E SZÁMUNK ELÉ

KERESZTÉNY ÉS MAGYAR REMÉNYSÉG

A világ és benne hazánk válságos sorsa, a keresztény egyházak jövõje szorongással tölt el bennünket. Évtizedek óta sok szó esik a fejlõdéssel felgyorsuló válságról. Az utópiák és hamis „messiási” jóslatok nem nyújthatnak megnyugvást. Statisztikai adatokkal illusztrálják az európai elvallástalanodás, az általános szekularizálódás, a nyugati országok laicizálódása, a katolikusok vallásgyakorlatának csökkenése, a papi és szerzetesi hivatások megfogyatkozása, a válások és abortuszok szaporodása jelenségeit. Jean Delumeau hívõ katolikus történész 1977-ben megjelent, A kereszténység meg fog halni? címû könyvében, amelyet a Katolikus Irodalom Nagydíjával tüntettek ki, alaposan feltárja az akkori helyzetet. Ugyanakkor a túlságosan borúlátók nézeteinek ellensúlyozására számos történeti példával azt igyekszik illusztrálni, hogy végsõ elemzésben nincs szó Európa tömeges elkereszténytelenedésérõl. Földrészünk ugyanis a középkorban és a reneszánsz korban sem volt tömegesen keresztény. Igaz, hogy a közélet hivatalosan keresztény akart lenni (ezt nevezték „chrétienté”-nek), de az evangéliumi hiteles kereszténység („christianisme”) nem hatotta át a néptömegeket, nem alakította át az egyéni és közerkölcsöket. Evangéliumellenes (pogány) szokások burjánzottak a társadalomban és az egyházban; gazdagság- és hatalomvágy, vallásháború, inkvizíció és antiszemitizmus, a magánélet züllöttsége a nép és a papság körében, a nõk elnyomása. . . Igaz, az egyház számos szentet és humanistát adott, szelídítette a közerkölcsöket, ihlette a mûvészeteket, katedrálisokat emelt, stb., de lényegében csak egy kis elit volt mélyen keresztény. Egy bizonyos „keresztény aranykor” sohasem létezett.

Ezért – figyelmeztetett Delumeau – óvatosan kell beszélnünk a „tömeges elkereszténytelenedésrõl”. Igazában most van születõben a hiteles kereszténység az öntudatos kisebbségben: egyes hívõk és kis közösségek mélyebben megélik a keresztre feszített és feltámadt Krisztus hitét; az ökumenizmus kibontakozásával a keresztények hitelesebben tanúskodnak a hitetlen világ elõtt evangéliumi hitükrõl. Egyszóval: a múltban Isten kevésbé volt élõ, mintsem azt sokan hitték, és ma kevésbé halott, mint azt egyesek hirdetik.

Bármint legyen is az igazság Delumeau három évtizeddel ezelõtti elemzéseivel, a diagnózis ma is érvényes, azóta a válság csak erõsödött, ugyanakkor egy bizonyos megújulási hullám, vallási ébredés is megfigyelhetõ. A keleti vallások betörése a nyugati világba, az ezoterikus és „misztikus” jelenségek iránti érdeklõdés, különbözõ imacsoportok keletkezése, az igazságosság iránti érzék és a szolidaritásvállalás fõleg a fiatalok körében, mind-mind ennek az ébredésnek a jelei. Igaz, sokszor a szekták vonzzák el a hívõket a nagy egyházakból, mert ott talán több emberi-baráti melegséget tapasztalnak, meg aztán kisebbek az erkölcsi elvárások, de a jelek azt mutatják, hogy Isten nem halt meg.

