MÉDIA MAGYARORSZÁGON




Babarczy Veronika, Hajnal Gergely,
Lázár Kovács Ákos, Szép Anikó

A JÓ ÉS A ROSSZ
A 2005. ÉVI MAGYAR FILMSZEMLÉN

A 36. Magyar Filmszemle részben az új filmtörvénynek köszönhetõen – a rendelkezésre álló pénzügyi alapok bõvülésével – viszonylag magas filmszámmal tudta közönsége elé tárni a filmszakma tavalyi munkájának eredményeit. Szerencsés volt (az idejének jelentõs részét külföldön töltõ) Gazdag Gyula meghívása a zsûrielnöki feladatok ellátására, aki tekintélyes rendezõ, és akinek kellõ, távlatos távolsága van a napi magyar aktualitásoktól. Gazdag a díjkiosztón tett egy olyan megjegyzést, miszerint az idei év filmtermése azt mutatja, hogy nem kimagasló minõségû filmek, mint inkább filmek által megfogalmazódó „tendenciák” érvényesültek a programban. Ha jól értjük (és a mi tapasztalataink is efelé értelmezhetõek), ez azt jelenti, hogy (részben a meglévõ pénzeknek köszönhetõen) végre az elkészült filmek által kijelölhetõ erõvonalak mentén alakul ki a magyar filmgyártás belsõ világa, vagyis különbözõ témák, különbözõ alkotói módszerek kapnak lehetõséget abban a folyamatban, amely a ma és a holnap magyar filmgyártásában kikristályosodik. Még mindig inkább a keresés öröme, mintsem a megtaláltak feletti rácsodálkozás adja az összehangzás alapját, de már jelen vannak szép számmal olyan filmek is, amelyek vállalják az élet titkos és titoktalan szépségével kapcsolatos reményeink megmutatását. Lássuk tehát, szokásaink szerint, a szemlén vetített összes nagyjátékfilm rövid értékelését – idén a Távlatok médiarovata munkatársainak tollából.

A fény ösvényei

Kezdjük – nemcsak a névsorban elsõvel, hanem – a legjobbal is. Mispál Attila „csak” a diákzsûritõl (meg tõlünk) kapta meg a fõdíjat. Azért nem kaphatott a zsûritõl fõdíjat, mert még nem jött el az ideje annak, hogy a zsûrik ezt a fajta megközelítést értékelni tudják. Így, testületileg. Szép, egyszerû, tiszta filmet készített Mispál, és valóban ennek a dramaturgiának még nincs itt az ideje: még nem elég rossz a helyzetünk ahhoz, hogy egy ilyen film a magyar filmszemlén nyerhessen. Egy manöken (Cseh Annamária) arca megég, egy ötvös (Cserhalmi György) elveszti a látását. Mindketten abban, abból éltek, amit most elveszítenek. Az életüket vesztik el, és utána aztán szépen megnyerik azt. Ismerõs dramaturgia. Még nem hihetjük el – aktuális rakétáink kioldása, a tokaji hegyek fölvásárlása, a vegyi bombák utáni keresgéléseink közepette –, hogy „keressétek, ami fent van”. Ha Mispál Attila tudná, hogy mit írunk a filmjérõl, valószínûleg nem értene vele egyet. Nála mindez nem konfesszió, logika, érvelés, hanem természetes, veleszületett irányulás. Mispál elfogadta (másképp is mondhatnánk. . .) munkatársait, Nagy András operatõrt, Politzer Péter vágót, a csöndben berregõ kamerát, a megmutatott tárgyakat, a szereplõit (Kovács Lajost, Törõcsik Marit. . .), és azt a világot is, amelyben a szépek megégnek, a látók pedig megvakulnak, és akik végül mégis szebbek és tisztábban látók lesznek.

A halál kilovagolt Perzsiából

Dr. Horváth Putyi filmje Hajnóczi Péter azonos címû novellája alapján készült. A rendezõ dolgozik a képekkel (nemcsak szépek a képek), és ez manapság ritka erénynek számít. A kevés szereplõ és az egyszerû téma ellenére a film nem vált unalmassá (bár nyomasztó volt helyenként), talán éppen azért, mert képes volt a témában, a filmes eszköztár mozgósításával, befelé is haladni úgy, hogy új és újabb rétegeket tárt fel a cselekményben. Az utolsó negyedben, sajnos, parttalanná vált a küszködés. Horváth nem volt képes (erre azt is mondhatná persze, hogy nem is akarta) az utolsó lépés vállalására, így nem marad más, csak a tobzódás, a homok markolászása, a pornográf jelenetek dramaturgi helytelensége, amelyek lerombolják mindazt, amit addig adhatott volna a film.

A porcelánbaba

Nagyon jó, hogy elkészült Gárdos Péter filmje. A mû három részének három Lázár Ervin-novella szolgált alapjául. Mindhárom az Alföldön játszódik, úgy az 1940–55 közötti idõkben. Szereplõi parasztok, akiket amatõrök és profik egyaránt jól hoznak. Az eleje és a vége fõcím rendben: az elején néhány tanyai szereplõt mutatnak tipikus tevékenységük közben, pl. tojásösszeszedés alkalmával egy kedves hasra esés. Majd áll a kép, nyíllal jelezve kiírják az adott szereplõ nevét. A végén aztán „igazi” élethelyzeteikben láthatjuk a szereplõket; „ütõs” zene megy közben. Kiírják a nevet, községet, foglalkozást.  Például: Tóth Géza nyugdíjas, aki mindeközben simogatja kutyáját, Zsófit. Amellett, hogy még a stáblistát is izgalmassá tették, tudatosíthatjuk a folytonosságot: ilyen volt, ilyen lett ötven év alatt az Alföld és annak népe. Az amatõr szereplõk (és a többiek is) kiválóak. A film történetei kemények, megrázóak. Jól komponált, néhol ellenpontozó, néhol erõsítõ-metaforikus mû, sehol sem didaktikus, érezzük azt a pluszt, ami kell a rejtélyhez. A történetet viszont nem ismertetjük. Csak egy jelenetet: a mindenükbõl kiforgatott, menekülõ (talán sváb) öregeket elárulja egy helyi ember. „Szar vagy te, nem magyar” – mondja erre a semmibe rugdalt (december ötödikei) kisöreg. Bemenekülnek a búzába, s mikor meg visszahívják õket, leülnek. Odafut valaki, de már nincsenek sehol, csak testük nyoma látszik a búzában. Éjjel az egyik tanyasi hangokat hall, kimegy a búzába, ott van két kis palánta, elülteti õket a temetõben, és kisarjad két hatalmas fa.

