RÓMA ÉS A VILÁGEGYHÁZ




Nagy Ferenc

„FORRÁS ÉS CSÚCS”

Szinódusi ülés az Eucharisztiáról

2004 októberében a püspöki szinódus XI. általános rendes ülése zajlott Rómában. (Az összes eddigi – rendes és rendkívüli – ülések teljes száma 21, a szinódus pont 40 éves története során.) Az írásunk címében idézett két kulcsszó a szinódus témájának teljes megnevezéséb�l ered: „Az Eucharisztia: az Egyház életének és küldetésének forrása és csúcsa.”

Az esemény

A szinódusi ülés el�készítése, lefolyása, gyümölcseinek megérése több évet és már kialakult menetrendet ölel magába. Néhány f�bb mozzanata: a téma meghatározása, Rómában készített els� felvázolása (lineamenta), a püspöki karok és egyes püspökök hozzászólása, a szinódusi titkárságon megszerkesztett munkadokumentum (instrumentum laboris), a szinódusi relátornak az ülést bevezet� el�adása, a háromhetes megbeszélések különféle változatai, a javaslatok megszavazása, a záróüzenet, a szinódus utáni pápai dokumentum.

Egy teljes eucharisztikus év, amelyet az egész Egyház ünnepelt, hozzátartozik ennek a szinódusnak közvetlen el�készítéséhez. Emlékeztet�ül néhány kimagasló eleme: eucharisztikus világkongresszus a mexikói Guadalajarában, azt megel�z�en pápai enciklika (Ecclesia de Eucharistia), pápai levél (Mane nobiscum), szentszéki utasítás (Redemptionis sacramentum), országos ünnepségek az eucharisztikus év során.

A munkadokumentum közzététele 2005. július elején történt. Hossza azonos egy jelent�s pápai enciklikáéval; a szöveg 91 paragrafusra oszlik. Teológiai gazdagsága igen nagy, hiszen az egész világ püspökeinek hozzászólásaiból merít. Négy nagy részre tagozódik: 1) Az Eucharisztia és a mai világ, 2) Az Egyház hite az Eucharisztia misztériumában, 3) Az Eucharisztia az Egyház életében, 4) Az Eucharisztia az Egyház küldetésében.

XVI. Benedek pápa általában részt vett a szinódusi összejöveteleken. A megnyitó misén homíliát mondott, az els� munkaülést elmélkedéssel vezette be, talán két ízben összefoglaló hozzászólást is tett.

Angelo Scola bíboros, velencei pátriárka kapta az általános el�adó (tehát eszmei vezet�) szerepét. Megnyitó jelentése majdnem fele olyan hosszú, mint a munkadokumentum, a következ� felosztással: bevezet�, 1) a keresztény kultusz újdonsága, 2) az eucharisztikus ténykedés, 3) az Eucharisztia antropológiai, szociológiai és társadalmi dimenziója, befejezés (az eucharisztikus létezés a jelen helyzetben). Scola bíboros egy-egy markáns állásfoglalását még majd idézzük.

A régebbi találkozókhoz képest néhány pontban módosították a szinódus menetét: négy helyett három hétig tartott, a felszólalók nyolc helyett hat percet kaptak, viszont esténként egy-egy óra állt a szinódusi atyák rendelkezésére szabad eszmecserére. Egyik héten teljes ülések voltak, másik héten viszont nyelvi csoportokban beszélték meg a felmerül� kérdéseket és javaslatokat.

Mint máskor is, a szinódusi atyák egy részét, pontosan 177-et (köztük Erd� Péter bíborost) a püspöki karok választották, 40 tagot a pápa jelölt ki, 39-en hivatalból a római kúriát képviselték; a választott atyák közül 10-en legf�bb szerzetesi elöljárók voltak. Ez a 256 szinódusi atya mind ténylegesen jelen is volt. Más keresztény egyházak és közösségek küldötteként 12 személy jött Rómába. Négy kínai püspök (hárman a „hazafias szövetségb�l”), akiket a pápa meghívott, nem kapott kiutazási engedélyt; így Kínát csak Hongkong püspöke képviselte. Dolgozott még 32 egyházi szakért� is, valamint számos asszisztens (tolmács).

