LELKISÉG

Vértesaljai László

„PÉTER ÉS PÁL – AZ EGYHÁZ FÕOSZLOPAI”

Szent Péter és Pál apostolok júniusvégi emléknapja elõször is Rómának, az Urbs-nak a helyi ünnepe, ami aztán innét indulva lett az egész Egyház ünnepe. Az Örök Város püspöke krisztusi szolgálatának önértelmezése már az ötödik században hirdette, hogy a Péter-utód egyúttal „episcopus plebis Dei”, azaz Isten népének a püspöke (így olvasható a Santa Maria Maggiore diadalívének mozaikdíszén). Pál pedig – hivatalos utódok nélkül – máig megmaradt a nemzetek apostolának. Péter, „sziklaként” az egyház alapja, akire – bármily törékeny is õ – Krisztus mégiscsak egyházát építette. Pál a „nemzetek apostola”, a reménység jelképe azok számára, akik a teljes igazságot keresik, s eddig még nem fogadták el, hogy az maga Krisztus. A két személy így teljességet alkot. Együttállásuk szükséges. Régi hagyományos kifejezéssel: õk az Egyház fõapostolai, fõoszlopai. Az is elgondolkodtató, hogy a szeretett tanítvány nem lett fõapostollá. Sem Jakab, az „Úr testvére” – ahogy õt az Írás nevezi. Csak õk ketten: Péter és Pál. Meglepõ, hogy alig vagy nagyon ritkán ábrázolják õket együtt. Többnyire külön állnak, de mindig Krisztussal együtt, aki egyúttal a kapocs is köztük. Péter, kezében az oldás-kötés szolgálatát jelképezõ kulcsokkal; Pál, kezében a karddal, jelképeként tanúságtevõ halálának, lefejezésének.

Miért nem állnak egymás mellett? Esetleg egymást átölelve, hiszen így még erõsebbek lennének! Hasonlóan ahhoz a híres velencei porfírmárvány szoborhoz, amely a negyedik századelõ tetrarcháját, négy társcsászárát ábrázolja: a két keleti és a két nyugati uralkodó átöleli egymást, és egymásnak vetik vállukat. Ha a valóság más volt is, a példa azért szép. Eltöprengek, s az oszlop kifejezés segíti a megértést. Mekkora terhet hordozhat két oszlop egymás mellett, és mekkorát arányos távolságra egymástól? Két egymástól távolálló oszlopra gerenda helyezhetõ, arra pedig falat lehet építeni. Az építõmester Krisztus, a fal alkotóelemei mi vagyunk, keresztények. Az építmény növekedését a Lélek adja. Kettõt köszönünk e római és katolikus ünnepen: Péter bensõ hûségét és Pál nyitottságát kifelé.

Az umbriai Collevalenza lelkigyakorlatos-centrum – egyébként a közeli Assisi Poverellójának bazilikáját mintázó – modern templomában különleges oltár áll. Tizenkét különféle oszlopon nyugszik az oltár asztallapja. Tizenkétféle márvány, más-más színnel, eltérõ faragással, különbözõ vastagsággal. E feltûnõ másság mellett szembeötlõ az azonosság is: az oszlopok magassága hajszálpontosan egyezik. Csak így tudnak együtt szolgálni, a közös vállvetésben. Itt nem lehet kilengés, sem eltérés, mert az vagy megszakasztó teherré, vagy alávaló kibúvóvá lesz. Ebbe az apostoli sorba illeszkedik Péter és Pál szolgálata is. Ennek horizontális szemlélete az azonosságot hangsúlyozza, és ez jogos megközelítés. De éppúgy jogos a vertikális rátekintés is, mely más minõséget kér ugyanattól a szolgálattól. Péter szolgálatában az egység biztosítása, Pál küldetésében pedig a különbözõség garantálása a küldetés. Erre a kettõs feladatra nem elegendõ egyetlen ember, hanem kettõ szükségeltetik. És ha kettõ, akkor örökös feladatnak marad szolgálatuk harmonizálása. Ennek megtestesülése a századokon át az egyház története. Ugyanolyan bukdácsoló, lelkesülõ, letörni tudó, kardot rántó ez a történet, mint Péter vagy Pál személyes története. Az Úr választotta mind a kettõt, az Úr nevelgette mind a kettõt, az Úr elfogadta mind a kettõt, és végül mind a ketten teljes önátadással válaszoltak. Pályájuk teljes, megérkezésük koronás.

E kettõsképbõl hadd válasszam most mégis csak Pétert, az elsõt, akirõl az imádkozó keresztény közösség máig így (is) emlékezik, hogy „az Egyház sziklaszál feje bûnét siratni elvonul” (a reggeli dicséret egyik himnusza). Ha róla kell szólni, akkor számomra a legfontosabb az emlékezetes párbeszéd a tó partján, Jézus feltámadása után. (Igazában arámul folyt, de görögül maradt ránk, éspedig a „szeretni” ige kétféle változatával.)

Simon, János fia még emlékszik arra a három évvel ezelõtti reggelre. Ugyanott, a tóparton történt. Testvérével, Andrással és a Zebedeus-fiakkal egész éjszaka fáradoztak, de semmit sem fogtak. Ezért hát kimerülten mosogatta a hálókat, amikor a parton álló Jézus – hogy a köréje sereglett sokaságot taníthassa – bekéredzkedett bárkájába, majd szólt neki: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálót!” Mikor ezt megtették, akkora tömeg halat fogtak, hogy a háló szakadozni kezdett. Simont ez mélységesen megdöbbentette, Jézus lábához vetette magát, és kérte, menjen el tõle, mert õ maga bûnös ember. De Jézus bátorította: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.”  Igen, így történt – emlékezik a galileai halász –, és fölbukkan emlékei között az a nap is, amikor Jézus – miután egy egész éjszakát imádságban töltött – magához hívta õket, akiket apostoloknak kiválasztott. Elsõként õt szólította meg, és Péternek nevezte, Sziklának. Örült ennek a névnek. Szerette, mert a Mester adta, bizalomból, õ maga nem is értette, hogy mivel is szolgált volna rá erre a kitüntetõ címre. Neve elsõ volt a sorban, s ez hízelgett neki, de azért zavarta is. A három éves együttlét közepén, amikor már „úgy-ahogy” megismerték egymást, Jézus Fülöp Cezáreája környékén egyszer megkérdezte tanítványaitól, hogy kinek tartják az emberek õt, és aztán mit gondolnak õk maguk róla. Természetesen Péter válaszolt – a többiek nevében is: „Te vagy a Messiás, az élõ Isten Fia.” Kitüntetõ elismerést és súlyos feladatot kapott vallomásáért: „Boldog vagy Simon, János fia! Nem test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Mondom tehát neked: Te Péter vagy. Erre a sziklára építem egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erõt rajta.” Azok a szavak visszhangoznak most is lelkében, és szívét szomorúság, keserûség tölti el, amint ott áll a tóparton virradatkor, csuromvizesen. Lábainál a partra vont háló tengernyi hala. Valaki meg is számolta: 153. Úgy kezdõdött, hogy a drámai húsvét után hazajöttek Jeruzsálembõl Galileába – ezt maga a Mester üzente meg nekik –, és néhány napos téblábolás után éppen Péter jelentette ki, mert már nem bírta tovább: „Megyek halászni.” A többiek is követték, de hasztalan, mert nem fogtak semmit. Visszatérõben egy parton álló idegen kérésére azonban megpróbálták újra, és ekkor – mint három éve, kezdetben – csodálatos módon ismét megtelt a bárka halakkal. Õ észre sem vette, hogy ki is kért tõlük ennivalót, és kinek a kérésére vetették ki a hálót. Csak János vette észre, csak János látta meg, a szeretett tanítvány – a maga mélyrõl jövõ tekintetével, mint húsvétvasárnap az üres sír látnivalóját –, hogy az Úr az. Igaz, õ pedig annyira megörült, hogy szinte eszét vesztette: fölvette köntösét, és úgy vetette magát a vízbe, hogy mégiscsak felöltözve, a ruha takaró palástjában kerüljön Mestere színe elé. Idõnként kicsit szégyenkezett az ilyen föllelkesedéseiért, de sokat nem tudott tenni ellene: mindig is ilyen volt.

