KULTÚRA

Vörös Imre

FALUDI FERENC JELENTÕSÉGE
A MAGYAR IRODALOMBAN

Irodalmunk évforduló-naptárának legszebb ünnepei közé tartozik 2004. március 25-e: háromszáz éve ezen a napon született Németújváron Faludi Ferenc, akinek írói, költõi munkásságáról mind kortársai, mind a következõ nemzedékek jeles képviselõi (Révai Miklós, Csokonai, Batsányi, Toldy Ferenc) õszinte csodálattal beszéltek.

Pályafutásának szakaszait nehéz röviden összefoglalni. A kõszegi, majd a soproni jezsuita intézetekben töltött diákévek érlelték meg benne az elhatározást, hogy maga is felvételét kérje a Jézus Társaságba. Kétéves bécsi próbaidõ után Grazban végzett filozófiai tanulmányokat, ezt követõen Pozsonyban és Pécsett volt gimnáziumi tanár. 1729-tõl a bécsi egyetemen matematikát és teológiát tanult, s itt szentelték pappá. A szerzetesrendjében kialakult szokás szerint elöljárói gyakran helyezték át egyik intézményükbõl a másikba, így hitszónokként mûködött Budán, második próbaidõs szerzetesként Besztercebányán, tanárként Bécsben, Grazban és Linzben. Kiemelkedõen fontos volt az az öt esztendõ, amelyet 1740-tõl a Szent Péter-bazilika magyar gyóntatójaként Rómában töltött: megismerkedett az olasz költészettel, tagja lett az Arcadia nevû költõi társaságnak, s elkezdte fordítói tevékenységét. Hazatérése után a nagyszombati egyetemen és a bécsi Theresianumban tanított, 1747-tõl éveken át a nagyszombati nyomdát is vezette. Késõbb egykori iskolájának, a kõszegi kollégiumnak lett rektora, utána Pozsonyban a Jézus Társaság gimnáziumát és könyvtárát igazgatta. 1773-ban a rend feloszlatása nemcsak lelkiekben viselte meg, hanem egyúttal létbizonytalanságba taszította. Utolsó éveit, 1779. december 18-án bekövetkezett haláláig, egy rohonci szegényházban töltötte.

Kiemelkedõ tehetsége sokoldalúságában, ismereteinek gazdagságában is megnyilvánult. Tudott latinul, görögül, németül, olaszul, franciául. Grazi diákjai számára latin nyelvû matematikai tankönyvet rendezett sajtó alá, sõt saját maga is összeállított egyet a katonai építészetrõl (ez utóbbi tantárgy szintén része volt a jezsuita középiskolai oktatásnak). Évtizedeken át vezetett „Mindenes füzet”-ébe (Omniarium) nemcsak saját és mások latin versszövegeit (valamint olasz irodalmi jegyzeteit) írta be, hanem számos, az olvasmányaiból merített mitológiai, ásványtani, fiziognómiai, nyelvészeti adatot is. Nagyszombatban nyomdaigazgatóként a könyvek elõállításának technikai folyamatát ismerhette meg. A magyar nyelvtörténet tanulmányozása sem volt idegen tõle: legrégebbi összefüggõ szövegemlékünket, az 1770-ben Pray György által felfedezett Halotti beszédet néhány hónappal késõbb Faludi olvasatában közölte Sajnovics Jánosnak a finnugor nyelvrokonságot bizonyító nyelvészeti munkája. Pedagógusnak is kiváló volt; Batsányi János (Faludi költeményeinek 1824-es kiadásához készített utószavában) az egykori tanítványok visszaemlékezése alapján így ír róla: „Értelmesen, világosan, tisztán és illõ renddel tanítván, s eleven és kellemetes elõadásával a figyelmetességet váltig fenntartani tudván, sem önnön magának, sem hallgatóinak nem okozott unalmat s kedvetlenséget.”

Külsõ eseményekben változatos életpálya volt Faludi Ferencé, a személyiségét meghatározó belsõ értékek azonban mindvégig szilárdak maradtak: a papi hivatásához és szerzetesrendjéhez való töretlen ragaszkodás, az oktató-nevelõ munkában való helytállás és nem utolsósorban a magyar nyelv szeretete, az anyanyelv tökéletesítésének, egy igényes írói-költõi stílus kimunkálásának vágya.

Elsõ magyar nyelvû könyveit, a római évek során olaszból fordított Nemes embert és Nemes asszonyt Nagyszombatban adta ki 1748-ban. A nemes urak és hölgyek erkölcsi lazaságát bíráló s õket istenfélõ életre buzdító intelmeket (eredetileg egyetlen mû különbözõ részeiként) angolul írta egy Darrel nevû jezsuita, akinek nevét olasz fordítója torzította Dorellre, ahogyan Faludi nevezi. A két magyar kötet tehát, amelyeknek teljes címe Istenes jóságra és szerencsés boldog életre oktatott nemes ember (illetve nemes asszony), sajátos, nem a szó mai értelmében vett fordítás: Faludi számos helyen eltér az olasz szövegtõl. Nem azért, mintha hiányos lett volna nyelvtudása, hiszen kéziratban fennmaradt „Mindenes füzet”-ének tanúsága szerint még az itáliai tájszólások eltérõ szókincsét is tanulmányozta. Fordítási „hûtlenségeinek” jelentõs része abból ered, hogy a hazai olvasóközönség ismereteihez és érdeklõdési köréhez igyekezett alkalmazni a mûvet. A Nemes embernek Oxfordról szóló lábjegyzetébõl például (4. lap) elhagyja az angol város különféle kollégiumainak felsorolását, amikor pedig az eredetiben a gazdagságot jelképezõ bányákról van szó, a fordítás „körmöci, selmeci bányák”-ról beszél (40–41.). Az olasz szövegnek sokszor jellegtelen stílusban elõadott mondanivalója Faludi megfogalmazásában jóval képszerûbb, élvezetesebb: a „tudálékos ember”-bõl (= pedante) „téntán nyalakozó deák” lesz (36.), a „gonosz szellemek”-bõl (= spiriti maligni) „a Lucifer láncáról lecsatlott kísértõ ördögök” (99.). Az efféle változtatások összhangban állnak a mû céljával, s épp a gyönyörködtetés eszközeinek alkalmazásával erõsítik annak hatását. Stilisztikai szempontból a Nemes ember és a Nemes asszony magyar szövege önálló mûvészi alkotásnak tekinthetõ. A fordító egyébként olyannyira magáénak érzi e mûveket, hogy több esetben saját maga által írt, élvezetes betoldásokkal egészíti ki õket, például a vadászattal (NE 43–44.) vagy a muzsikával és a tánccal kapcsolatban: „Gyönyörûség látni, mikor egy szépen termett úrfi vagy magán, vagy párasan, helyesen szedi s rakja teljes inait, kellõ tetszõ móddal viseli jól övedzett karcsú derekát, kezeit, egész testét, ezer mesterséggel forgatja, és nemcsak maga honja, hanem külsõ országoknak táncait is módjával ropja. A muzsikának peniglen ki nem barátja? A kikeleti szárnyos nép fenn a fáknak tetején, az együgyû pásztorság alól az árnyékos erdõknek völgyeiben, az urak drága palotákban mennyit nem ülnek mellette?” (NE 48–49.) Ebbõl és több más, csak Faludinál olvasható részletbõl kiderül, hogy a tudós magyar jezsuitának az élet szépségérõl, az Isten által teremtett világ ártatlan örömeirõl megértõbb véleménye van, mint az olasz szöveg szerzõjének. A hangsúlyeltolódás arra utal, hogy az erkölcsi szigort hirdetõ Nemes ember és Nemes asszony magyar változata, illetve az élet derûjét sugárzó Faludi-versek között nincs olyan kibékíthetetlen ellentét, mint azt az elsõ pillanatban gondolnánk. A kötetek címében említett „istenes jóság” és a „szerencsés boldog élet” harmóniája, egy derûs, kiegyensúlyozott keresztény életnek Faludi Ferenc által képviselt eszménye jóval szebb, jóval gazdagabb, mint az olasz szövegbõl kibontakozó felfogás.

Az 1771-ben kiadott, s ugyanabból az olasz kötetbõl tolmácsolt Nemes úrfival Faludi trilógiává bõvítette a mûvet. Ennél azonban fontosabb állomását jelentette mûvészi fejlõdésének az a – kezdetben német, majd francia nyelvû közvetítõ szövegbõl készült – fordítás, amelyet a spanyol Baltasar Gracián 1647-ben megjelent Oraculo manual (= Kézi orákulum) címû, az udvaroncok számára háromszáz hasznos tanácsot tartalmazó könyvébõl készített, Bölcs és figyelmetes udvari ember címmel. Az elsõ száz maximát már 1750-ben kiadta, a két további „század”-ot az 1770-es évek elején, több alkalommal is. Szauder József Faludi Udvari embere címû, a kutatás számára meghatározó jelentõségû kismonográfiája (Pécs, 1941) mutatott rá arra a hallatlan belsõ feszültségre, amelyet a magyar jezsuita ennek a mûnek a fordításakor átélt: célja továbbra is a hazai nemesség pallérozása volt, ám az a ravaszkodó, gyakran cinikus magatartás, amelyet Gracián az udvari karrier érdekében ajánl olvasóinak, kiábrándította Faludit ennek a környezetnek a szellemébõl. Jegyezzük meg, hogy helyenként megpróbálta módosítani Gracián tanácsait. A 229. maxima francia szövege szerint például a bölcselkedés jelenti a legfõbb boldogságot (= Le suprème bonheur est de philosopher), ami a magyarban így alakult át: „Boldog, aki a világi bölcsességét a mennyeivel öszve tudja békéltetni.” A továbbiakban Faludi föl is hagyott a nemesség társasági magatartását tökéletesíteni hivatott mûvek tolmácsolásával: az ismeretlen forrásból merített, talán általa írt Szent ember (1773) és egy német közvetítõ szövegbõl fordított angol erkölcstani mû, a Bölcs ember (1778) már errõl a fordulatról tanúskodik.

Az Udvari emberrel való foglalkozás azonban nemcsak a társadalomról alkotott kép vonatkozásában volt jelentõs Faludi számára, hanem egy új prózastílus kialakításához is nagymértékben hozzájárult. Gracián maximáinak és a hozzájuk fûzött magyarázatoknak tömörsége, Faludi kifejezésével: „laconismus”-a, példát mutatott az irodalmunkban hagyományos barokk terjengõsség leküzdésére. A Szent embert már a Gracián-fordítás során kimunkált tömör, a mondanivalót frappánsan kifejezõ stílus, a mondatoknak sokszor gondolatritmuson alapuló szerkezete jellemzi: „Ahol az Isten jelen vagyon segítségével, még a pókháló is erõs fal. Ahol nincsen jelen, még a falnak erõssége is pókháló.” (18.) Egyébként közismert, hogy Faludi szorgosan gyûjtötte a magyar közmondásokat, s följegyezte a nép körében hallott érdekes szókapcsolatokat, képszerû jelzõs szerkezeteket.

Világszemléletének módosulása és stilisztikai eszközeinek gazdagodása vezette el Faludit legszebb, legélvezetesebb prózai mûvének, a Téli éjszakáknak megírásához. Ennek világi témájú, kalandos és szórakoztató históriáit különféle idegen nyelvû munkákból merítette, ám a kerettörténetet, a históriákat egymásnak elmesélõ három birtokos nemesnek egy vidéki kúriában folytatott beszélgetését, magyar környezetbe tette át. A Téli éjszakák megjelenését, sajnos, már nem érhette meg: a könyvet Révai Miklós adta ki 1787-ben. (A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának kézirattára õrzi továbbá egy 1776-ra keltezett, Történetek a Szûz Máriárul címû munka másolatát, amelyet a másoló a címlapon Faludinak tulajdonít. A szövegnek azonban, amely keményen bírálja a protestánsoknak a Mária-tiszteletet elutasító felfogását, szerzõsége bizonytalan, ezért itt nem foglalkozunk vele.)

Faludi prózaíró mûvészetének kiteljesedése, stílusának egyre árnyaltabbá, gazdagabbá válása, alkotó munkásságának példája nem kis mértékben járult hozzá prózairodalmunknak a 18. század utolsó évtizedeiben tapasztalható felvirágzásához. Legalább ennyire fontos azonban költészetünk történetében játszott szerepe. Weöres Sándor szerint (Három veréb hat szemmel, 1977, 298. lap): „vele végzõdik a nehézkes, nemes régi magyar költészet, és vele kezdõdik a hajlékony, civilizált új hangzás. Minden késõbbi magyar verselés az õ közvetett, öntudatlan neveltje, napjainkig.” Verseinek ritmikai változatossága és természetes hangja révén csodálatos harmóniában egyesül az európai (fõleg az olasz) rokokó hatása a magyar népköltészetével. Felejthetetlen a Szakácsének címû, hét versszakból álló zsánerképnek a népdalokra emlékeztetõ felütése:

A szakácsnak jól van dolga,

  Télen, nyáron könnyen él.

Úr a szakács és nem szolga,

  Mikor tetszik, akkor kél.

Mindjárt vannak udvarlói,

  Szép jó regvelt mondanak,

Hízelkednek szolgálói,

  Mosdóvizet hordanak.

A csupán két rövid strófából álló Páras éneket (amelynek címe duettet jelent) akár Csokonai is írhatta volna:

  Nehéz jó barátat,

  Szíves igaz társat

        Találni,

  De tõle nehezzebb

  És keservessebb

        Elválni.

  Mert a két szív

        Ollyan kincs,

  Ha egymáshoz hív,

        Mellynél drágább nincs.

Természetleírásaiban (Tavasz, Erdõ, A hajnal) a táj szépsége sok meghitt részlet egymásutánjából bontakozik ki, mintha filmfelvevõ kamerával pásztázná végig a látnivalókat. (Ez a technika többek között Petõfinek Az Alföld címû versében tér majd vissza!)

Faludi költeményeinek száma alig haladja meg a negyvenet, tematikájuk azonban meglepõen széles. Derûs, az emberi érzések sokféleségét megértéssel szemlélõ mûvészként írt szerelmi helyzetdalokat az udvarlásról, a féltékenységrõl és kibékülésrõl, vagy éppen a szakításról (Kísztõ ének, Felelõ ének, Clorinda, Addio!), gúnyos hangú búcsúztató verset egy kellemetlen emberrõl (Útravaló), szatírát egy nevetségesen kacér, szereleméhes vénasszonyról (Nincsen neve), szonettet, mégpedig magyar nyelven feltehetõleg az elsõt (A pipárul), alkalmi költeményeket (például A tarcsai savanyó vízrül).

