rádióban és a Katolikus Szemlében. Valahogy régebbi versei jobban tetszettek, mint pl. e válogatásban az „oszlopversek”, illetve magánbeszédeinek „imaszõnyegjei”. Persze minden ízlés dolga. A költõnek megvan a joga a játékhoz is (formai játék ez). Vasadi úgyis sokszor komor, aminek viszont megvan az oka. Átélte a világháborút és a bolsevista rendszer embertelenségét, miként az Újhold költõi, akikhez utólag csatlakozik. Fõleg Pilinszky hangját vélem átszüremkedni Vasadi költeményeiben és prózájában.

Rónay László írja a mostani kötet bevezetõjében: „A háború, majd elhallgattatásuk azt a meggyõzõdésüket erõsítette, hogy a világ alapjában véve reménytelen, a személynek magának kell megtalálnia a kitörési pontokat.” „Szenvedések kalapálták költõvé, ezért hiányzik lírájából a festett könyv és az olcsó panaszkodás. Evangéliumi emberként tudja, hogy a megtisztulás felé szenvedéseken át visz utunk. Költészetének tulajdonképpen egyetlen célja van: megmutatni, miképp azonosulhatunk a jézusival, s benne a létezés mélységével s magasságával.” Ugyancsak Rónay László szerint Vasadi Péter korábbi köteteirõl (Ének a szomjúságról, Tamariszk, Hó és madarak) általában elmondhatjuk Rába György jellemzését: Vasadi lírája rokonságot mutat Dylan Thomaséval: a jelenések költõje. A lélek gyújtja azt a belsõ tüzet, amely fényeivel megmutatja, merre lehet kitörni a lét kuszaságából, a sötétségbõl valami világosságra. A teljes fény csak a végítéleten ragyog fel.

Álljon itt befejezésül a Félkörív, amely lehet a költõ ars poéticája.

Mélyrõl jöttem, mélybe tartok.
Ívben csillognak a partok.
Fönt tûz forr csillaghalálban
lent vetve hûs homokágyam;
nagy ára van ama dalnak
mit az istenek akarnak.

Regények

4. Spiró György Fogság címû regényérõl már írtam (Új Ember, aug. 21–28). Nem annyira a fiktív hõs, a római zsidó Uri kalandja az érdekes; ez inkább csak összefûzi a hatalmas kultúrtörténeti anyagot: az 50 és 70 közötti idõszak a zsidóság története a Római Birodalomban. Spiró eredetileg Jézus-regényt akart írni, de errõl lemondott. Vannak utalások a kereszténység kezdeteire (az Újszövetség és nem keresztény történetírók adataival), sõt Jézus keresztre feszítésére és az õskeresztény igehirdetésre is; Uri a jeruzsálemi börtönben egy éjszaka együtt volt két latorral és a Felkenttel, akiket reggel elvittek keresztre feszíteni. Erre Uri akkor emlékezik vissza, amikor második fia a nazarénusokhoz (keresztényekhez) csatlakozik, és beszél neki az Alapító történetérõl. A Jézus-jelenség az I. század derekán még csak egy kis pont a világtörténelemben, amelynek vízválasztója lesz. Ha még nincs is jelen Jézus a profán történetírásban, már jelen van a történelemben, és a Földközi-tenger vidékén, a Római Birodalomban futótûzként elterjedõ kereszténység révén egyre erõsödik Jézus hatástörténete. Mi hisszük, hogy Jézus története nem fejezõdött be a keresztre feszítéssel; Jézus feltámadott, és él Lelkével a benne hívõk közösségében.

5. Ugyancsak a Magvetõnél jelent meg nemrég Huszthy Ádám Csángó Zarathusztra c. kisregénye, ha ugyan regénynek nevezhetjük a különös mûfajú könyvecskét. (Kiállítása nagyon szép, ízléses, dicséret illeti a Magvetõ Kiadót.) A fülszövegen ezt olvasom: „Kis, rövid könyv, az elõzõ század regénye; benne a magyarság, a zarathusztraság, egyedfejlõdés, törzsfejlõdés. Mûfaja a kalandregény; apáink élete s a magunké. Szerkesztése zenei, leginkább opera. Formája két könyv (Sürüregény és Magány könyve), három rész [. . .]; tartalma akarat és vágyódás. Zarathusztra megfejti a sorsot. Megmondja a lét értelmét és célját, átéli a halált; a magáét, az anyjáét, a József Attiláét, az Istenét, megmutatja az életet annak, aki nem ismeri vagy rosszul ismeri. . .”

