E SZÁMUNK ELÉ
GLOBALIZÁCIÓ: A JÖVÕ TÁVLATAI
Amikor 1970-ben az elsõ ember az Apollo8 ûrhajóról a Holdra tette a lábát, új korszak kezdõdött planétánkon. Fõleg a XX. század második felében a technika, az informatika rohamos fejlõdésével, a web-világhálózat sûrûsödésével hihetetlenül felgyorsult a világ egyesülése (globális falu) és egységesülése. De vajon a globalizáció valóban az emberi fejlõdést, a kultúrák kölcsönös gazdagodását, az emberi szolidaritást, a vallások párbeszédét segíti elõ? A tapasztalat azt mutatja sajnos , hogy gazdasági, politikai, kulturális és vallási szempontokból egyaránt egyre jobban elõtûnnek a globalizáció negatív hatásai is. Az emberiség aspirációja a harmónia, az egység, a testvériség felé ma a közeli beteljesedés ígéretével kecsegtet. A Holdról látott Föld képe jelképezi ezt a vágyálmot: eltûntek az országhatárok, szögesdrótok, csak egy zafírfelhõbe burkolt igazgyöngy fénylik.
S. P. Huntington bestseller könyve: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása (Európa, Budapest 2001, elsõ angol kiadása: 1996) kétségkívül a nemzetközi politikai helyzetnek, az iszlám terrorizmus kirobbanásának és elterjedésének köszönheti sikerét. Sokszor naivul leegyszerûsíti az elemzett politikai-kulturális-vallási jelenségeket, általánosítja az iszlám fundamentalizmust, illetve terrorizmust. De fõleg megkérdõjelezhetõ a könyv kicsengése, szinte apokaliptikus jövõlátomása. Ugyanakkor joggal emeli ki a modern (nyugati) civilizáció hanyatlását: a politikai, gazdasági, kulturális aranykor eljut a csúcsára, aztán következik a hanyatlás, amely az erkölcs és a kultúra hanyatlását vonja maga után. Úgy tûnik, hogy a Civilizációt hamarosan a barbárság kora váltja fel, s elképzelhetõ, hogy egy eleddig példa nélkül álló jelenség, a globális méretû Sötét Középkor köszönt az emberiségre. A béke és a Civilizáció jövõje a világ nagy civilizációinak, politikai, vallási és szellemi vezetõinek együttmûködésén múlik. A civilizációk összecsapásában Európa és Amerika együtt vagy külön-külön bukik majd el. A globális méretû »igazi összecsapásban«, a Civilizáció és a barbárság háborújában a világ nagy civilizációi együtt vagy külön-külön fognak elbukni, s magukkal rántják a civilizációs értékeik gazdag tárházát: a vallást, mûvészetet, az irodalmat, a filozófiát, a tudományt, a technikát, az erkölcsöt és a könyörületességet. Az elkövetkezõ idõszakban a világ békéjét leginkább a civilizációk összecsapása fenyegeti, és a világháború veszélyét egyedül a civilizációk segítségével létrehozott nemzetközi rend háríthatja el. (556557. o.)
Igen, az áhított nemzetközi rendet részben még meg kell valósítani; az ENSZ és egyéb nemzetközi (jogi) szervezetek tehetetlenségére napjainkban világos példákat láttunk. A civilizációknak, és ezeken belül a vallásoknak, párbeszédre van szükségük: egymás jobb megismerésére, egymás elfogadására, a fundamentalizmus és fanatizmus kiküszöbölésére, mert enélkül a világbéke sem lehet tartós.
Mi keresztények felelõsek vagyunk a világ jövõjéért. Hitünk a feltámadt Krisztusban arra serkent bennünket, hogy minden erõnket vessük latba az új evangelizálásban, a vallásközi és ökumenikus párbeszéd, sõt az egyházon belüli párbeszéd keresésében is. A világ azé lesz, aki a legnagyobb reménységet nyújtja neki írta (Az Isteni Miliõben) a jezsuita tudós és gondolkodó, Teilhard de Chardin, a planetizáció prófétája. (Távlatok 57) Mintegy Teilhard szavainak visszhangja a Gaudium et spes zsinati okmányban (31,3) a következõ állítás: A jövendõ azoknak a kezében van, akik a holnapi nemzedéknek az élet és a reménység indokait tudják nyújtani. A keresztény reménység nem naiv optimizmus: tudatában vagyunk a bûn, az önzés, a hatalomvágy, a gyilkos erõszak pusztításainak, az egyre inkább laicizálódó nyugati társadalmak erkölcsi dekadenciájának. Sajnos, az egyesülõ Európa is felejti, megtagadja keresztény gyökereit, kultúrája kialakító erejét. Nem utópiára hagyatkozunk, nem a Deus spes eszméjével akarunk lendületet adni a világnak (mint hajdan az ezoterikus marxista, Ernst Bloch), hanem a reménység Istenében hiszünk, aki feltámasztotta Krisztust, és minket is részesít a húsvéti misztériumban. Reméljük, hogy a halálból eljutunk a feltámadásra.
A bennünk lakó Lélek a reménység forrása: A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe Isten szeretete. (Róm 5,5) A világnak ugyanúgy nem lehet két csúcsa, mint ahogy nem lehet két központja egy körnek. Az a Csillag, amit a világ vár, anélkül, hogy ki tudná ejteni nevét, anélkül, hogy pontosan értékelni tudná igazi transzcendenciáját, (. . .) ugyanaz a Krisztus, akit mi remélünk. (. . .) Mindent megpróbálni Krisztusért! Mindent remélni Krisztusért! (Teilhard de Chardin, Az isteni Miliõ)