SZEMLE



Erdõ Péter: Egyházjog (Szent István Kézikönyvek 7). Szent István Társulat, Budapest 2003. 878 o.

Erdõ Péter kánonjogász professzor neve összeforr Magyarországon az 1983. január 25-én II. János Pál pápa által kihirdetett új Egyházi Törvénykönyv kétnyelvû, kommentált kiadásának elkészítésével, illetve az új Kódex alapján álló egyházjogi kézikönyv megjelentetésével. Ezzel a két monumentális munkával a szerzõ valóban iskolát teremtett a hazai kánonjogi képzés és az egyházi jogalkalmazás területén. Egyházjog címû alapmûve 1991-ben jelent meg elõször, nagy segítséget nyújtva a hittudományi képzésben elhelyezkedõ egyházjogi oktatásnak, de egyúttal az egyházmegyei bíróságok mûködéséhez is. Az eltelt tizenkét év alatt számos új egyetemes és részleges jogszabály és módosítás látott napvilágot, nem beszélve a kánonjog tudományának újabb eredményeirõl. Sajátosan is igaz ez a magyarországi egyházi életben mind az intézmények, mind a részleges egyházi jogszabályok terén bekövetkezett változásokra. Sõt, ezalatt magának az egyházjog oktatásának a területei is jelentõsen bõvültek. Ezek az új körülmények szükségessé tették Erdõ professzor kézikönyvének átdolgozását.

Szerkezetileg a mû hét nagy egységre oszlik. Az elsõ rész Bevezetés a kánoni jogba címmel a kánonjog fogalmát és más tudományokhoz, illetve tudományágakhoz való viszonyát, továbbá a jogi jelenség egyházon belüli alapjait vizsgálja (47–63), de itt található az egyházjog történetének rövid, a történeti kutatások legfrissebb eredményeit felhasználó összefoglalása is, egészen a keleti egyházjog kodifikációjáig (64–80). A második rész hagyományosan az egyházjog általános normáit ismerteti, különös tekintettel az Egyházi Törvénykönyv hatályossági körére (81–90). Ennek a résznek a kormányzati hatalommal és az egyházi hivatalokkal foglalkozó fejezetei külön méltatást érdemelnek, melyek a téma nemzetközi szinten is kimagasló értelmezését nyújtják (150–193). A harmadik részben Isten népének, azaz a krisztushívõknek kötelességei és jogai kerülnek taglalásra egyedi életállapotaiknak megfelelõen. Az egyházi alkotmányjognak ezen tárgyköre után kap helyet az egyház hierarchikus felépítésének és a megszentelt élet meg az apostoli élet jogi sajátosságainak a bemutatása. A szerzõnek nem szándéka ez utóbbi téma bemutatásával a szerzetesjog teljes területének részletes elemzése, hiszen az önálló kézikönyvi feldolgozást kíván. A negyedik részben Erdõ professzor az Egyház tanítói, az ötödikben megszentelõi feladatát ismerteti, ami a szentségi jogot öleli fel, legnagyobb egységként a házasságjog rendszerének körültekintõ vizsgálatával (501–600). Végezetül az egyházi büntetõjog és az eljárásjog feldolgozását olvashatjuk (601–810).

A Szent István-kézikönyvek sorozatban megjelent újabb kiadás számos bõvítést tartalmaz az 1991-es kiadáshoz képest; ezek közül kiemelkedik a kánonjog oktatásának áttekintése. Hasonlóan jelentõs változás az egész kötet tekintetében a Keleti Katolikus Egyházak közös jogára 1990. október 18-án kihirdetett Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium normáinak ismertetése, elsõsorban olyan esetekben, amikor azok közvetve a latin rítusúakra is kötelezettséget rónak.

A szerzõnek, az eredeti struktúra megtartásával, sikerült beépítenie a különbözõ szinteken elhelyezkedõ legújabb jogszabályokat a mûbe, egészen 2003 tavaszáig. De igaz ez a kánonjogtudomány legújabb nemzetközi eredményeinek közérthetõ és rendszerezõ bemutatására is. A jegyzetekben közölt publikációk kellõ súllyal mutatják az egyházjogi kutatás jelenlegi tendenciáit, egyúttal mértékadó módon igazítják el a kézikönyv használóit a kortárs kánonjogi irodalomban. Általánosságban is elmondható, hogy a kötet végén található bõséges szisztematikus bibliográfia naprakészen teszi lehetõvé az egyes egyházjogi tudományágakban a tudományos elmélyülést a kánonjogban jelentõs nyelvek mindegyikén (811–836). A bibliográfiában megtaláljuk a legfontosabb internethelyeket, továbbá a microfiche-en és CD-n hozzáférhetõ irodalmat.

A szerkesztés szemmel láthatóan ügyelt a mû oktatásban betöltött szerepére, amely alapján így egyértelmûen elkülöníthetõ egymástól az egyes témák általános kifejtése és azoknak a további részletekkel és álláspontokkal való árnyalása. Újdonság, és a kötet használatát jelentõsen megkönnyíti a nagyon alapos tárgymutató (849–878), mely a címeket kurzív, a többi témát normál betûtípussal szerepelteti. A nevek számára önálló, a korábbi kiadásnál jóval bõvebb mutató készült (837–848), amely nemcsak a fõszöveg személyneveire, hanem a jegyzetekben, továbbá az irodalomjegyzékben szereplõ nevekre is utal. Szintén a mûben való tájékozódást segíti a marginális számoknak a rendszere, amely így lehetõvé teszi a bekezdésre pontos visszakeresést.

Erdõ Péter prímás, esztergom-budapesti érsek megújított kézikönyve tovább építi azt a kánonjogászi iskolát, amelyet a szerzõ logikus, a teológiai és jogi kultúrában való széles körû tájékozottságról tanúskodó elõadásaival, oktatói tevékenységével, illetve publikációival megteremtett. A kötet nemcsak a különféle szintû kánonjogi képzés nélkülözhetetlen alapmûve, illetve a hazai egyházi bíróságok, egyházmegyei hivatalok és plébániák számára nyújt alapvetõ segítséget, hanem minden, az Egyház önálló jogrendje és mûködése iránt érdeklõdõ olvasónak.

Szuromi Szabolcs Anzelm O.Praem.






Fejérdy András

EGYHÁZPOLITIKAI  MODELLKÍSÉRLET
CSEHSZLOVÁKIÁBAN (1949)

Josef Hal’ko: A csehszlovák szakadár Katolikus Akció. Kommunista kísérlet a katolikus egyház nemzeti egyházzá formálására Csehszlovákiában, Doktori disszertáció 1999. Szent Kereszt Pápai Egyetem Teológiai Kar (Pons Strigoniensis Studia III.) Esztergom–Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar Nyugati Szláv Kulturális Kutatócsoport, 2004, 205 oldal.

Következett-e a közös ideológiai alapból egységes, Moszkvából irányított politika a második világháború után szovjet érdekszférába került közép-kelet-európai országokban? Az egyes országok esetében észlelhetõ eltérések a helyi sajátosságokat figyelembe vevõ tudatos, egy központból vezérelt munkamegosztás eredményei voltak, vagy éppen egy ilyen egységes irányítás hiányának köszönhetõek? Ha létezett összehangolt koncepció, a politikai élet mely területein és milyen mértékben érvényesült?

A legutóbbi történeti kutatások mindinkább egy a helyi viszonyokkal is számoló és megvalósulásában ugyan eltérõ eredményeket mutató, de az egész kommunista mozgalomra érvényes összehangolt politika meglétét támasztják alá. Ebbe a sorba tartozik Jozef Hal’ko szlovák egyháztörténész most magyarul is megjelent doktori értekezése, mely azt elemzi, hogy a kommunista kormányzat miképpen próbálta 1949-ben Rómától minél teljesebb mértékben elszakítani és a maga szolgálatába állítani a csehszlovákiai katolikus egyházat.

