TANULMÁNYOK




   Keresztesné Várhelyi Ilona

KITÖRÉSI MODELLEK

A Távlatok korábbi számai bõséges bizonyítékot szolgáltatnak arról, hogy problémaérzékenység terén nem áll rosszul a keresztény értelmiség. Szinte minden fojtogató gondunkat kiveséztük már, baráti társaságokban jól elvitatkozgatunk rajtuk, s végül megnyugtatjuk magunkat: mi megtesszük a tõlünk telhetõt. Azt pedig, hogy beszélgetéseink és mozgalmaink társadalmi hatásukat tekintve aránytalanul kevés termést hoznak, meg tudjuk magyarázni azzal, hogy a keresztény értelmiség „kis köreit” olyan falak veszik körül, amelyek egyre inkább elszigetelik õket attól a közegtõl, amelyre hatniuk kellene. Ebben a zárványhelyzetben képtelenek vagyunk túllépni az önmarcangoló vagy az önfelmentõ társadalomkritikán, pedig most tényleges és reális cselekvési stratégiára volna szükség.

Bebizonyosodott, hogy az újraevangelizálás nehezebb, mint az elsõ. Azzal is tisztában vagyunk, hogy kevés az idõ, hiszen az elöregedõ papságra máris sokkal több teher hárul, mint ami az egyház érdekében állna, s nem tudtuk egyértelmûen megnyerni a társadalmi mozgások fõszereplõit sem Krisztus ügyének, tehát a zárvány körüli falak a külsõ nyomás és a belsõ gyengeség következtében befelé vastagodnak.

Hogyan lehet innen kitörni? A Zrínyi-modell erkölcsileg ugyan értékes, de eredménytelen. Talán inkább a tojásmodell lenne kívánatos. Ha a belsõ élet növekszik, élni akar, akkor rést üthet a falon. A kérdés csak az, hogy növekszik-e a belsõ életerõ.

Kik a társadalmi mozgások fõszereplõi?

Azt gondoltuk, hogy a rendszerváltás után végre a keresztény értelmiség lesz a társadalmi húzóerõ. A rendszerváltó vezetõ politikusok szemlélete ennek az elvárásnak meg is felelt volna, csakhogy a keresztény értelmiség derékhada hiányzott. Voltak és vannak vezetõ személyiségek, de hiányos a csatasor. Gyakran felrójuk a rendszerváltás elszalasztott lehetõségeit, de be kell látnunk, hogy tulajdonképpen társadalmi kényszerek érvényesültek. Derékhad nélkül nem volt remény sem alulról, pl. a kötelezõ hitoktatás bevezetésével, sem felülrõl, a vezetõk radikális cseréjével tiszta lapot nyitni nemzetünk „historia domus”-ában. Minduntalan átütöttek az elõzõ oldalak foltjai. Tovább csökkent a népesség, a gyermek- és ifjúsági mozgalmak vészes vérszegénységben szenvednek, az áldozatkészség elszigetelt szalmalángnak bizonyult. Az egyház a falakon belül maradt, iskoláink minõségi pedagógusok dolgában hiánnyal küzdenek.

A régi és új katolikus iskolákból kikerülõ fiatalok közül sokan lesznek értelmiségiek. Ha megmaradnak elkötelezett keresztény embereknek, nem jutnak társadalmi fõszerepekhez, de sokan nem is akarnak. A fiatal keresztény ember a karriernél fontosabbnak tartja a családot. Az iskolák tanulóinak száma még mindig nem éri el azt a kritikus küszöböt, amelytõl már társadalmi hatás várható.

A családok erkölcsi labilitása és az ifjúsági mozgalmak hiánya miatt a fiatalok többsége a diszkók martalékává vált. Kevesen találják helyüket az egyházban. Mindez elõrevetíti a keresztény értelmiség további marginalizálódását. A négyévenkénti politikai csiki-csuki bizonytalanság érzetét kelti, amely széles rétegeknél bizalmatlanságba csap át.

Nemcsak a keresztény értelmiség, hanem általában az értelmiség is kiszorult a társadalmi hatásrendszerekbõl. Tekintélyvesztésük az elmúlt évtizedekhez képest is rohamos. Talán nem hat az újdonság erejével, de nemcsak az értelmiség vesztette el tekintélyét, hanem maga a tekintély veszett ki a társadalomból. Nemcsak az egyház, a tudomány, a mûvészet tekintélye mosódott el, hanem a családé, a politikáé, a munkáé, az emberi méltóságé.

Az elmúlt századokban a származás vagy a képzettség elegendõ volt a társadalmi tekintélyhez. A hierarchikus szerkezetben a világos struktúrák kiemelik a tekintélyt, amely fölfelé mozgatja a társadalmat, és elvezet a legfõbb tekintélyhez, az istenihez. (Persze, elõbb-utóbb a tekintélyelv torzulásai is megjelennek, pl. a személyi kultusz.)

A tekintély általában erkölcsi rendszerben képzõdik, amely maga is hierarchikus, és a legfõbb Jóhoz vezet. A demokratikus társadalmak gyermekbetegsége abból adódik, hogy a horizontális, mellérendelõ szerkezethez nehéz hozzáilleszteni a vertikális erkölcsi rendszert. Az erkölcsi „demokratizmus” pedig nem más, mint relativizmus.

A tekintély ma is erkölcsi kategóriának fogható fel, amely feltételezi a felelõsségtudatot, amit leginkább a hit képes kialakítani azáltal, hogy az emberi életet az idõ és anyag horizontális szorongatásából visszaemeli az Abszolútum vertikalitásába. (Amikor az Abszolútumot nem Istennek, hanem Kommunizmusnak vagy Pénznek hívják, akkor az ebben való „hit” jelenti az erkölcsi minõsítést.) Az értelmiség tekintélyvesztése is az értékrend hierarchiájának szétesésébõl következik. Az értelmiségre jellemzõ szuverén és felelõs gondolkodásnak mára már csak a tolerancia mellérendelõ szerkezetében maradt egy szûkös helye. A mellérendelõ szerkezetben az erkölcsi szankciók profanizálódnak, s magukkal hozzák azt a relativizmust, amely mára teljesen elbizonytalanította a társadalom értékrendjét.

A jelenlegi magyar közélet naponta bizonyítja, hogy valami új hierarchikus struktúra képzõdik, de ez egyelõre nem az erkölcsi értékekben, hanem a gazdasági-politikai befolyásosságban mutatkozik meg.

A gondolkodás, a világszemlélet és a felelõsségtudat formálásában egyre inkább a média lesz a fõszereplõ, amely viszont gazdasági-politikai befolyás alatt áll. Ennek nem áll érdekében az erkölcsi rendszer világos megjelenítése.

Tudás, hivatás, piac

Másfelõl is megközelíthetõ az értelmiség marginalizálódásának problémája. Az iskolázottság és képzettség növekedése, az egyetemi oktatás eltömegesedése nem jár együtt a szakmai identitás és a hivatástudat erõsödésével. Helyette minden területen a piacképesség orientálja a pályaválasztást. Ezáltal az értelmiségi szerep eltávolodik az iskolai végzettségtõl. A tudomány, a mûvészet, a kultúra szellemi értékei a médiumok perifériájára szorulnak. A kultúra a gazdaság és politika kezében csak akkor használható eszköz, ha népszerû. A maradandó tudományos, kulturális értékek szembesítik az embert rendeltetésével és méltóságával. Ez pedig egy lezüllesztett társadalomban nem hoz szavazatot, tehát nem is érdemes rá pénzt költeni. Jó példa az értékek voksvadászó szelekciójára az, hogy a médiumok inkább az extrém, a tudományosság vagy a mûvészet látszatával megtévesztõ nézeteknek, alkotásoknak adnak helyet, ha azt valamely politikai vagy gazdasági érdek indokolja. A természetes nemzeti érzések elfojtása és a történelemhamisítás ellenhatásaként pl. a tudománytalan, a román nacionalizmus kontinuitáselméletéhez hasonló, torz magyarságkép kap politikai hátszelet, vagy kommersz esztétikai minõségek tömegpszichózisa hivatott egy-egy politikus népszerûségét emelni, miközben a valós értékek alig jutnak nyilvánossághoz. A tudományos kutatásban, a felsõoktatásban és a mûvészeti életben a minõségi munka feltételei minimálisra zsugorodnak. A spirituális értékek az anyagi túlerõ áldozatává válnak. Lényegében ez a Zrínyi-modell passzív változata. A tojásmodellben a mennyiségnek kellene átadnia magát az új élet minõségének.

Kettõs modell

Megállapíthatjuk tehát, hogy a társadalmi mozgásokat ma nem az erkölcs koordinálja. A mozgáskoordináció hiánya nyomorékká teszi (tette?) a magyar társadalmat. Ezért nem látunk értelmiségi vezetõket a közélet színpadán, hanem csupán be-beugró fõszereplõket, akiket egy idõ után sorra kicentrifugál a színpad gyorsuló forgása. A fõszereplõk ma többdiplomás, de mégsem keresztény értelmiségi, politikai-gazdasági vezetõk. Az értelmiség keresztény rétegének legfeljebb statisztaszerep jut. (Persze epizódszerepben is lehet nagyot alakítani!)

Mindebbõl az a tanulság vonható le, hogy a magas erkölcsi és szakmai minõséget képviselõ embereknek meg kell hozniuk azt az áldozatot, hogy bárányként a farkasok közé menjenek, vagyis a gazdaság, a politika és a média világában próbálják következetesen felmutatni a keresztény alternatívát. Az õ bátorságuk azonban csak a Zrínyi-modellre elegendõ, ha nem áll mögéjük egy tudatosan értékválasztó keresztény társadalom. A tojásmodellt az erkölcsi tekintély visszaszerzése jelenthetné, amire van is esély, amint azt II. János Pál pápa példája mutatja.

Az Isten–élet–személy vertikális értékrendje mentén lehet kiküszöbölni a „na és?!”-etika rendszerzavarát, s az ebbõl egyenesen következõ érettségibotrányt, a sikerdíjak és brókerügyletek, olimpiai csalások ragadós példáit. Talán a kitörés bátorságát jelentené már az is, ha elõ mernénk szedni a ládafiából az olyan antik értékeket, mint a jellem, a becsület, a megbízhatóság, szavahihetõség, felebaráti szeretet, amelyek egykor a magyar identitás formáját adták. A két kitörési modell ötvözése alapozhatná meg azt a belsõ rendszerváltást, ami nélkül külsõ sincs, s így aligha lehet megállnunk Európában, de Isten elõtt biztosan nem.





