PAPI EGYSÉG

Bosák Nándor

AZ EGYHÁZMEGYÉS PAP LELKISÉGE

(Eger, 2004. nov. 12.)

Amikor hozzáfogtam összegyûjteni gondolataimat a címben megjelölt témával kapcsolatban, próbáltam keresni valami pontos és egyértelmû meghatározást arra: mit is ért a szaktudomány a „lelkiség” fogalmán? Gondolkoztam azon, hogy mi jelenik meg a gondolatunkban, ha halljuk ezt a szót. Találtam is különbözõ megközelítéseket, ezeket azonban most nem akarom idézni. Inkább egyszerû szavakkal próbálom körülírni.

A „lelkiség” kifejezést akkor használjuk, amikor egy ember hitét, lelki beállítottságát, ebbõl fakadó magatartását akarjuk kifejezni. És értjük rajta azt a belsõ erõt, életszemléletet, amely õt életében animálja, vezeti, és segíti feladatainak „megoldásában”.

Ha ezt a fogalmat az egyházmegyés papra vonatkoztatjuk, akkor valójában azokra a belsõ erõforrásokra akarunk rákérdezni, amelyek a papot éltetik, vezetik és megerõsítik szolgálatában. Elõbb néhány általános megjegyzést teszek, majd próbálom konkrétabban bemutatni az egyházmegyés pap lelkiségének jellemzõit.

Bevezetõ megfontolások

A keresztény lelkiségrõl legáltalánosabb meghatározásként azt mondhatjuk, hogy „Krisztus követése”. Élet a Krisztusba vetett hit szerint. Valóban, a keresztény ember „lelkisége” azt jelenti, hogy hittel tekint Krisztusra mint eszményre, és a Krisztus által adott útmutatásokat követve igyekszik megoldani életét. Mivel azonban az emberi adottságok különbözõek, mások az élethelyzetek, a feladatok, amelyek közepette „követni kell Krisztust”, ezért sokféle út – mégpedig hiteles út – elképzelhetõ a lelkiségben. Ténylegesen ezt bizonyítja a történelem. A nagy egyéniségek, nagy szentek nemcsak a maguk útját találták meg, de utat is mutattak másoknak. Így születtek – és születnek ma is – a lelkiségi irányzatok, lelkiségi közösségek. Erre számtalan példát tudunk felhozni (pl. szerzetesi közösségek alapítói: ferences lelkiség, bencés lelkiség, fokolár lelkiség stb.).

Az egyházmegyés papok lelkiségét kutatva megkérdezhetjük, hogy melyik nagy szent egyénisége, lelkiségi irányzat az, amely leginkább alkalmas arra, hogy a papok lelkiségét meghatározza. Nyilvánvalóan vannak nagy „papi szentek”, példamutató egyéniségek, de mégsem ebbõl indulunk ki. A mi esetünkben – bár számon tartjuk és figyelünk a nagy papi egyéniségekre – elsõdlegesen a feladatra koncentrálunk, a papi szolgálatra, amelyet ránk bízott az Egyház. Ez határozza meg a lelkiségünket. A „feladatunk” pedig nemcsak „Krisztus követése” általános értelemben, hanem „Krisztus képviselete” is a szolgálat teljesítése által. A nagy példaképekben is azt figyeljük elsõsorban, ahogyan a rájuk bízott feladatot megoldották.

Talán nem rugaszkodunk el a valóságtól, ha példaként azt mondom: Szt. Ferenc rácsodálkozott az evangéliumi egyszerûségre és szegénységre, és ehhez keresett életformát és feladatot. A papság feladatot kapott az Egyházban, és ehhez kell megfelelõ lelkületet kialakítania.

Ebbõl két fontos következtetést kell megjegyeznünk.

(1) A pap számára a „lelkiség”, vagy hogy még egyszerûbben fogalmazzak, a lelki beállítottság, nemcsak az egyéni üdvösség követelménye, hanem „állapotbeli kötelesség”.

(2) Lelkiségének formáját, annak eszközeit úgy kell megválasztania, hogy azok a szolgálatát segítsék, táplálják.

(Csak egy egyszerû példa: tiszteletreméltó útja lehet a megszentelõdésnek a karthauzi életforma, de nem élhet így egy egyházmegyés pap a plébániáján.)

A fentiek alátámasztására álljon itt néhány idézet a II. vatikáni zsinat tanításából (Presbyterorum  ordinis 12–13. §).

Az egyházi rend szentségében a papok Krisztushoz, a Paphoz lesznek hasonlóvá az õ egész testének, az Egyháznak tökéletes fölépítésére. . . Az egyházi rend felvétele új módon szenteli õket Istennek: Krisztusnak, az örök Papnak élõ eszközeivé válnak, hogy a történelem századain át folytatni tudják az õ csodálatos mûvét. . . Mivel tehát minden pap a maga módján Krisztust képviseli, különleges kegyelmet is kap arra, hogy a rábízottaknak és Isten egész népének szolgálatában elérje annak tökéletességét, akit képvisel, s hogy gyarlóságát annak szentsége orvosolja, aki számunkra „szent, ártatlan, szeplõtelen, a bûnösöktõl elkülönített” fõpap lett (Zsid 7,26). . .

Így tehát a Lélek és a megigazulás szolgálatában fáradozva megerõsödnek a lelki életben, csak legyenek tanulékonyak Krisztus Lelke iránt, aki élteti és vezeti õket. Maguk a mindennapos szent cselekmények, valamint egész szolgálatuk, amelyet a püspökkel és paptestvéreikkel együtt végeznek, irányítják õket az élet tökéletessége felé. A papok életszentsége pedig nagyban hozzájárul szolgálatuk termékenységéhez:

Ezért e szentséges zsinat, hogy lelkipásztori céljait . . . elérhesse, nyomatékosan buzdít minden papot, hogy az Egyház által ajánlott megfelelõ eszközöket fölhasználva törekedjenek arra a mindig nagyobb életszentségre, mellyel napról napra alkalmasabb eszközzé válnak Isten egész népének szolgálatára.

Az életszentséget a papok sajátos módon, feladataiknak krisztusi szellemû, becsületes és fáradhatatlan teljesítésével érik el.

Miután így megalapoztuk az egyházmegyés pap lelkiségét, szükséges, hogy néhány területre is rámutassunk, ahol megvalósul, ill. ahonnét erõsítést nyer szolgálatához a pap. Fontos a zsinat megállapítása: „Az életszentséget a papok sajátos módon, feladataiknak krisztusi szellemû, becsületes és fáradhatatlan teljesítésével érik el.” Hétköznapias megfogalmazásban ezt így mondhatom: A papnak abból kell „megélnie”, amivel foglalkozik. Ha valljuk, hogy a pap a papszentelés révén szentségi kegyelemben részesül, hogy ellássa feladatát, akkor azt is el kell fogadnia, hogy maguk a rábízott feladatok kegyelmi erõvel bírnak saját megszentelõdésében. Csak a legfontosabbakat emelem ki.

1. Imádság

A pap imádkozó ember, az imából élõ ember.

Valljuk, hogy a papi hivatás isteni hívás eredménye. Az lesz pap, akit Isten erre meghívott, és az illetõ erre „igen”-nel válaszol. Úgy is mondhatom, hogy minden pap hivatása „párbeszéd eredménye”. – Párbeszéd Istennel! Ebben a párbeszédben ismeri fel az ember Isten reá vonatkozó tervét, és ebben válaszol a hívásra. Ebben születik meg az öröm és bátorság, hogy vállalja a szolgálatot. De ebbõl táplálkozik az az egészséges öntudat is, amivel szembe néz a nagy kihívással. Ez az öntudat pedig nem más, mint hogy „határozottan hisz a hivatásában”. Ezért a „hivatásról” szóló párbeszéd sohasem szûnhet meg a pap életében.

Az a gyakran használt kifejezés, hogy „a pap az imádság embere”, nem valami jámbor jelzõ, hanem a papi egzisztencia alapvetõ követelménye. Ezért az egyházmegyés pap lelkiségének is legsajátosabb jellemzõje. A pap imádkozó ember! Ennek megvilágítására álljon itt egy gondolatsor.

Az imádsággal kapcsolatban szeretek utalni egy szentírási mondatra a Teremtés könyvébõl. „Azután így szólt az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkossunk neki segítõtársat, aki hasonló hozzá.” (Ter 2,18–19) Ez a mondat nagyon mély emberi valóságot fejez ki. És – meggyõzõdésem szerint – többrõl van itt szó, mint a házas élet megalapozása. Az ember társas lény, mindenkinek szüksége van megfelelõ társra, hogy kibontakozhasson az élete. Egymagában senki sem lesz „egész ember”. A lélektan világosan leírja azt a folyamatot, ahogyan a lassan tudatára ébredõ gyermekben kialakul az ÉN tudata. Ez azonban csak akkor születik meg, amikor magát megkülönbözteti a másik személytõl, amikor ki tudja mondani: TE, akire figyelve, akivel párbeszédet kezdve saját magát is meg tudja határozni. Arról is tud a lélektan (meg a mindennapi tapasztalat), hogy milyen károsodásokat szenved az az ember, aki fejlõdése során nem találkozik „megfelelõ” iránymutató személyiséggel.

Ha ezt az alapállást elfogadjuk, akkor könnyen megértjük, hogy a pap esetében, aki hivatása szerint arra kapott fölszentelést, hogy Isten embere legyen, hogy Krisztust képviselje a világban (akár celibátusban él, akár házasságban, mint a gk. papok), nélkülözhetetlen ez a személyiségét formáló kapcsolat. Csak úgy érti meg önmagát, hivatását, csak úgy alakulhat ki benne az egészséges papi ÉN-tudat, ha számára a „másik”, a TE, Krisztus lesz. Ez a kapcsolat az imádságban jön létre.

A papi lelkiség elsõ és alapvetõ jellemzõje és erõforrása tehát az imádság. Amikor ezt állítom, nem csupán arra gondolok, hogy a papnak sokat kell imádkoznia. Zsolozsma, elmélkedés, különbözõ áhítatgyakorlatok . . . ezeknek mind megvan a helye. De többrõl van szó: az imádság nemcsak bizonyos „gyakorlat” – imaformák – ismétlése, hanem „szemléletmód” – életstílus –, amelyben az ember megtanul úgy élni, gondolkodni és cselekedni, hogy ezt mind Istennel való párbeszédben teszi.