Huszthy ambíciója – szerintem – túlméretezett. Sokat markolt, de inkább csak gondolattöredékekkel találkozunk, kicsit kócosan – az elsõ „könyv” tájszólásban, fonetikusan nehezen olvasható –, paradox fogalmazásban, néha távirati stílusban (inkább filmforgatókönyvre emlékeztetõ stílusban). Naturalista és szürrealista szemlélettel és kifejezésekkel igyekszik „befejezni, amit Nietzsche Zarathusztrája abbahagyott”. Hõse, Huszthy-Zarathusztra „megváltani jön, és megváltottként megy el”. A könyv vízjegyébõl kivehetõ az üdvösségtörténet. Teremtés és bûnbeesés után jön a megváltás: „az emberré lett Isten Fia: a tökéletes pont.” „Akkor Isten fölállt s szólt »Beteljesült már az idõ«. Fölállt s helyire tette a széket s becsukta maga mögött az ajtót s eljött s született s szenvedett s meghalt s föltámadott létének értelméért s céljáért az emberért. Várt hogy vágyva s akarva legyen s jött. Sietve jött s nem érdekelte a felismerés.” (66–67. o.)

6. Tolvaly Ferenc El Camino. Az Út c. regényét és filmjét nagy plakátok hirdetik Budapest utcáin, és a televízió is adja részletekben. Az útikönyv jellegû regény fõhõse a pénzfitogtató, pökhendi luxusszórakozások után, egy súlyos balesetbõl felgyógyulva gyalogszerrel megjárja a Santiago de Compostelába vezetõ zarándokutat, hogy ott találkozzék egy alig ismert lánnyal. A zarándoklással párhuzamosan bepillanthatunk a hõs (= a szerzõ) lelki kalandjába. Az író a valóságban is megtette ezt a zarándokutat, és filmesként is megörökítette. Eljutott a lelki nyugalomhoz és a szabadsághoz. A marosvásárhelyi születésû szerzõ játékfilmrendezõ és médiamanager, verseket is közölt; Az Út ötödik regénye.

A XVI. századi pap – az útikönyv szerzõje – így mondja el a zarándokút jelentését: „A vallásos ember keresi a kapcsolatot a végsõ valósággal, amely meghaladja a közvetlenül megtapasztalható életet. Ennek a vágynak természetes következménye, hogy kilép szokásos környezetébõl, elszakad mindennapi munkáitól és gondjaitól, és vándorútra indul, hogy a végsõ valósággal sajátos kapcsolatban álló valamilyen szent helyet felkeressen. Nemcsak gondolataival és vágyaival igyekszik érintkezni a végsõ valósággal, hanem testestül-lelkestül, egész emberként indul útnak. Lelke vágyakozik a célba érésre, lábai pedig róják az odavezetõ utat. A keresztényeknek ez az El Camino.” (164. o.)

A zarándokút amolyan lelkigyakorlat. A zarándok egyedül jár az úton, a múlt és a jelen, a fikció és a valóság összekeveredik, közben a személyes és a kollektív tudatalattiból felszínre kerül rejtett énje: „A völgyben járok, fölöttem a ragyogás. Mélyen magamban érzem a befelé induló út örömteli élményét. Az ember a legrövidebb úton akar eljutni önmagához, ezzel szemben Istenen keresztül eljutni önmagunkhoz a leghosszabb és egyben a legnehezebb út. Az egyetlen út – gondolom.” (266)

József Attila-centenárium

2005-ben a százéves József Attilát ünnepeltük. Több rendezvényen magam is beszéltem József Attila hitérõl, Isten-élményérõl és Isten-hitérõl, cikkeket is közöltem róla. (Vö. Távlatok 2005/2, 223.) Több újabban megjelent tanulmányt és könyvet olvastam a költõ életérõl, világnézete és filozófiája alakulásáról, betegségérõl, tragikus sorsáról. Szerencsére egyre árnyaltabban látjuk a „proletárköltõ” teljes életmûvét.