Muzslay István

RENDSZERVÁLTÁS ÉS RENDSZERVÁLTOZÁS

Örökkék ég a felhõk mögött (Babits Mihály)

Az az idõszak, amelyet népünk a mérhetetlenül sok áldozatba került vesztes háború után megélt, történelme egyik legsötétebb és legtragikusabb idõszaka volt, amely mindenkit, az áldozatokat és a vétkeseket egyaránt, lelkileg mélyen megsebzett. Az elkövetett emberellenes vétkek ma is élõ áldozatainak együtt kell élniük a bûnösökkel, akik együttmûködésével, egyetértésével vagy hallgatásával a vétkek megtörténtek, és a büntetés nem kényszeríti õket az áldozatok megkövetésére.

Népünkre erõszakoltak egy tõle vadidegen rendszert, emberségében a végtelenségig megalázták, tönkretették, és sokakat bitófára hurcoltak. Lehetetlen kiszámítani a diktatórikus rendszer által okozott anyagi és emberi kárt. Nem lehet elkészíteni az otthonok, a szakmák, az életek, a gondolatok elvesztésének, a tudás és tudatlanság egymással való felcserélésének, a tehetség emberpazarlásának a veszteséglajstromát, amely nem jöhetett létre az üldözés vagy a hozzá nem értõ vezetés következtében.

Népünk hóhérai nemcsak nyakcsigolyát és gerincet törtek, hanem a lelkét törték meg, ami mindennél súlyosabb. Ma Magyarországon nem a gazdasági problémák a legsúlyosabbak, hanem az erkölcsi válság. Hosszú évtizedeken át generációk meghatározó élethelyzetévé vált a meghasonlottság. Az évtizedes hazugságélménybõl következõen a magyar társadalmat az értékrelativizmus és a nihilizmus jellemzi.

A levitézlett rendszerben a megvesztegetés, az ügyeskedés, a csalás és a lopás természetes „kártérítésnek” számított a kisajátított javakért és a meg nem fizetett fizikai vagy szellemi munkáért. Ez volt a túlélés szinte egyetlen lehetõsége. Hiányoznak a szétzüllesztett paraszti társadalom erkölcsét pótló polgári értékek is: a felelõsségtudat, a kölcsönös bizalom és a segítõkészség.

Ezért írta II. János Pál pápa 1991-ben: „Nagy erõfeszítéseket kell tenni a kommunizmust levetkõzött államok erkölcsi és gazdasági talpra állítása érdekében. Régóta eltorzultak a legalapvetõbb gazdasági kapcsolatok, és kihaltak a gazdasági élethez tartozó erények, mint az igazmondás, a megbízhatóság és a szorgalom. Türelmes anyagi és erkölcsi újjáépítésre van szükség.” (Centesimus annus, 27.)

A rendszerváltás már tizenöt évvel ezelõtt megtörtént: létrejött a diktatórikus rendszer helyett a köztársaság, a demokratikus népképviselet, az alkotmánybíróság, az egyesületi, a szólás- és sajtószabadság, a magántulajdon és a piacgazdaság. De azzal, hogy a demokrácia politikai alapjai létrejöttek, még nem alakult ki a demokratikus társadalom.

A diktatórikus rendszer potentátjai és haszonélvezõi nagyrészt a gazdaság, a média, a kulturális, a politikai élet és a társadalmi szervek csúcsán maradtak, és minden módon arra törekednek, hogy a hatalmukat megõrizzék. A szocialista gazdaság lebontási folyamatát, az állami vagyon „elprivatizálását”, vagyis a hatalomnak és klientúrájának meggazdagodását megkönnyítette az új bankok hitelpolitikája, amely megrendítette a már amúgy is gyenge bizalmat az új politikai-gazdasági világban. A korrupció, a politikai hatalommal való visszaélés súlyos teherként nehezedik az országra. A parlamenti viták alpári hangneme és riasztó színvonala nagymértékben aláásta a képviselõház tekintélyét, és kétségbe vonta a népképviseleti demokrácia létjogosultságát.


A rendszerváltozás is már tizenöt évvel ezelõtt megkezdõdött, de lassú folyamat, mivel a lelkek regenerációját feltételezi, ami évtizedeket vesz igénybe. Erre legfontosabb az erkölcsi megújulás, az értékvesztés csökkenése és az élet értelmébe vetett hit erõsödése. A megfélemlítés – a diktatúra egyik legfõbb eszköze a hatalom megtartására – az idõsebbek lelkében még ma is érezteti a hatását. Íme, egy jellemzõ példa!

Egy kedves nyugdíjas orvos barátom, akit már az öngyilkosság gondolata is kísértett, tanácsomra már évek óta azzal tölti az idejét, hogy leírja mindazt, amit az évtizedek során megélt. Biztatásomra nyomdába adta az írása egy részét, de csak száz példányban jelentette meg, és azt is csak titokban juttatja el a legmegbízhatóbb barátainak, mert fél a megtorlástól. . .

Az erkölcsi válság kezelésére szerencsére ma már az intézmények egész hálózata létezik (lelkigyakorlatos-házak, keresztény rádió és sajtó, egyházi egyetemek és középiskolák), és terjedõben vannak az erkölcsi értékek alapján szervezõdõ csoportok (a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, a Nagycsaládosok Országos Egyesülete, a Karitász stb.) az ország minden részében. Nem veszett el minden!

Illyés Gyula optimizmusa egyre inkább valósággá válik:

„Láttam rendkívüli lényeket: emberalakban isteni tennivalót végezve – földi erõvel mennybéli harmónián szorgoskodva közöttünk. Mások, ugyancsak akár mi: halandók, jellemet és szépséget hordoztak rendkívülit, ilyenmód égbelit, itt lent. Szólhattam anyanyelvemen is velük. . . Félelmetes, de néha varázslatos is volt élni.”

Amikor 1990. november 12-én a Hittudományi Akadémia dísztermében az elsõ elõadásomat tartottam, a Magyar Nemzet aznapi számában olvastam egy verset, amelynek refrénjét mindmáig megjegyeztem: „János gazda trágyadombja égdegél, bûzölög. Égdegél, bûzölög, amíg meg nem jelenik egy új anya szülte drága nemzedék új ezredév igéivel.”

Ez az új nemzedék ma már él és növekszik. A jobb és szebb magyar jövõ reményét hordja magában.







Bittsánszky Géza

Hozzászólás a 68. szám „Magyar fórum” rovatához


Bár az összeállítás több írásában is a kiútkeresés szándéka szerepel, mégis összességükben a kiúttalanság jeremiádáival kell szembesülnünk. Minthogy a szerkesztõség többé-kevésbé maga is így látja, és megszólítja az olvasót, hogy jelezze a kivezetõ utat, a reménység jeleit és a teendõket, megkísérlek eleget tenni a felszólításnak.

Meg kell azonban jegyeznem, hogy miközben ilyen szándékkal igyekeztem végiggondolni hozzászólásomat, minduntalan magam is a negatívumok diagnosztizálásának kísértésébe estem. Ez a tapasztalat óvatosságra int, két vonatkozásban is. Egyfelõl: sokkal könnyebb lehet valamit kritikával illetni, semmint azt – fõként a gyakorlatban, tehát nem elvont tanácsokkal – kijavítani. Másrészt: netán a bajok gyökeréhez járunk közel, mikor – mintegy nemzeti sajátosságként – szívesebben boncolgatjuk a bajokat, ahelyett, hogy a  tennivalókat vennénk számba, vagy még inkább – magunkon kezdve – tennénk is. Lám, máris diagnosztizálok!

Ha már nemzeti sajátosságokat említettem, vélekedésem szerint a „Magyar fórum” több írása is hazai jellegzetességként említ olyan jelenségeket, amelyek a (túl)civilizált társadalmakban általánosak. Ilyenek:

– A gyors változások által okozott elbizonytalanodás, a stabil vonatkoztatási pontok elvesztése.

– A jóléti állam válságából, illetve az Európai Unió versenyképességi követelményébõl eredõ problémák.

– Az anyagi javak megszerzésére irányuló hajsza, az anyagi javak egyre növekvõ fogyasztására irányuló hedonista magatartás.

– A demokráciával kapcsolatos kiábrándultság (korrupció, globális vállalkozások érdekérvényesítése stb.).

[. . .]

A valóságtól, a lehetõségektõl elrugaszkodott várakozások fokozták fel az anyagi javak hajszolását. Kétségtelen, hogy a magyar társadalom egészét a tõkeszegénység jellemzi, jellemezte, de azért elgondolkodtató, hogy elvétve találunk csak olyanokat, akik új autók vásárlása, külföldi nyaralások, wellness szolgáltatások helyett pénzüket a saját jövõjüket megalapozó és az ország gazdaságát erõsítõ vállalkozásokba fektették. Pedig az olyannyira áhított nyugati életszínvonalat így alapozták meg.

Pedig pozitív és igen sikeres példát mutatnak – a hazai társadalomban nem jelentéktelen réteget képezõ – határon túlról (Erdélybõl, Kárpátaljáról, Délvidékrõl) áttelepültek, akik kemény munkával néhány év alatt gazdaságilag is megalapozott szolid egzisztenciát teremtettek maguknak.

Reményt keltõnek tûnik továbbá (vö. „elhatalmasodik a bûn – túlárad a kegyelem”), hogy az Egyház lejáratásának sanda szándéka megszülte Tomka Ferenc súlyos mondanivalójú könyvét, vagy a MKPK elhatározását az Egyház saját diktatúrabeli történetének feldolgozására.

A fórumon megnyilatkozók (különösen is Havass M., Gyorgyovich M., Kopp–Skrabski ) szinte egyöntetûen rámutatnak arra, hogy a bajokból való kilábolás elsõsorban a társadalom tagjainak személyes elhatározásából, hozzájárulásából várható. Az intézményrendszer, a politika „csak” ösztönzést, rásegítést képes ehhez nyújtani. Ez a felismerés talán az egyik, ha nem a legfontosabb hozadéka a fórumnak, s könnyen meglehet, hogy a bajok gyökeréhez jutunk: magunk sorsának javulását ne másoktól, politikusoktól, államtól, intézményektõl várjunk. „Mindenki a saját szerencséjének kovácsa!” Mintha feledésbe ment volna a mondás: itthon az állam mindenhatóságára alapozott rendszer, Nyugat-Európában a jóléti állammal szemben támasztott egyre növekvõ elvárások folytán. Ehhez kapcsolható Havass M. megállapítása, miszerint a diktatúrákban az alattvalók túlélésre rendezkednek be. Talán nem tévedünk, ha ezt a magatartást még ma is jellemzõnek találjuk.

Noha – mint többen megállapították – az egyéni magatartás, gondolkodásmód megváltozásától remélhetjük a felemelkedést, azonban az intézmények, nem utolsósorban pedig a politika nagyban rásegíthetnek erre. Ez pedig például, de nem mellékesen az oktatási intézmények nevelési feladatait állítja elõtérbe (ráadásul erre kevésbé alkalmas, vagy legalább is felkészületlen oktatókkal). Nem nyugodhatunk bele, hogy a felduzzasztott létszámban tanulók csupán tantárgyi, szakmai ismeretanyagot kapnak, de nem kapnak felkészítést saját életük „menedzselésére”, a nehézségekkel való megküzdésre. (Gondoljunk itt pl. a felsõoktatásból kikerülõ, szakmájukban nagy valószínûséggel elhelyezkedni nem tudó diplomásokra!)