Pl. II. János Pál új könyvében (Keljetek fel, menjünk!) leírja, hogy mennyire szerette püspöki kápolnáját Krakkóban: „sok idõt töltöttem ott, néhány mûvemet ott írtam!”

2. Szentírás

A pap feladatait tekintve két fontos területet jelölhetünk meg.

a) Isten üzenetének továbbadása az embereknek; ez a tanítás szolgálata, amit prófétai szerepként szoktunk megjelölni.

b) Isten kegyelmi ajándékainak közvetítése az emberek felé; ez a megszentelés szolgálata, Krisztus papi szolgálatának folytatása.

Mindkét feladat meghatározó a pap lelkiségének szempontjából.

Ad a) A tanítói feladat megkívánja, hogy a pap ismerje a kinyilatkoztatást, az Egyház hitének tartalmát; ezért „tanulja” a teológiát, ezért igyekszik elmélyedni a Szentírás egyre teljesebb ismeretében. Miközben ezt teszi – ez állapotbeli kötelessége –, mindez az õ lelkületét, életvitelét és életszentségét formálja, alakítja. A diakónusszenteléskor az evangéliumos könyv átadása közben ezt mondja a püspök: „Vedd Krisztus evangéliumát, amelynek hirdetõje lettél! Ügyelj arra, hogy amit olvasol, hidd, amit hiszel, tanítsd, amit tanítasz, kövesd is.” Ebben a megszentelõdés folyamata van meghatározva a pap számára. És ha azt kérdezzük, hogy mi jellemzi az egyházmegyés pap lelkiséget, akkor azt kell mondanunk, hogy a pap megszentelõdésének, lelkiségének forrása a Szentírás, ebbõl táplálkozik. Még konkrétabb módon: a pap olyan keresztény, aki életének, mindennapi döntéseinek, erkölcsi magatartásának irányát a Szentírásban találja meg. Akinek a Biblia a regulája.

Pl. Az elsõ kispapi lelkigyakorlatomat Belon Gellért tartotta. Maradandó élmény volt számomra. Arra már nem emlékszem, hogy mirõl volt szó. De ahogyan a Szentírást használta, az máig megmaradt bennem. Minden alkalommal csupán egy Békés–Dallos-szentírással ment fel az ambóra. Úgy használta, mint egy bûvész. Mindig ott nyílt ki neki, ahol éppen kellett, szavai meg a szentírási idézetek szinte összefolytak, látszott, hogy ennek az embernek a gondolatai meg a Szentírás tanítása egymásra vannak hangolva. Késõbb személyesen is megismertem, és meggyõzõdhettem arról, hogy nemcsak bûvészmutatvány volt, ahogyan a szentírással bánt. Ilyen volt az élete is.   

A pap olyan ember, aki a Bibliából ki tudja olvasni, és ténylegesen ki is olvassa Isten konkrét akaratát, útmutatásait életének megoldásához. Vagy fordítva: az élet feladataihoz megtalálja az útmutatást a Bibliában. Ezért az elmélkedés, az elmélkedõ életszemlélet a papi lelkiség lényeges összetevõje.

3. Eukarisztia

Ad b) A papi felhatalmazás legsajátosabb feladata az áldozat bemutatása. Ezért papságunk csúcsa: bemutathatjuk a szentmisét. Krisztus az Eukarisztiában foglalta össze életét, keresztáldozatát és feltámadását, és ezt bízta az Egyházra, hogy az idõk végéig jelenvalóvá tegye az emberek számára. Ennek vagyok a „papja”. – Ismét nagyon leegyszerûsítõ megfogalmazásban: A szentmisét bemutató pap van a legközelebb az oltáron megjelenõ krisztusi áldozathoz, olyannyira, hogy ezt mondhatja: „Ez az én testem . . .” A papszentelés szertartása a feladatot így határozza meg: „Vedd a szent nép áldozati adományát, amit Istennek kell bemutatnunk. Ismerd fel és kövesd is, amit teszel; alakítsd életedet az Úr keresztjének titka szerint.”

A pap identitásának legmélyebb forrása az Eukarisztia. Az Eukarisztiához való kapcsolatában találja meg a Krisztussal való legszemélyesebb barátságát, ebben hangolja életét legteljesebben szolgálatára. Itt van papi önazonosságunk forrása: „Alakítsd életedet az Úr keresztjének titka szerint.” A pap áldozatbemutató, olyan ember, aki maga is „odaszenteli” életét Krisztusnak, és miközben bemutatja a szentmisét, hiszi azt, hogy személyes életének minden áldozata, munkája, egész papi léte Krisztus titkában találja meg értelmét és éltetõ energiáját. A papi lelkiség alapvetõen eukarisztikus lelkiség. (Most az eukarisztia évében erre külön is hangsúlyt kell tennünk.)

Ez a mélységes titok akkor válik igazán kinccsé számunkra, ha készítjük magunkat e titok befogadására, ha megteremtjük életünkben a megfelelõ „környezetet” az Eukarisztia számára. Ezért a pap lelkiségében nélkülözhetetlen szerepe van pl. a rendszeres adorációnak, amelyben kialakul a személyes kapcsolat az Oltáriszentségben jelenlévõ Krisztussal. De ide tartozik az a gondosság, ahogyan ügyelünk szentmiséink külsõ fegyelmére és a belsõ összeszedettségre. És különösen fontos ébren tartani magunkban azt a tudatot, hogy a „szenthez szentül közeledjünk”, ezért kell gondolni mindig lelkünk kegyelmi állapotára. Ismerve emberi állapotunkat, itt válik nyilvánvalója az is, hogy mennyire hozzátartozik az eukarisztikus lelkiséghez a bûnbánat szentsége.

4. Pásztori feladat

A pap hármas feladatai közül meg kell még említenünk a harmadikat, a pásztori szolgálatot. A Krisztust képviselõ pap nemcsak tanító, nemcsak áldozatbemutató, hanem a jó Pásztor Krisztus képviselõje is az egyházi közösségben. Feladata, hogy összegyûjtse és vezesse a híveket. Az egyházmegyés pap lelkiségének formálásában ez a mozzanat sem hiányozhat. Ki kell alakítani a vezetéshez szükséges képességeket, illetve azt a lelkületet, amely õt alkalmassá teszi vagy szerényebben fogalmazva segíti abban, hogy ennek a feladatának is megfeleljen.

a) A pap az egyházi közösségen belül – Isten népén belül – meghatározott feladatot kap a többiek javára. Ezért nevezzük az ilyenfajta papságot „szolgálati papságnak”, megkülönböztetve a hívek általános papságától. Ez egy sajátos önértékelést és képességet kíván a paptól. Az önértékelés azt jelenti, hogy világosan látja feladatát, azt bátran vállalja, ugyanakkor nem él vissza helyzetével. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy a paptól éppen szolgálata kívánja, hogy kiforrott egyéniség, kiegyensúlyozott személyiség legyen.

XXIII. János: „Végtelenül hálás vagyok a jó Istennek, hogy ilyen temperamentummal ajándékozott meg, és megóvott a nyugtalankodástól és a bénító ijedtségtõl. Minden dolgomban az engedelmességre alapozok, és az a szilárd meggyõzõdésem, hogy ez a nagyban és kicsiben megnyilvánuló magatartásom a merész egyszerûség erejével ruházza fel kicsinységemet.” (Egy lélek naplója. 331. o.)

A pap lelkiségébõl nem hiányozhat a tudatos törekvés arra, hogy megszerezze azokat az erényeket, képességeket, melyek szükségesek pásztori szolgálatában. Amelyek – hogy XXIII. János szavaival éljek – megóvják a „bénító ijedtségtõl”, és a „merész egyszerûség” erejével ruházzák fel. Hogy csak néhányat említsek:

Önmagán túllépni tudó gondolkodás. Legyen képessége a dolgokat, embereket, helyzeteket, tárgyilagosan áttekinteni, értékelni. Tudja magát, munkáját, szerepét egy nagyobb összefüggésben szemlélni.

Legyen képes együttmûködni másokkal. Tudjon mások mellé odaállni a feladatok megoldásában, tudjon engedelmeskedni, és tudjon másokat vezetni.

A pásztortól, akire lelkeket bíztak, megkívántatik, hogy maga megálljon a talpán, képes legyen felelõsséget vállalni a rábízottakért. A szolgálat megkívánja, hogy elöl mennyen, példát mutasson, bátorítani tudjon másokat.

Ez megkövetel bizonyos jellembeli szilárdságot . . . a munkában kitartást . . . képességet arra, hogy irányt szabjon saját életének, stb. Ide illik Pál apostol megjegyzése: Az egyházi elöljáró (püspök, diakónus) „saját házában legyen jó gazda, aki gyermekeit fegyelemre és teljes tisztességre fogja. Aki ugyanis tulajdon házában nem jó gazda, hogyan is tudná gondját viselni Isten egyházának?” (1Tim 3,4–5)

Mindezt összefoglalva azt kell mondani, hogy az egyházmegyei pap lelkiségének fontos része az egészséges emberi személyiség. És hogy ezt magában kialakítsa, tudatosan vállalja az önnevelést, és él a keresztény aszkézis eszközeivel. Nem élhet a „maga módján”.

5. Összegezés

A zsinat nyomán a papi lelkiség elemeit a szolgálatra figyelve kerestük. Kezdtük az imával, amelyben a pap állandóan szembesül azzal, akitõl élete és hivatása ered. A Szentírásra és az Eukarisztiára utalva eljutottunk „az egészséges személyiségig”. Talán azt mondhatná valaki, hogy visszajutottunk a földre. Nem véletlen ez a sorrend.

Összegezve azt mondhatjuk: az egyházmegyés pap lelkisége abban áll, hogy elfogadja és megérti hivatását, átadja magát teljesen szolgálatának, és ez a szolgálat egészen Krisztushoz emeli; hagyja, hogy ez a szolgálat formálja emberségét, és dolgozik azon, hogy egyre inkább felnõjön ahhoz, akit képvisel „emberként az emberek között.” Így követi a pap Krisztust.

