EURÓPA ÉS HAZÁNK

„EURÓPA ATYJA”

ROBERT SCHUMAN ÜZENETÉNEK
IDÕSZERÛSÉGE

„In necessariis unitas, in dubio libertas, in omnibus caritas.” (A szükségesekben egység, a kétségben szabadság, mindenben szeretet.) Ez volt Robert Schumannak, VI. Pál szerint „az európai egység fáradhatatlan úttörõjének” a jelmondata.

Robert Schuman 1886. június 29-én született. Jámbor édesanyjától örökölte keresztény hitét és erkölcsi szigorát. 1912-ben Mgr Benzler, Metz püspöke rábízta az egyházi ifjúsági csoportok vezetését. A fiatal ügyvéd a tomizmus felé tájékozódott: szorgalmasan tanulmányozta Szent Tamás filozófiáját, így erõsítette hitét és alakította gondolkodását.

1919 és 1962 között Moselle tartományt képviseli a parlamentben. Képviselõi mandátumának gyakorlását apostolkodásnak fogja fel. A nácik õt tartóztatják le elsõnek a francia parlamenterek közül: a háborút elõbb börtönben, majd házi õrizetben tölti Németországban, 1942-tõl pedig rejtõzködve.

1946-ban kezdõdik államférfiúi karrierje. 1956-ig egymást követõen a következõ szerepeket tölti be: pénzügyminiszter, kormányfõ, külügyminiszter (1948–1953), igazságügy-miniszter. 1958-tól 1960-ig õ az Európai Parlament elsõ elnöke; „Európa Atyja” címmel tüntetik ki.

Robert Schuman az egyházhoz és Péter Székéhez való nagy hûségben élte meg katolikus hitét. André Philip volt miniszter ezt mondotta róla: „Ami legelõször meglepett benne, az belsõ életének kisugárzása volt. Istennek átadott ember volt, személyes vágyak és ambíciók nélkül; teljes derû és intellektuális alázat jellemezte; egyedül csak szolgálni akart ott és akkor, ahol és amikor hívást érzett a szolgálatra.” Csakugyan, Robert Schuman Isten terveit akarta szolgálni, ez irányította egész életét. Õ maga írta a háború másnapján: „Valamennyien a Gondviselés tökéletlen eszközei vagyunk; Isten felhasznál bennünket az embereket túlszárnyaló nagy terveinek megvalósításában. Ez a bizonyosság nagy szerénységre kötelez bennünket, de ugyanakkor derût is kölcsönöz, amelyre nem jogosítanának fel bennünket pusztán emberi szempontból tekintett személyes tapasztalataink.”

R. Schuman egész élete és mûve tanúsítja azt, amit a „politika szentségének” neveztek. 1990. június 9-én Metz püspöke hivatalosan elindította Robert Schuman, Isten szolgája boldoggáavatási eljárását, amelyet a Szent Benedek Intézet kezdeményezett.

Idézetek R. Schuman
Pour l’Europe c. könyvébõl (1963)

1. A kereszténység független minden politikai rendszertõl

A jelenkori politikai életben megtaláljuk a keresztény eszme mély nyomait, de a kereszténység nincs és nem is lehet hozzákötve egy politikai rendszerhez sem, nem azonosítható semmiféle kormányzati formával, még a demokratikussal sem. E területen, miként másutt is, meg kell különböztetni Cézár és Isten domíniumát.

Mindkét hatalomnak megvannak a sajátos felelõsségei. Az Egyháznak õrködnie kell a természetjog és a kinyilatkoztatott igazságok felett, viszont nem az a szerepe, hogy bíró legyen a konkrét választásoknál, amelyeket gyakorlati szempontok és konkrét lehetõségek szerint kell megtenni, amely szempontok a pszichológiai és történelmi fejlõdésbõl folynak. A felelõs politikus feladata az, hogy összebékítse – néha kényes, de szükséges szintézisben – a lelki és a profán rend szempontjait. De nincs feloldhatatlan konfliktus a két imperatívusz közölt: a változhatatlan tanból folyó alapelvek és a változó helyzetek bölcs alkalmazása között, – ez utóbbiakkal számolni kell a népek és az egyének életében egyaránt. (64–65. o.)

2. Demokrácia keresztény értelemben

Különös módon félreérti és beszûkíti a kereszténység küldetését az, aki egyedül az istentiszteletre és a „jócselekedetekre” korlátozza azt. Ellenkezõleg: a kereszténység olyan tanítás, amely meghatározza az erkölcsi kötelességet minden területen, legalábbis az általános alapelvekben. Anélkül, hogy a gyakorlati életben tévedhetetlen recepteket adna (itt az alkalmasság diktálja a választást), az Egyház fõleg meg akarja védeni az emberi személy nagy érdekeit: szabadságát, méltóságát, kibontakozását. Ellene van mindannak, ami ezeket akadályozza. Ellene van mindenfajta totalitárius rendszernek, akár jobb-, akár baloldaliak. (73. o.)

A demokratikus államot az általa kitûzött célok és a megvalósításhoz felhasznált eszközök jellemzik. A nép szolgálatában áll, és azzal egyetértésben cselekszik. A modern demokrácia lehet éppúgy alkotmányos monarchia, mint köztársaság. (55–56. o.)

A demokrácia a kereszténységnek köszöni létét. Azon a napon született, amikor az ember megkapta a hivatást, hogy evilági életében megvalósítsa személyi méltóságát, az egyéni szabadságban, mindenki jogainak tiszteletében, és az egyetemes testvéri szeretet gyakorlásával. A demokrácia így a kereszténységhez kapcsolódik tanbélileg és idõbélileg is. Vele született meg, és hosszú tapogatódzás, néha tévedések és a barbárságba való visszaesések révén lépésrõl lépésre haladt elõre. A kereszténység minden ember természetes egyenlõségét tanította: minthogy ugyanannak az Istennek a gyermekei vagyunk, és ugyanazt a Krisztus váltott meg bennünket, fajra, bõrszínre, társadalmi osztályra és foglalkozásra való tekintet nélkül. A kereszténység elismertette a munka méltóságát, és mindenkit arra kötelezett, hogy annak alávesse magát. Elismerte a belsõ értékek elsõbbségét, amelyek egyedül nemesítik meg az embert. A szeretet egyetemes törvénye minden embert felebarátunkká tett, és most már ezen nyugszanak a társadalmi kapcsolatok a keresztény világban. Mindez a tanítás és a belõle folyó gyakorlati következmények forradalmasították a világot. Ez a forradalom az evangélium fokozatos ihletése alatt valósult meg, amely lassú munka, néha fájdalmas küzdelem révén alakította a nemzedékeket. Mert a keresztény civilizáció elõrehaladása nem volt sem automatikus, sem egyirányú. (56–58. o.)

Az igazi demokráciában egyetlen korlátja van a szabadságnak: az állam és a társadalom beavatkozásának meg kell akadályoznia az erõszakot és a romboló vállalkozásokat. Minden reform, minden követelés nemcsak szabad vita tárgya lehet, hanem egyénileg vagy közösségileg is a közhatalmakhoz lehet folyamodni a követelésekkel a törvény által megengedett formákban. (75–76. o.)

A demokrácia állandó teremtés: tudatában van annak, hogy mindig tökéletesíthetõ. A totalitarizmus fenntartja azt az illúziót, hogy birtokolja nemcsak a teljes, hanem a közvetlen és végleges igazságot. A keresztény értelemben általánosított demokrácia nagy programjának kibontakozása Európa építésében valósul meg. (77. o.)

3. A demokrácia kibontakozása Európa építésében

A Szén- és Acélközösség, az Euratom és a Közös Piac, a termékek, tõkék és emberek szabad közlekedésével: olyan intézmények, amelyek mélyen és véglegesen módosítják a kapcsolatokat a társult államok között; ezek az államok bizonyos értelemben egyazon együttes, szektor tartományai lesznek. És ez az együttes nem marad, nem maradhat csak gazdasági és technikai vállalkozás: lélek kell neki, a történelmi rokonság tudata, a jelen és a jövõ közös felelõsségének tudata, politikai akarat az egyazon emberi eszmény szolgálatára. (77–78. o.)

Az Európai Közösség nem egy birodalom vagy egy Szent Szövetség mintájára alakul; a demokratikus egyenlõségen nyugszik, amelyet a nemzetek közötti kapcsolatok területére kiterjesztettek. A vétójog összeegyeztethetetlen ilyen struktúrával, amely feltételezi a többségi döntés alapelvét, és kizárja az anyagi felsõbbrendûség diktatórikus kizsákmányoló magatartását. Ez a nemzetekfelettiség értelme, amellyel kapcsolatban még kísért az, hogy csak az elvesztett szabadságot tekintik, nem látva a tekintélyt és a megszerzett garanciákat. Egyébként a nemzetekfelettiséget nem lehet alkalmazni a kultúra területén: itt tiszteletben kell tartani minden részlegességet. (47–48. o.)

Európa egységét nem valósítják meg egyedül és elsõsorban az európai intézmények; megteremtése követi a szellemek útját. Innen az eszmék és az emberek szabad közlekedése az európai országokban; azok az országok, amelyek ezt eleve visszautasítják, önmagukat zárják ki Európából. (48. o.)

4. Egy szó a fiatalokhoz

A kiengesztelõdött, egyesült és erõs Európa eszméje legyen a jelszó a fiatal nemzedékek számára, amelyek szolgálni akarják az emberiséget, amely végre megszabadult a gyûlölettõl és a félelemtõl, és amely, hosszú szétszaggató viszály után, újra tanulja a keresztény testvériséget. (46. o.)

Az egyetértés és az együttmûködés Németország és Franciaország között a legfõbb probléma Európa számára. Németország nélkül, miként Franciaország nélkül, lehetetlen lenne Európa építése. Németország minden más országnál jobban rendelkezik a közösségi érzékkel; az egyesült Európa keretében teljesen megvalósíthatná szerepét. (109–110. o.)

A népek szolidaritásának törvénye kötelezi a jelenkori lelkiismeretet. Egymással szolidárisnak érezzük magunkat a béke megõrzésében, az agresszióval szembeni védekezésben, a szerzõdések megtartásában, az igazságosság és az emberi méltóság megõrzésében. (38. o.)

(Fordította: Szabó Ferenc)

Nemeskürty István

MIKÉPPEN MARADHATUNK
AZONOSAK ÖNMAGUNKKAL?

„Önmagunk”: azonos nyelv gondolatrendszerében („kódjával”) cselekvõ, létkérdésekben egyetértõ közösség.

Tekinthetjük-e ma, a huszonegyedik század kezdetén ilyen közösségnek ön-magunkat?

A magyar népességnek talán fele még átéli a nemzeti önazonosságot, fõleg ünnepeken vagy sportviadalokban kivívott gyõzelmek esetén. A gyõztes bajnok ilyenkor az egész közösség képviseletében örvend. A millennium nemrég lezajlott ünnepe is egy pillanatra mintha egybeforrasztotta volna a nemzetet. Létezik az egyén tudatvilágát a közösséggel összekapcsoló nyelv is, bár szövete szakadozik.

A létkérdésekben azonban nincs egyetértés.

