LELKISÉG

Huzsvár László

TÉPELÕDÉS  
2004. RÓZSÁLLÓ HAJNALFÉNYÉBEN

Sötétben minden feketének tûnik, a fény ragyogásában viszont a színek pompája gyönyörködtet bennünket. Egyházunk a fényt választotta a feltámadt Krisztus jelképéül. Húsvéti gyertya fényében dalolja el az öröm és a hála himnuszát. Ezt énekli: „Áldott ez az éjszaka, mely ma szerte a világon a Krisztusban hívõket a világ tévelygéseitõl és a bûnök homályától elválasztja, a kegyelemnek átadja, és a szentek közösségébe kapcsolja õket.” Mekkora bátorság nyilvánul meg a húsvéti örömhimnusz szerzõje részérõl: szentnek mondja azt, aki az Úr Krisztus feltámadásában hisz, és szabadítójának vallja Jézust.

Húsvét lényegbe vágó üzenete, hogy ne magunk alkotta vagy mások által kialakított önkénytõl várjuk a szabadítást. Feltámadt Urunk személyében az önkény feletti gyõzelmet csodáljuk, amit a katona lándzsája által megnyitott szívének a köszöntése érzékeltet: „Békesség nektek!” Ám a békesség útja más nem lehet, csakis egymás, sõt a másság elfogadása: a szeretetre épített türelem mindenki iránt és tövis helyett irgalmasságból font virágkoszorú. Amint a természetet virágdíszbe öltözteti a tavasz, úgy díszíti a Krisztus feltámadásában hívõket egymás iránti irgalomba, igazságtalanságok megbocsátásába és az önfeláldozás készségébe húsvéti hitük.

Húsvéti hitfelfogásunkból azonban nem következhet holmi azonosulási készség a közfelfogásban már elfogadott ferdeségekkel: nem tehetjük magunkévá a könyörtelen kapzsiságot, nem szabad együtt sodródnunk azokkal, akik evilági fondorlataikat átfestik kegyes mázzal, hogy netán „kegyesen” legyünk irigyek, önzõk, törtetõek, mások taposói, hazugok, gyûlölködõk. Az európaiasság gondolatisága húsvét fényében nem töri meg az önkényt, de mindenképpen kötelez jó szándékú többváltozatiságra: akár vallási, akár közéleti síkon, kivéve, ha elvtelenség veszélye állna fenn. Ahogyan a vallási ökuménemozgalom elfogadja a másságot, de nem az egybemosottságot – a húsvétoló ember sem ellenzi kibontakozásában a tisztességesen útkeresõ elvi különbözõségeket. Meghökkentõnek tûnhet ugyan, de az Úr Jézus a maga feltámadását követõen azokkal is szóba állt tanítványai közül, akik éppen feltámadásában nem hittek. Gondoljunk a hitetlenkedõ Tamás apostolnak mondottakra.

Olvasmányos imaóránk himnuszában a húsvéti napokban azt énekeljük a feltámadt Úr Krisztusnak: „Szelíd Bárányunk, bûntelen lettél a bûnért áldozat, minden szentednek köntösét lemosta véred harmata.” E lemosottság tudata ünnepelteti velünk két évezred óta a húsvétot hetente. Minden vasárnap az Úr Feltámadásának liturgikus ismétlése. Keresztelésünkkor is az Õ vérének a harmata mosott bennünket új emberré, és azóta napról napra égetõbb szeretettel mosolyog ránk a mennyei Atya, mint annak elõtte. Errõl mesél nekünk az egyik ókorból ránk maradt szent homília, amelyben az Úr Jézus és Ádám õsatya párbeszédét rögzíti számunkra a szent író. Feltámadott szabadító Királyunk így beszél Ádámhoz: „Én, a te Istened, teérted lettem a te gyermekeddé. Én, az Úr, teérted vettem fel a szolga alakot. Én, aki az egek felett vagyok, teérted jöttem a földre, és szálltam az alvilágba. Teérted lettem a holtak között is a saját erõmbõl élõ emberré. Teérted, aki az édenkertbõl kijöttél, engem is kertbõl hurcoltak el, és kertben feszítettek keresztre.” – „Nézd, hogyan leköpdösték arcomat: ezt is érted vállaltam, hogy téged visszaemeljelek kezdeti boldogságodba. Nézd, hányszor vertek arcul: ezt is érted tûrtem, hogy téged ismét saját képmásommá tegyelek. Nézd megostorozott hátamat: érted szenvedtem, hogy levegyem a te hátadat görnyesztõ bûneid terhét. Nézd, teérted a keresztfához szorosan odaszögeztek, mert egykor te nyúltál vétkesen kezeddel a fához. . .” – E több mint másfélezer éves szentbeszédével figyelmeztet bennünket, atomkorszak utáni és globalizációtól felrobbanni készülõ, törpére nyomorult óriásembereket az ismeretlen ókori szerzõ: Lerombolta az üdvözítõ Jézus a gonosz lélek birodalmát, elõrement a Jó Pásztor, sírja dicsõségessé vált. Õ maga angyalkaroktól övezett királyi széken ül. Fogoly lett a sátán, aki az elsõ embert foglyul ejtette.