Gyakran idézett verse a Forgandó szerencse:

Fortuna szekerén okossan ülj,

Úgy forgasd tengelét, hogy ki ne dülj,

         Ha szépen vezetett,

         Ha miben kedvezett,

Ha miben kedvezett, meg ne örülj,

    Fortuna szekerén okossan ülj –

    Fortuna szekerén okossan ülj!

A szerencse „forgandó, változó”, „érdemre nem tekint, szemtelen, vak”, s a költemény utolsó strófája szerint:

Hol édes jó anyád, hol mostohád,

Dolgárul senkinek számot nem ád.

           Megböcsül, megaláz,

           Magasztal, legyaláz,

Magasztal, legyaláz, bút hoz reád,

    Hol édes jó anyád, hol mostohád. –

    Hol édes jó anyád, hol mostohád!

Magától értetõdik, hogy a mélyen vallásos költõ a szerencse fogalmán nem valamiféle, az isteni mindenhatóság helyébe lépõ, pogány módra elképzelt fátumot ért, hanem a körülményeknek tõlünk sokszor független megváltozását, amikor bizony nagy józansággal kell döntenünk a helyes viselkedésrõl. A téma Faludinak más mûveiben is felbukkan, így a Szerencse címû költeményben, illetve az Udvari ember 21. maximájában: „A szerencsével okossan kell bánni.”

Irodalomtörténeti szempontból különösen figyelemreméltó a Pásztori versek címen egybefoglalt hat ekloga. Ezeknek szereplõi a bukolikus költészet szokásos görög neveit viselik ugyan (Tityrus, Menalcas, Corydon stb.), de csak a nevük idegen: Révai Miklós szerint (Faludi élete s munkái) „õnála nemcsak igaz pásztorok, hanem [. . .] magyar igaz pásztorok járják a magyar mezõt s a magyar erdõt.” Nem véletlen, hogy irodalmunk történetének tudós kutatója, Horváth János, a népies költészet kibontakozásáról írt monográfiáját (1927) ezzel a címmel jelentette meg: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petõfiig.

Faludi Ferenc költészetérõl szólva, áttekintésünk végére hagytuk verseinek legfontosabb csoportját: vallásos énekeit. Ezekben a mûvekben (Szent István királyhoz, Szent Imre hercegrül, Az Úr Jézushoz, A feszülethez, A Szûz Máriához, Szent Emidhez) tárul fel legközvetlenebbül Faludi õszinte hite, lelki életének mélysége. A legmegrendítõbbet, A feszülethez címût mindenki ismeri, aki részt vesz a nagyheti szertartásokon: ez a „Keresztények, sírjatok” kezdetû ének (amelynek elsõ sora a költõ megfogalmazásában eredetileg „Szüzek, ifjak, sírjatok” volt). Faludi nemcsak a magyar próza megújítójaként, az utóbbi két évszázad magyar költészetének elõfutáraként, csodaszép versek szerzõjeként jelentõs: üzenete személyesen mindannyiunkhoz szól. Õt olvasva, szellemiekben, lelkiekben egyaránt gazdagabbak leszünk.

Tíz éves a miskolci jezsuita gimnázium és kollégium, 1994–2004.

A Fényi Gyuláról elnevezett miskolci jezsuita gimnázium és kollégium elsõ évtizedérõl pazar kiadású emlékkönyvet adtak ki. A számos fényképpel illusztrált kötet elején Peter-Hans Kolvenbach jezsuita rendfõnök, Mádl Ferenc köztársasági elnök, Seregély István egri érsek, Nemesszeghy Ervin tartományfõnök és Forrai Tamás igazgató köszöntõit olvashatjuk. A gimnázium alapítója Seregély István érsek volt, aki eredetileg a bencéseknek ajánlotta fel a tervezett gimnáziumot, de mivel a Bencés Kongregáció visszalépett, végül is a jezsuiták vállalták a központ és a templom gondozását, illetve kiépítését, minthogy pécsi és kalocsai gimnáziumaikat nem kaphatták vissza a „fordulat éve” utáni újrakezdéskor. A gimnázium és kollégium mûködésének tíz évérõl következõ számunkban részletesen beszámolunk.

                                                                                                                                                                            (R.)

Szabó Ferenc

A. SZOLZSENYICIN NYOLCVANÖT ÉVES

(Az orosz író hitérõl)

Amikor Nyugaton elõször olvasták A Gulag szigetcsoportot, megdöbbentek, felfigyeltek a szovjet rémuralom gaztetteire, de aztán napirendre tértek felette – kivéve néhány baloldali/kommunista értelmiségit, akik azután Szolzsenyicin nyomán igyekeztek feltárni a bolsevizmus valódi történetét. Egy ideig még tartotta magát az a hruscsovi vélemény, hogy a fõbûnös Sztálin volt, és kendõzték Lenin vérengzéseit. Pedig Szolzsenyicin azt is megírta a gulágban, hogy a szovjet totalitarizmus alapítója valójában Lenin volt. Sajnos, sokan még A kommunizmus fekete könyve dokumentációja után sem akarták hinni a bolsevista népirtás rettenetét.¹

Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin 85 évvel ezelõtt született (1918. dec. 11-én). Életútját, tragikus sorsát ismerjük. 1945-tõl nyolc évet börtönökben és munkatáborokban töltött. 1956-ban rehabilitálták. Ezután tanít és ír; könyvei a hatvanas évek elején külföldön jelennek meg. 1969-ben szovjetellenes megnyilvánulások vádjával kizárják a szovjet Írószövetségbõl. 1970-ben megkapja az irodalmi Nobel-díjat. 1973-ban A Gulag szigetcsoport címû regényének dokumentáció értékû közlései miatt megfosztják a szovjet állampolgárságtól, és kiutasítják; az USA-ban él 1973 és 1994 között. Közben visszakapja állampolgárságát, 1994-ben hazatér. 1997-ben az Orosz Tudományos Akadémia tagja.

Most nem hatalmas irodalmi mûvét kívánom méltatni, csupán szellemisége, hite néhány vonását szeretném felvillantani Olivier Clément ortodox író Szolzsenyicin szellemisége címû könyve alapján.²

Szolzsenyicin szellemi ellenállása miatt járta meg a gulág poklát. Stéphane Courtois írja a Fekete könyv elsõ tanulmányában: „A hóhérok módszeres küzdelemben vonultatták föl az emberi lelkiismeret minden fölvilágosítója ellen az egész világon közbelépni képes nagy, modern államok egész fegyvertárát. El akarták venni hitelüket, le akarták járatni, meg akarták félemlíteni õket. A.  Szolzsenyicin, V. Bukovszkij, A. Zinovjev, I. Pljuscs külföldre, A. Szaharov számûzetésbe, Gorkijba kényszerült, Pjotr Grigorenko tábornokot tébolydába zárták, Markovot mérgezett esernyõvel gyilkolták meg.”³

Az említett propaganda, ködösítés olyan nagymértékû volt, hogy még ma is egyes kommunisták kétségbe vonják a Fekete könyv adatait. Nemhiába írta fel Szolzsenyicin a gulág III. része (Megsemmisítõ munkatáborok) élére egy fogoly asszony levelének mondatát: „Minket csak azok érthetnek meg, akik egy csajkából ettek velünk.”

Olivier Clément Szolzsenyicin szellemiségérõl írt könyvében számtalan idézettel érzékelteti az orosz író világszemléletét, keresztény hitét. Az ortodoxián kívül nagy hatással volt rá Dosztojevszkij és a jeles gondolkodó, Vlagyimir Szolovjov. Egyébként a Nobel-díj átvételekor is ezt a két szellemóriást idézte. Szolovjovot fõleg etikája miatt kedvelte; Dosztojevszkij mûveiben a hit és a hitetlenség küzdelmét figyelte meg (Karamazov testvérek). „Szolzsenyicin szellemét közvetlenül Szolovjov meglátása termékenyítette meg, aki megérezte a kölcsönös kapcsolatot a lelki, az esztétikai és az etikai között. Dosztojevszkijhez fûzõdõ viszonya bonyolultabb volt: sokszor idézi a regényírót, aki megmutatta a szabadság lefokozhatatlan jellegét. Dosztojevszkijnek megadatott az, hogy látta a dolgok mélyén az átlátszóságot, amely elárasztotta fényével.” A Nobel-díj átvételekor mondott beszédében igazolni próbálta Dosztojevszkij híres, sokat idézett, de gyakran rosszul értett mondását: „Egyedül a szépség menti meg a világot.” Dosztojevszkij megérezte a modern világ tragédiáját, az „Isten halála” utáni világ rettenetét és a keresztény civilizáció széthullását. „Ha Isten nincs, minden megengedett.” Ugyanakkor lázadt is az értelmetlenség, az üresség, az erkölcsi dekadencia ellen. „Szolovjov tovább ment: igyekezett építeni, megalapozni az erkölcsöt. Igyekezett gyõzedelmeskedni a nihilizmuson, amely Oroszországban nem az irodalomban, hanem a történelemben mutatkozott. Szolzsenyicin etikája a halál, a pokol szomszédságában születik: ez a feltámadás etikája: és itt van Szolzsenyicin és Dosztojevszkij lelki egységének találkozási pontja.”⁴

Szolzsenyicin tanúságot tesz mûveiben az emberi személy – Isten képmása –  transzcendenciájáról és az élõ Istenbe vetett hitérõl. Isten „Valaki”, tehát élõ Személy. „Kétségkívül A. Szolzsenyicin számára Isten az Evangélium Élõ és Éltetõ Istene, Õ, aki »az Úr Krisztusban« kinyilatkoztatta szeretetét. . . Az Élõ kinyilatkoztatása ezentúl már csak krisztusi lehet: az Ártatlan, a paradox Boldogságok Tanúja, szemben a társadalmi súlyossággal; Õ, aki máshonnan jön, nem azért, hogy ítéljen, hanem azért, hogy elítéljék; nem azért, hogy kizárjon, hanem hogy Õt kizárják; nem azért, hogy bebörtönözzön, kínozzon, keresztre feszítsen, hanem azért, hogy szeretete mindenhatóságában õ legyen bebörtönzött, megkínzott, keresztre feszített – hogy minden rettenet mintegy gyûlöletcsepp elmerüljön szeretete örvényében, és hogy a keresztre feszített ember megtalálja benne a feltámadás erejét. Szolzsenyicin egész mûve azt kiáltja, hogy az õ Istene szabadító Atya, aki feltámasztja a Keresztrefeszítettet – és benne a történelem minden keresztre feszítettjét – Lelke által, aki az élet, a szeretet és a szépség Lehelete.”⁵

Az ember az imában találkozik az élõ Istennel. Szolzsenyicin imájából idézek (talán a Nobel-díj átvételekor fogalmazta meg):

„Amikor gondolatom kétségektõl megszállva ingadozik,
amikor szellemem lehanyatlik,
amikor a legértelmesebbek sem látnak semmit az esti sö-
  tétségen túl,
és nem tudják, mit kell tenniük másnap,
akkor Te, Uram, elküldöd nekem a fénylõ bizonyosságot:
Te létezel, és Te magad gondoskodsz arról,
hogy a jó minden útja ne legyen eltorlaszolva.

. . .

A földi hírnév csúcsán csodálkozva szemlélem
a reménytelen utat, amely ide vezetett,
és így magam is tovább tudtam sugározni
az emberek közé dicsõséged visszfényét!
Ameddig csak kell, Te magad adod nekem
az eszközöket, hogy folytassam,
és amikor már én nem tudom ezt megtenni,
Te majd másokra bízod ezt a feladatot.”

Jegyzetek:

¹ Lásd errõl írásomat a Távlatok 2000/3. számában.

² L’esprit de Soljenitsyne, Stock, 1974.

³ A kommunizmus fekete könyve, Nagyvilág, Bp. (é. n., 26. o.)

⁴ Clément: L’Esprit. . .  240–241.

⁵ Uo. 216–217.

PAP ÉS KÖLTÕ
A TISZA ÉS A HATÁROK MENTÉN

Bogdán Józseffel
beszélgetett munkatársunk, Horváth Árpád

Egy pap költõ vallomása

Törökkanizsa, Kanizsamonostor, Oroszlámos, Rábé, Feketetó, Szerbkeresztúr, Gyála, Majdan, Egyházaskér – települések a magyar–szerb–román hármashatár mentén, a Délvidéken.  „Ezek a nevek már önmagukban is költészet” – mondja Bogdán József, a plébános, aki pap költõ hírében áll.

Én nem ragaszkodom ehhez a kifejezéshez. Vannak nagyszerû pap költõink, mint Sík Sándor meg Mécs László, akiknek a verseit szem elõtt tartva talán nem is helyénvaló, másokat is „pap költõként” emlegetni.

Milyen elõzményei vannak, hogy plébánosként elkezdett verseket írni?

Nem mondhatom, hogy papi képzésem során különös tekintettel lettek volna fogékonyságomra az irodalom iránt. A gimnáziumot a legtöbb délvidéki paptársamhoz hasonlóan a szabadkai Paulinumban végeztem, ahol még a magyaroknak is horvát nyelven kell tanulniuk, az érettségi után pedig Horvátországba küldtek, hogy a szlavóniai Diakóváron készüljek tovább a hivatásomra. Tanulmányaim alatt érdekes tapasztalat volt a népes és népies horvát katolicizmus, de nem hinném, hogy mindez olyan nagy hatással lett volna rám, hogy ezért aztán papként verseket írjak.

Ha nem a tanulmányok, akkor mi tesz költõvé egy papot?

Miután a teológiai tanulmányaimról visszatértem a Bánságba, itt a határok mentén a csend, a magány és az elhagyatottság érzése engem is megtanított a lélek mélyére, a gyökereinkre nézni. Most közelebb érzem magam Istenhez, mint amikor városban éltem. Azon túl, hogy lelkipásztori munkát végzek, írok is, nem is csak verseket, hanem monográfiákat is a falvaink népérõl. Mivel verseim az életem gyümölcse, nyilvánvaló, hogy amit írok, a papságomtól sem választható el. Én így vagyok pap.

Egy verselõ pap a Tisza és a határok mentén. A határokat igazából csak a térképen lehet látni, mégis itt vannak. Mit jelent az embernek, ha a végeken él?