A társadalom lelkiállapotának javításához – mint Kopp–Skrabski megállapítja – a pozitív élmények nagyban hozzájárulnak. Az Orbán-kormány teljesítménye (Duna-hidak, Nemzeti Színház, Nemzetek Palotája, autópályák, családtámogatási intézkedések, Széchenyi-terv, millenniumi ünnepségek), a nemzeti érdekek bátor védelme, státusztörvény, általában az „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók” és a „vegyük kezünkbe saját sorsunkat” gondolat tudatosítása ezt támasztották alá. Annál szánalmasabb negatív példa volt a „merjünk kicsik lenni” gondolkodásmódból fakadó önfeladás, a külföldnek való szolgai megfelelés elvesztegetett három éve.

Fentieket elolvasva különös érzés fogott el: A bajok kisebbítésével nem tetézem-e azokat? Lám, mennyivel „természetesebb” a diagnosztizálás, mint a terápiás siker reményét felvillantó pozitívumok számbavétele.





Lázár Kovács Ákos

SZEKULARIZÁLT POLITIKA
ÉS EGYHÁZI KULTÚRA

Pálos Antal SJ emlékének

A teremtett ember és az õ politikája

Ha társadalmi, politikai folyamatokat igyekszünk megragadni, ahogy minden szellemi feladatnál, számba kell vennünk, milyen belsõ követelményeket támaszt értelmiségi létünk elé egyházias önértelmezésünk. Tudatosítani igyekszünk továbbra is, hogy kialakult „egyházi értelmiség” a szó bevett értelmében nem létezik1. Hozzátehetjük: még nem létezik, de még létezhet. Az intellektuális erõfeszítést igénylõ „aszkézis nyilvánossága”2 – amikor az Isten által elvárt, egyházi módon megjelenített egyéni felelõsség társadalmi érvényességû (nyilvános) ítélet alá esik – folyamatosan és lényegileg áll szemben azzal a bukott nyilvánossággal, amelyik az elõbbi elemek közül életvezetésében (kényelembõl, félelembõl, félreértett autonómiából stb.) valamelyiket nem valósítja meg. Az Isten elõtti és az Isten jelenléte körül szervezõdõ közösség által megképzett nyilvánosságban a bukott nyilvánosság tagjai mindazok, akik az „ítélet elõtti” személyes felelõsségüket nem képesek mûködtetni – vagyis sem belsõleg, sem külsõleg nem vállalják a (Isten általi) megítéltetés távlatait. Az egyház kritikai szabadsága az intézmény által lehetõvé tett, és nem az intézménytõl korlátozott szabadság3 – kritikai nyilvánossága így intézményes nyilvánosság, amelynek szükségképpen belsõ eleme az önkritika és a másik kritikájának elfogadása, hiszen csak így maradhat mentes azoktól a torzulásoktól, amelyeket azok társadalmi megjelenésekor (és a társadalomkritikai szabadságban is) bírálattal illethet. Az (egyházi) kritikai szabadság tehát épp az egyház intézménye által lehetõvé tett szabadság, olyan, amely az aszkézis nyilvánosságát is lehetõvé teszi. Ítélet alá vonható, ugyanakkor maga is jogosult kritikai ítéletet megfogalmazni, akár választások esetén megjelenõ püspökkari levelek formájában is. E meggyõzõdésének alapja éppen abból a végsõ Istenhez-rendeltségébõl származik, amit „eszkatologikus fenntartás”-ként írhatunk le.* E fenntartás egyrészt teremtettségünk tudatát, másrészt személyes életünkben az ítéletmotívum jelenlétét foglalja magában. A személyben a valóság egésze egyedülálló – személyes – módon van jelen, ezért semmiféle – állítólagosan – magasabb rendû célnak vagy egésznek a személy nem rendelhetõ alá.4

Összefoglalva: az aszkézis nyilvánossága és a bukott nyilvánosság ugyanannak az egyházi nyilvánosságnak az elemei, csak az egyik fenntartja, a másik eltüntetni igyekszik az eszkatológiai fenntartás szükségszerûségét. Az egyik vállalja már életében az ítélet elközelgõ jelenlétét, a másik nem vesz róla tudomást. Ebbõl fakad, hogy az egyik köteles erkölcsi, politikai ítéletet megfogalmazni a maga és mások tetteivel kapcsolatban, a másik viszont ellép az ítélet felelõssége (örök távlata) elõl, és aktuálpolitikai ügyködésekbe kezd.

A polgári kereszténység kísértése

Másmilyen nyilvánosság tere a (szekularizált) társadalomkritikai nyilvánosság, amelyben a nyilvánosság alanyai önmagukat Isten jelenléte nélkül tételezik. Az egyház intézménye számukra is (számukra kiemelten!) õrzi és megjelenít(heti) az egyéni szabadságukat lehetõvé tevõ nyilvánosságot, azt az intézményt, amely ezt az Isten elõtti nyilvánosságot képviseli. A szekularizált társadalomkritikai szabadság más természetû (csak észelvû), mint az egyházi-társadalomkritikai (teológiai) szabadság, amely az eszkatológiai fenntartás õrzõje és megjelenítõje. Az egyház intézményes nyilvánossága éppen akkor képes betölteni funkcióját, ha az egyént óvó közegként fordul szembe az embertelen, vagy megállapodásokkal látszólag biztosított, konkrétságukban meghatározott és lezárt jövõtervekkel, amelyek hálójába folyamatosan bele-belecsúszik a társadalomkritikai nyilvánosság. Itt kell szólnunk a polgári (bürgerlich) vallásosságról5, amely pusztán önmegjelenítéséhez szükséges kulturális terepnek tekinti a vallásosság bizonyos, számára fontos motívumait, ha lehet még nehezebb feladat elé állítja az egyház intézményes nyilvánosságát, mint a felvilágosult szabadgondolkodás. Az önmagát aktuálpolitikaiként (polgáriként) értelmezett vallásosság lényegileg (nem csak intellektuálisan) áll szemben az egyházi intézményes nyilvánossággal, amely eszkatologikus fenntartása (nyilvánossága) miatt sohasem merülhet bele maradék nélkül egyetlen típusú vagy stílusú (polgári) „jelen idõbe” vagy problémába sem. A magyar politikai közélet elsõdleges problémáinak egyike, hogy gyakorta – elméleti (megtanulandó) kérdésekben való járatlanságunk, valamint keresztény (elsajátítandó) önértelmezésünk hiányosságai miatt – „eb ura fakó” jellegû „(kis)polgári” beszólásainkkal hiszterizáljuk a közéletet. Minden nagyvonalúságot nélkülözõ kizárólagosságaink (farizeizmusunk) mentén, mindenféle egyháziasság (Istenhez-rendeltség, tágasság, nyitottság, hierarchia, egyetemesség) nélkül (Isten igen, egyház nem!) prédikálunk „hitrõl, emberrõl, egyházról, kereszténységrõl”.

Összefoglalva: az egyházi értelmiséginek kettõs feladattal kell szembenéznie, egyrészrõl a (mindenkinek kijáró) személyes szabadság védelmével, másrészrõl az egyházi nyilvánosság társadalomba illeszkedõ, de attól el is különülõ önértelmezésének õrzésével. Konkrét politikai ügyekben természetszerûen (bármely demokratikus párttal, konkrét kérdésekben együttmûködve) vesz részt, ugyanakkor jelenléte (aktuálpolitikai) távolságot is meg kell hogy jelenítsen, egyrészt saját emberképe, másrészt a nyilvánosságról alkotott nézõpontja miatt.

Értelmiségi tudat és üdvtörténeti jelentõség

Mi történik akkor, ha az eleve „gettóemberként”6 létezõ egyházi (vallásos) értelmiségi (ahogyan Mestere, akit követni szeretne) elvárásai és szolgálata miatt kiszoríttatik a kritikai nyilvánosság közegébõl? Mi történik, ha az egypártrendszer, vagy akár a „szabad tõkeáramlás” világpolitikai diktátuma (mint pedagógiai alapelv) – az emberiség meghatározott jövõre irányuló nevelését feladatának tartva – ellene hat annak az intellektuális alapállásnak, amely nem ezt a pedagógiai feladatot tekinti sajátjának? Nyugati értelemben vett „demokratikus közegben” is (ezen igényeinek fenntartása miatt) elmondható az egyházi értelmiségrõl az, ami a teológusokról általában: hogy „az utolsó univerzalisták: ha nem adják fel az elõbbiekben vázolt univerzalizmust, attól még a legkevésbé sem kell szektariánus fundamentalistákká vagy megmerevedett tradicionalistákká válniuk. Mert hiszen ennek az univerzalizmusnak a megmentésétõl függ – túlságosan is –, lesz-e jövõje emberi világunknak [. . .].”7 Az egyházi értelmiséginek (a sokszor önmaga és mások számára is „kellemetlennek” tûnõ teológiai szempontokkal is számoló önazonossága miatt) ugyanaz a feladata a társadalmi nyilvánosság különbözõ szeleteiben tevékenykedve, mint a teológiának a tudomány egészében: az egyházi értelmiségi „egyben” õrzi meg a világ részére a világnak azokat a lényegi dimenzióit, amelyeket az már nem képes megõrizni saját magának. Ez azt is jelenti, hogy a teológiai szempont tudatosítása a történelem egészével szerves kapcsolatba hozza ezt az öntudatot, aki ezáltal önazonosságának jelentõs tényezõjeként ismerheti fel saját politikai és üdvtörténeti jelentõségét és felelõsségét. Minden szakmai közegben és társadalmi, politikai helyzetben az (is) a feladata ennek az értelmiségnek (az egészre való tekintettel, egyetemességigényének megfelelõen), hogy fenntartsa, megõrizze azt az eredendõ tágasságot, amely számot vet a múlt tapasztalataival, emlékeivel, a jelen bonyolult rétegzettségével és a jövõ Istenben beteljesülõ végkimenetelével. Közvetíteni az egyházi, intézményes nyilvánosság és az önmagát folyamatosan félreértõ, abszolutizálásokra hajló szekularizált társadalmi nyilvánosság között.