Az itt említett homíliára Szent Pál a mély meggyõzõdés hangján kimondja számunkra a biztos üzenetet: „Tudjuk, hogy Krisztus feltámadt a halálból, és többé nem hal meg, a halál nem uralkodik többé rajta.” Majd így folytatja: „Halálával egyszer s mindenkorra meghalt a bûnnek, de életével Istennek él. Úgy tekintsétek tehát magatokat, mint akik meghaltatok a bûnnek, és most az Istennek éltek Urunkban, Jézus Krisztusban.” (Vö. Róm 6,9–11.) Ugyanerrõl Szent Péter tanúságtétele kiáltásként hangzik el: „Láttam az Urat!” Az Úr feltámadásának a napján e két szóban közli apostoltársaival azt, amit pillanatokkal elõbb maga is hihetetlennek tartott. Minden bizonnyal fényben úszott ekkor Simon Péter arca, és mennyei boldogság örömvizében fürdött a szíve. Évekkel késõbb a következõ megkapóan szép vallomásban emlékezik errõl híveinek levelében: „Áldott legyen az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki nagy irgalmasságával, Jézus Krisztus halottaiból való föltámadása által, élõ reménységre szült újjá minket: arra a romolhatatlan, szeplõtelen, hervadhatatlan örökségre, amely számotokra van fönntartva a mennyben.” (1Pt 1,3–4.)

Péterrel és Pállal kéz a kézben valljuk, hogy életünkben nem csupán egyszer egy évben van húsvét, hanem a feltámadás hitelességébe vetett hitbizonyosság erejébõl állandó húsvét lehet az életünk. E gondolatvitel bõvítésére érdemes Pál apostol Timóteushoz, szeretett tanítványához intézett levelébõl idéznünk: „Krisztus Jézus megjelenése által nyilvánvalóvá lett: Õ legyõzte a halált, s az evangéliuma által fölragyogtatta a halhatatlan életet. Ennek a hirdetõje, apostola és tanítója lettem én.” (2Tim 1,10–11.) Micsoda magabiztos fogalmazás! Villámlásként cikázik elõttünk Pál hitmeggyõzõdése.

Mindez nem jelenti azt, hogy a halál most már nincs jelen a mindennapi életben, és nekünk már nem is kell meghalnunk. Ebben a világrendben a bûn zsoldját nekünk is le kell fizetnünk. De azt, ami a halált „halálossá” teszi, ami az örök elmúlás félelmét váltja ki, amit az Apostol a halál fullánkjának nevez, azt Krisztus feltámadása semmibe taposta. A Krisztusban hívõk azzal a bizonyossággal nézhetnek szembe halálukkal, hogy annak már nincs fullánkja, hanem az evilági, nyomorúságosan szûk kereteket az isteni végtelenség és határtalanság váltja fel. Húsvéti hitünk erejébõl a halált valóságos születésnek tekinthetjük. A születõ gyermek elhagyja az anyaméhet, kilenchónapos boldog tartózkodási helyét, ahol táplálta õt az anyatest, nyugtatta õt az édesanyai szív békés dobogása. Mégis fojtóvá vált lassan számára e tér, nem folytathatta életét az anyaméhben. Gyötrelmes pillanatok következtek: minden irányból kifelé szorító érzéssel kellett küzdenie, hogy ezután napvilágot lásson. Betöltötte õt a sejtés, hogy az eddigiektõl sokkal szélesebb távlatú valóságba kerül, amitõl megrémült, és elsõ lélegzetvételét azonnal a sírás követte. Ehhez hasonlítható bizonytalanság kínja szorongatja a haldokló embert: gyengül, levegõért kapdos, fuldoklik. Megszenvedi az e világból távozást. Sejteni most nem képes, hogy valóban szélesebb távlatú világ vár-e reá. Hitének a sugallatából azonban reméli, hogy csodálatos távlatok világosságába kerül: a feltámadt Jézus vezeti õt kézen fogva, Az, aki elsõnek támadt föl a holtak közül – odasegíti õt ezrek és milliók közé, akik ujjongva várják az újonnan érkezõket.