Ebben a pillanatban csupán az els� két munkanap kilenc felszólalásának szövegét ismerem. Általában gondosan visszautalnak a munkadokumentumra, és szabadon, világosan megnevezik a további szükséges pontosításokat, gyakorlati tennivalókat.

A szinódus zárónyilatkozatának alapos összefoglalása olvasható pl. az Új Ember október 30-i számának els� oldalán.

Ötven javaslatot szavazott meg a szinódus, a szentatya pedig (az eddigi szokástól eltér�en) elrendelte ezek azonnali közzétételét.

Néhány szinódusi téma

Természetesen sok szó esett a mai világról és benne a keresztények helyzetér�l, valamint teológiai kérdésekr�l és átfogó lelkipásztori feladatokról. Ezeket csak részletes és hosszú fejtegetésekkel tudnánk kell�en megvilágítani. Várjuk meg a szinódus utáni pápai dokumentumot, annak összefüggésében mód adódik alapkérdések b�séges megtárgyalására. A továbbiakban inkább konkrét részletproblémákról lesz szó röviden.

Idézzünk fel egy rövid szakaszt abból az elmélkedésb�l, amelyet a pápa a munkaülések kezdetén tartott. Öt feladat közül az els�: öröm Isten közelségén. „Ha az, akit szeretek, és az iránta érzett szeretetem, életem legnagyobb ajándéka, közel van hozzám; ha biztos vagyok abban, hogy aki szeret engem, a közelemben van: akkor a szívem mélyén a legnehezebb helyzetben is megmarad az öröm, amely nagyobb minden szenvedésnél.”

Sokan szóvá tették, hogy az Eucharisztia iránti érdekl�dés és érzék, a vasárnapi mise látogatása aggasztóan csökken. Akik nem mennek, unalmasnak találják, nem látják a jelent�ségét, nem éreznek magukban motivációt. Pontosabb, szakszer�bb megindokolással: a csökkenés kiváltói az elvilágiasodás, a képkultúra térnyerése, egyáltalán minden kulturális érték érdektelenné válása, a misztérium iránti közönyösség; hozzá kell venni a pap készületlenségét, középszer�ségét, rossz prédikációját.

Ugyanakkor f�leg afrikai püspökök arról is beszéltek, hogy (nyomortól, zsarolástól, törzsek közötti véres harcoktól gyötört) népeik csodálatosan megélik és megünneplik az Eucharisztia felemel�, bels�leg megbékéltet�, egymással testvéri közösségbe hozó misztériumát. Az eucharisztikus kultúra és saját hagyományos kultúrájuk szép összhangba olvad. Vietnamban a katolikus hív�k óriási többsége részt vesz a vasárnapi Eucharisztián.

Mindenkinek, a katolikusoknak is bels� megbékélésre, rendez�désre van szüksége. Egyre csökken a megbékélés, a kiengesztel�dés szentségének értékelése és gyakorlata. Ugyanakkor sokakban n� az ezoterizmus, okkultizmus, New Age iránti érdekl�dés, az ilyen mozgalmakhoz való csatlakozás; új típusú közösségi köt�dések alakulnak ki, és eltávolítanak a katolikus világlátástól, az Egyháztól.

Elég általános és nagyon aggasztó a folyton növekv� paphiány. Hondurasban egy papra átlag tizenhatezer hív� jut; Guatemalában könnyen el�adódik, hogy keresztény közösségek három hónaponként jutnak paphoz és szentmiséhez. Arra nézve, hogy a papság arányosabb, igazságosabb elosztása világviszonylatban megvalósuljon, történnek eredményes er�feszítések. A hív�k ugyan nem rendelkeznek szoros értelemben vett joggal a vasárnapi Eucharisztiához; az Egyház vezetésének viszont feladata, hogy egyre jobban biztosítsa mindenki számára az Eucharisztia ünneplését. A vasárnapi igeliturgia jelent�s dolog, és egyre több helyen megvalósul; értelmét nem annyira a „pap nélkül”, mint inkább a „papra várva” (és vágyakozva) kifejezés jelöli meg.