Takács Gábor

A VASÁRNAP KERESZTÉNY TARTALMA ÉS ANNAK
VÉDELME AZ EGYHÁZ SZOCIÁLIS TANÍTÁSÁBAN

1. Bevezetés¹

A vallások életének egyik alapvetõ jellemzõje, hogy a vallásos gyakorlat mögött meghúzódó hitvilághoz egy olyan kultuszt rendel, amely, szimbolikusan kifejezve az adott hitet, mélyebben megismerteti a hívõkkel a hit tartalmát, elmélyíti bennük a hitbeli összetartozás tudatát, és sajátos ünnepi jellegben kiemeli õket a profán világból, szembesítve õket az emberi élet egészének rendeltetésszerû eredeti szentségével. A kultuszban megjelenõ, a hittel azonos metafizikai tartalom átrendezi és újrarendezi az ember természetes világát, annak tér- és idõviszonyait, az alapvetõ szociális rendet, a munka és az ünneplés kereteit.   

A krisztushívõk életében a vasárnap az Úr feltámadására emlékeztetõ ünnepi napként maradt fenn, míg szekularizált formájában a munkával töltött idõ kontrasztjaként a pihenés és a közösségi események idõszaka gyanánt talált elfogadásra a modern társadalmakban.

Így a vasárnap napjainkban kettõs arculatot mutat:

– a keresztények számára az Úr feltámadásának emléknapja maradt, amelyen a hívõk tartózkodnak minden olyan tevékenységtõl, amely megzavarná a vasárnap sajátos emelkedettségét és hangulatát, valamint összegyûlve együtt adnak hálát a teremtõ és megváltó Istennek;

– a szekularizált világban a vasárnap a szociális berendezkedés egy messzemenõen támogatott eleme lett, és mint ilyen szembeötlõ tartalmi változásoknak hordozója, vagy éppen a vasárnap tartalmi elemeivel ellentétes és ellentmondásos változtatásoknak célpontja.

2. A keresztény vasárnap problematikája napjainkban

2.1. A vasárnap problematikája a keresztény életvitel határain belül

A katolikus egyház életében a vasárnap mint Jézus feltámadásának emléknapja maradt fenn. A keresztény hittõl átjárt társadalmakban ezen a napon a hívõk közösségi istentiszteleten vettek részt, és ez a nap a munkától való távolmaradás, a pihenés napja is volt egyben. A nap megszentelésének kettõs tartalmú kötelessége persze a gyakorlatban az egyéni hívõk számára, társadalmi vagy éppen vagyoni helyzetük miatt, sokszor betarthatatlan volt.²

Napjainkban a kereszténységen belül is egyre markánsabb vonalakat ölt a nyilvános istentiszteletektõl való távolmaradás jelensége. A keresztény gondolkodásban a nap megszentelésének hangsúlya a liturgikus-ekkleziális aspektusról a szabadidõre, a személyes és közösségi viszonyokra tevõdött át. A hangsúlyeltolódás érthetõ okaiként mind a szekuláris ható okok, mind pedig az egyházi oldalon mutatkozó nehézségek felhozhatók.

2.2. A vasárnap problematikája a kereszténységtõl határolt szekularizált világban³

A XX. sz. végén a modern nyugati társadalmak életében a vasárnapot érintõ új tendenciák jelentkeztek. Manapság a vasárnap a maga sajátos tartalmával haloványabb formában jelentkezik a modern ember életében. Ezt a tudati elhalványulást nem csak a hit hanyatlása idézte elõ, de a munkavégzés új rendjének bevezetése akaratlanul is magával hozta egy új idõbeosztás kialakulását. A vasárnap ebben az új idõrendben nem egy „másfajta” nap köntösében jelenik meg, hanem a hétvégének egyik napjaként, a munkától határolt napok között az egyik, a többi pihenésre szánt naptól semmiben sem különbözõ napként.

A munkaidõ új elrendezése nem csak az effektív termelési idõszakot határozta meg a hét nap viszonyában, hanem ezzel szemben a szabadidõ újszerû jelenségét alakította ki. Ezzel útjára indult a lassan kibontakozó „hosszú hétvége”, amely szabadságot adva egy rövid idõre megszabadít a munkától, ugyanakkor ciklikus elmúlásával és visszatérésével össze is köt a munkával, a munkavégzés idõszakával. A hosszú hétvégével a szabadság új társadalmi formája jelenik meg, amely a szabadságot a munkától való szabadsággal azonosítja.⁴ A hétvége idejére a polgár életében a teljesítmény- és intézménycentrizmus helyébe a személyesség, a kötetlenség, a spontaneitás emelkedett hangulata lép. A modern világ a hétvége tartalmához és ésszerû tartalmasságához sajátos ajánlatával járul hozzá. A nagy kiállítások, ipari vásárok, börzék, sportesemények és egyéb nagyszabású rendezvények a hétvégén kerülnek megrendezésre, hiszen a rendezõk joggal ilyenkor számíthatnak az érdeklõdõ tömeg látogatására. A szabadidõ intézményes kialakulásával megjelent egy új társadalmi kereslet, a szabadidõpiac. Az ennek nyomán kiépülõ szabadidõipar nem csak egy, a szabadidõ keretében értelmezhetõ kínálatot teremt, hanem míg sokan szórakoznak, addig a szabadidõipar alkalmazottai kemény és szorgalmas munkával szolgálják a heti munka fáradalmait kipihenõk felmerülõ igényeit. Ugyanez vonatkozik a kiállítások, ipari vásárok, börzék, sportesemények és egyéb nagyszabású rendezvények rendezõire, a szervezésben résztvevõkre. A munka honorálását illetõen a hétvégi munka kiemelt jelentõségû: a szûkösen élõk számára nagy vonzerõt jelenthet a rövid idõ alatt megszerezhetõ dupla munkabér, így vasárnaponként sokan azért vállalnak munkát, hogy anyagi lehetõségeik szûkös keretein enyhítsenek. A szabadidõipar nem csak a kikapcsolódás lehetõségeit biztosítja, hanem ezek ötvözõdnek a modern társadalom egyéb elõnyeivel, a gyors utazási lehetõségekkel, az utazási irodák szervezett kínálatával, melyek a földrajzilag távoli eseményeket is kecsegtetõ közelségbe hozzák, és sok más, a modern technika által biztosított lehetõséggel, amelyek együttesen a szabadidõs versenybe torkoltak. A szabadidõ eltöltése ismét visszavezetett a munka-, teljesítmény- és intézménycentrikus világba. A munkaversenyt felváltja a hobby-verseny: ki mennyit utazott a hétvégén, ki milyen kiállítást látott, stb. A tömegkommunikációs eszközök is különleges programokkal versenyeznek a pihenõk tetszéséért és kegyeiért: a hétvégén záporozó filmáradatban a családtagok egymás helyett a képernyõ álomszerû hõseire figyelnek, és már az is a család egységét jelképezi, amikor a családtagok ugyanazt a képernyõt nézik.

2.3. Objektív nehézségek a vasárnappal szemben a XX. sz. végén

A modern társadalmakkal kapcsolatban elmondhatjuk, hogy ténylegesen kialakultak szünetmentes munkahelyek. Néhány – magas technológiai nívón mûködõ – üzemben a hétvége a karbantartás ideje. Fontos szerepet játszanak társadalmunk életében olyan iparágak is, ahol a hétvégi ellenõrzés és karbantartás a hétfõi munkakezdés elõfeltétele. Ugyanakkor a hétvégi pihenés idõszakában a kórházak, az orvosi szolgálat, a tûzoltóság, a rendõrség, a víz- és áramszolgáltatás stb. sem szünetelhetnek. Ezeken a munkahelyeken elengedhetetlen a hétvégi munkavégzés, ezeknél azonban a közjó a tét, vagy pedig a társadalom funkcióképességének megõrzése a cél, vagy esetleg az emberi élet foroghat kockán, tehát nem csupán profitorientációról van szó.

3. A vasárnap eredete

3.1. Bevezetés

A vasárnap multifunkcionális jellegébõl alapvetõen következik, hogy eredetének és kialakulásának bemutatásához hozzátartozik az egyes források bemutatása és azok késõbbi szerepének leírása is. A vasárnap – mint olyan pihenésre szánt nap, amelyen az ember az idõt önmagának és nem dologi környezetének szenteli – alapvetõen az ember igényébõl alakult ki. Az emberi tapasztalat kimutatja, hogy az emberi élet nemcsak a tevékenységbõl, a tranziens világalakítás tevékenységébõl áll, hanem az embernek szüksége van arra a nyugalomra, amelyben önmagára tekinthet úgy, mint mindezeknek a forrására, aki sohasem oldódik fel ezen relációiban, és szabadsága sohasem fogható be maradéktalanul az immanens területen meghozott döntéseibe. A kötelezõ pihenõnap erkölcsi kötelességének emberi tapasztalatra építõ megalapozását az erkölcsteológia régóta a vasárnap természetjogi megalapozásaként tárgyalja.⁵ Az emberi ön- és identitástudat tükrözõdik a vasárnap elõképének tekinthetõ természetes pihenõnapban, amely a munkától való távolmaradást az ember világban betöltött különleges helyzetének, szerepének és küldetésének jeleként fogta fel. Erre a természetes tapasztalatra építettek a vallások a maguk hittartalmi és rituális tanításukkal, gyakorlataikkal. Ugyanakkor ezt a természetes alapot használja fel a kinyilatkoztatás is, amely az ószövetségi szombatnapban a teremtésnek és az Isten és választott népe közötti szövetségnek jelét látta; az Újszövetségben a vasárnap Krisztus feltámadásának napja lett, az egyház életében pedig a feltámadásra irányuló megemlékezés ünnepnapja.

3.2. Az ószövetségi eredet adatai

Az ószövetségi szentírásban a dekalógus utasítása és számos prófétai figyelmeztetés vonatkozik a szombat megszentelésre. A szombat eredete, tartalma és történelmi alakulása magában foglalja Isten és a szövetség népének közös sorsát. A szombat tartalma egyben az ószövetségi isten-, ember- és világképnek rövid foglalata is. A szombat teológiájában nemcsak a munka és pihenés, illetve kultusz idõbeli elosztása fogalmazódik meg, hanem éppen a szombat teológiája nyújtja azt a horizontot, amelyben a hívõ értelmezheti az Isten tetteit, önmagát és az egész emberi életet. A választott nép életében így a szombat mindezeknek idõben megmaradó jele lett, és a kultusz által a lét értelmezésének „egyetemes” eszközévé vált.