Évenkénti húsvétolásunk korántse jelenti, hogy a bûn már nincs jelen világunkban. Az õsbûn, az édenkerti egykori nagy ballépés, újból és újból ismétlõdik, kíséri életünket a Rossz mivoltának a rejtelme. Történésünk minden mozdulásának a mélyén a mysterium iniquitatis lappang. Goethe, a világirodalom egyik legnagyobb képviselõje (†1832, Weimar) már vallotta, hogy a történelem egyetlen igazi tématalánya a vallásosság és a vallástalanság állandó egymás közti küzdelme. S ennek a küzdelemnek a során gyakran történik az, amit Szolzsenyicin is megfogalmaz: „Az oly igen ünnepelt haladás minden technikai sikere az ûrhajózással együtt sem képes kiemelni minket abból az erkölcsi nyomorúságból, amelybe a 20. század zuhant.” És amint az MKPK katolikus iskolákkal kapcsolatos körlevelében közli André Malraux vallomását: Isten „halála” után az ember is meghalt. . . Minden húsvét válaszút elé ûz bennünket: hagyjuk-e megverni magunkat kisebbségi érzéstõl, vagy Péterrel és Jánossal válaszoljuk: „Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk.” (ApCsel 4,20.) Engedjük-e, hogy mélybe rántson bennünket erkölcsi fertõ, vagy a szeretetvágy bátorságával irgalmat, tisztességet és krisztusi emberiességet kínálunk mindenkinek annak ellenére, hogy körülöttünk farkasétvággyal tépi egyik ember a másikat. Pál akkor sem hunyászkodott meg, amikor a római helytartó elõtt a halottak feltámadásáról beszélt, aki azzal szakította félbe fejtegetését: „Esztelen vagy Pál; a sok tudomány esztelenségbe visz téged!” (Vö. ApCsel 26,24.) Athéni hallgatói meg gúnyosan kipellengérezték a feltámadásról szóló fejtegetését: „Errõl majd meghallgatunk máskor.” (Vö. ApCsel 26,24.) Pál hû maradt magához és az Úr feltámadásába vetett hitéhez mindaddig, mígnem szeretett tanítványának, Timóteusnak búcsúvallomással küldi ölelését: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Most készen vár az igaz élet koronája. . .” (2Tim 3,7–8.) Miért ne tudnánk Szent Pál példájára hinni és remélni?