A határok számunkra nem történelem, korántsem csak a térképen vannak, hanem itt húzódnak a falu végén, továbbra is azok, aminek szánták õket: elválasztanak bennünket egymástól. Nemcsak azért, mert lassan száz éve meghúzták õket; ezek a határok továbbra is megpecsételik a sorsunkat: miattuk mentek és mennek el sokan errõl a vidékrõl. Az egyik falunak, Rábénak, alig maradt 100 lakosa. Temploma, iskolája sincsen. A temetõ kápolnájában szoktunk összegyûlni. A temetõben imádkozunk, nemcsak a halottakért, hanem az élõkért, a faluért is. Ilyenkor eszembe jut Reményik Sándor verse: „Szeressétek a templomot meg az iskolát!” Nekünk egyik sincsen. Csak temetõ, s alig száz méterre a ravatalozótól, ahol misézni is szoktam, a határ húzódik. Ha a szomszéd faluban, Óbében vagy Kübekházán, templomba hívnak, idehallatszik a harang, de ezek már egy másik ország, Romániához, illetve Magyarországhoz tartoznak. Esténként érdekes látvány a szegedi dóm kivilágított tornyainak a fénye, de Magyarországra ma már csak vízummal lehet eljutni, amiért elõször el kell utazni Szabadkára, sorba kell állni a konzulátusnál, és beletelhet akár több hétbe is, amíg megkapjuk ezt a különös engedélyt. Pedig Magyarország itt van néhány lépésnyire, most mégis távolabb lett. Részben ezért is mára már többen elmentek innen, mint ahányan maradtak. Ezen a vidéken háromszor annyi a temetés, mint a keresztelõ. Rábé Ifjúság utcájában egy fiatal sincsen. Viszont akik maradtak, mind összejönnek a temetõ kápolnájában: száz lakosból százan ott ülnek a padokban.

A határok fogékonyabbakká teszik az embert a hitre?

Azt tapasztalom, hogy az emberek éhesek Istenre, a szép szóra. Én róluk írok, a jelenünkrõl, Istenrõl, és érdeklõdéssel fogadják a szavaimat. Falumonográfiákat is megjelentetek, de verseimben is gyakran néven nevezem a határmente falvait. Ezért azt is mondhatnánk, közéleti verseket írok.

Voltak-e pártfogói költõi hivatásában?

Egy költõ életében is nagyon fontos a környezet támogatása. Fõleg a kezdetekkor egyszerûen elképzelhetetlen a kitartás biztató és bátorító szavak nélkül. A Híd címû újvidéki folyóirat szerkesztõi, Toldi Éva és Csordás Gyõzõ, mellettem álltak. Elsõ verseskötetembõl, amelyet Ablakok címmel 1988-ban magánkiadásban publikáltam, a Híd szépirodalmi rovatába Toldi Éva válogatott. Jólesett az irodalomkritikusoknak, az újvidéki magyar tanszék dolgozóinak szakmai és emberi támogatását tapasztalni. Mivel sok délvidéki magyar paptársamhoz hasonlóan én sem magyar közegben készültem a hivatásomra, nagyon is szükségem volt erre a biztatásra.

Milyen fogadtatásra számíthat egy verseket író pap a Délvidéken?

Tisztában vagyok azzal, hogy a kezdeti érdeklõdés a verseim iránt részben annak köszönhetõ, hogy egy pap írta õket. A rendszerváltás éveiben hirtelen fokozott érdeklõdés kezdte övezni a vallási tartalmakat, és nekem akkor jelentek meg az elsõ verseim. Azt hiszem, a verseimet olvasó és a rendszerbomlás következtében éppen eszmélõdõ délvidékiekre „érdekesen” hatottak írásaim. Sokan talán nem is gondolták volna, hogy egy pap a jámborságokon és sekrestyésirodalmon kívül „értelmesebb” dolgokra is képes. Persze mindig vannak, akik eleve kétkedve fogadnak mindent, ami egyházias, vagy bármi köze van a kereszténységhez.

 Fohász a déli végeken   

Harangok zúgnak a déli végeken,

Kinyújtja lábát, pöfög a kényelem.

Üres a bölcsõ, susog a szemfedél,

Szívünkben tél van, dermesztõ hideg tél.

Ördögszekérként, úttalan utakon

Görget a vad szél, tapos a hatalom.

Fennakad a szó, mint torkon a falat.

„Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?”

Szent István király, hol az örökséged?

Szólj hozzánk újra, mondj valami szépet,

Ott vagyunk, látod, ahol a part szakad,

Lelkünk akár egy kirabolt kirakat.

Mennyei Atyánk, te vagy a végtelen,

Derûdet hintsd szét a déli végeken.

Új évezred van, adj nekünk új szívet,

El ne merüljön végleg – e kis sziget.

Kosztolányi és a Délvidék

Ha a délvidéki magyar irodalomról beszélünk, sõt ha a magyar irodalomról általában, aligha lehet kihagyni Kosztolányi Dezsõ nevét. Kosztolányi a mai napig nem szûnik meg az egyik legolvasottabb magyar írónak lenni, nincs is olyan komolyabb könyvesbolt Magyarországon, ahol ne lennének ott Kosztolányi mûvei akár több polcon is. Ön is sokat foglalkozik a szabadkai születésû költõvel. Mivel Kosztolányi élete java részét Budapesten élte, felmerül a kérdés, hogy írói tevékenysége szempontjából lényeges-e egyáltalán, hogy õ éppen a Délvidéken, Szabadkán született?

Ki vonná kétségbe, hogy az Üllõi úti fák szerzõje valóban fõvárosi költõ? Ez azonban nem mond ellent annak, hogy Kosztolányiban erõs volt a szülõföldhöz való kötõdés. Kosztolányi már legény volt, amikor elszakították szülõvárosától, Szabadkától. Természetesen sok szempontból nevetséges lenne Szabadkát Budapesttel összehasonlítani, de azért jó tudni, hogy ez az alföldi, szecessziós város, még ha szerették is a világ legnagyobb falujának becézni, Magyarország földarabolásáig a Kárpát-medence egyik legjobban fejlõdõ és legnépesebb városa volt. Nyilvánvaló, hogy egy délvidékinek sokat jelent, ahogyan az egyik legnagyobb magyar írónk szülõföldünkhöz kötõdik; véleményem szerint azonban ez komoly hatással volt irodalmi tevékenységére is. Hogy is ne érdekelte volna határon túlra rekedt rokonai, barátai, egész városa sorsa éppen Kosztolányit? Elég csak unokatestvérére, Csáth Gézára gondolni, akivel rendszeresen levelezett, és aki éppen a frissen húzott határon vetett véget életének. De édesapja is, Kosztolányi Árpád, aki a szabadkai gimnázium igazgatója volt, hajlott korára miféle gyötrõdéseken mehetett keresztül, mert képtelen volt boldogulni az újdonsült államalakulat hivatalos nyelvével. Ezért érezhetjük, hogy Kosztolányi verseiben az eltiport szülõföld iránt érzett szomorúság és tehetetlen fájdalom, a gyökértelenség és világba dobottság élménye valahogy mindig visszasír. Noha alapvetõ életérzésének kialakulásában nyilván más is közrejátszott, Kosztolányi Dezsõ, amennyire a fõváros és a Nyugat ünnepelt költõje, annyira délvidéki is.

Hogyan sikerült megkedvelnie Kosztolányit?

Egyáltalán nem volt nehéz. Vannak, akik éppen Kosztolányi iránt érzett lelkesedésem kapcsán figyeltek fel rám. Hozzám került jó néhány érdekes emlék a Kosztolányi család hagyatékából, olyan dolgok, amelyek eddig még nem kerültek napvilágra. Most itt hever az asztalomon például Kosztolányi Ádám, a költõ fia bizonyítványa, amelyet szokásához híven az apa világos zöld tintával írt alá. Ezt látva, hogy is ne jutna eszünkbe a Színes tintákról álmodom címû verse? De vannak itt névre szóló bérletek a margitszigeti uszodába, családi és baráti fényképektõl kezdve Kosztolányi pipájáig megannyi apró családi ereklye. Ezeknek az apropóján többször is írtam Kosztolányiról a helyi lapokban, és ezekrõl egy könyv is készül. Azért is érdekesek ezek az emlékek, mert újra és újra fény derül a költõ ragaszkodására a szülõföldhöz, illetve, hogy ennek nem éppen mellõzhetõ a jelentõsége Kosztolányi egész irodalmi tevékenységére nézve. A szegény kisgyermek panaszain túl így egyre több „tárgyi bizonyítéka” kerül elõ Kosztolányi Szabadka, a szülõföld iránt érzett szeretetének. Érdekes, hogy Pesten született fiával, Ádámmal is mennyire meg tudta szerettetni Szabadkát, Palicsot, Magyarkanizsát. Itt van például Kosztolányi Ádám gyerekkori, majd késõbbi, felnõttkori naplója. Amíg csak tehették, sokat jártak vissza haza, Szabadkára.

Ez a csokornyakkendõs, talpig úriember, akinél a bohócos köny- nyelmûség mûvészien finom tapintattal párosult, a legnyugatosabb budapesti író Szabadkáról; nemcsak az Üllõi úti fákról, nem is csak a szülõföld féltõ szeretetérõl írt, hanem a Külsõ-Terézváros szegényei, az akkori cselédnépség, a reménytelen szociális helyzetben élõk gondjai is folyton elõkerülnek míves mûveiben.

És nemcsak a Terézváros, hanem megjelenik nála a szabadkai Szent Teréz-templom koldusasszonya is. Éppen a napokban olvastam újra a Fánika címû elbeszélését. Itt arról ír, hogyan sétálnak édesanyjával a Szent Teréz-templom közelében, és ahogy a templom pitvara felé mennek, ott a templom bejáratánál észreveszik Kosztolányi elsõ dajkáját, amint kéreget. A dada tizenkét évig volt Dezsõ mindene. Nem is volt öreg, csak megvakult, s most a templom elõtt rongyokba öltözve látják viszont. A talpig úriember nem állhatja meg, hogy ne örökítse meg szegényt. Leírja, hogy a templom pitvarához, ahol Fánika állt, három vörösmárvány lépcsõ vezetett, s itt Kosztolányi használ egy szót, valóban úgy, ahogyan csak egy mûvész, csak egy igazi költõ tudja: „a hívek lépteitõl és csókjaitól kivölgyelt vörösmárvány lépcsõk vezettek Fánikához.”

A délvidéki magyar irodalomról

Egy koldusasszony egy vidéki templom elõtt kéreget. Ugyan kit érdekel ez?

Hányszor lehet hallani, amint a délvidéki, kárpátaljai, felvidéki vagy erdélyi írókat leszánják, vagy egyenesen provinciálisnak tartják, mert miért is érdekelné egy budapestit éppen a szabadkai Szent Teréz-székesegyház márványlépcsõje, még ha az „kivölgyelt” is? Pedig itt és így kezdõdik az igazi irodalom, ahogyan Kosztolányi a maga Fánikájáról ír. Ha valaki, akkor ez az írónk megérdemelné, hogy számon tartsa a világirodalom. Ez a Délvidék irodalma is, amely itt kezdõdik a szabadkai székesegyház kivölgyesedett márványlépcsõjénél. Meg ahogy Csáth Géza leírta ugyanennek a templomnak a sekrestyéjét, ahogyan anyjáról, apjáról, a nagyapjáról írt, olyan szép éle és íze van, hogy megérdemelné, hogy ismerje a világirodalom. Azt mondhatnánk, hogy mindezek érdektelen dolgok, hiszen kit érdekel, hogy valahol egy gyermek torokgyíkban szenved. Mennyi más gondja is van a világnak! De ahogyan az apa leírja fia szenvedését, a férfi tehetetlen téblábolását gyermekéért, az már világirodalom.

Említette Kosztolányit, Csáth Gézát. Ha délvidéki magyar irodalomról van szó, milyen nevek merülnek még fel?

Nem szeretem az irodalmi kánonokat. Egy mûvésznek ne az legyen a legfõbb gondja, hogy híresség váljon belõle. Amikor megkérdezték Kosztolányit, hogy ki az õ kedvenc költõje, akkor mondott ezt is, azt is, sorolta, hogy József Attilával sokat találkozott, Babits, Juhász, nekik sokat köszönhet, és . . . és azt mondta, hogy nagyon kedveli Sértõ Kálmánt. Ki az a Sértõ Kálmán? Elég sokat foglalkozom irodalommal, de alig tudtam utánajárni, hogy vajon ki lehet ez a Sértõ Kálmán. Ha megkérnénk egy középiskolai irodalomtanárt, hogy tessék, akkor most tartson egy elõadást Sértõ Kálmánról, hát még utánanézni is nagy feladat lenne, mert egyszerûen nyoma is alig maradt. Az irodalmi lexikonban van róla vagy tíz sor, de egyetlen egy versét sem olvastam. Kosztolányi pedig levelezéseiben többször is említi, és áradozik róla. Én azt gondolom, hogy Sértõ Kálmán így ismeretlenül is nagyot alkotott, rajta nõtt fel az egyik legnagyobb magyar írónk, s talán csak ennyi volt a szerepe. Vagy itt van például a mi Konc Istvánunk. Én temettem el szegényt. Kétszeres Híd-díjas, magyarkanizsai ügyvéd. Két könyvet jelentetett meg, s mind a kettõre Híd-díjat kapott. A városháza elõtt már szobra is van. Öt évvel ezelõtt még együtt ittunk, most a fõtéren bronzszobor díszeleg a tiszteletére. A bronz az nem tûnik el olyan gyorsan. Nem nagyon érdemes veszõdni az irodalmi politikával. A mûvészet olyan, mint az élõ valóság, néha furfangos is. Egyszer talán még fölfedezzük Sértõ Kálmánt. Ki tudja? Konc Istvánnal ellentétben az már biztos, hogy a délvidéki írók közül egy Szirmai Károlynak, egy Herceg Jánosnak, Gion Nándornak nemcsak a neve marad meg, még ha bronzszobrot nem állítottunk is nekik.

Mi lenne a délvidéki magyar irodalom sajátos profilja?