3.2.1. A szombat Isten teremtõi tevékenységében

Az ószövetségi iratok a szombat megülésére vonatkozóan nemcsak parancsokat hoznak, hanem megadják azok megokolását is. A munka és pihenés értelmes beosztásának antropológiai, természetes tapasztalatát a szent szerzõk felhasználják Isten teremtõi mûvének bemutatásakor is.

„Így készült el a föld és az ég minden bennelevõvel együtt. Isten a hetedik napon befejezte mûvét, amit alkotott. A hetedik napon megpihent munkája után, amit végzett. Isten megáldotta és megszentelte a hetedik napot, mert azon megpihent egész teremtõ munkája után. Ez a története az ég és a föld teremtésének, ahogy az lefolyt.”⁶

A teremetésrõl szóló elbeszélésben Isten úgy szerepel, mint aki a hetedik napon visszavonul a tevékenységtõl, és az elkészült alkotástól megpihen. Az antropomorf kép bemutatja Isten szabadságát. Jóllehet a teremetett világ elkészült, Isten nem része ennek a világnak, szabadságát nem befolyásolja ez a világ. Isten nem is tevékenykedik ezen a napon, nemcsak az elkészült mûtõl vonul vissza, hanem elfordul magától a tevékenységtõl is, nem oldódik fel a tevékenységben sem. Ez a nap a teljesség, az áldás, az isteni élet napja. Isten önmaga felé fordul, mint olyan valaki felé, aki már nemcsak egyedüli létezõ, hanem teremtõ, aki tevékenységével, ajándékozó szeretetébõl létrehozott valamit. Isten belsõ ünnepe ez a nap, most már önmaga mint teremtõ felé fordulhat. Az antropomorf kép Isten üdvösségtörténetet gondozó alakját mutatja be, aki nem a teremtés által válik „gazdagabbá”, hanem azáltal, hogy mint teremtõ is megmarad szentnek, nem válik a profán világ részévé. Nem a szünet nélküli cselekvés hozza létre szentségét, atyai ajándékozó mivoltát, hanem Isten önmagában ilyen, szentsége pedig folyamatosan arra indítja, hogy személyes létének tartalma a világban testet is öltsön. Erre utal a „befejezte” kifejezés is: Isten nemcsak abbahagyta teremtõi tevékenységét, hanem mûve teljes, és ez a teljes mû lesz az ember élettere. A refrénként visszatérõ „látta, hogy jó” utalás pedig egy folyamatos megállapítása annak, hogy a világ alkalmas hely az üdvösségtörténet megvalósítására, amelyben Isten és az ember már szövetséges társakká lesznek. A teremtés ezzel olyan valóságként áll elõttünk, amelyet Isten nemcsak megteremtett, de olyannak teremtett, amely részesedik és befogadja Isten életét.

3.2.2. A szombat megszentelésének parancsa

Az ószövetségi nép istentiszteleti tevékenységének egyik lényegi eleme a szombat napjának megszentelése. Ezen a napon tilos a munkavégzés; tartalmi szempontból a szombat napja az imádságnak, és a közösségnek szentelt nap. A dekalógus mindkét formájában megtaláljuk a szombat megszentelésére vonatkozó parancsot.⁷ A Kivonulás könyve röviden, lényegre törõen hozza a parancsot, nem tartalmaz motiváló kiegészítéséket. A Második Törvénykönyv ezzel szemben már sok kiegészítést tartalmaz: egyrészt felsorolja a munkavégzés tilalmától érintetteket, másrészt utal a szombat megalapozásában a kivonulás eseményére.

3.2.2.1 A szombati munkaszüneti parancs és Izrael környezete

A Mezopotámiában már a II. évezredben létezõ eposz szerint az istenek világából származik a munka.⁸ Az istenek egyik kasztja folyamatosan pihen, míg a másik kaszt folyamatosan dolgozik. Ez az ellenmondásos helyzet a dolgozó kaszt lázadásába torkollik. A feszültséggel teli helyzetet az Anya-isten oldja meg: az egyik megölt isten vérét porral összekeverve megteremti az embert. Aztán az eposz végén triumfális hangon promulgálja az istenek és az ember felé is a kozmosz új törvényét: „Elvettem tõletek a munkát, fáradozásotokat pedig az emberre tettem. Ti az emberiség után kiáltottatok. Most feloldoztalak benneteket az iga alól, és szabadsággal ajándékoztalak meg titeket.” Az eposz szerint az emberé a folyamatos munka, és mivel az isteni világ nem dolgozik, ezért Isten és az ember között teremtõi partnerségrõl, fõleg pedig egy állandó szövetségrõl szó sem lehet. Az ember mintegy folyamatos büntetés alatt áll, amelyet a szünetet nem ismerõ munka elvégzésével tudhat csak le. Az eposz a munka és a pihenés elosztását – úgy tûnik, szociális vonalon is – vertikálisan képzeli el, a „fentiek” nem dolgoznak, míg az „alsóbb” rétegek folyamatosan dolgoznak. Az ember itt lényeg szerint gépies munkavégzõ. Életében nincs ünnep, az isteni világhoz csak az elvégezett munka köti.

Összevetve az eposz tartalmát az Izraelben érvényes rendelkezésekkel, kiviláglik, hogy a szombat mózesi meghatározása a kinyilatkoztatás forradalmi újdonsága volt. A szombat megszentelésére vonatkozó parancs tiltja a hetedik napon a munkavégzést. A nyugalom kötelessége nemcsak a teljes nagycsaládot, hanem a család birtokán lévõ háziállatokat is érinti.  A szövegben jól látható a parancs szándéka: a munka és a pihenés elosztása nem a szociális helyzet vagy a társadalmi rang kérdése, és ezt nem is a vagyoni állapot határozza meg. A nem izraelita is köteles ezt a napot tiszteletben tartani. Hozzávehetjük még azt is, hogy ezen a napon Isten is pihen: pontosabban Isten ezen a napon együtt pihen a választott néppel, hogy utána hat napon át együtt munkálkodjék vele. A szombat így a szövetség képe, az ember Isten teremtõ munkáspartnere egy olyan munkahétben, ahol pontosan ki van szabva a munka és a pihenés ideje. A parancs átfogja a teljes szociális konfigurációt: ezzel a munkát és a pihenést horizontális módon osztja meg, vagyis mindenkié a munka, és mindenkié a pihenés. Ezzel érvényre jut Izraelben a humánum törvénye: egyesek nem válhatnak szünet nélkül dolgozó géppé, míg mások sohasem válhatnak henyélõ gazdagokká.

4. A vasárnap mint a liturgia napja

4.1. Õskeresztény reflexió a szombat–vasárnap párhuzamra

A történelmi útjára induló jézusi közösség kezdeti zsidó környezetében a zsidó hagyományokhoz és gyakorlathoz igazodva alakította ki liturgikus életét. Az eukarisztia ünneplése és a keresztség forradalmi újdonság ugyan, de az imarend a korabeli jeruzsálemi rendhez igazodott.⁹

Az elsõ keresztény század a vasárnap liturgikus tartalmát illetõen a reflexió idõszaka volt. Az apostoli egyháznak elsõsorban a Jézusba vetett hitbõl a tulajdonképpeni keresztény gyakorlat szabályait és annak a hitben megragadható megalapozását kellett megállapítania. Ez érthetõ egyrészt a missziós küldetésbõl is, mivel a pogány és zsidó misszióhoz szükséges volt egy konkrét, átadható gyakorlat és hit. Másrészt a már hívõ keresztények is rászorultak az alaposabb hit és a hitbõl származó gyakorlat elmélyültebb ismeretére és megalapozására, hiszen a kitörõ keresztényüldözésekkel kapcsolatos vádaskodásokra már korán szabatos választ kívántak adni. A pogányokkal szemben fontos volt az elfogadható hitmegalapozás, annak kifejtése, hogy a keresztények miért nem valamelyik pogány istenséget imádják, a zsidókkal szemben pedig az új gyakorlat és hit magyarázata alapvetõ követelménnyé vált.

A keresztény vasárnap a hétnapos hét elsõ napjává lép elõ, amelyet sokszor a nyolcadik napnak is neveznek. A korai szövegtanúk a vasárnapot az Ószövetség vonatkozásában sokszor ellentétbe állítják a szombattal.¹⁰ Ugyanakkor sokszor megtalálhatjuk a szombat–vasárnap párhuzamos bemutatását is¹¹. A pogány vonatkozásokban a „dies solis” elnevezést is megtalálhatjuk az ókeresztény szövegekben a vasárnap megjelölésére, de magyarázattal és kritikával illetik a pogány gyakorlatot, bemutatva a Jézus Krisztusba vetett hit újdonságát.¹²

4.2. Néhány adat az újszövetségi iratokból

Ahogy folytonosság tapasztalható a korai keresztény imaélet és az ószövetségi hagyomány között, úgy az eukarisztia vasárnapi ünneplése újdonságot jelent az Ószövetséghez képest¹³. Jézus ugyan elismeri a szombat jelentõségét, de õ maga vezeti be a szombat vasárnappal történõ leváltását is.¹⁴ Teszi ezt azzal a megalapozással, hogy õ ura a szombatnak is.¹⁵

A keresztény ember számára a vasárnap a hit napja, olyan nap, amikor a hívõ az isteni kinyilatkoztatásba betekinthet. Így János apostol számára ez a nap a látomások napja.¹⁶ A hét elsõ napjának nevezett napon Pál Troászban ünnepli az összegyûlt jézushívõkkel az eukarisztiát.¹⁷ Ugyancsak vasárnap adják át a korintusi hívõk összegyûjtött adományait a jeruzsálemi egyházközség szegény tagjainak.¹⁸ Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus feltámadása a hét elsõ napján történt.¹⁹ Szent Pál számára a szombat a Krisztusban adott megváltás árnyékképe, amely érvényét tekintve a megváltás megtörténtével már a múlthoz sorolható.²⁰

5. A II. vatikáni zsinat a vasárnap liturgikus jellegérõl

5.1. A zsinat a vasárnap eredetérõl és ünneplésérõl

Az idõben nagyot ugorva napjainkban az egyházi tanítóhivatal újraértelmezte a vasárnap eredetét és tartalmát. A II. vatikáni zsinat a vasárnapot az apostoli tradícióra vezeti vissza, végérvényesen pedig Jézus Krisztus feltámadására. A zsinat a „nyolcadik nap”-nak nevezi a vasárnapot; ez a keresztények tulajdonképpeni ünnepnapja, amelyet az eukarisztia ünneplésével, sajátos örömben, pihenéssel kell megünnepelni.