Többször szóba került a cölibátus kötelez� volta és a „viri probati” pappá szentelésének lehet�sége. (Kipróbált férfiak: olyanok, akik életük jelent�s szakaszával már bizonyították a házas- és családi életük szilárdságát, személyes és közösségi keresztény elkötelezettségüket.) A melkita pátriárka nem csupán a hagyományos keleti gyakorlatra hivatkozott, hanem arra is, hogy a kötelez� cölibátus teológiailag nincs megalapozva, és hogy a keletiek a (papi) házasságot úgy tekintik, mint Krisztus és Egyháza egységének jelképét. Latin-amerikai bíboros is említette annak fontosságát, hogy a Krisztus melletti elkötelez�désnek társas viszonyokban is legyenek elkötelez�dési következményei. Scola bíboros, szinódusi referens viszont kezdett�l fogva azt hangsúlyozta, hogy n�s férfiak pappá szentelése a problémát nem oldja meg; „nem üzletr�l vagy projektr�l van szó, amelyet csak meghatározott számú »team-manager«-ekkel lehet végrehajtani.” Sydney bíboros érseke kiemelte, hogy a hivatások megcsappanása els�sorban a hit válságának eredménye; elhamarkodott fegyelmi változtatással nem lehet elintézni. Mélyrehatóan, alaposan, fokozatosan kell megoldást keresni, éspedig imádságos és önmegtagadó élettel.

Nagy kérdése volt a szinódusnak az interkommunió; Georges Cottier bíboros megvitatásra javasolta a más felekezetekhez tartozó keresztények szentáldozásának témáját. Az Egyházi Törvénykönyv 844. kánonja részletesen és világosan szabályozza ezt a kérdést; az Ecclesia de Eucharistia enciklika is foglalkozik vele. A munkadokumentum szerint (87.) még tisztázásra vár az eucharisztikus misztérium helyes bemutatása az ökumenikus párbeszéd összefüggésében, úgy, hogy két, egymással ellentétes veszélyt elkerüljünk: az eleve kizárást és a relativizmust. Wellington érseke így fogalmazott meg egy sajátos problémát: „Vannak katolikusok, akiknek a házastársa más keresztény felekezethez tartozik; nos, a Krisztusban megkeresztelteknek megengedjük, hogy részesüljenek a házasság szentségében, de azt nem, hogy az Eucharisztia szentségéhez járuljanak.”

Többször esett szó a televíziós szentmise-közvetítésr�l. Jelent�sége igen nagy; a szentmisén való személyes részvételt ugyan nem helyettesíti, viszont sokaknak emberközelbe hozza a kereszténység forrását és csúcsát. Gondosan meg kell tehát tartani a liturgikus el�írásokat, és biztosítani kell a méltóságot és szépséget; különben azt a benyomást keltheti, hogy a katolikusok maguk se sokra tartják az Eucharisztiát.

Fontos, hogy Jézus szavát pontosan megtartsuk, hangsúlyozta Guam érseke, és hiteles szentségi jeleket valósítsunk meg, amelyeknek értelmük és élményjellegük legyen. „Vegyétek, egyétek, igyátok”, nem pedig „nyeld és kortyintsd”. A kenyér, alakjával és ízével egyaránt, kenyér legyen, és ne ostya, az áldozó tevékenysége pedig valóságos evés és ivás legyen. Fontos továbbá, hogy emberi, családi méret� mozgalmak és plébániai közösségek ünnepelhessék az Eucharisztiát. Az ilyen közösségekben kap életet és meger�sítést a törékeny hit, a kemény megpróbáltatást kiálló házaspár vagy család.

Eredmények, kilátások

Aki a szinódustól eddig sose vagy alig hallott tanbeli nyilatkozatokat várt, nyilván csalódottnak érezheti magát.