Igazolt egyoldalúság mint értelmiségi szerep

Az egyházi értelmiségi (politikai) szerepét érdemes messzebbrõl, általában a keresztény egzisztencia megvalósításának sokrétû lehetõségei felõl megközelítenünk. Elõször is azt kell rögzítenünk, hogy az egyházban a keresztény egzisztenciát illetõen sem az nem állítható, hogy minden keresztény egyforma, és egyazon feltételek között él, sem az, hogy valamennyi keresztény meghatározó módon különbözik egymástól. A keresztények kisebb vagy nagyobb köztes csoportokra oszthatók.8 Ha a csoportok közötti kapcsolat – legyenek a csoportok szakmai, egyházszervezeti vagy lelkiségi közösségek – az elõzõ megállapítások erõterében formálódik, lassan létrejöhet egy olyan közösségi öntudat, önazonosság, amely alapjául szolgálhat az egyházi értelmiség kialakulásának. Ugyanakkor: a csoportokra tagolódás mellett a keresztény személy (így a leendõ egyházi értelmiségi) meghatározó jegye az individualitás. A keresztény szabadság lehetõvé teszi, hogy ez az individualitás egyoldalúsággá fokozódjon („Nem akarok közöttetek tudni másról, mint a Megfeszítettrõl.”). Ez az „igazolt egyoldalúság”9  azonban csak akkor igazolható, ha a hívõ a maga konkrét töredékessége ellenére, világosan maga elõtt tartja (hiszi) a hit teljességét, valamint az egyház egyetemességét, és ehhez tartja (méri) magát. Nem igazolt egyoldalúságról ezzel szemben akkor beszélhetünk, ha „valamely egzisztenciális spiritualitás elutasítja a kommunikációt a lényegi egésszel és a többi, éppúgy levezethetetlen karizmával”,10 valamint a társadalom egészével; vagyis ha megkövetelt (a többi keresztény, a másvallásúak, a nem hívõk, a mûvészet, a politikum, a sport stb. irányában tanúsított) nyitottságáról lemondva önmagába zárkózik. Noha a keresztény ember meghatározott feladathoz (üdvösség) van rendelve, „egzisztenciájának kikerülhetetlen adottságaként éli át az erkölcsi küzdelem erõfeszítését, [és] természetesen azt is tudja, hogy mindig kudarcot vall, hogy sohasem tud eleget tenni megbízatásának, amelyért felelõs, hogy mindig elmarad reális lehetõségei mögött, és a felelõsséget ezért nem háríthatja és nem is akarja elhárítani magától”.11 Összefoglalva: az egyházi értelmiségi miközben elfogadja mind a nem hívõ szekularizált értelmiség, mind a polgáriasult kereszténység vele szemben megfogalmazott észrevételeinek jogosságát, akkor jár el helyesen saját nyilvánosságigényének megfelelõen (ez a mostani ügynökügyrõl való egyházi12 és szekularizált politikai beszédmódok egymás melletti „elbeszélésében” is megragadható), ha igazolt egyoldalúságát semmilyen kényszerítõ körülmény (kirekesztés, megvetés, gúny, siker, pénz, hatalom) ellenére sem adja föl. A szekularizált értelmiséggel ez ügyben is tisztább viták, kapcsolódások, együttmûködések (épp a tisztább, vagyis reflektáltabb érvelés és önazonosság alapján) alakíthatók ki. A polgári (bürgerlich) kereszténységgel való párbeszédben tudatosítandó, hogy politikai, aktuálpolitikai küzdelmek kapcsán bizonyos helyzetekben csak (eszkatológiai értelemben vett aszketikus) radikális lépések (Jézus, Gandhi, Maximilian Kolbe, Apor Vilmos. . .) megtétele helyeselhetõ. Az önmaga konformizmusán túl másra igen kevés figyelemmel lévõ, saját pozícióit õrzõ polgári kereszténység folyamatosan annak a veszélynek (farizeizmus) van kitéve, hogy húsosfazekai mellõl13 próbál meg politikai és egyéb vitákban (arrogáns, irritáló és hamis) prédikációkba bocsátkozni. Az igazolt egyoldalúság viszont képes arra, hogy vállalt egyoldalúságának megfelelõen egyházi nyilvánosságra építõ ellenpontot képezzen a (politikai, tudományos, gazdasági) abszolutizálásra hajlamos szekularizált kritikai nyilvánossággal és a tudományos eljárási racionalizmussal szemben.

Egyházi-politikai kultúra

Emlékezetkultúrája14 révén, az egyházi nyilvánosság alanyaként, az egyházi értelmiségi megteremtheti a szükséges távolságot az objektív politikai szükségletek és a (szubjektív) aktuálpolitikai törekvések között. Az egyházi kultúra alapjellege anamnetikus, emlékezetközpontú – amely nem másra, mint Jézus Krisztus életére, szenvedésére, kereszthalálára és feltámadására figyel. Politikai kultúrájában is a szenvedõk, a kisemmizettek (ételtõl, egészségtõl, élettõl, Istentõl . . . megfosztottak), az elnyomottak közösségeinek védelme az elsõdleges feladata – képviselve ezt akár a polgári kereszténységgel szemben is. Tevékenységeiben soha nem távolodhat el ettõl az önazonosságát alapvetõen meghatározó vonatkozásától. Hans Urs von Balthasar szerint „míg az egyházi közösséghez tartozó egyént sajátos küldetésre szólító karizmák semmiképpen sem vezethetõk le a hitben eleve meglévõ általános kegyelembõl, a Szentlélek ajándékaiban, sõt magában a beöntött szemlélésben** is (minden formájában és fokozatában) alapvetõen a kegyelemmel eredetileg beöntött fény, a hit, a szeretet és a remény fénye bontakozik ki”,15 vagyis az egyházon belül az „általános” hiten kívül létezõ, az egyént meghatározott küldetésre szólító karizmák közös alapjuk ellenére relatív önállósággal bírnak, „a karizmák között – különbözõ funkciókra tagolódva – megoszlik a Lélek bennlakozása”;16 [. . .] „Isten nemcsak Fia egyetlen vonását rajzolja rá a hívõre, hanem lényegének oszthatatlan képmását alakítja ki benne, noha minden lélekben személyes módon és más-más karizmához kötõdve ragyog fel.”17 Ennek alapján azt állíthatjuk, hogy az egyházon belül élt értelmiségi (akár politikusi) lét relatív karizma, relatív hivatal, ami egyben azt is jelenti, hogy épp olyan elszánást követel, és épp úgy küldetésen alapul, mint az „abszolút” egyházi hivatalok. Megközelítõleg tehát egyházi értelmiséginek (politikusnak) azt tekintjük, aki valamely meghatározott szellemi területen tevékenykedve cselekvését relatív egyházi hivatalnak foghatja föl, azaz cselekvését képes az egyház átfogó küldetésébe ágyazni. Ez a politikai tevékenység vonatkozásában azt jelenti, hogy meghatározott szellemi feladatát a vallásos politikus csak úgy láthatja el, ha képes tevékenységét az egyháznak ebbe az átfogó küldetésébe ágyazni. Ez azt is jelenti, hogy az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásait jól ismeri, és ezeket teremtõ és kezdeményezõ módon tudja saját munkájába bevonni. „Az az értelmiségi, az a tudós, aki lelkiismeretének szavára hallgatva valóban katolikus keresztény akar lenni, nem viszonyulhat úgy az egyház igehirdetéséhez és az egyházi tanítóhivatalhoz, mint valamiféle tetszõleges partnerhez”18, „hanem alá kell vetnie magát neki”19. A katolikus értelmiségi halaszthatatlan felelõssége, hogy részt vegyen „egy világi világ felépítésében is”.20

Jegyzetek

1 Tomka Miklós: Csak katolikusoknak, Corvinus, 1995, 47.

2 Az aszkézis esetünkben nem jelent sem kevesebbet, sem többet, mint a keresztény élet (lényegileg Istenhez kapcsolt) megvalósításának tudatos gyakorlatát. Az aszkézis külsõ közege a nyilvánosság, amit maga a gyakorlat (aszkézis) garantál. [Vonatkozó tanulmányok tõlem: Az egyházias értelmiség nyilvánossága,  Távlatok 62 (2003/4. 577–589; Az elsõdleges kulturális önazonosság, Távlatok 63 (2004/1) 80–87.

3 Vö. J. B. Metz: Politische Theologie. In Sacramentum Mundi. Theologisches Lexikon für die Praxis. Bd. 3. Freiburg in Br., 1969, 1232–1240.

4 M. Müller–W. Vossenkuhl: art. Person. In Handbuch philosophischer Grundbegriffe II. München, 1973, 1059–1070.

5 Bõvebben: J. B Metz: Jenseits bürgerlicher Religion, Mainz, 1984.

6 K. Rahner: Gott wohnt im nebelhaften Land der Vergeblichkeit. Gedanken zu einem Jugendhaus. – Uõ: Sehnsucht nach dem geheimnisvollen Gott. (Hrsg. von H. Vorgrimler). Freiburg–Basel–Wien, 1990, 167.

7 J. B. Metz: Die letzten Universalisten. – Uõ: Az új politikai teológia alapkérdései, L’Harmattan, 2004, 147–157.

8 Vö. K. Rahner: Das Verhältnis von personaler und gemeinschaftlicher Spiritualität und Arbeit in den Orden. In Schriften zur Theologie X, 467–490.

9 „A keresztény egyén megélt hitére nézve sokkalta nagyobb mértékû egyoldalúság engedhetõ meg, mint a dogmatikai hagyományra vagy a korral számot vetõ teológiára nézve. [. . .] A legitim egyoldalúság itt mindenkor szükségszerû és realista egyoldalúság; de mindezt megengedett egyoldalúságnak is nevezhetjük. Az még nem jelent magába zárkózó egyoldalúságot, ha a hívõ egyén megpróbálja megtalálni a neki megfelelõ stílust, ha a gazdag hagyomány és a termékeny eredet alapján megpróbál neki megfelelõ utat választani, ha a konkrét egyházi és társadalmi helyzetben megpróbálja meghallani és értelmezni a perc szólítását, s ha a neki szánt szellemi és üdvtörténeti tapasztalatot úgy fogadja el, ahogy a Lélek kívánja.” D. Wiederkehr: Spektrum kirchlicher Existenztypen. In Mysal IV/1, 385.

10 Uo. 386.

11 K. Rahner: A hit alapjai. Ford. Endreffy Zoltán. Budapest, Szent István Társulat, 1983, 436.

12 Az elmúlt tizenöt év múltat tisztázó, példamutató eredményei közül kiemelhetõ a nemrég Tomka Ferenc kutatásait közlõ, Halálra szántak, mégis élünk! (Szent István Társulat, 2005) címmel kiadott, közel 500 oldalas kötet.

13 „A kereszténység isteneszméje már eleve gyakorlati természetû. Istent senki sem gondolhatja el úgy, hogy ez az eszme ne zavarná és sértené saját, közvetlen érdekeit. Ha Istenrõl gondolkodunk, felülvizsgálatra szorulnak közvetlenül ránk vonatkozó érdekeink és igényeink is.” J. B. Metz: Glaube in Geschichte und Gesellschaft, Mainz, 19925, §4.