A vajdasági költõk nagy része az elmúlt fél évszázadban úgy próbált menekülni, hogy közben itt maradt, csak éppen nem írtak létkérdéseinkrõl, ki nem ejtették azt a szót, hogy anyaország, azt pedig végképp nem, hogy kisebbségi. Nem írtak arról, hogy sorvad az életünk, hogy ebben a sokat dicsért nemzetiségi sorsban egyre kevesebben vagyunk. Fõleg a hatvanas évektõl kezdve viszont volt a vajdasági magyar irodalomnak egy sokat ígérõ avantgárd irányzata. Aki a „haladó” költõk közé tartozott, még az állam támogatására is számíthatott. Az állam jóindulatának azonban megvolt az ára. Íróink írhattak ugyan magyarul, de nem rólunk, magyarokról. Arról szó sem lehetett, hogy megemlítsék 1944-et, az ártatlan áldozatokat, a deportálásokat és a magyarok kivégzését a háború után. Haladó költõink elnéztek tömegsírjaink fölött, s az azúrkék tengert és a hegyek csodálatos koszorúját dicsérték. Olyan témáról írtak, amely errefelé szinte senkit sem érdekelt, Magyarországon pedig még annyira sem. Én nem tudtam az azúrkék tengerrõl írni, már azért sem, mert életemben csak egyszer-kétszer voltam a tengeren. Azt hiszem, a délvidékieket igazából nem is érdekelte a tenger szép azúrja, hiszen a vajdasági magyar ember sohasem érezhette valóban a magáénak az azúrkék tengert. A nagy Jugoszláviában volt egy biztonság, ezt én sem tagadom, én akkor lettem pap; de soha nem mondtuk, hogy nekünk van tengerünk. A fiumei tenger is egészen más, hiszen ott magyar szinte már nem is él, tehát ha el is mentünk oda, akkor sem érezhettük, hogy az a miénk. Hazug feltevés volt, hogy itt milyen jó, minden biztonságos, nem bántanak bennünket. Ez nem volt igaz, ez csak az anyaország számára volt, mert mi akkor Nyugatnak számítottunk. Hogy az elmúlt nyolcvan év során a hatszázezer magyarból háromszázezer lett, tehát a felére csökkent nyolcvan év alatt a délvidéki magyarság száma, errõl nem írhattak a Délvidéken.

Maradt valami ebbõl az azúrkék irodalomból, vagy az avantgárd kísérletezéseknek errefelé is megfakult a színe?

Az egykoron rendkívül haladónak tartott jugoszláviai magyar irodalom képviselõi az Új Symposion körül csoportosultak. Akad közöttük néhány valóban tehetséges irodalmár is, például Tolnai Ottó, szinte az egyetlen délvidéki költõ, aki ismert az anyaországban is. Ha fellapozzuk az évenként megjelenõ Szép versek címû kötetet, rendszerint megtalálható benne Tolnai Ottó neve, általában az egyetlen költõé a Délvidékrõl. Pedig vagyunk vagy harmincan, akik költõkként számon tartjuk egymást errefelé.

Voltak-e, akik a titoizmus ideje alatt is a szülõföldrõl írtak?

Ilyenek voltak, de gyorsan elhallgattatták õket. A Tükör címû irodalmi gyûjtemény például nem jelenhetett meg. Dudás Károly Ketrecbál címû regényét is késleltették. Matuska Márton is írogatott, de a 44-es bácskai vérengzésekrõl szóló könyve már 89 után kavart nagy port. Szloboda János, aki zentai író, szintén kiváló példája a délvidékiek sorsát felvállaló íróknak. De sorsunkról nemcsak nagyszerû könyvek születtek, hanem dokumentumfilmek is. Például Siflis Zoltánt lehetne említeni, aki Emberek a gádorból címmel nagyszerû filmet forgatott a vajdasági magyarok dolgairól.

Ezeknek az embereknek a nevét a szabadkai 7 Napból ismerni. Õk most is egy társaságot alkotnak?

Igen, õk sokat írnak a délvidéki magyarok égetõ helyzetérõl. Magyarországon is felfigyeltek rájuk, fõleg hogy Matuska Mártonnak egyik regénye az anyaországban az év könyve lett. A mi sorsunkról ír, mint tette egykoron Illyés Gyula, aki 1983-ban egy németországi lapnak adott interjújában felhívta a magyar közvéleményt a vajdasági magyarok problémáira. Akkoriban éppen itteni, vajdasági irodalmárok pisszentették le a népi írót, hogy hogyan képzeli õ, Magyarországról beleszólni a magyar nyelvû jugoszlávok ügyeibe! Ennek a skizofrén nemzeti tudatnak mindenesetre ma már vége, legalább ennyi jó még a legutóbbi nagy csapásban is volt. A 90-es évek háborúi óta a délvidéki magyarok között nem lenne könnyû találni valakit, aki ne lenne tisztában azzal, hogy elsõsorban melyik nemzeti közösséghez tartozik.

Manapság melyik folyóiratokban csapódnak le leginkább a délvidéki magyar irodalom gyümölcsei?

Az egyik legismertebb délvidéki folyóirat a Híd. Sajnos, nagyon kevés példányszámban jelenik meg, közel sem jut el mindenkihez, akik szívesen el is olvasnák. Ide Törökkanizsára például csak egyetlen példány érkezik, a Bánság központjába, Nagybecskerekre pedig csak kettõ. Az Üzenet Szabadkán jelenik meg, de vele még rosszabb lehet a helyzet, mivel a Tiszán túlra nem is nagyon jut belõle. A Magyar Szó napilap Kilátó rovatában viszont érdekes írások olvashatók, még a fiatalabb generáció tollából is. A Létünk inkább szociológiai, inkább falumonográfiákat taglaló meg pszichológiai témákkal foglalkozó írásoknak a gyûjteménye. Hódi Sándorék gondozásában jelenik meg. Múltunk és jelenünk felmérése és jövõnk bemérése szempontjából nagyon értékes munka ez, köszönet nekik érte. Egy másik igazán színvonalas folyóiratunk a Bácsország: a hagyományainkkal és múltunkkal foglalkozó legszebb délvidéki kiadvány, nemcsak azért mert színes, hanem mert valóban a vajdasági magyarság krémje írja. Ricz Péter a szerkesztõbizottság elnöke. Havonta jelenik meg, de vannak különkiadásai is, mint például most, a Rákóczi-jubileumra. Hasonló jellegû kiadvány az Aracs pusztatemplom nevét viselõ újabb folyóiratunk is. Hetilapjaink közül a 7 Napot és a Családi Kört vásárolják az egész Vajdaságban. Az egyházi hetilapok közül egy-egy plébánia területét a Tóthfaluban készített Hírvivõ lépi túl, amely közvetlen hangvétellel az egyszerû emberekhez szól. Nagy múltja van a Hitélet címû havilapnak, amelyet annak idején még az anyaországba is átcsempésztünk, mert odaát is nagyon kedvelték, és akkoriban Magyarországon ilyen jellegû irodalom nem is nagyon akadt. Amikor a Hitélet elindítója, Huzsvár László nagybecskereki püspök lett, ezt a színvonalas folyóiratot összevonták a ferences Harmath Károly gondozásában megjelenõ Agapé kiadvánnyal. Egyházi kiadványaink közül Tóthfaluban még a gyerekek részére is készül egy színes, gyönyörû kiadvány, Útitárs címmel, amely igen népszerû a kishittanosok körében. És még vannak szép számmal egyéb kisebb vagy helyi jellegû kiadványaink is. Hogy az alig háromszázezres délvidéki magyarságnak ennyi irodalmi folyóirata és újságja van, szerintem ez is élni akarásunkról tanúskodik.

Új magyar iskolákat is nyitnak a Délvidéken.

Zentán és Szabadkán megnyitották a magyar nyelvû tehetséggondozó gimnáziumot. Ahogy az erdélyi magyaroknak is vannak reményt keltõ nemzeti oázisaik, ahol a kis lépések is nagy reményt keltenek, hát így nálunk is ilyen Zenta, Tóthfalu, és most újabban a Nagybecskerek melletti Muzsla is. Itt néhány, a szlovén rendtartományhoz tartozó szalézi szerzetes közremûködésével kollégiumot nyitottak a szórványmagyarok részére. Becskereken már eddig is mûködött egy lánykollégium az iskolanõvéreknek köszönhetõen. A közép-bánsági város jórészt ezeknek a kollégiumoknak köszönheti a középfokú, magyar nyelvû oktatást, különben errefelé ennyi magyar gyereket aligha lehetne összeszedni.

És templom is épül a határ mentén . . .

A száz lakosú kis falucska, a határ menti Rábé, amelynek közösségi élete eddig szinte csak a temetõt jelentette, megelégelte a folytonos temetõbe járást, és most elhatározta, hogy nekilát templomot építeni. Pedig egyszer már elkezdték, s akkor még fiatalok is voltak többen közöttük, mégsem sikerült. Ötven évvel ezelõtt a kommunisták bontatták le az épülõ istenháza falait. Most megint építkezünk. Egyszer talán még iskola is lesz. Van itt például egy hitoktatónõ, Oroszlámoson. A püspök úr nemrég lelkipásztori munkatárssá avatta. Igaz, tíz évembe került, mire megmagyaráztam a híveimnek, hogy õ nem pap és nem misézik, de ez mindenképpen óriási eredmény. Ez a harminc-egykét éves tanítónõ valóságos úttörõ munkát végez itt. A hittananyag lelkiismeretes leadásán túl a harminc kisdiákkal karácsonyra kisebb mûsort is készítettek, szavalatokkal. A határmente gyerekei újra magyar verseket tanulnak. Ezenkívül errefelé is megalakult a Rákóczi Szövetség. A piciny Egyházaskéren mûködik egy Kálmány Lajosról elnevezett mûvelõdési egyesület, itt Törökkanizsán pedig szeretnénk egy egyesületet alapítani Gergely Boriska néven. Gergely Boriska városunk szülötte volt, egyébként zsidó származású, s az õ nevéhez fûzõdik az elsõ írótábor megszervezése a Vajdaságban. Éppen itt Törökkanizsán, a Tisza-parton jöttek össze a délvidéki írók elõször Gergely Boriska kezdeményezésére. Gergely Boriska három könyvet is írt, nagyon szép, népszerû, gyerekeknek szóló könyveket. Felemelõ érzés tapasztalni, hogy ezekkel a kis egyesületekkel össze lehet cserkészni a fiatalokat. Mert nagyon sok tehetséges gyerek van errefelé, itt Törökkanizsán és a határmente környezõ falvaiban is. Lehet építkezni, elindulni látszik valami.

András Imre

A VALLÁSSZOCIOLÓGUS MOREL GYULA S. J.

(1927–2003)

Életrajzi adatait, egyetemi oktatói munkájának adatait ismételten hozzáférhetõvé tették a méltatások. Az egyház- vagy – ahogy õ is egy idõ óta nevezte magát – vallásszociológusi munkásságáról legfeljebb csak annyi ismeretes, hogy életének végén két kritikus könyvet is megjelentetett (A jövõ biztosabb, mint a múlt és Radikale Kirchenreform), melyekrõl jelenleg inkább hallgatni illik, mint írni. Pedig õ az itt közzétett gondolatokat „élete elsõ szerelmének” nevezte, egész életében magában dédelgette, s nyugdíjazása után hátralévõ életét arra szentelte, hogy ezeket a – mint õ nevezte – „prófétai gondolatokat” megossza testvéreivel, egyházával. Mint az egyházszociológia mûvelésében négy évtizeden keresztül munkatársa, rendtársa és jó barátja, megpróbálom, az életmûbõl kiemelve – az adott keretek között kétségtelenül szegényesen és vázlatszerûen – Morel Gyulát errõl az oldaláról bemutatni.

Az elsõ kérdés: hogyan lett Morel Gyula intézetalapító vallásszociológus? A bécsi Egyház-szociológiai Intézet alapítását az „õstörténet” így jegyezte fel. A vallásüldözés által brutálisan elnyomott Magyarországról 1949-ben menekült, tanulmányait éppen a belgiumi Enghienben folytató fiatal magyar jezsuita olyasmit olvasott a Hollandiában megjelenõ Social Compass nevû folyóiratban, hogy a lelkipásztori munka egy új segédtudománnyal gazdagodott. Az alkalmazott szociológia tudományos módszereinek segítségével hatékonyan meg lehet világítani az elvallástalanodást és az abból való kiszabadulás elõfeltételeit, útját. Azon kezdett töprengeni: mi lesz akkor, ha már lehet újra építeni az egyházi életet Magyarországon, és pontosan az a szakember fog hiányozni az irányítók között, aki ezt a tudományos információs módszert ismeri? Írt tehát a szerkesztõségnek, hogy õ meg szeretné tanulni ezt a módszert, mert úgy gondolja, hogy a majdan újjáépítendõ magyar egyháznak erre szüksége lehet. A levélre válaszul meghívó érkezett: töltse nyári szabadságát Hágában, és készítsen egy tanulmányt a hazai egyházról. Így õ is meglátja, mirõl van szó, és tanulmánya kiindulása lehet a további megbeszéléseknek. A szerkesztõség, illetve a folyóiratot kiadó intézet munkatársai segítettek neki a tanulmány elkészítésében, mely a Social Compass 1956/2. számának 36–67. oldalain meg is jelent. A megbeszélések eredménye volt, hogy a svájci Genfben alakuló Nemzetközi Egyház-szociológiai Intézet egy magyar (posta)fiókot nyitott az õ számára, és el lehetett kezdeni a szervezést. A tervezett holland vezetésû Intézet helyett 1957-ben önálló nemzeti Intézetek alakultak meg, így Bécsben az osztrák és a magyar Intézet. Az Ungarisches Kirchensoziologisches Institut (rövidítve: UKI) jogilag mint osztrák egyesület jött létre a törvény megkívánta legkisebb taglétszámmal. Elnöke dr. Stefan László eisenstadti püspök lett (aki egyszer a Szentszéktõl pápai áldást is kieszközölt az Intézetnek, és kétezer dollár adományt a munkákra). Morel Gyula 1959-ben, befejezve a rendi kiképzést, Bécsbe jött, beiratkozott az egyetemre, hogy szociológiából tudományos fokozatot szerezhessen, pasztorálta a több száz bécsi magyar menekült egyetemistát, és elkezdte a munkát az UKI-ban. Az „archívum” anyaga a kezdetben elfért két margarinos dobozban, ma egy egész szobát vesz igénybe az anyag. Elõször 1960 húsvétján egy hónapra, véglegesen 1961 nyarán csatlakozott a kezdeményezéshez András Imre, akinek kapóra jött a bécsi Intézet megalakulása, mert 1956. november végén azzal szökött Nyugatra, hogy a teológiai tanulmányok mellett szociológiát fog tanulni. Neki is teljesen megfelelt az a megoldás, melyet Morel Gyula már kipróbált: egyetem, ifjúsági pasztoráció, munka az UKI-ban. Morel Pressbaumban, András Bécs XI. kerületében nõvéreknél vállalt korai misézõ szolgálatot. Ezzel biztosítani lehetett a szállást és részben az étkezést, ugyanakkor az egész nap rendelkezésre állt a hármas program számára.