Most hát csendben eszi a kezébõl vett kenyeret és halat, ám senki sem meri megkérdezni: „Ki vagy?”, hiszen már tudják, hogy az Úr az.

Étkezés után jön el a pillanat, amikor a Mester hozzá fordul. Simon érezte, sejtette, hogy nekik beszélniük kell, mert azon kakasszó óta folyton gyötrõdik, hiába sírta ki magát többször is. Amikor az Úr hozzá szól, megremeg: „Simon, János fia.” Miért csak így, miért csak így!? Fáj a hiányzó, meghitt név. Nem mondja az Úr: „Péter.” Pedig akárhányszor hallotta tõle, mindig melegség járta át, s szinte gyermeknek érezte magát vele szemben, noha õ volt az idõsebb. „Simon, János fia!” Apja nevét említi Jézus, és nem saját Atyjáét, a mennyeiét. Pedig azt a hitvallást, ott Fülöp Cezáreájában – hisz maga a Mester ismerte el – nem a test és vér erejében mondotta, hanem éppen az õ mennyei Atyja nyilatkoztatta ki általa. János pedig a Mester utolsó szavai nyomán Anyjának fia lett. Igaz, õ nem tagadta meg! Igaz, õ nem hagyta el a keresztnél. A megszólítás után azonban a Mester tovább folytatja: „Simon, jobban szeretsz-e engem ezeknél?” Simon, az egykori Péter, a Szikla, zavartan nézi a tóparton a lába alatt a homokszemcséket, apró kavicsokat, majd körülnéz, és látja, kiknél is kellene neki jobban szeretnie Jézust: testvérénél, Andrásnál, aztán a Zebedeus-fiaknál. Jánost nézi, a szeretett tanítványt. Akit Jézus szeretett, akinek keblére János odahajthatta a fejét. A kérdésre válaszolnia kell, de nem meri kimondani, hogy „igen! jobban szeretlek”. Még azt a szót sem meri használni, amivel Jézus kérdez: „agapász me, diligis me, szeretsz-e engem?” Hiszen ez az Õ szeretete. A hûséges, a megbízható, a kérlelõ, a megbocsátó szeretet. Simon megfontolja a választ, és keresi a helyes szót: „Kürie, . . . filó sze” – mondja végül. Tudja, ez a szó inkább kötõdést jelent, ezért meri csak így mondani: „Uram, én kedvellek, ragaszkodom hozzád.” Vagyis szeretlek én, a magam módján, a tõlem telhetõ szeretettel. A Mester – látván Péter gyötrõdését – ismét kérdez, de segít is neki most már. Elhagyja a hasonlítást, nem kérdezi többé, hogy jobban szeretsz, mint a többiek, bár azt a szót: agapász, megismétli. Simon ismét csak a maga szerényebb igéjével válaszol: „Kyrie, . . .  filó sze”. Amikor harmadszor hallja a megszólítást: „Simon, János fia”, azonnal arra a szörnyû órára gondol, amikor õ maga háromszor mondta: „Nem ismerem azt az embert.” S bár elszomorodik mélyen, figyelmét nem kerüli el, hogy az Úr most az õ igéjével kérdez: „Fileisz me? Szeretsz-e engem a tõled telhetõ szeretettel?” Erre Simon, a Péter fölszabadul, és mindent kimond õszintén, reménykedve: „Uram, te mindent ismersz – ez az õ tagadószava oida –,  te azt is tudod, hogy szeretlek téged” – így, a magam simon-péteri módján. Szinte csak utólag veszi észre, hogy Jézustól háromszor kapott megbízatást: „Legeltesd bárányaimat.” Az is feltûnt neki, hogy az Úr nem szabott feltételt. Hiszen végül is nem szereti jobban, mint a többiek, úgy pedig, ahogy a Mester õt szerette és szereti, sajnos, semmiféleképpen nem. Mégis neki és csak neki szól a megbízás: „Legeltesd bárányaimat!”  

A tóparton vagyunk. Ott áll Péter csuromvizesen, a szeretõ tanítvány, mellette János, a szeretett tanítvány, és a többiek. Közöttük és velük: Jézus. Péterhez fordulva a jövõjérõl beszél neki: „Bizony, bizony mondom neked. Mikor fiatalabb voltál, magad övezted fel magadat, és oda mentél, ahová akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted kezedet, és más övez fel téged, aztán oda visz, ahová nem akarod. Te, kövess engem!” Mint tudjuk, Simon-Péter, János fia követte Mesterét, egészen Rómába, mindhalálig, mert valóban úgy szerette, ahogy mondotta.

IMA ÉS ÉLET

Beszélgetés Nemes Ödön atyával a közösségépítõ
mûhelymunkáról

Immár nyolc éve, hogy Nemes Ödön atya visszatért Magyarországra, miután élete nagy részét Japánban töltötte misszionáriusként. Ödön atya egyik sajátos munkamódszere a mûhely. Milyen mûhelyeket vezetett hazatérése óta?

Mûhelyeket tartottam szerzetes elöljáróknak és nevelõknek, akik szerzetesi életet kezdõkkel vagy fiatal szerzetesekkel foglalkoznak, továbbá fiatal szerzeteseknek az azonos és a másnemûekkel való barátságról, az imáról, a kezdõdõ apostoli életrõl és a párbeszédrõl. Adtam mûhelyeket szemináriumi spirituálisoknak, szeminaristáknak, és olyan papoknak, akik mélyíteni akarták imaéletüket, szociális munkásoknak, pszichiátereknek, alkoholista papok gondozóinak, tanítóknak és tanároknak, továbbá egyetemistáknak. Hozzávetõlegesen kétszáz papnak és szerzetesnõnek, valamint protestáns lelkészeknek és civil teológusoknak is vezettem alapozó és továbbképzõ mûhelyeket lelkivezetésrõl. A lelkivezetõi „mûhely” sajátos képzési módszer, ahol minden résztvevõ aktívan bekapcsolódik a megbeszélendõ témákba, és megosztja lelkivezetõi tapasztalatát. Így egymás tapasztalatain keresztül kapják a résztvevõk a képzést. A mûhely során fontos szerepe van a különféle gyakorlatoknak: a lelkivezetés csoport elõtti bemutatása, annak elemzése, kiértékelése, szerepjátékok, saját tapasztalat megosztása, imagyakorlatok, a mûhely során végzett imatapasztalatok megosztása, egymás segítése az imaéletben. Ez a lelkivezetõi mûhely azok számára van, akik már foglalkoznak lelkivezetéssel, és ezt továbbra is folytatni akarják. Nem ajánljuk olyanoknak, akik csak saját hasznukra vennének részt. Tartottam lelkigyakorlatokat is mûhely formájában azoknak, akik megalapozni vagy rendezni akarták életüket. Most tervezek két pszichiáterrel együtt lelkigyakorlatot depressziósoknak. Ez is inkább mûhely formájában lesz.

Több mint 7 esztendeje, hogy Ödön atya mûhelyt tart a közösségépítésrõl szerzetes növendékek számára.  Hogyan és pontosan mikor kezdõdtek ezek a mûhelyek?

1996 õszén kezdtem mûhelyeket fiatal szerzetesek és nevelõik számára. Az elsõ évben lelkiségteológiát adtam, majd áttértem a jelenlegi anyagra: „Boldog közösségi életre vezetõ út azok számára, akik barátok az Úrban.” Ezt azért tettem, mert több mindenre ad lehetõséget, mint a lelkiségteológia. Azóta állandóan folytatódik ez a mûhely, másfél vagy kétévenként kezdem újra az anyagot. Azt gondoltam, hogy alábbhagy majd a lelkesedés, de minden hónapban egyszer szombaton reggel kilenctõl délután ötig 50–60 fiatal szerzetes jön össze az ország különféle részeibõl. Egyesek messzi vidékekrõl.