14 J. B Metz: Az új politikai teológia alapkérdései, i. m. 136–147.

15 H. U. v. Balthasar: A dicsõség felfénylése, Budapest, 2004, 158.

16 Uo. 218.  –   17 Uo. 229.

18 K. Rahner: Zur Situation des katholischen Intellektuellen. In Schriften zur

Theologie VII, 368–385.

19 Uo. 374. – 20 Uo. 378.

* Az „eszkatológiai fenntartás” (eschatologischer Vorbehalt) fogalma Karl Barthnál és utána több más teológusnál megtalálható. A 60-as években Johann Baptist Metz a fogalom teljesebb (meglehetõsen összetett) értelmezését dolgozta ki. Röviden azt jelenti, hogy világunkban ne várjunk eszkatológiai tökéletességet, de mégis vonatkozzék minden a végsõ állapotra.

** Contemplatio infusa: az (Isten által) belénk „öntött” szemlélõdés.






Szõnyi Szilárd

A VALÓSÁG FOGSÁGÁBAN

Rossz híreim vannak. Évek óta tudatos médiafogyasztóként figyelem a sajtó világát, ám mivel újságíró is vagyok, a médiát egyúttal belülrõl is szemlélem. E kettõs minõségemben pedig úgy látom: korunkban eleve vesztes törekvés, ha valaki azt a célt tûzi maga elé, hogy a tömegsajtót valamiféle értékközvetítésre, a jóra nevelésre, ne adj’ Isten, a keresztény erények felmutatására használja.

Állítom: a média nem semleges, vagyis jóra és rosszra egyaránt használható eszköz. Ezzel szemben úgy vélem, hogy a tömegsajtó önmagában rossz dolog, és semmiképpen sem alkalmas a fenti célok megvalósítására; ehelyett legföljebb ha kármentésben gondolkodhatunk. A tömegkommunikáció – tapasztalataim szerint – nemhogy szolgálná az emberek közti érdemi párbeszédet, de sok esetben kárára van. A romboló hatást pedig nem csupán az újságokban megjelenõ egyes írások, rádió- és tévémûsorok fejtik ki önmagukban, hanem a sajtó léte már eleve magában hordozza az ártalmat.

Pedig azt gondolhatnánk, hogy a tömegmédia akkor mûködne az embert jobbító (de legalábbis szolgáló) módon, ha abban minél több hír, tény, vélemény helyet kaphatna. A sok rossz között elõbb-utóbb talán feltûnik a jó is, vélhetjük. Ezzel szemben korunkban akkora mennyiségû és ezzel egyenes arányban romló minõségû információ(?)áradat zúdul a nyakunkba, hogy az ember csak kapkodja a fejét. A mai tömegmédiára ezért százszorosan igaz a mondás: a kevesebb több lenne, hiszen jószerivel már az is gondot okozhat, hogy éppen melyik adón vagy melyik lapban, mikor és hol keressük a szépet, a jót, az igazat.

Persze ismerjük be: a sajtótól nem várhatjuk, hogy a maga teljességében ábrázolja a valóságot. A média ehelyett létrehozza a valóság mesterséges, virtuális változatát, így például az esti híradóba bekerülõ hírek sora szükségszerûen önkényes válogatás a korábbi huszonnégy óra eseményeibõl. Az újságíró tehát nem azt írja meg, hogy „mi történt”, hanem hogy az adott idõszakban történt események végeláthatatlan sorából õ, akkor és ott, a lapja által megcélzott célközönség számára, az adott rovatban és mûfajban, mit és hogyan tartott fontosnak kiemelni.

Gyakran halljuk a bírálatot: a média torzítja a valóságot. Valóban, a média kétségtelenül torzítja a valóságot, de nem is igen tehet mást. Tegyük fel a kérdést: mihez képest torz a virtuális valóság? Elképzelhetõ-e tárgyilagos eszközökkel megragadni és a maga teljességében ábrázolni a világot? Nem lehet. Ha ugyanis a hamisítatlan valót üstökön ragadhatnánk, és mondjuk ezüsttálcán feltálalhatnánk, csak akkor lehetne megállapítani, hogy annak médiabeli képe torz-e vagy sem. Mivel pedig a valóságot csakis közvetítõkön és szûrõkön keresztül ismerhetjük meg, nem az a kérdés, hogy az újságok, tévék, rádiók torzítják-e a valóságot, hanem hogy e szükségszerû torzításon keresztül kirajzolódó médiavilág a maga törvényein belül tisztességes-e vagy sem.

A tömegmédia mai formájában alig néhány évtizedes múltra tekinthet vissza. A rádiózás, a televíziózás feltalálása mérföldkõ a kommunikáció történetében, és mivel még nem áll rendelkezésre elegendõ tapasztalat, nem tudhatjuk, hogy ez az új hírközlési forma hosszú távon milyen hatást gyakorol az emberi személyiségre és közösségekre. Gondoljunk bele: ha az emberiség eddigi történelmét huszonnégy órának tekintjük, a tömegmédia kora a huszonnegyedik óra elõtti néhányadik másodpercben következett be, vagyis az egymást követõ nemzedékeknek nemigen volt idejük felkészülni az új jelenségre.

Mi több, ezekben az évtizedekben a technika olyan fejlõdésnek indult, hogy mire az ember kiismeri magát egy rendszerben, máris itt a következõ. Persze, ne tagadjuk, ennek van jó oldala is. E sorok szerzõje 1986-ban kapta elsõ írógépét, mellyel középiskolai osztálytársai között úttörõnek számított, mostani írását pedig már számítógéppel szerkeszti; mobiltelefont, internetet és számtalan olyan eszközt használ, amelyek a megszületésekor, a múlt század hatvanas éveiben még bõven a képzelet világába tartoztak.

Ma meg? A mai nemzedékek azzal a tudattal élnek, hogy ha valamilyen technikai lehetõség még nem áll a rendelkezésükre, csak idõ kérdése, hogy valaki feltalálja. Futurológusok ma már kis túlzással napra pontosan meg tudják határozni, hogy a dél-koreai vagy amerikai laboratóriumokban tevékenykedõ kutatócsoportok mikorra fejlesztik ki a legújabb olyan alkalmatosságot, amellyel életünket jobbá, könnyebbé, de legalábbis akár fölöslegesen kényelmesebbé tehetjük.

Amikor pedig a sajtóról beszélünk, voltaképpen a modern világ egyik legsikeresebb üzletágáról elmélkedünk. Mert ne tévedjünk: a tömegmédia mindenekelõtt üzlet; ahogy mondani szokás: a kereskedelmi televíziókban a reklámokat néha filmekkel szakítják meg. Nyugodjunk bele a valóságba, hogy a tulajdonosok nem azért vásárolnak meg egy lapot, alapítanak televíziót, hogy ott bármiféle értéket közvetítsenek. Nem. Õk azért teszik ezt, mert pénzt akarnak szerezni. Nagyon sok pénzt, lehetõleg minél hamarabb.

Persze a tévék nem azért sugároznak annyi szennyet, mert tulajdonosaik eleve gonosztevõk lennének. A magyarázat egyszerûbb, és végsõ soron bennünk, fogyasztókban rejlik. Ha ugyanis azok a megátalkodott médiacézárok azt tapasztalnák, hogy a nézõk millióit kizárólag értékközvetítõ mûsorokkal lehet a képernyõ elé csalogatni, akkor reggeltõl estig csupa ilyen program futna valamennyi adón. Ezzel szemben mit látunk? Azt, hogy bár a magyar csatornák közül a Duna televíziót a közvélemény-kutatók által megkérdezettek rendre a legértékesebb hazai adóként jellemzik, ezt a véleményt a legtöbben látatlanban formálják meg, merthogy nem nézik ezt a csatornát!

Alapítson már valaki egy olyan tévét/rádiót/újságot, amelyben csak jó híreket közölnek! halljuk gyakorta. Nos, az a gyanúm, hogy ha valaki megfogadná ezt a tanácsot, vállalkozása hamar csõdbe menne, mert nem lenne elegendõ nézõje, és talán az elsõk között azok pártolnának el tõle, akik oly hangosan követelték létrehozását. Ne szépítsük: ilyen az ember. Ami rendben van, hamar tudomásul veszi, és a rendkívüli, a kivételes izgatja; ismerjük a közhelyes, ergo igaz mondást: „Nem az a hír, ha a kutya megharapja a postást, hanem ha a postás harapja meg a kutyát.”

Persze a dolog nem ilyen egyszerû. Hiszen a média véleményformálói által elénk tálalt mûsor és a fogyasztói igény a legbonyolultabb kölcsönhatásban áll egymással. Egyrészt igaz, hogy a szerkesztõk árgus szemekkel figyelik a közízlést, és igyekeznek kielégíteni a nézõkben megfogalmazódó igényeket; de emellett elébe is mennek a lehetséges várakozásoknak, és olyan mûsorfajtákra támasztanak igényt, amelyek létezésérõl nem is tudtunk.

Eddig a tömegmédiáról szóltam, de hiba lenne említés nélkül hagyni az olyan, kisebb példányszámú és hatású lapokat, folyóiratokat, mint amilyen a Távlatok is. Szerencsés az az ember, aki egy olyan közösség részese lehet, mely egyszerre szolgál munkahelyként és szellemi mûhelyként, s amelynek tagjai jószerivel családtagként tekintenek egymásra. Számomra ilyen közösség volt az IGEN; amit az újságírásról tudok, annak alapjait itt, ebben a közegben kaptam. Ezért is gondolom, hogy igaza van Czakó Gábor írónak, aki azt mondja, hogy csak kétféle újságot érdemes csinálni. A nagy befolyással bíró, több százezres példányszámmal rendelkezõt, illetve a „mi lapunkat”, melynek szerzõiként és olvasóiként nem biztos, hogy „megváltjuk” a világot; de feltétlenül megváltoztatják maroknyi önmagunkat, s ha ezzel talán egy picit a világ is megváltozott, akkor már nem éltünk hiába.

(A szerzõ írásának egyes gondolatai a Bethlenfalvy Gáborral közösen írt Hír-érték címû kötetben láttak napvilágot az idei katolikus könyvhéten.)





Majorossy Imre Gábor

VEGYTISZTÁN, LOMBIKBAN

A magyar felsõoktatás átalakításáról

Hosszas szakmai és minimális valós társadalmi vita után nemrégiben megszületett az új felsõoktatási törvény. Ne feledjük azonban, hogy Mádl Ferenc korábbi köztársasági elnök alkotmányossági vizsgálatot kért az Alkotmánybíróságtól, amely várhatóan november végén tárgyalja a beadványt. A törvényelõkészítési munkát figyelembe véve így az új rendszer már aligha vezethetõ be a következõ tanévben, 2006 szeptemberétõl. Az oktatási és tudományos életnek talán semelyik átalakítását sem kísérte még ekkora figyelem, s amint az hazánkban oly gyakori, egy alapjában véve szakmai kérdésben majd’ minden politikai árnyalat kifejtette álláspontját. Miután a kedélyek lassacskán lecsillapodni látszanak, s az új rendszer bevezetéséig hátravan még csaknem egy esztendõ, egy efféle fórumon érdemes végre politikailag sine ira et studio, azaz szigorúan a hazai felsõoktatás és tudományos jövõ szempontjából áttekinteni az új rendszer valóban lényeges pontjait, vagyis az ún. strukturális, illetve a finanszírozási reformot.

