LELKISÉG




Gyorgyovich Miklós

ÖRÜLÜNK-E A TEREMTÉS GAZDAGSÁGÁNAK?

Hisszük az egy Istent, aki a mennyet és a földet teremtette. Benne minket, embereket is.

Hogyan tekintünk a teremtett világra? Azzal a tisztelettel, mely a teremtés méltóságának kijár, mely a teremtettség méltóságából következik?

I – Azért jogos ez a kérdés, mert korunk civilizációja mintha fitymálná az egészet természetestül, emberestül. Mintha a média negatív hangvétellel állna a teremtett valósághoz. Nagyon fontosnak vélem viszonyulásunkat mind a természethez, mind egymáshoz, emberekhez, ezért nem mindegy, hogy milyen az attitûdünk a világhoz.

1) Amikor Isten megteremtette a világot, kinyilvánította róla, hogy amit teremtett, az jó. Akinek ezzel ellentétes véleménye van, az Isten ítéletét vonja kétségbe, Isten szándékait negligálja, még ha ösztönösen is. Miért hangsúlyozom ezt? Mert naponta szembesülök azzal, hogy a hírek éppen azokról a dolgokról számolnak be, melyek Isten akarata ellenére történnek. Az események, történések közlése csaknem 100 százalékban negatív eseményt, történést jelent. A filmmûsorok gyakran lángban álló, éppen összeroskadó házakat, rémülten menekülõ, két pisztolyból tüzelõ, harcoló, egymást verõ embereket, ordító csoportokat mutatnak, pusztuló környezetet. Isten pedig szépnek teremtette a természetet, gyönyörû ma is a maga változatosságában, nagyszerûségében, lenyûgözõ méreteiben (az igen kicsitõl az igen nagyig). A világ lenyûgözõ sokféleségében. Ezért nem tudok azonosulni azzal az ábrázolásmóddal, mely a tömegkommunikációs eszközökön keresztül mindennap hatással akar lenni rám, ránk, a civilizált társadalmakra. Úgy vélem, hogy ki kell mondani nemtetszésemet akkor is, ha tûröm jelenlétét. Tûri Isten is, ha nem örül is neki. Ki kell mondani, hogy az említett gyakorlat, a teremtés szépségének tagadása egyfajta módja a káromlásnak. Tagadása az Istennel való bármiféle közösködésnek. Az értékek elsinkófálása. Nem akarok itt, most belemerülni e témába, nem akarok kitérni a környezetrongálásra sem. Amit pedig életvezetési módszerként ajánlhatok, az ennyi: tudatosan kötõdjünk a széphez, legyen az szép zene, szép irodalom, szép mûvészet, séta a szép természetben, vagy kapcsolatlétesítés felebarátainkkal. Miért? Sokan úgy gondolják, hogy elég erõsek a szörnyûségekkel való naponkénti szembesüléshez. Hadd figyelmeztessek felelõsségére minden jóakaratú embert. A tévécsatornák reklámból élnek. Mérik a nézettséget. Aki a negatív jeleneteket az elõzõekben vázolt önnyugtató elvek alapján – „nekem nem árt meg” – nézni szokta, az azt erõsíti meg, hogy az efféle mûsorokat érdemes sugározni, mert ezeknek van meg a kellõ nézettségük. Jól tesszük, ha a nézettségi arányt tudatosan jó irányban befolyásoljuk.

Az életviteli módszerek közül utolsóként javasolt kapcsolatépítés pedig azért is nagyon fontos, mert

2) . . . amikor Isten az embert teremtette, nagyon jónak értékelte alkotását. Ha tehát Õ nagyon jónak értékelte az emberpár megteremtését, mi sem nevezhetjük másnak, hacsak nem akarunk ellentmondani neki. Éppen az a szép emberségünkben, hogy mindnyájan különbözünk egymástól. Ám ugyanez számos súrlódás oka is. El kell gondolkoznunk a másik emberhez való viszonyunk értékelésekor a teremtõ Isten elõbbi közlésén.

II – Háromféleképpen viszonyulhatunk egymáshoz, miként egykor az Aczél-korszak pártmunkásai a kortárs irodalomhoz. Tiltott, tûrt, támogatott mûvekrõl beszéltek, alkotóikat eszerint utálták, elviselték, illetve szerették.