Mi volt a célja vele, amikor elkezdte? Mit tûzött ki maga elé, hogy mit kíván elérni, mit kíván továbbadni általa?

A legtöbb fiatalnak nincsen elég tapasztalata a közösségépítéssel kapcsolatban, és úgy éreztem, hogy elõször az alapokat kell lerakni. Ezt már éreztem Japánban is, ahol több éven keresztül segítettem nem keresztény jegyespárokat elõkészülni a házasságra. Ott is az emberi alapokra kellett fektetni a hangsúlyt. Ez a japán tapasztalat adta a gondolatot, hogy a jegyespároknak megírt 40 oldalas, kérdésekbõl álló írásomat átformáljam a fiatal szerzetesek számára. Ezt egy tapasztalt szerzetesnõvel együtt meg is tettem. Ezt a jegyzetet használom minden évben. A jegyzet hátterében Lukács evangéliumának elsõ két fejezete áll, mert tudtam, hogy abban megtalálható az egész evangélium összefoglalása. Ezt az alapot egészítettem ki a házaspárok kapcsolatát elmélyítõ mozgalomban szerzett 20 évi tapasztalataimmal.

A mûhellyel az volt a célom, hogy az Istennel és az emberekkel való kapcsolatok minden oldalát õszintén megbeszéljük, semmit se söpörjünk a szõnyeg alá. A mûhely alatt bárki bármikor feltehet kérdéseket, megoszthat nehézségeket. Mindig vannak jelentkezõk, akik kiülnek velem a dobogóra, és hozzák saját tapasztalatukat, amelyet mindenki elõtt kettesben megbeszélünk. Ezt mindenki nagyon hasznosnak tartja.

Azt kívánom elérni, hogy mély síkon megtanuljanak kommunikálni Istennel és egymással. Tanulják meg az evangéliumi értékeken alapuló közösség építését. Az evangéliumi értékek továbbadása a célom, de nemcsak az értelmi és akarati síkon, hanem azt szeretném elérni, hogy eme értékek a fiatalok zsigereibe is eljussanak. A hosszú évek japán tapasztalatai segítenek ebben. Mikor a nem keresztény jegyespárokat segítettem elõkészülni a házasságra, ott nem láttam értelmét elõadásoknak a keresztény értékekrõl. Õk (mindig volt kb. 25 pár) öt hónapon keresztül, húsz alkalommal jöttek el a felkészülésre. Minden alkalommal kaptak kb. 20 kérdést, amelyre otthon elõször külön-külön kellett felelniük, és kettesben megbeszélniük, mielõtt eljöttek a másfélórás összejövetelre, ahol kis csoportban ismét megtárgyaltuk ugyanazt az anyagot. Azt láttam, hogy ezek az ismétlések segítették õket egyre mélyebbre menni. A japán jegyespárok erõsen motivált emberek voltak, mert tudták, hogy házasságuk megalapozása jövõ életük szempontjából igen fontos. Ugyanezt érzem a fiatal szerzetesek részérõl is, õk is erõsen motiváltak, aktívan vesznek részt a mûhelyben.

Miért ezt a formát választotta? Miben látja a mûhelyforma értékeit?

A fõ ok az volt, hogy nagyon bevált Japánban. A jegyespárok között is közösségépítésrõl volt szó. Gondoltam, itt is ez a forma vezethet mélyszántáshoz. Ez be is bizonyosodott, mert hét év múltán sem lankad az érdeklõdés. A mûhelyforma értékét abban látom, hogy valóban azzal foglalkozunk, ami érdekli õket, sokat tanulnak egymástól is, tõlem is, mert a tapasztalatok egybeolvadnak, és gazdagítóbbak, mint az elõadások. Arról van szó, ami õket személyesen érinti, és kapcsolatban van mindennapi életükkel. Erre gyakran kapok tõlük utalást. Múltkor pl. egy idõsebb novícia ezt mondta: „Ma hat olyan kérdéssel foglalkoztunk, amely nekem most nagyon fontos volt. Csodálkozom, hogy ez mindig így van.” Mivel nagyon közvetlen és õszinte a hangulat, gyakran hallom, hogy felrázza õket. Hazamenetel után is sok szó esik arról, amit ott hallottak. A noviciátusokban napirenden van a további tanácskozás a feljött kérdésekkel kapcsolatban. Ezt a formát azért is jónak tartom, mert a sok szerzetesi közösség talál egy közös alapot, anélkül, hogy belemennénk a karizmák sokféleségébe. Több olyan közösségbõl jönnek, ahol egy-két fiatal van csak az öregek között. Itt társakra találnak, látják, hogy a mai fiatal szerzeteseket mi érdekli, mire hogyan reagálnak. Mindezt otthon nem tudnák megtapasztalni. A novíciusmesterek nagyon hálásak ezért.

Személyesen mit jelentenek Önnek ezek az alkalmak?

Nem mondhatom, hogy könnyû reggel kilenctõl délután ötig párbeszédet folytatni ennyi fiatallal, figyelni a folyamatra, érezni, hogy õk mit éreznek, kérdéseket feltenni, ha kell, tanítani; de engem mindig felvillanyoznak, és kihozzák belõlem a legjobbat. Egyszer az egyik fiatal piarista azt mondta: „Ödön atya, neked nagy szerencséd van. Kevés idõs embernek van ennyi lehetõsége élettapasztalatának összefoglalására, továbbadására, és kevesen vannak, akiket ennyi éven keresztül ilyen sokan rendszeresen meghallgatnak.” Õszintén mondom, elgondolkoztattak ezek a szavak, mert Japánban hozzá voltam szokva, hogy kevesen hallgatnak, és nem is volt lehetõségem ilyen hosszan tartó kapcsolatra a fiatalokkal. Életem összefoglalására sem adódtak ilyen remek lehetõségek.

Minden alkalomra külön készülök, ami jó ösztönzés számomra, hogy elgondolkodjam az élet legfontosabb problémáiról. Kikérem elõre mások véleményét is, fõleg fiatalokkal foglalkozó szerzetesnõkét, mert nõk vannak többségben a fiatalok között. A nap folyamán a szünetekben is megbeszéljük a történteket a novíciusmesterekkel, és kérek tõlük ötleteket, hogyan menjünk tovább. Ezt azért teszem, mert tudom, hogy õk más szemszögbõl nézik az életet, mint én, és közelebb vannak a fiatalokhoz.

Ödön atya másik fõ apostolkodási területe a lelkigyakorlat-adás. Szent Ignác lelkigyakorlatos-könyve több mint 450 évvel ezelõtt keletkezett. Azóta nagyon sok minden változott a világban és az emberben. Hogyan alakult a lelkigyakorlat-adás módja az elmúlt évszázadok során? Mi az, ami maradandó a lelkigyakorlatokban? Mi az, ami napjainkban továbbgondolást, kiegészítést igényel az idõk jeleinek megfelelõen?

A lelkigyakorlatokat az elmúlt 450 év alatt nagyon sokféle formában adták. 1599-ben kiadtak egy hivatalos direktóriumot arról, hogyan kell adni a gyakorlatokat. Ötvenévi elõkészület után született ez meg, de mindenki tudta, hogy ez csak egy ideál, és valójában nem is nagyon adtak lelkigyakorlatokat a direktórium szerint. Újabban, 2000-ben egy más módszert dolgozott ki a római ignáci lelkiségi központ 33 szakértõ közremûködésével. Õk a világ minden tájáról beszámoltak arról, hogyan adnak lelkigyakorlatokat. A 110 oldalas összefoglalás rendkívül értékes gyûjteménye a nagyon szétágazó lelkigyakorlat-adás módszereinek.