A disszertáció több ponton túlmutat egy konkrét történelmi kísérlet meghiúsulásának elemzésén, és újabb adalékokkal támasztja alá egy összehangolt egyházpolitikai koncepció meglétét a kommunista államokban. Ezt az egyházpolitikát a kommunisták materialista ideológiája és az ebbõl fakadó sajátos egyházkép határozta meg. A kommunisták szemében ugyanis az egyház a szervezetében, hierarchiájában élõ intézmény, így megszûnését a struktúra lerombolásával, és ebbõl következõen a belsõ kötelékek szétszaggatásával remélték elérni. Miután a háborút követõ elsõ években a térség egyik országában sem sikerült az egyházszervezetet az egyház és állam szétválasztásának hagyományos, XIX. századi eszközeivel szétrombolni, és ilyen módon megszerezni a katolikus egyház feletti irányítást, új programmal próbálkoztak: a Kominform 1949. február 11–12-én Karlovy Varyban tartott titkos értekezletén nemzeti egyházak létrehozását határozták el. Az új program kipróbálásának, egy sajátos lélektani kísérletnek színteréül pedig az erõs katolikusellenes hagyományokkal bíró Csehszlovákiát szemelték ki. Az új terv lényege abban állt, hogy egy, az egyházon belül létrehozott, a hivatalos hierarchia helyébe lépõ, mesterségesen felépített, államhû szervezeten keresztül ragadják magukhoz az egyház irányítását. A folyamat elemzésében újszerû magyarázattal áll elõ a szerzõ: az egyház irányítását rendszerhû papságon keresztül belülrõl átvenni kívánó taktikában a hagyományos, marxista osztályharcos gondolkodás alapján álló hatalomátvételi mechanizmust látja, amelyben az alsóbb és felsõbb osztálynak az alsópapság, illetve a fõpapság felel meg, a Marx által elõírt új rendet pedig a szakadár nemzeti egyház jelentette volna. (P. 73–74.)

Az egyházpolitikának a kommunista rendszeren belüli összehangolt voltára utalnak a csehszlovákiai modellkísérlet kudarcának következményei is. Miután kiderült, hogy az egyházon belüli tervezett hatalomátvétel – a püspökök, a papság és a hívek egységes ellenállása miatt – még hathatós állami segítséggel sem valósítható meg, az állami egyházirányításnak 1949-tõl szinte mindenhol az Állami Egyházügyi Hivatalok felállításával adtak új szervezeti keretet, amely ugyanakkor a mindinkább propagált békemozgalom révén továbbra is rendelkezett egyházon belüli támasszal. „Az eredeti tervvel összevetve lényeges különbség, hogy ez a hivatal, amelyet hitetlenek és kommunisták irányítottak, világosan elkülönült az egyháztól, kívül volt azon.” (P. 173.)

A korszakkal foglalkozó egyháztörténeti munkák gyakran úgy értékelik, hogy az adott történelmi helyzetben a rendszerrel tárgyalni kész, modus vivendit keresõ „reálpolitikus” magatartásnak nem volt alternatívája, és ezért a XII. Piusz nevével fémjelzett, a kommunista rendszert elutasító magatartást kockázatosnak, rövidlátónak és maradinak tartják. Josef Hal’ko munkája széles körû forráskutatásra alapozva, egyoldalúságoktól mentesen, a szereplõk motivációit is árnyaltan tárgyalva meggyõzõ példáját adja annak, hogy a határozott és egységes egyházi fellépés konkrét helyzetben igen célravezetõ, sõt szükséges volt. Hiszen a Katolikus Akción keresztül tervezett hatalomátvétel végsõ célja, a hangoztatott jelszavak ellenére, a legfõbb ideológiai ellenfél, az egyház tönkretétele volt. Ebben éppen a jó szándékú együttmûködõk megnyerésével kívántak eredményeket elérni. A püspöki kar azonban, támogatva egyik oldalon papjaitól és a hívektõl, másik oldalon pedig a Szentszéktõl, hathatósan tudta meghiúsítani a kommunisták szándékait. A határozott fellépés és a Szentszék által 1949-ben kibocsátott két – egymással szoros összefüggésben álló, a szakadár Katolikus Akcióhoz csatlakozók, illetve a kommunisták kiközösítésérõl szóló – dekrétum fõ eredménye Hal’ko szerint abban állt, hogy egyértelmûvé változtatta a szándékosan zavarossá tett állapotot: „leleplezte azt a kísérletet, amely úgy próbálta beállítani a kommunista pártot, mint a hívek javát szolgáló szervezetet, miközben valójában saját propagandacéljaira akarta felhasználni az egyházat”, és „sok hívõnek segített megérteni, hogy az egyházhoz tartozásnak vannak bizonyos feltételei”. (P. 181.)

Josef Hal’ko munkája – azon túl, hogy számos új adattal bõvíti Közép-Európa legújabb kori egyháztörténelmérõl való ismereteinket – egyúttal további adalékokkal támasztja alá, hogy a kommunista egyházpolitika – legalábbis a tárgyalt idõszakban – összehangolt koncepció alapján mûködött az egyes országokban. Ez az új eredmény ismételten felhívja a figyelmet arra, hogy a térség államainak egyházpolitikai folyamatait egymással összefüggésben, összehasonlító módszerrel szükséges elemezni. Hal’ko kutatásai egyúttal arra is rámutatnak, hogy az egyház számára látszólag kockázatosabbnak tûnõ, a rendszerrel való megalkuvást elutasító magatartásformánál valójában több veszélyt hordozott a békülékenyebb, a párbeszédet és együttmûködést szorgalmazó álláspont. A kommunista propaganda ugyanis éppen az együttmûködés örve alatt próbálta megvalósítani valódi szándékát: hogy a rendszer szolgálatába állított és így hitelét vesztett egyházat végsõ soron teljesen felszámolja.



Gereben Ferenc: Vallásosság és egyházkép – interjúk tükrében (Vallomások a vallásról). Kerkai Jenõ Egyházszociológiai Intézet, 2003. 294 o.

    A kötet, amely a Jézus Társaság Magyarországi Rendtartománya keretében mûködõ Kerkai Jenõ Egyházszociológiai Intézet kutatásaira épül, arra tesz kísérletet, hogy – a vallásosság témakörében – párba állítsa az emberi történetekre, vélekedésekre alapuló interjús mûfajt a tudományos analízissel, a sokszor intimnek mondható vallomásokat az egzaktságra törekvõ szociológiai adatelemzéssel. A kutatás empirikus alapját 80 mélyinterjú képezi.

A kutatók a 80 vizsgált (felnõtt) személy kiválasztásánál – a meginterjúvoltak társadalmi jellemzõit és vallásosságuk mértékét tekintve – a lehetõ legnagyobb változatosságra törekedtek, de csak a laikusok körén belül; lelkipásztort, teológust nem interjúvoltunk meg. Az interjús szövegek tehát nem teológiai, hanem köznapi megnyilvánulások, s elemzésük sem teológiai, hanem szociológiai jellegû.

    Ami a kötet szerkezetét illeti, elõször a fõbb vizsgálati témákra (életcélok, a vallásosság típusai, vallásgyakorlási szokások, egyházkép, lelkészkép stb.) vonatkozó adatokkal és azok elemzésével ismerkedhet meg az olvasó. Az interjúk szövegébõl (speciális módszerekkel) tendenciákat, általánosabb tanulságokat igyekszik levonni a szerzõ, másrészt viszont – ahol lehet – az interjúkból nyert adatokat tágabb összefüggésrendszerbe: országos körû reprezentatív vizsgálatok információs hálózatába kapcsolja be. A kötet elsõ részéhez csatlakozik az egyik interjúkészítõ, Kelemenné Torma Erzsébet összeállítása, amely – az általa készített beszélgetések alapján – egy család három generációjának eltérõ vallási viselkedésérõl ad képet.

    A kötet második (terjedelmesebb) felében viszont maguk az interjúszövegek a fõszereplõk. Ezekbõl egy- egy interjúalany lelki habitusa, vallással, egyházzal stb. kapcsolatos véleményrendszere viszonylag részletesen, a maga egyedi vonásaival bontakozik ki. Ezek az interjúk egyúttal kordokumentumok: azt szemléltetik, hogy a magyar társadalom különbözõ rétegei az ezredforduló táján – a „kemény” és „puha” egyházüldözés és az ateista propaganda évtizedei után – hogyan gondolkodtak Istenrõl, hitrõl, vallásról, egyházról.