1962. december 8-án kezdõdött a II. vatikáni zsinat. Az UKI elhatározta, hogy megvizsgálja a hazai hívek készségét a várható változások elfogadására. A hidegháborús idõben arra egyáltalán nem gondolhattunk, hogy – a szakmai szempont kívánalmainak megfelelõen – Magyarországon kérdezzük meg errõl a híveket. Bécsben tettük fel tehát – a magyar egyetemisták segítségével – a 350 Magyarországról jött turistának kérdéseinket. A kérdések között szerepelt pl. ez: „Mi a véleménye arról a közmondásról: lassan járj, tovább érsz?”, vagy: „A biblia azt mondja: jobb egy élõ kutya, mint egy döglött oroszlán?” Úgy gondoltuk, ilyen nívójú kérdések nem lehetnek a hidegháborús viszonyok között se veszélyesek senki számára. A hazai politikai rendõrségnek azonban ez se tetszett, kémkedést látott benne. A szokásos hazai „jelzéseken” kívül figyelmeztetésül hosszú üzenetet is kaptunk a Papok a hontalanságban c. könyvecskében, egy külföldön meghalt magyar pap nevével kiadott naplóhamisítványban. Ilyen mondatokat olvashattunk: „Óvakodj, ha valaki Bécsben azzal tesz eléd egy kérdõívet, hogy statisztikai adatgyûjtés céljára politikamentes kérdéseket szeretne feltenni a Magyar Egyház-szociológiai Intézet nevében.” „András atya és egyetemistái hajthattak valami hasznot, mert késõbb megnyílt a központ fiókintézete Münchenben, s ennek vezetését a fiatal jezsuiták egyik legtehetségesebbjére, Morel Gyulára bízták, akit ismertem és nagyra becsültem mint a müncheni magyarok lelkészét, s õszintén sajnálom, hogy ilyen vállalkozásba keveredett.” És így tovább, öt oldalon keresztül.

Be kellett látnunk, hogy a gyanakvó hazai légkörben nem lehet szociológusként megvilágítani otthoni kényes pontokat, s ezzel „döntési segítséget nyújtani” a hazai egyházi vezetõknek. Bármit „súgunk” hazafelé, azt biztos letiltják. Mértéktartó, tárgyilagos hangvételünk szálka volt az antikommunista emigráció körében is. Ez a kettõs feszültség állandó kísérõje maradt az UKI munkásságának, de mint szerzetespapok tudtunk élni ezzel az ellenszéllel. A szociológiai felmérések anyagi hátterét azonban nehéz volt elõteremteni. Mindketten egyetértettünk abban, hogy Morel Gyula bécsi tanulmányait befejezve megpróbálja a menekültproblémákat akkor még nagystílûen támogató Németországban megalapozni anyagilag az UKI munkáját. Szó volt egy Müncheni Magyar Intézetrõl, melynek tagja lehetne az UKI is, melyet egyesületként Németországban is megalapítottunk. A Müncheni Érsekség hajlandó volt Morel Gyulának kápláni fizetést biztosítani, ha fél munkaidõben lelkipásztori munkát végez. Többi idejét az UKI szervezésére fordíthatta. A kísérlet eredményeként egy disszertáció született a külföldön élõ magyar szerzetesekrõl, és egy tartalmi analízis Vallás a kommunista sajtóban címmel, de ez az anyagi problémákat nem oldotta meg.

1966-ban fontos esemény történt a külföldi magyar jezsuiták életében. Az új tartományfõnök, Héjja Gyula találkozóra hívta össze Münchenbe a külföldön élõ magyar rendtagokat. A menekült magyar provinciának ekkor 128 tagja volt, 65 jött el a találkozóra. A szervezõk az UKI-tól kértek elõadást a hazai helyzetrõl és a jövõ kilátásairól. Az Egyház-szociológiai Intézet véleményét András Imre adta elõ. Meglepetést okozott és vitát váltott ki az a javaslat, hogy – az addigi védekezõ és elutasító stílussal szemben – a provincia ne várjon a magyar egyház javára végzett közvetlen munkájával, a „hazamenéssel” a politikai helyzet további enyhülésére és a kommunisták engedékenységére, hanem már most tegye meg azt, amit egyikünk „a két I-vel” jellemzett: Institutum, Információ, illetve infiltráció. A lelkes hangulatú találkozót 1977-ben egy megbízott csoport többnapos tárgyalása követte, melyen elhatározták, hogy lelkiségi folyóiratunkat, a Magyar Papi Egységet Szolgálat címen a zsinati reform ügyének szolgálatára állítjuk be, és fokozzuk a külföldi magyar nyelvû vallásos könyvek kiadását. Ebben a fordulatot hozó akcióban Morel Gyula aktív szerepet vállalt annak ellenére, hogy ebben az idõben zajlottak le a számára sorsdöntõ lépések az innsbrucki habilitáció és a tanári kinevezés körül.

Ebben a dologban végül is páratlanul szerencsés fordulat történt. Mivel a rend Rómába hívta az innsbrucki egyetemen szociológiát és társadalmi etikát tanító jezsuita tanárt, a gazda nélkül maradt munka ellátására óraadóként Morel Gyulát kérték fel. Bemutatkozása Innsbruckban olyan jól sikerült, hogy ajánlatot kapott: habilitáljon a teológiai fakultáson, s meghívják rendes tanárnak.

A terv minden pontja megvalósult, éspedig Morel Gyula számára rendkívül szerencsés pillanatban. 1976-ban egyetemi reform történt Innsbruckban: összevonták a Jogi és Államtudományi Fakultást a Közgazdasági Fakultással, valamint utóbbinak Gazdasági- és Társadalompolitikai Intézetét. Az egészbõl Társadalom- és Gazdaságtudományi Tanszék lett, mely Szociológiai Intézetet kapott. Az átszervezés figyelembe vette, hogy az egyetemen a hallgatói létszám az 1967-es 6700-ról 25 ezerre növekedett. Az egyetem fejlõdésével kapcsolatos kihívás elõl kitérni nem lehetett. Morel Gyula lett az új tanszék és az új intézet vezetõje. Személyes sikere volt az is, hogy hallgatói és munkatársai megszerették, ragaszkodtak hozzá. Így alakult ki „a második szerelme”, a tanítás, a fiatalokkal való foglalkozás és a társadalmi szabályozottságba való elméleti elmélyedés. Két tankönyvet írt, az egyiket az alapfogalmakról Enthüllung der Ordnung, a másikat munkatársaival együtt az alapvetõ szociológiai elméletekrõl Soziologische Theorie címen. Mindkettõ több kiadást ért meg, mindkettõ magyarul is megjelent Szociológia, illetve Szociológiaelmélet címen. Munkássága legfontosabb területe így az oktatás lett.

Az UKI egyház-szociológiai munkájának súlypontja a bécsi Intézetre tevõdött át, és – Morel megállapítása szerint is – szép eredményeket ért el, noha nem egészen az õ elgondolását követte. András Imre kutatásai fõleg az 1930-as évek magyar társadalomkutatásán, köztük a népi írók társadalomfeltáró irányzatán tájékozódtak. Az UKI legsikeresebb kiadványa a Sajtótájékoztató lett, mely aktuális problémák elemzését társadalomtudományi háttérrel végezte, és három nyelven jelent meg. Publikációs listáján mintegy 50 könyv vagy könyvformátumú sokszorosított kutatási beszámoló és közel 200 – folyóiratban vagy újságban megjelent – cikk szerepel. Morel Gyula legfõbb hozzájárulása ebben az idõben a tanácsadás volt, és az, hogy anyagiakkal segítette az UKI mûködését a rendi vezetõség útmutatása szerint. Mivel az UKI 1986 óta jogosult volt adócsökkentõ nyugtát adni az adományozónak, a Morel Gyulától jövõ támogatás egyik részbiztosítéka lett az Intézet mûködésének.

De térjünk vissza Morel vallásszociológiai „elsõ szerelméhez”, melyhez lélekben sohase lett hûtlen, noha meglátásainak következetes vállalása kemény kérdések elé is állította õt. Idézünk egyik önéletrajzából: „Mi értelme van annak, hogy valaki pap és szerzetes lesz, életének jelentõs részét mégis egy profán tudomány ápolásának és tanításának szolgálatába állítja?. . . A kettõs hivatás legitimációját elsõsorban abban látom, hogy az egyház életében és a teológiában jelen kell lennie az összes tudomány sajátos perspektívájának, mert mindkettõ számára létfontosságú a valóság, éspedig a teljes valóság feltétel nélküli elemzése. . . Ám ma még ezt a közvetítõ szerepet szinte csak azok képesek betölteni, akik egyházi hivatalt viselnek. . . Meg kellett kísérelnem az egész személyt igénylõ papi és szerzetesi szerepbe a szociológus foglalkozását integrálni, az objektív felismerések érveivel a jobb megoldás létrejöttét elõsegíteni.”

„A szociológia központi témája a rend, a szabályozottság, [de] nagyon fontos az is, hogy ugyanez a tudomány képes . . . kimutatni az emberi szabadság tényét,. . . hiszen sok értékes szabadságát éppen a szabályok védik. . . [A szabályozott közösségek] mûködésének tanulmányozása . . . a kommunikáció témához vezet. Amelyik közösség feladatának érzi, hogy a külvilágból új tagokat toborozzon, és . . . feléjük értékeket közvetítsen, [az] két nyelv kidolgozására és használatára van kötelezve: a belsõkkel a szaknyelvet ápolni, a külsõket rávezetni, hogy mit tegyenek.”

„Ugyanez a vezérmotívuma a szociológusnak, amikor különbséget tesz a hit, a vallás és az egyház között. A hit végsõ fokon kegyelem, és a szabadság számára racionálisan nem teljesen megmagyarázható titok – arra nézve, ami engem feltétlenül illet, amihez feltétlenül közöm van, ami engem végsõ értelemben érint, ami feltétlenül az én ügyem, ami minden körülmények között rám vonatkozik. A vallás ennek csak idõben és térben változó, emberi képességektõl, hajlamoktól, ízléstõl, társadalmi körülményektõl befolyásolt kifejezési formája. Az egyháznak elismert történelmisége van, de jelen van benne a túlságosan emberi elem is. Gyakorlati szempontból fontos még a hit és a hittudomány, vagyis a teológia megkülönböztetése is, mert kárt okozhat a hitben, ha a hit-oktatásban, a hit-hirdetésben a tanúbizonyság helyett a teológiai tudományos ismeretek viszonylag leegyszerûsített közvetítésével próbálkozunk.”

Mélyen átérezve a keresztény és a szociológus kettõs hivatásának következményeit, kötelességének érezte, hogy a keresztény gyakorlat ellentmondásait szóvá tegye. „Meg kellett kísérelnem, hogy a szociológiai elemzéssel, vagyis a »ki-ábrándítás«, a »le-leplezés« tudományával egzisztenciális otthonomat, annak javítása és tökéletesítése érdekében, kíméletlenül megkérdõjelezzem, anélkül, hogy azt puszta társadalmi jelenséggé degradálnám. Ha a feladatot nem sikerült úgy megoldanom, hogy abban . . . környezetem mindig maradéktalanul kiismerte volna magát, a papi, szerzetesi és szociológus hivatás kölcsönös megtermékenyítésének kísérlete rendkívül vonzó feladatot jelentett számomra.” Röviddel halála elõtt, mintegy vallomásként írta tartományfõnökének: „Ajándéknak tartom, hogy be tudtam még idejében fejezni egy kb. 500 oldalas kézikönyv összeállítását (Radikale Kirchenreform), amiben . . . nyilvánosság elé kerül sok minden, ami negyven év vallásszociológiai tanulmányaim gyümölcsének tekinthetõ. Az ószövetségi próféta szavai kísértek munkámban: Hallgatni istenkáromlás volna.”

Morel Gyula ehhez a nagy érzéshez „felsõ pecsétet” kapott – úgy véli a megemlékezõ – abban a mérhetetlen, mégis békében viselt szenvedésben, mely az 1991. évi szívmûtét után, az utolsó évek betegségében, szervezete összeomlásának megtapasztalásában rá méretett. Ha más nem, ez hitelesítheti az õ kettõs hivatást követõ „szociológus-prófétai” küldetését.

A nyíregyházi Hittudományi Fõiskola új épületének felszentelésére 2003. szeptember 6-án került sor. Errõl az Athanasiana 18. száma (Nyíregyháza, 2004. vízkereszt) részletesen beszámol, közölve a szentatya üdvözlõ táviratát, a Keleti Kongregáció bíboros prefektusának (I. M. Daoud) levelét, valamint a szentelést végzõ Zenon Grocholevski, a Katolikus Nevelés Kongregációjának bíboros prefektusa ünnepi megnyitó és felszentelõ beszédét. A kötetben értékes teológiai, liturgikus és egyháztörténeti tanulmányokat olvashatunk (néhány írás idegen nyelvû összefoglalását is), továbbá közleményeket, krónikát és görög katolikus papok önéletrajzait.                                                                                               (R.)

Szabó Ferenc

ÚJABB TÁMADÁS PROHÁSZKA ELLEN

Antiszemita volt-e Prohászka?

Nagy gondolkodók és reformátorok életmûve gyakran a támadások kereszttüzébe kerül: vallási meggyõzõdések, teológiai álláspontok, politikai érdekek vagy egyszerûen különbözõ világnézetek oldaláról egyoldalúan értékelik, illetve eltorzítják az illetõ eszméit, üzenetét. Így volt ez pl. a modernizmus idején Maurice Blondel katolikus filozófussal, Teilhard de Chardin jezsuita tudóssal és gondolkodóval, ugyanígy Prohászka Ottokárral. Akkor haladó és maradi katolikus nézetek ütköztek. Prohászka szellemóriás volt; „Magyarország apostola és tanítómestere.” Szociális eszméit, a zsinatot fél évszázaddal megelõzõ forradalmian „modern katolicizmusát” és politikai szereplését az újabb kutatások egyre teljesebb fényben mutatják be. Az életmû alaposabb feltárását a 90-es évek elejétõl kezdtük el egy kutatócsoporttal. Tanulmányköteteink (Prohászka ébresztése I–II, Prohászka Ottokár), a Naplójegyzetek teljes kiadása; Gergely Jenõ, Barlay Ö. Szabolcs és jómagam, valamint a csoport más kutatóinak írásai és elõadásai hozzájárulnak – reméljük – a teljesebb Prohászka-arc kialakításához.

Sajnos, ezeket a kutatásokat nem veszik figyelembe azok, akik – makacsul ismételgetve a korábbi kommunista vádakat – ismét csak Prohászka antiszemitizmusát próbálják igazolni. Már az 1990-es évek elején is több ilyen, liberális oldalról jövõ támadással kerültünk szembe. (Lásd tanulmányomat a Távlatok 1994/3–4. számában: „A teljes Prohászkáért.”) A közelmúltban a Magyar Narancs (2004. január 2.) cikkírója, Szõnyei Tamás jórészt a régi vádakat ismétli meg. A kommunizmus bukása után persze már nem bûn az, hogy Prohászka bírálta a kommünt és a Tanácsköztársaság atrocitásait, de továbbra is megmaradt vádként a püspök „antiszemitizmusa”.