Igazában a kérdés más volt. Az Egyház egyetemes közössége, helyzetek és kultúrák nagy változatosságában, hogyan éli meg hitünk központi misztériumát, Krisztus üdvözít� megtestesülését, amelynek él� jelenléte az Eucharisztia? Más megközelítésben így mondhatjuk: a szinódus témája és célja nem az ortodoxia (az igazhit�ség, a hit tisztaságához való h�ség) volt, hanem az ortopraxis (a gyakorlat helyessége).

Egy részegyház számára az Eucharisztia megélésének módja elválaszthatatlan annak a népnek a történelmét�l, amelyben létrejött és él. Az Eucharisztia egy nép úton járása. A szinóduson pedig tükröz�dött ennek az úton járásnak, a benne kifejez�d� lüktet� krisztusi életnek sokfélesége.

Nézzünk most szemelvényeket a szinóduson megszavazott 50 javaslatból.

Az elvilágiasodás szeleivel szemben, amelyek különösen Nyugaton fújnak, valamint az igazságtalanság meg a végletes szegénység helyzeteivel szemben, amelyek mindenütt burjánzanak, f�leg Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában, a szinódusi atyák hangoztatják, hogy az Eucharisztia él� kenyér a világ békéjéért, és hogy az Eucharisztia imádása megtartja a híveket a többiekre irányuló szeretetükben és keresztény szolgálatukban. (6.) „Az Eucharisztia arra ösztönzi a keresztényt, hogy megtört kenyér legyen a többiekért, hogy elkötelezze magát egy igazságosabb és testvériesebb világért.” (XVI. Benedek, homília a szinódus zárómiséjén, missziós vasárnapon.)

„Az eucharisztikus misztérium, melyet ünneplünk és imádunk, alapozza meg a n�tlenséget, melyet a papok ajándékként kaptak: értékes ajándék és jele az Isten és felebarát iránti osztatlan szeretetnek. A világiak számára szintén az eucharisztikus lelkiség kell legyen minden tevékenység bels� mozgatója, és semmiféle kett�sség nem engedhet� meg a hit és az élet között azon küldetésükben, amely a világban végzend� animációra szól.” (Pápai homília a zárómisén.)

A szinódus sürgeti a szentségimádás gyakorlatát, és hogy azokat a templomokat, ahol jelen van az Oltáriszentség, minél állandóbban tartsák nyitva. Kapcsolódik a szentségimádáshoz az összeszedettség, a csend, az önátadás (Istennek és testvéreinknek), valamint a b�nbánat szentségének lehet�ségével való szoros egység. (6.)

Nagy figyelmet szenteltek a keresztény házasság felbonthatatlanságának és a családnak „mint házi egyháznak”, melyet napjainkban több oldalról támadnak (8.) A szinódus lelkipásztori figyelmesség és befogadás magatartásával fordul az elváltak és újraházasodottak felé; mindazonáltal kijelenti: „nem lehet a szentáldozáshoz engedni �ket, mivel az Isten igéjével való objektív szembenállás állapotában vannak.” (40.) Az újraházasodott elváltak egy része, és akik polgári házasságra léptek velük, nagyon megszenvedik az áldozásból való kizárásukat. Lényeges valóság számukra az, hogy Isten evangéliuma, üzenete ugyancsak üdvözít� er�vel bír, átalakítja és élteti azt a keresztényt, aki állhatatosan befogadja életébe a vasárnapi szentmisék során.

Jelent�s vita és szembesülés alakult ki a paphiány kérdéseivel kapcsolatban. „Hogy Isten népének eucharisztikus éhségét kielégítsük, hatékony lelkipásztori kezdeményezésekhez kell folyamodnunk.” (11.) Különösen szükség van imára, szentségimádásra, hivatásápoló központok szervezésére. (12.) Néhányan javasolták a „viri probati” megoldást; „de ezt az elképzelést olyan útként értékeltük, amelyet nem kell megjárni.”