Nemde ilyenek vagyunk mi is? Ha ösztöneinkre hallgatunk,  egyes emberek ellenszenvesek, másokat épp csak eltûrünk, épp csak elviselünk, s vannak olyanok is, akiket szeretünk.

Ne menjünk bele abba, hogy ez akár „nemtõl függõ” magatartás is lehet. Karinthy Frigyes egyik írásában (Ugyanaz nõben) a férfi fõnök nõi beosztottjától mindent eltûr, s amikor hangról hangra ugyanazt elõadja férfi beosztottja, kirúgással fenyegeti. Az elutasító magatartáshoz elég csupán annyi, hogy a másik nem olyan, mint én: különbözik tõlem. Ez még akkor is így van, ha a másik jót tesz. „Õ csak ne tegyen jót. Ne õ tegye a jót.” Napjában akár hetvenszer hétszer jelentjük: XY jó gyerek, de sajnos . . .; tulajdonképpen kedvelem én NN-t, csak éppen . . . Hányról pedig egyenesen kijelentjük, hogy korlátolt. Mindezen ítéleteink közvetett káromkodások, és biztosan Isten elképzelései ellen vannak, mert Õ személyválogatás nélkül mondott ránk igent. Isten magának tartotta fenn az ítélkezés jogát: „Ne  ítélj, hogy el ne ítéltessél!”, vagy:  „Aki felebarátjának azt mondja: bolond, méltó a gyehenna tüzére.” Még két, általam fontosnak tartott és ide vonatkoztatható jézusi kijelentés van e témáról. Az egyik: „Ne álljatok ellen a gonosznak.” Ez azt tanácsolja, hogy ne a rosszra irányuljon figyelmünk (ne perlekedjünk vele, ne kritizáljuk, ne töltsük vele idõnket), hanem építsük az Isten országát. A másik pedig: Hadd nõjön a konkoly együtt a búzával az aratásig. Ez azt jelenti nekem, hogy Jézus tudta: a rossz a világ végéig sem fog megszûnni. S nekünk ebben a gonoszságtól felforgatott miliõben kell élnünk, dolgoznunk, szeretnünk.

III – Azt is tudomásul kell vennünk, hogy kivétel nélkül valamennyi ember magán hordja az Isten képmását. Továbbá, hogy Istennek kivétel nélkül mindenkivel tervei vannak, attól függetlenül, hogy az illetõ felismerte-e azt, vagy sem. Amikor tehát kapcsolatba kerülök bárkivel, úgy kell rátekintenem, mint akinek a létére Isten azt mondta: nagyon jó – valamint akirõl kijelentette: „A tenyerembe rajzoltalak téged.” Édes tejjel itattalak, zöld mezõn legeltettelek, tereltelek, neved a tenyerembe írtam, sorsodat én szõttem anyád méhétõl kezdve. Hozzám tartozol, az enyém vagy. Isten ugyanis gyönyörködve tekint teremtésére.

Külön fejezetet érdemelne a hozzátartozóinkkal való bánásmód kifejtése. Azért nem merülök bele, mert a Jel c. folyóirat 2004. júniusi számában Osztie Zoltán nevével fémjelzett cikk (Miért haragszunk szeretteinkre?) alaposan kifejtette e témát.

Nagyon erõsen tudatosítanom kell magamban tehát, hogy mindenkire isteni méltóságának kijáró tisztelettel nézzek. Mert a másik az idegeimre megy, esetleg gusztustalan, kiállhatatlan, olykor elviselhetetlen, vagy éppen engem gyötör, büntet, elõítéletes velem szemben. . . Ezek önmagukban igazak, csakhogy a másiknak nem arra van szüksége, hogy igazságosan elítéljem, hanem hogy irgalmasan befogadjam. Istennek is ez az akarata. Ez a kereszt, kölcsönös keresztünk, enyém, övé, mindenkié, mert egyikünk se tökéletes. Hozzám képest bizonyos szempontból a másik csökött, de hozzá képest én is az vagyok más szempont(ok)ból.

IV – Ez a bennünk folyó harc életünk végéig tart, mert halálunkig sem tudjuk tökéletesen kinõni egyéni önzésünket, vélt vagy valós igazunk kergetését. A magunk erejébõl nem fog menni jó arcot vágni a másik mentalitásához, különösen akkor nem, ha „rátesz az illetõ egy lapáttal”: rendszeresen visszaél türelmünkkel, jó indulatunkkal, tehetségeink kölcsönvétele útján stb.