7. Itt most csak az egyik legkitûnõbb József Attila-kutató, Tverdota György Tizenkét vers c. könyvérõl mondom el benyomásaimat. A 274 oldalas könyv J. A. Eszmélet-ciklusának elemzése. E ciklust újabban sokan elemezték, értelmezték. Helyesnek tartom, hogy Tverdota egyaránt figyelembe vette az életrajzi-kortörténeti hátteret és néhány filozófus (Bergson, Pauler Ákos, Marx, Freud, Heidegger és mások) befolyását, és nem kizárólag a szinkron nyelvfilozófia módszerét alkalmazta, amely a „szerzõ haláláról” beszél. Engem különösen a bergsoni befolyás érdekel.

Már régen Sík Sándor is felfigyelt erre. Vágó Márta és Fejtõ Ferenc visszaemlékezéseire meg a verselemzésre támaszkodva határozottan állíthatjuk e bergsoni hatást. Az is bizonyítottnak tûnik, hogy az eszmélet fogalmat József Attila a Bergson conscience-át tudat helyett eszmélettel fordító Dienes Valériától vette. Különösen is világos a bergsoni hatás a IV. darabban (Világ. Ennek elemzése Trevdotánál: 140–162. o.). Idézzük Tverdotával Fejtõ Ferencet, a költõ barátját és egy idõben szerkesztõtársát: „S a páratlan »Eszmélet«, melynek tizenkét mozaikjában gyermekemlékek, idilli hangulatok, végzetes, sejtelmes képek keverednek bergsoni filozófiás példázatokkal! [. . .] A bergsoni »csak mi lesz, az virág, – ami van, széthull darabokra« finom fogalmiságát szeressem-e, a »vagónokon – konokon« rím komoly szépségét az ötödikben, a hetediknek determinációtagadását, a nyolcadik rabérzését, a kilencedik békevágyát, a tizedik dacos, atheista humanizmusát, a következõ medáliás humorát?”

A VII. (A törvény) elemzése kapcsán Tverdota összefoglalást ad a ciklus filozófiájáról; az „arany öntudatról” szóló IX. részben a költõ azt a folyamatot állítja elénk, „hogyan jut el a vers énje a világ jelenségeitõl az élet értelmérõl, az emberi lény mibenlétérõl alkotott legmélyebb felismerésének megfogalmazásáig.” (220) A X. nihilista ugyan (mint volt a Tiszta szívvel), de J. A. most „nihilizmusát diszkréten képviseli”, nem olyan kihívóan, mint az elítélt ifjúkori versben (227). Élet és halál alapvetõ problémájáról eszmélõdik: minek is az élet, a »ráadás«, ha el kell tûnnünk. J. A. az élet és a halál titkával szemközt a sztoikusok és Heidegger filozófiáját egyaránt tanulmányozta. Vágó Márta szerint Attila Heidegger nézeteit is ismerte. (Vö. 228–238.)

Tverdota elemzései hozzásegítenek bennünket az Eszmélet teljesebb megértéséhez, József Attila világszemléletének kulcsához. Néha talán eltúlozza az elemzéseket, szétvagdossa az élõ metaforákat, szimbólumokat, amelyeket a költõ éppen azért használ, mivel fogalmakkal nem lehet kifejezni a mély valóságot, a misztériumot. Költõk és misztikusok azért használnak képeket és jelképeket, hogy érzékeltessék a kimondhatatlan titkot. Persze ha egy költõ közzétette verseit, már ki van szolgáltatva a különbözõ értelmezéseknek, ahogy Valéry megjegyezte Tengerparti temetõ címû nagy költeményének kapcsán.