„Az Egyház a húsvéti misztériumot, a Krisztus föltámadása napjából eredõ apostoli hagyományra támaszkodva, a nyolcadik napon ünnepli, melyet méltán neveznek az Úr napjának, dies dominicának. E napon ugyanis a Krisztus-hívõknek össze kell jönniük, hogy hallgatván Isten igéjét és részesedvén az Eucharisztiában megemlékezzenek az Úr Jézus szenvedésérõl, föltámadásáról és dicsõségérõl, hálát adván Istennek, aki õket »élõ reményre szülte újjá Jézus Krisztusnak a halálból való föltámadása által« (1Pt 1,3). Így tehát a vasárnap az õs ünnepnap, amit a jámbor hívekkel meg kell ismertetni, és a lelkükre kell kötni, úgyhogy ez a nap az öröm és a munkaszünet napja is legyen. Más ünnepet nem szabad elébe helyezni, kivéve a valóban legnagyobb jelentõségûeket: az Úr napja ugyanis az egész liturgikus évnek alapja és magja.”²¹

5.2. A zsinat a vasárnap hármas dimenziójáról

A Sacrosanctum Concilium szövegében a vasárnap hármas dimenziója szembeszökõ módon fogalmazódik meg:

– A vasárnap múltba utaló jelleget mutat: a keresztény közösség megemlékezik Isten nagy tetteirõl, amelyeket jelesül Krisztusban mutatott meg, különösen az õ feltámadásában. A vasárnap a megemlékezés napja, anamnézis jellegû nap.

– A vasárnap a jövõbe mutató nap is, hiszen az Atya Jézusnak a halálból való feltámasztása által élõ reménységet adott nekünk. Vasárnap elõre is tekint a keresztény ember, az Úr „nagy napjára”, arra, amikor újra eljön (parúzia).

– Vasárnap a keresztény közösség összegyûlik, hogy ünnepelje a körében a szentségi jelekben jelenlévõ Urat (praesentia – communio).

5.3. A vasárnap megszentelése a CIC szerint

A vasárnap megszentelésének kötelességét az új kódex a természetjogi és a kinyilatkoztatásból vett adatokkal együttesen alapozza meg. Az ünnepekkel kapcsolatosan hangsúlyozódik az egyház védõ szerepe is. A vasárnap megszentelésének kötelessége így nem mint tisztán egyházi parancs áll elõttünk, hanem mint a megváltás rendjének egy új kihívása ölt testet a vasárnapban.

Az 1246. kán. 1.§-ban a kódex visszanyúl az apostoli hagyományhoz, és a vasárnapot mint a keresztények õseredeti ünnepét jellemzi. Az 1247. kán. meghatározza a vasárnap megszentelésének követelményét a krisztushívõk számára: kötelezõ az egyház nyilvános istentiszteleti tevékenységébe bekapcsolódni, valamint tartózkodjanak minden olyan tevékenységtõl, amely a vasárnap sajátos ünnepi hangulatát zavarja, a testi-lelki pihenést megakadályozza. A kánonok nem tesznek különbséget „szolgai” és „szellemi” munka között, az új kódex argumentációja közel jár Szent Jeromos vasárnapfelfogásához.

6. A vasárnap mint a munkaszünet napja

6.1. A vasárnapi munkaszünet és Krisztus feltámadása

A kereszténység elsõ századaiban a vasárnap munkaszüneti jellege korántsem volt olyan hangsúlyos, mint azt az Ószövetségben a szombat napjával kapcsolatban állíthatjuk. A munkaszüneti jelleg háttérbe szorulását annak mérlegelésébõl is megérthetjük, hogy sem a zsidó környezet, sem pedig a görög-római világ nem ismerte el a keresztény vasárnap tartalmi jelentõségét, így annak ünnepi jellegét sem. Ha a keresztények még rabszolgák is voltak, úgy a hét elsõ napjának munkaszünet jellegû megtartása halmozott nehézségekbe ütközhetett. Ez fõleg érvényes a Nagy Konstantin uralkodása elõtti idõszakra.

A keresztény vasárnap az ószövetségi szombattól elsõsorban motivációjában különbözik. Nemcsak a teremtéstõl és munkától való visszavonulásban áll a vasárnap ünneplése (teremtményi szabadság), hanem a Jézus Krisztus feltámadása általi megváltásra emlékeznek, a bûntõl való végérvényes szabadulást ünneplik (Isten fiainak szabadsága). A munkaszünet itt úgy kap új értelmet, hogy a megváltás olyan szabadságot ajándékozott az embernek, amelynek része az elesett természethez tartozó „arc verejtékének” büntetése. A keresztény bizonyos értelemben elõvételezi az Isten Országának beteljesült szabadságát, mintegy megvalósítja a Kolosszei levél szavait: „Ha tehát Krisztussal feltámadtatok, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Ami ott fönn van, arra legyen gondotok, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve az Istenben. Amikor majd Krisztus, a mi életünk megjelenik, vele együtt ti is megjelentek dicsõségesen.”²²

Emellett a vasárnapi munkaszünet az idõben teret biztosít a liturgikus ünneplésnek és az emberi közösségnek, elsõsorban a családnak.

6.2. A vasárnapi munkaszünet alakulása a középkorban

A kora középkor szellemi irányzatai a vasárnappal kapcsolatos rendelkezések értelmezésébe is belejátszottak. A kort jellemzi az ószövetségi szentírás újrafelfedezése, így a keresztény vasárnapértelmezést a szombattal kapcsolatos ószövetségi parancsok és törvények hálóján át nézve kezdték szemlélni. Ez az értelmezés nagyban befolyásolta a munkaszünet értelmezését is, fõleg a latin nyelvû Vulgata-fordítás használata érdemel itt említést.

A vasárnap munkaszüneti jellegének õskeresztény értelmezését Szent Jeromos Húsvéti kommentárja a szombattal összekapcsolva, de a keresztény szabadság és spiritualitás motivációjával összhangban foglalja össze. Jeromos a következõket írja:

„Azok [a zsidók] szombaton nem végeztek semmilyen szolgai munkát; mi pedig az Úr napján, vagyis a feltámadás napján semmilyen szolgai dolgot sem teszünk, mert a szenvedélyeknek és a bûnnek nem szolgálunk. Aki pedig bûnt követ el, az szolgája a bûnnek.”²³

A középkor ezt az argumentációt találja meg. Jeromos Krisztus követését tartja szem elõtt: a keresztény kötelezett arra, hogy a Krisztus által megszerzett megváltást egyre tökéletesebben fogadja be.

6.2.1. Ószövetségi fogalmak betörése a munkaszüneti
argumentációba

Az ószövetségi szombatargumentációhoz ragaszkodók a Vulgata olyan kijelentéseit alkalmazták a vasárnap munkaszüneti jellegének értelmezéséhez, ahol a szolgai munka kifejezés fordult elõ. Míg Jeromos kifejezetten spirituális alapon, a bûn szolgaságától mentes állapot vasárnapi megjelenítésével érvel és motivál, és a „szolgai” kifejezést ilyen értelemben használja, addig a kora középkor elején ez az argumentáció téves értelemben a „szolgai” magatartást a korábban rabszolgáknak fenntartott munka elvégzésével azonosította. Ezzel a bûntõl való mentességet felváltotta a szolgai munkától való mentességre irányuló törekvés. A Vulgata által használt „opera servilia” kifejezés vált az értelmezés kulcsává.²⁴

Az „opera servilia” kifejezés tehát a rabszolgáknak fenntartott tevékenységeket takarta, amelyek vagy piszkos munkák voltak, vagy pedig komoly fizikai erõ kifejtését követelték. Ezzel szemben megengedetté vált az „opera liberalia” munkákat lefedõ kategória, amelyen elsõsorban a szellemi munkát, tehát a testi erõfeszítést nem követelõ munkavégzési fajtákat értették. Folyamatosan kialakult az „opera communia” kategória is, amely közösségi, testi erõkifejtést igénylõ tevékenységek engedélyezését takarta.²⁵ Ez a sajátos felosztás és felfogás – bár egyre csekélyebb mértékben – napjainkig érezteti hatását. Sajátos módon felcserélõdött egy gazdag spirituális érvelés az Istennel szembeni méricskélõs taktikára. Jelentõségét azonban abban mérhetjük le, hogy míg Jeromos a bûntõl való mentességet, a szentséget tartja szem elõtt, addig a középkori kazuisztikus irányzatok inkább a munkavégzés megengedett lehetõségeit keresik.

6.2.2. A középkori argumentáció kritikája

A középkori kazuisztikus irányzatok által kijárt ösvény képletei, magatartásformái a keresztény erkölcsi tudatot napjainkig befolyásolták. Amennyiben az argumentációt hûségesen követjük, komoly igazságtalanságok és méltánytalanságok születhetnek életünkben. Mivel a szellemi munka megengedett, valaki egész vasárnap püfölheti az írógépét vagyonának gyarapítása céljából, míg egy induló család fenntartója nem építheti a család otthonát, mivel a fizikai munka tiltott. Amíg az elsõ esetben esetleg a vagyonszerzés hajhászása céljából történik a vasárnap elhanyagolása, addig a második esetben lehet, hogy a sürgõs szükség esetének enyhítése a lehetséges cél. A munkának nemcsak objektív karaktere a döntõ, hanem erkölcsi megítélésében komoly szerepet kap a munkavégzõ szándéka is. Mégis mindkét esetre vonatkozik a józan mértékû munkavégzés erkölcsi követelménye, ugyanakkor a társadalom egészségvédelmét sem hagyhatjuk ezen a ponton figyelmen kívül.  