Azért kell pozitívan hozzáállni, aktívan szeretni, mert nincs langymeleg középút. Nincs függetlenség. Ha a színen megjelenik a „másik”, abban a pillanatban viszonyba kerülök vele. Nem lehetek független, mert kisugárzása van, mert õ is függ tõlem, ahogy én is függök tõle. Mert létközösségre lépek vele közös terünk okán.

Megint Karinthyt idézem – valahogy így fogalmaz: Ha egy nõ belép a szobába, te már nem ember vagy, hanem férfi. És annál inkább vagy férfi, minél inkább nõ a nõ. Ez igaz – sõt szélesebb körû a tartalma: ember csak addig vagyok, míg be nem lép a másik. Attól kezdve felebarátok vagyunk. Két fél, legyen a másik küzdõfél, ellenfél, ügyfél vagy jó barát. Az õ neve nem véletlenül felebarát. Felebarát akkor is, ha valójában bántjuk egymást. Viszony alakul ki köztünk azonnal. (Viszonyulunk egymáshoz.)

A felebarát elnevezés erkölcsi tartalmat hordoz. Arra figyelmeztet, hogy embertársaim egyike (vö. „feleim az Úrban”), ennélfogva jogosult olyan bánásmódra részemrõl, mely mindenkinek kijár, aki az Úr képét hordozza. Ha valaki azt gondolja, hogy nem kell ezt olyan komolyan venni, gondoljon csak arra, hogy Jézus az utolsó vacsora elõtt végtelen alázattal megmossa tanítványai (felebarátai) lábát, s vacsora közben – jóllehet tisztában van vele, hogy kiadatására készül – Júdást is vendégül látja, bemártott falattal kínálja. Mindezek után elfogatása éjszakáján így szólítja meg: „Barátom! Mi végre jöttél?”

Bárkit vessen is elénk Isten akarta sorsunk, úgy kell õt fogadnunk, mint akit Isten küldött hozzánk: tehát barátként. Valahogy úgy, mint Ábrahám tette a három angyali idegennel, akiket arra kért, hogy térjenek be hozzá, mielõtt újra útra kelnek. Felesége kenyeret sütött, s levágtak egy állatot a tiszteletükre. Ide írva mindez prédikációnak tûnhet, mégis egész életünk ennek gyakorlásában telik el.

V – Ha rokonszenves társaságban vagyunk, a vendégszeretet egyszerû, az alkalmazkodás könnyen jön, a társalgás olajozott, az eszmecsere engedõ. De nem mindenkinek vagyunk szimpatikusak, és nekünk sem szimpatikus mindenki.

Ilyenkor segíthet az együttgondolkodás Szent Pállal: „A szeretet mindent eltûr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” Különösen az utolsó kitétel túlságosan nehéz lecke. Csak az visel el mindent személyisége kisebb-nagyobb sérülése nélkül, akinek nagy hite van, akinek élõ az Istenbe vetett hite. Ha ugyanis nyilvánvaló értetlenséggel, esetleg a szenny ránk árasztásával szembesülünk, s kitérni sem tudunk elõle, kétféleképpen szoktunk reagálni. Riposztozunk, vagy elfojtjuk magunkban. Ám ez az elfojtódás megbosszulja magát. Egészségkárosodással jár. Ezért semmiképpen sem jó. Mi a feloldása a személyes konfliktusoknak? Az, hogy nem vagyunk magunkban. Teremtõ Istenünk is jelen van. Ilyen esetben célszerû tehát hozzá fordulni, s kérni, hogy az ellenünk támadó vegye észre magát, kérve, hogy valamiképpen önmagunk maradjunk szeretettel e képtelen helyzetben is társunk iránt.

Persze zsigereink tiltakoznak, persze vércukorszintünk emelkedik. Íme a kereszt, saját keresztünk, melyet csak mi viselhetünk. Istennel együttmûködve sokkal könnyebb lesz. Megígérte. „Az én igám édes, az én terhem könnyû.” (Mt 11,30)

Összegzés: A teremtett világban élve kétféleképpen viszonyulhatunk minden teremtményhez, élettelenhez és élõhöz, beleértve minden felebarátunkat is. Kívül maradva Isten örömén, mellyel teremtett valóságát körülöleli, azaz elutasítóan, mely csaknem a káromkodással ér fel; vagy elismerve szépségét, Istenhez méltó voltát, mert magán viseli Teremtõje vonásait. Ha ezzel a tisztelettel közeledünk hozzá, gesztusaink mind imává válnak, s belesimulunk Isten rólunk szóló terveibe.