Argo

Árpa Attila közönségdíjat elnyert filmjének klasszikus elõképei lehetnének a Ravasz az agy és A két füstölgõ puskacsõ vagy más Guy Richie-munkák, valamint az õs-õskép: a Ponyvaregény. Az akciójelenetek brutalizálása az abszurd irányába hajszolják az õrjöngõ agressziót, amin a nézõ már csak tehetetlenül tud mosolyogni. (Gyengébb idegzetûek lassan elhagyják a termet.) A külhoni operatõr által jegyzett képi világ a film elsõ felében helyenként elismerésre méltóan igényes munka, azonban a film végére, a történethez hasonlóan a látvány is szétesik.

A temetetlen halott

Mészáros Márta történelmi filmet készített. A film elején a szöveg mégis lefekteti, hogy csak Nagy Imre és családtagjainak figurája valós, a többiek fiktívek. Filmes szempontból arányos munkáról van szó: nem túl naturális, nem túl mûvészi. A fõszereplõ remek színészi játéka már-már klasszikussá tehetné a filmet. Az operatõri munka szép, az archív, a valóságos és a fiktív képek alapvetõen jól egymásba simulnak. A rendezõ filmjét a fiataloknak ajánlja, de a felvetett történelmi hitelesség problémája itt ismét felmerül: a film állást foglal a forradalom mellett, hiszen nem is tehet mást, de a szabadságharcot már nem meri megkockáztatni, meg sem említi. Talán korai volt még ezt a filmet elkészíteni.

Az ember, aki nappal aludt

Szabó László filmjében az idealista megszállott rendõr küzd idealista kommunista kollégája segítségével a fegyvercsempész banda és az egész BM ellen. Aktuális témát, a rendõrség és az alvilág kapcsolatát boncolgatja a film. A jelenetek mûködnek, hiszen a szakmai profizmus ezt mindenképpen hozza. Nem kell a sallangokra figyelni, élvezhetjük a filmet. Szomorú mégis, hogy nincs igazi megtisztulás.

Állítsátok meg Terézanyut!

Bergendy Péter abszolút kasszafilmet készített. A már egyszer megnyúzott könyvbõl készült film könnyû szórakozást ígér Bridget Jones hazai rajongóinak: azoknak, akik kíváncsiak egy harmincas éveiben keresgélõ szingli nagylány hányattatásaira. A filmen látszik, hogy ha van pénz, lehet valóban profi közönségfilmet készíteni – a technika, a szakemberek alkalmazhatóak. Egyetlen – amúgy tipikus – elemen azonban lett volna még mit csiszolni: profi forgatókönyvvel és dramaturgiával a film nem büszkélkedhet, 127 perce alatt sokszor voltak igen árnyékos hullámvölgyei, ahol a filmélmény az unalom felé tendált, és érthetetlen sötétségekbe fulladt.

Csoda Krakkóban

Kelet-közép-európai történet, jiddis, lengyel, magyar, angol nyelven. A történet egy Magyarországon felnõtt zsidó lány és gyerekkori pajtása, a ma már Lengyelországban élõ zsidó fiú szerelmének története. Mindketten saját gyökereiket kutatják, és egymásra találásuk a közös eredet felsejlésébe, a XVI. századi Lévi rabbi titkos könyvének évszázados történetébe torkollik. Lévi az Ezüstkorona lapjain lévõ titkos szövegekkel, ábrákkal vissza tudta hozni a túlsó partról a már rég megholtakat. Groó Diána filmje szépen írja le egy temetõben ledõlt sírkõ restaurálásának (a lány története) és egy õsöreg rabbi csodatétele aktualizálásának (a fiú története) egymásba fûzõdõ, egymástól eltávolodó eseményeit. A képek szépek, a kamera érdeklõdéssel vesz részt a történésekben.

Csodálatos Júlia

Az idõsödõ szépasszony egyhangú, elkényeztetett unalmát egy csapásra elûzi az igen fiatal rajongó, aki igen gyorsan a szeretõje lesz. Azonban az is épp ilyen sebességgel derül ki, hogy a kis nímand keményen karrierista, és ezzel a viszonnyal akarja kikényszeríteni szerencséjét, az öregedõ, szép és gyermeteg színésznõt használva „ugródeszkának”. Egy üzlettárssal, aki éltes asszonyság, némi erotika is vegyül a kapcsolatba: az idõs hölgy túlrajongva szereti és csodálja Júliát – testestül-lelkestül. Színház mindenütt. Tegyük fel, a rendezõ „tök jól” megcsinálta a filmet, pazar terek, fények, minden, ami kell, a miliõ is, amit õ úgy (nagyon) szeret. Engedtessék meg azonban egy kérdés, ami azért folyamatosan fel-felmerül a film láttán (Anikó barátnõm terminológiájával hadd éljek. . .): Ezt minek csinálta meg? Mármint Szabó István.

Csudafilm

Ragályi Elemér remek operatõr, ez az elsõ rendezése. A váratlan örökség egy csapásra milliomossá változtatja a pesti csövest. Vagy mégsem? Mit tud kezdeni a lepusztult hajléktalan az ölébe pottyant görögországi szállodával? (Ha honvágya van, meghívja a flaszterrõl a haverokat egy jó kis magyaros tengerparti „holiday”-re.) Az, hogy nem hihetõ a hitelesnek szánt Kern vagy Reviczky az aluljáróban, még a kisebbik baj. Szomorúbb azonban, hogy a felemelkedés jellemfejlõdése több ponton is hiteltelen. És itt látszik, hogy ez a mozi nem a csöviknek és nem is róluk készült.