Felveti a szinódus egy rövid eucharisztikus összeállítás megalkotását, „hogy segítse az eucharisztikus hit és jámborság fejl�dését.” (17.) A szinódusi atyák azt a kapcsolatot is kiemelik, amely fennáll Isten szava és az Eucharisztia között: „Aki nem ismeri az Írásokat, az Krisztust sem ismeri.” (Szt. Jeromos.) Igen fontos a homília is, hogy Isten szava „átalakuljon táplálékká az imádság és a mindennapos létezés számára”. (19.)

Mérlegelik annak lehet�ségét, hogy a békeköszöntést az ünneplés másik pillanatába helyezzék át (23), és hogy új elbocsátási formulákat is készítsenek, amelyek kiemelik „az Eucharisztiában részt vett híveknek a világba irányuló küldetését” (24.).

„A híveket felszólítjuk annak tudatosítására, hogy egy hitelesen eucharisztikus Egyház missziós Egyház”, mivelhogy „az Eucharisztia misszió (küldetés) forrása.” (42.)

Az Eucharisztia ott van „az életszentség minden formájának kezdeténél” (43.), és lehetetlen, hogy a Krisztussal való találkozás ámulata át ne ölelje „az egész életet” (39.).

A szinódus emlékezteti a katolikus politikusokat és törvényhozókat: „Nincs meg az eucharisztikus következetesség, amikor olyan törvényeket mozdítanak el�, amelyek szembeszegülnek az ember csorbítatlan javával, az igazságossággal és a természetjoggal.” (46.)

„Krisztus áldozata a felszabadítás misztériuma, mely kérdés elé állít. Abban az elkötelez�désben, hogy az igazságtalan struktúrákat átalakítsuk, és helyreállítsuk az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember méltóságát, abban válik az Eucharisztia azzá az életben, amit az ünneplésben jelent.” (48.)

(2005. november 10.)

Statisztikák lelkipásztorkodásról és eucharisztikus liturgiáról

   A szinódusi munkadokumentum a 4. (továbbá a 6., 70. és 71.) paragrafusában konkrét adatokkal b�ven illusztrálja az Egyház helyzetét és vasárnapi eucharisztikus életét.

   2003-ban a világ katolikusainak száma 1 086 000 000 volt, 15 millióval több, mint egy évvel korábban. – Földrészenként a növekedés aránya a következ�: Afrika 4,5%, Amerika 1,2%, Ázsia 2,2%, Európa semmi, Óceánia 1,3%. – Hogy az összes katolikusnak hány százaléka él egy-egy világrészben, így foglalható össze: Amerika 49,8%, Európa 25%, Afrika 13,2%, Ázsia 10,4%, Óceánia 0,8%. – Az egyes kontinensek összlakosságának ilyen százalékát teszik ki a katolikusok: Amerika 62,46%, Európa 39,59%, Óceánia 26,39%, Afrika 16,89%, Ázsia 2,93%.

   A további adatokban található összehasonlítások 25 évet ölelnek át: 2003-at 1978-cal vetik össze. E 25 év alatt a püspökök száma 27,68%-kal n�tt: 3714-r�l 4742-re; a papok száma 3,69%-kal csökkent: 420 971-r�l 405 450-re (ezen belül az egyházmegyés papoké 262 485-r�l 268 041-re n�tt [2,12%], a szerzetes papoké 158 486-ról 137 409-re fogyott [13,3]); a nem pap férfi szerzetesek száma 75 802-r�l 54 620-ra esett (27,94%); végül a szerzetesn�k száma szintén esett: 990 768-ról 776 269-re (21,65 %).

   Mindezek a módosulások természetesen lecsapódnak a lelkipásztorkodásra, az eucharisztikus életre is. A statisztika persze középarányos értékeket, átlagokat tud kimutatni; a konkrét valóság ezeknél változatosabb és árnyaltabb. – Egy papra világviszonylatban 1797 katolikus jutott 1978-ban, 2677 2003-ban. Kontinensenként meglehet�sen változatos a 2003-as helyzet: Európa 1386, Afrika 4723, Amerika 4453, Ázsia 2407, Óceánia 1746. (Különösen kedvez�tlen a helyzet Latin-Amerikában: egy papra tízezernél több katolikus hív� jut, Hondurasban egyenesen tizenhatezer.) Ha számításba vesszük, hogy a papok küldetése a nem katolikus emberekhez is szól, akkor pl. Ázsiában különösen nehéz a helyzet. – Ugyancsak 25 év alatt az állandó diakónusok száma majdnem ötszörösére n�tt, egész pontosan 466,7%-ra. A szolgálatnak ez a formája nagyon elterjedt két világrészben: 2003-ban valamennyi diakónus 65,7%-a élt Észak-Amerikában és 32%-a Európában. – Jelent�s evangelizáló szerepet viselnek a világi misszionáriusok (172 331), valamint a katekéták (2 847 673).