A pápa betegsége

    Philippe Barbarin bíboros, Lyon érseke így nyilatkozott a vatikáni televíziós központ 2004. szeptember 4-i, Octava dies címû programjában a pápa augusztus 15-i lourdes-i látogatásával kapcsolatban: „Keljetek fel, menjünk! címû könyvében, melyet nemrég fejezett be, a pápa elmondja, hogy amikor püspök volt, nehezére esett lelkipásztori látogatásai során a betegekkel találkozni, mert »arcátlanul« jó egészségnek örvendett a betegek egészségéhez képest, olyannyira, hogy kellemetlenül érezte magát, amikor velük találkozott. Tudta azonban, hogy ez a szeretet elengedhetetlen gesztusa volt. Nos, szép dolog, hogy ezt megírta, mert ma már nincs jó egészsége, betegként jön a betegek közé. Éspedig ugyanazzal a szeretettel, amellyel érsekként, amikor jó egészségben volt, közeledett a szenvedõkhöz.”





Béky Gellért

AZ IGNÁCI IMA J. NADAL SZERINT

Jerónimo (latinosan: Hieronymus) Nadal (1507–1580) Szent Ignác elsõ társaihoz tartozott; Palma de Mallorcán született, 1545-ben lépett a Társaságba. Szent Ignác õt bízta meg, hogy a jezsuita közösségeknek magyarázza a Konstitúciókat. „Ez a rendkívül értelmes, gyors felfogású ember sorra látogatta a jezsuita közösségeket, és nagy bölcsességgel magyarázta a különbözõ nemzetiségû rendtagoknak a Rendalkotmány célját, felépítését és szellemiségét. A kezdeti idõkben senki sem tett annyit a jezsuita szív és az ész egységének megteremtéséért, mint Nadal, aki a Rendalkotmány oldalait Ignác szellemében keltette életre.” (William V. Bangert: A jezsuiták története. Osiris–JTMR, Budapest, 2002, 47.) – Béky Gellért S.J. írása kiegészíti a Távlatokban korábban közölt tanulmányokat az ignáci imáról, a Lelkigyakorlatok imamódjairól. (Szerkesztõség)


Könyvtárra való könyvet írtak már a lelkigyakorlatokról. De már a jezsuiták elsõ generációi nemegyszer tehetetlenül álltak velük szemben: hogyan, mennyit, kinek kell, lehet, tanácsos adni belõlük? A lelkigyakorlatok lényegét az „elekció”-ban (választás) látták. Errõl a korról tanúskodnak az úgynevezett „Direktóriumok”. Nemegyszer elfogja az embert a félelem: olyan módon beszélnek róla és a lelkigyakorlatozóról, mint a nagybetegrõl, akit komor arccal a mûtõbe kísérnek. Majd amikor a lelkigyakorlatokat kénytelenek voltak nagyobb csoportoknak adni, elkezdõdtek (vagy kialakultak) az úgynevezett „retraites prêchées”, „preached retreates” (prédikációs lelkigyakorlatok). Ennek a névnek ma inkább baljós, rosszhírû, lenézett csengése van bizonyos berkekben. Mások „klasszikus” lelkigyakorlatoknak mondják õket. Ízlés dolga? A múlt század második felében hirtelen a „discretio spirituumra”, „a szellemek megkülönböztetésére” terelõdött a figyelem. Mintha ezek volnának a lelkigyakorlatok jellegzetes specialitásai, csúcspontjai. Valóságos kísérleti laboratóriumokká váltak a jezsuita közösségek: minden lehetõ és lehetetlen alkalmakra alkalmazták a szellemek megkülönböztetésének szabályait.