A nagypénteki véres szörnyûség után a feltámadt Krisztus apostolaihoz tõmondattal szólt: „Ne féljetek!” Keresztény hitletéteményünk örök üzenete ez! Bûzt árasztó szelek süvöltenek a szemünkbe: ölelkezõ egynemûek rikoltozását továbbítják, elaggottaknak eutanáziát kínálnak, kismamáknak jutányos áron magzatgyilkolást. Megvádolják a megmaradásukért aggódó magyar szív dobbanását nemzetieskedéssel, eszelõsnek gúnyolják a vallásukat következetesen gyakorló híveket, „borotvált fejû titánokként” jelentik be magukat a karácsonyt ünneplõk készséges kiirtására. Mindez világunk és valóságunk nem teljes torzója. Nem növekszik-e napjainkban is a búza az erõsebb birtokán? Nem õrölnek-e malomkövek lisztet ma is a politikailag fondorlatosabbak utcájában? Nem jelenti-e ez azt, hogy ököljog uralkodik a napi életben, társadalmi síkon és világviszonylatban? Rengeteg nincstelen éhezik a világban, a dúsgazdagok meg belecsömörlenek dúskálódásukba. Húsvét rejtelme minderre gyógyírt képes ráorvosolni. Amikor ugyanis jövõkép nélküli világunk az Isten Fiát fára feszítette, csodálatos szivárvány ívelt föléje. Ilyen az Isten. Szereti az embert és a világot. Akkor is reménytelenség sötétedett a világra, amikor a hét elsõ napján, hajnalhasadtakor, a megfeszített, de feltámadt Úr Krisztus sírját elhagyva végbevitte ÁTKÖLTÖZÉSÉT a halálból az örök életbe, és ráköszönt a kenetvivõ asszonyokra: „Béke veletek!” Nemde húsvét hajnalán idén is ezt suttogja a Lélek riadt szívverésünk elcsitítására?

Nyári számunk tartalmából

Alszeghy Zoltán üdvtörténeti szemléletérõl

G. Fessard történelemfilozófiája

Természettudomány és hit

Megemlékezések:

Száz éve született K. Rahner, Y. Congar, Bálint Sándor

P. Blet S.J. könyve XII. Piuszról

Beléptünk az Európai Unióba (Erkölcsi feladatok)

Magyar filmszemle

J. Nadal az ignáci lelkiségrõl

FÜGGÕSÉG ÉS AUTONÓMIA A LELKI VEZETÉSBEN

Midling Andrea kérdéseire válaszol: Mustó Péter

Kérdés: Atyához sokan járnak lelki vezetésre. Beszéljen elsõsorban a függõségrõl, amely ilyenkor megtörténhet, illetve a vezetett autonómiájáról.

Válasz: Vannak, akik a lelki beszélgetéstõl megkülönböztetik a segítõ, vagyis a gyógyító beszélgetést. Én inkább a következõ három mûfajt különböztetném meg:

– a gyónást,

– a segítõ beszélgetést, amely az élet egy szakaszának a nehézségeirõl szól, és

– a  lelkigyakorlatokat kísérõ beszélgetést, amelynek témája az imaélet kibontakozása, a lélek érlelõdése, fejlõdése, tisztulása.

1. Vegyük a szentgyónás alkalmával történõ vezetést: Mint gyóntatónak feladatom mindenekelõtt engedni, hogy a gyónó elmondhasson mindent, ami a lelkét nyomja. Belsõ hozzáállásom a hallottakhoz teljesen befogadó, érdeklõdõ, odafigyelõ, ítéletmentes szeretne lenni. Hallgatás közben megpróbálok ügyelni arra, hogy ítélkezés még a bensõmben sem születhessen meg. A gyóntatószékben nem vagyok ítélõbíró! A gyónó maga nagyon sok esetben elítéli önmagát, bûneivel van elfoglalva, illetve azzal, ami az életét nehézzé teszi, nem pedig Isten irgalmára figyel. Ezért az én feladatom nem a rendezetlenre összpontosítani, hanem azt keresni, amit a gyónóban Teremtõje kedvelhet. Gyóntatóként az elsõ feladatom: Istenre figyelni. A második feladatom: elõsegíteni, vagy legalábbis nem akadályozni, hogy a gyónóban a félelmek, görcsök, aggódások, zavarok oldódhassanak. Legtöbbször nem gyóntatószékben, hanem közvetlen beszélgetés közben szoktam gyóntatni. A szentség kiszolgáltatásakor az én jó tanácsom nem igazán fontos, talán nem is mindig hasznos. Mégis szólok néha pár szót a szentség értelmezéséhez: „A gyónás nem tesz rendbe mindent, amivel vádolod önmagad, a föloldozás nem veszi el tõled azt, ami az életedben nehéz; de szentség akkor jön létre, ha Isten kezébe engedünk át mindent, amit mi magunk nem tudunk megoldani. Általa a rossz is jóvá változhat.”