Megemlítem még, hogy pár éve megjelent Tverdota György József Attila c. könyve (költészetének folyamatrajza). Továbbá a centenáriumra újra kiadták Vágó Márta József Attilá-ját; a nagyon értékes dokumentumgyûjtemény és emlékirat harmadik, javított és bõvített kiadása ez az 518 oldalas kötet. Végül az istenkeresõ József Attila válogatott versei és néhány róla szóló tanulmány Föl a szívvel. . . megjelent a Szent István Társulatnál Sárközy Péter szerkesztésében és értõ bevezetõjével.

Irodalom az olvasónaplóhoz (az ismertetés sorrendjében)

Nagy Gáspár: . . .nem szabad feledNI. . .! Versek – 1956 láthatatlan emlékmûvének talapzatára. Püski, Budapest 2002.

Görömbei András: Nagy Gáspár, Kalligram, Pozsony 2004.

Csoóri Sándor: Ünnep a hegyen. Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár 2005.

Görömbei András: Csoóri Sándor. Kalligram, Pozsony 2003.

Vasadi Péter: Séta tûzben, virágban. Szent István Társulat, Budapest 2005.

Spiró György: Fogság. Regény. Magvetõ, Budapest 2005.

Huszthy Ádám: Csángó Zarathusztra. Magvetõ, Budapest 2005.

Tolvaly Ferenc: El Camino. Az Út. Kortárs kiadó, Budapest 2005.

Tverdota György: Tizenkét vers. József Attila Eszmélet-ciklusának elemzése. Gondolat, Budapest 2004.

Uõ.: József Attila. Korona Kiadó, Budapest 1999.

Vágó Márta: József Attila. Noran Kiadó, Budapest 2005.

Sárközy Péter (szerk.): Föl a szívvel. . . Az istenkeresõ József Attila. Versek és tanulmányok. Szent István Társulat, Budapest 2005.

Halász Bálint

A  SZERETET  BAJNOKA

Emlékezés dr. Albert Schweitzerre
40 évvel halála után

Dr. Albert Schweitzernél minden titulus, beosztás, foglalkozás csonkán hangzana. 1875. január 14. Elzász-Lotharingia, Kaisersberg – 1965. szeptember 4. Lambaréne, Gabon. E két dátum között feszült hosszú, heroikus küzdelmekben gazdag életútja. Orvos volt és Bach-kutató, orgonamûvész, orgonaépítõ, a strasbourg-i egyetem protestáns teológiai fakultásának professzora, szemináriumi igazgató, író, Nobel-díjas tudós, zeneesztéta, a lambarénei kórház megalapítója, fenntartója és vezetõje, számos egyetem díszdoktora, modern szent, korunk legmarkánsabb reneszánsz méretû polihisztora. Nevével önkéntelenül asszociálódik a kristálytiszta humánum fogalma. Kilencven évvel ezelõtt megfogalmazott s azóta szüntelenül fejtegetett etikai mondanivalói olyan életképesek, hogy a moráletikusoknak újra meg újra vissza kell térniük hozzájuk. A hirdetett elvek egyetlen aranyfedezetét adó élet-bizonyságtételt illetõen csak Mahátma Karamcsand Mohandász Gandhi (1869–1948) mellé állítható, de kulturális sokoldalúságát és életpéldájának aktív útmutatását tekintve Gandhit is felülmúló képviselõje volt dr. Albert Schweitzer. Példa volt. Utánozhatatlan, egyedüli, páratlan. Emberi viszonylatokban társtalan. Sokan úgy méltatták, hogy a „világ legnagyobb embere”. Egy jeles filozófus az „emberiség zsenijének” nevezte.