Sokak elõtt a lelkigyakorlatok ugyan még mindig úgy számítottak, mint az imádság iskolája, s eszerint végezték, adták azokat. A II. vatikáni zsinat után elkezdõdtek a „biblikus” lelkigyakorlatok. Elárasztottak bennünket a bibliai szövegek, nem gyõzte az ember olvasni, s már nem maradt idõ az elmélkedésre, imádságra. Egyesek a Szentírás egyes könyveire próbálták ráhúzni a lelkigyakorlatok egészét: Szent János, Szent Márk evangéliuma vagy pl. Mózes, Ábrahám stb. Még a nagy biblikus, késõbbi bíboros, Martini is ilyen lelkigyakorlataival lett népszerû. Napjainkban újfajta kísérletezésnek lehetünk tanúi. Abból indulnak ki, hogy a szemlélõdés az igazán Szent Ignác-i imamód (csakugyan: az egész lelkigyakorlatos-könyvecskében több, mint száz „gyakorlat”-ból alig fél tucat a nem szemlélõdés [contemplación]. Feltûnõ a modern pszichológia beépítése és az úgynevezett „keleti” imamódok (elmélkedés, szemlélõdés) nemegyszer naiv, önkényesen értelmezett alkalmazása. Szigorú szelekció, komoly felügyelet (kísérõ), állandó reflexió, az érzelmek, tapasztalat állandó analízise, boncolgatása jellemzik ezt a módszert. Erõsen emlékeztet pl. a za-zen, jóga lélegzéstechnikák igényes, nemegyszer fárasztó módszereire. Fõleg a fiatalok közt örvend nagy népszerûségnek ez a módszer. Biztosan a jövõben is fognak kísérletezni a jezsuiták egyéb módszerekkel is. Hiszen már 450 éve kérdezik önmaguktól és egymástól: Mi teszi a lelkigyakorlatokat igazán Szent Ignác-ivá? Hogyan kell értelmezni, adni, vezetni, irányítani azokat? Mi a lényeg ezekben a lelkigyakorlatokban? Mi se akarunk pálcát törni ezekben a nagyon is fontos, nemegyszer kényes vitákban. De talán P. H. Nadalnak az imádságról ránk maradt feljegyzései, gondolatai adnak bizonyos eligazítást, meglátást, elgondolkoztató útmutatást a komolyan érdeklõdõk számára.*

Elõször is: Nadal nem tesz éles különbséget az imádság (oratio), elmélkedés (meditatio) és szemlélõdés (contemplatio) közt, miként Szent Ignác és P. Faber se. Utal ugyan néha az Areopágita Dénesre és Alexandriai Kelemenre (nr. 104, 971), de nem tulajdonít nekik különösebb fontosságot. Mindenesetre a Szent Ignác-i elmélkedést aligha befolyásolta. Maga Nadal nem igyekszik szabatosabban megfogalmazni ezeket a fogalmakat. Egyszer pl. azt olvassuk feljegyzéseiben: az apostolok a valóságban látták, megtapasztalták Jézus Krisztust: ezt a látást, tapasztalást pótolja számunkra az elmélkedés és a szemlélõdés (nr. 191). Máskor meg így fogalmaz: inkább imádkozzunk, s ne elmélkedjünk vagy szemlélõdjünk (26). Mikor pedig felsorolja az imádság sorrendjét, ezt írja: az imádság az elmélkedéssel kezdõdik, s ebbõl megy át a szemlélõdésbe. Következik a dicséret (laus), csodálat (admiratio), hálaadás, az egyesülés imája, s végül a kérõima. Ekkor igazán hatásos a kérés (nr. 550). (A hívek esetében igen gyakran fordított a sorrend: elsõ a kérõima, s talán eljutnak a további fokokra is valameddig.) Mély értelmû megfogalmazás: csak aki átment az imádság felsorolt lépcsõin, csak az képes igazán úgy kérni, ahogy az Istennek is tetszik: „mit kíván a Lélek?” (Róm 8,27)

Nadal idézi Szent Ignácot: az imádság arra való, hogy megtaláljuk Istent (invenire Deum), „quoties se dat orationi”, ahányszor csak imádkozunk (nr. 8). S ha megtaláltuk, lehet beszélgetni Vele (colloquium) (nr. 544). Vagyis: maga Isten az imádság célja és értelme. Ilyen értelemben a Tízparancs is lehet imádság, sõt szemlélõdés tárgya. Az elsõ parancs „a szemlélõdés kezdete”; a harmadik pedig ujjongó ünneplés, „festivitas” (nr. 332). Mindjárt a MTörv 6,4 jut eszünkbe: „Halld, Izrael, a te Istened egyetlen Úr” stb. Valamint Isten szombatja, nyugalma, békéje, a teremtés hajnalának túlcsorduló öröme. (Vö. Zsid 4,5–6)