Dallas Pashamende

Pejó Róbert rendezõ mintha csak Kusturicaként filmezne Erdélyben. A képeken szemétdomb közepén álló cigányfalu, amelynek lakói szelektív hulladékgyûjtésbõl élnek. Világosan kivehetõ a profi és az amatõr szereplõk közti különbség – az utóbbiak javára. Miközben vannak remek, hiteles amatõr szereplõk, nem tudjuk elhinni Gryllus Dorkának (legjobb nõi fõszereplõ díja), hogy õ ott született és nõtt fel. A film elsõ harmadában még a jó smink, az erõteljes tájszólás, meg a rikácsolás is segít valamit a dolgokon, de miután a színésznõ egyszer megmosakszik, és gombolyodni kezd a szerelmi szál, már csak rongyokba öltözött primadonnaként tud jelen lenni a vásznon. A film hangulatában, poénjaiban érzékelhetõ az erõteljes Kusturica-hatás, a film mégsem marad a klasszikus elõkép béklyóiban: pergõ a dramaturgia, és valódi a dráma is – ami azért manapság elég nagy kincs.

Dear daughter

Szirtes András 7 évig filmezte kislányát, aki most 10 éves, és 3 éve nem készült már vele felvétel. Manka úgy nõtt fel, hogy apja szinte szimbiotikus közelségbe vonta õt azzal, hogy a kamera folyton-folyvást kettejük elõtt, kettejük között lélegzett. A család fájón hiányzó nõtagja mintha egy kamera lenne, aki hidegen rögzít, jelzõk nélküli kegyetlenséggel konstatál. Csak sejteni lehet, hogy a film a gyermek növekedése mellett a család szétesésének történetét is rögzíti. Láthatatlanul persze és szinte mellékesen. A kislány cseperedik, az apa pedig mellette áll, beszél, játszik, és mindezt rögzíti a gépanya, aki berregésével egyáltalán lehetõvé teszi a létezést, illetve biztosítja a teret, a témát ahhoz, hogy az anyátlan, filmnélküli hétköznapok ne csapjanak át õrületbe.

Ég veled

Pacskovszky József filmje nagyon jól indul, sok szálon, kis epizódok; sok országban szerelmi történetek bontakoznak ki, vagy épp ennek a kibontakozásnak a hatására elõzõk halnak el, szenvedve, kínlódva. Vagy ki sem bontakozhattak? De így is szépek. Az olasz bûvész kedvéért elhagyja férjét az asszony. A férfi (Andrjusa) az ûrben van, így veszekszenek. Tragikomikus, mikor a férfi ordibálva parancsolja a monitor elé a feleségét, miután az kiadta az útját. Barátai gyakran vigasztalják az egyre rosszabb bõrben lévõ asztronautát. Hosszan mesélnek neki az idõjárásról, családi életükrõl, és énekelnek vele. Sokat énekelnek vele. Elõször le akar jönni, aztán. . . Eddig minden OK volt, nagyon finoman kezeli Pacskovszky a lelki rezdüléseket: amit kimondunk, és amit nem. Gyakoriak a nagy égi terek, felhõk fölött él a kamera (Gózon Francisco röpül mögötte). Sokáig tényleg azt hittük: a gyõztes filmet nézzük, mert érdekes volt a szerkesztés. De amivé alakul ez az ûrsztori a végén!?

Fekete kefe

Úgy tûnik, az idei szemlén az (is) trendi, hogy nincs dráma. Itt se volt. Vranik Roland filmjében négy meghatározhatatlan identitású, úgy húsz és harminc közötti fiatalember egy napját látjuk. Eleinte valamilyen díjakat szednek be, de azt mintha elinnák, mindenesetre nincs pénz, de azt hazudják, hogy minden OK. Erre a megbízó újabb munkát ad: béleljenek kéményeket; hivatalosan. Megismerik a kecskegolyókból kinyerhetõ drog készítésének módszerét (egy magyar sráctól, akit Amerikából hazatelepedett haverja tanított ki, aki pedig indiánoktól tanulta), amikor fölmennek a lakótelepi lakásba megnézni a kecskét. Otthon ülnek az amerikaiak, és mûkorcsolyát néznek. A film fekete-fehér. Nagyon jó terek vannak benne, jó kis szocreál terek. Lecsupaszított, napfényes lakótelepek, nagy, terpeszkedõ, kimustrált üveg kultúrház, ami a buddhisták központja. Szép a tetõkrõl a kéménytenger, egész sajátos Budapesten járunk, kopott álomtérben, ahol sodródunk, úszunk, visz valami áramlás. Nincsenek döntések, mert nincs szempont hozzá, azaz hogy valami jó vagy rossz lehetne. Egyáltalán. Csak. . . csak mégis sajnáljuk õket, de csak egy kicsit, mert nem tûnik úgy, hogy ez rossz lenne nekik.


Kész cirkusz

Elsöprõen dinamikusnak szánt vígjáték sok üldözéssel egy táskáért, lakótelepen és kertvárosban, rövidgatyában, fürdõköpenyben, strandpapucsban, lepedõben. Sajnos, már az alapötlet sem túl izgalmas: kompromittáló képeket meg-visszaszerezni, és bizony a poénok is elég gyatrák (egy férfi szenvedései a vécén, papír után kutatva – legalább 10 percen keresztül). A képi világ klipesre sikeredett – ami Dyga Zsombor elõzõ filmjében (Tesó) még betudható volt a tapasztalat hiányának, mostanra azonban stílussá vált. Kevés, hogy a szereplõ bemutatását a nagyon-pörgõs jelenetet megszakítva a kép megállításával, egy a szereplõre „jellemzõ” mondat odatûzésével próbálja megoldani. A dolog pikantériája, hogy sokszor lehet olyan érzése a nézõnek, hogy bizonyos, a film fõvonalához nem tartozó részek csak azért kaptak helyet, hogy ezek az elõbbi „jellemzõen” jellemzettek megjelenhessenek. Dyga Zsombor hozta magát, de a Tesó az mégiscsak tesó.

Kinder Garden

Hogy mirõl is akart szólni Szekeres Csaba filmje? A komolyzenei megmozdulások (az egyik fõszereplõ, a vak lány mindig a Bartókot hallgatja, és felismer minden mûvet) nem túl szervesek, no meg az a Kierkegaard (beszólás) sem. A lány egy kutyáról ábrándozik, és azt mondja, legyen szép neve, méltóságteljes. Hallott is egyet a rádióban: Kierkegaard. Mégsem ugyanott zárul a film, ahol kezdõdött – akkor a szomszédnõ ült a játszótér padján a közel lakó kínaival, mert azt hitte, a kínai megette a kutyáját; a kínai közli, hogy a nõ mennyire tetszik neki – a szomszédnõ látja, hogy a vak lány ismét a téren ül. Most végre az anyja nélkül jött le, ül tehát egy padon – csinosan, csuklik, és valaki (tudjuk ki) inni ad neki. És ennek örülünk, tényleg. Képi világában egységes, fekete-fehér film. Szépen fényképezett, és a remény is benne van. Talán épp errõl akart. . .