Hatvan év alatt én a világ különféle országaiban sok mûhelyen vettem részt, ahol lelkigyakorlatok adásával foglalkoztak. Az ötvenes években elindult a személyesen kísért lelkigyakorlatok adása, rövidesen utána sok nem jezsuita is bekapcsolódott a lelkigyakorlatos mozgalomba: papok, szerzetesnõk, világiak, katolikusok és más vallásúak is. Lelkigyakorlatokat adnak nemcsak lelkigyakorlatos-házakban, hanem családokban, fogadószobákban, az utcákon hajléktalanok között, börtönökben, táborokban, különféle intézetekben. Most már sok nem katolikus lelkigyakorlat-adó is van, õk alapos felkészültséggel adják a lelkigyakorlatokat protestánsoknak, és még nem keresztényeknek is.

Nemrégiben egy európai konferencián a következõk hangzottak el a lelkigyakorlatok aktualizálásával kapcsolatban: „Különbséget kell tenni a lelkigyakorlatok alkalmazása és alakítása között. Az elõzõ azt jelenti, hogy magát a lelkigyakorlatos-könyvet alkalmazzuk úgy, ahogy az a lelkigyakorlatozó számára szükséges. Az is világos azonban, hogy van, amikor át kell alakítani a könyv szövegét a kulturális, szociális és személyes szükségleteknek megfelelõen. P. Generális (jezsuita általános rendfõnök) kéri, hogy ne legyünk »rabjai« a lelkigyakorlatos-könyv szövegének. A lelkigyakorlatokat adó írja át a szöveget Szent Ignác elgondolásának megfelelõen, hogy a gyakorlatok szolgálják a kitûzött célokat. Ez történhet sokféle módon.”

Nemrégiben jelent meg a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok végzésérõl szóló „Ima és élet”* címû könyvsorozatának harmadik és negyedik kötete. Milyen személyes tapasztalatok elõzték meg e nagy munkáját?

XI. Pius pápa azt mondta Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos-könyvérõl, hogy az „a lelkiség kiapadhatatlan forrása”. Visszatekintve 60 éves jezsuita életemre, én is elmondhatom ezt saját és mások tapasztalatából. A távol-keleti és a nyugati országokban sok-sok ember lelkigyakorlatát kísértem csoportokban is, személyesen is. A lelkigyakorlatok segítettek életem rendezésében, Krisztus értékeinek elsajátításában és azok továbbadásában. A gyakorlatok folyamán megtapasztaltam Isten ingyenes és feltétel nélküli szeretetét, és mély személyes szeretetkapcsolatot építettem ki Jézussal; ezért tudtam egész életemben az igazi szabadság felé vezetõ utat járni. A lelkigyakorlatok tanítottak meg világosan megkülönböztetni, mi segít és mi hátráltat Jézus útján. Vállaltam Jézussal a bizonytalanságot, a betegséget és a kudarcot is, de ezek nem törtek le, mert tudtam, hogy Jézus is mindezt megtapasztalta.

A lelkigyakorlatok segítettek a szegények iránti elsõdleges elkötelezõdésemben. Szent Ignác a lelkigyakorlatokban gyakran felhozza Jézus radikális követését. Ez késztetett arra, hogy keressem az utat a szegények és a perifériára szorítottak felé. Hatvanéves koromban örömmel költöztem ki Tokió legszegényebbjei közé. Õk nagy örömmel fogadták a lelkigyakorlatokat, és buzgón végezték a mindennapi életben hosszú hónapokon keresztül. A lelkigyakorlatok segítettek az Örömhír továbbadásában, mert a gyakorlatok nem elméleti megfontolásokból állnak, hanem tapasztalatokból, amelyek elvezetnek Isten akaratának felismeréséhez és szabad választásához. A japánok kedvelték ezeket a gyakorlatokat, mert tudták, hogy ezeken keresztül képesek igazán elsajátítani mindazt, ami szükséges Jézus követéséhez.

Japánban, Erdélyben és itthon is nem a lelkigyakorlatos-házak csendjében adtam a lelkigyakorlatokat, hanem azokkal találkoztam, akik a mindennapi életben végezték a gyakorlatokat. Japánban a lelkigyakorlatozók két-három éven keresztül imádkoznak mindennap egy órát, visszatekintenek imatapasztalatukra, és hetente beszámolnak róluk a kísérõnek. Szívesen vállalják ezt, mert megélik, hogy a lelkigyakorlatok milyen komoly változásokat hoznak életükben. Több lelkigyakorlatozó elsõrangú munkatársam lett Isten országának megjelenítésében és az Isten szíve szerinti társadalom kiépítésében. Többen, akik elvégezték a teljes lelkigyakorlatokat, örömmel vettek részt olyan képzésen, hogy másokat is tudjanak segíteni a lelkigyakorlatok megtapasztalásában.

Az „Ima és élet” sorozat elsõ kötete már el is fogyott, és most készítik elõ az újabb kiadást. Milyen célt tûzött ki az ötkötetesre tervezett sorozat megírásának elkezdésekor?

Jelenleg már az ötödik köteten dolgozom. Ezekben összefoglalom a személyes életemben és lelkigyakorlatok kísérésében gyûjtött hatvanéves tapasztalatomat. Amikor könyvet írok, az mindig többéves személyes tapasztalataimnak összefoglalása. Szent Ignác is így írta meg a lelkigyakorlatos-könyvet. Minden kötet két nagy részre oszlik: egyik a lelkigyakorlatozó számára, a másik a kísérõ számára. Mindkét rész ismét két alrészre oszlik: a gyakorlatok, valamint azok kísérésével kapcsolatos dolgok, és a lelkigyakorlatozó vagy a kísérõ számára a kiegészítõ olvasmányok. Japánban is megjelentek ezek a kötetek, de igyekeztem a magyar helyzetet szem elõtt tartani, amikor átdolgoztam könyveimet. Mivel 47 évig nem voltam Magyarországon, sokak segítségét vettem igénybe. Nem gondoltam, hogy eléggé ismerem a magyar helyzetet, ezért képeztem a lelkigyakorlatok kísérõit, és velük együtt különféle helyeken sok lelkigyakorlatot adtam. Ez a csoport papokból, szerzetesekbõl áll, rendszeresen összejövünk, és állandóan tanulmányozzuk a lelkigyakorlatokat a magyarországi tapasztalataink tükrében. Ebbõl születnek meg az „Ima és élet” kötetei.

A kísérõknek szánt második részt azért tettem hozzá, mert tudom, hogy sokaknak nem adatik meg a lehetõség, hogy személyes kísérõt kapjanak. A lelkigyakorlatozóktól azt kérem, hogy miután elvégezték a könyv elsõ részét, a gyakorlatokat, csak akkor nézzék meg a második részt, a kísérõnek szánt részt, mert abból – mintegy ismétlésbõl –, sokat tudnak meríteni.

Könyveimnek van még egy alapvetõ irányzata: a szociális valóságok beépítése a lelkigyakorlatokba. Saját tapasztalatomból tudom, hogy nem szabad a lelkigyakorlatokat csak individualista szemszögbõl végezni. Szent Ignác is figyelembe vette a közösségi és a társadalmi kapcsolatokat. Én igyekeztem ezeket kidomborítani, az Egyház mai irányításának megfelelõen.

Mit jelent Önnek személyesen  a lelkigyakorlatok kísérése? Milyen az alapbeállítottsága a kíséréssel kapcsolatban? Hogyan nem unta meg annyi évtized után ezt a – kívülrõl nézve nagyon is ismétlõdõnek tûnõ – feladatot?

A könyveimben tudatosan választottam a „kísérés” szót a lelkigyakorlatoknál. Szent Ignác nem használja a lelkigyakorlat-vezetõ kifejezést. Gondolom, õ meg volt arról gyõzõdve, hogy a Vezetõ a Szentlélek. Fel is hívja a figyelmet arra, hogy az, aki adja a lelkigyakorlatokat, ne kerüljön az Isten és a lelkigyakorlatozó közé, „hogy a Teremtõ a teremtménnyel és a teremtmény az õ Teremtõjével és Urával közvetlen kapcsolatban tevékenykedjék” (Lgy 15).