7. A vasárnap az Egyház szociális tanításában

7.1. A szociális tanítás általános jellemvonásai dióhéjban

Az Egyház társadalmi tanítása nem az idõ és hely feletti, vagyis a történelem feletti ún. „örök” igazságokból áll, hanem ezeket az igazságokat alkalmazza a kor és hely szerint folyamatosan változóban lévõ viszonyokra. Ebbõl adódik, hogy a társadalmi tanításnak követnie kell az állandó változásban lévõ társadalmi folyamatokat, és a társadalomban felmerülõ aktuális kérdésekre kell választ adnia. A szociális tanítás egyházi „témakörét” XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetû enciklikája kezdte meg. Az enciklikák sorát szemlélve jól látható a fejlõdés szerves folyamata: az egyes enciklikák az elõzõ enciklika tanítására építenek, az abban foglalt elveket továbbfejlesztik, elmélyítik. Az újabb enciklikák felülvizsgálják az elõzõekben foglalt tanítások korszerûségét, az aktuális helyzet követelményeihez igazítják azokat. Ugyanakkor a jelen helyzet téves nézeteit is megvizsgálják, a kinyilatkoztatás tanítását és az emberi tapasztalatot összegezve vázolják a lehetséges megoldásokat. Mindent egybevéve: az Egyház társadalmi tanítása nem „tudományos rendszer”-ként keletkezett, amelyet egy szisztematikusan gondolkodó agy fejlesztett ki, és egy mindent átfogó, semmit ki nem felejtõ tankönyvben fektetett le; nem is lexikon, és nem is olyan adatbank, amelyben minden információt tároltak, amelybõl gombnyomásra az éppen fontos adat „lehívható”.

Az Egyház társadalmi tanítása történelmi módon a társadalmi kérdésekbõl nõ ki, különösen is a felvetett vitás kérdésekbõl, és abból a szükségbõl és igazságtalanságból, amelyet ezeknek a vitás kérdéseknek megoldatlansága a társadalom szövetében okoz. Ahogy az Egyház maga sem, úgy társadalmi tanítása sem egy „rendszer”, hanem a tényleges, történelmi és gyakorlati élet területéhez tartozik, amelyet persze az isteni törvények mércéjéhez kell viszonyítani. Ezért ezen a területen az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásait mindig a történelmi kor összefüggéseiben kell szemlélni és értelmezni.

7.2. A vasárnap munkaszüneti jellege az egyes forrásszövegekben

7.2.1. A vasárnap XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetû enciklikájában. A tanítóhivatali megnyilatkozások sorában, mintegy fél évszázaddal a Kommunista Kiáltvány megjelenése után, a Rerum novarum²⁶ kezdetû enciklika nyitja meg a szociális tanítás témakörét. A pápa tanításának alapját az emberi teremtett természet határossága, végessége képezi. Az enciklika látószögében az emberi természet határai az egyén méltóságát is kijelölik, egyúttal meghatározzák az egyén magán- és közösségi életének erkölcsi követelményeit. A gyakorlati élet azon jelenségei, amelyek az emberi természet határait kikezdik vagy figyelmen kívül hagyják, méltóságellenesek, rombolják az egyén világát, és ártalmasan hatnak az egész emberi közösségre. Az enciklika szövegébõl kitûnik, hogy a vasárnap munkaszüneti jellegének védelme egyúttal a munkások védelmét jelenti. Az államra hárul a munkások jogainak és érdekeinek gyakorlati védelme, így a vasárnap munkaszüneti jellegének védelme is. Az állam számára ez nemcsak egy önkényesen felvállalható és olykor háttérbe szorítható feladat, hanem az állam természetébõl fakadó permanens kötelesség.²⁷ Az állam kötelezve van arra, hogy a munka és a munkától való tartózkodás idõszakát gyakorlati módon szabályozza.²⁸  A vasárnapi munkaszünet kötelessége a társadalom egészét kötelezi az emberi egyenlõség, az egyenlõ méltóság elve alapján. A vasárnapi munkaszünet minden embert megillet, nem keresztény hite, hanem emberi mivolta szerint. Ennek értelmében a vasárnapi munkavégzés engedélyezése igazságtalanságnak, az állam részérõl a iustitia legalis megsértésének számít. Az államnak a vasárnapi munkaszünetet azzal az erõvel kell védenie, amellyel általános értelemben véve az igazságosságot védelmezni hivatott. Az állam a vasárnapot védõ gyakorlati intézkedéseivel õrködik a munkások és minden ember méltósága fölött. A vasárnapot olyan napnak kell tartani, amely kihívja az embert a mindennapi munka terhe alól.

7.2.2. A vasárnap XI. Piusz pápa Quadragesimo anno kezdetû enciklikájában. Az enciklika neve is jelzi megjelenésének alkalmát, a Rerum novarum megjelenésének negyvenedik évfordulóját. A két háború közti traumatikus idõszak gazdasági és politikai élete tette szükségessé a Rerum novarum elveinek aktualizálását. Az idõszakot a javak és a társadalmi élet oly mértékû kollektívra irányulása fémjelzi, hogy benne teljesen elhalványulni látszik a jogos autonómia, a javak és társadalmi élet individuálfunkcióra irányulása. A bizonytalan munkaviszonyok, a munkások kizsákmányolása, a munkanélküliség, a megélhetési gondok terhelik a munka és a munkások világát. A pápai irat 135. pontja így jellemzi a helyzetet: „Míg az anyag megnemesítve hagyja el a gyárat, addig az emberek ugyanott testi-lelki nyomorba jutnak.” A vasárnap megszentelésének követelményét sajátos kontextusban találjuk meg. A követelményt a szociál- és individuálfunkció helyes egyensúlyában látja az enciklika. A korszellemmel analóg módon fontosnak tekinti a szöveg a vasárnap szociálfunkcióját: ez az a nap, amely lehetõséget nyújt a munkától való távolmaradásra, a család és a családi kapcsolatok ápolására.²⁹ Másrészt pedig a keresztény szemlélet társadalmi hiányát említi a szöveg, vagyis ahol hiányzik az ember Istennek való önátadásának adekvát formája (devotio), ott elvész az Isten ismerete, a hit (fides), lelassul az Isten megismerésének folyamata.

7.2.3. A vasárnap XI. Piusz pápa Mit brennender Sorge kezdetû enciklikájában. A pápa ezen irattal a Német Birodalom egyházához fordult 1937. március 14-én, az Úr szenvedésének vasárnapján. A vasárnap megszentelésének parancsát elsõsorban a fiatalok lelkére köti, összekapcsolva azt az emberi nemességnek, a szabadság szeretetének, az élet józan szemléletének követelményeivel. A náci propaganda által szorgalmazott testkultúrával szemben hangsúlyozza a lelki kultúra spirituális fontosságát, amely a nehéz társadalmi helyzet ellenére is képes szem elõtt tartani „a hervadhatatlan gyõzelmi koszorút”³⁰. A katolikus német fiatalságot biztatja a pápa, hogy Német Birodalom által felépített kötelességszervezettel szemben védjék a vasárnap megszentelésének jogát, ne hagyják azt a társadalmi közöny süllyesztõjében elveszni.

7.2.4. A vasárnap XII. Piusz pápa pünkösdi rádióbeszédében (1941. június 1.). A rádióbeszéd kifejezetten nem említi a vasárnapot vagy a vasárnap megszentelésének parancsát. Viszont a család életének jogos autonómiáját a természettörvény részeként mutatja be a pápa, és felszólítja a hívõket, hogy környezetük szekularizálódása ellenére ne csak õrizzék a család funkcióit, hanem azokat tökéletesítsék is. Összefoglalóan így argumentál XII. Piusz: „Amikor manapság a szociálpolitikai gondolkodás és tervezés középpontján hangsúlyozottan az »élettér« megteremtése áll, nemde akkor elsõsorban a család életterére kellene gondolnunk?”

7.2.5. A vasárnap XXIII. János pápa Mater et Magistra enciklikájában. Az irat nagy elismeréssel nyilatkozik a tudomány és a technika fejlõdésérõl, valamint az ezek nyomán kibontakozó anyagi jólétrõl. A civilizáció haladását, annak elemeit valóságos értéknek nevezi az enciklika.³¹ Az értékek hierarchiájának helyes szemléletére figyelmeztet XXIII. János pápa: a véges célú törekvéseket az örök élet távlatába emelve kell szemlélni. Az enciklika szövege külön alfejezetben elemzi a vasár- és ünnepnapokkal kapcsolatos követelményeket.³² A vasárnap megünneplését isteni megalapozásában szemlélteti az irat. Az Isten képére teremtett embert a vasárnap nemcsak a munka terhe alól vonja ki, hanem a hétköznapok terheit is eltávolítja ez a nap.³³ Ez lényeges elem; a 251. p. ugyan a pihenés követelményét is megemlíti, a 249. p. viszont a vasárnapot nem azonos nemûnek tartja a hét többi napjaival, hanem azoktól eltérõnek. Az eltérést abban láttatja az enciklika, hogy míg a többi napon az ember önmagából kilépve a környezetét alakítja, addig a vasárnap az ember lelkiismeretbe tekintésének, magába térésének a napja. Az enciklika a liturgikus funkciót kötelezõnek tartja, tagadva ezzel az ún. szimultán hétvége lehetõségét. A családi viszonyok ápolása a család összes tagjának feladata, a család életében ez a nap a szabad és fesztelen önajándékozás napja. Az enciklika a hit és az erkölcsi rend tényeit az emberi egészség védelmének erkölcsi követelményével köti össze. Ugyanakkor megjegyzi, hogy sokan át akarják lépni ezt a törvényt, de az áthágások következtében „szükségszerûen testben és lélekben egyaránt sérülnek a munkások”. A pápa figyelmezteti a vezetõ államférfiakat, munkaadókat és munkavállalókat, hogy az egyház parancsát tartsák be, mert õk Istennek és az egész társdalomnak is számadással tartoznak.

7.2.6. A vasárnap XXII. János pápa Pacem in terris enciklikájában. Az enciklika elsõ részében az emberek közötti rend, a jogok és kötelességek csoportosításban kerülnek tárgyalásra. Az emberi jogok felsorolásában megtaláljuk a pihenéshez való jogot is.³⁴ Az enciklika nem áll meg tisztán a jogok felsorolásban, hanem azzal összhangban a kötelességeket is felsorolja. A pihenésre szánt idõhöz kapcsolt kötelességek sorában az enciklika az államok vezetõit szólítja meg (64. p.):  „Ezért szükséges, hogy az állam vezetõi figyelmet és gondot fordítsanak arra, hogy a polgárok, amint a gazdasági vonatkozású dolgokban elõrehaladnak, ugyanúgy haladjanak elõre a társadalmi vonatkozásúakban is, és amint fejlõdnek a termelõ szervezetek, úgy fejlõdjenek a szolgáltatások is; ilyenek: utak építése, szállító eszközök, üzletek, ivóvízellátás, lakások, az egészség biztosítására szolgáló intézkedések, a vallásos hit megvallásának lehetõvé tétele, végül a pihenés megkönnyítése.”