Le a fejjel

Az RTL Klub koprodukciójában készült, minden bizonnyal közönségfilmnek szánt vígjáték, aligha számíthat a rendezõjénél már megszokott sikerre. A középkorban játszódó egyszerû kabarétörténet még nem lenne gátja a sikernek. E probléma oka inkább az, hogy valójában nem volt eldöntött, hogy egy abszurd, netán Monty Python-hasonmás, vagy egy szélesebb kör kacagtatására beállított film forgatása a cél. Kevés mosoly kíséretében két szék közül a pad alá estünk. Tímár Péter eddig jellemzõnek hitt szakmai igényessége csorbát szenvedett. Valódi, üde színfoltok Dolák-Saly Róbert kamarajelenetei voltak csupán.

Miskolci boniésklájd

Deák Krisztinának folyton védekeznie kellett, hogy ugyan dehogy lesz bárkire olyan hatással a film, hogy bûnözõ akarjon lenni. Inkább amolyan „falusi Rómeó és Júlia-sztori” lesz, természetesen sok szeretkezéssel. Végül is így lett: szépek a fõszereplõk. A magyar filmekben szokásos rendõrös jelenetekhez képest egész ügyes dolgokat láthatunk. Deák jól-rosszul használta a meglevõ „forgatókönyvet”, de ahhoz nem tett hozzá, inkább csak a történet könnyebbik vonalát fogta meg: a szerelmi szálat. Jó volt azért a Miskolc-hangulat, az utazások a kihalt, kõfejtett tájakon, és a szemtelen bátorság, ahogy nem féltek semmitõl. Egy „haver” adta fel õket.

Nyócker

Jó zenéje van a filmnek, változatos: a reptõl az etnóig mindent hallunk. A szövegek még „érdekesebbek”: „Legyél te is gettósztár!” Ismert színészek arcát rajzolták a filmbe. Néha nagyon rendben vannak a rajzok, néha nagyon nem, és ettõl zavaróak lesznek az alakok. A mozgással is ez a probléma: darabosra sikerült, és nem konzekvens a mozgástechnika. Sok mindent kipróbálnak, és ez az egységesség rovására megy – nagyon. Nem hisszük, hogy Gauder Áronnak ne lehetett volna valami normális, fikciósan „reális” sztorival elõjönnie a nyolcadik kerületrõl. Ehelyett a manapság trendi és a nehézségeket (látszólag) könnyen áthidaló megoldást alkalmazza: idõutaztat! A film által sugallt és leírt országban mindenkit meg lehet (és kell) érteni, nincs értékbeli különbség semmi és senki között, nincs olyan, hogy jó-rossz (ja, a rendõrök a legkorruptabbak, és egyébként is mindenki korrupt; és ez így van jól, hát ez a menõ, így lehet csak élni. . . stb.). Mindettõl eltekintve a film nézhetõ.

Rap, revû, Rómeó

Etnobiznisz – ahogy a csúf, kövér rap-sztár-énekesnõ mondja. Oláh J. Gábor rendezõ és maga a film is „világmûvészetben utazik” – azaz nem kirekesztõk. Gálvölgyi János a (kis) keresztapa a VIII. kerületben, igényes mulatót készül nyitni, mert neki van „respektje”. Élnek, vígadnak a romák, uralják a területet, közben legyalulják az új kisebbséget, a kínait. A film vége halál, halál hátán. A törvény az törvény, de nem fáj, hogy emberek halnak meg. Az élet megy tovább (a villamos csenget egy picit. . .) – üres, értelmetlen semmibe meredõ záró kép. Gyönge amatõr szereplõk, helyenként még rosszabb utószinkronnal.

Üvegfal

Erdõss Pál alkotása a  film és a tévéjáték között félúton, de, sajnos, inkább az utóbbi. Sajnos, mert nyilván a cél nem ez volt, de az elhasznált megoldások és stílusjegyek eleve elbillentik a mérleget. A filmnek mûvészi képekben kell megmutatkoznia, nem elegendõk a közhelyes beállítások, a szereplõket „légüres terekbe” kényszerítõ instrukciók. Zavaró a túlzott zenehasználat. A rendezõ nem bízott a történetben (valószínûleg szereplõi miatt sem), ezért szükségesnek érezte folyamatosan és mesterségesen fenntartani az érzelmi vonal feszültségét. A téma önmagában jó lenne, érdekes etikai kérdéseket vet fel és válaszol meg, miközben a különbözõ szálakat ügyesen, izgalmasan szövi. Az alkotás egy családi drámát mutat be, a végén happy enddel. A film sokat sejtetõ címe, sajnos, nem tud metaforává válni; nem tudja a szimbólumot játékba hozni. A zárójelenetben az üveg két oldalára tapadt kéz játéka (a beteg, már gyógyulós kislányé és a kigyógyult, nemrég még alkoholista donoré) szép gondolat. Tényleg jó a történet.

Világszám

Koltai Róbert filmjében semmi újdonság. Unalmas, néhol közönséges, cseppet sem nevettetõ, viszont igen fárasztó alkotás. Egy bohóc párosról szól: Dodó és Naftalin a testvérpár. (Naftalin sutaságának oka: megharapta egy cirkuszi krokodil.) Dodó (Gáspár Sándor) a férfi, az erõ, igazi mûvész – istápolja testvérét, még randevúira is magával viszi. Naftalin (Koltai maga) mindenben testvére ellentéte. (De nagy köztük a szeretet.) Bonyodalom következik: egy elõadás alkalmával Naftalin összetöri véletlenül Rákosi óráját, amit Sztálin elvtárstól kapott. Dodó beszól valamit a „pribékeknek” – erre aztán börtönbe vetik. A börtönben Dodó nem veszti el életkedvét és bátorságát: mindig beszól – többször jól meg is verik. A film alapján úgy tûnik, 56 csak véletlenül esett meg. Minden „hõs” csak véletlenül keveredett beléje. És egyáltalán: az emberek akkor és ma is csak élni szeretnének. A kisembereknek (nekünk, és egyébként is, hiszen mindenki kisember, ja, tényleg) csak a közvetlen személyes kapcsolatai számítanak, más nem is létezik számára. Együnk, igyunk . . . színészkedjünk – és hát, csak a mûvész tud igazán élni!

