LELKISÉG




Prohászka Ottokár

AZ EUCHARISZTIÁS KRISZTUS ISTEN-IMÁDÁSA

Prohászka Ottokárt, „Magyarország apostolát és tanítómesterét” 1905. október 17-én nevezte ki székesfehérvári püspökké X. Pius pápa, és december 21-én a Sixtus-kápolnában õ maga szentelte püspökké. A centenárium és az Eucharisztia éve alkalmából közöljük csodaszép elmélkedését az Élet kenyerébõl (Ö.M. 24, 341–344). A püspök misztikus lelkére fényt vetõ munkája befejezetlen maradt 1927. ápr. 2-án bekövetkezett halála miatt.


Mindenekelõtt ne tévesszük soha szem elõl, hogy az Úr Jézus az Oltáriszentségben él s következõleg, hogy lelkét s szívét egy megfelelõ szellemi élet telíti ; nevezetesen pedig azt kell szem elõtt tartanunk, hogy mikor mint áldozat jelenik meg a szentmisében az Úr, akkor amint megtört test, mint kiömlõ vér, tehát az áldozat érzelmeivel, a megtört test lázának s a kiömlõ vér hevének megfelelõ érzelmek töltik el lelkét. Õ mint áldozat imádni, hódolni, engesztelni s közbenjárni jön. Õ ebben a nagy küldetésben jár, amilyen nincs több; Õ azokat a nagy igényeket, melyeket az Istenség a teremtéssel szemben támaszt, kielégíteni jön; Õ az Istennek járó s az egész teremtéstõl lerovandó imádás lerovására jön. Istenem, mily föladat, mily hivatás; de egyszersmind mily nehéz, mondhatom, izgató föladat, mely lelkét feszíti s összes erõit akcióba viszi.

A kenyér és bor színe alatt Krisztus lelke a legnagyobb akcióban van, melyet emberi lélekrõl csak elképzelni is lehet. Ami embereket, hadvezéreket, államférfiakat, szenvedõket és vértanúkat valamikor izgathatott, s a nagy elhatározások s népek sorsát döntõ akarások nehéz pillanataiban szívükön keresztülvillant; mindennél nagyobb s fontosabb lelki s kedélyi koncentrációt kell Jézus lelkérõl föltételeznem, mikor az egész világ helyett Istent imád, a világ terhét viszi s poklok s boldogságok örök súlyát viszi s minden kín és gyötrelem ügyét és öröm és vigasz igényét Isten elé tárja.

Gondoljuk el azt az imádást, melyet Jézus az utolsó vacsora asztalánál s azóta minden szentmiseáldozatban [végez]. Õ imádkozik mindenért s mindenkiért s áll az egész világ helyett.

Elgondolom magamnak a világokat, amint az Istenségbõl áradnak. Isten teremti azokat, s bennük – mert nem lehet máskép – lényének képét s tükrözését adja, remekbe készült hasonlóságokat, a legbeszédesebb allegóriákat, önmagát adja „in umbris et imaginibus” kifogyni nem tudó áradozásban. Azután adja magát Fiában, hogy amint a világ tükrözteti Istent a fizikai létben, úgy tükröztesse Istent a legszebb emberi lelkiség s a legmélyebb s legtisztább emberi élet, mely az evangéliumban a megváltó szeretetben kinyilatkoztatja magát. Azután kiönti magát a Szentlélekben, a kegyelmi világ fény- és tûzjátékaiban, a Szentlélek járásaiban és mûveiben: hitben, tisztaságban, átszellemülésben, erõsségben, áldozatban, hûségben, a fenékig tiszta öntudat kikristályosodásában, a tüzes, martiriumos szeretetnek pihegésében, s az egész életnek fegyelmezett, bátor s okos szolgálatában.

Szóval az Istenség kiáradt a teremtésben, – megtestesült Krisztusban, s kifejezte magát a megistenült pszichében, s bár ez a kinyilatkoztatás neki dicséretet s dicsõséget jelent a maga objektív valóságában, de épen úgy szükséges, hogy ahol ez a nagy objektív valóság mint öntudat jelentkezik, ott ezt a dicséretet s dicsõséget az Alkotónak s kiáradónak öntudatos aktusokban kifejezésre hozza. Nekünk kifejezésre kell hoznunk az imádásban, hódolatban, odaadásban azt, hogy tõle vagyunk, mindent neki köszönünk – hogy tömjénszemek vagyunk, melyek az öntudat parazsán égnek el a legfõbb hódolatnak az önmegsemmisülésben való kifejezésére.