2. A segítõ beszélgetésre térve, vissza kell mennem egy saját tapasztalatomra, amikor nekem volt szükségem segítségre. Vannak idõszakok, amikor nagyobb szükségünk van más támogatására, mint máskor. Olyan 20-22 éves voltam, valami bajom mutatkozhatott meg, amit a környezetem nyilvánvalóan hamarabb észrevett, mint én magam. Egy rendtársam próbált meggyõzni: „Neked valakivel beszélned kell.” Elõbb dühös lettem rá, de nem hagyott nyugton, és érdekes módon négy órás vitatkozás után biztos voltam benne, el fogok menni valakihez a lelkemet kiönteni. Azt is tudtam, kihez: egy jezsuita tanárunkhoz. Õ aztán meghallgatott. Talán életemben elõször hallgatott meg engem valaki igazán. Kijött belõlem sok minden, ami csak beszéd közben vált számomra világossá. Az életemrõl szólt, nem bûnök felsorolása volt. A bennem felgyülemlett dolgokat mondtam ki, amikrõl eddig senkinek sem beszéltem, mert valahol még magamban sem voltam tisztában velük. Ez a tanárom, elsõ igazi lelki vezetõm, olyan módon tudott engem meghallgatni, közbeszólás nélkül, hogy ki tudtam fejezni magam. És amikor aztán úgy éreztem, most ez elég, akkor õ hozzátett pár szót. Nagyon keveset. Legtöbbször Szent Pált idézte; amit mondott, az akkor helyén volt, bezárta, rendbe tette azt, ami bennem feltárult. Ezek a lelki beszélgetések alapjában változtatták meg az életem menetét akkor. Felszabadultabb, derûsebb lettem.

Lelki vezetõm már az elsõ beszélgetés után megszabott egy keretet: „Eljöhetsz hozzám akkor, amikor akarsz, annyi ideig, ameddig akarsz, de ez a meghívás nem egy életre szól, hanem mostanra, mert most van szükséged rá.” Ezt be is tartottam, meg is tanultam tõle, és ezt másoknak is sokszor megismételem: „Mert most szükséged van rám, most beszélünk, de ez nem jelenti azt, hogy életed végéig lelki vezetõd leszek. Egy életre nem vállalok vezetést. Egy életszakaszra, igen.”

22 éves koromban, életem egy szakaszában, lelki vezetõmhöz, a francia jezsuitához, rendszeresen eljártam, amíg valami belülrõl hajtott, amíg mondanivalóm volt.

Azután pedig megtartottam az õ kérését. Talán 20 év után kerestem fel õt újra elõször. Írtam neki 1-1 rövid lapot, nem sokat. Azt sem tettem meg 2-3 alkalomnál többször. De életem végéig hálás maradok neki. Amit akkor tett, sokkal nagyobb segítség volt, mint ha minden ügyes-bajos dolgommal hozzászaladhattam volna éveken át. Megtanultam tõle: a lelki vezetõ feladata vezetettjét igaz lélekkel kísérni – bizonyos ideig, s ne tovább, mint szükséges, mert minden nevelés és tanítás célja, hogy a tanítvány önállóvá váljon, megtanuljon megállni a maga lábán. A lelki vezetés célja sem más. Függeni mástól önállótlanná tehet. Felelõsségtõl és döntéstõl való meneküléshez vezethet, ha lelki vezetõmben jobban bízom, mint magamban, illetve abban, akiben az életem gyökerezik, Istenben. Igaz, vannak fogyatékosok, akik mások támogatása nélkül nem tudnak megélni; de van-e ilyen a lelki életben is? Nem vagyok benne biztos. Testi, illetve értelmi fogyatékosoknál is azt helyeslem, ha csak annyira támaszkodnak a mankó- ra, amennyire éppen elengedhetetlen lehet. Önállótlanságra ne szokjanak. Ez számomra lényeges pont volt mindig. Ez egybeesik személyes függetlenségi vágyammal is. Kísérjük a gyereket, a tudatlant, a járatlant azzal a szándékkal és olyan módon, hogy felnõtté válhasson, tetteiért felelõsséget vállalni megtanulhasson, saját útját járhassa. Az emberi személyiség kibontakozásáról ilyen elképzelésem van. Ez rólam szól. De másokkal is így szeretnék bánni.