Jóllehet az elsõ váltotta ki a kisebb vitát, az több elemet, így mindenekelõtt az oktatás mindennapi munkáját is magában foglalja. Az eddigi – vagy fõiskolán, vagy egyetemen folyó – felsõoktatás duális rendszerét fölváltja a lineáris rendszer (a szokásos elnevezésekkel BA: három éves alapképzés + MA: kétéves, ún. mesterképzés + PhD: hároméves doktori képzés), mégpedig úgy, hogy néhány szak kivételével hazánkban – tudomásom szerint Norvégia kivételével – egyedüliként valósul meg a vegytiszta két-, illetve háromciklusú képzési rendszer. Ráadásul némiképpen kísérleti terepként, hiszen az eredeti, 2010-ben esedékes bevezetés a jelenlegi kormány vállalása nyomán került lényegesen korábbi idõpontra.

A felsõoktatás jellege így hamarosan alapvetõen megváltozik. Képzeljünk el egy egyenlõ oldalú háromszöget: ezt most az új rendszer egyenlõ szárúvá teszi, mégpedig úgy, hogy széthúzza a háromszög alapját. Az elsõ három év így szélesebb és tágabb lesz: a felvételi eltörlésével az elsõ három év az eddig megszokottakhoz képest egyrészt tagadhatatlanul „alacsonyabb” színvonalú lesz, másrészt általánosabb, szélesebb körben hasznosítható, kevésbé szakosított ismereteket ad majd, mint a régi képzés egy-egy szakjának elsõ évei. Ahhoz, hogy ennek értékeit fölismerjük, a felsõoktatás valamennyi résztvevõjének ritka nyitottságról kell tanúbizonyságot tennie. Ez az idõszak válik ugyanis hamarosan a „kimûvelt emberfõk sokaságának” képzési idejévé, amelynek során a választott szakterület felé tett elsõ komolyabb lépések, illetve a kiterjedt általános mûveltség megszerzése és megszilárdítása együtt történik. Tévedés, hogy az elsõ szakasz befejeztével kapott oklevél semmire sem jó. Éppen ellenkezõleg, mindenhová jó, ahová differenciálás nélküli felsõfokú végzettség szükséges.

Éppen ez az a terület, amelynek kialakításában különös, a többiekétõl eltérõ, egyben jellegadó szerepnek örvendhet a magyarországi katolikus egyetem. Ebben az idõszakban nyílik ugyanis lehetõség arra, hogy az egyetem a hallgatói számára a lehetõ legszélesebb körben, következésképp közérthetõen jelenítse meg arculatát, alapállását, koncepcióját tudásról, tudományról, a keresztény értelmiségi huszonegyedik századi hivatásáról. [Lásd a cikk végén Szabó F. jegyzetét.]

A sikeres felvételi vizsgát követõ és – a késõbb ismertetendõ indokok alapján – a résztvevõk túlnyomó részétõl tandíjat kívánó második szakaszban olyasféle munka zajlik majd, amely a leginkább hasonlít a mai egyetemi képzéshez. Ezen idõszakon belül a lényeges választóvonalat a „tanár vagy kutató” kérdés adja majd, hiszen ekkor vagy tanári pályára készülhet a hallgató, vagy pedig tudományos karrierjét alapozhatja meg, egyelõre korának, képzettségének, tapasztalatának megfelelõ szinten. Az utóbbira vállalkozók a talán legkevésbé átalakuló PhD-képzésben válhatnak a jövõ tudósnemzedékévé.

Jóllehet az új képzési struktúra kétharmada a hazai hagyományoktól merõben idegen, talán mégsem lenne helyénvaló teljes mértékben elvetni. A felsõoktatási reform hátterében ugyanis részben azok az élénk munkaerõ-piaci változások állnak, amelyek keresleti, azaz a képzés profiljára és összetételére vonatkozó módosítási igénnyel lépnek föl. Mindez kissé világosabban azt jelenti, hogy az új képzési rendszer többféle kimenetet biztosít, vagyis rugalmasabban viszonyul ahhoz a munkaerõpiachoz, amely nemritkán – bármennyire fájdalmas is – számos poszton nem tart igényt a számára akár túlképzettnek, akár a tanulmányok befejezésének pillanatában máris korszerûtlenül képzettnek számító jelentkezõkre. A két-, illetve háromciklusú képzés éppenhogy az eddigieknél tervezhetõbbé teszi a munkaerõ-piaci résztvevõk karrierjét mind munkaadói, mind munkavállalói oldalról.

Bármennyire csábító reakciónak tûnjék is, mindezt nem lehet elvetni egyfajta körülhatárolatlan piacellenes álláspont alapján. Az egész felsõoktatási reformnak ugyanis ez az a területe, amelyen a strukturális és a finanszírozási reform egymáshoz kapcsolódik. A munkaerõ-piaci viszonyok ugyanis korántsem csupán a köztársaság, azaz a polgárok szabad társulásának egy bizonyos részletét, szereplõinek egy bizonyos csoportját érintik, hanem mindannyiunkat, akik – részben a közteherviselés következtében – a költségvetés bevételeibõl ilyen-olyan címen (mindenekelõtt a tb- és nyugdíjrendszerbõl) részesülni kívánunk. A felsõoktatás mûködését márpedig ugyanaz a költségvetés finanszírozza, amelybe adókat és járulékokat csupán mintegy 3,8 millió munkavállaló fizet különbözõ címeken. Ezen adat ismeretében pedig mindjárt másképp vetõdik föl a felsõoktatás eddigi finanszírozhatóságának a kérdése, hiszen egy népes generációnak a közeljövõben bekövetkezõ nyugdíjba vonulásával ez a szám nagyjából hárommillióra fog esni. Ekkor pedig korántsem a felsõoktatás finanszírozhatósága, hanem a nyugdíjak pillanatnyi kifizethetõsége, illetve az egészségügyi alapellátó-rendszer még éppen kielégítõ szinten való mûködtetése válik egyik napról a másikra csaknem megoldhatatlan feladattá.

A felsõoktatási reform kiegészül az intézményi, illetve az irányítási reformmal, s különösen ez utóbbit hatja át kissé túlzottan egyfajta – eddig ezen a területen szokatlan – gazdasági szemlélet. Jóllehet a szakmai kompetencia Európának ebben a felében hagyományosan – és némiképpen patriarchális módon – egyben vezetõi, következésképpen gazdasági kompetenciát is föltételez, ami általánosságban igaz és elfogadható volt is nagyjából a huszadik század közepéig, de amióta – alapjában véve helyesen, ám kissé végiggondolatlanul – aktuális kormányzattól és vezetõ politikai irányzattól függetlenül a felsõoktatásba fölvehetõ hallgatók száma roppant mértékben megnõtt, azóta korábban elképzelhetetlen mértékû állami támogatás is érkezett az egyetemekhez. Az így megnövekedett hallgatói létszám olyan, járulékosan bekövetkezõ költségnövekedést generált, amellyel az egyetemek elsöprõ többségükben – változatlanul hangsúlyozom: vezetõik erkölcsileg bármennyire és teljes mértékben kifogástalanok, szakmailag megkérdõjelezhetetlenek legyenek is – egyszerûen nem képesek megbirkózni, hiszen a fölmerülõ problémák egyszerûen más szakterületnek, mégpedig a vállalati menedzsmentnek a sajátosságait mutatják. Az esetek nagyobbik részében nem segít ezen az sem, hogy az intézményekben hozzáértõ gazdasági igazgatók tevékenykednek, hiszen az egyetemek, illetve karok vezetõinek aláírása szerepel minden valóban lényeges dokumentumon.

Mindezek ellenére nemritkán tapasztaljuk azt, hogy a felsõoktatási intézmények az egyetemi autonómia csorbításának minõsítik még a legkisebb, arra irányuló kísérletet is, amelynek során a finanszírozást végzõ állam aktuális kormányzatának illetékesei javaslatokkal bátorkodnak élni a gazdálkodás ésszerûsítése érdekében, és ez az a pont, ahol a felsõoktatás rendszerének módosítása a szerkezeti átalakítás és a finanszírozási reform mellett fölveti az autonómia kérdését is. Az elsõ pillantásra átfogónak és a magyar hagyományoktól idegennek tûnõ reformelképzelések ellenérveként rendszeresen fölbukkan a felsõoktatási autonómia fogalma, amely egyrészt egyfajta érvelésbeli kõbunkóként szolgál, másrészt azonban megnyugtató értelmezése rendre elmarad, jóllehet irányító alapelvként szerepel a vitában részt vevõ valamennyi szereplõ érvrendszerében.

A felsõoktatási autonómia alapos megvitatása olyan több szempontú vizsgálatot igényelne, amely szétfeszítené adott kereteinket. Egyelõre tehát elégedjünk meg azzal, hogy a kérdés iránt alaposabban érdeklõdõk emlékezetére támaszkodva rögzítjük: alig valaki tett eddig kísérletet arra, hogy túllépjen az autonómiának azon értelmezésén, amelynek – kimondva-kimondatlanul – szinonimájaként egyfajta érinthetetlenség áll. Különösen ellentmondásos ez az álláspont akkor, ha tudatosítjuk az állami szerepvállalásnak fentebb kifejtett, korántsem eredendõ gonoszságból, hanem gazdasági, pontosabban alapvetõen demográfiai kényszerûségbõl következõ, mindegyre csökkenõ, a felsõoktatásra is vonatkozó tendenciáját. Az egyik oldalról tehát érinthetetlenek kívánunk maradni, a másik oldalról viszont továbbra is elvárjuk, hogy a kádári hagyományok által túldimenzionált és egyre nyilvánvalóbban finanszírozhatatlan koraszülött jóléti állam egyik alrendszereként a felsõoktatás továbbra is komoly összegû költségvetési támogatásban részesüljön. Amennyiben azonban a felsõoktatás továbbra is elvárja az állami finanszírozást, akkor ne absztrakt elvek alapján védelmezze az autonómiáját, hanem az ún. elvárható gondossággal, s ne ingyenes ajándékként kezelje a forrásokat.