A pihenés és a hit megvallásának jogai egy csoportot képeznek az enciklika szövegében, amelyben joggal a keresztény vasárnapot sejthetjük. A vasárnap védelmével azonban nem elégszik meg az enciklika; a 63. pont olyan áttekinthetõ, praktizálható jogrendet követel, amelyben a polgárok megvédhetik jogaikat.³⁵ Az enciklika az alapvetõ emberi jogok tekintetében általános értelemben véve olyan társadalmi berendezkedést követel, amely mintegy szavatolja az alapvetõ emberi jogok sértetlenségét.³⁶

7.2.7. A II. vatikáni zsinat a vasárnapról. A zsinat a liturgikus konstitúcióban a vasárnapot a nyolcadik napnak nevezve az öröm és munkaszünet napjaként karakterizálja. Kiemeli az eukarisztia közös ünneplésének fontosságát, amely célból a hívõnek szabaddá kell tennie magát.³⁷ A szövegben mintegy kiemelten hallható az ünnep fontossága: „más ünnepet nem szabad elébe helyezni, kivéve a valóban legnagyobb jelentõségûeket: az Úr napja ugyanis az egész liturgikus évnek alapja és magja.” A szöveg fõ szempontja ugyan a liturgikus szempont, de ezt nem kezelhetjük az élettõl mintegy elidegenítve. Az eukarisztiáról ugyanis a zsinat nemcsak mint szentségrõl, nemcsak mint liturgikus cselekményrõl, hanem az egész keresztény életet megszentelõ forrásról beszél. A vasárnap olyan nap, amelyben a hét más napjai különös értelmet nyernek.³⁸

7.2.8. II. János Pál pápa enciklikái. A pápa Laborem exercens kezdetû enciklikája a munkások jogai között a szociális juttatások csoportjába helyezve sorolja fel a vasárnapi munkaszüneti napot.³⁹ A vasárnapi munkaszünet biztosítása a munkaadó és munkavállaló közötti „igazságos” viszony része. Az állami hatalomnak ezt a rendet oly módon kell felügyelnie, hogy az ember elemi érdekei és alapvetõ jogai ne sérüljenek. – A Centesimus annus kezdetû enciklika reflektál a pápa elõdeinek tanítására, azokat összevetve a vallásszabadság jogával foglalkozó nemzetközi konvenciókkal összegzi a pápai megnyilatkozásokat, ugyanakkor felteszi a kérdést, hogy az egyes – különösen is a fejlett ipari – országok tételes jogrendszere mennyire biztosítja az ember számára ezen alapvetõ jog zavartalan gyakorlását.⁴⁰

8. Összegzés, kitekintés

8.1. A keresztény vasárnap és az ószövetségi szombat alapvetõ különbsége

A keresztény vasárnapot az ószövetségi szombattal összevetve megállapíthatunk egy lényeges különbséget. Az ószövetségi szombat a hét utolsó napjaként lehetõséget ad az embernek, hogy teremtményként kipihenje magát: kifejezésre jut az ember teremtményisége, szövetsége az Istennel és társadalmisága. A hét nap ciklikusságában folyik le az emberi élet és a történelem. A keresztény vasárnap kilép az idõ elosztásának szándékából, felülmúlja az idõ keretét. A hét elsõ napja olyan nap, amely nem az idõ lefolyásának ritmusába illeszkedik, hanem megjeleníti az ember kivoltát. A vasárnap az ember istenfiúságának napja, amelyet nem a teremtésbõl, hanem Isten Jézus Krisztusban adott megváltásából ajándékként kapott az ember.

8.2. Az egyház és a szimultán hétvége kérdése

Az egyházi Tanítóhivatal kiemeli a vasárnapi közös ünneplés kötelességét. A krisztushívõknek törekedniük kell arra, hogy vasárnap egy idõben és egy adott helyen összegyûlhessenek az eukarisztia ünneplésére, ennek semmit ne helyezzenek elébe. Vagyis az egyház nem helyesli a szimultán hétvégét, tehát a hét közben az egy szabadnappal kiváltható vasárnapot, vasárnap pedig a munkavégzést. Az egyházi érvelés ezen a ponton világos: ha megengedné, akkor egyúttal lemondana az emberi közösségrõl. Ezt természetesen nem teheti meg, hiszen a „nyolcadik nap” tartalmához nemcsak az emberi közösség, hanem a „communio”, az Istentõl megalapított új emberi összetartozás valósága is tartozik. A vasárnap ilyen hangsúlyával az egyház az emberi – a teremtésben adott – viszonyok õre is.

Jegyzetek

¹ A felhasznált tanítóhivatali iratok jegyzéke és rövidítésük. Pápai dokumentumok: RN: XIII. Leó pápa, Rerum novarum; QA: XI. Piusz pápa, Quadragesimo anno; MM: XXIII. János pápa, Mater et Magistra; PT: XXIII. János pápa, Pacem in terris; OA: VI. Pál pápa, Octogesima adveniens; LE: II. János Pál pápa, Laborem exercens; CA: II. János Pál pápa, Centesimus annus. – A II. vatikáni zsinat dokumentumai: GS: Gaudium et spes; SC: Sacrosanctum Concilium.

² Vö. RN 16–17.

³ A szöveg tévesen az egyház szabadidõ-ellenességét inspirálhatja. Az egyház, ismerve az embert, társadalmi tanításában jogként követeli meg a munkaszünetet, feltárva annak természetét. Néhány pontot kiemelve az egyházi tanításból, a szabadidõ néhány aspektusát is megismerhetjük: a szabadidõ mint  a szolidáris viszonyok szférája: GS 61, 67; a szabadidõre irányuló jog: MM 61; PT 11; LE 92; a szabadidõ mint interperszonális lehetõségek hordozója: PT 63; OA 11; a szabadidõ mint külsõ nyugalom (távolság a munkától): LE 91–92; LE 112; a szabadidõ mint az ember belsõ szabad tere: LE 111; a szabadidõ mint a szociokulturális berendezkedés része: GS 67–68; a szabadidõ mint a vallási kibontakozás és a képzés lehetõsége: PT 63–65; OA 11–12.

⁴ Vö. RN 32.

⁵ Például ilyen szempontból tárgyalja a vasárnap megalapozását  Anselm Günthör: Anruf und Antwort, II. kötet, Der Christ vor Gott, 240–241. o.;  Patris Verlag, Vallendar – Schönstatt 1987.

⁶ Ter 2,1–4a. – ⁷ Kiv 20,8;  MTörv 5,14–15.

⁸ Vö.  W. G. Lambert–A. R. Millard: Atra-Hasis, The Babylonian Story of the Flood, 42. o.; Oxford, 1969.

⁹ Vö. ApCsel 5,13.

¹⁰ Antiochiai Szent Ignác (+legkésõbb 117-ben) szembeállítja a vasárnapot és a szombatot.

¹¹ A szombat és a vasárnap párhuzamát találhatjuk meg a Constitutiones Apostolorum iratban.

¹² Ezt találjuk a 420-ban elhunyt Szent Jeromos húsvéti kommentárjában.

¹³ A megjelenésében is formálódó kereszténység ilyen liturgikus kettõsségét jól fejezi ki az Apostolok Cselekedetei 2,46.

¹⁴ Vö. Mt 9,35; Mk 1,21; Lk 4,26; Jn 18,20. – ¹⁵ Vö. Mt 12,8; Mk 2,28; Lk 6,5. – ¹⁶ Jel 1,10. – ¹⁷ ApCsel 20,7. – ¹⁸ 1Kor 16,2.

¹⁹ Vö. Mt 28,1; Mk 16,2.9; Lk 24,1; Jn 20,1.19. – ²⁰ Kol 2,16kk.

²¹ SC 106. o. – ²² Kol 3,1-4. – ²³ Vö. 8. lábjegyzet.

²⁴ Néhány jellegzetes szentírási hely az „opera servilia” említéséhez: Lev 23,7.21.25.35; Szám 28,18; 25–26.

²⁵ Az 1917-es CIC 1248. kánonja is ismeri ezt a kategóriát.

²⁶ Vö. RN 32. – ²⁷ Vö. RN 26. – ²⁸ Vö. RN 32. – ²⁹ QA 135.

³⁰ Vö. 1 Kor 9,24–25. – ³¹ Vö. MM 246. – ³² MM 248–253. – ³³ Uo. 249.

³⁴ PT 11. – ³⁵ PT 63. – ³⁶ PT 65. – ³⁷ Vö. 21. lábjegyzet.

³⁸ Vö. SC 10. és 102. – ³⁹ Vö. LE 92. – ⁴⁰ Vö. CA 9.

ÜNNEPELNI, IMÁDNI, SZEMLÉLNI

Amikor a vasárnapnak szentelt fenti dolgozatot megkaptuk, ugyanakkor (október 7-én) írta alá II. János Pál pápa Mane nobiscum kezdetû apostoli levelét, amelyet a 2004 októberétõl 2005 októberéig tartó évnek, az Eucharisztia évének szentelt. Ebbõl idézünk pár bekezdést; gyakorlati, lelkiségi szempontokat találunk bennük az Eucharisztia életté váltásával kapcsolatban. A pápai dokumentumot dr. Diós István fordította.

17. Mily nagy misztérium az Eucharisztia! Olyan misztérium, melyet elsõsorban jól kell ünnepelni. A szentmisét kell az egész keresztény élet középpontjává tenni, és minden közösségnek mindent meg kell tennie azért, hogy az ide vonatkozó szabályok szerint a kellõ módon ünnepelje a nép részvételével, a kiosztott szerepek megfelelõ betöltésével és komoly figyelemmel a szakralitásra is, melynek még az éneket és a liturgikus zenét is uralnia kell. Az Eucharisztia évének egyik konkrét feladata lehet minden plébániai közösségben a Római Misekönyv alapelveinek és szabályainak gondos tanulmányozása.

Az üdvösség szent jelekben megjelenített misztériumainak befogadásához nagyon jó út a liturgikus év követése. A lelkipásztorok legyenek gondosak abban a „müsztagogikus” katekézisben, melyet az egyházatyák annyira becsültek, s amely segít a liturgia szavainak és mozdulatainak megértésében, elvezeti a hívõket a jelektõl a misztériumokhoz, és ahhoz, hogy egész életük elmerüljön bennük.