Ezt a liturgiát Krisztus volt végzendõ. Ezzel az Istenimádó küldetéssel jött; ezt a mandátumot kapta s azt betöltötte végig az életen, de fõleg abban az egyetlen s ünnepélyes odaadásban a keresztfán. Utána pedig folyik ez a krisztusi liturgia a történelemben, abban az értelemben, melyben az utolsó vacsorán rendelkezett, ahol vérontás nélküli áldozatot rendelt, s akarta, hogy ezt cselekedjük az õ emlékezetére. De hát meglep-e minket, hogy az Úr, mielõtt a földrõl távozott, a maga sajátos s páratlan imádásának s engesztelésének Istentiszteletét köztünk, az õ szent s édes gyülekezetében megörökíteni akarta?

Kell-e Istent imádni? Kell-e a létben elömlõ Isten-imádási szükségletnek s igénynek valami központban kigyulladnia? Kell-e az imádás s engesztelés e tüzének a világot körülnyaldosnia s minden érzést s áhítatot magába fölszívnia, hogy egy nagy, égre törõ lángba olvadjon Jézus szívén? Az isteni liturgia kész, Krisztus adott neki formát véresen s egyetlenegy esetre beállítva a keresztfán, s azután a misztikus halál s föláldozás alakjában a szentmisében. Aki a szentmiseáldozatot, akár pap legyen, akár nem, be akarja mutatni, annak azt az imádkozó Krisztust egy égõ, vágyódó, magát megalázó világ központjában kell látnia, aki magára veszi ezt a tisztet s az imádás áramában magával sodor s fölemel lelkeket, egyházat s az egész emberiséget. Az Istenséggel szemben az imádkozó s engesztelõ Krisztus áll, fényesen s tüzesen, s mögötte, azt mondanám, a nagy közbenjáró- s elõimádkozónak árnyékában mosódik el a világ . . .

Mi sokszor elfogódottjai szeretnénk lenni az Isten-közelségnek; szeretnõk, ha megrendítene minket a megérzése a fölségnek, mely oly közel van hozzánk. Élvezzük is sokszor Istenbe merülésünk szentelt pillanataiban, mint olvad el s vész el a végtelen kékségben, akárcsak elolvadó álom volna, az egész világ. Élvezzük az Isten nagyságát a csillagok szféráiban, a föld néma, mély rétegeiben, a tenger csendes és sötét mélységeiben, az eltemetett kultúrák s évezredek tömegsírjai fölött, az árnyékká vékonyodott nemzedékek folytonos eltûnésében. Ez is liturgia; de gyönge szuszogás, míg a Végtelennek megfelelõ imádás és engesztelés és hódolat csak az emberiségbe öltözködött Istenség hódolata lehet. Az isteni személlyel egyesült ember, az imád, az hódol s engesztel igazán megfelelõen. A végtelen Istennel szemben áll Krisztus s adja önmagát mint adományt (donum), mint ajándékot (munus), mint szent, tiszta áldozatot (sanctum sacrificium) s ismét mint tiszta, szent s hibátlan áldozatot (hostia pura, sancta, immaculata). Mikor e küldetésben jelenik meg oltárunkon, akkor itt tûz gyullad ki, az õ szíve érzelmeiben, az isteni tisztelet, isteni hála s isteni engesztelés indulatai által. Az Úr Jézus jön le ide, ki által ez az egész, láthatatlan lelkiség, ez a mi lelki világunk mint az Isten követelményeit s mértékeit s igényeit kitöltõ szellemiség teremtetik (per quem haec omnia bona creas), ki által ember, természet s élet megszenteltetik (sanctificas), ki által bennünk erõ, épség, lendület s örvendezõ élet énekel (vivificas), s ki által végül a Szentháromság dicsõítése s dicsérete isteni, krisztusi stílusban itt végbemegy, s azt Krisztus adja, s a Szentháromság fogadja (benedicis et praestas nobis).

