SZEMLE


Lehet-e egy üzletember jó keresztény?

    Sokszor halljuk napjainkban a közélet bizonyos szereplõinek szájából, de átlagemberek véleményeként is, hogy a vallást el kell választani az élet egyéb területeitõl, különösen a politikától és a gazdaságtól. Hol azt állítják, hogy az utóbbiakat merõben szakmai szempontok szerint, a puszta hatékonyság jegyében kell mûvelni, s nem hogy vallási, de talán még erkölcsi megfontolásoknak sem lehet bennük szerepe; hol pedig maguk valamely vallás hívei jelentik ki, hogy a politika vagy a gazdaság bûnös dolog, amellyel igazi hívõ nem szennyezheti be magát.

    A hitet teljesen magánügynek tartó szekularista álláspontnak nem tagadása, hanem lehetséges kiegészítõje az a spiritualista szemlélet, amelynek hívei fontosnak tartják ugyan a vallást, de csak mint „szabadidõs tevékenységet”: a gazdasági élet terén ez egyebek között azt jelenti, hogy pl. bõkezûen adakoznak nemes célokra a munkájukkal szerzett javakból, de ezzel „letudják” minden a gazdasággal kapcsolatos vallási kötelességüket, s nem gondolják úgy, hogy magában a munkafolyamatban, az utóbb jótékonykodásra használt jövedelem megszerzésének során tekintettel kellene lenniük a haszon minden eszközzel való növelésén túl egyéb szempontokra is.

    Ezen a helyzeten kíván változtatni az angolul 2001-ben, magyarul pedig a közelmúltban – a Kairosz Kiadó gondozásában – megjelent Menedzsment, ha számít a hit címû könyv, amely egy a kereszténység és a gazdasági élet kapcsolatát tárgyaló tervezett könyvsorozat elsõ kötete. A szerzõk – Helen J. Alford O. P., a római Angelicum társadalomtudományi karának dékánja, az Igazságosság és Béke  Pápai Tanácsának konzultánsa, és Michael J. Naughton, a minnesotai Szent Tamás Egyetem rendes tanára – határozottan szakítanak a mind az embert, mind a társadalmat feldaraboló szemlélettel, s az Egyház társadalmi tanítására támaszkodva megkísérelik az egység helyreállítását. Így a könyv tulajdonképpen kettõs funkciót tölt be: nemcsak az mutatja be, miképpen lehet keresztényként helyt állni az üzleti életben, hanem egyúttal azt is bizonyítja, hogy a katolikus szociális tanítás nem elvont, életidegen, utópisztikus eszmék gyûjteménye, hanem nagyon is kézzelfogható módon alkalmazható a gyakorlatban.

    A könyv vezérfonalát az az õsrégi gondolat képezi, hogy minden tevékenységünkben, így a gazdaságban is, a közjót kell szem elõtt tartanunk. Ez természetesen számos, a mai köztudatban megfellebbezhetetlennek számító – zömmel liberális eredetû – meggyõzõdést kérdõjelez meg. Ilyen például az a nézet, amely szerint az egyén mindaddig azt tesz a tulajdonával, amit akar, amíg más egyén szabadságát nem sérti. A szerzõk elvetik ezt az individualista felfogást, s hangsúlyozzák – összhangban a hagyományos katolikus tanítással –, hogy a javak használata erkölcsi szempontoknak van alávetve, s mind az egyén, mind a társadalom hiteles emberi fejlõdését kell szolgálnia.

    A három részbõl álló mû elsõ fejezetei a fentiek jegyében tisztázzák a célkitûzést: a szekularizmus és a spiritualizmus elutasítását és a közjó szem elõtt tartását. A második rész konkrétabban is kifejti, mit jelent ez a menedzsment tevékenysége során. A négy sarkalatos erény alapján rendszerezi a feladatokat.

    Az okosság erényével kapcsolatosan tárgyalják a szerzõk a szubszidiaritás problémáját. Ennek megértéséhez tudnunk kell persze, hogy itt nem a mai köznyelvi értelemben vett okosságról – mint mûveltségrõl, eszességrõl vagy éppen „élelmességrõl” – van szó. A klasszikus erénytanban az okosság azon készségünket jelenti, amellyel felismerjük, mi az erkölcsileg helyes, ill. helytelen döntés. Nem bármilyen célra felhasználható merõben technikai tudás tehát, hanem éppen azt mondja meg, mely célokra helyes, s melyekre helytelen felhasználnunk az oksági összefüggésekrõl birtokolt szakmai vagy akár hétköznapi ismereteinket. Ha pedig a célokat helyesen látjuk, felismerjük, hogy nem az ember van a munkáért, hanem a munka az emberért: ez utóbbinak kiteljesedését, fejlõdését kell szolgálnia. Elvetendõ tehát a munka olyan megszervezése, amely puszta alkatrésszé, felülrõl parancsolt rutinfeladatok gépies végrehajtójává alacsonyítja az embert. Inkább arra kell törekedni – e téren is alkalmazva a szubszidiaritás közismert elvét –, hogy a munkaszervezet hierarchiájának valamennyi szintjén minden egyénnek és csoportnak legyen módja saját kezdeményezésekre, döntésekre, kreatív tevékenységre.