Zsiguli

Szõke Andrásék újra összeálltak, hogy készítsenek egy filmet. De jó! Lesz egy jó estém! – gondolta a gyanútlan mozilátogató, míg el nem telt a Zsiguli elsõ húsz perce, és meg nem tudta: átverték, ez maga az unalom. Azt elfogadjuk Szõkétõl, hogy fimjei mindig ugyanarról szólnak, sõt épp ezt szeretjük benne; de ha hülyének néz, az már senkinek sem pláne. A probléma csak ennyi: hosszú az út a végkifejletig! A film fárasztja a nézõt, ahelyett, hogy szórakoztatná, vagy legalább idegesítené. A lepukkadt alvilág kacskaringós, nevettetõ bemutatása helyett, valami „beetetéssel” van dolgunk. „Mi nem dolgozunk olyan színésznõvel, aki szõrös, hiszen a civilizált nõkön nincsen olyan, a film kedvéért úgy kell odaragasztani.” Mit szeretne (pl.) ezzel a kiszólással közölni? Szõke filmjeiben az is jó volt eddig, hogy nem közölgetett. Nagy összefoglalást sem lehet adni az egészrõl, bár Szõkénél ez még jó is lehetne, de itt most nem az. Unalmas, fárasztó, nem nevettetõ, nem is leleplezõ. Egy értelemben mégis: Szõke leleplezte önmagát. Már nem érdekli a filmkészítés, csak a pénz, a „jelen-levés”, a siker – vagy micsoda? (Mert olyan sok pénzrõl meg sikerrõl azért nála eddig sem beszélhettünk.)

* * *

Örülhettünk, hogy viszonylag sok filmet tudtak készíteni hazai filmmûvészeink. Nyilván nem eleget, de most ne ez legyen a kérdés. Beszéljünk inkább a szemle által kialakított összképrõl, a Gazdag Gyula által is említett trendekrõl, és azokról a reményeinkrõl, amelyek e trendek mentén lassan megcombosodnak.

Elültek a terméketlen, egymásra mutogatós viták, és a kormányzat által mégiscsak értékelt szakma több pénzzel dolgozhat, mint eddig. Ezt az tette lehetõvé, hogy a különbözõ szakmai csoportok felismerték, hogy az egymással való vitázás nem hogy segíti a pénzzel kapcsolatos önérvényesítést, hanem egyenesen gátolja azt. Tehát mára kialakult egy viszonylag nyugodt belsõ tér, amelyet az tart egyensúlyban, hogy pénzhez csak közösen juthatunk. És ha a „lét határozza meg a tudatot”, akkor ez legalább világos beszéd.

Mivel a filmkészítés földi halandó számára elképesztõen drága mulatság, jó lesz tudatosítanunk, hogy a mozi – egyelõre – nem lesz a népmûvészet egyik sikeres ága. (Még akkor sem, ha mondjuk valaha Fliegauf Benedek tízmillió forint alatti összegbõl csinálta meg a nagyon jó, Rengeteg címû filmjét. De hatmillió forintot neki is össze kellett valahogy szednie. Nyilván, ha valaki a szakma „akadémiai” körein kívülrõl érkezik, annak nagyot kell tüsszentenie ahhoz, hogy odafigyeljenek rá, és még azt is mondják hozzá, hogy egészségedre.) A mûvészeti közélet egyelõre hallgat, talán a zenészek próbálnak néha levegõhöz jutni a hangjegytengerben és elkiáltani magukat (korábban Kocsis, Fischer. . .), hogy nekik is kellene egy kicsivel több kormányzati támogatás. A filmesek egy lépéssel elõrébb járnak, mint a mûvészeti közélet más ágazatainak különbözõ csoportosulásai. (A koldusbotra juttatott egészségügyrõl és oktatásügyrõl most ne beszéljünk. Ne tegyük a csizmát a szépen megterített filmes asztalra.) Gazdag Gyula trendjei közül tehát a (nem oly régi) viszonylagos anyagi biztonság az elsõ, amelyrõl az összkép lehetséges megfogalmazása miatt szólni kellett.

A második alapirány, amely a filmes összkép megragadásához hozzátartozik, az, hogy lassan kialakulnak olyan produceri irodák, csoportok, amelyek garantálják, hogy a pénzért, kapcsolatokért, a filmek elkészítéséért folyó harc is szakmai kérdéssé válik, és a pénzek leosztásának uram-bátyám logikáját átveszi, felülírja egy másik rendszer, amely persze önmagában megint csak nem hibátlan. A profitorientált produceri szempont egyik záloga annak, hogy sikeres filmek esetén a jövedelem jelentõs része visszaforgatható a filmkészítésbe. A zsûri jó pedagógiával ezt a szempontot is hangsúlyozta különféle produceri díjak odaítélésével.