Az Isten akarja e hódolatot, mert jár neki, õ lévén a teremtésnek kisugározója, de épen úgy a nagy világok áramának önmagába visszaterelõje. Az Isten teremti a világot s az kiindul belõle; de mihelyt az öntudat kigyullad a teremtésben, ti. az ember lelkében, akkor jelentkeznek a vonzás energiái, s a teremtett világban a Teremtõbe való visszavágás s visszakívánkozás s visszaindulás s visszaáramlás kerekedik felül (motus creaturae in Deum). Isten úgy teremtett, hogy belõle kiáradjunk s azután beléje visszaforduljunk. Nazianzi Szent Gergelynek nagy szavát, mely szerint Isten szomjazza azt, hogy szomjazzuk õt, át lehetne vinni minden hozzá való viszonyunkra, s következõleg el lehetne mondani, hogy Isten szomjazza, hogy imádjuk, hogy szeretetét s irgalmát magunknak megszerezzük, hogy benne gyönyörködjünk s õt élvezzük. Ugyanígy mondhatjuk, hogy szomjazza imádásunkat, feléje való iramodásunkat, hozzá való vágyódásunkat; nemkülönben, hogy szomjazza, hogy neki hozzá méltó áldozatot hozzunk, s neki õt kielégítõ dicsõítést szerezzünk. Ezt az Úr Jézus teszi mint áldozat a szentmisében. Mondhatjuk hát azt is: Isten szomjazza a Krisztus áldozatát, azt a páratlanul „szent áldozatot, a szeplõtelen hostiát” (sanctum sacrificium, immaculatam hostiam).

Mélyedjünk el e nagy és szent gondolatokba Krisztus Jézus imádó s engesztelõ lelki akciójáról, melyet a szentmisében végez, s melyet az Oltáriszentség titkának csendjében folytat, s akkor nem fog meglepni William Fabernek, a jeles oratorianusnak szava, aki az Oltáriszentségrõl szerzett gyönyörû mûvében írja: „A szentségi Jézus életének egy félórácskája nagyobb dicsõítést s dicsõséget hoz Istennek, mint az angyalok és szentek dicsérete s Isten-imádása az egész örökkévalóságon át; mert az Oltáriszentség, az maga az Úr Jézus, az élõ Istenember. Ha az angyalok kilenc kara egyesülve akarná a legmélyebb hódolatot Istennek bemutatni, – ha az Isten kegyelmének erejében megtisztult s megszentelt lelkek számítatlan örökkévalóságokon át bemutatnák intelligenciájuk s szeretetük hevében a tõlük telõ legszebb s legteljesebb hódolatot, mindez nem jönne számba azzal a nagyszerû liturgiával szemben, melyet a szent ostya konszekrálásának pillanatában Jézus Istennek bemutat, mielõtt még a misézõ pap ugyanazt a szent ostyát akárcsak föl is emelte.”

Az imádás, a hódolat, a hálaadás, az engesztelés, a közbenjárás e krisztusi akcióját takarja az igénytelen színek leple, – a misztikus csend a legnagyobb intelligenciának s érzelmi emelkedettségnek mélységes világát.





Hevenesi János

II. JÁNOS PÁL ÉS A JÉZUS SZÍVE-LELKISÉG

Tekintsük át az elmúlt másfél század történetét:

Boldog IX. Piusz az egész egyház liturgiájába bevezette Jézus Szíve ünnepét. XIII. Leó a 20. század kezdetén az egész világot felajánlotta Jézus Szívének. (Ezt pápasága legfontosabb tettének nevezte.) X. Szent Piusz elrendelte e felajánlás évenkénti megismétlését. XI. Piusz enciklikájával a Jézus Szíve-kultusz fontos gyakorlatát, az engesztelést tárgyalta. XII. Piusz Haurietis aquas kezdetû enciklikájával a Szent Szív tiszteletét bibliai, biblikus-teológiai alapra helyezte. VI. Pál – a zsinat útmutatása alapján – sürgette a kultuszt, Krisztus felfoghatatlan gazdagsága kezdetû körlevelével.

Célunk most bemutatni, hogy II. János Pál elõdei ajánlásait még nyomatékosabban folytatta.

Pápai szolgálata elején szerdai katekéziseit a Jézus Szíve-litánia 33 fohászáról tartotta.

Irgalmasságában gazdag kezdetû apostoli körlevelében írja: „Az Egyház sajátos módon vallja és tiszteli Isten irgalmát, amikor Krisztus Szívéhez fordul. Az ugyanis, hogy Krisztushoz közeledünk Szívének misztériumában, módot ad arra, hogy elidõzzünk az Atya irgalmas szeretete kinyilatkoztatásának ennél a pontjánál, bizonyos értelemben központi magjánál, és ugyanakkor emberi szinten a leginkább hozzáférhetõ pontnál.”