Harmincöt év alatt sok-sok lelkigyakorlatozót kísértem fõleg Japánban, de más országokban is. Mindig éreztem, hogy nem én vagyok a vezetõ, hanem a Szentlélek. Minden lelkigyakorlatozó különbözõ, és minden lelkigyakorlat is különbözõ. Soha egy percre sem unalmas, hihetetlenül változatos. A háromnapos, a nyolcnapos, a harmincnapos – mind más és más dinamika, de mindegyik egy kerek egység a maga nemében. A lelkigyakorlatozó szükségleteinek megfelelõen adom az imaanyagot és a különféle gyakorlatokat, amelyeket összefoglaltam „Ima és élet” címû köteteimben. A sorrend is, az imaanyag is mindenkinél más, mert minden ember szükséglete is más és más. Napjában egyszer, kezdõkkel kétszer találkozom. Õk beszámolnak a napi négy vagy öt félórás vagy egyórás imájukról az elõre megadott kérdéseknek megfelelõen. Ezekre odafigyelve látom, hogy a Szentlélek merre vezeti õket, milyen kegyelmeket kaptak meg, milyen mélységben vált vérükké a szentírási esemény vagy ige, mennyire segítette õket a feladott gyakorlat, szükség van-e ismétlésre, vagy lehet-e elõre haladni. Az irányt is, az elõrehaladást is mutatja a lelkigyakorlatozó és Lélek együttmûködésének mélysége, lassúsága vagy gyorsasága. Én csak kísérem õt, és nézem, merre akarja a Lélek vezetni.

Ez talán a legszebb és legcsodálatosabb tapasztalat, amelyben egy embernek része lehet. Ott állok mellette nagy tisztelettel, csodálkozással, amint kibontakozik az ember és az Isten együttmûködésének misztériuma. Az Isten terve is látható, az ember szabad akarata és együttmûködése is észlelhetõ. Nagyon hálás vagyok, hogy Isten használ engem arra, hogy sok-sok lelkigyakorlatozót kísérhessek ezen a misztériumokkal teli úton.

                            Koronkai Zoltán novícius

* Ima és élet, 5 kötet. Könyvészeti adatokat lásd: Távlatok 63., húsvéti szám melléklete 14. o.

Béky Gellért

AKARSZ JÁTSZANI?

1. Ki ne látott volna apró állatokat, kismacskát, kiskecskét játszani? Még a vadállatok, az oroszlánok, a farkasok kölykei is elbûvölik a legdurvább lelkû embert is, mikor egymással játszadoznak. Megbocsáthatatlan embertelenségre vallana akadályozni vagy megölni õket éppen játék közben. Nem túlzás, ha azt állítjuk: van valami kifejezhetetlenül fenséges, úgyszólván „isteni” a játékban. Valami, ami a legnemesebb, a legnagyobb az emberben, ha egyáltalán képes a játékra. Ne tévesszük azonban össze a játékot a puszta szórakozással, mulatozással, a sportbolondériával. J. Huizinga, a jeles történész kultúraformálónak nevezi a játékot méltán híres könyvében, a „Homo ludens”-ben (A játszó ember).¹

A játéknak három feltétele, lényeges eleme van. Az elsõ: teljes komolysággal kell játszanunk, szívvel-lélekkel. Ha csak ímmel-ámmal, kényszeredetten veszünk részt benne, az már nem játék. Legfeljebb játékrontók vagyunk. A második feltétel: abszolút fontos a játékszabályok pontos betartása. Azok nem ismerése, megsértése vagy a csalás játék közben: magát a játékot teszi tönkre. Fontos tehát a becsületesség. A harmadik kellék: nem szabad elfelejteni játék közben, hogy csak játék az egész! Enélkül könnyen merõ versengéssé, ösztönös vetélkedéssé, üzletté, politikává, vagyis embertelenné válhat. Ezért nem tudnak játszani a diktatúrák igazán. Lehetnek tömegfelvonulások, káprázatos sportünnepélyek százezrek kivonultatásával. Ez azonban minden, csak nem játék. Hiszen az ellenfél teljes megsemmisítése, megtévesztése a cél. Propaganda.

2. Platón egyik nagy mûvében, a Nomoiban (Törvények) írja: a legtöbb emberi tevékenység nem éri meg, hogy komolyan vegyük (pedig annak vesszük). Mégis: komoly dolgokkal komolyan kell foglalkoznunk. Végsõ soron egyedül Isten az, aki rászolgál arra, hogy központi helyet foglaljon el gondolkodásunkban. Ezzel kapcsolatban azonban jó eszünkbe vésni, hogy Isten minket, embereket a maga játékául, játszótársául teremtett. Ez is bizonyítja, milyen sokat érünk szemében. Ezért szükséges, hogy mindenki – férfi és nõ – pontosan ismerje a maga szerepét, és játssza is legjobb tudása szerint. Úgy kell tehát élnünk, mintha játszanánk: legyen az áldozatbemutatás, az ének vagy a tánc Isten tetszésére. Ez a legbiztosabb út a gyõzelemhez.² Huizinga Platónnak erre a szövegére hivatkozik említett mûvében; ahogy Hugo Rahner is ezt a szöveget idézi.³

H. Rahner „elfelejtett erénynek” nevezi a játékot. Platón szerint ez az igazi „életmûvészet” (tropideia). Rahner elõadásában kimutatja, mennyire otthonos volt a játék a középkori Egyház liturgiájában, a nagy ünnepeken (most Afrikában van nagy keletje a katolikus Egyház liturgikus ünneplésében). De nem volt ismeretlen az egyházatyák elõtt sem (Maximus Confessor, Nazianzi Szt. Gergely). A nagy Szent Tamás is szól róla. Urs von Balthasar pedig Szt. Mechtild könyvéhez írt jegyzeteiben utal rá.⁴ Szt. Mechtild maga azt állítja, hogy a teremtés a Szentháromság túlcsorduló örömébõl született, a szeretet mûve. A misztikus szentek általában így látják a teremtés csodáját. Tehát semmiképpen sem a vastörvények szüleménye, se nem a vak erõk összejátszása; még csak nem is valami „dialektikus” kényszerûség, holmi véletlen képzõdménye, mint azt a hitetlen kutatók szeretnék velünk elhitetni. Még a nagy (s különben a maga módján hívõ) Einstein is botránkozott annak puszta feltevésén, hogy Isten netalán „kockajátékot” ûz, azaz „játszik” a mindenséggel. Mire St. Hawking keserûen megjegyzi: épp ez okoz problémát, emiatt vagyunk bajban a magyarázattal! Õk Spinoza tanítványaiként idegenkedtek a játszó Isten gondolatától. Hát még ha olvastak volna a misztikusokat, pl. Szt. Mechtildet. Mechtild szerint a Szentháromság ujjongó énekléssel, „táncolva” teremtette a világot!⁵ Platón biztosan a misztikusok pártjára állna.

4. Mind Huizinga, mind H. Rahner idézi a Példabeszédek könyvét (8,22–23; 30–31). Ott Isten teremtõ Bölcsességérõl van szó: Isten végtelen Bölcsességében/-vel teremti a világot. Errõl tanúskodnak a számok, a mérték, a súlyok, a rend, egyszóval a harmónia, a mindenség csodálatos szépsége (Bölcs 11,21; Jób 28,25). S lám, ez a szédületes, mély Bölcsesség, tudás, erõ mint játék lép elénk: gyönyörûsége az emberekkel lenni, „játszani” Isten színe elõtt. Még a Septuaginta fordítói sem merték ezt a „játék” szóval fordítani. Szt. Jeromos az eredeti héber szöveg nyomán „játék”-nak fordítja. Egyesek a „tánc”-ra gondolnak a szöveg olvasásakor.