Kérdés: Nekem megütötte a fülemet két kulcsfogalom: Személlyé válás, önállóvá válás, és hogyan kezeli azt, akinek egy krízisben vagy egy sorsdöntõ helyzetben segített, és attól kezdve Atyához ragaszkodni akar?

Válasz: Mint minden vezetõtõl, a lelki vezetõtõl is függõvé válhat valaki. Ez egészségtelen is lehet. Vallásos embereknél gyakran van olyan érzés, amely szerint csak a pap tudja, miként lehet Istenhez jutni, vagy hogyan kell imádkozni, és különösen, ami még veszélyesebb: csak a pap tudja, mi jó, mi rossz, mit szabad, mit nem. Vagy: a pap mindig tudja, mi jó és mi rossz. E feltételezés ellen elszántan tiltakozom. Már csak azért is, mert saját magam sem vagyok olyan biztos mindenben. Egy pap ismerõsöm – igaz 50 évvel ezelõtt – azt merte állítani: „Ha mint pap mondok valamit, akkor tévedhetetlen vagyok.” Ezt kategorikusan tagadom. A pap is, az Egyház a maga egészében is, mint mindenki, bizonyos új helyzetekben újra meg újra keresi a választ az élet bonyolultnál bonyolultabb kihívásaiban.

Felnõtt személlyé akkor válik valaki, ha meri vállalni a felelõsséget tettei, életvitele fölött. Ez már feltételez átélt jó vagy keserû, rossz tapasztalatokat, amelyeken keresztül megtanuljuk, mi az, amit a gyerekkori nevelésünkbõl megtartunk, és mi az, ami megváltozik bennünk. Felnõttként már nem a szüleim mondják meg nekem, mi jó és mi rossz. Ennek a megkülönböztetésnek a terhét én magam viselem. A szülõ, akinek megmarad a jó kapcsolata a gyerekével, szenvedve sokszor, de elfogadja, hogy gyereke más erkölcsi döntéseket hoz, mint õ, vagy amint õt nevelte. Ugyanez történik a vallási oktatásban, vezetésben is.

Más ember életét csak egészen kivételes esetben merem irányítani. Elég nehéz a saját életemben rendet teremteni, és idegesít, ha más akarja nekem megmondani, mit hogyan tegyek. Ezért másban sem szeretnék ilyen kellemetlen érzéseket kiváltani. Azonkívül kívánom, hogy azok, akik hozzám jönnek, merjék vállalni a felelõsséget saját viselkedésükért, tetteikért, életükért. Ez alapmeggyõzõdésem, amelyet szem elõtt tartok, még ha az a hír járja is, hogy én csak hallgatok, semmit sem mondok. Az igazság az: inkább vétkezem abban, hogy túl késõn szólalok meg, mint túl hamar, mert nem adok tanácsot, aminek hasznáról nem vagyok meggyõzõdve, vagy amit nem kértek tõlem.

Kérdés: Miként tanít tudatosan az életre reflektálni?

 Válasz: Legtöbbször inkább kérdéseket teszek föl, mint hogy tanácsokat adnék. Számomra kimondhatatlanul fontos: nem feladatom ítéletet mondani egy embertársam felett (bár ezt a bûnt a mindennapi életben többször elkövetem). A lelki vezetésben feladatom légkört teremteni, bizalmat adni annak, aki hozzám jön, hogy õ saját magának tudjon valamit bevallani, kimondani, ítélkezés nélkül. Ez csak akkor lehetséges, ha én magam még a bensõmben sem mondok ítéletet fölötte. Megengedem, meg tudom engedni, hogy olyan dolgokat is mondjon, amelyektõl talán személyesen megijedek, és amelyekkel nem értek egyet. De ezt a megijedést és nem egyetértést visszafogom, mert azt tudom: a másikban Isten mûködik, és nem én. Isten adja benne a növekedést, nem én. Ebben a kegyelemben való hit nélkül nem tudnék lelki vezetõ lenni. Ha a beszélgetés után a saját életével szemben nagyobb felelõsséget érez, az a jó. Legyen õ az, aki õ, még ha nem tud is olyan lenni, mint amilyen szeretne lenni. Vállalja fel azt, aki õ most, próbáljon együtt élni azzal, ami van.