Az új evangelizálás és a Jézus Szíve-kultusz témájáról írt 1999-ben. Az elsõ részben méltatja a 100 évvel azelõtt történt világfelajánlást Jézus Szívének. Bemutatja, hogy XIII. Leó világmissziós értékû tettet hajtott végre: minden egyes ember – hívõ, hitetlen, keresztény és nem keresztény –, az egész emberiség lett a Megváltó Szívének szentelt ajándék. Feladatunk tehát, hogy Isten végtelen szeretetének örök érvényû jelét, a Szent Szívet tárjuk az emberek szeme elé. Az ember az Istent, de önmagát is Jézus istenemberi Szívén át ismerheti meg igazán. – A levél második részében a pápa a keresztény élet fontos elemeit – mind a Szentháromság-Isten titkait, mind az emberiség ügyeit – a Jézus Szíve-lelkiség fényével világítja meg.

Más pápai dokumentumokban olvassuk ezeket: „Krisztus Szívénél az ember szíve megtanulja összekapcsolni az Isten iránti gyermeki szeretetet a felebaráti szeretettel.” – „Jézus Szíve Isten szeretetének koncentrált kinyilatkoztatása.” – „A kultusz megfelel az emberiség elvárásainak, napjainkban annyira, mint még soha Ezt a lényegre törõ lelkiséget kell felszítani és terjeszteni.”

Ezek után eltûnõdhetünk azon, hogy II. János Pál pápai szolgálatát október 16-án, Jézus Szíve hírnökének, Alacoque Szent Margitnak emléknapján kezdte el; fatimai lelki kapcsolatainak megfelelõen a Szeplõtlen Szív elsõ szombatján, illetve az Irgalmasság vasárnapján (egy sajátos Jézus Szíve-ünnepen, annak elõestéjén) fejezte be.

Feltûnõ azonban, hogy a pápa különféle megnyilatkozásainak sokasága dacára oly kevés az, ami a Jézus Szíve-lelkiségrõl szól. Ez annál is feltûnõbb, mert a pápa mondanivalóit szinte kivétel nélkül a Szûzanyára való utalással fejezi be. Azt a „lényegre törõ lelkiséget” viszont ritkán említi. . .

Vajon miért?

Válaszunk: az Egyházban még csak megkezdõdött a keresztények nagykorúsodása. Lassan ébredünk rá, hogy a kereszténynek nagykorúsággal járó kötelessége szentté lenni, a krisztusi család értékes tagjává. („Vezess a mélyre!” – sürgette Szentatyánk.) A gyermekkori gondtalanságból kinövõ fiatalnak, majd felnõttnek másik kötelessége, hogy cselekvõn részt vegyen családja – az Egyház – ügyeiben. Legyen apostol.

E kétsíkú egyházi fejlõdés fogja lehetõvé tenni, hogy széles körben létrejöjjön Jézus és a nagykorúsodó keresztény közötti személyes, bensõséges, jegyesi, szerelmes szeretetkapcsolat – ami a Jézus Szíve-lelkiség lényeges célja. Az isteni Võlegény most készül nagykorúsodó jegyese, az Egyház felé nyújtani a Szívét, szerelmes-szeretõ odaadásának zálogát.

Ennek a korszaknak eljöttét még csak várjuk.

II. János Pál – felismerve az idõk jeleit – azt akarta elérni, hogy az emberi lét és az Isten-kapcsolat gyakori bemutatásával jobban tudjuk majd összhangba hozni ezeket a Jézus Szíve-lelkiséggel, és viszont. Ezzel a jegyesi Zálog átadásának nem bejelentõje, hanem jövõbe nézõ látnoka lett!

A kevés és a sok felvetett problémájára – úgy tûnik – ez a válasz.

A mai súlyos világproblémák megoldásának pedig alapvetõ feltétele a szívek megtérése. A szíveknek az Úr Szívéhez való hasonulása.

Végül: a kereszt tövében álló Istenanya-Mária visz el minket Jegyesünkhöz, a Megfeszítetthez, hogy egyre többen legyünk, akikrõl Zakariás szól: „Feltekintenek Arra, akit keresztülszúrtak.”






Gyorgyovich Mikl�s

�OLY KORBAN �LTEM. . .�

Az egyszeri ember ajtaján kopognak.
Kiszól: – Tessék, ki az?  
Mire egy síri hang: A halál.
– Hú, már azt hittem, az ÁVO.