Schweitzer Mühlhausenban tett érettségi vizsgát 1893-ban. Ezt követõen 1893 októberétõl 1898 májusáig a strasbourg-i egyetem teológia-filozófia szakos hallgatója. 1898–1899-ben a párizsi Sorbonne-on tanult. Kant vallásfilozófiájával foglalkozó doktori disszertációját sikeresen megvédte. Még ugyanazon évben a strasbourg-i Szent Miklós-templom segédlelkésze, majd rendes lelkésze lesz. 1900. július 21-én licenciátusi fokozatot szerzett. 1902-ben a strasbourg-i egyetem teológiai tanszékének magántanárává habilitálják. 1903. október 1-én elfoglalta a teológiai szeminárium, a Collegium Wilhelmitanum igazgatói tisztségét. Közben más irányú tevékenységet is folytatott: Párizsban Charles Marie Widornál, a legkiválóbb francia orgonistánál orgonálni tanult. Párizsi tartózkodása idejébõl származott két híres zeneesztétikai mûve: „Johann Sebastian Bach, a zeneköltõ” címû monográfiája, valamint a francia és német orgonajátszás mûvészete. A 844 oldalas Bach-életrajza még ma is a legalaposabb szakkönyvnek számít. Kiadta Bach orgonamûveit kritikai jegyzetekkel ellátva. Igen sokat fáradozott a régi orgonák megmentéséért, tapasztalatait, terveit írásba foglalta, melynek alapján az akkori idõkben újszerûnek számító orgonaépítészet kialakulhatott. Kemény küzdelmet folytatott a mechanikus traktúrájú, csúszkaládás barokk orgonákért. Meggyõzõdése volt, hogy ezeknek a hangja a fénylõ, igazi orgonahangzás. Mixtúrái csilingelnek, és nem visítanak. Bátor összehasonlítást tett a francia és német orgonaépítészet között, és az elõbbi mellett döntött. A jövõ korszak orgonaépítészetének kérdéseirõl nemzetközi szabályzatot szerkesztett, melyet a Nemzetközi Zenei Társaság 1909-es bécsi kongresszusán elfogadtak. Nagyon tudott örülni egy-egy orgona megmentésének. Orgonajátékának szépségére, nemességére messze jövendõkig emlékezni fog az emberiség a megõrzött hangszalagok segítségével. J. S. Bach kiemelkedõ interpretátora volt. Vallotta, hogy Bach pompás témái csodálatosan érvényesülnek a halk és erõs változatok természetes váltogatásának egyszerû formájában, az egészséges kiemelés módszerében. Nem a száguldás teszi sodró erejûvé a játékát, hanem Bach ritmusainak pontos megtartása.

1904-ben egy hûvös õszi napon a posta a párizsi missziós társaság egyik jelentését kézbesítette részére. A jelentésben egy közleményt olvasott, miszerint Kongó északi tartományaiban óriási munkaerõhiány van orvosokból. Miután Albert Schweitzer a jelentést elolvasta, felismerte további életcélját. 1905. október 13-án Párizsban bedob a levélládába családjának és barátainak mintegy másfél tucat levelet, amelyben értesíti õket sziklaszilárd elhatározásáról: Párizsban beiratkozik az orvosi fakultásra, és Afrikába megy feketéket gyógyítani.* 36 éves korában államvizsgázik, majd szakképesítést szerez sebészetbõl és a trópusi betegségek gyógymódjából. Orvosi disszertációjának címe: „Jézus pszichiátriai megítélése.” Az orvostudományi egyetem elvégzése alatt, majd ennek befejezése után összeorgonálta, elõadásokkal megkereste, könyvei honoráriumát is rászánva, azt az összeget, amelybõl fehérnemût, gyógyszert, kötszert, kisebb kórházi felszerelést vásárolhatott. 1912. június 18-án házasságot kötött Helene Bresslauval, aki hûséges társa és segítõje volt férjének 1957. június 1-én Zürichben bekövetkezett haláláig. 1913. március 26-án ifjú felesége társaságában csaknem százládányi egészségügyi felszereléssel hajón útnak indulnak az Egyenlítõi Afrikába (Gabon), ahová április 18-án érkeznek meg. Ott, ezen a trópusi vidéken alapított kórházat, mégpedig Lambarénében, ahol 1874 óta evangélikus missziós állomás van. Dr. Albert Schweitzer volt akkoriban több száz km-nyi távolságban az egyetlen orvos az Ogooué folyó partján. Rendeléseit kezdetben szabad ég alatt tartotta, majd egy régi tyúkólat bocsátottak e célból rendelkezésére. Ahogy az õsz beköszöntött, már beköltözhetett egy újonnan felállított hullámlemezbarakkba, amely egy konzultációs helyiséget, egy mûtõt és egy kis gyógyszertárat foglalt magában. A trópusi betegségek közül fõként az álomkór, a lepra, a vérhas, a malária, az elefantiázis, a férgek által okozott betegségek, különbözõ daganatok voltak azok, amelyek a dzsungel embereit elragadták az életbõl. Az említett betegségeken kívül elõfordultak a fagedéniás fekélyek, a framboesia (sebkiütésekkel járó kórkép), vérbaj is, megrázóak voltak mindenekfölött a szellemektõl való félelem és a babona kihatásai is.