Nos, a szemlélõdésre való legalkalmasabb út a Jézus életének titkairól, fõleg a szenvedésrõl és keresztrõl való elmélkedés, szemlélõdés (nr. 31, 556, 938 stb.). Nadal meg van gyõzõdve, hogy csak az igazán, mélyen alázatos lélek képes eljutni a szemlélõdés magas fokára (nr. 956). Ha az elmélkedés „út”, akkor a szemlélõdés „igazság és élet” (nr. 948). Hogy mennyire fontosnak tartja Nadal az alázatosságot, mutatja az is, hogy több mint 20 lapot szentel az alázatosság kifejtésére, a Bibliából és a szentatyáktól vett idézetekkel gazdagítva magyarázatát (pp. 73–95). Hasonlóképpen hangsúlyozza bûnösségünk tudatának hasznosságát az imádságban.

A lelkigyakorlatok mindenütt ott lebegnek Nadal mondanivalója felett, mikor az imádságról beszél. A „suavitas, gustus, consolatio” (édesség, ízlelés, vigasztalás), tapasztalat, érzés, megvilágosodás; a kérések meghallgatásának öröme (mindmegannyi ignáci szó, megjelölés) gyakran szerepelnek Nadal szótárában, akárcsak Faber Naplójegyzeteiben is. Minden során látszik, érzõdik Szent Ignác közelsége, hatása. Van egy eredeti mondás: az elmélkedés „kegyelemvadászat, vadászás kegyelemre” („venatio quaedam ad gratiam”) (nr. 509). Ez nyilvánvalóan a lelkigyakorlatok hatása: minden imádság, elmélkedés, szemlélõdés magában foglal valami meghatározott kérést, „id quod volo”; a kollokviumokban is világosan meg vannak ezek a kérések fogalmazva.

Ami a módszert (imamód) illeti, az ima Istennel való kapcsolatteremtésben (invenire Deum) (Nadal itt megint Ignácot idézi): nincs külön szabály. Különféle imádságokkal, elmélkedéssel kell az imádkozónak magának keresnie, megtalálnia, kikísérleteznie a neki legmegfelelõbb imamódot, amelyben könnyen megtalálja Istent (nr. 8). Nadal hozzáteszi: kinek-kinek a természete, szokása szerint, felfogóképessége mértékében (nr. 143). Avilai Szent Teréz jut eszünkbe: az a legjobb imádság, ahogy ki-ki tud imádkozni. P. Faber gyermekded módon örül, mikor valami újfajta imádságot sikerül felfedeznie (Napló). Nadal megint Ignácot idézi, aki elõször a jámbor, istenes személyekkel való társalgásban kereste az Istennel való kapcsolatot. Késõbb feladta ezt a módszert, és más utat követett, „ut solus soli Deo vacaret”, „hogy egyedül csak Istennel legyen” (nr. 9).

Nadal óv bennünket: ne akarjuk Istent önmagában, „inmediate in se” keresni, hanem ahogyan Õ maga akarja, hogy keressük és megtaláljuk Õt, ti. a teremtményekben, imádságban, Jézus Krisztus által, Mária által stb. (539). Tudjuk, hogy fõleg az úgynevezett „rajnai” misztikusok hajlamosak voltak a „wüste, nackte Gott” (Istent a maga lemeztelenített, minden tulajdonságától megfosztott valóságában) szemlélni. (pl. Eckhart Mester). Ignác biztos hallott róluk, hisz a nagy Ruysbroecot is ismerte. Mégis inkább a teremtmények révén, Jézus Krisztuson keresztül akarta õt elérni. Ebben a nagy misztikusok által tanácsolt utat követte: Jézus szent emberségének titkairól elmélkedni. Avilai Szent Teréz a lelki élet nagy kísértésének tartja Jézus emberségének elhanyagolásával Jézus istenségérõl akarni elmélkedni, mintha ebben állna a tökéletesség. Nadal nem tagadja, miszerint lehet Istenre találni elmélkedés, tehát a teremtmények, Jézus titkairól való szemlélõdés nélkül is. Mégis biztosabb a „pura oratio, desiderium in fide” útja (nem színlelt imádság és a vágy, amelyet a hit táplál) (nr. 544). Különben is nagy tökéletlenségre vall, kikapcsolni akarni a hitet az imádságból, elmélkedésbõl (931). Ez megint jellemzõ az ignáci lelkiségre, szemlélõdésre: az alázatosabb utat követni, mert ez a biztosabb. Annak ellenére, hogy maga Szent Ignác is ismerte Isten közvetlen megtapasztalását, amint errõl Naplójegyzetei tanúskodnak. És Nadal mindenekelõtt úgy akar imádkozni, ahogy magától Ignáctól tanulta: „ratio orandi P. Ignatii desideranda et petenda unice” (nr. 948): egyedül ez az ignáci út!