A szociológust általában – a jobb megismerés érdekében – a sokféleség „megzabolázásának”, kategóriákba sorolásának vágya vezérli, az ún. valóság pedig rendre szembeszegül ezzel a szándékkal. A kötet az interjúkat (az alanyok saját nyilatkozata alapján) a vallásosság sokszor használt (Tomka Miklós által készített) önbesorolásos típusaiba rendezi, s azok rendre túlnyúlnak e kategóriák határain. Az önbesorolás és annak részletes indoklása között sok esetben jelentõs diszkrepancia mutatkozik: pl. az önmagukat a „maguk módján” vallásosnak tartó válaszadók némelyikérõl kiderült, hogy a hagyományos értelemben vett valláshoz nem sok köze van, de önmagukat vallástalannak mondók erõs Istent-keresésével is találkozhatunk. Ez az ellentmondás egyszerre utal mindenfajta kategorizálásnak problematikusságára is – változatlan szükségessége mellett.

Itt nem lehet feladatunk az interjúk tanulságainak részletes taglalása. Az idézett szövegekben azonban vannak olyan visszatérõ tematikus elemek, amelyekre egy ilyen rövid ismertetésben is érdemes utalni. A vallás iránt az átlagosnál fogékonyabb interjúalanyok körében például többszörösen megtapasztalható az az Isten és az egyház iránt mélyen elkötelezett, egyúttal önalárendelõ és békességóhajtó attitûd („egész gondolkodási rendszerem Istenre épül” – mondja az egyik válaszadó), amely – nem okvetlenül azért, mert mindent tökéletesnek tart – következesen tartózkodik minden radikális egyházkritikától. De visz- szatérõen találkozunk egy keserû, lázadó, szemrehányó hanggal is, amely a hívõknél a kétely, a nem hívõknél a tagadás egyik legfõbb forrása, s amely úgy fogalmazódik meg általában, hogy az Isten miért enged meg annyi tragédiát, háborút és szenvedést, s a jó embereket (pl. szülõket) miért veszi el „idõ elõtt”, stb.

Ugyancsak visszatérõ motívum a vallásosság/templomba járás és vele szemben a hit/ima/jó cselekedet problematikája, amely a gyakorlatban fõleg az olyan nézetekben jelentkezik, hogy jó hívõ lehet valaki úgy is, ha csak otthon imádkozik, jó cselekedeteket hajt végre, és ugyanakkor nem (rendszeres) vallásgyakorló. Fõleg a templomba járást (misehallgatást) és a gyónást érzik sokan tehernek vagy visszás jelenségnek, és az egyházhoz kötõdõ, „szervezett” vallásgyakorlás helyett az individuális „saját Istent”, a saját maguk által szabályozott formákat részesítik elõnyben. (Ahogy az egyik interjúalany fogalmaz: „az egyház tanításából kiragadom azt, ami számomra kedvezõbb.”)

Az interjúkban elég sok utalást olvashatunk a rendszer- és életmódváltozások vallásosságra gyakorolt hatásáról. A kommunista korszakban a vallásos emberekre nehezedõ politikai-gazdasági nyomásgyakorlás több példáját is olvashatjuk az interjúkban. De figyelemre méltóak azok a történetek is, amelyekben – korábban buzgó emberek – külön kényszerítés nélkül, szinte maguk számára is észrevétlenül alkalmazkodtak az ateista rendszer elvárásaihoz és értékrendjéhez. A korábbi korszak eme spontán elvallástalanodásának, „csendes ateizmusának” lelki mechanizmusát még most is kevéssé ismerjük, pedig az elmúlt rendszer olyan tömeges jelenségérõl van szó, amely elõszeretettel kapcsolódott a „szocialista modernizáció” életmódbeli változásaihoz, az iparosítás, a faluról városba irányuló mobilitás jelenségéhez, s amelynek utóhatásaival ma is bõven találkozhatunk

Több életút példája bizonyítja a fõ tendenciát, hogy a gyermek- és ifjúkori vallásos nevelés, a hívõ szülõk és nagyszülõk, az egyházi iskolák stb. komoly alapot teremtenek az életre szóló vallásos meggyõzõdés kialakulásához, illetve az idõsebbkori visszatéréshez. De akadnak – ugyancsak tipikusnak mondható – esetek, amelyek az ateista szülõi környezetbõl induló fiatalok megtérését, vagy a buzgó vallásos családok szigorúan megkövetelt vallásgyakorlási normáinak vallástól elidegenítõ hatását példázzák. Vagyis egészen hasonló utak vezethetnek egészen máshová, és eltérõ utak közel ugyanoda: Isten útjai – a kegyelmi tényezõ tudományos „kalkulálhatatlansága” miatt – a szociológia számára is jórészt kifürkészhetetlenek.

Van azonban egy tendencia, mely a könyv tanulsága szerint áttör ezen a sokféleségen is: az Isten, a hit kérdése az emberek jelentõs hányadát képes meggondolkoztatni, töprengésre késztetni. Sokszor azokat is, akik nem tartják magukat vallásosnak, sõt esetleg hívõnek sem. (Ahogy egyik interjúalany mondja: „mindenki valahova keresget fölfelé.”) A „vallásosság–nem vallásosság” egyáltalán nem statikus rendszer. A kötet jóvoltából több olyan sorsot ismerhetünk meg, amelyben a két pólus közötti pulzálás az élet lényeges és meglehetõsen tartós elemének mutatkozik. Õk az ún. keresõk, korunk egyre népesebb csapata, akikre a jövõben a vallásszociológiai kutatásnak (és a pasztorációs gyakorlatnak is) nagyobb gondot kellene fordítania.
(A kötet az Új Ember Könyvesboltban vásárolható meg.)



Molnár Antal: A katolikus egyház a hódolt Dunántúlon. METEM Könyvek 44. kötet. Budapest, 2003. 213 o.

A szerzõ jelen könyve négy, korábban tanulmánykötetekben és a szakfolyóiratokban megjelent jezsuita tárgyú monografikus tanulmányát köti egységes keretbe, kiegészítve a pesti bosnyák ferences rendház történetével. A címben ígért hódoltsági Dunántúl katolikus egyházi története a tartalomban sajátos módon jelenik meg, többet is meg kevesebbet is kap az olvasó, ez nézõpont kérdése. A tárgyalt téma anyaga ugyanis fõként a jezsuita forrásokon alapszik, és egyfajta jezsuita történelemnek is felfogható a felületes szemlélõ számára; pedig az igazság az, hogy homogén forrásanyag csak a jezsuita intézmények után maradt fent. A hódoltsági katolikusok és a magyar hierarchia között a jezsuita missziók látták el a kapcsolattartás feladatát. Az egyházmegyei levéltárak XVII. századi iratanyagának a hiányai miatt csak a jezsuita évkönyvek és források alapján lehet összefüggõ történeti kutatásokat végezni.  A kötet sok szempontból is újszerûen közelíti meg a hódoltsági Magyarország történetét; részint az eddig még önállóan ritkán vizsgált és tárgyalt, a Dunántúl török uralom alá került területeit igyekszik bemutatni az egyháztörténet keretein belül. Másrészt a jezsuita és ferences életen és intézményeken keresztül kutatja a hódoltsági katolikus egyház jelenlétének számos kérdését. Az egyháztörténetet a hódoltság korabeli Magyarország történetébe ágyazva, kirajzolódnak a hódoltság eddigi történetének még nem ismert tényei és sajátosságai, mindenekelõtt a magyar–délszláv és a keresztény–mozlim együttélés példái. A tanulmányok nemcsak az eddigi valódi „fehér foltokat” tüntetik el a XVI–XVII. századi magyar és az egyházi történelembõl, hanem részben még a szakemberek körében is élõ, de a közvéleményben mindenképpen meglevõ és a gondolkodásunkat formáló történelmi sztereotípiákat is eloszlatják.