Az elsõ világháború alatt dr. Albert Schweitzert és feleségét a franciák gyûjtõtáborába internálták, a Pireneusokba. Ott írta meg Kulturphilosophie címû könyvét. Onnan csak 1918-ban térhettek vissza Elzászba. Schweitzer ezt követõen kórházi orvosként gyakorolta hivatását, majd 1922-ben hangverseny- és elõadókörúton bejárta Dániát, Angliát, Spanyolországot. Pénzt gyûjtött, hogy a lambarénei kórháza tovább mûködhessen. 1924-ben, 7 évi távollét után tért vissza Lambarénébe. A tönkrement helyiségeket újjáépítette, és 1925 õszén a kórház ismét üzemképes lett. Európából 2 orvos és 2 ápolónõ érkezett Schweitzer doktor nemes ügyének segítésére, mert a betegek száma állandóan emelkedett. Amikor kitört a vérhasjárvány, nem volt elkülönítési lehetõség; ekkor Albert Schweitzer egy nagyobb kórház alapításába fogott. A folyón 3 km-rel följebb a kormány 3 hektárnyi õserdõt bocsátott ezen célból rendelkezésére. Ezen a szépen fekvõ területen kiirtották az õserdõt, és felépítették a megbízható kórházi pavilonokat keményfából és hullámbádogból. Kivétel nélkül oszlopokra épültek, hogy nagy viharok esetén a víz az építmények alatt szabadon elfolyhasson. 1927. január 21-én költöztek át a régibõl az új kórházba, amely 200 beteg befogadására volt alkalmas. Idõközben további barakkokat állítottak fel, hogy rendelkezésre állhassanak a betegek és kísérõik növekvõ áradatának. A leprabetegek számára a kórházteleptõl egy külön elkülönített leprafalut építettek. Dr. Albert Schweitzer operálta a kizárt sérvet, szüléseket vezetett le, sebeket kapart ki, injekciókat adott, kísérletezve gyógyította az elmebajt, fogat húzott, és ha szükséges volt, végtagokat amputált. Idõvel nem bírta a tömérdek emberbaráti munkát, hûséges felesége és Joseph Asvawamit – aki betegápolóként és tolmácsként szolgálta a doktort – kevésnek bizonyult már. Orvosokat, szakképzett ápolókat toborzott, filantrópiája a világ minden tájáról vonzotta a segíteni vágyókat. Az általa vezetett kórház végül 35 fõnyi személyzettel mûködött. Ha többen dolgoztak mellette, õ akkor sem vált csupán szellemi vezetõvé. Sosem hagyta abba a gyakorlati munkát, mindenhol jelen volt, személyesen irányított, ellenõrzött. Esténként pianínójához ült Bachot játszani az õt körülvevõ munkatársaknak. Kórházában évente 1500 beteg részesült ingyenes gyógykezelésben, több mint 900 operációt végzett, és a kérdéses idõben 400 csecsemõt segített a világra. Az éjszakába nyúló beszélgetések után a kórház adminisztrációs ügyeit intézte, és minden levelét személyesen válaszolta meg. A gaboni államtól semmi támogatást nem kapott kórháza mûködéséhez. Könyveinek, elõadókörútjainak, koncertsorozatainak bevételeibõl és adományokból tartotta fenn. Orvosi tevékenységét paraszolvencia nélkül végezte. Legfeljebb tehetõsebb betegeitõl munkát fogadott el az ellátás fejében a kórház részére. Példakép és fogalom lett a kórháza, ahol megszámlálhatatlan gyógyult neki köszönhette az életét. Széles körû érdeklõdése semmit nem csökkent az Európától távol töltött évtizedek alatt. Kiapadhatatlan energiáját a segíteni akarás fanatizmusa táplálta, a közös öröm a gyógyult betegekkel. Schweitzer az emberbe, az erkölcsi értékbe, az egymásért élésbe vetett hitet erõsítette meg, tartalmában összetett, véghezvitelében bámulatosan egyszerû életével és mûvével. Vallotta az élet hódolatteljes tiszteletét. „Az élet tisztelete (veneratio vitae) az az eszme, ami a jó fogalmának alapeleme. Csak ez a tágabb értelmû, erõsebb, élõbb erkölcs adhatja meg egy igazán és tartósan erkölcsi civilizáció megteremtéséhez és fenntartásához a szükséges energiát, s csak ez diadalmaskodhat a napjainkban uralkodó embertelen szellem felett. . . Az élet tiszteletének erkölcse a Szeretet erkölcsének kiterjesztése az univerzálisba. Az igazán erkölcsös ember szemében minden élet szent, még az is, amely emberi szempontból alacsonyabb rendûnek tûnik.” Bátran vallotta: „Minden emberért, aki szenvedést okozott, el kell mennie egynek, aki segítséget hoz.” „A jóságnak minden vetése, amit egy ember a világba hint, egy napon ki fog sarjadni a többi ember szívében és gondolataiban.”