Az elõzõek kellettek ahhoz, hogy maguk a filmek elkészüljenek, és tulajdonképpen az elõzõ két szempont fontos és nélkülözhetetlen, mégis az elkészült mûvek színvonala, minõsége legitimálhatja csak e két elõzetes szándék helyességét. Márpedig a filmek egyelõre csak részben igazolták a kormányzati pénz és a profitorientált produceri küszködések elõzetes elhatározásait. Kiderült: a sok pénz vagy a profitorientáció nem jár feltétlenül együtt a minõség emelkedésével. (Vagyis a lét nem determinálja a tudatot, hanem csak disponálja – elsõdlegesen nem a pénz hozza létre a jó filmet, hanem még mindig az alkotó. Szerencsére. Az is igaz, hogy a dolog nem megy pénz nélkül.) Ezek a sokat emlegetett „trendek” azért is juthattak Gazdag eszébe, mert valóban nem jelentkeztek idén olyan markáns hangok, mint amilyen a korábban említett Fliegauf Benedeké volt. Viszont a mûvészi, felfogásbeli, problémakezelési trendek valóban kimutathatóak, hiszen a meglévõ pénz és a produceri akarás segítette az alkotókat abban, hogy egyáltalán megszólalhassanak és hogy viszonylag sokan szólalhassanak meg. Sokan sokféleképp és irányokban. Viszont annyi pénz nincs, hogy ezek a próbálkozások a dolog logikája alapján (állami pénz, piacorientált produceri háttér, közönségsiker esetleg külföldön is) elég teret, idõt, kamerát, színészt, munkaerõt kaphassanak. Mispál Attila A fény ösvényei címû filmje egyik „zászlóshajója” volt azoknak a filmes törekvéseknek, alkotásoknak, amelyek nem látják a világot reménytelennek, nem érzik az embert (az egyszerûség kedvéért) pusztán csak rossznak. Mispál filmje a legjobb elsõfilmesnek járó elismerést elhozta, de nem kaphatott fõdíjat. A világról, az emberrõl kialakított, kiszenvedett pozitív nézõpontja itthon még nem elég trendi. Gazdag külföldön (reméljük) Mispál filmjét segítette volna fõdíjhoz – ahogy ezt a diákzsûri meg is tette; amelynek egyébként fõ szervezõje és egyik tagja Pázmány-os diák (!) Teszler Tamás volt –, itthon azonban még mindig nem sikerül rávennünk magunkat arra, hogy Mispál és mások nehezen összehozott filmjeit merjük értékelni. Ráadásul A fény ösvényei rendezõje sem kapott (láthatóan) annyi pénzt, amennyi a film elkészítését vezetõ logika alapján a mûalkotás belsõ világából következõ dramaturgia érvényesítéséhez szükséges lett volna. (Viszonylag sok film van, de még mindig kevés a pénz, vagy nem jól van elosztva.) A pénzek elosztását (és bizonyos értelemben még a díjak kiosztását is) még mindig az a logika disponálja, hogy a világ értelmetlen, hogy nincs különbség jó és rossz között, és hogy minden ember (ki többet, ki kevesebbet) lop és hazudik. Belsõ, szellemi harc feszíti filmes közéletünket, ahogy egész magyar valóságunkat is a jó és a rossz kérdésének kispadra ültetése akadályozza abban, hogy a meglévõ, építõ trendek szolgálatában döntéseket merjen és tudjon hozni.

A 36. Magyar Filmszemle fõdíját a Fekete kefe alkotójának, Vranik Rolandnak ítélte a zsûri. A legjobb elsõfilmesnek járó elismerést Mispál Attila érdemelte ki A fény ösvényei címû filmjéért, míg a legjobb rendezésért Gárdos Pétert díjazták A porcelánbaba címû filmjéért, aki a szemle külföldi vendégeinek Gene Moskowitz-díját is átvehette. A diákzsûri díjazottjai: fõdíjas Mispál Attila: A fény ösvényei; különdíjas Gárdos Péter: A porcelánbaba; elsõfilm: fõdíjas Szekeres Csaba: Kinder Garden; különdíjas Vranik Roland.





MAGYAR KURÍR

FÉLHIVATALOS EGYHÁZI LAP

    Szerkesztõség: 1068 Bp. Városligeti fasor 42.
Levélcím: 1364 Bp. Pf. 41.

Tel.: 479-2020. Fax: 479-2021

E-mail: [email protected]





Borókai Gábor

A HÍRSZERZÉS ETIKÁJA*

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindenekelõtt mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy igyekszem rugalmasan elszakadni a hírszerkesztés etikája elõadáscímtõl, már csak önvédelembõl is, nehogy elaludjak, miközben mondom a magamét.

A cím azért adatott meg ennyire tágan, hogy az elõadó szabadsága szinte korlátlan legyen. A konferencia témája azonban világosan kijelöli a járható utat, hiszen a család és a média viszonylatában nem kérdéses, hogy elsõsorban miféle problematikáról kell, hogy szóljak. Természetesen az erõszakról.


I. Tanult kollégámtól, a Konzervatív Jogi Társaság elnökétõl, Orbán Miklóstól idézem azt az adatot, amely szerint egy gyermek átlagosan csaknem 13 000 gyilkosságot lát a televízió képernyõjén, amíg betölti a 15. életévét. Miközben a valóságban Magyarországon évente alig 250 emberölést rögzítenek, s vannak olyan területei az országnak, ahol évekig nem történik élet elleni bûncselekmény. A gyermeket – s nemcsak a magyar van ilyen kivételezett helyzetben – olyan világra készíti fel a televízió képernyõje, amely sosem volt, s remélhetõleg sosem válik önbeteljesítõ jóslattá, azaz valósággá.

Mi ennek az oka? Micsoda voltaképp a televízió? Mi végre jött a világra?

Elõbb Amerikába, majd újfent Magyarországra szakadt hazánkfia erre a kérdésre csak ennyit mondott: eladni, édes barátom. A televízió azért született, hogy eladjon. Szolgáltatást, divatot, politikai irányzatot, életstílust, és mindezekkel együtt temérdek árucikket.

Ha pontos az információ, amely szerint egy évben mintegy hatvanöt milliárd forintot költenek el reklámra a hazai televíziókban, és ha az eladni kívánt áruérték tíz százalékát fordítják hirdetésre, akkor a televíziók segítségével mintegy hatszázötven milliárd forintnyi termék keresi és találja meg a gazdáját.

Az egyik nagy kereskedelmi televízió vezetõ munkatársa elismerte, hogy náluk a mûsor a reklámidõk által szabadon hagyott felületek kitöltésére szolgál. (Van, ahol arra sem, hiszen az úgynevezett reklámtévében maga a reklám a mûsor – de õk legalább azt mondják magukról, ami lényegük.)

Megismétlem: a mûsor a reklámidõk által szabadon hagyott felületek kitöltésére szolgál. Persze, nem akármivel töltendõ ki ez a felület, hanem olyan programokkal, amelyek a reklámokra fogékony közönséget vonzzák. És nem pusztán a tömeg számít. (Ahogy a body buildingben is szálkásítani kell, miután súlyunknál vagyunk.) Mert a mûsort hiába nézik sokan az ötven év felettiek közül, ha már az õ vásárlási szokásaik kialakultak, s hirdetésekkel csak kevéssé befolyásolhatóak. Ez a közönség a reklámozók szempontjából már nem érték. Nem is lehet vele dicsekedni.

 

II. A kereskedelmi mûsorszolgáltatóknak ezért kell szûkíteniük a célközönséget a 48, sõt még inkább a 38 éves korhatár alá. Ezzel a csoporttal lehet a legbiztosabban megtölteni a plázákat, a bevásárlóközpontokat. És velük lehet megvetetni a teleshopok kínálatát. (Tudják, Teknõ 2000 – ahogy Bagi és Nacsa karikírozta.)