A nagyon kevés forrásanyag miatt, a nem eléggé kutatott és így nem is ismerhetõ tények miatt a közvélekedésben olyan kép él, hogy a török által elfoglalt, a háborúkban elpusztított Magyarországon, a harcokban kiirtott vagy rabszolgaságba hurcolt magyarság után csak pusztaság maradt. Pedig a valóságban – a most feltárt tények alapján is – megállapítható, hogy ez nem így volt; a kétségtelenül hatalmas véráldozat és anyagi pusztulás ellenére a sokat szenvedett magyar katolikus lakosság élt a Dunántúlon a hódoltsági városokban. A másik, még kevésbé ismert és értékelt tény, hogy az elpusztult magyarság helyére délrõl nagy tömegekben délszláv eredetû lakosság áramlott be. A települések, fõként a városok népessége átalakult, sokszínûvé vált. A feltárt tények tehát a történelmi nézetünk és felfogásunk átértékelésére bátorítanak: mélyebben el kell gondolkodnunk az évszázados magyar–délszláv kapcsolatokról, és ebben az irányban szorgos kutatásokra sarkallnak. A szerzõ eddigi munkássága, kötetei és tanulmányai, mind azt bizonyítják, hogy érdemes a szomszédos országok levéltárait és a Vatikáni Levéltárat kutatni, mert az egyháztörténeti anyagokon keresztül, a katolikus egyház sajátságos nemzetek feletti mivoltából kifolyólag, rendkívül hasznos tények és összefüggések tárhatók fel, mind az egyes nemzeti történelmek terén, mind a közép-európai folyamatok kérdésében. A jelen fontos és aktuális történéseinek jobb és árnyaltabb megértését is szolgálják ezek a kutatások, részint az egyes nemzeti önismeretek, részint a vallási elhatárolódások tekintetében.

  A tanulmánykötet több mint felét a „Jezsuiták a hódolt Pécsett (1612–1686)” címû tanulmány teszi ki. A magyarországi hódoltság történetének kutatásában közismert tény, hogy Pécs és Baranya megye XVI–XVII. századi forrásanyaga különösen hiányos; de örvendetes tény, hogy a pécsi jezsuita misszió gazdag forrásanyagai széles és gyakorlati perspektívát nyújtanak a kutatáshoz. Ezek a dokumentumok nem pótolják az elveszett török és magyar forrásokat; viszont a belõlük nyerhetõ adatok, az egyház- és mûvelõdéstörténet, népiségtörténet vagy a keresztény–oszmán együttélés témáiban  olyan támpontokat nyújtanak, amelyek a sokkal jobb forrásadottságú régiók esetében is fehér foltnak számítanak. Ezért a jelentõségük messze túlmutat a helytörténet vagy a szûkebb egyháztörténet keretein.

  Pécsett 1612-ben jelentek meg az elsõ jezsuiták, ettõl kezdve kisebb megszakításokkal 1686-ig, illetve a töröktõl való felszabadulás után egészen 1773-ig tevékenykedtek a városban. A közölt adatok nagy része a jezsuita évkönyvekbõl, beszámolókból és levelekbõl származik. A jezsuita évkönyvek általános jellemzõinek ismeretében a Pécsrõl szóló beszámolók izgalmas kivételt jelentenek: a csodás elbeszélések és példázatok mellett a misszió mindennapi élete tárul elénk az évkönyvek lapjairól, mégpedig sokszor feltûnõen bõséges terjedelemben. A tanulmány sorra veszi és kritikusan tárgyalja a pécsi jezsuiták küzdelmeit a többi keresztény felekezettel, a királyi és hódoltsági egyházi struktúrák konfliktusait, a missziószervezés személyi, anyagi és technikai kérdéseit. Külön fejezetekben ismerteti részletesen a pécsi misszió mûködését, házukat és iskolájukat, a hódoltsági lelkipásztorkodás sajátosságait, a különös jelentõségû naptárvitát, a templom és a közösség viszonyát. Végül alapos áttekintést kapunk a pécsi misszió tagjairól, az idõrendi és a névsortáblázatokban.

  A következõ nagyobb részben, amely a „Jezsuita missziók a veszprémi püspökség hódolt részein” címet viseli, két korábbi kisebb tanulmányát vonja össze egységes keretbe, a veszprémi és az andocsi misszió történetét. A források felmérése során érdekes kép tárul a kutatók szeme elé: a veszprémi Érseki és Káptalani Levéltárban meglepõen gazdag anyag maradt fent  a tárgyalt idõrõl, de szinte kizárólag jogbiztosító iratok. Az egyházigazgatásra és a lelkipásztorkodásra vonatkozó tényeket a jezsuita évkönyvekbõl ismerhetjük meg. A jezsuita misszió a török határon 1649 és 1677 között tevékenykedett. A veszprémi misszió mozgatórugója a gyõri jezsuita kollégium Veszprém megyei birtokszerzése volt. A terület vallási szempontból a jezsuiták számára nagyon hátrányos volt, mivel a  jobbágyaik nagy része a református vallást követte, és a hódoltsági területen élt. A kevés katolikus mellett a templom vagy az iskola építése teljesen reménytelennek látszott, és a portyázó törökök miatt a környék katolikusai nem tudták felkeresni a jezsuitákat a veszprémi várban, és az atyák sem tudtak ellátogatni a falvakba. A mûködésük csekély eredményeit látva Gyõrben és Bécsben az atyák visszahívását fontolgatták. A veszprémi  misszió elakadni látszó ügyét feltehetõleg nagy mértékben elõsegítette, hogy Pázmány Péter unokaöccse, az egykori exjezsuita Pázmány Miklós került a vár élére. Veszprémi jelenlétüket a város egyházi múltja is indokolta, a néhányak által hangoztatott veszélyek pedig a többi misszióban sem hiányoztak. A misszió feloszlatása ügyében folytatott tárgyalások ellenére a gyõri kollégium folyamatosan biztosította két atya jelenlétét a városban. A misszió lelkipásztori munkája gyakorlatilag a reformátusok megtérítésére korlátozódott. Térítõmunkájukat Veszprémben is, akárcsak a többi misszióban, csodás gyógyulások és büntetõ csodák kísérték. A tanulmány részletesen közli a misszionáriusok névsorát. Az andocsi jezsuita misszió 1642–1654 között tevékenykedett; a jezsuiták több évtizedes mûködése nyomán Andocs, az andocsi templom a somogyi katolicizmus szakrális központjává vált. Elsõsorban a csodás módon épen maradt és csodás hírben álló Mária-szobor miatt választották ki Andocsot a misszió székhelyének. Magára az andocsi búcsújárásra és a Mária-kultuszra csak ritkán utalnak a jezsuita jelentések; ennek ellenére izgalmas talányt jelent a kegyhely eredetlegendájának és a jezsuiták andocsi mûködésének esetleges összefüggése. A misszió igazi vonzóereje azonban az atyák gyógyító tevékenységében rejlett, messzi földrõl felkeresték a katolikus és a más vallású betegek. A gyógyult betegek sokszor ajándékokkal kedveskedtek a jezsuitáknak vagy a templomnak. Az andocsi plébániai munkának nemcsak eredményei, hanem árnyoldalai is voltak. A falu katolikus lakosságát évtizedeken keresztül nem sikerült leszoktatni a református vallásgyakorlat során felvett szokásokról. A környékbeli fiatalok tanítása talán sehol sem ütközött olyan nagy akadályokba, mint éppen Andocson. A hajdúk többször a jezsuiták tudtával állítottak kelepcét a faluban a törököknek, halálos veszedelembe sodorva ezzel az atyákat; a hajdúk kétszer, a törökök háromszor dúlták fel a falut a misszió idejében. A missziós munka mellett a helynöki munkát is elvégezték a somogyi területen a jezsuiták, a veszprémi püspök megbízása alapján. A tanulmány végén idõrendes táblázatokban ismerhetjük meg a részt vevõ jezsuiták neveit.