Ezért nehezen tudok igazat adni Illyés Gyulának, aki így ír: „A szárnyalást, a madarat / a szél, a céltalan eszelte ki. / A halakat / a habjai gyötörte tenger. / A táncot, a verset, a dalt / az észnélküli / végtelenség dobálta ember.” (A szél, a hab, az agy) Illyés egy komor materialista pillanatában vethette papírra ezeket a sorokat. A misztikusok jobban tudták: rátaláltak a titok nyitjára. Ez pedig nem más, mint a bibliai Bölcsesség, Isten játszótársa! Cornelius a Lapide, ez az elfelejtett jeles lelki író, a Példabeszédek már említett versével kapcsolatban írja: Jézus dicsõségében is „Fiú”. Nem csoda: hiszen Isten örök fiatalságából lép elénk harmatos, tavaszi frissességében, hogy játsszon Atyja elõtt. (Idézi: H. Rahner, p. 23)⁶ Ez nem a rideg teológia nyelve, hanem az egészséges misztikus nyelv költészete.

5. De nem akarjuk most itt az Isten kifürkészhetetlen titkait feszegetni a teremtésben. Mit jelent számunkra, a mindennapi életben, hivatásunkban, a keresztény lelkiségben, a közösségben (Egyház, szerzetesi közösség), emberi kapcsolatokban a „játék lelkisége”? Az elsõ tanulság számunkra: legyen meg bennünk, szívünkben-lelkünkben az ilyen értelemben vett játék szelleme: a szent komolyság (szívvel-lélekkel); a szabályok magától értetõdõ élése, betartása (anélkül, hogy azok foglyává lennénk). R. M. Rilke fogalmazta meg ezt nagyszerûen: „Ich liebe dich, du sanftes Gesetz / an dem wir reiften, da wir mit ihm rangen / du dunkles Netz / darin sich flüchtend die Gefühle fangen.” („Szeretlek téged, te szelíd törvény, amelyen érlelõdtünk, mert viaskodtunk vele; te sötét háló, az érzések menekülve benne megakadnak.”)⁷ S mindenekfölött a tudat: mindez csak játék! Valami pajkos, felszabadult bizonyosság: nem a kötelesség, nem kötelék, nem fojtogató, zord parancs, szabály, elõírás. Semmi „kell”, „muszáj”. Ez az igazi szabadság, a szorgalmas „tétlenség”; a latinok „otium”-nak nevezték (leisure),⁸ a kínaiak „wu-wei”-nek mondják (nem cselekvõ tevékenység, tevékeny tétlenség). Minden a miénk, értünk van: a szombat, a rend, a szabályok, Krisztus, Isten maga is! (1Kor 3,22–23)

6. A játék mint a szabadsághoz vezetõ egyenes út. Három dologban derül ki igazán, szabadok vagyunk-e: az ének, a tánc és a játék. Mind a háromnak nagy szerepe van a Bibliában, a Biblia szimbolikus nyelvezetében. A próféták látomásaiban éppúgy ott szerepelnek, mint a mennyei Jeruzsálemben. A messiási idõk jeleként Jeruzsálem utcáin és terein játszadozó gyermekek nyüzsögnek (Zak 8,5). Az se véletlen, hogy a népek nagy szent könyveiben, így a Bibliában is, sok a költõi szöveg, a dal, ének, himnusz, amikor a kimondhatatlant kell kifejezni. A szent emberek, a misztikusok is sokszor költõkké válnak: csak így sikerül elmondani a kifejezhetetlent (Lao-ce, a zsoltáros, Keresztes Szt. János, G. Hopkins, R. Tagore, R. M. Rilke). Rilkérõl mondja St. Zweig: számára a költészet imádságszámba ment. Platón egyenesen azt állítja: „poiétész ho Theosz” (Isten költõ).⁹ Egy igazán vallásos költõ hitelesebben képes tolmácsolni az isteni igazságokat, mint a teológus.¹⁰

7. R. Tagore szerint minden emberben van valami a vadállatból (üvölt, bömböl, marcangol), a halból (hallgat: jó vagy rossz értelemben) és az énekesmadarakból (dalol, énekel). Ha a vadállat vagy a hal elhallgattatja, elnyomja bennünk az éneklõ madarat, nem sok remény van A TELJES ÉLETRE. Shakespeare egyenesen óv az olyan emberektõl, akiknek a szívében nincs dal, ének. Az ilyen ember veszélyes, „ilyenben sose bízz!”¹¹ Megint csak oda lyukadunk ki: a diktatúrák nem ismerik a szív énekét, a zenét, mely belülrõl szól. Szt. Hildegárd szerint a zene valahogy kint rekedt az elveszett paradicsomból. Ezért olyan szép és vigasztaló. A zenében az egész emberiség sír fel: örül, sír, szomorkodik.¹² Ez biztosan nem a diktatúrák, a farizeusok, a janzenisták, az inkvizítorok világa!

Aquinói Szt. Tamás összekapcsolja az „otium”-ot (leisure, wu-wei: szabad elfoglaltság, édes nyugalom) a szemlélõdéssel (contemplatio) és a játékkal.¹³ A szabadsághoz vezetõ út, a szabadság kapuja. Igazában minden emberi tevékenység csak játék – állítja Hérakleitosz (Fragmenta, 70). Hérakleitosz szerint a szemlélõdés nem más, mint hallgatni a dolgok szívverését, figyelni a dolgok legbensõ lényegére, belátni azok mélyébe. Ehhez nagy bensõ, lelki szabadság szükséges. S ez van meg legnagyobb mértékben az énekben, dalban, táncban, a játékban (ha úgy tudjuk ezeket élvezni, játszani, mint az ártatlan gyermek). Már Szt. Ágoston¹⁴ is ilyen módon példálózik pl. az önfeledt énekléssel aratás idején, szüretkor. Nem véletlen, hogy Indiában külön istennõje van a táncnak (Siva); a japán mitológiában tánccal csalják ki a napot barlangjából, ahová elrejtõzött sértõdöttségében a világ elõl.

8. Alkalmazzuk most mindezeket az Egyházra, a szerzetesi közösségekre, fogadalmakra, szabályokra, közös életre, az emberi kapcsolatokra. Csak Isten egyedül abszolút. Minden egyéb viszonylagos, relatív: az Egyház is, a szerzetesélet is, a konstitúciók, szabályok, a fogadalmak, a liturgia, az ünnepek, a vasárnap – egyszóval minden. Mindezeket a játék szellemében illik értelmezni, teljesíteni: szent komolysággal (nem „tierischer Ernst”-tel, állati komorsággal, mint a németek mondják); a játékszabályok lelkiismeretes, becsületes betartásával és abban a tudatban, hogy mindez csak játék Isten színe elõtt! Õ akarja, hogy mint játékot tekintsük és játsszuk: ki-ki a maga szerepét, de szívvel-lélekkel.

Áll ez a legszentebb szabályokra, fogadalmakra is. Mennyire bonyolulttá tették nemegyszer maguk a szerzetesek, elöljárók az engedelmesség, a szegénység, a tisztaság fogadalmát azzal, hogy janzenista „tierischer Ernst”-tel, állati komorsággal közelítették meg, ahelyett, hogy evangéliumi egyszerûségükben értelmezték volna. Mint valami abszolút valóságokat kezelték. Ezért kerülhetett annyi természetellenes kényszer, komplexus, fölösleges félelem, álszemérem a fogadalmakba, az imádságba, a közösségi életbe: a játék szellemének hiánya miatt. A „Mysterium Paschale” (húsvéti misztérium) elveszett a tilalmak, félelmek, janzenista szigor fagyasztó uralmában. Az evangélium virágos, napsugaras egén csúnya viharfelhõk jelentek meg; a barátságos tavakat jégpáncél fedte, és megdermesztette az evangélium mosolyát. Jézus Szívének meleg kisugárzása (Alacoque Szt. Mária Margit) és egy Kis Szt. Teréz bátor kiállása kellett ahhoz, hogy olvadozni kezdjen a jég Isten városának vizein, és beálljon a Szentlélek tavaszi rianása a lelkekben. A II. vatikáni zsinat tette rá a pecsétet erre a folyamatra, amikor kijelentette pl., hogy még a tisztaság fogadalmát is tökéletesen megtartják a szerzetekben, ha a szerzetesek, nõvérek az igazi „barátság” (amicitia) szellemében kötõdnek egymáshoz.¹⁵ Ez is egy elfelejtett erény, fõleg a szerzetesi közösségekben. Pedig milyen nagy, szent hagyományát találjuk a középkorban a szemlélõdõ szerzetekben (Szt. Aelred, De amicitia spirituali). Ez meg egy jó adag keresztény humorérzék (a szeretet mosolya): íme az út a tökéletességhez. Ahol ez hiányzik, még a helyes vallásosságban is kételkedhetünk.