Még a kommunista idõkben Belon Gellért és Vass Péter piarista elkezdte „ébreszteni” Prohászkát, és Rónay György „dialektikus” bevezetõjével 1974 karácsonyára megjelent többünk tanulmányával a Vigilia Prohászka-száma. Ebben a püspök életmûvét jól értõ Belon Gellért feltette a kérdést: „Antiszemita volt-e Prohászka?” Az õ válasza is „dialektikus” volt: „Igen is, meg nem is. Az apostol ellentmondásossága ezen a ponton is megmutatkozik.” És Belon megmagyarázza – nagyon helyesen –, hogy az „antiszemitizmus” jelentése akkor más volt, mint a hitleri fajelmélet és a holokauszt után. Prohászka igazában védekezett: a magyarságot, a magyar kultúrát és az erkölcsöket védelmezte, amikor bírálta a többnyire zsidók által képviselt kapitalizmust és plutokráciát, valamint az egyház- és erkölcsellenes zsidó-liberális sajtó képviselõinek egyre növekvõ hatalmát. A szociáldemokráciában és a marxizmusban is fõleg a történelmi materializmust és az ateizmust ítélte el, mert a szociális reformokat már 20 évvel a 17-es lenini forradalom elõtt sürgette, XIII. Leó szociális tanítását hirdetve.

A Magyar Narancs cikkírója bizonyos utcaátkeresztelések ürügyén (Engels utcából Prohászka utca lett stb.) elevenítette fel az antiszemitizmus vádját. Rövid válaszunkban nem vehetjük sorra, pontról pontra fejtegetéseit, itt most inkább néhány értelmezési szempontot vázolok, és a magam véleményét szögezem le röviden. (Egyébként Gergely Jenõ Prohászka-könyvére, a Prohászka ébresztése címû kötetekben megjelent idevonatkozó tanulmányaira, valamint Barlay Ö. Szabolcs nemrég megjelent Hitvédelem és hazaszeretet Prohászkánál címû könyvére is utalok; ezeket a Magyar Narancs cikkírója is emlegeti.)

1) Amint már Belon Gellért is leszögezte: szükségünk van történeti távlatra, a Prohászka-korabeli társadalmi-politikai helyzet ismeretére, hogy értelmezésünk helyes legyen. Ebben segít bennünket Gergely Jenõ történész, akit nem vádolhat senki részrehajlással; valamint Barlay újabb könyve is – Paul Johnson, Fejtõ Ferenc és Márai Sándor nézeteit és adatait felhasználva – használható elemeket nyújt.

2) Figyelnünk kell arra, mint már említettem, hogy Prohászka, akit mûködése elsõ szakaszában (1918-ig) még a liberálisok is nagyra értékelnek, miközben a feudális fõurak és fõpapok vörösnek tartják, a szociális igazságosságért és az ország vallási/erkölcsi újjászületéséért küzdve bírálja a zsidóság bizonyos rétegét, tehát nem faji alapon.

3) Meg kell különböztetnünk Prohászka mûveiben a mûfajokat: más a „helyi értéke” egy naplójegyzetének, amelyet nem szánt a nyilvánosságnak, mint egy parlamenti beszédnek a numerus clausus védelmében. (Erre visszatérek.) Amikor 1918–19-ben eljött a forradalom ideje, egy ideig még remélte, hogy az úri világ helyett eljön a demokratikusabb, a szociális igazságtalanságokat megszüntetõ új rendszer, de amikor tapasztalta a bolsevista „tatárjárást” és a „zsidó Lenin-fiúk” garázdálkodását, naplójába éles – esetenként igazságtalanul általánosító – megjegyzéseket tett a zsidóságról, amelyben egyébként megkülönböztetett „jó és rossz zsidókat”, miként jó és rossz keresztényekrõl is beszélt.

4) Végül figyelni kell arra, hogy Prohászka pályája során is alakul nézete a zsidóságról. Elég ehhez elolvasni az Iránytû címû kötet elsõ és utolsó tanulmányát: „A zsidó recepció a morális szempontjából” (1893) és „Zsidó testvéreimhez”, amely Prohászka élete vége felé íródott. Ez utóbbiban a teológus és a lelkipásztor eszmélõdik a választott nép rendeltetésérõl és a belõle származó Jézus egyetemes küldetésérõl. Nem téríteni akar, csak azt hangoztatja: mivel a Messiás már eljött, az ószövetségi próféciák beteljesedtek, a zsidóknak is „krisztusiakká” kell lenniük. „Nem a faj végett él az ember, nem azért, hogy a fajban, amennyiben az csak múlt, elmerüljön; hanem azért él, hogy benne, hitében s szeretetében az egész nemzet lelkisége magasabbra emelkedjék. A zsidóság nem azért volt Isten választott népe, hogy nemzeti vallásában örökre elszigetelõdjék, hanem hogy ebbõl a nemzeti-vallási keretbõl a Messiás lépjen elõ, aki vezesse az emberiséget.” (Ö. M. XXII, 346.)

Ez a szemlélet már megelõzi a II. vatikáni zsinat határozatát a zsidó vallással folytatandó dialógusról, és az azóta megjelent vatikáni megnyilatkozásokat az antijudaizmust képviselõ keresztények felelõsségérõl, amennyiben szerepük lehetett a fajgyûlöletet valló, embertelen antiszemitizmus eljövetelében. A pápa az egyház nevében bocsánatot kért a keresztények e téren elkövetett bûneiért.

Ha mármost Prohászkát magát kérdezzük meg, hogy antiszemita volt-e, megkapjuk világos válaszát az 1920-as országgyûlési beszédében, amelyben a numerus claususról szóló törvényjavaslat mellett foglalt állást. (Ö. M. XXII. 245–259) Idézetek: „A numerus clausust a közvélemény általában antiszemitizmusnak ítéli, azt mondhatnám, bélyegzi sok tekintetben. Azt gondolják egyáltalán, hogy mi a numerus clausussal a zsidóságot el akarjuk nyomni, és a keresztény nemzeti társadalmat kiváltságban akarjuk részesíteni az õ kulturális jogaik leszorításával. A numerus clausust . . . a magyar középosztály leromlása ellen és a magyar faji géniusz veszélyeztetettsége ellen kontempláljuk. . .” Prohászka ezután elismeri a zsidóság pozitív szerepét a magyar kereskedelem megteremtésében, és általában pozitíven nyilatkozik a magyar kultúrába integrálódott zsidókról. „Nem abban van a hiba, hogy a zsidóság a gettóból kiszabadult, hiszen a humanizmus ideája, a humánus eszmék hatalma mindnyájunk eszméje. (. . .) Abban van a hiba, hogy a zsidóság nemcsak integráló résszé lett, hanem túlsúlyba került, nemcsak egyik feltörõ résszé lett, hanem minket leszorító résszé. A mi egész problémánk ebben áll; úgyhogy nem antiszemitizmusról van itt szó egyáltalában – ezt nagyon szeretném belekiáltani a magyar világba –, hanem ez faji önvédelem.” Prohászka ezután statisztikai adatokat is közöl a zsidóság elõrenyomulásáról az orvosi és ügyvédi pályán, az iparban és kereskedelemben, valamint a sajtóban*.

Határozottan elismeri a liberális kapitalizmus érdemeit, amely kifejlesztette a gazdasági erõket; a politikai liberalizmus biztosította a nagy népszabadságot: „kitûnõ szolgálatot tett.” „Deák Ferenc, Eötvös, Szemere Bertalan, Fáy, Kossuth: ezek mind égtek a liberalizmustól. Jól tették.” De ezután Prohászka felhozza a liberalizmus káros hatásait, és az igazságtalanságokat a munkások szervezkedésével, szövetkezetekkel akarja orvosolni, ellensúlyozni. Ezt nevezhetjük szocializmusnak. „Azután meg védekezni mindenesetre liberális is. Védekezni szabad. (. . .) Mi akarjuk védeni a magyart; mi akarjuk védeni a magyar keresztény középosztályt; mi akarjuk védeni a magyar kultúrát, a magyar faji géniuszt, semmi egyebet nem akarunk.”

Prohászka ezt hungarizmusnak is nevezte, de nem abban az értelemben, ahogy azt a halála után feltörõ hungarista fajvédõ mozgalmak használták. Már 1938-ban Bosnyák Zoltán „Prohászka és a zsidókérdés” címû füzetében torzító csúsztatással Prohászka nevét tûzi a náciszimpatizáns fajvédõk zászlajára. Ezt a füzetet használják – közvetítõként Prohászka felé – a napjainkban is itt-ott éledõ szélsõjobboldali „fajvédõk” (Hunnia, Demokrata köre). Innen a Magyar Narancs cikkének fejelésében a kitétel: „. . . Pedig bizonyos tekintetben még ifjabb Hegedûs Lórántot is tõle (ti. Prohászkától) kaptuk.” Lehet, hogy ez csak a lap kiemelése. Szerencsére a szerzõ cikke végén hivatkozik „jóhiszemû” értelmezésekre, többek között Várszegi Asztrik kiegyensúlyozott véleményére, valamint Barlay Ö. Szabolcs már említett könyvére. Ezenkívül megadja – további tájékozódáshoz – a budakeszi Prohászka-gimnázium igazgatójától, Körösiné dr. Merkl Hildától kapott újabb Prohászka-bibliográfiát, amelybõl az érdeklõdõk alaposabban tájékozódhatnak. Prohászkát tenni felelõssé ifj. Hegedûs Lóránt nyilatkozataiért, ez – mutatis mutandis – olyasmi, mint amit Lukács György tett Az ész trónfosztásában, amikor a zsidó filozófus, Henri Bergson irracionalista filozófiájáról azt állította, hogy közvetve befolyásolta a nácizmus ideológiáját. Súlyosabb melléfogás az, ha Prohászkát teszik felelõssé a „keresztény kurzusért”, amikor a politikából kiábrándult püspök ezt a szigorú ítéletet jegyezte be naplójába (1920. jún. 30.): „»Keresztény kurzus« kereszténység s keresztények nélkül! Ez a baj, hogy e hordónak nincs feneke; e pártnak nincs alap, szirt a lába alatt. Azok az emberek nem keresztények. Igaz, hogy elvben, theóriában elfogadják a kereszténységet, de tettekben nem vallják.”

Kiegészítõ irodalom

Néhány könyv és dokumentum a zsidó-kérdés és az antiszemitizmus problémájához

– Jacques Maritain: L’impossible antisemitisme. (Desclée de Br. 1994) Hosszú bevezetõ tanulmány Pierre Vidal-Naquet-tõl Maritain és a zsidók címmel, amely egyben Maritain felfogásának fejlõdését is elemzi. Maritain, akinek felesége, Raïssa zsidó származású volt, aztán vele együtt katolizált, részben Raïssa, részben L. Bloy hatására jutott el a faji antiszemitizmus teljes elítéléséhez és „Izrael misztériuma” teológiai elemzéséhez. Érdekes, hogy a kötetben (61kk.) olvasható 1921-es tanulmánya a „zsidókérdésrõl” – ezt szociális és politikai szempontból vizsgálva – sok olyan gondolatot tartalmaz, mint Prohászka országgyûlési beszéde a „numerus claususról”. A kötetben közölt vitákból kiderül, hogy a 20-as évek körül Franciaországban, sõt Európa-szerte ugyanolyan sürgetõ volt a zsidókérdés megoldása, mint Magyarországon. A zsidóság feltörésérõl és asszimilációjáról írva Maritain külön kiemeli Lengyelország és Magyarország esetét, ahol feltûnõen nagy volt a „kollektív konverziók” száma.

– A Nostra aetate kezdetû zsinati nyilatkozat többek között ezeket írja az izraelita vallásról (4. pont): (Miután a keresztények és a zsidók közös örökségérõl szólva kiemelte a további teológiai kutatás és a párbeszéd szükségességét, így folytatja:) „Kétségtelen, hogy a zsidó hatóságok és párthíveik Krisztus halálát követelték; mégsem lehet megkülönböztetés nélkül sem minden akkori zsidónak, sem a mai zsidóságnak rovására írni azt, amit Õvele kínszenvedésekor mûveltek. Ezenfelül mélyen sajnálja az egyház, mely megemlékezik a zsidókkal közös örökségrõl, mindazt a gyûlöletet, üldözést és az antiszemitizmusnak sokféle megnyilatkozását, amely bármikor és bárki részérõl a zsidók ellen irányult. Ebben nem politikai számítás vezeti, hanem vallásos, evangéliumi szeretet; mint ahogy elítél minden üldözést, bárki ellen irányul is az.”

– Fontos dokumentum az 1998-as vatikáni nyilatkozat a holokausztról („Emlékezünk: megfontolások a Soáról”, Mérleg 1998/1, 68–75). A történelem áttekintése – az egyházi antijudaizmus negatívumainak elítélése – után szól a náci antiszemitizmus barbárságáról, amelyet egy újpogány hatalom mûvelt, majd felteszi a kérdést, hogy vajon a náci zsidóüldözést nem könnyítették-e meg egyes keresztények lelkében és szívében „ott munkáló antijudaista elõítéletek”? A nyilatkozat utal a NE 4. pontjára (elõbb idéztük), majd hangsúlyozza, hogy az egyház elítéli a rasz- szizmus és népirtás minden formáját: örmények, ukrajnai parasztok, cigányok, afrikai és balkáni mészárlások, a kommunizmus sok millió áldozata a Szovjetunióban, Kínában és Kambodzsában. (Mérleg i. h. 74) – Utalhatunk itt A kommunizmus fekete könyvére. (Lásd Távlatok 2000/3, 443–449.)

– A Justitia et Pax Pápai Bizottság 1998 novemberében közzétett egy dokumentumot „Egyház és rasszizmus” címmel (magyarul: Pécs 1998). Az alcím „Egy testvéribb világért” jelzi a célt. A történelmi áttekintés és a keresztény látásmód kifejtése után arra világít rá, hogy a keresztények miként járulhatnak hozzá másokkal együtt a fajok közötti testvériség elõmozdításához. Természetesen a dokumentum – az egyházi megnyilatkozásokat idézve – hangsúlyozza, hogy igazságosság nélkül nem lehetséges a megbékélés és szeretet megvalósítása.