S hogy milyen programokra fogékony ez a nézõsereg? Tömegesen természetesen a könnyen befogadható, megérthetõ, izgalommal vagy sikerélménnyel kecsegtetõ mûsorokra. Az RTL Klubon például a Balázs-, majd a Mónika-show közönségét kell megtartania a Híradónak, hogy aztán kezdõdhessék a Fókusz, míg a TV2 brazil vagy mexikói szappanoperák nézõit igyekszik szórakoztatni a Tényekkel, s máris indul az Aktív. Ez a mindennapi egyedfejlõdésünk íve.                        

 

III. Ebben a környezetben pedig nem képzelhetõ el másfajta hírszolgáltatás, csak az úgynevezett infotainment, azaz a hírekkel való szórakoztatás. Az infotainmentnek nem feladata pillanatfelvételt készíteni a világról, s nem feladata tájékoztatni, merthogy az többnyire megerõltetõ szellemi munkát igényel. A világ megismerése igénybe veszi az agyat. Ez pedig – a hirdetõk tapasztalata alapján – nem várható el a munkahelyén már kizsigerelt tömegtõl. Neki teljes kikapcsolódás kell.

Az információt a szemen keresztül úgy kell belõni a testbe, hogy az agyat szinte meg se érintse. Így elmondva szinte elképzelhetetlen nehézségû mutatványnak tetszik; de látva a hazai programkínálatot, higgyék el, a profiknak ez gyerekjáték.

A kereskedelmi híradók számára az a követelmény, hogy az elkövetkezendõ reklámblokkig lehetõleg minél több nézõt a képernyõ elõtt tartsanak vagy odavonzzanak. És máris közeledünk a megfejtéshez, miért is kell egy híradóban annyi erõszakot, gyilkosságot, szerencsétlenséget, katasztrófát látnunk, amennyivel rossz esetben egész életünk során találkozhatunk. Mert ezek tartják meg, és hozzák olyan tudati állapotba a nézõket, hogy a reklámra fogékonyak lesznek.

Az infotainment során eltûnik a klasszikus hírsorrend, amely a hírérték alapján áll össze a jó szerkesztõ keze alatt. E szerint akkor értékes a hír, ha 1. minél többünket érint, 2. minél mélyebben találja el az embereket, 3. a társadalmi hierarchia mind magasabb fokával áll kapcsolatban, 4. minél különlegesebb az esemény, 5. és minél frissebb a történés.

A hírek sorrendjében az elsõ helyen a legfontosabb információnak kell állnia. Például, ha az adás elõtt lezuhan egy repülõgép, amelyen az ország valamelyik választott vezetõje utazik, akkor ez vitán felül minden más hírt megelõz. Még azt is, hogy a budapesti állatkertben egyszerre négy pandakölyök született – egy barnamedvétõl. Pedig az sem hétköznapi.

De ezek a katasztrófahírek nem is szolgálnak szakmai viták alapjául. A baj nem ott van, hogy ezeket elhallgatják vagy megkerülik a kereskedelmi televíziók, hanem sokkal inkább abban, hogy akkor is keresnek katasztrófahíreket, amikor azok nincsenek.

Az infotainment feltételezi azt a hírgyárat, amely elõállítja a szórakoztató híreket. Pontosabban hírnek látszó televíziós mûfajokat. Mert mostanság a híradók megtelnek anti- és kriptohírekkel. Az antihírre példa, ha valamelyik szappanopera hõsének a múltjából feltúrnak valamilyen izgalomkeltõ momentumot. (Gyerekként durván löködte az unokanõvérét, tehát már akkor is erõszakos volt, nemcsak most a filmben.) Fókusz és Aktív mûfaj. Kriptohírnek tekintendõ, amikor mégoly szörnyû balesetek évfordulóit idézik fel, s az idõszerûség látszatát keltve tíz, tizenöt vagy húsz év elteltével is megszólaltatják a túlélõket.

A fentieket azért gondoltam fontosnak elõrebocsátani, mert a hírszerkesztés etikájáról beszélni ilyen követelményrendszerrel egyszerûen értelmetlen. Lehet persze szembemenni a tulajdonos akaratával, s a hagyományos hírértékre figyelemmel szerkeszteni a híradót, de ez csak addig tart, amíg nem kapcsolnak el a nézõk. Minden mindennel összefügg. A kör tehát bezárulni látszik.


IV. És mielõtt azt a látszatot keltenénk, hogy ezt a szemléletet, ezt az igényt a bornírt, deformált agyú vagy értékrendû szerkesztõk állítják elõ, érdemes néhány egyenes mondatot szentelni a televíziók tulajdonosainak. A magyar származású amerikai George Gerbner írja A média rejtett üzenetei címû könyvében, hogy miközben a nemzeti kormányoknak a sajtószabadság védelmében megtiltották, hogy befolyásolják a médiumokat, aközben a tájékoztatási eszközök jelentõsebb szeletét virtuális magánkormányként mûködõ nagy konglomerátumok uralják. Akiknek egyetlen mércéjük a profit.

Ez természetükbõl fakad, s így is van ez rendjén. Õket ezért ostorozni értelmetlen. Sokkal értelmesebb arról beszélni, hogy helyes kultúrpolitikával, médiapolitikával miként lehet õket korlátozni, befolyásolni. Ennek hiányában ugyanis a nemzeti kultúrpolitikát láthatatlan vállalati igazgatóságok alakítják, akik sosem beszélnek valódi szándékaikról, és választások útján sosem kapnak mandátumot céljaik megvalósítására.

Gerbner azt is kiválóan láttatja, hogy a televízió megjelenésével a hagyományos társadalmi szerepek torzultak. „Az emberekrõl, az életrõl és az értékekrõl szóló történeteket nem a szülõk, nem az iskola, nem az egyház mondja el, hanem egy sor olyan érdekcsoport, amely el akar adni valamit.” Ebben a környezetben egyenesen közösségellenes azt hirdetni, hogy nincs szükség a tételes tudásra, s elegendõ a tudás megtalálásának a módszertanát elsajátíttatni a gyerekekkel. Alapinformációk és alapértékek hiányában, minek alapján tud választani a gyermekünk helyes és helytelen között, amikor útelágazáshoz érkezik? Aszerint, hogy pillanatnyilag mi látszik kényelmesebbnek, népszerûbbnek, trendibbnek? Éppen ez az az állapot, amely elõállítja a plázaboyokat és plázagörlöket.