    Az igazságosság erényével foglalkozó fejezet a bérezés kérdését vizsgálja. Itt a szerzõk szerint egyszerre három elvet kell szem elõtt tartani: a szükségletek, a hozzájárulás és a gazdasági folytonosság elvét, azaz a bérnek fedeznie kell a dolgozó megélhetését, de ezenfelül érdemeit is tükröznie kell, tehát azt, hogy milyen mértékben járult hozzá személyes erõfeszítéseivel az adott vállalkozás sikeréhez; ugyanakkor e bérnek hosszú távon fenntarthatónak kell lennie, hiszen irreálisan magas fizetések válságba sodorhatják a céget, ami maguknak az alkalmazottaknak sem áll érdekében.

    A vagyon öncélú halmozásával, kevesek kezében való koncentrálódásával a szerzõk a mértékletesség erényét állítják szembe. Ennek kapcsán egyrészt arra mutatnak rá, hogy az e módon felhalmozódó vagyon ellenõrizhetetlen hatalmat ad egy szûk kisebbség kezébe, amely ezzel akár a közjó rovására is (vissza)élhet, aminek megakadályozására minél több dolgozót kell az adott vállalat résztulajdonosává tenni. (Ez nem csupán kiszolgáltatottságukat csökkenti, hanem növeli felelõsségüket, döntési lehetõségeiket, s így itt is jobban érvényesül a szubszidiaritás elve.) Másrészt arra hívják fel a figyelmet, hogy a tulajdonjog – legyen akár keveseké, akár az összes dolgozóé – nem ad korlátlan hatalmat a javak felett: hiába hoz hasznot és ad alkalmat kreatív tevékenységre valamely munka egy vállalkozás minden vezetõjének és alkalmazottjának, tehát hiába szolgálja valamennyiük közös érdekét, ha ugyanakkor egészében erkölcstelen célra irányul, tehát veszélyezteti a közjót mint a társadalom egészének javát. A gazdasági tevékenységet tehát erkölcsi szempontoknak kell alárendelni. (Nem szabad pl. bûnös szenvedélyeket kielégítõ termékeket elõállítani.)

    E gondolatot folytatja a bátorság erényérõl szóló fejezet is, amely leszögezi: tévedés azt hinni, hogy „a fogyasztónak mindig igaza van”. A gazdaság dolga nem az, hogy válogatás nélkül kiszolgálja az emberek tetszõleges vágyait azon az alapon, hogy õk döntenek, s hogy mint „felnõtt embereket” õket terheli a felelõsség, ha erkölcsileg helytelen célra szolgáló vagy egészségre ártalmas termékeket vásárolnak. Ez már csak azért sem igaz, mert ilyen igényeiket többnyire éppen a manipulatív és hazug reklámok keltik fel. A keresztény menedzsernek e vonatkozásban is szembe kell szállnia a korszellemmel, amihez természetesen bátorságra van szüksége. A közjót nem az emberek szubjektív vágyainak együttes teljesülése szolgálja, hanem hitelesen emberi szükségleteik kielégülése.

    A könyv harmadik része arra hívja föl a figyelmet, hogy a munkával és gazdasággal kapcsolatos fenti elveket tágabb keretbe illesztve, az emberi élet végsõ kérdéseire adott válasz fényében kell szemlélni és képviselni, amihez a rendszeres ima és a liturgiában való részvétel ad erõt és segítséget.

    Arról, hogy mindez nem gazdaságilag célszerûtlen, eleve kudarcra ítélt próbálkozás, a szerzõk azzal gyõznek meg bennünket, hogy elveik illusztrációjaként számos ezek alapján mûködõ, keresztény szellemû és mégis sikeres vállalkozást mutatnak be.