^* Numerus clausus: az a szám, amelyet valamely testület, intézmény tagjainak létszáma nem haladhat meg. A XX. század fordulóján Európa több országában az értelmiségi pályákon jelentõsen eltolódott, túlsúlyba került a zsidóság arányszáma. Magyarországon 1910-ben a zsidóság országos arányszáma 4,5% volt; de a középiskolákban és az egyetemeken egyre nagyobb lett ez az arány. Pl. a budapesti Pázmány Egyetem jogi karán 1917–18-ban 21,6%, az orvosin 51,6%, a mûegyetemen 37,1%. A háború után az egyetemek tanári karának és a közvéleménynek sürgetésére Haller István kultuszminiszter elõterjesztésére a nemzetgyûlés törvénybe iktatta az egyetemi felvételeknél a numerus clausust. – Az elemzett beszédben Prohászka maga is említ néhány adatot. Pl. az ügyvédek fele zsidó, a magánorvosok nagy többsége zsidó, a zsidó értelmiség térfoglalása igen nagy. Prohászka utal a „Huszadik Század” ankétjára (Jászi Oszkár felmérésére); Beregi Ádám (cionista) ezzel kapcsolatban nyíltan kijelenti, hogy Magyarországon lehet beszélni a mûvészet és az irodalom elzsidósodásáról. (Prohászka, Ö. M. XXII. 253.)

Szelestei N. László: Magyar ferencesek prédikációs gyakorlata a 17. században. Csíksomlyói kéziratos prédikációk. PPKE, Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba, 2003.

A kiváló irodalomtörténész e kötetében újabb kutatásairól számol be. Jó összefoglalást nyújt a katolikus prédikációról (felhasználva más szakemberek ide vonatkozó kutatásait).

A kéziratos prédikációs kötetek megbecsülésére jó példa a 17. század elsõ harmadában leírt vasárnapi prédikációk gyûjtõkötete, amelyet Csíksomlyón a 20. század közepén féltett kincsként rejtettek el a kegytemplom Mária-szobrának talapzatába. Onnan néhány évtized múlva került elõ. Szelestei négy 17. századi csíksomlyói kéziratos prédikációskötetet tanulmányozott részletesebben. Két, 1615 és 1631 közötti prédikációkat rögzítõ kötetrõl, amelyet eddig a szakirodalom és a rendi hagyomány ferences eredetûnek tartott, a szerzõ kiderítette, hogy az erdélyi misszióban lévõ jezsuiták prédikációit tartalmazzák (116 prédikációt). Valószínû, hogy Kájoni János vagy ferences társai jezsuita kapcsolataik révén jutottak ezekhez a beszédekhez. Pázmány Péter és Káldi György prédikációinak forrásként való használata (kivonatok, kompilációk formájában) igen gyakori, még a magyar nyelvû ferences prédikátoroknál is, a 17–18. században. Természetesen látható a ferences prédikációk vonulata is Laskai Osváttól Stockinger Mátyás csíksomlyói ferences 1680-as évek végén készített nagypénteki prédikációjáig. Ennek és a csíksomlyói passiójátékoknak a forrása Laskai Osvát latin nyelvû szenvedéstörténete. A kéziratban fennmaradt csíksomlyói kötetek késõbbi kezek feljegyzései szerint segédkönyvként szolgáltak. Egymásnak azonban nem forrásai.

A szerzetesek, akik latin és magyar nyelven jól tudtak, a könyvtárukban hozzáférhetõ könyvekbõl a prédikálási útmutatók szerint állították össze beszédeiket, igazodva adott közönségükhöz. De ha latin forrást használtak is, magyarul mondták el beszédeiket. Anyanyelvû vallásos emlékeink nemcsak ima- és énekszövegek révén érintkeztek a középkorral, hanem a középkori szövegekhez visszanyúló prédikációgyûjtemények révén is.

Szelestei könyve függelékében részletesen leírja és adatszerûen fölsorolja az elemzett prédikációs kötetek tartalmát, lelõhelyét, és – többek között – közli Stockinger Mátyás három prédikációját és forrásából, Laskai Osváttól, latin részleteket.                                                                                                         Szabó Ferenc

Bartusz-Dobosi László

A KATOLIKUS EÖTVÖS

„Aki hitét veszti, elmerül.”¹ Ez az eötvösi gondolat akár az egész cikk mottója is lehetne, hiszen magában rejti megfogalmazójának vallásos meggyõzõdését. Azt az eltökéltséget, amellyel a kitûzött „szent” célért küzdött, s azt az Isten ügye iránti elkötelezõdést, amely nélkül elképzelhetetlennek tartotta volna az életét.

Eötvös egész lénye, habitusa a meleg, keresztényi szeretet emberét rajzolja ki elõttünk, aki mindig a másik emberért, sõt az egész emberiségért küzdött. Concha a következõ szavakkal illette az egyéni szabadság gondolatával foglalkozó Eötvöst: „. . . az egyént az istenség edényének tekinti. Eötvös az egyénben az egész emberiséget öleli át.”² Gondolatai, írásai, egyáltalán a témák, amelyekkel mint miniszter foglalkozott, mind ide vezetnek vissza, s adják annak az embernek a képét, aki szerint „a családtól kezdve azon viszonyokig, melyek világrészeket fûznek egymáshoz, keresztény eszmék körében mozgunk”³. S valóban, egész életét ezen eszmék kiteljesítésének, egy keresztény alapon mûködõ polgári világ kiépítésének szentelte. Ez motiválta õt mind családi, mind államférfiúi szerepében. Azt gondolta ugyanis, hogy ez az egyetlen elképzelhetõ módja a haladásnak, az emberi szenvedéstõl mentes világ megvalósításának. Hitte, hogy a boldogságot mindenki elérheti, de azt vallotta, hogy ez csak úgy valósulhat meg, ha mindenki ott teszi a dolgát, ahová az Isten állította: „. . . nem úgy lehetünk boldogok, ha alább szállunk, hanem csak azon a helyen, melyre születtünk. . .”⁴ Azaz mindenkinek meg kell találnia azt a helyet, azt a feladatot, amelyre született, s ott kell megtennie minden tõle telhetõt, ha boldog akar lenni. A boldogság pedig nem egy konkrét hely vagy cél, amit az ember elérhet, a boldogság egy állapot, amely akkor tölti el az embert, ha beteljesíti az erre a világra rendelt feladatát.

Azt vallotta, hogy „azon meggyõzõdés, hogy kötelességünket teljesítettük, már maga boldogít vagy legalább megnyugtat”⁵. Aki pedig nem elégszik meg kis feladatokkal, hanem magának további elérendõ, nem önös célokat tûz ki, az érti igazán az embernek az isteni teremtésbe való bekapcsolódását, amelyrõl már Cousin is beszélt. Az ember feladata ugyanis nem más, mint az Isten lemásolása, annak a lehetõségig való követése. Ez pedig nehéz feladat, de megóv minket az önteltségtõl, s elvezet az igazi boldogsághoz, az isteni lét közelségéhez. „Csak az válik kitûnõvé, ki magas célokat tûz ki, és igen sokat követel magától, s mert az, ki ezt teszi, önmagával soha nem lehet megelégedve, s így azt nem érheti el, mi középszerû emberek boldogságának fõ forrását képezi, az önmegelégedést.”⁶

Eötvös nagyon fontosnak gondolta ezt az állandó kapcsolattartást az isteni szférával, amelyet mindenek fölött álló követelménynek, s egyben a legmegnyugtatóbb dolognak vélt a világon. „Aki teljes bizodalommal imádkozni tud, az a legfõbb boldogságot, melyre képesek vagyunk, már elérte, mert a világ minden hatalma, élvezete és dicsõsége mi azon meggyõzõdéshez képest, hogy egy határtalan jóságú és hatalmú lénynek közvetlen gondviselése alatt állunk?”⁷ Ezért aztán mindent ennek rendelt alá. Írói munkásságától kezdve miniszteri tevékenységén át a tudományok szeretetét, illetve azok mûvelését is csak eszköznek tekintette ebben az Isten felé törekvésben. Mert „ki a gondviselésben nem kételkedik, az elõtt minden egyéb elveszti kínzó fontosságát”⁸. Aki viszont képtelen erre, akit valamely világi dolog elrángatott az általa Istenben fellelt igazságtól, azt kifejezetten szánandónak ítélte. Mert „nincs nyomorultabb teremtés a világon oly embernél, ki egy magasabb lény õrködõ hatalmát elismerni nem akarja vagy hinni nem képes”⁹. Ez a kijelentése már önmagában árulkodik arról a természetességrõl, amellyel Eötvös az Isten felé fordult, de ugyanezt bizonyítják írásai s életének minden mozzanata.

Talán nem kell hozzá különösebb logika, hogy meglássuk Eötvösben az elkötelezett keresztényt, de annál inkább szükséges annak bizonyítása, hogy nemcsak keresztény, de egyházához, a Katolikus Egyházhoz is hû maradt egész élete folyamán. Az elõbbi kijelentést mára már egyetlen mértékadó történész sem szokta kétségbe vonni, annál inkább az utóbbit. Az az általános nézet alakult ki, hogy az eötvösi kereszténység egyfajta liberális, a mai szóhasználatban ökumenikus kereszténységet rejt magában. Azaz úgy tartják, hogy nem ragaszkodott egyetlen egyházhoz vagy tételesen megfogalmazott hitelvhez sem, hanem az Isten és az ember közötti kapcsolatot személyes ügynek tekintette. Mi ezzel a megállapítással, a következõkben felsorolásra kerülõ tények tükrében, vitába szállunk. Bár való igaz, hogy Eötvös nem volt fundamentalista, aki a katolikus dogmákon nem látott túl, s az is igaz, hogy rendkívüli toleranciaküszöbe sok esetben a más felekezetûekkel szembeni magatartását oly mértékben meghatározta, hogy joggal értékelhetjük életmûvét vallási megközelítésbõl ökumenikusnak, felvilágosultnak. Sõt az is igaz, hogy sok esetben az egyházi vezetés állásfoglalásához képest más véleményt fogalmazott meg, de ezeket soha nem feszítette a szakadásig. Kritikus volt, aki nemcsak egyszerûen befogadta, de magában sokszor „megrágta” a dolgokat, és liberális is volt, de csak mint politikus. A kettõ persze nehezen szétválasztható, különösen az õ esetében, aki politikusként vallási kérdésekkel volt kénytelen foglalkozni, mégis a kényes helyzetekben bebizonyosodott, hogy sokkal inkább volt katolikus, mint liberális. Ezek olyan tények, amelyeket életének részletesebb tanulmányozása után könnyûszerrel felismerhetünk, s amelyeknek sokszor õ maga is hangot adott.

Concha Gyõzõ is hasonló megállapításra jutott, csak õt Eötvösnek a Montalambert-rel való kapcsolata, levelezése gyõzte meg errõl. „Az az általános ítélet Eötvösrõl, hogy vallásos, hivõ lélek volt, e levelekben nyeri meg részletekig menõ megvilágítását különösen azáltal, hogy azokban a vallásnak, de fõleg a katolikus egyháznak az államhoz való viszonyáról oly megnyilatkozások foglaltatnak, aminõket tõle másutt ily határozottsággal nem találunk.”¹⁰

Az alábbiakban tehát az ezekre vonatkozó tényeket gyûjtöttük egy csokorba, igyekezve elfogulatlanul elõtárni azokat. „A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra” c. mûvében, amely ugyan még jóval az autonómiamozgalom, ill. a vatikáni zsinat döntései körül a világiakban kialakult zûrzavarok elõtt készült, a következõ, a pápaságra vonatkozó megjegyzésekre bukkanhatunk. „Valamint egyéb instituciók, úgy a katolikus egyház sem érte el célját tökéletesen. A jelesebb pápák magasztos gondolata: a kereszténységet egy rang és születésre tekintet nélkül választott fõnök és közös törvények alatt egy nagy egésszé forrasztani össze, soha sem valósult meg tökéletesen. A legfenségesebb eszme is, ha megtestesülésére törekszünk, azon korszak tévedéseinek nyomát viseli magán, mely azt létesíteni akarja, mert csak gyarló emberek által léptethetõ életbe. Úgy volt ez a pápasággal is. De bármi szigorú ítéletet hozunk hibáiról, annyi bizonyos: hogy a pápaság mindazon népeket, amelyek felett valaha uralkodott, szellemileg egy egésszé alkotta át. A XVI. század nagy egyház meghasonlása külsõleg széttépte a köteléket, mely hajdan a nyugat valamennyi népét egyesítette; egyes népek azóta sebesebben, mások lassabban haladtak . . . késõbbi fejlõdésükben is mindannyian szellemi rokonok maradtak.”¹¹ E néhány sorral ugyan elismerte a kereszténység minden kort és népet átölelõ ökumenikus, széttéphetetlen jellegét, alapvetõen azonban mégiscsak a pápaság, azaz a katolikus egyház által megvalósított szellemi és lelki egységet hirdette. Errõl az egységrõl ugyanebben a mûvében néhány fejezettel késõbb ekképpen fogalmazott. „De miután természetünkben rejlik, hogy egység fogalmát semmi forma alatt sem képzelhetjük világosabban, mint az egyénben: az államegység fogalma is ennélfogva csak ott nyerhet könnyen érthetõ kifejezést, ahol az egy egyénben van megtestesülve.”¹² Mi ez, ha nem az általa elképzelt, a kereszténység által megkeresztelt állam egyszemélyû vezetésének a katolikus egyház mintájára kifejtett eszméje. Egyszerûbben fogalmazva, a pápaság intézményének „államosítása”, vagyis az egy személy kezében összpontosuló hatalom elõnyeinek a hangsúlyozása. „Az ok, melynél fogva a katolikus egyház minden átalakulás dacára megõrizheté legnagyobb egységét, csupán kormányzási alakjában fekszik.”¹³ Márpedig ez az egyik legmarkánsabb különbség a katolikus egyház és a protestáns egyházak között. Eötvös ezzel a mondatával színt vallott, hitet tett katolicizmusa mellett. Sõt kimondta azt is, nem a megbántás szándékával, hogy maguk a protestánsok is rájöttek késõbb, hogy ezt a formát nem szabadott volna feladni. „. . . A reformátorok utóbb meggyõzõdtek azon eljárás veszélyességérõl, hogy egyházi dolgokban minden tekintéllyel szakítottak.”¹⁴

Még ennél is továbbment azonban, amikor azt fejtegette, hogy „a katolikus egyház, más keresztény közösségekkel szemközt, bensõ szervezetében bámulatos szilárdságot mutat”¹⁵. Sokan ezt persze merevségnek, mozdulatlanságnak tartották, az egyház haladásellenességét látták ezáltal bizonyítottnak, amivel azonban õ nem értett egyet: „Mit a katolicizmus tespedésérõl mondanak, az a tények balul ismerésén alapszik. Ha a katolikus egyház azon merevültségben maradt volna, melyet szemére vetnek: vagy meg kell vala akadályoznia azon hatalmas elõlépést, mit az európai emberiség a VI. századtól a XVI.-ig tett, vagy el kellett volna veszítnie az emberek kedélye fölötti uralmát.”¹⁶ Látható, hogy Eötvös véleménye az egyház szerkezetét illetõen, legalábbis az 50-es években, teljesen megfelelt az egyházi elvárásoknak.