Ilyen létkérdés például, hogy miképpen alakítsa az ország lakossága a maga életét, hétköznapjait, jövõjét. Errõl különféle társadalmi rétegeknek, illetve az ezeket elvileg képviselõ pártoknak összeegyeztethetetlennek tûnõ, más-más elképzeléseik vannak. Ha az érdekek tartósan összeegyeztethetetlenek, az „önmagunk”-nak nevezett közösség felbomlik. Egyre kisebb csoportok küzdenek, fokozódó erõszakossággal, saját érdekeikért, feledve, hogy az egyetértés számukra is elõnyös lehetne. Végül marad az egyén, aki a szabadságot saját mindenhatóságának tekinti, a másik egyénre se lévén tekintettel. Ennek következménye a köztulajdon elhanyagolása, az országot elborító szemét és piszok. Magunk alá piszkítunk. Ez súlyos betegségtünet. Tanulságos, hogy az ezredéves ünnepre készülõ közösségek, fõleg az egymást ismerõ emberekbõl álló falvak, rendbe tették a maguk köztulajdonát, kicsinosították a falut. Ez a gyógyulás jele (volt).

A legfontosabb létkérdés azonban a környezõ államokhoz fûzõdõ kapcsolatunk. Ez a kapcsolat most a globalizációnak nevezett érdekszabályozó rendszer, illetve attóli függésünk. Logikusnak tûnik, hogy egy nagyobb földrajzi, kulturális és vallási egység nemzetállamai gazdasági vonatkozásokban közös központi irányítással mûködjenek. Ilyen volt a középkori Európa. Akkor az egységes vallás és kultúra, valamint az egységes nyelv: a latin biztosította az egyetértést. Mára azonban a vallás és a kultúra nem egységes, közös közvetítõ nyelv pedig nincs.

Ennél is nagyobb baj viszont, hogy a nemzet tájékozatlan. Nem tudjuk, mik az érdekeink, s ezeket miképpen képviselhetné egy kormány. Ráadásul úgy tûnik, mintha a tengerek mentén megtelepült államok Európának nevezett szövetségének nem lenne fontos odatartozásunk; ezért egyre magasabb árat és egyre hosszabb idõt látszanak szabni, amíg végre a lehetõ legolcsóbban fizethetõ munkásokként dolgoznánk a Brüsszelbõl, Strasbourgból és még ki tudja, honnan irányított központ számára. Annyi bizonyos, hogy a fõhatalmak szenvtelenek irántunk.

Szolgáltassuk ki magunkat? Ha igen, mi lenne ennek a haszna? Lenne-e haszna egyáltalán?

Talán még soha nem volt ily nagy szükség – József Attila szavaival – a dolgozó nép okos gyülekezetére, mint most. És mégsem értünk egyet a létkérdésekben. Ennek folytán a közakarat és a közvélemény is hiányzik.

* * *

A Szent István alapította magyar állam 461 [2004-ben már 463] évvel ezelõtti megszûnése után a magyar nemzet megõrizte önazonosságát. Nyelvünk átvette a központi igazgatás nemzetfenntartó „hivatalát”; a kétféle politikai igazgatás, az akkori Európa két szélsõsége – Habsburg és török császárság – között a kisközösségek, falvak, mezõvárosok megszervezték önigazgatásukat, iskolákat, nyomdákat alapítottak, tanítókat, szakiparosokat, lelkészeket foglalkoztattak saját költségükön. A megszálló hatalmak szabta határokat tudomásul sem véve érintkeztek egymással. Identitástudatunk megõrzésében a reformációnak meghatározó szerepe volt. A vallás tehát, a mostan divatozó közfelfogással ellentétben, nemzeti létünket meghatározó eszmény és intézmény, melynek nemcsak szabad, hanem kötelessége a politikának nevezett köztevékenységbe belefolynia!

Tanulságos a nemzet Világos utáni összefogása. Ezt a kiegyezés után tévesen, vagy szándékosan félrevezetõen, passzív rezisztenciának nevezték. Holott a magyarság kihasználta az összbirodalmi érdeknek is hasznos ipari–kereskedelmi–gazdasági fellendülést, és bámulatra méltó következetességgel épített, vállalkozott Széchenyi szellemében. A nemzeti lét ügyében azonban nem alkudott!

Történelmünk ellenpéldákat is ismer. Az önfeladás látványosan tragikus példája 1918 és következményei. 1918 õszén akkora magyar haderõ állt fegyverben, hogy megvédhette volna határainkat. A közvélemény azonban elhitte Károlyi Mihály grófnak, hogy Wilson amerikai elnökhöz és Clemenceau francia miniszterelnökhöz, a békekonferencia elnökéhez személyes kapcsolat fûzi; senki sem vette figyelembe a cseh Masaryk, Beneš, a „Skót utazó” álnevû ügynök-hírlapíró és a román területhódító törekvések veszélyeit.

Különösen tanulságos Budapest 1945-ös ostroma és rommá lövetése. Az 1939 õszén birtokba vett Varsó kivételével a németek megszállta Európa egyetlen fõvárosa sem vált a háború martalékává, csak és egyedül Budapest! Budapestet a csodafegyverekben vakon hívõ magyar közvélemény és nyilas vezetõi habozás nélkül kiszolgáltatták az ostromló Vörös Hadseregnek – és ezzel mind a mai napig dicsekszünk is, vértanúságunkat emlegetve. Athén, Szófia, Bukarest, Belgrád, Zágráb, Pozsony, Prága, Bécs, Róma, Párizs, Brüsszel, Hága, Koppenhága, Oslo megmaradt, elkerülte a pusztulást; Párizst a német városparancsnok, Hitler rendelkezését megtagadva, nem lövette szét. . .

Tûnõdésre késztet, hogy a fent említett esetek az alkotmányos monarchia felbomlásának következményei. A magyar nemzet egy véres, vesztes háború után csöppent a demokráciába. Schwartz Gyula jogtudós, történész, képviselõ szerint „a demokrácia oly államforma, melyben az államhatalom felségi jogkörét, az úgynevezett legfõbb hatalmat akár közvetlenül, akár közvetve az állampolgárok összessége van jogosítva gyakorolni. . . A demokrácia nem juthat ellentétbe a haza, az államalkotó nemzet létérdekével.” (Pallas Nagy Lexikona, Bp., 1893. V. kötet.)

Ugyanezt rövidebben, a nemzet létérdekeit figyelmen kívül hagyva a Magyar Nagylexikon 6., 1998-as kötete így fogalmazza meg: „a demokrácia olyan politikai berendezkedés, amely a népnek a közügyekben való közvetlen részvételére épül.”

Milyen irányelveket követett a magyar nemzet 1918 elõtt?

Írott alkotmányunk (1949-ig) nem volt, mint ahogyan például Angliának máig sincs. Irányadó a szokásjog, Szent István törvényei, Intelmei, az Aranybulla, a Tripartitum és a Szent Korona tana volt.

A demokrácia mint államforma nálunk nem mûködött. Sem 1918 õszétõl 1919 márciusáig, sem 1945 után. A választásokon vagy csaltak (1947), vagy egy külsõ hatalom, a Szovjetunió, saját elvárásai szerint, nem törõdve a választási eredményekkel, elõírta a népképviseletinek nevezett kormányok összetételét. Egyszóval: a demokrácia „ellentétbe jutott a haza, az államalkotó nemzet létérdekével”.

Mi lehet ennek az oka? Divatos válasz, hogy „most tanuljuk”.

Holott.

A magyarság mindig választott: még falusi bírót, csõszt, tanítót, pásztort, sõt: lelkipásztort is. Az alkalmasnak ítélt embert választották meg.

Napjainkban viszont nem alkalmas embert keres vagy talál (vél találni) a nép, hanem pártot. Valamelyiket a sok közül. A párt viszont érdekszövetség, az egész nemzetet csak közvetve ígéri képviselni, illetve azt hirdeti, hogy ami az õ érdekük (a párté), az a nemzet (ország, lakosság) érdeke is. Ily módon nehéz megtalálni és kiválasztani egy, az egész nép vezetésére rátermett embert. 1918 és 1958 között, rövid negyven év során kilenc magyar miniszterelnök pusztult el erõszakos halállal. Ezen túlmenõen ugyanezen idõszakon belül további három miniszterelnök és három államfõ halt meg számûzetésben. Nem is szólva a hasonló sorsú egyéb magyar államférfiakról.

Egyik kivégzett miniszterelnökünk – akit a háború után méltán vont felelõsségre a bíróság, ámde kivégzése jogtalan volt –, Bárdossy László, leváltása után, 1943-ban így elmélkedett:

„A felelõs vezetõ nemcsak a célt tûzi ki, nemcsak ehhez a célhoz kell biztosítania a közösség cselekvõ hozzájárulását, de az õ értelmén és ítélõképességén fordul meg, vajon helyesen mérte-e le a közösség helyzetét, belsõ erõállományát, a rendelkezésre álló eszközök használhatóságát? Mohács után a nemzet képtelennek bizonyult arra, hogy egységét helyreállítsa. A cél, az eszközök és a helyzet harmóniája megbomlott. Belsõ bizonytalanság támadt, mely egymással ellentétes törekvések elõtt nyitott zsilipeket. Pedig a politika a nemzeti közösség adottságainak felhasználása egy meghatározott célra. Adottságok alatt értve azt a helyzetet, amelyet a nemzet a külsõ erõk keresztezõdésében elfoglal.” (Magyar politika a mohácsi vész után, 1943.)

1989 õszén, a szovjet-orosz birodalom összeomlásakor egy kommunista párthivatalnok irányításával, mondhatni engedélyével, a nyilvánosság kizárásával egyeztek meg a pártokká szervezõdõ ellenzéki csoportosulások hazánk demokratikus átalakításáról. Alkotmányozó nemzetgyûlésnek a gondolata sem merült fel (vagy ha netán felmerült, a közvéleményt errõl se kérdezték meg), pedig ennek kellett volna a kormányzati elveket kidolgozni. Ennek hiányában ésszerûtlenül sok képviselõ került az országgyûlésbe – lényegében annyi, ahány ülõhelyet a történelmi Magyarország óriási területérõl összegyûltek számára biztosítottak, ráadásul aránytalanul sokan kerültek a parlamentbe személyes megmérettetés nélkül, úgynevezett országos listán. Az elmaradt alkotmányozó nemzetgyûlés hiánya számos egyéb gondot okozott, például a taxisblokádot, vagy az egyre zavarosabbnak tûnõ szavazatszámlálási módot, minek következtében ma egy öt százalékot elért, a parlamentbe éppen hogy bejutott párt legalább négy, ha nem több miniszteri szék birtokában került hatalomra. Egy törpe kisebbség fogja irányítani az egész ország ifjúságának nevelését. Mitõl, miért, hogyan demokrácia ez?

* * *

Térjünk vissza kiindulópontunkhoz: miképpen maradhatunk azonosak önmagunkkal?

A társadalom legközelebbi feladata, hogy a „globalizálás” és az Európának elnevezett hatalmi tömb feltételrendszerében a ránk nézve lehetõ legelõnyösebb változatot dolgozza ki, és fogadtassa el velünk nem rokonszenvezõ, kemény partnereinkkel. Ennek érdekében a józan ész határain belüli együttmûködésre kell törekednünk közvetlen szomszédainkkal. Így például Romániával, melyrõl bármint vélekedjünk is: 1919-ben már Tiszát-Dunát átlépve Gyõrig jutottak, és csak a nagyhatalmak gátolták meg végleges maradásukat; 1944-ben pedig, miután három hadseregükkel harcoltak a Don tájékán, és a német hadvezetõség megelégedése jeléül oly fegyverzettel látta el õket, amilyent mi magyarok sohase kaptunk – huszonnégy óra alatt szembefordultak szövetségesükkel, és hazájuk érdekében a két nappal korábbi ellenféllel szövetkezve ismét részt vettek Magyarország meghódításában. Mindezt figyelembe véve, ijesztõ jelenség, hogy a 2002-ben hatalomra szavazott párt románellenes nyilatkozatokkal tündökölt. Vagyis nem az össznemzet (lakosság) érdekeit tartották szem elõtt, hanem a maguk pártnak nevezett csoportosulásának érdekeit. . .