Kissé különösnek tûnik, hogy Nadal, aki pedig annyira ismerte Szt. Ignác gondolatait, szellemét, olyan könnyedén „keveri” az imádság, elmélkedés, szemlélõdés fogalmait, amelyek napjainkban olyan nagy fontossággal bírnak a lelkigyakorlatokban és a róluk folyó vitákban. S miért mondja P. Nadal: „oratio magis exercenda quam meditatio et contemplatio”? (Inkább imádkozzunk, semmint elmélkedjünk vagy szemlélõdjünk: nr. 26) Mi sokkal kényesebbek vagyunk a szabatos kifejezésre, pontos fogalmazásra, fõleg a szemlélõdés terén. Mit értsünk ebben az esetben imádságon, oráción? Tudott tény: Nadal Ignác jobbkeze, bizalmasa volt, hisz õt bízta meg a frissen elkészült Konstitúciók (Rendalkotmány) kihirdetésével és azok magyarázatával is. Nadal feljegyzései kb. 30 évre terjednek: nagyrészük még Szent Ignác élete folyamán keletkezett. Nehéz lenne elképzelni, hogy õ másként értelmezte volna a lelkigyakorlatokat, az imádságot, mint a szent és környezete. Vagy azok nem vették olyan tragikusan azokat a „nüánszokat”, amelyekbõl mi most olyan nagy problémát csinálunk, pl. a szemlélõdés, imamódok, a lelkigyakorlatozó ilyetén való ellenõrzése, „kísérése”? Nadal gyakran említi az Úr imádságát, a miatyánk kéréseit feljegyzéseiben. Néha Szent Hildegardra emlékeztetõ költõi hasonlatokkal (nr. 927) beszél Isten Országáról. (Hildegard híres „viriditas” szava jut eszünkbe.) Azaz: Nadal és az elsõ jezsuiták az imádságot az evangéliumok szellemében használják, nem Dionüsziosz módjára! Semmiképpen se akarnak valami egészen újat adni, vagy valami hasonlóval a régi imádságokat helyettesíteni. Hiszen a lelkigyakorlatokban állandóan ott szerepel a miatyánk, az Ave Maria, Anima Christi, tehát nem szabadna a Szent Ignác-i elmélkedést, szemlélõdést függetleníteni ezektõl a megszentelt imádságoktól. Az imádság három módjában is (tres modi) a miatyánk, üdvözlégy azok az imádságok, amiken gyakoroljuk, kipróbáljuk, tökéletesítjük ezeket az imamódokat.



* P. Hieronymus Nadal SJ: Orationis Observationes (Megfigyelések, észrevételek az imádsággal kapcsolatban). Kb. 30 évet ölelnek fel: 1545–1575 között. A számozás 1–1009-ig terjed. Nem összefüggõ, laza, néha nagyon is személyes vallomások. Jó tárgymutató, jegyzetek, valamint alapos bibliográfia teszik érdekessé és használhatóvá ezt az érdekes dokumentumot. (Róma, 1964, p. 335.)




KÉPMÁS


Keresztény-nemzeti családmagazin!   

Megjelenik minden hónap elsõ péntekén!

Keresse az újságárusoknál!

      Állandó témáink:

  l  Aktualitások  l  Közélet  l  Férfi és Nõi „Képmás”-ok
l  Életmód Család Oktatás-nevelés  
l  Portré   l  Kultúra

Havonta 64 színes oldalon

Elõfizetés: 1114 Bp. Villányi út 5-7. Tel/fax: 06/1-365-1414.
Drótposta: kepmas@kepmas.hu

www.kepmas.hu