    E kiváló mû tehát – amely egyszerre ajánlható mind a közgazdászok, mind a teológusok és filozófusok figyelmébe, s a szerzõk szándéka szerint akár tankönyvként is használható – egy a maga nemében úttörõ jellegû kísérlet elsõ eredményeinek egyike. Magyarra való átültetése Árokszállási Zoltán fordító, Baritz Sarolta Laura O. P. és prof. Kindler József szerkesztõk, továbbá a lektorálást végzõ dr. Kocsis Tamás jóvoltából nagyszerûen sikerült. Ám jó, ha tudjuk, hogy a mûben képviselt törekvéseknek volt már egy méltatlanul elfeledett jeles magyar elõfutára: Horváth Sándor O. P. Talán nem lenne haszontalan az õ írásait is – mindenekelõtt az Eigentumsrecht nach dem heiligen Thomas von Aquin címû, 1929-ben megjelent könyvét – újra közkinccsé tenni.    

Turgonyi Zoltán




Wolfgang Beinert (szerk.): A katolikus dogmatika lexikona, Vigilia, Bp. 2004. 678 oldal, 3600 Ft.

A Vigilia Kiadó két évvel a Th. Schneider által szerkesztett kétkötetes, A dogmatika kézikönyve után (Távlatok 1997/6. 820.) most megjelentette a Beinert által szerkesztett lexikont. Nagy szolgálatot tesz ezzel, hiszen a korábbi dogmatikák (Schütz, Elõd, Gál), valamint a Katolikus Lexikon dogmatikai szócikkei – bármennyire törekedtek is korszerûségre a maguk idejében – kiegészítésre szorulnak. Az újabb, zsinati szellemben fogant lexikonban a mértéktartó haladók álláspontját képviselik a szerzõk. Az egyes témakörökhöz tartozó fogalmak kidolgozása a következõ teológusok nevéhez kapcsolódik:

I. Teológiai ismeretelmélet – W. Beinert,

II. Istentan – W. Breuning,

III. Teremtéstan – A. Ganoczy (Gánóczy Sándor),

IV. Teológiai antropológia – G. Langemeyer,

V. Krisztológia/Szótériológia – G. L. Müller/L. Ullrich,

VI. Mariológia – F. Courth,

VII. Ekkléziológia – W. Löser,

VIII. Pneumatológia – K. H. Neufeld,

IX. Kegyelemtan – G. Kraus,

X. Szentségtan – G. Koch,

XI. Eszkatológia – J. Finkenzeller.

Az egyes szócikkek azonos szerkezetet követnek:

1. A fogalom meghatározása után: bibliai alapok,

2. Dogmatörténeti vázlat,

3. Tanítóhivatali megnyilatkozások,

4. Ökumenikus horizont,

5. Teológiai értelmezés,

végül lényegesebb bibliográfiai adatok.

Néhány szúrópróba – fõleg hazánkfiának, Gánóczy Sándornak, a kezdetekrõl, a teremtésrõl és fejlõdésrõl, valamint az eredeti bûnrõl szóló cikkei olvasása – után a legnagyobb elismeréssel kell adóznunk a szerzõknek és a fordítógárdának is. Világos és magyaros fogalmazás; a nehezebb kérdéseknél is eligazító megjegyzések: mit kell ma vallania a katolikusoknak? hol tart a kutatás, illetve hol van szükség további reflexióra, tisztázásra?

Gánóczy néhány fontos cikke (Creatio ex nihilo, Eredeti állapot, Hominizáció, Teremtés és Természettudományok) olyan dogmákat is érintõ kérdéseket világít meg, amelyeket a természettudományokban tájékozott értelmiségiek gyakran felvetnek a katolikus teológusoknak: hogyan is kell értelmeznünk a bibliai teremtéstörténetet? Mi az egyház álláspontja (az 1950-es Humani generis után) az evolúcióról és az ember közvetlen (isteni) teremtésérõl? Miben is áll az eredeti/áteredõ bûn?

Gánóczy Teilhard de Chardin és K. Rahner nyomán helyesen értelmezi a transzcendens (isteni) okság folytán történõ felfejlõdést, az önfelülmúlást; de talán többet mondhatott volna az ember közvetlen teremtésérõl (DH 3896). Gánóczy így magyarázza ezt a hominizációt: „K. Rahnert követve állítható, hogy az »aktív önmeghaladás« révén az evolúció folyamán minõségi ugrás megy végbe az ember elõtti élõlények és az ember között. Ez ugyan természeti törvényszerûségek szerint megy végbe, ezt a folyamatot azonban Isten hordozza, ezért az ember közvetlen teremtettségérõl kell beszélnünk (legalábbis a »lélek« vonatkozásában).” Nyilván nincs szó arról, hogy az evolúció egy bizonyos fokán a Teremtõ „belenyúl” a természetes folyamatba; a transzcendens okság (isteni, teremtõ tevékenység) mindig hat, létet ad, felfokozza a másodlagos okok tevékenységét. Teilhard ismert mondása szerint: „Dieu fait se faire les choses”, vagyis Isten nem a teremtmények helyett cselekszik, hanem cselekvõkké teszi õket; a fejlõdésben az önfelülmúlás Tõle függve történik. Hogy Isten az embert közvetlenül teremti, ez azt jelenti, hogy magáért az emberért, (finis sui) és Önmagáért akarja, magához rendeli. „Fecisti nos ad Te. . .”