Jövõnk fõ kérdése tehát, túl azon, hogy éppen melyik pártnak nevezett érdekszövetség van hatalmon: miképpen „globalizálódjunk”, hogy bele ne rokkanjunk, sõt hasznunkat is meglelhessük. Ehhez hazaszeretõ, áldozatkész emberek okos, kemény, szívós tárgyalásaira lesz szükség. Mivel megszoktuk, hogy mindig kívülrõl kapjuk a parancsokat, hogy a mi dolgunk csak engedelmeskedni: nem lesz könnyû.

Idézem a Kaszinó címû folyóirat 2002. áprilisi számából (33. lap) Tamás Gáspár Miklós szavait:

„A nemzetállamok relativizálódtak, az igazi kormányzó hatalom a nemzetközi tõke és annak mozgása. Ez olyan, mint egy láthatatlan kéz, de csapásai meglehetõsen súlyosak.”

Megteremthetõ-e így „cél, eszközök és a helyzet harmóniája”?

Tegyük láthatóvá a bennünket mozgató kezet, akkor talán könnyebben boldogulunk.

Mert bizony, nehéz idõket élünk. Amint Babits Mihály írta:

Kopaszon maradtunk foszlott termeinkben.
Tört ablakunkon át befütyül a sok szél,
úgy, hogy meg sem értjük egymást:
egyik szél erre fúj, másik szél arra fúj;
mi pedig különös táncot táncolunk:
ez a tánc a süketek tánca.

             (Kanizsai Dorottya)

EMBERTÁRS

Harminc éve hazánkban kb. 2300 féle újság, hírlap, folyóirat és szakperiodika jelent meg. Mára ez a szám a megjelenõ írott sajtótermékek fajtáit illetõen megsokszorozódott. Ugyanez a bõvülés tapasztalható a katolikus sajtó tekintetében is. Az IGEN címû folyóirat tavaly októberi számában cikket közöl a katolikus írott sajtóról. Az ott felsorolt katolikus folyóiratok száma közel harminc – és ez a lista korántsem teljes.

Ilyen körülmények között tehát egyre nehezebb olyan új témakörrel elõállni, amely iránt reális társadalmi méretû igény, érdeklõdés várható. Márpedig az egy éve piacra került Embertárs címû lap ilyen hézagkitöltõ szakfolyóirat. Alcímében ökumenikus lelkigondozói és mentálhigiénés folyóiratként határozza meg magát. Fõszerkesztõje: Szigeti László. Közérthetõ nyelven megírt cikkein keresztül kíván segítségére sietni az életviteli gondokkal küzdõknek a társadalom legkülönfélébb rétegeit illetõen.

Az eddig megjelent számok fõ témái a következõk voltak: 1. sz. A segítés útjai, 2. sz. Nõ és férfi, 3. sz. A köztünk élõ jövõ. A lelki vezetõk, a mentálhigiénével foglalkozók, szociális munkások és mindazon érintettek haszonnal forgathatták, akiknek a sorsa valamilyen értelemben nehézzé lett. Így követhetõ modellt kaptak a fiatalokat vezetõk és maguk a fiatalok; a nõk; a férfiak; a házasságban élõk; olyan özvegyek, akik közösségre vágynak; hajléktalanokkal foglalkozók, de maguk a hajléktalanok is; a drogosok és környezetükben élõk, a velük foglalkozók; a lelki vezetõk; a gyászolók; értelmi és/vagy testi fogyatékkal élõk, illetve az õket felkaroló emberek, intézmények dolgozói; a kórházi lelki gondozók stb. A szaklap végén jól szerkesztett könyvajánló található.

A cikkek olvastán szerzett benyomásaim nagyon pozitívak. Az Embertárs fõ célkitûzésének a különféle módon veszélyeztetettek életminõségének javítását tekinti. Ezért jó szívvel ajánlom a szakkönyvtárak figyelmébe. De valamennyi plébánosnak is javasolom, hogy rendelje meg az Embertársat, melynek kiadói-tanácsadói testülete jezsuitákból (Nemes Ö., Benkõ Antal, Somfai Béla, Szentmártoni Mihály), illetve más szerzetesrendekhez tartozókból, továbbá ismert világi szaktekintélyekbõl áll.

Kívánjuk, hogy a szerkesztõk által kitûzött szándék célba érjen, segítse a lap hatékonyan a rászorulókat hasznos életvezetési utak bemutatásával és a társadalommal folytatott állandó párbeszéd útján.       Gy. M.

Pánczél Hegedûs János

NÓGRÁDI JEGYZET – A MAGYAR GÉNIUSZ
ÉS EURÓPA ROMLÁSÁRÓL

I.

Húsvét elsõ napját a Palócföld végvidékén, Nógrádon töltöttem. Pár éves, de még nagyon is eleven emlék ötlött fel bennem, amikor úgy döntöttem, hogy meglátogatom ezt a csendes, szeretni való kis települést. Napok óta nyugtalanított egy érzés Nógráddal kapcsolatban, vele is álmodtam elõzõ éjjel: láttam magam a várdombon, ahogyan szétnézek, és egész lényemet átjárja valami régen keresett nyugalom. Vasárnap reggelre aztán minden kis részecském útra ösztökélt, megadtam hát magamat. Szent Húsvét vasárnapjának reggelén felkerekedtem, és útnak indultam.

Nógrád megyébe lépve az ember élete megnyugtatóan lelassul. Magamfajta fõvárosi ficsúrnak ez a lelassulás rendkívül hálás dolog. Hat vonat jár naponta, tizenkét kilométert egy óra alatt teszünk meg, közbeiktatva egy átszállást is. Itt rögtön el is bukik minden „leugrunk egy könnyed piknikre” elhatározás. Autóval jönni Nógrád belsejébe illetlenség, menedzsertípusú megoldás, aminek itt helye nincs. Az ember egyszerûen elrohan így a lényeg mellett, nem lát semmit sem a lerobbant állomásokból, az õsdzsumbujokból, a félig kihalt, porosan ásító kis településekbõl, olcsó ruhás emberekbõl. Nem érzi a szegénység kijózanító szagát. Nem érti meg, hogy miért drágább itt minden egy kicsit. Húsz forint borravalót manapság is szépen megköszön a kalauz. Az ember meg zavarba jön, és számolgatja, hogy csak nyolcvan kilométerre van „Pesttõl”, ahogyan itt nevezik zsúfolt kis fõvárosunkat. Itt van egy másmilyen Magyarország; nyomorúságos valóságában szépséges és felkavaró a keresõ ember számára.

A várba vágytam, amely ma már jobbára csak várrom. Õseink a szlávok földvárát fejlesztették tovább, kõbõl építették újjá a váci püspök segítségével még az Árpádok idején. Innen a név: „új vár.” A török többször bevette, de nem tudta megtartani, mert egy villám belecsapott a lõportoronyba, és a jó muszlimoknak megszûnt erõsség lenni a nógrádi vár. Igaz, a magyaroknak is. „Isten igazsága volt az, mi más lett volna?!” – mondta nekem egy nagybajuszú nógrádi ember, olyan megfellebbezhetetlen hangsúllyal, hogy erõsen hajlok azóta is rá, hogy higgyek neki.

A nógrádi várdomb vadregényes hely. Ha gyermek volnék, naphosszat ott játszanék. Ha apa volnék, oda irányítanám a fiamat, hogy ott ûzzön ébren álmokat. Erõsen megdobogtatják a szívedet a hét vezér kopjafái, középen a csonka ország kõbe vésett mementójával, szépen gondozott cserjéssel díszítve. Minden egyes kopját a környék falvai állítottak, a hon elfoglalásának ezeréves emlékére. Merthogy nem mindenhol hígult meddõvé az õsök vére.

A várrom maga varázslatosan igézõ kis magaslaton áll. Nem nagy rom, ellenkezõleg, kicsi, és bizonyos szempontból tipikus: kör alakú, koraközépkori vár elrendezését mutatja, amely köré a település vonta a maga kis életköreit. Megható látni, hogy a több évszázados rendezési elv ma sem tört meg lényegében. A várrom még ma is a centrum és a pajzs szerepét tölti be, a derék nógrádiak nem változtattak sokat az õsi struktúrán. Jóllehet ebben a központban ma már csak egy rom mered az égbe. Csonkolt centrum ez, amely azonban folyamatosan vészjeleket ad le. Romjaiban õrzi a múlt örökségeit, több is, mint emlék, s jóval több, mint egy mûemlék. Kõdarabjai a „megmaradni” örök magyar követelményének pusztult mementói.

Ez a hatalmas sztélé szinte magába szippantott: hatalmába kerítette minden gondolatomat. Ahogyan a pusztulás felett áll az ember, ahogyan az elhullott régiek szavát meghallja a méltatlan utód, ahogyan a föld alól és az égbõl egyszerre örvénylõ búgásból kibontakozik egy velõig hatoló borzongás. Olyan az, amikor az ember érintkezik tenmaga gyökereivel, és amikor a szeme kinyílik a jelenre. És ott áll és borzong. Gerincén felváltva futkos hideg és meleg, szemét pedig lehunyja. Susog a fülében ez a fényes zagyvalag^a, amelynek csak a súlyát érzi az ember, ahogyan ingázik agya és mellkasának bal felsõ része között. Béklyóba veri és átitatja. És hagyja, hogy beszéljen helyette. Hagyja, mert olyan kicsiny és esendõ. Pár perc alatt átfolyt rajtam az évezredek sûrû vére, s új gondolatokat adott nekem.

II.

Magam azt gondolom, hogy a haza folyamatosan történelmi pillanatban él. Felesleges tehát néha jobban belesulykolni a punnyadt^b rettegést ellazult szöveteibe, hogy „ez most a történelmi pillanat”. A történelem mindig itt van. Rajtunk áll, hogy mikor hívjuk közelebb, mikor hivatkozunk rá, és mikor kezdünk élni vele. A történelem mindig itt van, amíg van haza. „Ez” nem olyan dolog, amely elszaladna elõlünk. „Az” pedig nem olyan dolog, hogy ne kellene megvédeni folyamatosan, újra meg újra. Van hazánk, és van mitõl félteni, van miért építeni, és van mire büszkének lenni. Ne hagyjuk a történelmet magában beszélgetni. A haza fiai írják tele az üres lapokat. Õk a nemes nyersanyag.

De mindig kell valaki, aki vezeti a pennát. Úgy gondolom, ide jobb egy olyan kéz, amely nem remeg, s amelyet nem irányítanak mások sem. Új barázdát kell szántani erõs kézzel. Nem szabad félni az indokoltan merész tervektõl, amelyek a haza célját szolgálják. Még akkor sem, ha a nyersanyag máshova kívánkozik. A magyar nemes és jó nyersanyag. Jó kezekben kifejezetten csodákra képes. A nemes anyag azonban képes elburjánzani, megposhad hamar, hogyha nem vigyáznak rá. Hagyja magát formálni, de ha nem foglalkoznak vele, magára hagyják, vadvetemény lesz belõle. Gaz.