  Az utolsó tanulmányban, amely „A bosnyák ferencesek Pest-Budán” címet viseli, a szerzõ egy hazánkban igen kevéssé kutatott és ismert témát dolgoz fel. Buda és Pest a magyarországi török hódoltság idején az oszmán-balkáni kultúra elõretolt bástyája volt. Keresztény lakosságuk mindenapjairól, egyházi és mûvelõdési viszonyairól források hiányában nem sokat tudunk. A protestáns lakosok vallási életérõl külföldi utazók levelekben szórványosan számoltak be. A katolikusok mindenapjairól viszonylag összefüggõ forrásanyag a pesti bosnyák ferences misszió irataiból került elõ. A budai és a pesti katolikusok papjai a XVI. században raguzai egyházi személyek voltak. A város lakosságának nemzetiségi összetétele a hódoltsági idején elsõsorban a délszláv és más balkáni bevándorlók irányába tolódott el. A bosnyákok számának megnövekedése az 1620-as években gazdasági téren is éreztette hatását: a bosnyák kereskedõk fölénybe kerültek régi riválisaikkal szemben, és sikerült megszerezniük a kereskedelem vezetését. A budai és pesti bosnyák katolikusok 1633-ban jutottak önálló templomhoz, egy zûrös életû ferences jóvoltából. A templom mellett alakult ki a pesti rezidencia, amely nem emelkedett a kolostor rangjára. A Szent József-kápolnát a ferencesek tartották rendben, gondoskodtak a megfelelõ liturgikus felszerelésérõl, és naponta miséztek. A ferencesek fõ feladata a két jelentõsebb oszmán közigazgatási központ: Esztergom és Fehérvár, valamint a környékük katolikusainak a lelki gondozása volt. Az általuk ellátott területen az uradalmi összeírások alapján a katolikusok számát mintegy háromezerre becsülhetjük a horvátokkal együtt. A tanulmány második felében részletesen tárgyalja Luka Maruncic esztergomi érseki helynökségét 1676 és 1679 között. A meglehetõsen viharos életû bosnyák barát nem tudott érvényesülni a boszniai rendtartományban, és a magyar egyházi intézményrendszer hódoltsági joghatóságát védõ esztergomi érsek is természetszerûleg ragaszkodott fõpásztori jogaihoz a hódoltsági területen, ezért számtalan konfliktus forrásává vált a ténykedése.

  A kötetet a szerzõtõl már megszokott bõséges és a további kutatásokat elõsegítõ bibliográfia, valamint a térbeli eligazodást megkönnyítõ, tetszetõs nyomású térképek egészítik ki.

Bikfalvi Géza



Harsányi László–Mátrai Miklós (szerk.): Budai Atlantisz. A Budapesti Mûszaki Gazdaságtudományi Egyetem Baross Gábor Kollégiuma és a Mûegyetemi Kiadó, Budapest, 2004. 216 o.

A Budai Atlantisz (2004) szellemes címet viselõ, szerkesztésében a közelmúltban megjelent könyve azt a mesés szigetet mutatja be, melyrõl Platón több mûvében is regél, azonban földrengés következtében örökre elsüllyedt. Ezen a szigeten a Budai Szent Imre Kollégium falai között töltött másfél évet Harsányi László fiatal joghallgatóként.*

Elöljáróban rövid történeti áttekintést kapunk a magyarországi egyházi jellegû diákotthonokról, kollégiumi intézményekrõl. A káptalani és püspökségi iskolák mellett 1390-ben Esztergomban megnyílt a tanulni vágyó, szegény diákok kollégiuma. A reformáció elterjedésével létrejött a pápai, az ország keleti részén pedig a debreceni, sárospataki kollégium, ahol felsõfokú képesítést is lehetett szerezni. A katolikus jellegû kollégiumok (konviktusok) általában a különféle szerzetesi (piarista, bencés, jezsuita stb.) középiskolák mellett mûködtek.

A 19. század utolsó évtizedeiben meggyorsult gazdasági és kulturális fejlõdés eredményeképpen Magyarország a 20. században erõteljesen a fõvárosra központosított állam lett. A fõvárosi egyetemeket látogatók szüleinek alig fele volt csak budapesti lakos, és a hallgatók számát tekintve a budapesti tudományegyetem a világ hasonló intézményeinek a sorában a 4-5. helyen állt. Az egyetemi diákotthonok iránt megnövekedett igény kielégítését az állam azzal igyekezett szolgálni, hogy 1895-ben létrehozta – a kontinens legrangosabb felsõfokú tanintézményének tartott párizsi École Normale Supérieure mintájára – az Eötvös József Kollégiumot, amely a hazai tudós- és tanárképzés elitintézményévé vált. A Szent Imre Kollégium alapítójának, Glattfelder Gyulának, a késõbbi csanádi püspöknek célként a keresztény értelmiségi elitképzés szolgálata lebegett szeme elõtt. Háttérként az indítékok között meghúzódott a századvégi liberális szellemiségû ún. egyházpolitikai törvényekre visszahatásként megindult katolikus politikai aktivizálódás: a Néppárt megalakulása 1895-ben, a Giesswein Sándor nevével fémjelzett keresztény szociális irányú szervezkedés.

A kötet elsõ része bemutatja a Budai Szent Imre Kollégium történetét az 1948. évi államosításig. Szó esik a kollégium végleges otthonává vált, 200 fõre tervezett épületének 1908. évi házavató ünnepségérõl, a kollégium életérõl, az ifjúsági egyesületekrõl, a tanulmányi elõmenetelrõl. Megismerjük az elöljárókat (igazgatókat, prefektusokat) életrajzi adataikkal.

Az államosítás utáni fél évszázadot megjelenítõ fejezetek tájékoztatnak a többszöri névváltoztatásról: Vásárhelyi Pál, Landler Jenõ, majd 1991-tõl Baross Gábor Kollégium, melyek mögött szervezeti változások is meghúzódtak: az épület a Budapesti Mûszaki Egyetem építészmérnöki, majd közlekedésmérnöki hallgatóinak otthonává vált. Az 1990-es évektõl stabilizálódott a kollégium mûködése, amikor fölvette mai nevét. A „vasminiszter” Baross Gábor életét és a magyarországi vasútügy történetében korszaknyitó tevékenységét tudományos értékû külön kis tanulmány ismerteti a társszerkesztõ Mátrai Miklósnak, a kollégium jelenlegi igazgatójának, a Mûszaki Egyetem oktatójának a tollából. (Az õ életútja is külön alfejezetet kapott a kötetben.)

A kollégium államosítása kettéosztotta az intézmény történetét, de a volt Szent Imre-kollégisták – koruk miatt egyre fogyatkozó számban – rendszeresen összejöttek, ha a kollégium épületébe nem léphettek is be. Ketten közülük 1992-ben fölkeresték a kollégium vezetését, és elõadták kérésüket, hogy a továbbiakban az épületben találkozhassanak. A vezetés nagy megértést tanúsított irányukban. A késõbbiekben megismerkedtek a fiatal kollégistákkal, és megállapodás jött létre az elsõ világháborús hõsi emlékmû felújítására és kiegészítésére, az 1939–1945. évi áldozatokra is emlékezve. 2002 õszén sor került az emlékmû ünnepélyes felavatására, egy új Szent Imre-szobor felállításával együtt.

Valójában tehát nem süllyedt el a „Budai Atlantisz”, a Budai Szent Imre Kollégium, hanem új életre kelt, élete folytatódott. A négy évtizedes politikai, gazdasági és szellemi diktatúra után a hazaszeretet és a hazáért hozott áldozat újból értéknek számít. A kötet sem fél évszázadra emlékszik csupán vissza, hanem 1900-tól több mint egy évszázad történetét mutatja be, sõt ezen túlmenõen „Succisa virescit” („visszavágva újra hajt”) fejezetcím alatt rendkívül értékes táblázatos összeállítást, címlistát kapunk a felekezeti fenntartású egyetemi, fõiskolai kollégiumokról az új évezred elején – ami egyben talán a várható jövõ esélyeit is érzékelteti. A kötet ennek részletesebb taglalására nem terjed ki, de talán nem teljesen érdektelen jelen könyvismertetésben erre is kissé részletesebben kitérni. A címlista 35 egyházi jellegû kollégiumi intézményrõl közöl adatokat. Közülük négynek a mûködése átmenetileg szünetel, de a mûködõ intézmények száma így is meghaladja a 30-at. Túlnyomó részük a katolikus egyház szervezeti keretei közé tartozik. A népességen belüli számarányukat tekintve viszonylag kis hányadban szerepelnek a többi felekezetek.