A szúrópróbák sorát szaporíthatnánk. Gánóczy az áteredõ bûn értelmezései után joggal jegyzi meg: „A szintézis kidolgozása még várat magára, de a teológiai antropológia talaján, a pesszimizmus és a naiv optimizmus között kell kialakulnia.”

„A holtak feltámadásáról írva J. Finkenzeller végül megjegyzi: „A kortárs teológiában vita folyik arról, hogy vajon a feltámadást kizárólag az utolsó ítélet eseményének kell-e értelmezni, vagy talán az egyes ember halálában megy végbe. A Hittani Kongregáció annyiban szólt bele a vitába, amennyiben kijelentette, hogy Krisztusnak a dicsõség állapotában való megjelenése megkülönböztetendõ az emberek közvetlenül a halál utáni szituációjától, Mária testi megdicsõítése pedig kizárólag õt illetõ kiváltság.”

W. Breuning az isteni személyek szócikk végén, miután vázolta a szentháromságtani vitákat, értelmezéseket, így következtet: „Az isteni személyek fogalmához ökumenikus vonatkozásban nem kötõdnek viták. A fogalom által jelzett valósággal kapcsolatban napjainkban nem folynak teológiai viták; ám mindenekelõtt K. Barth és K. Rahner felhívta a figyelmet a személy fogalom (már Ágoston által is észrevett) fogyatékosságára. A fogalmat ugyanis nagymértékben az emberi személy (mint tudatos és szabad tevékenységi központ, mint önmagába záródó cselekvésalap) modellje határozza meg; ezért szinte szükségszerûen félreértést szül: a triteizmus gyanúját kelti (három isteni aktusközpont). A »személy« helyett Rahner a »különbözõ szubszisztenciamód« kifejezést javasolja; ezzel a hüposztaszisz 4. sz.-ban rögzült tartalmát közelíti meg.” Breuning ezután a hagyományos viszony fogalmat javasolja a szentháromság szeretetközössége misztériumának megközelítéséhez.

Ez igaz, de a probléma nem ilyen egyszerû; nem áll az a kijelentés sem, amelyet fentebb idéztem, ti. hogy „a fogalom által jelzett valósággal kapcsolatban napjainkban nem folynak viták”. Elég, ha itt P. Schoonenberg és J. Moingt ezzel kapcsolatos értekezéseire utalok: vö. szemlémet a Mérlegben, 2003/4, 448–455. Lásd még a szócikk írója által is idézett Kasper-könyvet: Jézus Krisztus Istene, 195–213.

Az idézett példák is azt mutatják, hogy a lexikon szerzõi az arany középutat, a kiegyensúlyozott álláspontot követik; szélsõséges, vitatott kérdésekre nem térnek ki. Ez nem is lehet egy lexikon feladata, ahol tömör, világos összegezésre kell törekedni. Teológiahallgatóknak tankönyv-kiegészítésként is használható a kötet.

A lexikon megvalósítja célját, amelyet az Elõszó így jelölt meg: „Célja, hogy a személyes érdeklõdésbõl vagy kötelességbõl a lexikont forgató mûvelt olvasó részére megbízható, tudományosan megalapozott és a mai ismereteink szintjén mozgó tájékoztatást adjon a leglényegesebb teológiai szakterület témáiról, problémáiról és kérdéseirõl.”

Szabó Ferenc



Leo Scheffczyk–Anton Ziegenaus: Mária az üdvtörténetben. Németbõl fordították: Vida Tivadar és Mezei Balázs. „Szent István Kézikönyvek”/8. Szent István Társulat, Budapest 2004. 347 o., keménykötés, 2500 Ft.

Ez a mariológia Leo Scheffczyk dogmatikus (2000-ben bíboros lett) és Anton Ziegenaus mariológus professzor „Katolische Dogmatik” címû nyolckötetes sorozatának 5. kötete. Erdõ Péter bíboros ajánlásával és Molnár Gyula diakónus teológus szerkesztõ bevezetõjével tette közzé az Apostoli Szentszék Kiadója. (Molnár Gyula részt vett Rómában a nov. 4. és dec. 8. között megrendezett 21. mariológiai kongresszuson, amelyet abból az alkalomból rendeztek, hogy IX. Pius pápa 150 évvel ezelõtt, 1854. december 8-án hirdette ki Mária szeplõtelen fogantatásának dogmáját.)