Ebben a helyzetben nemcsak a kultúrpolitikának, a parlament alá rendelt médiahatóságnak van kiemelt szerepe, hanem a közszolgálati médiának is. Mert ha õket is a kereskedelmi világba szorítjuk, akkor egyrészt semmiféle eszközünk nem marad arra, hogy az életrõl és az értékekrõl sajátosan magyar megközelítésben is mesélhessünk gyermekeinknek, ráadásul az intézményekhez érkezõ pénzek ellenõrizetlenül folynak magánzsebekbe.

Sürgetõ szüksége lenne tehát a közszolgálati televíziók konszolidálásának és szerepfelfogásuk pontos meghatározásának. A mostani helyzet ugyanis nemcsak kiábrándító, de súlyos, helyrehozhatatlan károkat is okoz.

És mind ez idáig egy szót sem ejtettem a média kiegyensúlyozatlanságából fakadó visszásságokról. Arról, hogy ha nincs politikai értelemben vett kiegyensúlyozott tájékoztatás, akkor a választóknak nem áll módjukban megalapozott és felelõs döntést hozni a választásokon, és akkor nincs demokrácia.

És ne üljön fel senki a semlegesség hirdetõinek. Semleges ember ugyanis nincs. Semleges újságíró pedig egyáltalán nincs. Hazudik, aki eltagadja világlátását, értékszemléletét azért, hogy az objektív tájékoztatás origójaként tûnjék fel.

Az értékválasztó, s ebben az értelemben elfogult újságírót azonban kéretik tisztelni és szigorúan megkülönböztetni attól, aki pártmegbízott vagy érdekvezérelt. Az utóbbi nem újságíró. Csak annak adja ki magát.

A fentiek okán is színesedhet a hírszerkesztés. Olykor csak hajszál dönt a hírsorrendben, s a hallgató szempontjából egyáltalán nem lényegtelen, hogy miként, hányadik információként értesül valamirõl. Addigra már lehet, hogy elunta magát. Már tompul a figyelme.


V. Azt már csak igen visszafogottan mondom, hogy a XXI. század Magyarországán még nagyon markáns példát lehet említeni a hírelhallgatásra is. Erre nézvést egyetlen, ám kiválóan megragadható esetet szeretnék az emlékezetükbe idézni.

Amikor Medgyessy Péter, Magyarország miniszterelnöke arra ragadtatta magát, hogy durván és bárdolatlanul beintsen az õt – kétségtelenül kíméletlenül – kritizáló soproni tüntetõknek, akkor az országos sajtó másnap kizárólag a miépesek fellépésérõl számolt be. S azt el is ítélte. Szigorúan. Ugyanakkor egyetlen hangot sem szentelt a kormányfõ reakciójára. Az eset kedden történt, és a péntek éjféli kampánycsendig egyedül a HírTV mutatta be a nem mindennapi esetet, amely ráadásul porrá zúzta a miniszterelnök addig építgetett európai, úriember fazonú politikusképét. Négy nap is kevés volt az MTI-nek, az MTV-nek és a Duna TV-nek, hogy a hírrel és a mozdulattal megjelenjen a hazai nyilvánosságban. Mindez az európai uniós választások elõtt. Mi ez, ha nem riasztó jel?

A hallgatás falát a HírTV törte át. Csakhogy míg a HírTV legjobb esetben is csak a választók 45 százalékát érheti el, addig az „egyenlõ pályák–egyenlõ esélyek” elvét említeni sem érdemes. Az azonban bizonyos, hogy amióta létezik a HírTV, s eljut majd kétmillió otthonba, azóta a hírek megkerülhetetlenek lettek. Fel kell õket mutatni, legfeljebb más tálalásban, más hangsúlyokkal, más környezetben.

A népszavazás után például – talán nem véletlenül – a közszolgálati televízió a kormányoldal elõzetes várakozásainak és elvárásainak megfelelõen Lagzi Lajcsi-zott, miközben dolgoztak a szavazatszámlálók, és – a Duna tévén meg a Hír tévén – percrõl percre közölték a legfrissebb eredményeket. Az MTV csak 21,30-kor, a Szólás szabadsága mûsorban kapcsolta a központi választási irodát, ahol már fél órája ismerték a végeredményt. S jött még Hajós András, édes szemüvegében, elvégezte a rábízott feladatot, amikor eljátszotta a népszavazás paródiáját. Az esetet kisebb botrány követte, az MTV elnöke vizsgálódott, majd elismerve a hibát, dorgált. Normális országban elnököstül, hírigazgatóstul, mûsorvezetõstül röpült volna mindenki. Itt csak dorgáltak, a háttérben meg szorongathatták egymás kezét. Mennyire jó fejek. Hogy csináltak hülyét mindenkibõl.

VI. Hát így állunk a közszolgálattal, a hírszerkesztés etikájával és a média kiegyensúlyozottságával. A helyzet igazán lehangoló. A jobb iránti reményünket azonban erõsítheti, hogy voltunk már sokkal rosszabb, sokkal kiszolgáltatottabb állapotban. Ezért aztán búsongás helyett értelmesebb mindenkinek megtennie, ami tõle telik, s ami tõle elvárható.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Munkára fel!


* Az elõadás elhangzott a „Média a Családért” címû konferencián 2005. január 29-én. Szerkesztett változatát küldte el kérésünkre Borókai Gábor újságíró.

 

 


Egyházfórum

Keresztény közéleti-kulturális folyóirat

Megjelenik évente hatszor

Egy szám ára 320 Ft

Évi elõfizetési díj: 1750 Ft

A folyóirat megrendelhetõ a kiadó címén,
vagy megvásárolható a hírlapárusoknál.

Szerkesztõség és Kiadóhivatal:

7624 Pécs, Sólyom dûlõ 3.

Tel.: 72/213-454

E-mail: [email protected]

 


Prohászka Ottokár püspökké szentelésének 100. évfordulójára
és az eucharisztia évére
megjelent

Prohászka Ottokár

Az élet kenyere

(Naplójegyzetek az Eucharisztiáról, Élet kenyere)

Szabó Ferenc bevezetõjével:

„Prohászka eucharisztikus lelkisége.”

A székesfehérvári püspökség kiadása, 2005, 286 oldal, 1400 Ft.