A protestánsok kezelésében van az evangélikus egyház budapesti kollégiuma, a Dunamelléki Református Egyházkerületnek is van egy kollégiuma a fõvárosban, a gyõri református egyházközségnek pedig Gyõr városban. A jelentõs református iskolaközpontban, Sárospatakon a görög katolikus egyházközség tart fenn fõiskolai kollégiumot, a Hajdúdorogi Görög Katolikus Egyházmegye pedig Miskolcon egyetemi-fõiskolai és középiskolai kollégiumot.

A római katolikus egyházmegyék közül a szombathelyi és a gyõri létesített a székvárosban egy-egy kollégiumot, a kalocsa-kecskeméti érseki fõegyházmegye Kecskeméten, az egri fõegyházmegye pedig az érseki székhelyen két diákotthont. A katolikus egyetemi és fõiskolai lelkészségnek a fõvárosban van fiúkollégiuma, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem székhelyén, Piliscsabán pedig leánykollégiuma.

Debrecenben, a „kálvinista Rómá”-ban a Szent Anna-plébánia  tart fenn egyetemi és fõiskolai kollégiumot, a másik katolikus kollégium pedig a Miasszonyunkról elnevezett szegény iskolanõvérek (a Svetits-intézet) kezelésében van.

Jelentõs számú katolikus kollégiumot hoztak létre az egyes szerzetesrendek. Így mindenekelõtt említendõ a Jézus Társasága (jezsuita) rendtartomány alapítványa kezelésében 1991 óta mûködõ budapesti Szent Ignác Szakkollégium, amely a II. vatikáni zsinat szellemében a jövõ fejlõdés útjait egyengeti. A piarista tanítórend hazai tartományának Szegeden mûködik Sík Sándorról, az egykori szegedi egyetemi tanárról elnevezett egyetemi kollégiuma. Az ugyancsak az ifjúság nevelésével foglalkozó szaléziánusoknak Szombathelyen van kollégiuma.

A diktatúra évtizedeiben az oktató-nevelõ munkában is értékes gyakorlatot szerzett Kapisztrán ferences rendtartomány Pécs városában létesített egy Collegium Seraphicumot. A nõi rendek közül megemlítendõ az orsolyiták gyõri leánykollégiuma. A lazaristáknak pedig Piliscsabán van intézménye. A kalocsai iskolanõvéreknek a debreceni Svetits-intézeten kívül a fõvárosban is van egy Teréziánuma. Ugyancsak több kollégiumot tartanak fenn a két háború között az országban eléggé elterjedt, az Isteni megváltóról elnevezett nõvérek, Piliscsabán (Josefinum) és Budapesten (Szent Anna Leánykollégium). Felsorolásunk korántsem teljes; nehéz lenne a kevéssé ismert, különbözõ elnevezésû nõi társulatok intézményeit mind elmondani.

Foglalkozik a kötet a kollégiumok új típusával, a szakkollégiumokkal is. Már 1989 elõtt volt néhány, és számuk az 1990-es évek közepére 10-15-re emelkedett. Mintául szolgálhat a jezsuiták által vezetett Szent Ignác Szakkollégium, amely tudományos munkákat publikáló tanulmánykötet-sorozatot is bocsát ki.

Mindez talán némi reménykedésre nyújthat alapot a jövõ fejlõdés irányait illetõen a közismerten pesz- szimizmusra hajló népünk körében.

A Budai Atlantisz kötet terjedelmének mintegy negyedét, félszáz oldalnál többet foglalnak el a „szentimrés” öregdiákok visszaemlékezései. Ezen belül kiemelkedõ irodalmi értéket jelent Hubay Miklós írása a kollégiumról, „Fejezetek egy önéletrajzból” címmel. Húszéves korában, elsõ darabjának Nemzeti Színházi bemutatóját 1939-ben a hatóságok akadályozták meg, és másik darabját is betiltották. A háborús években ösztöndíjjal Svájcba kerül, és tanulmányai mellett kultúrdiplomáciai tevékenységet fejtett ki Genfben, majd olaszországi egyetemeken.

A színvonalas kiállítású kötetet mintegy félszáz oldalnyi – fele részben színes – fénykép, dokumentum és egyéb illusztráció teszi változatossá és szemléletessé.

* Közéleti publicisztikai írásaiból válogatott kötete – Honi tükör (1994) – után sorjáznak a 80. életévében járó jogász-közgazdász-literátor szerzõnek önéletrajzi ihletésû munkái. A Gallföldön, rabságban (2000) arról számol be, a második világháború utolsó hónapjában dunántúli faluja és környékbeli fiatalokkal együtt, leventeként miként jutottak Nyugatra, estek francia fogságba. Közvetlen, személyes élményeikbõl megismerhetjük azt a bánásmódot, melyben részesültek – a francia nemzeti felsõbbrendûségi érzet megnyilvánulásaként, ami valójában elég jól ismert Kuncz Aladár klasszikussá vált Fekete kolostorának lapjairól, az elsõ világháború idejébõl. Az idegengyûlölet nemigen változott a következõ negyedszázadban sem – a második világháború után francia fogságból hazatért honfitársaink beszámolója szerint.

Még érdekesebb az Eladó az egész (szocialista) világ (2001) címû kötete, amely bepillantást nyújt a „szocializmus”-korabeli gazdasági élet egyik legkevésbé ismert, a bennfentesek által is féltve õrzött „boszorkánykonyhá”-jába. Kiemelkedõ nyelvtudásának köszönhetõen Harsányi László negyedszázadot töltött felelõs beosztásban a külkereskedelem világában, és pártonkívüliként is sokat látott az ott dolgozók személyi összefonódottságából. Ugyanakkor kultúrlényként sok érdekes adalékkal szolgál a közel- és távol-keleti népek szokásvilágának, életviszonyainak megismeréséhez.

Kápolnai Iván




„Nap, Hold és csillagok, velem zokogjatok!” Csíksomlyói passiójátékok a 18. századból, Budapest, Argumentum Kiadó, 2003.

Nem túlzás azt állítani, hogy a 20. század végének legjelentõsebb magyar könyvlelete az a csíksomlyói kéziratanyag, mely 1980-ban csodával határos módon került elõ. Bár minden ilyen lelet megtalálása aposztrofálható csodának, mégis szimbolikus értékû, ahogyan a csíksomlyói Mária-szobor talapzatának javításakor a mesteremberek fellelték a II. világháborúban a szerzetesek által Mária gondjaira bízott értékes könyveket, kéziratokat és egyéb levéltári dokumentumokat. A könyvtár legbecsesebb darabjait rejtették el a csodatévõ szobor talapzatába, és a csoda a maga 20. századi módján, kicsit profánul, kicsit racionálisabban, de ismét beteljesedett.

Ennek a leletegyüttesnek része az a nagyalakú, 1300 oldalas kéziratos kötet is, melyet az irodalomtörténészek régen elveszettnek hittek, és amelynek eltûntét oly nagy veszteségnek tartották. A kötet ugyanis a csíksomlyói ferences kolostorban a 18. század folyamán elõadott drámák szövegeit tartalmazza. A kolostorhoz tartozó kegytemplom és a ferences iskola fontos sajátossága volt a rendszeres passiójátékok bemutatása. A játékok jelentõségét mutatja az is, hogy a tartományfõnök utasítására 1774-tõl összegyûjtötték és lejegyezték az akkor még fellelhetõ kéziratos szövegeket egy nagy gyûjteménybe, hogy megõrizzék, „archiválják” az iskola könyvtára számára.

A gyûjteményre a 19. század végén figyelt fel Fülöp Árpád, és a millennium idején négy dráma napvilágot is látott, a kéziratok egy részét pedig a nagyközönség láthatta annak idején a Nemzeti Múzeum millenniumi kiállításán.  A késõbbiekben a drámakutatás fontos alakjai közöltek jelentõs publikációkat, melyek a csíksomlyói ferencesek középkori tradíciókon nyugvó, széles tömegekre ható, költõileg is értékes drámaszövegeit és a magyar színházi hagyományban betöltött szerepüket vizsgálták. A II. világháború folyamán azonban a kötetnek nyoma veszett, és a késõbbiekben a kutatások ideológiai okokból és a szövegek híján abbamaradtak.