   Amikor fokozatosan kikristályosodnak és megfogalmazódnak az októberi szinódusi ülés gyakorlati következményei, akkor az ilyen adatokkal és a bennük kirajzolódó jöv�beli kibontakozással keményen számolni kell.





Szabó Ferenc

BOLDOG CHARLES DE FOUCAULD

(1858–1916–2005)

II. János Pál pápa jelenlétében 2001. április 2-án olvasták fel azt a boldoggá avatást célzó dekrétumot, amely elismerte, hogy Charles de Foucauld egyházmegyés pap – Károly, Jézus testvére – h�sies fokon gyakorolta az erényeket. A dekrétum felvázolta Ká- roly testvér életét, és ismertette erényeit.

Charles de Foucauld boldoggá avatását Saraiva Martins bíboros, a Szenttéavatási Kongregáció prefektusa végezte a Szent Péter-bazilikában. A 2005. nov. 13-án, vasárnap délel�tt féltízkor kezd�dött szentmise során Károly kistestvérrel együtt a boldogok sorába iktatott még két olasz szerzetesn�t is (Maria Pia Masterna, Maria Crocifissa Curcio rendalapítókat).

A bíboros homíliájában rávilágított Charles de Foucauld, Károly testvér lelkiségére. Megtérése, szerzetesi hivatása, trappista élete, majd názáreti remetesége során igyekezett kamatoztatni a kapott talentumokat (utalás a vasárnapi evangéliumra), követte a valóban evangéliumi utat, és a tanítványok ezreit vonzotta maga után. A bíboros emlékeztetett XVI. Benedek kevéssel korábbi szavaira, aki Charles le Foucauld mottójával foglalta össze hitünket: Jesus – Caritas. (Jézus – Szeretet.)

„Charles de Foucauld kalandos és elragadó életútja meggy�z� bizonyság a szentatya szavainak igazságára. Minden nehézség nélkül felfedezhetjük azt a piros fonalat, amely minden változáson és minden fejl�désen át Charles de Foucauld életét átszövi; amint maga írta 1889-bent Huvelin abbénak, Solesmes apátjának: »a vallásból szeretetet alkot« [. . .]. Louis Massignonnal folytatott levelezésében elemezhetjük azt a módot, ahogyan Károly megtanult szeretni: »Isten szeretete, a felebarát szeretete . . . Ebben áll az egész vallás. . . Hogyan lehet ide eljutni? Nem egy nap alatt, hiszen ez maga a tökéletesség; erre a célra kell törekednünk mindig, e felé kell közelednünk, amelyet csak az égben érünk el.« [. . .] Charles de Foucauld jelent�s befolyást gyakorolt a XX. század lelkiségére, és most a harmadik évezred elején is termékeny támpont marad, felhívás a radikálisan evangéliumi életstílusra még azok számára is, akik nem tartoznak népes, sokrét� lelki családjának különböz� csoportjaihoz. Befogadni az Evangéliumot teljes egyszer�ségében, evangelizálni minden nyomás nélkül, tanúskodni Jézusról tiszteletben tartva más vallási tapasztalatokat, állítani a testvériségben megélt szeretet primátusát: íme, néhány legfontosabb szempontja értékes örökségének, amely arra ösztönöz bennünket, hogy Boldog Károly példájára életünkkel »kiáltsuk az Evangéliumot a háztet�kr�l«, kiáltsuk, hogy Jézuséi vagyunk.”