18. Részleteiben mind a szentmise ünneplése közben, mind a szentmisén kívüli szentségimádásban ébren kell tartani Krisztus valóságos jelenlétének tudatát. Ez mutatkozik meg a beszéd hangnemében és hangerejében, a mozdulatokban és mozgásokban, és az egész magatartásban. Az ide vonatkozó szabályok emlékeztetnek – én magam is ismételten hangsúlyoztam – annak fontosságára, hogy csendet kell biztosítani mind a szentmisében, mind a szentségimádás alkalmával. Egyszóval mind a fölszentelt szolgáknak, mind a hívõknek a legnagyobb tisztelettel kell bánniuk az Eucharisztiával. A tabernákulumban jelen lévõ Jézus egyre több olyan szerelmes lélek számára legyen vonzó pólus, akik képesek arra, hogy hosszasan idõzzenek nála, hallgassák a szavát, és érezzék szívének dobbanásait. „Ízleljétek és lássátok, hogy milyen édes az Úr!” (Zsolt 33,9)

A szentmisén kívüli szentségimádás legyen ebben az évben minden plébániai és szerzetes közösség különleges feladata. Hosszasan idõzzünk leborulva az Eucharisztiában jelen lévõ Jézus elõtt, hitünkkel és szeretetünkkel jóvátéve a bántásokat, a mellõzéseket és a sérelmeket, melyeket Üdvözítõnknek oly sok helyen el kell viselnie. A szentségimádásban mélyítsük el személyes és közösségi szemlélõdésünket, élve az imádságnak azokkal a segítségeivel, melyeket Isten Igéje és sok régi és új misztikus szent tapasztalata nyújt. Maga a rózsafüzér is, ha mélyen biblikusan és krisztusközpontúan értjük – amit annyira ajánlottam a Rosarium Virginis Mariae apostoli levelemben – nagyon alkalmas út lehet a Mária iskolájában és társaságában végzett eucharisztikus szemlélõdéshez.

Az Eucharisztia évében egész különös ünnepélyességgel tartsuk meg az Úrnapját a hagyományos körmenetével együtt. Hirdessük mindenütt – még utcáinkon és házaink között is – a hitünket, mellyel hiszünk Istenben, aki megtestesült, s útitársunk és az áldások kimeríthetetlen forrása lett, és ezzel fejezzük ki hálás szeretetünket.

A vasárnap keresztény tartalmát és megtartását alaposan kifejti a pápa 1998. május 31-én kelt, Dies Domini kezdetû apostoli levelében. Az irat öt részének témája: az Úr [a Teremtõ] napja, Krisztus napja, az Egyház napja, az ember napja, a napok napja [az elsõrendûen fontos nap].

PAPSZENTELÉSEK 2004-BEN

    (Egy-két esetben a szentelõ püspök nevét csupán
találgatás alapján írtuk ki.)

    Febr. 21-én Móron: Szpisák Péter Pál kapucinus

    Ápr. 17-én Budapesten a piarista kápolnában: Rubovszki György piarista

    Ápr. 24-én Gyõrött a bencés templomban: Kelemen Áron bencés (Várszegi Asztrik)

    Ápr. 24-én Miskolcon az avasi plébániatemplomban: Szomszéd Tamás jezsuita (Katona István)

    Jún. 5-én Nemesvámoson: Gere Dávid Márk és Pintér Tamás Piusz, Mária Keresztes Közössége (Márfi Gyula)

    Jún. 12-én Szegeden a székesegyházban: Bejan Topsi Bálint, Janes Zoltán és Kasuba Róbert szeged-csanádiak (Gyulai Endre)

    Jún. 13-án Csíkszeredában: Tímár Zoltán

    Jún. 18-án Gyõrött a bazilikában: Marics István, Pozsgai Csaba és Szarka Gábor gyõriek (Pápai Lajos)

    Jún. 19-én Esztergomban a bazilikában: Kiss Áron és Újházy Lóránt esztergom-budapestiek, valamint Héray András (Krisztus Ügye Lelki Család) (Erdõ Péter)

    Jún. 19-én Egerben a bazilikában: Balázs József, Bukovenszki Zoltán, Galo Gábor, Lipcsák János, Lóczi Tamás, Matyi Péter, Puskárik Zoltán és Soós Tamás egriek (Seregély István)

    Jún. 19-én Vácott a székesegyházban: Bieber József, Csonka Csaba, Lengyel Zsolt, Marti József és Nagy Richárd (Beer Miklós)

    Jún. 19-én Pécsett a székesegyházban: Keresztes Andor (pécsi) és Puskás Róbert Antal (pálos) (Mayer Mihály)

    Jún. 19-én Nyíregyházán a Magyarok Nagyasszonya-templomban: Hevele Ferenc és Horváth László debrecen-nyíregyháziak (Bosák Nándor)

    Jún. 19-én Piliscsabán: Szoboszlai László lazarista

    Jún. 20-án Gyulafehérvárt a székesegyházban: Becze Lóránt, Csata Miklós, Csibi Sándor, Gál István-Attila, György Mihály-Levente, Karácson Tibor, Kiss Attila, Korom Imre-György, László Rezsõ, Madarász Attila, Robb Dan Dorin, Sebestyén Ágoston, Tamás Barna és Voiculescu Cristian Cosmin (Jakubinyi György)

    Jún. 20-án Nagyváradon: Bakos István, Borsi Lóránd és Nagy Tibor (Tempfli József)

    Jún. 24-én Székesfehérvárt a székesegyházban: Lengyel Ervin székesfehérvári (Spányi Antal)

    Jún. 24-én Zircen az apátsági templomban: Pop Sándor István és Virt Ferenc József

    Jún. 25-én Veszprémben a bezilikában: Árus Kovács József és Juhász Csaba veszprémiek (Márfi Gyula)

    Jún. 26-án Kaposváron a bazilikában: Bolla István, Gyõrfi Sándor és Molnár Attila kaposváriak (Balás Béla)

    Jún. 26-ám Temesváron: Kovács István, Lunic Daniel és Patasan Gheorghe temesváriak (Roos Martin)

    Jún. 29-én Kalocsán a székesegyházban: Esibobu Anayo Augustus, Kaló Krisztián, Pitóczky Zsolt és Vas Huba Zoltán kalocsa-kecskemétiek (Bábel Balázs)

    Júl. 2-án Pápán a Szent István-templomban: Bóka Tibor, Imre Zoltán és Szakács Péter veszprémiek (Márfi Gyula)

    Júl. 3-án Kunszentmártonban: Pásztor Emmanuel veszprémi (Márfi Gyula)

    Júl. 10-én Gyergyóremetén: Borbély Sándor jezsuita (Jakubinyi György)

    Aug. 6-án Máriapócson a kegytemplomban: Csejovszki Szabolcs, Galambvári Péter, Horváth Tamás, Hülvely Zoltán és Zajách Gábor hajdúdorogiak (Keresztes Szilárd)

    Aug. 7-én Veszprémben a bazilikában: Cserna Balázs veszprémi (Márfi Gyula)

    Aug. 14-én Kalocsán a székesegyházban: Fülöp Ernõ Zsolt kalocsa-kecskeméti (Bábel Balázs)

    Aug. 16-án Gyõrött a bazilikában: Takács Péter gyõri (Pápai Lajos)

    Aug. 21-én Nagyatádon: Bálint Gábor, Bíró Imre és Kelemen István kaposváriak (Balás Béla)

    Aug. 21-én Pannonhalmán a bazilikában: Juhász-Lacik Albin és Ontko Henrik bencések, valamint Fazekas Márton premontrei (Várszegi Asztrik)

HALOTTAINK 2004-BEN

Nagy Árpád (1915, 1939, váci; ny. galgahévízi plébános) jún. 4-én Székesfehérvárt; tem. Galgahévízen jún. 14-én.

Tatár János (1930, 1960, váci, veszprémi; nemesvitai plébános) jún. 22-én Balatongyörökön; tem. Balatonedericsen jún. 30-án.

Czuczai László (1920, 1954, veszprémi, ny. franciaországi lelkész) tem. Jánosházán.

Kovács Lajos (1929, 1954, veszprémi;  kaposvári; balatonendrédi plébános) júl. 13-án; tem. Siófokon júl. 20-án.

Mag Lajos (1921, 1945, szeged-csanádi; gyomaendrõdi plébános) jún. 20-án baleset következtében; tem. Gyomán júl. 28-án.

Székely László (1943, 1967, gyõri; ny. plébános) júl. 29-én Gyõrött; tem. Szilben aug. 10-én.

Eszéki Imre (1924, 1951, székesfehérvári; sóskúti plébános) júl. 31-én; tem. Tárnokon aug. 10-én.

Tóth Boldizsár László Lukács (1916, 1940, mariánus ferences, veszprémi; ny. plébános) aug.  1-én Veszprémben; tem. ugyanott aug. 10-én.

Horváth Militicsi István (1920, 1947, pécsi; ny. kémesi plébános) aug. 5-én; tem. Nagyharsányban aug. 17-én.

Feranecz József Szeverin (1909, 1938, jozefita, váci; ny. esperes plébános) aug. 6-án; tem. Pakson aug. 17-én.

Tóth József (1936, 1961, veszprémi, kaposvári; kaposvár-toponári plébános) aug. 23-án; tem. Kaposváron szept. 1-én.

Mócsai Gábor (1923, 1958, esztergom-budapesti; protonotárius kanonok, budapest-felsõvízivárosi plébános) szept. 17-én; tem. Szigetmonostoron szept. 24-én.

Rajczi Pál (1926, 1949, veszprémi; kanonok, levéltári igazgató, ugodi plébános) szept. 29-én Pápán; tem. Ugodon okt. 4-én.

Máté Károly Teodóz (1932, 1957, mariánus ferences) okt. 6-án Budapesten; tem. a Margit körúti rendház kriptájában okt. 18-án.

Szegedi György (1934, 1959, egri; besenyszögi plébános) okt. 26-án; tem. Besenyszögön nov. 4-én.

Dr. Borsa Mihály (1921, 1944, esztergom-budapesti; ny. táti plébános) nov. 2-án; tem. Érsekvadkerten nov. 13-án.

Érszegi Gábor (1942, 1966, esztergom-budapesti; rákoscsaba-újtelepi plébános) nov. 20-án váratlanul.

Nyugodjanak Krisztus békéjében!