Elmúlt századok alatt azokat illeti a legnagyobb felelõsség, akik hagyták a hazát elkelevényesedni, és azokat, akik a kelevényeken akartak uralkodni. Mert gyengék voltak, és saját maguk démonai. Mert egy országot arra kényszerítettek, hogy démonok kanálisa legyen. Mert máshogy nem tudtak uralkodni felettük, mert máshogy nem tudták megvalósítani kicsinyes, önzõ tervecskéiket. Mert nem bírták a magaslati levegõt, a posványba vágytak, és a haza minden tagját oda irányították. Fenekeket áztatni a meleg vízben és lótuszt zabálni. Mindenki hízzon, és aztán vágják le õket! Mindenki be tud ide helyettesíteni neveket, korszakokat, ne fárasszuk hát egymást hiába. . .

Ne is hazudjunk magunknak, a mostani korszak sem más ebbõl a szempontból. Van, aki azt mondja, ma már pennánk sincsen, és a nyersanyag sem az igazi. Az ilyen ember azonban egyszerûen nem szeret kertészkedni, vagy csak lusta. Én ezért azt mondom, hogy kelevény van, és pennavezetõ nincsen. Igen, a leszûkült lehetõségek és a mozgástér erõsen köti ezeket a kelevényeket, de ez mégiscsak következmény, mint bármi más. Amikor egy ország nem tudja irányítani a sorsát már, amikor mások játékszerévé válik – ez a jelen csüggesztõ alapállása.

III.

Géza fia, Vajk, aki az elsõ keresztény vértanú után kapta az István nevet, hazája élén az életszentség erényét gyakorolta hõsies és példamutató módon. Új földet és életet adott a nemes anyagnak, és új módon, minden eddiginél termõbb barázdákat vágatott vele. Vérrel, vassal, verítékkel, tudással és hittel. Nem kell elkoptatni, nem kell toposszá tenni, de elfelejteni sem kell az örök példát a magyar számára, mert Szent István mindenkor az marad. A magyar kereszténység alfája és tulajdonképpen örök mértéke az õ élete és munkája, minden idõben példaként áll elõ az ország népe és vezetõi számára. Mûködése soha meg nem szûnõ példa és sürgetés a jelen számára. Egy kéz, amelyet Isten vezetett, és amely autoritását isteni magasságokból nyerte, és népének útját is ide kötötte, az Istenszülõ személyében.

Szent István nemcsak létrehozta a magyar államot, hanem azt egyszerre a Nyugathoz, Európához is csatolta. A föld, amely földrajzi koordinátái szerint mindig is oda tartozott, nemes anyagát tekintve is, akkor oda csatlakozott. A nemes anyag hagyta, hogy formálják, jó kezek alatt kevés forgács hullott el, és a végeredmény mindenki megelégedésére szolgált. Európát erõsítette a magyar géniusz, és a magyarokat erõsítette európaiságuk tudata. Európának szüksége volt valakikre a végeken, aki lezár és képvisel Ázsia felé. Ki tudta volna ezt jobban véghezvinni, mint egy belsõ-ázsiai eredettel rendelkezõ európai nép? A csatlakozás után a Respublica Christiana fogadott magába elsõsorban, mert biztosítva érezte egységét továbbra is, sõt megerõsítve azt. Az egység valóban létre is jött, és fenn is állt évszázadokon keresztül; egység, amely szuverén államként ismerte el hazánkat, és közösséget vállalt vele vallásban, kultúrában és az államberendezkedésben – a magyar sajátosságoknak maximális teret hagyva. Mindez a középkor hierarchikus, de végtelenül organikus belsõ rendezõ elveinek lehetõségébõl adódott, amely a transzcendens alá rendelte az e világi berendezkedést. Az egység erõsítette hazánkat, és amikor kellett, erõsítette Európát.

Európa alkonya egybeesik Magyarország nagy romlásának kezdetével, még akkor is, hogyha kicsit sikerült késleltetni azt idehaza. Késõn jöttünk, késõbb érünk, késõbb is zuhanunk. Hunyadi Mátyással a nagy kitörés lehetõsége veszett el, és a kielégítetlen erõfeszítés helyén csak az agónia marad. Utána egyenes az út addig, amíg majd a húszezer dicsõ harcos sírba száll, s kiontott vérükkel ráhúzták hazánkra is a szemfedelet sok-sok évszázadra. Jelképes az, ahogyan Mohácsnál a magyar elitet lefejezik, szükségszerû, hogy utána az ország széthulljon. Nem marad feje, s a gyomor nem tud irányítani.

Az évszázadok hozzák meg a lehetõséget a belsõ építkezésre, a lehetõ legkeményebb feltételek között. A megmaradni elve azonban mindennél keményebben képes érvényesülni: a szûkös esztendõk nem az enyészetet hozzák ki a magyarból, hanem az erõfeszítést. Ez géniuszunkból ered. A széthúzás erõsíthet is, és soha nem végleges. A kondér aljára lehúzni egymást, és aztán egyszerre feljönni, mint a jól átfõtt hús – a magyar virtus egyik fontos jellemzõje.

Ezért az igazi elvesztõje a magyarnak nem az, aki mozgósít, aki harcba vezet, aki ellent kiállt, hanem inkább az, aki elfed, aki betemet, aki nyugtatgat, aki azt mondja, hogy van lágy kenyér, van kolbász kerítésetekre, és lesz minden, ami a hasnak kell. Csak dicsõség nem, csak agy nem kell, csak kar nem kell, hogy a vashoz nyúlj, csak szív nem kell, hogy szeress, csak a kezedet ne tedd össze, hogy Istenedhez szólj, és csak õt imádd. Akik lótuszt zabáltatnak, azok a Mammont és az aranyborjút imádják, az ördögök seggét nyalatják a nemes anyaggal. A nép pedig magát isteníti, magát teszi meg mértéknek a kar, a láb és a gyomor. Fej nélkül élni, haza nélkül élni, Isten és hit nélkül élni. A kelevénynemzet szava és óhaja ez.

Hol vannak a penna vezetõi? Hol vannak azok a kertészek, akik mûvelnék Isten e kicsiny, de olyannyira burgyingos kertjét? Mondd hálateli szívvel a neveket ajkadon! Mondd összeszorított kézzel és égre emelt tekintettel! Mondd azokét, akik magyarok voltak, szentek és hõsök, és ez ország legnagyobb és igaz vezetõi, akik példával jártak elöl, és nemes anyagból ragyogó kertet varázsoltak! Mondd sorban, és egészítsd ki magadban a listát hited és a múlt tettei alapján! Mondd elõször a Turul leszármazottjait – de genere Turul – mondd õket sorban: Szent István király, Szent László király, Szent Imre herceg, Szent Margit, Szent Erzsébet, Szent Eiréné, Szent Kinga, Szent Hedvig, Boldog Szûz Erzsébet, Boldog Gertrúd, Boldog Jolánta, Katolikus András király, Könyves Kálmán király, II. Géza király, III. Béla király és IV. Béla király. Aztán mondd a hõsöket és a bölcseket is: Hunyadi János, Hunyadi Mátyás király, Károly Róbert király, Nagy Lajos király, Zrínyi Miklós, III. Károly király, Mária Terézia királynõ, Széchenyi István, Deák Ferenc, Prohászka Ottokár, Boldog Apor Vilmos, Mindszenty József. És ne hagyd ki mártírjainkat sem: I. Ulászló királyt, II. Lajos királyt, és a megalázott elárultat sem, IV. Károly királyt.

IV.

Mi a keresztény, hierarchikus államrenddel integrálódtunk be Európába. Egyszerû, szinte kisiskolás tény ez, amelyet azonban leginkább maguk a mai európaiak felejtetnek el velünk, mert újra meg újra azt halljuk még ma is, még most is: „csatlakoznunk kell.” A folyamatosan visszacsengõ felszólítás azonban csak az epét növeli a kebelben. A történetet ugyanis egy idõ óta a folyamatos és nagyon keserû ízû romlás határozza meg itt Európában is. A régi rend pusztulásával ugyanis a régi Európa is elveszett. Vagy „maga Európa” veszett el, hiszen az új Európa megfojtotta a régit.

Az új hálátlan fattyúként kezdte pályafutását a XVII–XVIII. században, és mára csupán kikupálódott. Szalonképesebb lett. Azért még fiatal lévén, elég jól lehet látni a gyökereket és az õt kialakító tendenciákat. Óriási gyorsasággal alakította ki magának a szükséges életteret és legitimizációs építményét. Ahol ma tartunk, az csupán az elmúlt évszázadok összegzése. A régi és az új rend kijózanítóan 1789-ben és az azt követõ évszázad végéig folyamatosan, többször fizikálisan is összecsapott, mindenki számára jól láthatóan, és ezért talán a legegyértelmûbben 1914–18-ban, némileg korcsosultabb formában, de véglegesen lezáró aktusokkal pedig 1920–1939–1945-ben. Minden csatát megnyert az új. Ma már tisztán lehet látni, hogy eleve nem sok esélyt hagyott a másiknak. A harc a küzdelemért magáért folyt. A pusztítás az új érdeke volt, a partvonalak tisztázása a régi egyetlen igazi nyeresége.

Az új Európa összegzése – mert erre azért csak ekkor érett meg az idõ – a II. világháború végén és közvetlenül utána indult meg. Churchill ekkor mondja el „új európai álmát”, és Schuman, Monnet is ekkor kezd ezért egyre nagyobb aktivitással tenni. Gondolataik immáron szárba szökkenhetnek, a többiek (De Gasperi, Adenauer, Spaak) segítségével és a politikai helyzet kedvezõ alakulásával. Az új rendet formáló erõk észreveszik, hogy ez az Európa már integrálódni tud majd úgy, ahogyan õk érdemesnek gondolják. Egy Európa elveszett. Egy Európa halottan maradt a szellemi és a valóságos harctereken. Manapság emlékezni lehet csak rá, úgy-ahogy méltón. Az új Európa a romok sokkján épül fel, furcsa módon megütközve azon, amelyet az új és a régi összecsapása okozott. Megütközik, meg is rendül rajta az újat kigondoló értelmiségiek csoportja, de nem érti meg a lényegét e vérözönnek, mert nem hatol a mélyére. A gondolkodók egy csoportját mindig is sokkolta a romok, a pusztulás, a halál látványa. Sokkolta, de megrendülésük a felszínen tartotta õket, és gondolataik innen táplálkoztak a leginkább. Rossz premisszákból rossz konklúziók születtek. A pusztulás valóban rémisztõ okai feltáratlanok maradtak ezúttal is. Mert a pusztulás okait a széttagoltságban vélték felfedezni. Ezért adja magát, hogy egy olyan Európában, ahol nincsen széttagoltság, ahol egymásrautaltság van, nincsen ok arra, hogy a nemzetek egymással háborúzzanak. Nem kerülhet elõ többé a vas, európai nem lesz európai mészárosa. Mert nem lesz meg rá az oka. Az emberek szája be lesz tömve kenyérrel, nem fognak a vas után kapkodni. Az egyes államok, a jólétért cserébe, átadják egy nemzetek feletti közösségnek majd a szuverenitásukat. Az erkölcsi normák szavatolva lesznek, és a gazdasági rész eddig nem remélt virágzásnak indul majd.