Charles de Foucauld 1858-ban Strasbourg-ban született mélyen hív� keresztény családban. Már serdül�korában – a vallási szkepticizmus és a pozitivizmus hatására – elveszíti hitét. Elmerül a világi élvezetekben és kicsapongásokban, de ezek nem elégítik ki. Húszévesen katonatiszt lesz. Algériába küldik. Három évvel kés�bb elhagyja a katonaságot, és földrajzi-nyelvészeti kutatómunkába kezd Marokkóban. A muzulmán hittel való találkozása, az igazság bens�séges keresése, unokan�vérének tapintatos jósága és Huvelin atya segítsége, lelki irányítása újra felfedezteti vele a keresztény hitet 1886. október végén. Okt. 29-én vagy 30-án meggyónik Huvelin abbénál, és szentáldozáshoz járul a párizsi Szent Ágoston-templomban. E megtérésér�l írja: „Rögtön hittem, hogy van Isten, és hogy nem tehetek mást, mint hogy egyedül neki élek.” (Megemlítjük, hogy két hónappal kés�bb, 1886 karácsonyán történt Paul Claudel költ� els� megtérése a Notre-Dame-székesegyházban a vesperás alatt.)

1887 márciusában egy mondat mély nyomokat hagyott Charles lelkében: „Jézus annyira elfoglalta az utolsó helyet, hogy soha senki nem ragadhatta el t�le azt.” 1888 végén, szentföldi zarándoklata alkalmával megéli a Megtestesülés misztériumát: „Názáret utcáin járva, amelyeket Urunk, a szegény kétkezi munkás lábai tapostak, felfedeztem Názáret isteni munkásának egyszer� és rejtett életét.” Hogy a Názáreti Jézust kövesse, 1890-ben belép a trappistákhoz. Hét évig marad náluk. Isten akarata lesz „egyetlen nélkülözhetetlen (. . .) mindennapi kenyere”. Továbbra is Názáret vonzza: elhagyja a trappistákat, és négy évet tölt a názáreti klarisszák kolostora közelében. Életét az imának, az Eucharisztia imádásának és a kétkezi munkának szenteli. 1901-ben – Názáretet elhagyva – a franciaországi Viviers-ben pappá szentelik. Utána a Szaharában fekv� Béni-Abbès-ba megy: Mons Guérin apostoli prefektus fogadja be a szaharai misszióba. A remetét állandóan látogatják különböz� hit� és világnézet� emberek. Unokan�vérének írja: „Rá akarom szoktatni az össze itteni lakost, keresztényeket, muzulmánokat, zsidókat, hogy testvérüknek tekintsenek, egyetemes testvérnek. A házat már kezdik »testvériségnek« nevezni, és ez nagyon kedves nekem.” Mindent megtesz, hogy leleplezze a legszegényebbek „rabszolgaságát”. „Nincs jogunk ahhoz, hogy »alvó �rszemek« legyünk, »néma kutyák« (Iz 56,10), »közönyös pásztorok« (Ez 34). Nem akarom megcsalni gyermekeimet [a tervezett testvériség tagjait], és nem megtenni Jézusért azt, amire szüksége van. Jézus van ebben a fájdalmas helyzetben: »amit egynek tesztek a kicsinyek közül, nekem teszitek«. . .”

1903-ban Károly testvér a Szahara legdélibb részén fekv� hegyvidékre, Hoggárba költözik, amelyet a tuaregek, muzulmán nomádok laknak. A pusztaságban számos nehézséggel kell megküzdenie, egyedül az Istenbe vetett reménység tartja fenn. Nagy bizonytalanságban, szegénységben él; a muzulmán népesség eleinte gyanakvón tekint rá. Reméli minden ember üdvösségét, tehát azt, hogy az iszlám vallásban él�k is befogadják Jézus Üzenetét. Vándorol, mint a sivatag nomádjai, hogy kapcsolatba lépjen a lakossággal. El akar jutni azokhoz is, akikhez senki más nem menne el. Ezért Tamanrasset-t választja szállásául, ahol egyetlen francia sem él; egy fennsíkon 1911-ben remeteséget állít fel. A Názáreti Jézus élete fényében a tuaregek barátja és testvére akar lenni. Tudományos munkát is végez: szótárakat és versgy�jteményeket szerkeszt tuareg nyelven.