Az ateistából ortodox hívõvé vált, kiváló esszéista, Olivier Clément írta 1979-ben (A Szellem lázadása c. könyvében): Nyugat lassanként túljut a nihilizmuson. Nyugaton, de fõleg Keleten az evangéliumi hagyomány még eleven. A koncentrációs táborok, a totalitárius rendszerek és annyi barbárság ellenére, a Szellem lázad, egyfajta földalatti misztika terjed, és a Feltámadott diadalmaskodik. 1986-os A látnokok címû könyvében Clément megmutatja, hogy a kultúránkat átható bibliai örökség, a keresztény szellem, így vagy úgy, az irodalomban is megnyilatkozik a tematikában és néha a mûvek rostjaiban. Clément szól a „gyanú mestereirõl” (Ricoeur): Marx, Nietzsche és Freud képrombolásáról, az idõs Sartre pozitív pálfordulásáról, Ionesco istenkeresésérõl, aki megállapítja, hogy az Istenbe vetett hit ma már nem nevetséges. „Isten újra megmutatkozik. Megismétlem azt, amit A. Malraux mondott: a XXI. század vagy vallásos lesz, vagy nem létezik.”

Malraux kijelentéséhez hasonlót K. Rahnernek is tulajdonítanak: „A XXI. század vagy misztikus lesz, vagy egyáltalán nem lesz.” A német jezsuita egyik elõadásában a keresztény reménység megalapozásáról, az abszolút jövõrõl beszélt. Az egyház a történelemben sodródik, történelmi jövõjével kapcsolatban bizonytalanok vagyunk. De az abszolút jövõ felõl biztosít hitünk, megalapozza reménységünket. „Az apostoli hitvallással nyíltan megvalljuk hitünket az örök életben. Hitünkbõl tudjuk, hogy az emberi történelem folyama Istentõl ered, és Istenbe torkollik. Isten, aki a történelmi létnek is ura, végeredményben az örök életért, az embereknek az õ isteni életében való részesedéséért akarta a világot. A teremtés, ebben a végsõ értelemben, Isten szeretõ jóságának és megbocsátó kegyelmének kinyilatkoztatása. Hitünk szerint tehát az ember történeti létének értelmes és mindenképpen jó befejezése lesz, mert Isten nem ítéletre és pusztulásra, hanem az isteni életközösségre és az örök szeretetben való beteljesedésre teremtette az embert.”

A hívõ keresztény vállalja felelõsségét a válságos idõkben is, igyekszik elmélyíteni hitét, és hiteles tanúságtételre törekszik a „diaszpóra”-helyzetben is. Ha a felszínen nem tudja kiterjeszteni a hitet, a mélységbe hatolva törekszik a hiteles evangéliumi életre – a „minõség forradalmára”.

Az utóbbi kifejezést Németh Lászlótól vettem, aki az 1956. november 2-án megjelent Irodalmi Újságban „emelkedõ nemzetrõl” írt a lap elsõ oldalán, ahol Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról címû nagy költeménye is megjelent. A nemzet sorsáért aggódó írók, költõk mindig valami eszményi hazáról álmodtak, így Illyés vagy Babits is. Ez a „magasságos” haza talán délibábnak tûnik; tény az, hogy még nem adottság, hanem feladat: a jövõben kell megvalósítani. A két háború között Babits Mihály a Sziget és tenger c. verseskötete bevezetõjében figyelemre méltó vallomást tett, valamennyien magunkévá tehetjük:

„Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha nem õrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét. De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék vetni, vagy meggyengíteni! – Én hiszek a testvériségben: a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet. Nemzet ne nemzet ellen harcoljon: hanem az ellen, ami minden nemzet nagy veszélye: az elnyomás és a rombolás szelleme ellen! [. . .] – Én katholikus vagyok: azaz hiszek a nemzeteken felülálló, egész világnak szóló katholikus igazságban! . . .”

Ez már az egyesült Európa látomása! És ebben a keresztény örökségnek döntõ szerepe van, bármennyire is ki akarja tépni a keresztény gyökereket az egyre erõsödõ laikus irányzat, a gyökeres szekularizmus. Hazánk jövõjét ma már csakis az európai közösségen belül egyengethetjük.