Ezt a nyilvánvaló, ám gyakorta elfeledett ellentmondást kívánja fokozatosan oldani a felsõoktatási reformprogram. Tagadhatatlan ugyan, hogy – elsõsorban a nemzetgazdasággal közvetlen kapcsolatot nem tartó szakok számára túlzottan is – a gazdasági szemlélet uralkodik a megfogalmazásban, ám ez talán inkább szokatlan, mint helytelen. Nehezen cáfolható ugyanis az a törekvés, hogy elõbb-utóbb szükséges lenne elmozdulni a jelenleginél lényegesen fegyelmezettebb finanszírozás felé. Ez – nem mellesleg – az eddigieknél sokkal nagyobb figyelemmel van a nemzet érdekeire, s ez nem csupán a szellemi értékek gyarapítását jelenti, hanem annak a közösség érdekében való becsatornázását, azaz a munkaerõ-piaci és gazdasági szempontok figyelembevételét is.

Bármennyire fájdalmas, az említett ellentmondás lassú kiküszöbölésének része az is, hogy középtávon, azaz körülbelül tíz esztendõn belül a már említett gazdasági-demográfiai tények miatt objektíve válik tarthatatlanná a teljes egészében ingyenes felsõoktatás, vagyis az a jelenlegi gyakorlat, hogy a felsõoktatási hallgatók nagyobbik részének tanulmányait a központi költségvetés finanszírozza. Ennek mind valószínûbb elsõ lépése a nem túl távoli jövõben a valamilyen formájú, elviselhetõ mértékû tandíj bevezetése, legalább a második (MA) ciklusra vonatkozóan. A képzés struktúrájának átalakítása ugyan egyrészt az eddigieknél is szélesebbre tárja a felsõoktatás kapuit, s így eleget tesz a tömegképzés társadalmi igényének, másrészt szûkíti is az elitképzést jelentõ második és a harmadik ciklusba való bejutást. Mindez azt jelentheti, hogy az állam az elsõ ciklus finanszírozását részben ugyan talán folytatja (a jelenlegi doktori képzéshez hasonlóan elsõsorban ösztöndíj-programokkal, illetve a diákhitelprogram gördülékenyebbé tételével), ám a további két ciklus elõbb-utóbb tandíjassá, illetve költségtérítésessé válhat, mint ahogyan a PhD-képzés túlnyomó részben már ma is az.

Az átalakítás gyakorlati lebonyolítása komolyan átgondolt, politikai és egyéb indulatoktól mentes ésszerûsítést követel meg a felsõoktatási intézmények mûködésében, egyúttal pedig páratlan lehetõséget nyújt a helyi hatáskörben kialakítandó oktatói és kutatói követelmények pontosítására. Ez azután megalapozott kiindulópontja lehetne a jelenlegi egységes, az egyéni teljesítményre tekintettel nem lévõ bérezés helyett a – szakterületenként változó jelentéssel bíró – minõségi oktatói és tudományos tevékenységet elõsegítõ bérezési rendszer létrehozásának, vagyis a jelenlegi, gyakran bebetonozott állásokat védelmezõ gyakorlattal szemben az eddigiekhez képest sokkal több tudományágban nemzetközi összehasonlításban is versenyképes oktatói és kutatói tevékenység kibontakoztatásának.

Szabó Ferenc kiegészítõ jegyzete

Az európai felsõoktatás általános helyzetével és reformjával kapcsolatban ma a Bologna-folyamatot emlegetik; arról vitáznak, hogy milyen is lesz Európában a posztmodern egyetem az egyetemi eszme paradigmaváltása után. Ismeretes, hogy 1999. június 19-én 33 ország oktatási minisztere (köztük a magyar is) Bolognában aláírt egy olyan nyilatkozatot, amelynek célja az „európai felsõoktatási térség” létrehozása volt. A politikai célok mögött/mellett az átalakulás „nemcsak azzal jár, hogy alapvetõen meg kell változtatni a felsõoktatás napi mûködési módját, hanem a döntésben egy sokkal ellentmondásosabb folyamat, az egyetem társadalmi, kulturális helyzetének, az egyetem eszméjének radikális átalakulása is benne rejlik.” (Bókay Antal: „A posztmodern egyetem kapujában. A Bologna-folyamat és az egyetemi hagyomány.” Korunk, 2004/11, 4.)

A Bologna-folyamat, illetve az említett közös nyilatkozat távlatába illeszkedik Majorossy Imre Gábor írása, amely az új magyar felsõoktatási törvényt ismerteti. Rövid utalást tesz a magyarországi katolikus egyetemre is. Még nem látható világosan, miként történik majd a PPKE átalakítása „Bologna szellemében”. Mindenesetre itt emlékeztethetünk arra, hogy a Szentszék – II. János Pál aláírásával – 1990. augusztus 15-én kiadott egy fontos dokumentumot a katolikus egyetemek hivatásáról; az apostoli konstitúció Ex corde Ecclesiae szavakkal kezdõdik. A 9. pont hivatkozik a II. vatikáni zsinat nevelésrõl szóló nyilatkozatára (Gravissimum educationis, 10): a megvalósítandó cél az, hogy „a kultúra magasabb fokú fejlesztésénél nyilvánosan, állandóan és egyetemesen jelen lesz a keresztény gondolkodás, a katolikus intézmények növendékei tudásban kiváló emberekké válnak, akik felkészültek arra, hogy a társadalom életében fontos szerepet vállaljanak, és tanúságot tegyenek a hitrõl.” – A dokumentum többször hangoztatja, hogy a katolikus egyetemeknek – ahol találkozik az evangéliumi üzenet és a tudás változatos sokfélesége – párbeszédet kell folytatniuk minden kultúra képviselõivel; ezeknek az egyetemeknek a küldetése egyre inkább szükségesnek tûnik az Egyház és a fejlõdõ tudományok, kultúrák találkozása szempontjából.

A 13. pontban ez áll: A katolikus egyetemnek a következõ lényeges jellegzetességeket kell felmutatnia: 1. keresztény szellemiség (inspiráció) nemcsak az egyesek, hanem az egész egyetemi közösség mint olyan részérõl; 2. állandó reflexió a katolikus hit fényénél az emberi ismeret növekvõ kincsére, amelyhez saját kutatásával igyekszik hozzájárulni; 3. hûség az egyház által bemutatott keresztény üzenethez; 4. intézményes elkötelezettség Isten népe és az emberi család szolgálatára, miközben azok az életnek értelmet adó természetfeletti cél felé haladnak.





Forrai Tamás Gergely

MI LESZ HOLNAP KEVESEBB, ÉS MI TÖBB?

Pedagógiai kihívások a XXI. század elején

Amikor e gondolatok megjelennek, már Indiában vagyok. A tertia, rendi képzésünk „harmadik probációja” arról szól, hogy távolságot vegyünk megszokott munkánktól, környezetünktõl, és abból kilépve egy új perspektíva nyílhasson meg elõttünk. E távlatok új nézõpontot, a prioritások átrendezõdését is magukkal hozzák számomra is, remélhetõleg. Mégis, mielõtt elmegyek, néhány gondolatot kívánok felvetni, folytatva a Távlatok hasábjain is folyó vitát arról is, hogy merre tart társadalmunk.

Távolabbi perspektívából nézve a sokak által felvetett kihívás a társadalmi kohézió, a közösségek olyan mértékû meggyengülése, mely alapjaiban veszélyezteti nemcsak a távoli jövõ értékmegõrzésének alapjait, de a jelen társadalmi, gazdasági életképességét. Mindannyian érezzük, hogy sorsfordítóak az egész kontinens számára a mostani évek: a növekvõ gazdasági lemaradás és a felületen megjelenõ terroresemények a mélyben húzódó válságjelenségekre vagy – nézõpont kérdése – lényegi átalakulásra utalnak. Az alábbi gondolatok annak az optimizmusát hordozzák, hogy az elmúlt generációkat meghatározó liberális dominancia határához érkezett. A mindent összemosó kulturális relativizmus, a politikai besározás vagy éppen az egyházak gettósítására tett törekvések csupán a liberalizmus egy idejétmúlt formájának egy nagy átalakulást megelõzõ utolsó védekezései.

Mire is alapozom mindezt? Reflexióm elsõsorban társadalmi környezetünk olyan területeire terjed ki, ahol a szorosabban vett munkámban, a középiskolai oktatás terén megjelenõ akadályokat körbejárva tud a gondolkodásban elõresegíteni, és a fenti állításomat konkretizálni. Olyan konfliktuspontokat, változási irányokat jelzek, amelyek talán túlmutatnak a nevelés területén. Teszem mindezt az ignáci pedagógiai tradíció, illetve saját miskolci és több más európai jezsuita iskola tapasztalatára építve. Néhány kérdés elõször is kultúránk és a nevelés kapcsolatáról.

Milyen a mai kultúra? Az azonnali eredményt hirdetõ és váró fogyasztói gondolkodás lényegében határozza meg kultúránkat. A pragmatizmus túlsúlyos nyomása a túl korai szakosodást és a hasznosság alapján történõ választást erõsíti fel szerte a világon, aminek eredménye egyre kevésbé a kreativitást, az egész átlátását igénylõ közeg. Pedig ennél több szükséges: a teljes ember képzése, a tanultak erkölcsi és szociális értelmezése, sõt alapvetõen önmagam világban betöltött helyének szabad értelmezése.

Milyen e kultúra „közérzete”? Egyre szélesebb rétegek tudják megfogalmazni, hogy életünket ma erõsebben határozza meg a bizonytalanságérzet, sokszor egy újfajta félelem, mint azt elõdeink életében látjuk. Mindez azóta, mióta – úgy tûnik – lényegesen meggyengültek az emberi növekedés olyan keretei, mint a család, az egységes és átlátható kultúra, vagy vallási és civil közösségek megtartó egysége. E folyamatot máig nagymértékben felerõsíti mindennemû értékrelativizmus hirdetése és támogatása. Pedig ha logikusan, az emberi természetre figyelve gondolkozunk, akkor mindez ösztönös reakcióként védekezésre késztet, a bezárkózás, az elutasítás és a párbeszéd elõl történõ elzárkózás útján. Ezért kell több nekünk: a belsõ meglévõ bizonytalanság tudatosítása és értelmet keresõ tudatos megfontolás elõmozdítása, már a nevelés kezdetétõl.

Korunk kultúrájának másik jellemzõje az egyszerû megoldások utáni vágy, a fundamentalizmus, mely világunk és gondolkodásunk minden szeletét áthatja. Lehet azt mondani, hogy ez természetesen minden idõkben létezõ veszély volt, de mintha ma különösen is nagy kihívás lenne, legalábbis ahhoz képest, amennyire szabadnak hirdetjük magunkat. Mégis ennél több kell: a teljes igazság és emberség keresése, akár az átmeneti sikertelenség vállalásával is!