A trappistáknál töltött id� óta melengeti azt a gondolatot, hogy testvérei legyenek, akik követik Jézus názáreti rejtett életét. (Az � szellemiségéb�l születnek „Jézus Férfi és N�i Kistestvérei”.) Véglegesen azokhoz köti sorsát, akik befogadták. De közben a muzulmán szenussziták társasága növekv� befolyása következtében Hoggárban megszaporodnak a szórványos támadások. 1916. december elsején este a tuaragek meglepetésszer�en elfogják Károly testvért. A remeteség fosztogatása közben egy fiatal fiú véletlenül megöli �t. Így beteljesedik régóta ápolt vágya: követni Jézust a végs�kig, kiontott vérét adva szeretete jeléül. Valóban követte Jézust, akit a végs�kig szeretett (Jn 13,1).

Vértanúsága napján jegyezte fel: „Megsemmisülésünk a leghatalmasabb eszköz arra, hogy Jézussal egyesüljünk, és jót tegyünk a lelkekkel; ez az, amit Keresztes Szent János majdnem minden sorában ismétel. Ha az ember szerethet és szenvedhet, akkor sokra, a legtöbbre képes ezen a földön: érezzük, hogy szenvedünk, de nem mindig érezzük, hogy szeretünk, és ez újabb szenvedés! De tudjuk, hogy akarnánk szeretni, és szeretni akarni annyi, mint szeretni. Úgy érezzük, hogy nem szeretünk eléggé; milyen igaz ez. Soha nem fogunk eléggé szeretni, ámde a jó Isten, aki tudja, hogy milyen sárból alkotott, és aki nagyon szeret, jobban, mint egy anya szeretheti gyermekét, Õ, aki nem hazudik, azt mondta nekünk, hogy nem taszítja el magától azt, aki Hozzá fordul.” (1916. december 1.)

* * *

Befejezésül René Voillaume-nak, Jézus Kistestvérei perjelének jellemzését idézzük. (Jean-François Six: Itinéraire spirituel de Charles de Foucauld, Seuil, 1958. Részlet az el�szóból.)

„Károly testvér szerint az Evangéliumot nem kommentálni kell, hanem megvalósítani. És ez az érzése olyan eleven volt, hogy földi hivatása lényeges elemévé vált: a trappistáktól Tamanrasset-ig Károly testvér sohasem érzett hivatást a prédikálásra, mindig tettekkel akart tanúskodni. Neki nem elég beszélni az Evangéliumról, »kiáltani« akarta azt, márpedig csakis egy egész élet elkötelezettsége és az Evangélium gyakorlati megvalósításának bizonyos széls�séges módja orchesztrálhatta ezt a kiáltást. Károly testvért állandóan az a gond sarkallja, hogy életét Jézuséhoz alakítsa; a lehet� legszorosabban akarta követni Õt. Mindenekel�tt és minden pillanatban az volt a fontos neki, hogy pontosan megtegye azt, amit Jézus vár t�le.”

Kutatnunk kell Isten embereinek, Jézus Krisztus mai tanúinak életét, pontosabban azt a kegyelmet, amelyet Isten általuk közvetít nekünk. Számos férfi és n� csatlakozott a Károly testvér szellemiségéb�l létrejött, Jézus Kistestvérei férfi és n�i közösségeihez; ez is tanúsítja, hogy Károly testvér üzenete korunknak szól, örök, mint az Evangélium, hiszen megélésére serkent bennünket.



                                       

„Uram, Jézus, Aki azt mondottad: »Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért«, teljes szívemb�l vágyom életemet adni érted. Nagyon buzgón kérem ezt T�led, de azért ne az én, hanem a Te akaratod teljesedjék. Felajánlom Neked az életemet: éljek vagy haljak, ahogyan legjobban tetszik Neked: Benned, Általad és Érted.”                                                             (Charles de Foucauld imája)