A szakszerû munka a II. vatikáni zsinat szellemét tükrözi: „Mária oly bensõ helyet foglal el az üdvösség történetében, hogy a hit legfõbb titkait egyesíti és tükrözi magában.” (LG 65) A szerzõk, amikor részletesen felsorakoztatják a Szentírás, az egyházatyák, a szenthagyomány, az egyetemes zsinatok és a neves teológusok véleményét, igyekeznek megõrizni a kellõ mértéktartást, a középutat a Mária-tiszteletben mutatkozó túlzások, illetve egyesek túlzó távolságtartása között (ez utóbbiak az ökumenizmusra hivatkozva kérdõjeleznek meg még dogmatikai tételeket is). Joggal hangsúlyozzák a szerzõk könyvük elején: „Az egészséges Mária-tisztelet mindig a Fiához vezet, amint Mária is egészen megnyílt feléje.” (18)

A kézikönyv szerkezete: Mária az Egyházban és a hittudományban (1. fej.) – Mária a Szentírásban és a korai egyház hitében (2. fej.) – Mária az egyház tanításában (3. fej.) – Szûz Mária alakjának sugárzó ereje a hívõk életében (4. fej.)

Mint említettem, a szerzõk, tekintettel a keresztény egységtörekvésre, gondosan óvakodnak minden túlzástól, válaszolnak a protestáns testvérek ellenvetéseire (megmagyarázva, hogy nem Mária imádásáról van szó!); megvitatják többek között a Mária szüzességére vonatkozó régebbi és újabb nézeteket. (192kk) Ismeretes, hogy a múlt században, a hatvanas évektõl „katolikus hangok is kétkedõen nyilatkoztak a szûzi születéssel kapcsolatban” (pl. 1966-ban a Holland Katekizmus). Jóllehet a krédóban ezt valljuk: „született Szûz Máriától”, egyesek szerint „az élettani oldal nem biztos, hogy a hittartalomhoz tartozik.” (197) Egyes katolikus szerzõk hivatkoztak J. Ratzingerre, aki 1968-as könyvében (Einführung in das Christentum 225) azt állítja, hogy József apasága érintetlenül hagyná az istenfiúságot. Van, aki félreértette ezt a kitételt, jóllehet Ratzinger – amint ezt maga tisztázta – egyáltalán nem akarta kétségbe vonni Mária szûzi foganását a Szentlélektõl. (208) A kézikönyv részletezi a Mária örökös szüzességére vonatkozó vitákat (szûz szülés elõtt, szülésben, szülés után; ezeket nem részletezzük, csak utalunk a hivatalos egyházi megnyilatkozásokra: DH 442; DH 503; DH 1880). Érdekes a szerzõk által (216–217) idézett és elemzett K. Rahner véleménye (Schriften zur Theologie IV. köt. 173–205).

Figyelmet érdemel az a szakasz, amely a feminista teológiával foglalkozik (300kk) a IV. részben, a „Szûz Mária és a nõrõl alkotott kép” c. 12. paragrafusban; továbbá ugyanitt a 13. paragrafus: „A Mária-jelenések az egyház életében” (307kk.).

A II. vatikáni zsinat (Lumen gentium, VIII) és VI. Pál Marialis cultus kezdetû körlevele szellemében a szerzõk jogosnak tartják a fenntartásokat egyes Mária-jelenésekkel kapcsolatban. A Mária-jelenések nem tartoznak a kinyilatkoztatáshoz. „Szembetûnõ, hogy a Lourdes-ra és Fatimára vonatkozó kedvezõ pápai megnyilvánulások ellenére sem találunk utalást a Mária-jelenésekre a Lumen gentiumban vagy a Marialis cultus-ban.” (309, 615. jegyzet.) Érdekesség kedvéért a szerzõk idézik B. Billet könyvét az igazi és hamis megjelenésekrõl. Íme a statisztika: 1928 és 1975 között 232 egyházilag nem elismert „jelenést” számolt össze. A földrajzi elosztás: 78 Olaszországban, 30 Franciaországban, 20 Németországban, 12 Spanyolországban, 9 az Egyesült Államokban. „Az Egyház igen helyesen jár el, amikor a jelenések valódiságának elismerésében nagy óvatosságot mutat, hiszen az elismerésekben tanúsított »nagylelkûség« megszüntetné a jelenések kivételes jellegét és ezzel kisugárzását is.” (309) A hiszékenységtõl éppúgy tartózkodni kell, mint a népi vallásosság gõgös megvetésétõl. A kritikus magatartás nem okvetlenül gõgbõl ered, hanem teológiai és lelki meggondolásokra támaszkodhat. A jelenések valódiságának megállapítása (pl. Lourdes vagy Fatima esetében) nem jelenti azt, hogy új kinyilatkoztatás elfogadásáról van szó, de megszívlelendõ a bûnbánatra, megtérésre való felszólítás, hiszen igazában Jézus evangéliumi felhívását ismétli: „Térjetek meg (tartsatok bûnbánatot), és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,15 és Mt 4,17) „A Mária-jelenések és üzeneteik Szûz Mária teljes misztériuma alapján értendõk.” (314, vö. II. János Pál: Redemptoris Mater, 25kk.)              Szabó Ferenc