Ezért igen értékes az a mintegy száz drámát tartalmazó korpusz, amely már mennyiségénél fogva is alapvetõen át kell, hogy alakítsa a 18. századi iskolai színjátszásról eddig alkotott képünket. Ebbõl 67 szöveg magyar nyelvû, ugyanakkor a Régi Magyar Drámai Emlékek címû sorozat eddigi szövegkiadásai az összes felekezettõl együttesen jelentettek meg kb. 120 teljes magyar nyelvû szöveget.

A tudományos köztudatba csak az 1989-es romániai fordulat után kerülhetett be a drámagyûjtemény elõkerülésének híre a maga jelentõségét megérdemlõ súllyal. A drámaszövegek tudományos feldolgozása, kritikai kiadása még folyik. Értékére való tekintettel azonban a korszak kutatói fontosnak tartották egy olyan szövegkötet megjelentetését, mely a közönség minden rétegével megosztja ennek a páratlan leletnek az élményét. Ezért jött létre „Nap, Hold és csillagok, velem zokogjatok!” címmel a 18. századi csíksomlyói passiókat tartalmazó válogatás Demeter Júlia, Kilián István és Pintér Márta Zsuzsanna, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében mûködõ drámakutató csoport tagjainak  gondozásában.

A terjedelmében is tekintélyes, tipográfiai szempontból is tetszetõs kötet – kemény fedelû borítóján egy szokatlan ikonográfiájú búsuló Krisztust ábrázoló festett faszobor, autentikus provenienciával, hiszen a Csíki Székely Múzeumból származik – 12 drámaszöveget tartalmaz. A szerkesztõk úgy állították össze a kötetet, hogy több szempontból is reprezentálja a csíksomlyói ferences drámaírói hagyományt.

A 18. század folyamán ugyanis magyar nyelvû hivatásos színjátszás nem lévén az iskolai elõadások jelentették azt a színi hagyományt, melyre a 19. században felvirágzó magyar színház építeni tudott. Minden felekezet, minden rend, amely nyitottságot mutatott erre a hagyományra, megteremtette a maga színjátszásának sajátos arculatát. A jezsuita rend színpadtechnikája, teátrumának barokk külsõségei a magyar vizuális kultúra és színházmûvészet fontos állomásait jelentik. Ugyanakkor a jezsuiták a klasszicista drámahagyomány dramaturgiai közvetítõi is a késõbbi korok számára. A protestánsok viszont nem nagyon támaszkodnak más forrásra a bibliai szövegeken és az antik hagyományokon kívül. Ezeket viszont megkapó eredetiséggel ültetik át a maguk közegébe, a maguk nyelvére. Nem véletlen, hogy az õ köpönyegükbõl bújt elõ Csokonai. A pálosok kevés fennmaradt drámai emléke nagy drámaírói tudatosságot mutat. A piaristák eleven valóságra érzékeny iskolai színjátszása összekötõ kapocs a világi színjátszás irányába. Drámáik, drámaíróik késõbb a hivatásos magyar színház kialakításában játszanak szerepet. Ebben az összképben hozott lényeges változást a ferences drámaírói hagyomány megismerése.

Színjátékaik javarésze nagypéntekhez kapcsolódik, a magyar nyelvû szövegek közül 41 dolgozza fel a passiótörténetet. Ekkora mennyiségi passiójáték-szöveg fennmaradása egy iskolai hagyományhoz kapcsolhatóan Európában is egyedülálló. Minden évben a két középsõ és a két felsõ osztály valamelyikének feladata volt a drámaelõadás, és tanáraik írták a darabokat. Maguk a szerzõk 1770 elõtt többnyire a névtelenség homályába burkolóztak, nevükre inkább következtetni lehet a bemutató osztályok tanáraiként azonosítva õket. A drámák anyagát az adott alkalom szabja meg: a passió minden évben történõ újramondása határozza meg. Ugyanakkor az újramondás-értelmezés igényét sajátos módszerekkel tágítják a szerzõk. Egyrészt ismertek dramaturgiai kézikönyveket, forgatták az antik drámairodalom nagyjait (elsõsorban Plautust, Terentiust, Senecát), másrészt a Biblia volt kiapadhatatlannak tûnõ forrásuk. A középkori hagyományoknak megfelelõen az Ószövetség egyes részletei a Krisztus-történet elõzményeként, elõképeként értelmezendõek számukra. Ez a tipológia határozza meg a drámák egy részének felépítését: a passió egyes elemeinek megfeleltetett ószövetségi elõképek osztják jelenetekre Jézus életének utolsó epizódjait, így az ún. cselekmény több síkon halad elõre, egymás mellett beszélve el az ó- és az újszövetségi történeteket. Ezzel a módszerrel a nagypénteki passió szimbolikus jelentései erõsödnek fel. Ezzel egy idõben a részletezõ, realisztikus, sõt naturalisztikus elõadásmód a hívõk konkrét beleélési képességére apellál. Az ördögök gonoszságának, Jézus kínszenvedésének ábrázolása a 18. századi népélet elemeibõl építkezik, illetve jól mutatja az ember örök érdeklõdését a morbid, a félelmetes, a borzalmas iránt.

A krisztusi tragédia emberi vonásait emelik ki a szerzõk mind az emberi jó, mind az emberben lakó gonosz részérõl. Így feltûnõen gyakori visszatérõ elem a fõpapok tanácskozása Jézus elveszejtésérõl, Júdás árulásának motivációi, majd öngyilkossága, Pilátus és Jézus találkozása és Pilátus ítélete. Ezek mint erkölcsi példázatok fontosak a drámaírók számára. Jézus imája a getszemáni kertben, elfogatása, majd Mária siralma pedig a küldetéses ember szorongásait és a gyermekét vesztett anya fájdalmait mutatja fel átélhetõ formában.

A szimbolikus értelmezhetõséget erõsítendõ jelennek meg a darabokban olyan, a középkorra visszavezethetõ, ugyanakkor erõteljesen barokk elemek, mint certamen mûfajra emlékeztetõ égi per, a hét fõ bûn vitája, vagy a Világ, a Test és az Ördög vetélkedése.

Jelen kötet a hatalmas szövegkorpuszból reprezentatív válogatást kíván nyújtani. Egyetlen kritikai észrevételünk az lenne, hogy a 12 szövegbõl három már megjelent korábban, a 19. század végén Fülöp Árpád közlésében. Bár ez a szövegkiadás is régi, mégiscsak „új„-nak nevezhetõ, és talán szerencsésebb lett volna a kéziratos anyagból továbbiakat szemezgetni, hiszen a párhuzamosan készülõ kritikai kiadás mutatja, hogy további igen értékes darabok is vannak a gyûjteményben, melyek megjelenésre várnak.

A válogatás csupán a magyar nyelvûekre korlátozódik, hiszen a nagyközönség számára ezek nyújthatnak elsõsorban élményt. Tematikájában a teljes szövegegyüttes arányaihoz alkalmazkodva a passiót valamilyen formában feldolgozó történetek vannak erõteljes túlsúlyban, csupán kettõ más témájú: Hippoclides tragédiája jellegzetes moralitás a bûnbe esõ emberi lélekrõl; Borbély Absolon Színjáték a hívõk számára címû játéka szintén a moralitás típusába tartozik, és ez a késõi darab – 1777-ben adták elõ – jól példázza, hogyan vált a korszak végére a nagypénteki színjáték tematikát, és már nem feltétlenül a szenvedéstörténetet állítja színpadra, hanem más morális tartalmú témával is jelentkezik.

A válogatás idõben is reprezentálja a korszakot: a fent említett dráma az utolsó a kötetben, a legelsõ közlés pedig a korszak elejérõl való, 1723-as passiójáték. Így az olvasó mintegy ötven év drámaírási hagyományát tudja nyomon követni annak változásával, fejlõdésével, átalakulásával együtt.