Újraolvasva Hetényi Varga Károly korszakos mûvét (Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában I., Új Ember–Márton Áron Kiadó, Budapest, 2004. II., javított, bõvített kiadás) ugyanazt a kettõsséget érzem, mint amit a Terror Háza megnyitásakor éreztem. Hálás vagyok azért, hogy végre a legszélesebb nyilvánosság informálódhat a közelmúltnak a szó legszorosabb értelmében „véres valóságáról”, de taszít is a sok mocsokkal való szembesülés. Miként a nevezett múzeum, ez a könyv is egyfajta, a közelmúltunk rémtettei miatt állított mementó. Eszközként arra szolgál mindkettõ: soha ne jöjjön vissza az, aminek tömegesen áldozatai lettünk.

Miért gondolom ezt?

Mert egész gyermekkorom az óvatosság jegyében telt el. Csak véletlenül se kottyantsuk ki, hogy nem tetszik a rendszer, hogy hiszünk Istenben, hogy tiltott közösséghez tartozunk, mert szüleinket könnyen veszélybe sodorhatjuk vele. Kisiskolás korom pedig abban, hogy bizonyítsuk: a pajtás- és úttörõmozgalmon kívül is van élet. Felnõtteknek elég problémákkal néztünk farkasszemet. Pl. az iskolában nyomozók érdeklõdtek címünk felõl, mint egyik tanáromtól megtudam. Mondanom se kell: aggódtam az esetleges házkutatástól, mert féltem, hogy alaposan megviseli anyámat, akinek hét gyerekrõl kell gondoskodnia. (A házkutatás mint esély egyébként engem sem dobott fel.) Elõbb-utóbb megtudtuk,  hogy kirándulásainkat, táborainkat megfigyelik. Valamelyikünk említette, hogy a Gyorskocsi utcában olyan fényképeket mutattak neki, amely a táborba induló vonat kupéjában készült.

Átmeneti fellélegzést jelentett a Piarista Gimnázium, ahol nem kérték számon KISZ-tõl való távolmaradásomat (majd késõbb megtették mind a fõiskolán, mind pedig a munkahelyemen). Gyári munkásként azzal utasították el egyetemi felvételem támogatását, hogy idealista értelmiségire nincs szükségük. A fõiskolán még olvastam egyik tankönyvpótló jegyzetben az egészséges és alkalmazandó osztálygyûlöletrõl. Egyik fõiskolai tanárunk még elmondta, hogy csak azt kéri tõlünk: vallásosságra egyáltalán ne neveljük gyermekünket – mondván: majd õ eldönti, akar-e vallásos lenni. Egyik munkahelyemen kérdezte egy jó szándékú káder: Nem akarsz hemzsegni? Kérdeztem, mire gondol. Hát párt, KISZ. Nem akartam.

A Regnum – ahova tartoztam – természetesen illegális szervezetként tette a dolgát. Mindenkire vonatkozó szabálya volt: Pofa be. Külsõnek egy mukkot se. Soha se, sehogy se.

Ilyen körülmények voltak, amelyek között nem is tudom, hányadrangú állampolgároknak tekinthettük magunkat az egyébként is bûnös népen, csatlós nemzeten belül.

Amikor tehát kezembe veszem ezt a félelmetesen igaz könyvet, ezekkel az érzelmekkel közelítek hozzá. A 780 oldalas mûnek éppen a fele, 380 oldal informál az esztergomi fõegyházmegye üldözötteivel történtekrõl, köztük arról az emberrõl is, aki bennünket pásztorolt, és aki iránt való tiszteletbõl nem nevezem nevén. Visszaemlékezései azért hatoltak belém olyan mélyen, mert hasonlóképpen gondolkozott, élt meg dolgokat, mint én. „Nem diadalmasan vonultam be »oda« (kihallgatás helye, börtön),  hanem szorongva; nem harcosan és mártírtudattal válaszoltam; . . . csak úgy, mint sarokba szorított, életét védõ szerencsétlen áldozat, aki a balsorsát szeretné elkerülni.”