Nyíri Tamás: Lelkünk démonai és angyalai. (Szerkesztette: Neubauer Irén.) Egyházfórum Alapítvány, Budapest 2004, 223 o. – 1575 Ft.

Érdeklõdéssel olvastam Nyíri Tamás posztumusz kötetét. A filozófus vázlataiból, amatõr magnófelvételekbõl állította össze ezeket a lelkigyakorlatos elmélkedéseket Neubauer Irén, Nyíri Tamás hagyatékának gondozója. A filozófus és teológus éppúgy megszólal itt, mint a pszichológiában, vallásszociológiában és lelki vezetésben járatos pap. Természetesen nem démonológiát és angelológiát adott elõ különbözõ idõkben házaspároknak, ferenceseknek stb., hanem eligazítást akart adni a lelki élet, ha úgy tetszik, az „aszketika” kérdéseiben. A démonok a rossz (bûn), az angyalok a jó (erény) megszemélyesítõi. Igazában távolról követve Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos utasításait is – a „szellemek megkülönböztetéséhez” adott gyakorlati irányelveket, példákat.

A jeles filozófus és teológus Karl Rahnert egyik mesterének tartotta; nemegyszer hivatkozik a német jezsuitára, akinek szellemében a zsinati megújulást szorgalmazta a gondolkodásban és az egyház életében. Mostani könyvében is keresi a helyes egyensúlyt a haladó és konzervatív erõk küzdelme között, bár észrevehetõen a haladókhoz húz. (43–49) Kicsit elnagyolt az a kijelentése (44), hogy K. Rahnert „álladóan herezissel, heterodoxiával gyanúsították”. Igazában XII. Pius alatt voltak nehézségei egy, a misérõl szóló írása miatt, de aztán – mint Nyíri maga írja – a zsinati pápák alatt megszûntek a tilalmak. Ha már a pontatlan megjegyzéseknél tartunk, a ferencesekhez szólva felhozza Teilhard de Chardin példáját (30); az igaz, hogy sokat kellett szenvednie a római cenzúra (Szent Officium) miatt. De a római konzervatív jezsuitákon kívül fõleg domonkosok támadták Teilhard-t is rendtársával, H. de Lubac-kal együtt az ún. „új teológia” körüli vitákban. Tehát nem arról van szó, hogy a jezsuita rendi vezetés jószántából vetette alá „iszonyatos megpróbáltatásoknak”,  „aztán amikor meghalt, akkor keblére és szívére ölelte a rend, és nem gyõz vele büszkélkedni”. Az viszont igaz, hogy K. Rahner is, Teilhard is példát adnak a hûségre. Végül egy harmadik példa az elnagyolásra (39): Prohászka Diadalmas világnézet és Bangha Világhódító kereszténység c. mûveit hozza fel példának a visszatetszõ szellemiségre, mikor azt hangsúlyozza, hogy Jézus szellemében nem meghódítani kell az embereket, fõleg nem erõszakkal toborozni. Ez igaz, csakhogy ismerni kell a századelõ és a két háború közötti magyar társadalmi-kulturális-egyházi helyzetet, továbbá az akkori korszellemet, hogy helyesen ítéljük meg a két „hódító”, Prohászka és Bangha életmûvét. Világos, hogy – fõleg a II. vatikáni zsinat után – a dialógust keressük, és a tanúságtételre helyezzük a hangsúlyt; kizárunk mindenfajta erõszakos ráhatást az evangelizálásban. De Prohászka és Bangha eszmékkel, Isten- és egyházellenes irányokkal, sajtóval szemben lépett fel. A jó értelemben vett hitvédelem ma is idõszerû lenne: megmutatni, hogy a hitet, egyházat, keresztény értékeket támadó média, politikai irányzat mennyiben hamis vagy igazságtalan. Természetes, hogy a rossz, a hamis és a hazug ellen küzdve nem ítélünk el senkit személy szerint. Az ítélet Istenre tartozik. Mindezt Nyíri mostani olvasóinak írtam le. Õvele párszor elbeszélgettem, lényegében egyetértettem vele, elismerõen írtam róla könyvei kapcsán, a 70. születésnapjára megjelent vaskos Köszöntõ ismertetésekor, és végül haláláról szóló megemlékezésemben, 1994. július 22-én a Vatikáni Rádióban. Megismétlem egyik méltatásomat:

„Véleményem szerint Nyíri Tamás egyik fõ érdeme az, hogy figyelt a modern gondolkodás által támasztott világnézeti problémákra, nyomon követte a tudomány fejlõdését, és igyekezett  – a katolikus filozófia-teológia legjobb képviselõitõl tanulva – válaszolni azokra a nehézségekre, amelyekkel a hívõ keresztényeknek napról napra szembe kell nézniük. Nem kerüli meg a problémákat, hanem vállalja az õszinte dialógust a keresõkkel és hitetlenekkel is. Megvan az az adottsága, hogy nehéz szakkérdéseket is közel tud hozni a filozófiában és teológiában kevésbé járatos, inkább a természettudományokban nevelkedett értelmiségiekhez.”

Ez a szellemi magatartás tükrözõdik lelkigyakorlatos elmélkedéseiben is, akár szerzetesekhez fordul, akár házasokhoz kényes morális-aszketikus kérdésekkel: amikor az egyházi élet (papok) visszásságait kritikusan feltárja, vagy a házasok szexuális életérõl szól, bírálva egy bizonyos manicheizmusra vagy janzenizmusra emlékeztetõ szemléletet vagy magatartást. Gyümölcsözõen használja Freud bizonyos meglátásait; sokszor helyreigazítja a hamis istenképet. Valóságos kincsesbánya ez a kis könyv. Minthogy hangszalagról írták le a beszédeket, néhány sajnálatos elírás a szövegben maradt (pl. Clodel, Claudel helyett; Exercitia spiritualis – spiritualia helyett). De nincs hibátlan könyv! Köszönjük Neubauer Irénnek és az Egyházfórumnak Nyíri Tamás posztumusz kötetének megjelentetését.

Szabó Ferenc




Paul Beauchamp: A zsoltárok világa. Bencés Kiadó, Pannonhalma 2003. Kemény kötés, 277 oldal. (Franciából fordította: Vajda András, lektorálta: Lukács János SJ)

Paul Beauchamp (1924–2001) francia jezsuita szentírástudós kiváló könyve a zsoltárokról szép magyar fordításban jelent meg a Bencés Kiadónál.

Melegen ajánlom papoknak és világiaknak egyaránt. Az Isten-dicsõítés, hálaadás, kérés, bûnvallomás, segítségül hívás és reménység tapasztalatai jutnak kifejezésre ezekben a költeményekben. Tanúságtételek Isten gondviselõ jóságáról, az üdvösségtörténetben végbevitt csodatettekrõl. Imádkozásuk a hit, a remény és a szeretet gyakorlása.

Beauchamp elemzései szerencsésen közel hozzák a bibliai ember tapasztalatait a mai hívõkéhez, a mai emberekhez, miközben segítenek behatolni az Újszövetségbe, az evangéliumok Jézusának titkába, akirõl Mózes, a próféták és a zsoltárok elõre szóltak (Jn 5,46, vö. 1,45). „A zsoltárokban Jézus Krisztusról szóló prófécia csak akkor juthat el hozzánk, ha egyúttal rólunk is szól. A próféciák azonban különbözõek minden ember, minden kor számára, ha egyazon szövegre alapulnak is. (. . .) Ha jól meggondoljuk, az evangéliumi tanúk az Írásokból kirajzolódó képrõl ismerték fel, ki az Egyetlen.” (43)

A zsoltároknak több, mint fele dicsõítõ vagy hálaadó jellegû. A megpróbáltatásokban hittel és reménnyel könyörög, kiáltoz az igaz; a dicsõítés kapcsolja össze a könyörgés hitét és a hálaadás hitét. „A zsoltárok egymásnak válaszolgatnak, s ez a belsõ összefüggésrendszer jelez valamit. Nem valami merev szerkezetre utal azokban, hanem éppen ellenkezõleg, az életre.” (157) A zsoltárokban minden mozgásban van. Az üldözött, halálfélelemben élõ, vágyakozó ember úton van. E tapasztalatokból születik a dicsõítés, könyörgés, bizakodás. „A gondviselés csak azt az embert ismeri, aki úton van. A »menni« szó unos-untalan visszatér a zsoltárok könyvében.” „A zsoltárok mozgását akkor tudjuk érzékelni, ha magunk is »úton« vagyunk az ígéret felé.” (137)

Minthogy az imaórák liturgiájának, mely papoknak és szerzeteseknek kötelezõ, törzsrészét éppen a zsoltárok alkotják, és nemegyszer nehézséget okoz (még a liturgiareform után némileg „válogatott” szövegek után is) napi imádságunk végzésekor a beleélés a bibliai ember világába, ez a szép könyv hozzásegít a zsoltárok megértéséhez, „transzponálásukhoz” – vagyis hogy Krisztus fényében értelmezzük és alkalmazzuk õket itt és most imádságainkban.