Minden valamirevaló vallásnak a próbaköve, mennyire éli s fogadja el a humort, a tréfát (Chesterton). Az angol vértanúktól sokat tanulhatunk e téren. Ránk maradt Morus Szt. Tamásnak humorért mondott imája. Ebben kéri a jó Istentõl, hogy szívbõl nevetni tudjon egy jó tréfán. A börtönben írta ezt az imáját. Erre csakis játékos, gyermekded lelkek képesek, akik már biztonságban érzik magukat Isten játékos kedvében.

9. A legjobban talán Assisi Szt. Ferencre illenek rá, amit a játékról mondottunk. Ferencet három, jellegzetesen középkori fogalommal, szóval jellemezhetnénk: „Troubadour, jongleur, fou”: a legendás hírû középkori vándorénekes (troubadour) szellemi-lelki örököse, Isten dalos pacsirtája, nem annyira szavakkal, mint életstílusával. Bûvész, játékos zsonglõr. Anatole France kedves legendája jut eszünkbe: Le jongleur de Notre Dame (Miasszonyunk bohóca). Ebben egy tisztaszívû, együgyû „zsonglõr” kedveskedik bohócmutatványaival a Szûzanyának, annak oltára elõtt, a templomban. S bár a szerzetesek botránkozva nézik bohóckodását a megszentelt helyen, Mária hálásan lehajol a bolond mutatványoshoz, és nagy szeretettel letörli izzadt homlokát. Ami pedig a „bolondot” illeti: bolond a Szent Pál-i értelemben (1Kor 2), Krisztus bolondja, vagy ahogy Loyolai Szt. Ignác gondolta a Lelkigyakorlatos-könyvében: Krisztus gyalázatába öltözötten. Hozzávehetjük még a tipikus középkori bolondot, az „udvari bolondot”, ahogy a vérbeli magyar jogász, Õrsy László látja írásaiban.¹⁶ Õt senki se vádolhatja komolytalan elfogultsággal, hisz olyan témákról ír, mint a szerzetesi élet, a fogadalmak és a II. vatikáni zsinat. Egyébként is elég, ha a „Fioretti”-re, Szt. Ferenc „Kis Virágaira” gondolunk. Nem egy történet ebben a méltán híres könyvecskében híven tükrözi a fent mondottakat. Még a különben marcona loyolai Iñigo is, fõleg megtérése után, s mikor fél Európát bekóborolta elsõ társaival, meglehetõs hajlandóságot és képességet mutatott a ferences játékos bolondságra. A római Néri Szt. Fülöp se idegenkedett ettõl a lelkiségtõl. Be kell azonban vallanunk, hogy a nyugati kereszténységben az egyházjog és fegyelem, a szerzetesi élet és a fogadalmak intézményesítése nagymértékben gátolta, akadályozta, hogy ne mondjuk, elfojtotta a játék lelkiségének kibontakozását és terjedését. Keleten több nyomát megtalálhatjuk az (ortodox) remeteségben és szerzetességben, sõt talán még nagyobb mértékben a zenbuddhista hagyományban, a taoizmusban és a Talmudban.

10. Dosztojevszkij egyik legkomorabb mûve (A halottak háza) a szibériai fegyencek életét tárja elénk. De épp ebben a munkában találunk egy fényes jelenetet: a fegyencek engedélyt kérnek és kapnak egy színielõadás rendezésére. Színész van elég közöttük. S íme: ez a színdarab teljesen megváltoztatja az elítéltek sivár, kilátástalan életét. Emberekké válnak: tudnak újra szívbõl nevetni, örülnek. Mintha felszabadultak volna. Az egész Japánban ismert Kitahara Szatoko (csak úgy ismerik, mint a rongyszedõk, a Hangyaváros Máriáját) azzal aranyozza be a nincstelenek gyermekeinek életét, hogy játszik velük, s elviszi õket a legelõkelõbb helyre kirándulni azon a pénzen, amit gyermekmunkájukkal takarítottak meg maguknak. Tudjuk azt is, mit jelentett pl. a brazíliai rabszolgák életében a tánc és az éneklés. Ugyancsak kevés pihenõnapjaikon jól kitáncolták, kiénekelték magukat. Ilyenkor szabadok voltak, talán szabadabbak rabszolgatartóiknál is. Ezeknek a szegény páriáknak táncos-énekes önfeledtsége nemcsak rájuk volt erõsítõ, vigasztaló hatással. Az egész nép kultúráját alakító hatalmas tényezõvé lett napjainkig. Sajnos, a kapitalizmus lélektelen, pénzsóvár tébolya ebbõl is üzletet csinált.¹⁷

Huizinga éles határt von egyfelõl a csupa szórakozás, az üzleti, csak versenysportdivat s minden féktelen tobzódás, másfelõl az igazi játék között. Az elõbbieket nem tekinti kultúraformáló erõknek. Ez áll biztosan a diktatúrák díszes felvonulásaira, a kapitalista cirkuszokra, kabarékra, diszkókra. Ezek nem az ártatlan kis állatok, sem a romlatlan lelkû gyermekek játékai, csak annak torzképei, hamisítvány, giccs. S ezek túltengenek napjainkban. Talán ez az oka, hogy nemegyszer az olimpiai játékok is veszélybe kerülnek: a politika, az üzlet és a csalás porondjává válnak. Pedig a régi görögök ezeket a játékokat ajánlották fel az isteneknek, és a békét voltak hivatva szolgálni. Ma mindkét elem hiányzik belõlük: játékok mint Istennek felajánlott adomány, és játszani a béke érdekében.

11. „Ha nem lesztek olyanok, mint a kisdedek, nem mentek be a Mennyek Országába.” (Mk 10,15) Méltán zárhatjuk a játékról szóló szemlélõdésünket Jézus egyik kevésbé méltányolt példabeszédével: a piactéren, az utcán játszadozó gyerekekrõl (Mt 11,16–19). (Bizonyára személyes tapasztalatból ered.) Ott találjuk az ünneprontókat, a „rossz fiúkat”: a játszani nem akarókat, nem tudókat. Jelen esetben a farizeuslelkû embert (közösséget, rendszert). Aki csak arra képes, hogy akadályozza, tönkretegye mások játékát. A diktatúrák, farizeusok, janzenisták: a régi és új játékrontók, -rombolók. Talán ez Jézus egyik legéletközelibb példabeszéde, s mondanivalójában ott rejlik az emberi életmûvészet, a lelkiélet, a hitélet summája dióhéjban. Különösen elgondolkodtató az utolsó mondat: „A Bölcsességet azonban mûvei igazolták.” Kevesen gondolnak elsõ olvasásra a Példabeszédek könyvére, s fõleg arra, amit a nyolcadik fejezetben olvasunk: a bölcsesség önfeledt gyönyörûségében játszik Isten színe elõtt. Bárcsak legalább a keresztények megszívlelnék a szerzõ intelmét: „legyetek bölcsek”, hogy elnyerjétek „az Úrnak tetszését” (8, 33. 35). Aki vét ez ellen a bölcsesség ellen, saját lelkének árt, s „a halált kedveli” (8,36).