Egyik írásában arról beszélt, hogy életünk hasonlít a fáradt, szinte már reménytelen evezõshöz, akinek csónakja tele van zsákokkal. Messzi van még a rév, és könnyítésként kezdi kidobálni a vízbe a zsákokat. Mert így könnyebb. „Így dobáljuk ki – írta – életünk csónakjából eszméinket, amelyek kamaszkorunkban melegítették szívünket, amelyek életcélt, értelmet, magyarázatot adtak a megmagyarázhatatlanra.” Schweitzer doktor ragaszkodott „zsákjaihoz”. Életének ez volt a fõ „titka”. Az Orvos az õserdõben címû munkájában említi, hogy miután egy-egy betegét sikerült meggyógyítani, a lábadozó mellé ült a kórteremben, és akkor kezdett el neki beszélni az Áldott Orvosról, „akinek a sebei által gyógyultunk meg” (2Pt 2,24). „Nagyon sok nehézségbe ütköztem életem folyamán, de van Szent Máté evangéliumában egy mondat, amely mindig kisegített. Így hangzik: »Bármit tesztek is másoknak, nekem teszitek.« (Souvenirs de mon enfance) Albert Einstein mondta róla: „tragikus századunkban végre egy igazi nagy ember”. Albert Schweitzer élete remekmû volt. „Valamennyiünknek el kell készülnünk arra, hogy az élet meg akar fosztani bennünket a jóságba és igazságba vetett hitünktõl, de errõl a hitrõl és lelkesedésrõl mégsem szabad lemondanunk” – vallotta.

Õ marad a múlt század „Old great man”-ja. Pablo Casals szerint „Minden ember barátja”, Nikosz Kazantzakisz méltatása alapján egy modern Assisi Szent Ferenc. Romain Roland, Stefan Zweig, Arturo Toscanini, Thomas Mann voltak a barátai; orgonajátékát meghallgatni Németországba utazott a belga királynõ, aki Bayreuthban Cosima Wagner vendégszeretetét élvezhette. A teológiában, orvostudományban, filozófiában és zenében egyaránt rendkívüli képességekkel megáldott Albert Schweitzer a maga egyszerûségében a nagyság mementója marad számunkra. Egy rendkívül értékes, teljes élet ért véget 40 évvel ezelõtt, 1965-ben bekövetkezett halálával.

* 1906-ban jelent meg monográfiája a Jézus élete-kutatásról: Geschichte der Leben-Jesu-Forschung, amely nagy feltûnést keltett a tudományos világban. Azóta több kiadást ért meg, és a történeti Jézus körüli kutatások még ma is jelentõs munkaként emlegetik. De Halász Bálint itt nem A. Schweitzer biblikus munkásságát akarta bemutatni, hanem a „szeretet bajnokát”. (Szabó F. megjegyzése)