Mit is értünk a nevelés célján? Hogyan látjuk a nevelés és a kultúra kapcsolatát? A nevelés fogalma ma sokak számára leszûkül a kultúrának vagy valamely szeletének – mint valami múzeumi relikviának – bemutatására, jobb esetben annak áthagyományozására. Bár már ez is néha túl magas célnak tûnik, mégsem elég. Mi hiányzik? Mivel a kultúra élõ test, ezért a leszûkített megõrzés már visszafejlõdés. Többet szeretnénk, mégpedig a felelõs döntésre és magának a kultúrának kritikus, kreatív és felelõs fejlesztésére való tudatos felkészítést.

Nehezíti persze a helyzetet az oktatás piacosodása, a gyereklétszám csökkenésébõl következõ, sokszor lefelé nivelláló versenyhelyzet, és ezzel együtt az állami finanszírozás elégtelensége is tény. Ezért alakul át kényszerbõl az iskola vezetése túlságosan is menedzsmentté, ahelyett, hogy a diákokkal foglalkozna. Ezért kell többet akarnunk: legyen pedagógiai mûhely minden egyes iskola!

Az ignáci reflexió alapján azt mondhatjuk, hogy minden cselekvésben tendenciát láthatunk a növekedés, a stagnálás vagy a romlás irányában. A reflexió alapvetõ feladata, hogy a tevékenységet mindig a célokkal és az azok eléréséhez szükséges hatékonysággal vessük össze. A tanulási folyamatban világos és folyamatos a tanári elvárás a diák beszámoltatására, mindez azzal a céllal, hogy alakuljon ki a diákban a belsõ önreflexió szokása, mely nemcsak a tanulás minõségét, de a tanulás módszerének hatékonyságát is vizsgálja.

Ha a tanulási folyamat szervezésének egészét nézzük, akkor ehhez hasonlóan azt kell kérdeznünk, hogy a nevelési környezetünk milyen, ma még meghatározó része marad ki, és melyik lesz a meghatározóbb középtávon gondolkodva, mondjuk húsz év múlva? Milyen következményei vannak a bevezetõben felvetett lehetséges változásoknak az iskolai munkánk tervezésében? Nehéz megmondani. A fejlõdési irány bizonytalansága arra mutat, hogy ma talán csak azt tudjuk jobban megkülönböztetni, hogy mibõl lesz kevesebb és a mibõl több a következõ húsz évben. Erre hozok néhány példát, melyek azon kívánnak elgondolkoztatni, hogy egy lehetséges, talán optimista fejlõdés merre tart, és hogy hogyan lehet ezt elõmozdítani az osztálytermeinkben.

Amibõl holnap kevesebb, és amibõl több lesz. . .

Ma a munkaerõ-piaci verseny diktálja – jól vagy rosszul értelmezve – kívülrõl, hogy merre is haladjon az oktatás. A fogyasztás növelésébõl származó növekedés határait lassan megközelítõ gazdaságkép csupán rövid távú irányt tud felvázolni. Holnap talán több lesz az értelemben való meggyökerezettség és az értelmes és embert kiteljesítõ munka iránti vágy. A felnövekvõ nemzedék számára a valóban szabad, belsõleg kiforrott döntés erõsebb lesz a pályaválasztás és álláskeresés terén, akár az önkorlátozás, a nagyobb fogyasztásról történõ lemondás árán is.

Ma az exkluzivitás és elitizmus határozza meg sokban a gondolkodásunkat, amit a napjainkban folyó átpolitizált felületes vita az oktatási integrációról, az érintettek és szakmabeliek lehetõ kihagyásával, szépen példáz. Mindez annak ellenére, hogy többet beszélünk az esélyegyenlõségrõl és a szolidaritásról, mint bármikor korábban. Holnap talán több lesz életünkben a megérett és befogadott sokszínûség. Mindez úgy, hogy mélyebb lesz a vágyunk és nagyobb a kitartásunk megismerni legelõször is saját kultúránkat, hogy aztán világosan látva az értékkülönbözõségeket húzhassa meg mindenki a határt, ahol és ahogy egy közösségben élni kíván.

Ma a hatalom és a kontroll eszközeivel tartjuk fenn exkluzív kis világainkat, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Azért „kell” ezt erõbõl tennünk, mert szétestek organikus közösségeink, az életünket meghatározó evidenciák. Holnap talán több lesz mégis a dialogizáló együttmûködés. Az egyének, illetve a kisebb-nagyobb közösségek szintjén elõsegíthetõ a másik meghallgatására, az együttgondolkodásra és a mindenki adottságainak utat adó közös tevékenységre való nyitottság, ahol a közösön nagyobb a hangsúly, mint az önmagában nézett produktumon. A VI. Pál által az Egyház új létezésmódjának nevezett inkulturáció elve és a dialógus kultúrája világosan lefekteti a változás irányát e téren. A világunkban egyszerre létezõ és önmagukban is értékkel bíró kultúrák elfogadása szükséges ahhoz, hogy a kontroverzia hagyományából átléphessünk a másik személyét és adottságait tisztelõ dialógusba.

Ma a változással szembeni ellenállás a védekezés általánosan használt eszköze, ha már kontrollálni nehéz valamit. És valóban, amikor a személy önmagát tökéletesnek tartja, akkor minden változás csupán fenyegetettséget, túlzott kihívást rejt magában. Az önérdek, az önmegvalósítás és önkiteljesedés túlhangsúlyozása valóban kritikus méretet öltött, mely alapjaiban kérdõjelezi meg a nevelés eddigiekben vállalt feladatát. Holnap talán több lesz mégis a nyitottság a közös növekedésre. Ennek alapja, feltétele, hogy ha gyengeségemrõl tudok, azt feladatként és életemet motiváló kihívásként elfogadom. Szükséges még ehhez, hogy felértékelõdjön a másokról való gondoskodás, az empátia, a szolidaritás, az önkéntesség fogalma a hétköznapi kapcsolataink alakításában.

Ma az önmagába bezárkózott egyének és közösségek korát éljük. Hasonlóan a „mi” kontra „õk” szembeállítása meghatározza a mát. Holnap talán át fogja ez adni helyét a „mi” és „õk” gondolkodásnak. Ez a gondolkodás feltételezi azt, hogy a világot egységében, egészében nézem, megadva benne a helyét minden embernek, a természetnek – és Istennek is, akit ezekben talán, ha valóban vágyunk rá, tisztábban felismerünk. Ezen önmagában biztosabb és így a megnyílást jobban vállaló világ polgára elkötelezett lesz a szûkebb és tágabb környezete felé. A politikával szemben felépített elõítéletek átalakulásával a civil társadalom és az önkéntesség kaphat nagyobb magától értetõdöttséget világunkban.

Ma – ha gondolatunkat továbbvezetjük a szûkebben vett oktatás területére – elszigetelt tudományágak és tantárgyak világában élünk, amelynek a fiatal számára sokszor kevés köze van az élethez, a személyes növekedéshez. Valljuk be, hogy a felnõttek világára is jellemzõ ez. . . Holnap talán több lesz az interdiszciplináris tanulás, a reflexióra szánt idõ és hely, az emberi élethez és kommunikációhoz szükséges kompetenciák megszerzésére tett erõfeszítés.

Mondhatjuk, hogy mindez szép, de a külsõleg elõírt tananyag és statikus tanterv mennyisége már önmagában is ismert, minõségromboló kihívás, hivatkozzon akár a felülrõl és túl általánosan kimondott hagyományra, akár az éppen aktuális reformra. Mégis, sokszor ennél is nagyobb baj, hogy saját prioritásaink bizonytalanok. Tehát a jó tananyagnál több kell, hiszen tudjuk, hogy ami ezen túl hiányzik – legalábbis az ignáci pedagógia szerint –, az elsõsorban módszer, stílus, nem pedig új tantárgyak kérdése! A diákok szükségleteire adaptált curriculum, a csoporton belüli, egyénre szabott differenciálás a feladatok meghatározásánál, mindez nem könnyû feladat – és még sincs más út elõre.

Ma ezt a szemléletváltást nagymértékben akadályozza a „vagy–vagy” gondolkodás. Errõl pedig tudjuk, hogy sose vezetett jóra a történelemben. A hétköznapokban a „multiple choice”, tehát az igaz vagy hamis állításokban gondolkodunk, és gondolkodtatjuk a ránk bízottakat. Ez a szemlélet jelenik meg a „gyanú mestereinél”, akiket Ricoeur azonosított be a modern kor valamilyen téren kizárólagosságot hirdetõ olyan gondolkozóiban, mint Darwin, Marx, Nietzsche, Freud vagy Sartre. Látható ugyanis, hogy e távlatból nézve a véletlenek sorozatában, a gazdasági viszonyokban, az emberi szolgaságban, a szexuális libidóban vagy éppen az istenné válás haszontalan szenvedélyében is keresse valaki az emberi sors lényegi elemét, ez a leszûkítés egyre kevésbé ad választ a fiataloknak, és nem segíti õket tovább kiábrándultságukból. Holnap talán több lesz mégis azis–is” szemlélet. Ez ugyanis az igazi „katolikus”, azaz a teremtett világra mint egészre tekintõ optimista, az életnek értelmet adó gondolkodás kiindulópontja. Olyan holisztikus állításokra van szükség, melyek a valóság színességét is meg tudják jeleníteni. Amit a régiek a harmónia, a claritas, a consonantia és az integritás követelményeként fogalmaztak meg, amikor a teljességet keresték, úgy azt is tudták, hogy e teljességbõl, tökéletességbõl csupán részesednünk, azt befogadnunk lehet. A teljesség ugyanis az, amikor az igaz, a szép, a jó és a szent találkozik. Az igazi pedagógia nemes feladata, hogy rávezessen e találkozásra, hogy a fiatal késõbb maga keresse és találja is meg életében e Teljességet.

Mi lehet a változás forrása, motorja? Hiszem, hogy olyan evangéliumból táplálkozó imaginatio, prófétai meglátás megszületésére van szükség közösségeinkben, mely nem áll meg megijedve, és nem fordul egyszerûen vissza az alagútban, mint ahogy Mózes sem hagyta visszatérni népét a sivatagból az – utólag húsosnak tûnõ – fazekak hazájába. Hogy mibõl lesz talán holnap kevesebb, és mibõl lesz több, rajtunk is múlik. Bár nem születünk mind prófétának, mégis mindannyiunk feladata, hogy a társadalmat építõ misszió olyan dialógusképes, helyi mûhelyeit teremtsük meg, melyek képesek saját hagyományaikból tanulni, más tapasztalatából meríteni, és kreatív hûséggel megfogalmazni küldetésüket.


               Karácsonyi számunk tartalmából

    „Számot adni reménységünkrõl” (Karácsonyi gondolatok)

    Charles Péguy a Megtestesülés költõje

    Az Eucharisztia és a szerzetesélet

    Az önmegvalósítás keresztény szemmel

    Prohászka Ottokár megpróbáltatásai

    Az éber meghalás mûvészetérõl

    Demeter István verseirõl