12. Japánban történt egy kiránduláson. Csupa felnõtt s vagy egy tucat gyerek. Autóbuszon jártuk a kóbei öbölben fekvõ Avadzsi-sziget festõi részeit. Az egyik kislány, olyan tízéves forma, hirtelen felém fordult, és ártatlan természetességgel mondta:

– Tegnap álmodtam.

– S mirõl? – kérdezem tõle. – A jó Istenrõl?

– Igen, a jó Istennel. Játszottunk. Olyan jó volt!

Nem sokkal utána egy csoportnak kellett elõadást tartanom valami komoly témáról. Elmeséltem ezt a kirándulási beszélgetést. Utána egy apáca jött oda hozzám, és mosolygón, kesernyés-szomorúan csak ennyit mondott:

– Az a kislány játszott a jó Istennel, és nagyon érdekesnek találta. Én meg csak jobbára pörölök Vele az imádság alatt.

Tanuljunk meg játszani a jó Istennel, de úgy, hogy valóban tetszésére legyünk. Nehogy több kedvét lelje a Leviatánnal való játszódásában (hisz azért teremtette: Zsolt 104, 26), mint a velünk, emberekkel, fiaival való játékban.

„Adj idõt a játéknak / Az örök ifjúság titka ez. / Adj idõt a szeretetnek, s légy szeretett / Isten adománya ez. . . / Adj idõt a szeretetnek / A Mennyek kulcsa ez.”¹⁸ A XX. század egyik neves japán költõje, Kitahara Hakusú szintén írt egy rövid verset a játékról. Ebben a versében tiszteletre méltónak, isteninek mondja a játékot: ragyogó ég, Isten öröme. Jelen van a játszadozó gyermekben, ez is isteni, hiszen az Õ játéka ez. Fennkölt lélekkel játszani, ujjongva, s az égig ér. Játssz tehát szépen: Buddhának tetszel! A szerzõ nem keresztény, nem hivatkozik se Platónra, se a Szentírásra.¹⁹

Befejezésül legyen elég Kosztolányi Dezsõ néhány sorát idézni: „Akarsz-e mindig, mindig játszani? / Akarsz-e játszani mindent, mi élet? / Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni / (s játszani) karácsonyt, álmot, mindenféle jót? / Akarsz-e élni, élni mindörökkön / játékban élni, mely valóra vált? / Virágok közt feküdni lenn a földön, / s akarsz, akarsz-e játszani halált?” (Akarsz-e játszani)

Jegyzetek

¹ Huizinga: A Study of the Play Element in Culture. The Beacon Press. Boston. 1960, 270. o.

² Plato: The Laws. Penguin Classics, 1976. Nomoi, VII, 803 b-c, 804 b.

³ Rahner a híres asconai (Svájc) napokon tartott elõadást errõl a témáról C. V. Jung híres közösségében. Elõadása meg is jelent az Eranos évkönyv 1949-es számában. Késõbb az amerikai Herder-Herder is megjelentette az angol szöveget 1967-ben. H. Rahner: Man at Play. Herder-Herder. NY. 1967, 105. o.

⁴Hl. Mechtild: Das fliessende Licht. H. Urs von Balthasar fordítása, jegyzeteivel.

⁵Ibidem III. 9; II. 3

⁶Cornelius a Lapide híres lelki író, elmélkedések, exegetikus mûvek szerzõje (1567–1637). – ⁷R. M. Rilke: Gesammelte Gedichte. Stundenbuch.

⁸A latin „otium”, angolul „leisure”: nehéz egyetlen szóval lefordítani (vö. J. Pieper: Leisure [Muße und Kult] The Basis of Culture). Pieper azt állítja, hogy a görög „szkholé” (iskola) a latin „otium” és az angol „leisure” megfelelõje.

⁹ Plato: Symposion (197 c)

¹⁰ K. Rahner: Priester und Dichter. (Schriften zur Theologie III.)

¹¹ W. Shakespeare: A velencei kalmár. V. 1. – ¹² H. Bergson: Les deuxes sources. 36. – ¹³ Pieper. Comm. sup. Prov. ld, 2. exp. 3.  – ¹⁴ Augustinus, CCL 38. (Ps 38 sermo I)

¹⁵ Perfectae caritatis 12. Szent Aelred könyvet írt „De Amititia spirituali” címmel. Istent egyszerûen „amicitiá”-nak mondja = barátság/szeretet. – Szt. Iréneus az „amicitiá”-val magyarázza a választott néppel kötött szövetséget: Isten barátságának a bizonyítéka (Adv. Haer. 4/6). P. Claudel, a rá jellemzõ nyelvi bravúrral fejezi ki a tisztaság erényének játékos oldalát: „Claire et Chantal à la fois / Chérissent Jésus et François.” (Sainte Agnès)

¹⁶ Õrsy László: Open to the spirit – Lord of Confusion. D. Hammarskjöld a gyermek játékában látja a szellemi érettség egyik bizonyítékát. Markings. 92, 161. o.

¹⁷ R. Katz: Riói képek. (Begegnungen in Rio). Bp. 1958 (97–124. o.: Karnevál és makumba). Már elég régen a japán televízióban volt egy kitûnõ dokumentumfilm a riói karnevál néger rabszolgákra visszamenõ gyökereirõl.

¹⁸ A kalkuttai Gyermekotthon falán olvashatók ezek a sorok.

¹⁹ 2000-ben jelent meg a jezsuita Fr. Euvé „Penser la création comme jeu” címû mûve a „Cerf” kiadónál, 408. o., bõ bibliográfiával.

John Powell: Feltétel nélküli szeretet. Szeretet határok nélkül. Vigilia Kiadó, 2002. 134 o.

Van néhány olyan író, akinek a könyvét olvasva az az érzésem támad, hogy nagyon fontos alapmûvet tartok a kezemben. Talán a szerzõ szuggesztivitása, pontos megfogalmazása, talán a könyv jól szerkesztett felépítése, vagy még inkább mindkettõ teszi. Ilyennek gondolom A. de Mellót, és ilyennek a jelen könyv szerzõjét is, John Powellt. Hogyne gondolnám, mikor efféle mondatok sorjáznak mûvében: . . . A Salve Regina antifóna az emberi élet nagyon szomorú és reménytelen felfogását tárja elénk. „Hozzád kiáltunk Évának számkivetett fiai, sírva és zokogva hozzád sóhajtunk e siralom völgyébõl.” . . . Ezzel szemben Jézus a következõket mondta: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bõséges legyen.” És még egy összegzõ mondat hadd álljon itt a Powelltõl: „Mi soha nem érjük el a csúcsot, de pontosan ez az, ami mozgásban tart bennünket.” (13. o.) Hûség nélkül nem jöhet létre valódi kapcsolat. (63. o.) A szeretet idõigényes. (65. o.)

    Akit még az egyéb fontos mondatok is érdekelnek, fogja kezébe ezt az optimizmussal teli könyvet, és olvassa el. Garantálom, nem fog csalódni. Magam is kedvemre lapozgattam, annál is inkább érdekelt a pszichológus véleménye, mert magam is cikket írtam annak idején a szeretetrõl, optimizmustól, emberi méltóságról lapunkba. (Távlatok 53, 54. sz.).

Terri Apter:  A magabiztos gyermek. Vigilia Kiadó 2002. 255.

Ez a könyv egy  olvasói réteg érdeklõdésére tarthat számot, azokéra, akik gyakorló szülõk, és praktikus tanácsokat szeretnének kapni arra nézve, hogyan irányítgassák, nyesegessék, fejlesszék a szocializálódó gyermekeket. A szerzõ Cambridge-ben tanít társadalomlélektant. Ennél fogva a téma jó ismerõje. Számos foglalkozást vezetett, mely a gyerekek motiválásáról, törekvéseik megértésérõl és támogatásáról szólt. Könyve telis-tele van példákkal, rövid esettanulmányokkal. A sok emberséggel – meglehetõsen didaktikus stílusban – megírt mû a sokszor bonyolult nevelési problémák útvesztõjében segíti eligazodni a nevelõket.       Gy. M