Ebben a hozzáállásomban megengedés, nagyon nagy megengedés van. Részben adottságom ez, de igen tudatosan is neveltem magamat erre. Az, aki hozzám jön, lehessen az és olyan, mint amilyen. Ne próbáljam én õt megváltoztatni! Így érvelek magamban: ha Isten meg tudja engedni ezt vagy azt, akkor milyen jogon veszem én magamnak a merészséget, hogy másokat megváltoztatni akarjak? Így kellene, úgy kellene? Nem kellene? Így van. Aki teremtette õt, arra hárítom a felelõsséget, Istenre, aki kedveli õt, különben nem tartaná életben. Nem én változtatom meg õt, nem én adom neki az erõt, sem gyengeségeit, ezért vele óvatosan kell bánnom. Az élet szövevényeit nem látom át teljesen, még a sajátomét sem. Az élet összefonódásait, a bonyolult emberi kapcsolatokat, belsõ motivációkat miként ismerhetném? Isten, Isten Lelke, az élet legbelsõbb forrása mûködik minden emberben, gyógyít és rendez. Ezt én nem csak úgy mondom, hanem mindig újra próbálgatom saját magamban, és a másokkal való beszélgetés közben is. Tudatosítom a bizakodást: „Benne, aki hozzám jött, benne mûködik a lélek, mûködik Isten.” Nem az én feladatom mindent elrendezni, nem az én feladatom valami különöset tenni. Az én feladatom: hinni és bízni az ember kibontakozásában, mint egy kertész hisz a gyümölcs érésében. Ez nagyon fontos része volt az én saját fejlõdésemnek mint lelki vezetõ. Beszélgetés közben már nem gondolok arra: „Mit is mondjak neki?” Ezt a kérdést már tudatosan nem is teszem fel magamnak. Nem akarom kitalálni, hogy mit mondjak. A Lélekre bízom.

Kérdés: Péter atyától nem válnak függõvé?

Válasz: A lelki dolgokban nem. Vannak, akik személyesen ragaszkodnak hozzám, de ez más dolog, amire szintén kell vigyáznom.

Kérdés: Ennek a kimondására sor kerül a kapcsolatban?

Válasz: Vannak kapcsolatok, ahol ezt ki kell mondani, tudomásul kell venni: amikor én lelki vezetõje vagyok valakinek, az nem jelent mindig személyes barátságot. Ezt meg kell különböztetni.

Kérdés: És ha ez átcsap személyes barátságba, akkor a lelki vezetés mint olyan megszûnik?

Válasz: Nem. Van baráti vezetés is, baráti kísérés. De a barátság jellege a kölcsönösség. A barátságnál sokkal kevésbé fogom vissza magam. Ha a lelki vezetett ezt a különbséget nem veszi észre, vagy át akarja hágni, akkor megpróbálom szóba hozni. Bár sokszor kísérek velem baráti kapcsolatban levõ személyt is az õ lelkigyakorlatai alatt. Ilyenkor nem „barátként” viselkedem vele, hanem mint lelki vezetõ. A lelki vezetésnél nem az én dolgaimról, nem az én ügyeimrõl van szó. Aki hozzám jön, jogosan elvárja teljes figyelmemet. Ilyenkor magamat sokkal inkább vissza kell fognom; nem az én érzéseim, gondjaim, emlékeim, tapasztalataim vannak az elõtérben. Figyelmemben a „Lélek”-nél vagyok, aki próbálkozik a velem szemben ülõben kibontakozni.

3. A lelkigyakorlatok alatt történõ vezetésrõl, a lelki vezetés szociális dimenziójáról, a rossz szerepérõl a lelki életben, valamint a jó lelki vezetõrõl majd más alkalommal beszélünk. Itt most csak függésrõl és autonómiáról szóltam valamit.

A Szív   

A magyar katolikus családok, hitoktatók,
nevelõk, lelkipásztorok lapja.

Megjelenik minden elsõ pénteken.

Kiadja a Jézus Társasága
Magyarországi Rendtartománya.

Elõfizetés egy évre 2160 Ft.

Megrendelhetõ: 1026 Budapest, Sodrás u. 13.
Telefon: 200-8054/102, 200-9476/102; Fax: 275-0269