Ó, szép új világ! Áldott legyen a neve a megálmodóidnak! Nem sikerült megérteni, hogy a vaskorban nem lehet nem a vashoz nyúlni. Nem lehet azt megkerülni vagy kiiktatni. A bomlás szükségszerû, és annak talán leginkább kiterjedt és szinte mindenkit megrendítõ tünetjelei voltak a háborúk, a kataklizmák, a deszakralizáció, a szekularizáció és a társadalmi átrendezõdés. A bomlás és a zuhanás nem állítható meg úgy, hogy a magukban zuhanó részeket összekötjük, hogy egymással ne ütközzenek a zuhanásukban. Összekötve a részek csak együtt és gyorsabban zuhannak. Azt a kérdést azonban senki nem tette fel: hol van az a kéz, amely a zuhanást megállíthatná? Hol van, és ki vette el? Hol van a kovász, amely a részeket újra élõ, pulzáló egésszé tudná éleszteni? („Az emberi ész az!” – büfögi fel erre a Zeitgeist szellemi gyorsétellel jóllakott értelmiségi. Ó, Szent Együgyûség, téged helyezünk mindenekfelett piedesztálra!). Ehelyett csak egyetlen kérdés – a hogyan többet, könnyebben? – válaszolódott meg, amely az egységesülés érdekeit firtatta. A válasszal a Mammon nem sokat késlekedett. Európa zuhanása – az elitjének és a vallásának a zuhanása – volt leginkább, ami néhány aspektusában még ma sem ért véget. Azonban túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a szereplõk befejezték már a játékot. Az értékelés kissé egyoldalú volt, és a végeredménnyel tulajdonképpen mindenki elégedett.

Kevesen látják ma már, hogy ez a játszma azért nem volt olyan sima ügy. Gyors is és lassú is volt egyszerre ez a folyamat. Ahogyan az életbõl elveszett a transzcendens. Ahogyan óvatos kezek kiemelték Istent a középpontból, és az embert állították oda. Ahogy a hatalomból elveszett az autoritás, és megszûnt az uralom elve. Ahogyan a gyomor úgy döntött, hogy a fej helyére kerül, és õ gondolkodik majd helyette. Ahogyan a királyok feje a porba hullt. Amikor a dolgozó kezébe szerszám helyett fegyvert adtak. Amikor már mindenki mindent leírhatott, és a szövegeit a tömeg elé tárhatta. Amikor ezek után a tömeg a csúcsra tört, és koldusok vették át a magaslatokat, hogy saját képükre formálják õket. Amikor a koldusok helyet cseréltek, de korbácsaik egyre mélyebben csapódtak társaik húsába. És amikor a kolduson kívül már csak lefelé nyílt alternatíva a létezésben.

Mindezekrõl akik szóltak is valaha, azok leginkább az elhallgatottakhoz tartoznak ma már. Mûveiket elfeledték, vagy „tudományos diskurzusra” ítélték, a nyilvános kivégzés eme különösen kegyetlen formájára. Egyes szcientifista lények különösen perverz örömöt találnak abban, hogy ami nem vág bele a kor szellemébe, azt a lehetõ legnagyobb lelki nyugalommal sikkasszák el. Õk úgy hívják, hogy „párbeszédet kezdeményezni róla”. Egy párbeszéd, amelyben nem lehet a másik félnek megszólalnia, és nem lehet ellenkeznie. Igazán perverz dolog, kedves uraim. Párbeszéd, amelyben kirostálnak minden veszélyes elemet, amely nem illik bele a romlás egyenletébe. Persze, most is, az ún. „szólás szabadságáról” van itt szó. Minél nagyobb a nyilvánosság, annál kevesebb az esély a valódi gondolatoknak, hogy eredményt érjenek el. (Képtelenség! – kiáltanak fel. Van olyan, aki nem megélhetésbõl vagy publikációs éhségbõl ír? Nonszensz!) Az ún. „nyilvánosság” hiénái mindent megtesznek azért, hogy darabokra szedjék, nevetségessé tegyék a Zeitgeistbe bele nem illõ gondolatokat – a saját eszközeikkel, a saját mércéjük szerint. Ennek millió módját ismerik kedvenc kis emberkéink; kávéházi pusmusok, a jólértesültek kis magánszalonjai, a témafelvetések, a konferenciák, az empirikus kritériumok, a kritikai kiadások, és végül az évtizedek utáni elismerés, szoborral, emlékházzal, alapítványokkal, akadémiákkal és kollégiumokkal megspékelve.

Érdemes lenne egyszer megnézni: hány farkasvermet kell átugornia egy gondolatnak, hogy termékennyé tehesse a lelkek sivatagjait? És kik állítják ezeket a farkasvermeket, vajon mi célból? És mit tudnak tenni a fenn nem akadt gondolatcseppek az égetõ lélekhomokban? Senki semmit sem tudott tenni. Az elbukottak és az érvényesülni nem tudók sora hosszú, és mindenki számára tetszés szerint bõvíthetõ: De Maistre, Chateaubriand, Novalis, Kierkegaard, Nietzsche, Spengler, Ortega, Guénon, Huizinga, Rilke, Bergyájev, Hölderlin, Schmitt, Keyserling, Jünger, Hamvas… A tudomány hatalma szentségtelen – tulajdonképpen jelenleg a szentség ellenfele. Egy szentségtelen hatalom démoni eszköze. Nagy funkciója volt ennek az eszköznek az elmúlt századok során, hogy a keresõk számára az új és merész, igazán termékenyítõ gondolatokat ellehetetlenítse hatalmas, önmagáért való apparátusával. Ha a gondolatok megkapták volna a lehetõséget, hogy a jól termõ talajra hulljanak, akkor igazi lehetõség nyílt volna még inkább a folyamatok tisztázására, végsõ soron a lelkek minél nagyobb megmentésére, valódi élõ akciók által. Az ellehetetlenítés következtében azonban vadhajtások születtek, vagy korcs képzetek csupán, amelyek aktivitása a magok rostálóit igazolta jobbára. Nem lehet mit tenni, a vaskor örvénye, úgy látszik, minden eddiginél jobban mélyül, hatalmas tömegeket és aktivitásokat nyel magába, amelyek minden hozzájuk tapadót magukkal rántanak.

Ebben a permanensen kataklizmatikus örvényben – úgy látszik – Európának több évszázada csak gyorsító szerep jut. Ne kételkedjünk hát, hogy lesz jólét, mert biztos, hogy lesz, meglehet mindenki egyre többet akar majd. Lesz erkölcsi kvóta is. Egészen biztosan lesz, meglehet nagyon is földszagú lesz, de lesz. Lesznek utópikus mámorban úszó szózatok, és nagyon sokan jól is járnak majd. Az állampolgárok gyarapodnak majd, a közös célok igen nagy egyetértéssel ki lesznek jelölve, és az áhított „bonum commune” meg fog valósulni, majdnem egészen úgy, ahogyan azt elgondolták. Senki sem firtatja majd sokáig, hogy miért, mert mindenki elégedett lesz azzal, amit eléje tesznek. Elégedett lesz mindenki saját telipumpált egójával és annak kollektív módosulásával is.

Mégis azt kell kérdeznünk platóni hangsúllyal, pusztán végiggondolva a dolgokat: na és? Mi lesz akkor? Történt valami érdemleges a történetben, amelyet nem lehetett elõre látni, az elmúlt közel háromszáz év eseményeinek tükrében? Történt valami olyasmi, ami nem hordozza magában a romlás anyagát? Történt valami olyasmi, ami az elveszett értékek újra felmutatásáról szólna? Történt valami egyáltalán?… Ez lenne az orvosság az elmúlt évszázadok válságjeleire, az elmúlt nagy gondolkodók felszólításaira, kéréseire, teóriáira? Válaszoljunk egészen nyugodtan: nem, még csak megközelítõleg sem.

Ami itt történik, annak egyetlen nagy haszna van, a bizonyosság. Innen nincsen már semmiképpen sem vissza. Innen már nincsen sehogyan sem felfelé. Innen már nincsen sehogyan sem kifelé. Ezek a szavak lassan értelmüket vesztik, barátaim. Egyetlen irányunk van: elõre. Át, egyenesen egy üres, sötét középen. Nincs mihez kötni bármit is ebben a világban, nincsen irányzékunk ezen a világon többé, nincs olyan, ami innen kivezethetne. A jelenben ilyen nem létezik. Nincs, aki kössön, és nincs, aki kötõdjön. Csak az van, aki kezdettõl fogva van. Õ, ha átlát ezen a sötétségen, nem rémül meg; kis pillanatteremtmények rohangálnak trágyadombjuk körül, miközben egymásnak adogatják az ostort. Mondhatom, valóban gyalázatos látvány. Rémisztõ tendencia, igazán szánnivalóak vagyunk Nyomorúságunkban. Csak a kegyelemre számíthatunk már jóformán.

V.

Az új Európa tulajdonképpen nem Európa, mert egy államot akar jelképezni majd, nem valódi közösséget, amely organikusan tudna mûködni a benne levõ országokkal együtt. A válság megoldása nem történt meg. Legyünk õszinték, nem is történhetett meg; mégis azt kell mondanunk: többet és jobbat vártunk. A kigondolók és a létrehozók nem a probléma ütõerére helyezték a kezüket, csupán az események felgyorsítását okozták cselekedeteikkel. Európa kivérzett, elege van a vasból, hízni szeretne. Mindezt valami egészen paradox módon, a múltját megtagadva, mégis arra hivatkozva teszi. A gyarapodás azonban szükségszerûen elszigeteltséget fog hozni. Az új Európa a válság egyik legékesebb terméke. Léte azért kétséges, mert úgy számított, hogy válság utáni lesz. Léte ezért leginkább tévesen értelmezett. Ahogyan régen egy csúcson lévõ Európához csatlakoztunk, úgy most ugyanannak egy inverzéhez tettük meg ugyanazt az aktust. Újra meg kellett erõsítenünk a kapcsolódásunkat, hogy ne legyen belõle bajunk. Azért, hogy ne akarjuk a saját vesztünket. Legalábbis így gondolták a jelenlegi vezetõk és az ország egyharmad része. Szükségszerû, hogy így legyen, mégis a keresõk szívével, eszével és szemével muszáj tisztán látnunk ebben a kérdésben is. Ne legyenek hiú ábrándjaink. Megelégedett életet élni, joviálisan tervezni és látni a jövõt, nem a keresõk álláspontja. Nem az Egész beérkezettségének reménye. Az európai rész, sûrû toporzékolás után, egy sötét egységhez csatolta magát, hogy gyorsítsa a zuhanást. Értelmezzük hát jól mi is a jelenlegi helyzetünket.

VI.

Amit Szent István tudott frissen megtért hívõként, azt ma sokan nem tudják a damaszkuszi útjuk végén sem: legfontosabb kapcsunk Európához a kereszténység, Krisztus követése volt. Az elõbbi birodalmakat csak úgy sikerült meghaladniuk az európai államoknak, hogy keresztények lettek. Azok is lettek – elõtte nem volt igazi Európa. Nem kell sok logika hozzá, hogy kimondjuk: a keresztény vallás elhagyásával nem lesz új Európa. A régiségben kereszténynek lenni ugyanazt jelentette, mint európainak lenni. Mércét jelentett, egy szintet, amelyhez csatlakozni lehet, vagy éppen kell. Szent István ide kapcsolta a magyarságot, és úgy, ahogyan õ képzelte, ahogyan sikerült megmaradni évszázadokon át. Elhatározásának és cselekedetének a történelem mutatta meg a jogosultságát, helyességét.