A szövegkiadás nem kritikai jellegû, de korrekt, jegyzetekkel is ellátott szövegközlés, mely kutatási módszereiben is példamutató, hiszen sok fiatal kutató bevonásával történt. A munka egészét azonban a szövegkiadásban járatos, a korszak jelentõs drámakutatói végezték: Kilián István a drámák latin betéteit fordította, az utószót Pintér Márta Zsuzsanna készítette, a kötet szerkesztésének munkáit Demeter Júlia végezte, mint ahogy tõle származnak a drámákhoz kapcsolódó magyarázó jegyzetek is, melyek az adott dráma irodalomtörténeti helyét is meghatározzák.

Az európai jelentõségû csíksomlyói drámalelethez méltó megjelenést kap ez az elsõ válogatás. Az olvasó és a szakember egyaránt reménykedjék abban, hogy az összes szöveg kritikai kiadása is hamarosan gazdagítja a magyar nemzeti kultúrát, és ennek sem szakmai, sem anyagi akadályai nem lesznek.

Czibula Katalin


Dobos Marianne: Akkor is karácsony volt. Bölcsészek 1956-ról. I és É Bt. Budapest 2004, 430 o. (kemény kötés)


Dobos Marianne (Kabdebó Lórántné) két évvel ezelõtt már közzétett egy interjúkötetet: „Akkor is karácsony volt – 1944” (Távlatok, 2003/3, 468). Amikor most új kötete alcímét olvastam – „Bölcsészek 1956-ból” –, rögtön ez ötlött fel bennem: nekem is közöttük a helyem! Csakugyan, néhány élménybeszámolót, pl. Kabdebó Tamásét olvasva újra átéltem október 23-át és a következõ dicsõ napokat: negyedéves bölcsész (magyar–francia szakos) hallgató voltam; én is ott vonultam a Petõfi-szobortól a Bem- szoborig a körúton és a Margit hídon át, az EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM felírású tábla után. . . A kötet néhány szereplõjével külföldön, Belgiumban, Párizsban, Rómában találkoztam. Másokról hallottam, mûveiket olvastam.

Marianne férje, a Szabó Lõrinc-kutató is besegített a könyv szerkesztésébe azon túl, hogy vele is készült interjú. Örömmel olvastam egy eddig számomra ismeretlen Szabó Lõrinc-verset 1956 októberérõl (egy részlete mottóul is szerepel a kötet elején):

Szabadság, itt hordozta hõs
Zászlaidat az ifjúság!
S a sírt, melybõl nép lép ki, már
Ámúlva nézte a világ.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Csók, szívre, minden pillanat!
És nem volt többé szégyen az,
Hogy a magyar nép fia vagy. . .

Egyházi személyek emlékezéseit is olvashatjuk: Végvári Vazul ferences, a Vár védelmezõje, a sok évig börtönt viselõ és templomépítõ Regõczi István, a magyar– lengyel domonkos Pucilowski József vallomásai is érdekfeszítõk.

Dobos Marianne kutatása, adatgyûjtése, interjúi forrásértékûek. Sajnos, egy-két nemzedékváltás után egyre halványulnak az eufémizmussal „októberi események”-nek nevezett (korábban ellenforradalomnak megbélyegzett) szabadságharc emlékei. A sok-sok ferdítés alig tud valami hiteleset a történtekrõl. Azokra hárul a felelõsség a hiteles tanúskodásért, akik átélték október dicsõ és tragikus napjait.

Dobos Marianne dokumentumkötete nagy szolgálatot tesz az utókornak. Gratulálunk.

Szabó Ferenc



II. János Pál pápa életének képes krónikája. Litkey és Társa Kft. 168 o.

Különös kegyelem folytán a pápa a Gondviselés ajándéka. II. János Pál különösen is az. Elõdjeihez képest is az. Századok hagyományát töri meg az õ megválasztása. Nem olasz nemzetiségû. Hosszan szolgál. A legtöbbet „megy” a világ pásztoraként „nyája” után, s minden esetben alaposan felkészül az adott térség helyzetébõl. Komoly segítséget jelent az õ látogatása valamennyi népnek, politikusnak, akikkel csak találkozik. Alighanem a legtöbb apostoli levelet õ bocsátja ki, a legtöbb embert õ avatja boldoggá-szentté. Nagy Szûzanya-tisztelõ.

Erdõ Péter bíboros érsek bõséges bevezetõjében mindezek elolvashatók. Sõt még több is. Fõpásztorunk kiemeli, hogy a pápa kétszer járt hazánkban, s adott bátorítást nemzetünknek. Hangsúlyozza azt is, hogy állandóan törekedett a más vallások képviselõivel való párbeszédre. Csodálatos módon gyógyul fel az ellene elkövetett merénylet után. Krisztus földi helytartója hosszas betegsége ellenére példás tenni akarással látja el nagy felelõsséggel járó feladatait. Különösen is figyelemreméltó az az erkölcsi biztonság és tartás, mely Õszentségét jellemzi. Forrongó és békétlen világunkban a politikusok nem kerülhetik el a szentatya tekintetét, sem szeretetteljes, de határozott bírálatát, ha arra van szükség. Nagyon kevés biztos pont és kapaszkodó áll rendelkezésére korunk emberének. II. János Pál biztosan az egyik, ha nem az egyetlen ilyen igazodási pont.

A Litkey és Társa Kft. jóvoltából pazar kiállítású és gazdag információs anyagot nyújtó képeskönyvben követhetjük nyomon a szentatya életét. Hétköznapjait és ünnepeit, a Róma püspöke és a világ pápája munkáját, munkásságát. Bemutatja az album a Vatikánt, bõséges leírást és képanyagot találunk a pápa megannyi nemzetközi útjáról, zarándoklatáról, látogatásairól. Betekintést kapunk a személyes és csoportos kihallgatásokról is.

Az album szövegének törzsanyaga németbõl készült fordítás; egy-egy rész magyar szerzõ összeállításában készült. A 168. oldalon a források részletes és bõséges felsorolása található.

Külön fejezet (120–129. o.) foglalkozik a Vatikán néhány bírálójával. Ilyenként szerepelnek a könyvben a pszichiáter exegéta E. Drewermann, a felszabadításteológia latin-amerikai képviselõje, L. Boff ferences teológus, Uta Ranke Heinemann harcos teológus nõ, H. Küng kontesztáló teológus és egy evangélikus nõpüspök, Margot Kässmann. Miközben az album erényeit dicsérjük, meg kell jegyeznünk: e fejezetbeli ismertetésbõl nemigen derül ki, hogy Drewermann, Boff és Küng nemcsak az egyházi hierarchia, római centralizmus, egyházfegyelem stb. kérdéseivel foglalkozik, hanem súlyos teológiai-krisztológiai tévedéseket is tartalmaznak írásaik. Joggal vonta meg tõlük a katolikus tanítás megbízatását az egyházi hatóság.

A Vatikáni Bank (IOR) egykori vezetõje, Paul Marcinkus litván származású amerikai érsek „ügyleteit” pedig meglehetõsen leegyszerûsíti és torzítja a könyv (108. o.). Ha igaz is, hogy az érsek naiv volt, amikor a Banco Ambrosianót kezességvállalásról biztosította, nem volt felelõs R. Calvi pénzmosás-ügyleteiért. Egyébként igaz, hogy az ügy kivizsgálása után a Vatikán 240 millió dollárt fizetett ki a csõdbe ment bank hitelezõinek.

Ugyancsak kifogásolhatók a képaláírások. Alig hihetõ, hogy a pápa Lourdes-ban a világ megváltásáért könyörög (48–49. o). Továbbá erõsen vitatható, hogy a zsidókkal szembeni tömeggyilkosságokat XII. Pius tétlenül nézte (139. o.). Mária felvétetett a mennybe, s nem felment oda (147. o.). Stb. Eme megfogalmazások miatt óhatatlanul arra gondolunk, hogy talán a szerkesztõ kissé távolról néz vallásunkra. Úgy véljük, hogy tovább emelte volna a könyv így is kétségtelenül meglévõ értékeit egy alapos szöveggondozás.

Mindent összevetve leszögezhetõ, hogy a kötetben II. János Pál életérõl, munkásságáról szövegben és képekben egyaránt igen részletezõ és sok információt tartalmazó összegezés található; a könyvpiacon pedig a maga nemében egyedülálló kiadvány ez.                                             Gy.M.