Szabó Ferenc

SZENTEK ÉS SZENTLECKÉK


    1. Ragyogtok mint csillagok. Budapest, Ecclesia, 2002. 400 oldal.


    2. Cserháti Ferenc: Szentlecke-kísérõ. Budapest, Szent István Társulat, 2004. 488 oldal, 2880 forint.


    3. Weibl Lipót–Koller Gyula: Napi üzenet. Trstice (Szlovákia), Glória. I. kötet: 2003. 222 oldal. II. kötet: 2004. 296 oldal. III. kötet: elõkészületben.



    E három könyvet az kapcsolja össze, hogy egyrészt kettõnek ugyanaz a társszerzõje, másrészt kettõnek ugyanaz a témája.

    1. Weibl Lipót, Püski plébánosa állította össze a könyvet, Unger Zsuzsa rendezte sajtó alá. Az év 365 napjának mindegyikére egy oldalon bemutat egy „csillagot”: szentté vagy boldoggá avatott vagy egyszerûen szentként élt keresztényt. A bibliai idõket 21, a III. századot 20, a X. századot 18, a XIX. századot 65 akkor született személy (vagy csoport) képviseli; közülük a legfiatalabb a japán lány, Kitahara Szatoko (születés 1929, keresztség 1949, halál 1958). „Egyikük sem a tökéletesség mértéke; bár töredékesség nyilvánul meg bennük, mégis pótolhattak egy-egy vonást, mely az adott kor vagy környezet arculatából hiányzott. Az õ sziporkázásukba nyugodtan belenézhetünk. Nem fognak elvakítani. Meg is bírálhatjuk õket, feltéve, hogy példájukból okulni és épülni akarunk. Ahogy azt az egy családhoz tartozók tenni szokták.” (5. old.) – Magától a szerzõtõl kaptam egy nekem ajánlott példányt. Azóta mindennapos olvasmányom: derûs örömet adó, serkentõ és megtartó kegyelem életem minden egyes napjára.

    2. A müncheni katolikus magyar közösség lelkésze (egyben németországi fõlelkész és Miklósházy püspök európai delegátusa) így mutatja be könyvét: „Ezek a homíliák a gyakorlati keresztény élet számára készültek, vasárnapról vasárnapra, ugyanannál az oltárnál, egy modern német világváros nagy magyar diaszpórájának kicsi közösségében, amelynek a sok hitbeli nehézség, megpróbáltatás és üldöztetés között éppúgy, vagy talán még inkább, meg kellett küzdenie létéért, amint egykor a szentleckékbõl is gyakran megismerhetõ, fiatal bibliai egyházaknak, illetve napjainkban a világegyház bármely alkotó egységének. Így adott esetben e homíliák minden hívõ közösségben hasznosak lehetnek, bátorítást, életet és lelki erõsséget jelenthetnek.” Papoknak perikópamagyarázatként, minden kereszténynek vasárnapi olvasmányként ajánlhatjuk a könyvet. A szerzõ elõzõ hasonló mûvei (Hitébresztõ és Ünnepszemle) szintén ismertek Magyarországon is.

    3. Két idõs pap, a szemináriumi évektõl kezdve jó barátok, a könyv szerzõi: Weibl Lipót (gyõri egyházmegye) és Koller Gyula (nagyszombati egyházmegye). A liturgikus év hétköznapjainak elsõ olvasmányáról (szentleckéjérõl) hosszabban a püski plébános, evangéliumáról pedig rövidebben a Remény volt fõszerkesztõje elmélkedik. Ez utóbbi Napi örömhír címmel már tíz éve jelentetett meg egy kétkötetes mûvet. „A szentmise olvasmányainak üzenete is fontos minden keresztény számára, hiszen azokból is Isten szava szól. Ezek az üzenetek, ha ószövetségi olvasmányok nyomán készültek, elõkészítenek minket Jézus örömhírének avatottabb megértéséhez, ha pedig újszövetségi könyvekbõl vannak, elmélyítik, közelebb hozzák hozzánk az evangéliumi igazságokat.” (I. köt. 5. old.)

Nagy Ferenc