Amikor „Európa” az Egyházon keresztül a kereszténység szekularizálására tört, maga alatt kezdte el vágni a fát. Az eszmék nyüzsögtek, és nem lehetett sokáig tisztán látni, hogy mi is fog történni valójában. Kevesek tartottak csak attól, amit ma már egy filozófiai lexikon is tárgyanyagként közöl. A keresztény eszmény korhadni kezdett, nem volt többé összetartó erõ. Nem tudta táplálni a lelkeket, megtermékenyíteni az alkotásokat és a gondolatokat – minden kizuhanni látszott a centrumból. Az eszmény két aspektusra bomlott, az európaira és a keresztényre. Az egybõl kettõt, majd a kettõbõl sokat csinált. Többfajta keresztényt, az emberi individuum hasonlatosságára. Amit ebbõl össze lehet kaparni mára, abból csupán a név egyezik meg a korábbival. A szervezõ elv, a cél, a központ más. Mammon adja az ütemet hozzá, és az ember a központ és a cél is a hitben. Ami az emberi tényezõ számára nem képviselhetõ, nem érthetõ, vagy éppen egyszerûen nem kényelmes, azt számûzni kell. Isten tegyen meg minden lépést tonty^c teremtménye felé. Egy központ, amely magába mutat, amelynek körei egymásba folynak, amelyek magamagát veszik körül, amelyek bezárják mögötte és körülötte az ajtót, ahonnan nem lehet kijutni, mégis nagyon jól elvan benne a teremtmény-teremtõ. Fogva tartja magát, és hízeleg sajátmagának. Sátáni egy helyzet. Ebbe a helyzetbe úgy belebukni, ahogyan az eddig zajlott, és történik még ma is néhány momentumában – azt kell mondanunk: nagyon is európai.

VII.

A roncsolt autoritás átka a roncsolt személyiség. Korunk nem engedi, hogy a komolyság, a felelõsség, hovatovább az érett, emberi gondolkodás kialakulhasson az egyénben. Manipulálható gyermekként van szüksége az egyénre. Ahogyan nem ismeri (el) az uralmat, úgy a szakrális lehetõségének a számûzésével az autoritást magát is csonkolt állapotban használja. Él, de csak úgy, hogy esetlegességek határozzák meg, s még véletlenül sem hívják annak, ami valójában. (Tapintatból? Árulásból? Valóságérzetbõl?) Leborulnak a „tolerancia” általuk emelt oltára elõtt, és a „szabad alkalmazkodás” elõnyeit szajkózzák. A hipokrízis mai bajnokai talán csak nem a spanyolviaszról beszélnek? Minden hatalom Istentõl van. Ami nem hatalom, az csak önkény és zsarnokság valaminek a nevében. Uralom – a szent nevében: ezt ma ugyan ki tenné meg?

Csak mi maradtunk itt emberek a foghíjas, bûzlõ kis kozmoszunkban, hogy végleg jól érezhessük magunkat. Senki se zavarjon! Rajtunk kívül senki ne mondja meg, hogy mi a jó! (Óh, de ugyan ki is merészelné?) Majd mi megmutatjuk saját magunknak, hogy hogyan is kell ezt. Minden alkalmat és eszközt felhasználhatunk végre, hogy magunkat dicsõítsük. Nincsenek akadályok, és ne is legyenek. Az ember a mérce, és az autoritás démonivá lett, nem a rendet szolgálja többé. Az új világrendnek valószínûleg már csak az autoritás átstrukturált – értsd: hamis – formájára van szüksége, ideológiai érdekeknek megfelelõen.

Mi ebbõl a nyereség, és fõleg kinek? Jelenlegi világunk, durván a háromszázadik évfordulójánál, sajátmagát tömjénezve hirdeti, hogy a lehetõségek fantasztikusak, és hogy az életben mindenki saját maga dönti el, hogy mit is választ. Ahogyan elénk teszik, ahogy megesszük, ahogyan a darabjaivá válunk, ahogyan a részévé tesz a rendkívül ízlésesen becsomagolt guanó. Az alantasság képmutató kiszolgálása. Felbolydult világunk a szétrugdosott hangyabolyhoz hasonló. A megfagyott fekete jéghez hasonló, melyet az önnönmagunkban táplált kiolthatatlan láng emészt el.

Kegyelem nélkül elveszettek vagyunk. Az utolsó óra napszámosainak elég, ha csak az Urat hívják magukhoz, hogyha hûségükrõl tanúbizonyságot tesznek. Ezerszer átkozottak hát azok, akik azt állítják, hogy miénk itt minden. Az Övé itt minden. Övé, akit tagad minden lázadó tettünk és gondolatunk. Térj meg, bûnös ember, az elárult gyökerekhez és a forráshoz, amely éltetõ esszenciáját nem e világból nyeri.

Jegyzet

^a Folyondáros, vad kerti növények.

^b Ernyedt, magáról mit sem tudó, inaktív.

^c Puhány, renyhe, magatehetetlen.

Szabó Ferenc jegyzete az elõzõ íráshoz

A „Nógrádi jegyzetek” címû írás – patetikus és költõi túlzásokkal – sok jó meglátást rögzít Európa múltjáról, jelenérõl és jövõjérõl. De túlságosan egyoldalú, sötét és pesszimista. Egyoldalú annyiban, hogy csak a szépet látja az európai keresztény századokban, pedig – sajnos – a keresztény középkorban is sok sötét, barbár, keresztényellenes jelenség fordult elõ, miként az újkorban is (inkvizíció, vallásháborúk). Ugyanakkor az újkori elvilágiasodás – bár a szekularizációnak pozitív szempontjai is vannak (a szent és a profán elkülönülése, az e világi valóságok jogos autonómiája, amit a II. vatikáni zsinat hangsúlyozott, az egyház és az állam szétválása egy bizonyos teokratikus szemlélet helyett) –, tehát az eltávolodás a keresztény hittõl és erkölcstõl, az Isten-ellenes humanizmus, a teljes evilágiság (szekularizmus), az ember halálához vezetett, a modern totalitarizmusok embertelenségét szülte. Mert Isten nélkül nem lehet igazán ember az ember, az Isten-ellenes humanizmus emberellenessé fajul, ha következetes – ahogy ezt olyan gondolkodók, mint J. Maritain vagy H. de Lubac hirdették, majd II. János Pál pápa is sokszor megismételte.

Európának is fel kell élesztenie keresztény gyökereit, át kell mentenie az új nemzedéknek az evangéliumi értékeket. A felvilágosodás eszméi – szabadság, egyenlõség, testvériség – keresztény gyökerûek, de a gyakorlatban „esztelenné” váltak; a francia forradalom terrorba, vérengzésbe fulladt; a szabadság csak kevesek kiváltsága lett; a szintén keresztény szellembõl fakadt demokrácia (Maritain) diktatúra lett; a vadkapitalizmusban mindent a Mammon ural: Pénz-Piac. Az „egydimenziós ember”, a termelõ és fogyasztó lény gyakorlati materializmusa terjed.

De mindez csak az egyik oldal! Pánczélnak a jelen helyzetet és a jövõ körvonalait vizsgálva észre kellene vennie azt, hogy ma is vannak hõsök és szentek, hogy a humanista eszmék egyre több fiatalt mozgósítanak; hogy vannak a magukat nem hívõnek valló emberek között az emberi jogokért küzdõ humanisták, mert szívükben láthatatlan módon ott mûködik a kegyelem, ahogy a zsinat tanítja (GS 22). Jézus Krisztus Atyja szereti ezt a jónak teremtett, rosszá vált, de jóra váltott világot. És az egyháznak, a keresztényeknek nem másokra kell mutogatniuk, nem átkozódniuk kell, hanem beállni az építõ munkába: kitárni szívünket Krisztusnak, megtérni és tanúskodni, számot adni a bennünk élõ reménységrõl! Hiszen Krisztus meghalt és feltámadt – Isten örök életre hívott meg minden embert!

A Távlatok õszi számából

Prohászka és Nietzsche

Keresztény hit és koráni versek

Hittan- és etikaoktatás Magyarországon

Vallás- és etikaoktatás Németországban

Száz éve született Bálint Sándor

Népi vallásosság az egyházi dokumentumok tükrében

Az ignáci ima Nadal Jeromos S.J. szerint

Tíz éves a miskolci jezsuita gimnázium

Gyorgyovich Mikl�s

REMÉNYKEDJÜNK?!

Most, ha adná is már, késõ:

Egy nyugalom vár, a végsõ:

Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?

 (Arany János: Epilógus)

R. L. Atkinson–R. C. Atkinson Pszichológia címû könyve jelenleg hazánk felsõoktatásának legnépszerûbb pszichológiai tankönyve. Jó és naprakész összefoglalója mindannak a legfontosabb tudásanyagnak, melyet a lélektan a XXI. század emberének kínál. Ebben az olvasható, hogy a pesszimista embereknek általában igazuk van, mert reálisan elemzik a valóságot, csakhogy nem lehet élni pesszimista módon. A világ olyan, amilyen: a mi feladatunk, hogy töretlen optimizmussal építsük. Hogy optimizmusunk nem hiábavaló, azt hadd világítsam meg egy példával:

Az erõviszonyokat reálisan felmérõ Sztálin az õt bíráló Szentszék kritikájára odavetette: Aztán hány hadosztálya van a pápának? E kijelentés óta nem telt el fél évszázad, és íme: a pápának ma sincs egyetlen hadosztálya sem, csakúgy mint abban az idõben, mikor e kijelentés elhangzott, a Szovjetunió pedig az összes hadosztálya ellenére és az összes hadosztályával együtt megszûnt létezni.

Kegyelmi minimum:

Többféle megfogalmazás él arra nézve, hogy az Isten ajándékozó jóvoltából hogyan részesíti az embert.

1. Minden ember megkapja az üdvösségéhez szükséges kegyelmet. Talán ezt fejtegeti a sokféle sorscsapást megért költõ a mottóként idézett verse végén (egy nyugalom vár, a végsõ).

2. A II. vatikáni zsinat utal rá, hogy Krisztus húsvéti misztériumában – kivétel nélkül – mindenki részesedhet. Hogy hogyan, az az Isten titka. Idézem: „Mivel ugyanis Krisztus mindenkiért meghalt, s minden ember végsõ hivatása azonos, tudniillik isteni hivatás, vallanunk kell, hogy a Szentlélek mindenkinek fölkínálja a lehetõséget, hogy – csak az Isten elõtt ismert módon – csatlakozhassanak e húsvéti misztériumhoz.” (Gaudium et spes,  22)

Ez a kétféle módon meghatározott végsõ reménység minden embert éltethet, és bizalommal tölthet el: végül is minden jóra fordul, az utolsó – vigaszteljes – szót a minket szeretõ Isten fogja kimondani, aki bennünket hazavár. Fia, Jézus hiteles tanúságot tesz róla. Hûséges a halálig, mégpedig a kereszthalálig, mert tudja, hogy nem a halálé az utolsó szó. Szent János a Jelenések könyvében ezt írja: „Isten pedig letöröl szemükrõl minden könnyet.” (Jel 7,17) Szent Pál pedig Izajást idézve rögzíti a korintusi levélben: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik õt.” (1Kor 2,9)

Mit tehetünk?

Sok mindent.

1. Szeretni mindig lehet. Bõvelkedés idején éppúgy, mint szükséghelyzetben. Nem a gazdasági helyzet milyenségétõl függ, hogy az aranyszabálynak (Ahogy szeretném, hogy engem szeressenek, úgy kell szeretnem felebarátomat) engedelmeskedjünk. Ha Isten elõbb szeretett minket, mint mi õt, nekünk is megelõzõ szeretettel kell szeretnünk másokat, s nem viszonosságot (el)várva.