A Távlatok elõzõ számainak egyes írásai igyekeztek megvilágítani a magyar gazdasági-politikai-kulturális helyzetet; jelen számunkban még szó lesz az egyházak helyzetérõl, az egyházak és az állam kapcsolatáról. A magyar jövõ építésében mindenképpen fontos szerepe lesz a keresztény egyházaknak, az evangéliumi erkölcs, az igazságosság és szolidaritás, a testvériség légkörének megteremtésével. Ezenkívül nagy felelõsség hárul a nevelõkre: a családban, az iskolákban, a médiában át kell adni az ifjabb nemzedéknek az emberi és erkölcsi értékeket. Hiszen az úgynevezett rendszerváltozással az emberek tudata nem változott meg egy pillanat alatt: a múlt nyomai és sebei érezhetõk, hiába van hazánkban parlamentáris demokrácia, jogállamiság, hiába törvény az emberi jogok védelme. A múlt rendszer haszonélvezõi még nosztalgiáznak, a piacgazdaság kiváltságosai mellett egyre nõ a szegények tömege, és nõ a bizonytalanság, a jövõ elõtti szorongás. A keresztényeknek kell most a reménység tanúinak lenniük. Nem demagógiára, szavakra, ígéretekre van szükség, hanem tettekre, elkötelezettségre.

Az Egyház és a világ kapcsolatával foglalkozó, Gaudium et spes kezdetû zsinati konstitúció arra buzdít (30. pont), hogy a világméretû emberi feladatok megvalósítására ki kell fejleszteni az erkölcsi és szociális erényeket. „Éppen ezért mindenkiben fel kell szítani a kedvet, hogy kivegye részét a közös kezdeményezésekbõl. Dicséret illeti meg azoknak a nemzeteknek eljárását, amelyek körében az állampolgárok lehetõ legnagyobb többsége valódi szabadságban kiveszi részét a közügyekbõl. Mindenesetre tekintettel kell lenni a nép tényleges helyzetére, és arra, hogy szükség van szilárd közhatalomra. (. . .) Joggal hihetjük, hogy az emberiség jövõje azoknak a kezében van, akik fel tudják tárni az utánuk következõ nemzedékeknek az élet és a remény forrásait.” (GS 31)

Nem arról az utópiáról, a remény-istenrõl van szó, amelyet az ezoterikus marxista, E. Bloch hirdetett („Deus spes”), hanem – ahogy J. Moltmann magyarázta – a reménység Istenérõl (Róm 15,13), aki biztosítja nekünk az abszolút és mindent újjáteremtõ jövõt, mert Krisztus meghalt és feltámadt értünk. A keresztény reménység végsõ alapja tehát annak az Istennek a hûsége ígéreteihez, aki „életre kelti a holtakat, és létre hívja a nem létezõket” (Róm 4,17). A végsõ kiengesztelõdés hazája az az új világ lesz, amely – Krisztus és az Egyház révén – akkor valósul meg, amikor a halottak feltámadnak, amikor Krisztus mindent alávet az Atyának, hogy Isten legyen minden mindenekben (1Kor 15).

A parúzia várása nem csökkentheti mostani elkötelezettségünket. Nem véletlen, hogy J. Moltmann és J.-B. Metz a reménységteológiából kidolgozták a politikai teológiát, hangsúlyozva a keresztények politikai elkötelezettségét, az ortodoxia mellett az ortopraxist. Jézus hirdeti az igazságot, amelyet hinnünk kell, ugyanakkor azt is, hogy az igazságot meg kell tennünk, életté kell váltanunk (vö. Jn 3,19–21).

Ma olyan emberekre van szüksége az egyháznak, „akiket a kereszténység belülrõl fogott meg, akik a kereszténységet boldogságként és reményként élik, és ezáltal szeretõ emberekké válnak, és õket nevezzük késõbb szenteknek.” (J. Ratzinger bíboros: A föld sója, Bp. Szent István Társulat, 2005, 219.)