Azért írom le ezeket, hogy az olvasó lássa, kétféle alapmagatartás köré lehet az áldozatokat sorolni. Az egyik típus a vagányoké, akiknek a riposztozás életelemük volt, s ha idézõjelben is, de „könnyebben” elviselték ezt az állandó nyomást. (Pl. Keglevich István – a RM papja – mint a bírók idegrendszerének kikészítõje lett ismert.) Késõbb találkoztam olyan felnõttel, aki visszasírta annak a romantikáját, hogy a padlásról lesték, mit csinálnak azok, akiknek az õ megfigyelésük volt a feladata. Volt olyan világi társunk, akitõl kihallgatásakor hosszas faggatás után megkaptak egy jó néhány nevet. Ám a kihallgatók öröme nem tartott sokáig. Annak a turistaszakosztálynak a tagjait sorolta fel, ahova tartozott. Tõlem ez a könnyed mentalitás nagyon idegen volt. Magam és a hozzám hasonlóak csak embertelen voltát éreztük az elnyomásnak, s egy percre sem kívánkozunk abba a beszorítottságba, amely körbevett bennünket. Isten különös kegyelme az, hogy ma legalább lejegyezhetjük a történteket.

Kevéssé örvendetes, hogy mind a nyíltan provokáló, mind pedig a kevéssé elõtérben álló, de minduntalan tetten érhetõ vallásüldözés folyamata nem állt meg. A Tilos Rádió handabandázásaitól-elszólásaitól kezdve, a balliberális kormányintézkedések egynémelyikében az egyház intézményeinek a háttérbe szorítását vélem felfedezni anélkül, hogy üldözési mániám volna.

Jézusi sors ez?  „Én népem, én népem! Mit vétettem neked? Mi eshetett nehezedre? Felelj nekem!” – jövendöli a próféta Jézusról. (Mik 6,3) Miért üldöztök engem? Ha szavaimnak nem hisztek, legalább tetteimnek higgyetek – fakad ki az egyáltalán nem türelmetlen Jézus. De nem hittek neki. Úgy kapaszkodunk hát bele mi, mint Õ kapaszkodott az Atyába. Reményünk is az Õ reménye. Ha lehet, hadd kerüljük el a kelyhet, de ne a mi akaratunk teljesüljön, hanem az Övé.

Felmerülhet még az a kérdés, hogy a nagyszámú és meglehetõsen durva üldöztetések mártírjai miért beszélnek olyan keveset megaláztatásaikról. Különféle okai vannak ennek. Egy részük nem tud beszélni, mert vértanúhalállal halt meg. Akik életben maradtak, azokat pedig nyomatékosan figyelmeztették, hogy eszébe ne jusson terjeszteni a vele történteket. Szerintem az is elõfordulhatott, hogy – a Jézus szenvedéseihez való társulás okán – nem kívántak „dicsekedni” a velük esett szörnyûségekrõl, már csak azért se, mert aki dicsekszik, el is veszi vele tettének jutalmát.

Bár Hetényi Varga Károly könyve személyek elleni atrocitásokról számol be, sokuk nem magányos módon küzdött. Némelyek szerzetesrendek tagjaiként (róluk más kötetekben számol be, a kutatómunka ma is folyik a szerzõ halála után), némelyek pedig lelkiségi mozgalom tagjaiként. A hazai alapításúak közül meg kell említeni a két legnagyobbat, függetlenül attól, hogy még sok kisebb ilyen létezett. Ez a kettõ a Regnum Marianum és a Bulányi György köré rendezõdött csoport (bulányisták, késõbb Bokor néven). A Bokor volt a radikális, saját teológiai elképzelésekkel, a Regnum Marianum sose kívánt eltérni a hivatalos teológiai tanításoktól. Közös jellemzõjük, hogy mindkettõ az ifjúság keresztény módon való nevelését tûzte ki célul, és hogy világiak is részt vettek a közösségépítésben, -vezetésben, s hogy valamennyire az üldöztetésbõl is kijutott a világiaknak.

„Oly korban éltem én e földön. . .” – ez a visszatérõ nyitósora Radnóti Miklós Töredék c. verse  mind az öt versszakának. És a költõ csak sorolja panaszkodva: miért is kell elítélnie saját korát.

Visszatekintve, a költõvel együtt mondhatom:

Oly korban éltem én e földön, / mikor

– az ember úgy elaljasult, / hogy önként kéjjel ölt, nemcsak parancsra;

– besúgni érdem volt, s a gyilkos, / az áruló, a rabló volt a hõs;

– ki szót emelt, az bújhatott, / s rághatta szégyenében ökleit;

– gyermeknek átok volt az anyja, / s az asszony boldog volt, ha elvetélt;

– a költõ is csak hallgatott, / s várta, hogy talán megszólal újra. . .

Éppen ideje már, hogy egy értékeket valló, embernek való, manipulálatlan korszak következzen be. Bárcsak így lenne!