Tapasztalatom szerint szeretni roppant egyszerû, de roppant nehéz is, mert valóban nagyon nehéz – csaknem lehetetlen – magunkat, érdekeinket, gyengeségeinket és erényeinket stb. elfeledve társaink szolgálatába szegõdni, elsõsorban az õ érdekeiket, fejlõdésüket, emberi kiteljesedésüket szem elõtt tartva.

2. A rosszat hátunk mögé vetve a jót hangsúlyozni. Ez ugyancsak nehéz, mert rosszra hajló természetünk számára a rossz a szembetûnõ. Gondoljunk csak a hírekre. A rossz hírek számíthatnak a legtöbb ember érdeklõdésére. Ezzel szemben gondolnunk kell arra is, hogy „jóvá szidni” nem lehet senkit, ez fából vaskarika volna. Ha viszont mások elismerésével, jól idõzített – azonnali – dicséretével nem vagyunk szûkmarkúak, felénk mosolygó világgal fogunk találkozni.

3. Javaink szétosztása. A szeretet adakozó természetû. Köny- nyen belátható annak az anekdotának az igazsága, mely a sivatagi atyákról szólva a következõket mondja el: Egy fürt szõlõt kapott valamelyikük, aki azonnal társának adta, majd az is, és így tovább, egészen addig, mígnem visszakerült eredeti tulajdonosához, mégpedig hiánytalanul. Se szeri, se száma ezeknek a történeteknek. De jó lenne, ha magunk is kezdenénk megszabadulni bálvánnyá könnyen elõlépõ tárgyainktól, ha úgy látjuk, hogy másnak inkább hasznára lehet. Kölcsönösen gazdagodnánk általa. Mert (másokkal) jót tenni jó! – hirdeti az MKPK óriásplakátja, s ez való igaz.

4. A társadalmi igazságosság elõmozdításának hasznos mozgatója lehet a szubszidiaritás megvalósítása. Itt és most mindenféle jó dolgot külsõ felhatalmazás megvárása nélkül azonnal megtenni, feltéve hogy megfelelõ kompetenciával rendelkezünk.

Ha mi akaratunkkal Isten országának építése mellett döntünk (jó, ha naponta felajánljuk együttmûködési készségünket Istennek), akkor igazán szövetséget kötöttünk Istennel, és teljes bizalommal várhatjuk, hogy kegyelmével megtámogat bennünket, mindig a szükséges mértékben. Ez lesz számunkra a megfelelõ kereszt, amelyet Mesterünk biztatására vállunkra veszünk mindennap. Biztosak lehetünk benne, hogy keresztünket Isten megáldja. És ez elég ahhoz, hogy optimizmussal, reménységgel telve nézzünk a jövõ elé.

Elisabeth Kübler-Ross–David Kessler: Élet leckék. Vigilia Kiadó, Budapest 2002. 238 o. Az élet titkaira tanít bennünket a halállal és a haldoklással foglalkozó két szakember.

Valójában a szerzõk arra az elhíresült kérdésre keresik a választ, hogy van-e élet a halál elõtt. Arra, hogy valóban éljük-e életünket, vagy csak történik velünk az életünk.

Az élet titkait tizennégy súlyponti kérdés köré sûrítik. Saját élettapasztalataik, a halál közelében élõ emberekkel és környezetükkel lefolytatott beszélgetések alapján, valamint esettanulmányok elbeszélése útján próbálják értésünkre adni, hogy melyek ezek a kérdések, s mit tegyünk, amikor helyes választ kívánunk adni ezekre. A kérdések egyben tanulságos leckék is, egyúttal fejezetcímek is. Melyek ezek? A hitelesség – a szeretet – a kapcsolatok – a veszteségek – az erõ – a bûntudat – az idõ – a félelem – a harag – a játék – a türelem – a megadás – a megbocsátás – és a boldogság. Minden egyes kérdést, fejezetet mindkét szerzõ bemutat, elemez, s keresi rá a választ az olvasókkal együtt.

A felsorolásból kitûnik, hogy a szeretet leckéjével is alaposan foglalkoznak a szerzõk. Eme meglátásaikból kettõt idézek: „Minél több szeretetet adtam, annál többet éreztem belõle. Minden mosolyom, minden nevetésem igazi volt.” (49. o.) És: „A szeretet a bennünket körülvevõ gazdagság. Arra vár, hogy éljünk vele.” (57. o.)

          Gy. M.

MAGYAR KURÍR

FÉLHIVATALOS EGYHÁZI LAP

Szerkesztõség: 1068 Bp., Városligeti fasor 42.
Levélcím: 1364 Bp., Pf. 41.
Tel.: 479-2020. Fax: 479-2021.
E-mail: [email protected]

Bálint József

HAZÁNK EU-BA LÉPÉSÉNEK
HÁROM LEGFÕBB ERKÖLCSI KIHÍVÁSA

Várakozással néztünk az EU-ba való becsatlakozásunk elé. De ez a várakozás, sajnos, nem reményteli várakozás, hanem sokkal inkább szorongással teli volt.

Mindenféle szempontból mérlegelik ennek az eseménynek esélyeit, elõnyeit és hátrányait. Legfõképp gazdasági és politikai, de kulturális szempontból is. Mi azonban nem feledkezhetünk el a valláserkölcsi és egyetemes emberi szempontokról sem.

Annyi bizonyos: akár belépnénk, akár nem lépnénk be – akár bent leszünk, akár kint maradunk –, mindenképpen szembe kell néznünk azzal a három legfõbb erkölcsi kihívással, amelyet így fogalmazhatunk meg:

1. Embernek lenni az elembertelenedett világban.

2. Vállalni a kereszténységet az elkereszténytelenedett Európában.

3. Megmaradni keresztény magyarnak az elkereszténytelenedett és elmagyartalanodott Magyarországon.

Szembe kell néznünk és harcolnunk kell ezekkel a kihívásokkal, mert ha engedjük, hogy megfosszanak bennünket kereszténységünktõl, magyarságunktól és emberségünktõl – akkor attól fosztanak meg bennünket, amiért egyáltalán érdemes élni!

Embernek lenni az elembertelenedett világban

Két személy véleményének szemüvegén keresztül szeretnénk jellemezni azt az embertelen világot, amelyben a történelmet irányító Teremtõtõl arra kaptunk meghívást, hogy benne is emberként éljük le életünket. Ez a két személy: II. János Pál pápa és egy magyar jezsuita atya, Varga László.

II. János Pál az 1988-ban írt, Sollicitudo rei socialis kezdetû körlevelében világosan és tömören egy rövid mondatban így jellemzi a mai emberi társadalmat: „Ez a világ a bûn struktúrái alá vetett világ.” (36. p.) Ez annyit jelent, hogy magának a társadalomnak szerkezete, fölépítése olyan, amely földi, anyagi boldogulás tekintetében nem annyira az erkölcsnek és erénynek, mint a gonosznak kedvez. Ebben a világban elsõsorban a bûnözõk, gonosztevõk érvényesülhetnek. És ezeken nemcsak a terroristákat értjük, hanem a pénzéhes bankárokat s a gyûlöletet szító politikusokat is.

Elsõsorban a társadalmi igazságtalanság bûneire gondolt a szentatya. Idézi VI. Pált, aki azelõtt húsz éve megírta már, hogy „a világ szegényei egyre szegényebbek, a világ gazdagjai pedig egyre gazdagabbak lesznek”, mégpedig úgy, hogy a gazdagok a kisujjukat se mozdítják a gazdagodáshoz – a szegények azonban minden erejüket megfeszítve sem tudnak szegénységükbõl kiemelkedni. II. János Pál ehhez még hátborzongatóbb tényt állapít meg: „a legszegényebb országok menthetetlenül haladnak a visszafordíthatatlan nyomor felé.” (SRS 14 d)

De ezen a szociális nyomoron túl nem kevesen úgy jellemzik a XX. századot, mint a „szörnyûségek” és „embertelenség” századát. Ezt állapítja meg Varga László jezsuita atya, aki a második világháború vége felé így tanított bennünket, fiatal jezsuitákat: „Fiaim, XX. század legnagyobb bûne nem az istentelensége, hanem az embertelensége.” Az ember kivetkõzött emberi mivoltából, elveszítette önmagát, és emberi mivoltából kivetkõzött szörnyeteggé vált, akitõl már semmi jót nem lehet remélni! A két világháború az emberi történelemben eddig soha nem ismert mértékben szabadította föl a gyilkolás, a kegyetlenkedés szenvedélyét, amelynek több százmilliónyian váltak áldozatává.

Ennek az „elembertelenedett világnak” kettõs formáját éltük és éljük mind a mai napig:

– A „kegyetlen társadalom embertelensége”

Ez a XX. század öröksége. Ennek az embertelenségnek gyökere a gyûlölet, amely a sátánnak lényege. Ezért is mondta egy másik jezsuita atya, a szent életû Hunya Dániel: „A XX. század egyik jellemzõje a satanizmus.” Fajgyûlölet, osztálygyûlölet. Az elõbbi legfõbb megvalósítója a nácizmus, hitlerizmus. Szerintük a német nép az egyedül uralkodásra hivatott – õk az „Übermensch” –, a többi „szolganép”. Ez a fajgyûlölet fõleg a zsidókra és a színes bõrûekre vonatkozott.

Az osztálygyûlölet a kommunizmus terméke; mindenkit gyûlölni kellett, aki nem a „dolgozó párt” tagja volt. Ennek klasszikus megnyilvánulása volt a márianosztrai börtönben a fegyõröket figyelmeztetõ plakát: „Ne csak õrizd, hanem gyûlöld is a rabot!”

– A „fogyasztói társadalom embertelensége”

Már a történelem elõbbi korszakában is jelen volt, de most veszi birtokába az egész emberi társadalmat. Gyökere az élvezetvágy. Szerintük az emberi élet értelme az élvezet; élvezni, szórakozni, vagyis „fogyasztani”. Fogyasztani a kábítószert, szexualitást, alkoholt, és ami belefér.

Ennek a társadalomnak embertelensége abban nyilvánul meg, hogy félre kell állítani mindent és mindenkit, aki vagy ami a „nagyobb élvezet” útjában áll. Tehát abortusszal megölni a születendõ új nemzedéket, eutanáziával az elaggott öregeket, hogy ne kelljen velük megosztani az élet javait, az élvezetet.

És hogy ez magyar szempontból mennyire érdekel bennünket, ismét a Szentatyára hivatkozom, aki a millenniumi ünnepségek befejezése után, 2001-ben ezt írta nekünk:

„Miután megszabadultatok a politikai rabságból, most másfajta rabság fenyeget benneteket: a fogyasztói társadalom veszedelme, amely az anyagiassággal és a vele kapcsolatos élvezetvággyal veszi birtokba nemzeteteket. Az anyagi javak kerültek elõtérbe, olyan sürgetõ erõvel, hogy elfojtják a vallási és erkölcsi értékek utáni vágyat.”

Tehát embertelen társadalomban élünk! De hogyan lehetne ezt az embertelen társadalmat újra emberivé tenni?!

Elõször is, legyünk tudatában annak, hogy ebben az embertelen társadalomban sem vált mindenki embertelenné – és voltak és vannak, akik mertek, akartak és tudtak emberek maradni „nem emberek” között is.

Emberek maradtak a legembertelenebb körülmények között, és képesek voltak a környezetükben élõ nem emberekben is életre támasztani az igaz emberséget. Akár a recski haláltáborban, akár a szovjet gulágon, akár a gyûjtõfogházban vagy egyebütt, pl. a zsidókat bújtató budapesti óvóhelyeken és pincékben.

Példának hadd említsem annak a vallomását, aki öt évet töltött a recski táborban, és visszaemlékezéseiben a következõket írta: „A recski helytállás erõforrásai között elsõ helyen a hitet kell említenem. A hit az élet ereje; az ember, ha egyszer él, akkor valamiben hisz. Ha nem hinné, hogy valamiért élnie kell, akkor nem élne. . .  Meggyõzõdésem, hogy a recski internálótábor politikai foglyainak többsége rendületlenül hitt a Mindenható segítségében, és ezáltal abban is, hogy szenvedéseiknek értelme és célja van.” (Dr. Varga József, aki késõbb az emigrációban a bécsi városháza kulturális hivatalának volt vezetõje, és az osztrák köztársasági elnöktõl kapott kitüntetést.) Ez a vallomás rávilágít: miért tudtak hûségesek maradni az emberségükhöz? Azért, mert hûségesek maradtak Isten-hitükhöz.

Mindebbõl azonban az is világossá válik, hogy milyen szerepük van az emberi társadalomnak újra emberiesebbé alakításában a „maradék embereknek” és „maradék Isten-hívõknek”.

Hallottuk P. Vargát: „A XX. sz. legnagyobb bûne nem az istentelensége, hanem az embertelensége.” „Igen – tette hozzá egy másik jezsuita –, de miért vált embertelenné ez a társadalom? Azért, mert elõször istentelenné vált.” Ha tehát újra emberiessé akarjuk tenni ezt a társadalmat, akkor föl kell számolnunk az okot, hogy az okozat megszûnjék. Vagyis vissza kell térnünk Istenhez – és be kell látnunk, hogy Isten nélkül nem lehet emberhez méltó életet élni.

Íme, az istenhívõk hivatása: újra jelenlévõvé, újra láthatóvá kell tennünk az emberek tudatából eltávolított Istent. Éspedig úgy, hogy az istenhívõ vallásos emberek úgy sugározzák az embertelen világ felé az istenhívõ vallásos élet emberhez méltó boldogságát, hogy még az embertelen emberek is kedvet kapjanak erre.

Vállalni a kereszténységet
az elkereszténytelenedett Európában

Ismeretes, hogy milyen nagy vita folyik arról, hogy az Európai Unió alkotmánytervezetének praeambulumában megemlítsék-e Isten nevét, vagy legalább hivatkozzanak a zsidó–keresztény örökségre. Tény az, hogy az illetékes politikusok egy része – fõleg a franciák – teljesen szekularizált társadalmat képviselnek. Persze nem tagadhatják azt, hogy Európa kultúráját, mûvészetét, jogrendjét a kereszténység alakította – ez ténykérdés; ezért is hangoztatja II. János Pál azt, hogy fel kell éleszteni Európa keresztény gyökereit. Ez az új evangelizálás feladata.

Az európai püspöki karok már a 90-es évek közepén külön kongresszust tartottak, hogy új módszereket dolgozzanak ki az egykor keresztény Európa új evangelizálására.

Mi az alábbiakban azokat az indítóokokat soroljuk fel, amelyek bennünket, európai és magyar keresztényeket arra indítanak, hogy továbbra is vállaljuk kereszténységünket.

1) Akármit szándékoznak is tenni Európa politikai, gazdasági vezetõi – mi, a kétezer éves keresztény európai kultúra örökösei a hála jogcímén annál inkább valljuk, vállaljuk és ápoljuk a keresztény kultúra örökségét, mert tudjuk, hogy Európa ennek köszönheti születését és fennmaradását is.

Itt szeretnék utalni arra a nagyszerû kezdeményezésre, amellyel nyolc, az Európai Unióba való belépésre váró közép-európai állam római katolikus püspöki karai arra vállalkoztak, hogy a belépés elõtt egy éven át egyházmegyéikkel együtt egymásért imádkozva példamutató tanúságot tesznek a kereszténység egységes vállalása mellett.

2) Ezen a nyolc államon belül bennünket, magyarokat még külön is ösztökél a kereszténység vállalása annak a megfontolásnak alapján, amelyet legjobban Nemeskürty István fogalmazott meg a Bibliai örökség címû könyvében: „A kereszténység a magyarság számára sokkal több volt, mint egy vallás. Ittlétünk, létezésünk záloga és feltétele volt!” (213. o.) Következésképpen „az elmúlt rendszerben a legsúlyosabb csapás, az életeszmény legkártékonyabb meggyalázása a keresztény vallás üldözése volt.” (208. o.)

Így is megfogalmazhatjuk: életben maradásunkat és boldogulásunkat a keresztény recept ezer éven át biztosította – ennek következtében az új ezer évben is ezt a receptet akarjuk használni, és elutasítjuk a marxista-kommunista receptet éppúgy, mint a kapitalista-liberális receptet.

3) Van aztán egy egészen különleges természetfölötti okunk a kereszténységnek mint a megváltás vallásának vállalására, amit a hagyományos keresztény teológia kegyelemtana így fogalmaz meg: „Ordo naturalis sine gratia Christi diu servari nequit” = „A természet rendje Krisztus megváltó kegyelme nélkül sokáig nem képes fennmaradni.”

Emberi, emberiesebb társadalmat akarunk? Akkor jól jegyezzük meg: az embernek istenivé kell válnia ahhoz, hogy legalább ember lehessen, és Krisztus kegyelmére van szüksége ahhoz, hogy a mai embertelen társadalmat újra emberiessé tegye.

Igazat adunk tehát annak a nyugat-európai filozófusnak, aki a következõképpen indokolta a kereszténységre való áttérését: „Azért akarok keresztény lenni, hogy igaz ember lehessek, mert a kereszténység ragyogtatta föl Krisztus arcán a legtökéletesebb ember eszményképét!”

De igazat adunk a francia keresztény filozófusnak, Jacques Maritainnek is: „Európa vagy Krisztusban fog megújulni, vagy sohasem fog megújulni.”

Megmaradni magyarnak az egyesült Európában is!

Még közvetlenebb megfogalmazásban: Megmaradni keresztény magyarnak az elkereszténytelenedett és elmagyartalanodott Magyarországon!

Itt elõször azt a kérdést szeretném föltenni, amit az emigrációba kényszerült Varga László jezsuita atya tett föl magának és az egész magyarságnak a Magyar titok c. könyvében: „Van-e még értelme és célja magyarnak lenni ebben az õrült világban?!” Õ maga válaszol erre a kérdésre: „Igenis, van értelme és célja magyarnak lenni, még ebben az õrült világban is, hogy megõrizzük magunkban magyarságunk belsõ, erkölcsi várának azokat a bástyáit, amelyek ezer éven át megtartottak bennünket! Ennek a belsõ várnak bástyái: a nemzet önérzete, a hagyomány ereje, a szabadság vágya, a szellemi függetlenség és a szenvedésre, áldozatra kész elszántság.”

Ebbõl én az elsõ kettõt tartom legfontosabbnak, mert ebbõl a kettõbõl magától sarjad a többi.

Nemzeti fennmaradásunk elsõ és legalapvetõbb föltétele: a nemzet önérzete és önbecsülése, mondhatnám így is: a magyarság azonosságtudatának megõrzése. Ha létezni, élni akarunk, szükség van önmagunk helyes értékelésére, az önbecsülésre. Ahol megszûnik a helyes öntudat, önérzet, ott megszûnik a helyes önszeretet. És ahol megszûnik a helyes és egészséges önszeretet, ott megszûnik az életkedv, megszûnik a létezés értelme.

De van-e alapja magyarságunk helyes önérzetének, és hol keressük ezt az alapot? Abban, amit P. Varga a második bástyának jelöl meg: a hagyomány ereje, az az ezeréves keresztény magyar hagyomány, amelyrõl Mitterrand francia köztársasági elnök azt mondta: „Magyarország kis ország, de nagy történelemmel rendelkezik!”

Pár évvel ezelõtt kezdte el az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos  és Kulturális Szervezete (UNESCO) föltérképezni az egész emberiségnek az egyes népeknél található világörökségét. Nálunk a budai várnegyeddel kezdték számításba venni a Magyarországon található kultúrértékeket. Azóta már egyéb értékeinket is kezdték följegyezni. De bármit találnak is a rajtunk kívül állók, mi jól tudjuk, hogy se szeri, se száma a kulturális világörökségnek tartható történelmi értékeinknek. Így:

– Világörökség Szent István egész államalapító, példát mutató tevékenysége.

– Világörökség az Árpád-házi szentek egész galériája. Mert igazat adunk Jacques Maritain keresztény filozófusnak, aki azt mondta: „Egy keresztény nép kultúrájának legékesebb koronáját a szentek galériája alkotja.”

– Világörökség, éspedig „zengõ világörökség”, a Hunyadi János nándorfehérvári diadalát egész világon hirdetõ déli harangszó.*

– Világörökség az egész magyarságnak az a történelmi hõstette, amellyel századokon keresztül saját testével mint a „kereszténység védõbástyája” védte a Nyugat kultúráját.

– Világörökség Munkácsi Mihály Krisztus-trilógiája.

– Világörökség Bartók és Kodály életmûve.

– Világörökség 12 Nobel-díjas tudósunk a XX. században.

Mi következik mindebbõl? Az, hogy ennek a népnek, amelyet magyarnak nevezünk, érdemes volt megszületnie és a világtörténelem porondjára lépnie, mert volt és van mit letennie a világkultúra asztalára. És hogy érdemes lesz-e tovább élnie, az azon múlik, hogy történelmi azonosságtudatunkat hogyan tudjuk megõrizni új feladatok diktálta új történelmi helyzetünkben.

Ezek után csak megdöbbenéssel és teljes elutasító magatartással tudunk visszaemlékezni, arra, hogy 90-es évek közepén megjelent Magyarországon az Egyesült Államoknak egy másod-harmadrangú képviselõje, és kijelentette, hogy az Egyesült Államoknak is nagyon fontos a közép-európai térség biztonsága, de szeretné hangsúlyozni: ideje volna már, ha ezek az államok, köztük legfõképpen Magyarország is, túllépne önmagán, és nem ragaszkodna történelmi múltjához. Hát ki volt ez Richard Holbrooke úr, aki nekünk ilyesmiket ajánlgatott? Mert mi 1991-ben egészen más leckét kaptunk attól a személytõl, akinek nyomába sem léphet Holbrooke úr, nevezetesen II. János Páltól, magyarországi elsõ látogatása alkalmával: „Ha új és boldogabb Magyarországot akartok fölépíteni, akkor térjetek vissza gyökereitekhez, ezeréves kultúrátoknak ahhoz a világához, amelyben egyet jelentett kereszténynek, magyarnak és európainak lenni”. És ugyanakkor: „nagylelkûen fáradozzatok a közös európai ház építésében is, a nyitottság, a szolidaritás és az együttmûködés szellemében.”

Íme a program: a magyar hivatás, küldetés programja az új ezer évre, amelyet most már négy szóban foglalhatunk össze: emberség, kereszténység, magyarság, európaiság.

* Egész pontosan: a pápa imabullájában a napi háromszori, imára hívó harangszót a kereszténységnek a Magyarország ellen támadó török szultánnal szembeni gyõzelméért rendelte el (1456. VI. 29.). Hunyadi seregének nándorfehérvári gyõzelme (VII. 22.) után a színeváltozás ünnepét rendelte el (VIII. 6.).