A zsinat utáni viselkedésérõl összességében meg kell állapítanunk, hogy bár kritikusabb lett az idõk során, hátat sohasem fordított egyházának. Pont ellenkezõleg. A szó legszorosabb értelmében véve, utolsó leheletéig küzdött annak megújulásáért, s mindvégig hirdette annak elsõségét. „A katolicizmusnak két tagadhatatlan elõnye van a protestantizmus fölött. Elõször sokkal józanabbak és emberiebbek azon elvei, melyeket a kegyelemrõl, szabadságról és cselekedeteink érdemérõl felállított. Másodszor az, hogy míg a protestantizmusban a haladás mindig csak egyéni lehet, addig a katolicizmus általános zsinataiban oly intézménnyel bír, mely által a haladás az egységgel összeférhet. Minden katolikus polémiának a protestantizmus ellen e két pont körül kellene forogni.”¹⁷

Meg kell azonban említenünk azt is, hogy egyéniségének bensõ, magába forduló szemérmessége visszatartotta õt vallásosságának tüntetõ megnyilvánulásaitól, mégis ismeretes néhány eset, ahol ezek tetten érhetõk. Álljon tehát itt néhány vélemény, amely kijelentésünket alátámasztja.

Török Jenõ szerint Eötvös „egyedülálló kortársai között abban, hogy egyháza érdekében kezdeményezõként lép föl s fáradhatatlan tevékenységet fejt ki”¹⁸. Brisits Frigyes mindezt úgy értékelte, hogy mintaképét adja „annak az egészen egyedülálló magyar liberális politikusnak, aki a közpályán a liberális állami felfogás minden elvét – a legtisztább meggyõzõdéssel – érvényesítette, ugyanakkor azonban a magánélet keretei közé szigetelte el önmagában a hivõ katolikust . . . akibõl csak erkölcsi jellemének tisztasága ragyogta be a politikust”¹⁹. Alszeghy pedig már egyenesen odáig jutott el, hogy kijelentette, hogy az adott kor „írói és politikusai között a legbensõbb és legnemesebb katholicizmus Eötvöst töltötte el”²⁰. Ezek után lássuk a konkrét bizonyítékokat!

Concha Gyõzõ szerint, aki még személyesen ismerte Eötvöst, a miniszter „egyházának igaz híve volt”²¹. Ezt a tényt egyik karlsbadi találkozásukkor tapasztalt élményével támasztotta alá: „. . . Eötvös, akit mint fiatal joghallgató, 1868. augusztus folyamán imakönyvébe elmerülve, oly áhítattal láttam Karlsbadban vasárnaponként a misében részt venni. . .”²²

A két feljegyzés hitelét nincs okunk megkérdõjelezni. Különösen az utóbbi értékes a számunkra, mert az egy olyan konkrét, a való életbõl vett jelenetét ábrázolja Eötvös életének, amely rámutat az egyházához ténylegesen hû, annak hitét gyakorló ember képére. Ezt alátámasztandó, hadd álljon itt még néhány hasonló fontosságú bizonyíték, amely mind-mind ezt hivatott megerõsíteni.

Széchenyi mintegy mellékesen a következõ bejegyzést tette naplójába, nagy segítségünkre lévén ezzel Eötvös katolicizmusának bizonyításában. „István fõherceg ma megnyitja az országgyûlést. Eötvössel a Veni Sancten. Rajtunk kívül az országgyûlés egyetlen tagja sem.”²³

Két bejegyzés, a Concha és a Széchenyi-féle, melyek mindegyike a misére járó Eötvöst állítja elénk. Az utóbbiról esetleg felvetõdhet, hogy vallásügyi miniszterként Eötvösnek muszáj volt reprezentálnia az ilyen hivatalos aktusokon, mint az országgyûlést megnyitó mise; bár a bejegyzés azt is tartalmazza, hogy kettejükön kívül senki nem érezte ennek szükségességét, ami már önmagában is árulkodó; de az elsõ idézet kizárja az efféle vádaskodásnak még a lehetõségét is. Eötvösrõl tudjuk, hogy Karlsbadba mindig egyedül ment, hogy teljesen a pihenésnek és a regenerálódásnak szentelje az ott töltött idõt, s ugyanilyen megfontolásból igyekezett kerülni az esetleges ismerõsökkel való sûrû találkozásokat is. Így aztán nem sok érdeke fûzõdhetett ahhoz, hogy úgymond alibibõl vagy éppen reprezentálásból bújja imakönyvét s vegyen részt a misén, aminek Concha, a saját elmondása szerint, szemtanúja volt.

 De álljon itt még egy momentum Eötvös életébõl, amely újfent a misére járó hívõt mutatja be nekünk. Eötvös egyik levelérõl van szó, amelyet Tanárky Gedeonnak írt, s amelybõl kiderül, hogy akkor kapta meg kollégájának a levelét, „mikor Szt. István napjára rendelt misére”²⁴ sietett.

Csak aki nem akarja, az nem ismeri fel ezekbõl az esetekbõl azt az embert, akinek ezek a cselekedetek a lényébõl, s nem holmi diplomatikus pózolásokból fakadó hamis megnyilvánulások voltak. Eötvös ismerte, tudta egyházának rendeléseit, s liberalizmus ide vagy oda, betartotta azokat. Sõt!

A fentieket támasztja alá az a tény is, hogy több templom építésében aktív kezdeményezõként vett részt. Beszélhetünk itt az ún. Lipót-templomról²⁵, amelynek építését mint miniszter irányította, de feltétlenül említést érdemel az Istenhegyen található s 1860-ban felépült Szent László-templom is. Ez utóbbi azért is lényeges, mert a közelben volt Eötvösnek villája, s így feltételezhetõ, hogy nem véletlenül forszírozta egy katolikus templom sürgetõ felépítését, hanem a maga, családja és a hegyen akkor még ugyan gyéren, de mégiscsak jelen lévõ lakók számára szükségletként jelentkezõ vasárnapi misére járás megkönnyítése érdekében.

Amilyen természetességgel vett részt ezekben a munkálatokban, ugyanolyan egyszerûséggel emlegeti leveleiben a keresztelõket, templomi esküvõket, s egyáltalán hasonló meggondolásból érvel a polgári házasság bevezetésének terve ellen.

Érdeklõdésre tarthat számot esetleg az az elragadtatás is, amellyel a jezsuita rendrõl áradozott, amelynek nemrég (1806) adtak újra mûködési engedélyt, s amely egyértelmûen a katolikus egyház elit csapatának számított. „E rend szabályzatát, kitûzött céljait illetõleg, mestermûnek mondhatni.”²⁶ Ez az állásfoglalása sem a népszerû momentumok egyike, hiszen ismeretes a jezsuiták iránti általános bizalmatlanság, ezzel azonban Eötvös akaratlanul is nekünk segített állításunk bizonyításában.

Mindezeket egybevetve arra a megállapításra jutottunk, hogy Eötvös nemcsak keresztény, hanem elkötelezett katolikus is volt, aki ugyan nem harcolt tüntetõleg egyházáért, mint egyes fanatikusabb kortársai, de aki harcolt érte úgy, hogy azzal más egyház híveit meg ne sértse. Ezt a gondolatot már egész fiatal korában megfogalmazta, s elsõ jegyzetfüzetébe is feljegyezte. „Lássa a világ, hogy e kor katolikusai vallásukhoz ragaszkodnak, de úgy, hogy mások szabadságát nem bántják. . .”²⁷ Elveibõl nem engedett, de másokat meggyõzõdésében soha meg nem bántott volna. S ez az, amit vallásosságában félreértve, netán félremagyarázva, liberalizmusnak mondtak.

Álljon itt befejezésül Eötvös életének mozgatórugójaként is felfogható egyik gondolata, mely egész pályafutása alatt motiválta õt. „. . . Egy tartós jövõnek épületét csak erkölcsi alapokon és tiszta kezekkel emelhetni föl.”²⁸

Jegyzetek:

 ¹ Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra I–II. Magyar Helikon, 1981. II/38. o.

² Concha Gyõzõ: Eötvös és Montalambert barátsága. Szent István Társulat, 1918. 42.

³ Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra I–II. Magyar Helikon, 1981. I/459. o.

⁴ Eötvös József: Költemények, elbeszélések, színmûvek I–II. Ráth Mór, 1891. 121. „A molnár leány”

⁵ Eötvös József: Gondolatok. Révai Testvérek, 1908. 94. – ⁶ Uo.: 80. o. – ⁷ Uo.: 327. o. – ⁸ Uo.: 7. o. – ⁹ Uo.: 7. o.

¹⁰ Concha Gyõzõ: Eötvös és Montalambert barátsága. Szent István Társulat, 1918. 8. o.

¹¹ Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra I–II. Magyar Helikon, 1981. I/43. o. – ¹² Uo.: I/347. o. – ¹³ Uo.: I/176. o. –

¹⁴ Uo.: II/27. o. – ¹⁵ Uo.: I/175. o. – ¹⁶ Uo.: I/176. o.

¹⁷ Eötvös József: Gondolatok. Révai Testvérek, 1908. 144–145. o.

¹⁸ Török Jenõ: A katolikus autonómia-mozgalom 1848–1871. Budapest, 1941. 58. o.

¹⁹ Brisits Frigyes: A magyar irodalom története a XIX. század elsõ felében. Budapest, 1939. 288. o.

²⁰ Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. 123. o.

²¹ Concha Gyõzõ: Eötvös és Montalambert barátsága. Szent István Társulat, 1918. 204. o. – ²² Uo.: 256. o.

²³ Széchenyi István: Napló. Gondolat, 1978. 1278. o. (1848. VII. 5.)

²⁴ Eötvös József: Levelek. Magyar Helikon, 1976. 669. o. –Tanárky Gedeonnak: 1870. augusztus 21.

²⁵ A mai budapesti Szent István-bazilikáról van szó.

²⁶ Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra I–II. Magyar Helikon, 1981. II/235. o.

²⁷ Eötvös József naplójegyzetei 1–11. MTA Kézirattár 1. füzet 115. o.

²⁸ Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra I–II. Magyar Helikon, 1981. II/582. o.

HETÉNYI VARGA KÁROLY ÉLETE
ÉS MUNKÁSSÁGA

Kiegészítés

Ezzel a címmel jelent meg a Távlatok karácsonyi számában (2003/4, 602–605) ismertetés az író özvegyétõl, Varga Borbálától. Sajnálatos módon – mivel az okt. 6-án a szerkesztõségnek elküldött lemez hibás volt – az írás hiányosan, két A4-es kéziratoldal kihagyásával jelent meg. Most közöljük a kimaradt részt, és elnézést kérünk a hibáért. –  A Szerkesztõség

A 603. o. 3. bekezdésétõl kezdõdõ (kimaradt) helyes szöveg:

A II. világháború éveiben meghurcolt papokról írt könyvét – melynek elsõ oldalán lengyel nyelven írt ajánlása van II. János Pál pápának, akit kispapként szintén üldöztek, és akinek Erdõ Péter prímás érsek úr jóvoltából, ez évben (2003-ban) sikerült eljuttatni e könyvet, és hálából a szentatya apostoli áldását küldte – Akiket üldöztek az igazságért címmel az Ecclesia Kiadó jelenteti meg 1985-ben. E témában az indíttatást az adta, hogy még aktív tanár korában tanártársaitól gyakran hallotta: az egyházunk kiszolgálta a fasizmust. A 60-as évek végén a buchenwaldi koncentrációs táborban egy kiállítás arcképcsarnokában látta, hogy katolikus papok képei is ki voltak állítva, akik korábban ott raboskodtak a táborban. Ez adta az ötletet, hogy bizonyára magyar papok is voltak, akik üldöztetést szenvedtek hitükért, bajbajutott embertársaiknak megsegítéséért. Onnan hazaérve keresett egy ilyen papot, és talált is. Ekkor született az az elhatározás, hogy emléket állítson azoknak az egyházi személyeknek, akik börtönben vagy koncentrációs táborokban töltöttek el éveket, évtizedeket áldoztak azért életükbõl, hogy másoknak az életét, személyes szabadságát megmentsék.

Elõször a Baranyaszentgyörgyön élõ Uhl Antalra talált, aki 1932-tõl Franciaországban Lille-ben, majd késõbb Párizsban a magyarok lelkésze volt. 1941-tõl folytatott embermentõ tevékenységet. Több alkalommal keresztleveleket csempész ki Budapestrõl a kint élõ zsidók részére. Besúgók, mint mindig, akkor is voltak. Lebuktatták. 1943. januárban hadbírósági tárgyaláson öt hónapi szigorított börtönre ítélik. Feltételesen szabadlábra helyezik, és egy jóakarója elintézi, hogy táviratilag hazarendeljék Magyarországra. Így elkerüli a börtönt. Püspöke ideiglenesen egy eldugott kis Baranya megyei faluba helyezi, ahol 39 évig, élete végéig, 1982. április 10-ig szolgált.

Uhl Antalról az Új Emberben 1970-ben jelent meg egy cikk, Magyar pap a francia ellenállási mozgalomban, majd 1980-ban a Vigiliában egy hosszabb tanulmány. Aztán írt Kálló esperesrõl, aki mint kórházlelkész nagyon sok embert – fõleg zsidókat – úgy mentett meg, hogy vakbéllel megoperáltatott, vagy valamelyik végtagját begipszeltette. Salkaházi Sára szociális testvérrõl – akit 1944. december 27-én a nyilasok a Dunába lõttek, mert a Bokréta utcai házukban zsidókat rejtegetett – 1980-ban jelentek meg tanulmányai. Benkõ István dachaui fogolyról, Egyed András piarista lekészrõl 1982-ben tette közzé írásait a Vigiliában.

Az Uhl Antalról megjelent cikk után, és késõbb a katolikus sajtóorgánumokban közzétett felhívásokra jöttek a levelek, hogy én is tudok valakirõl, engem is letartóztattak, stb. Aztán így gyûlt, növekedett azoknak a száma, akiket letartóztattak, börtönbe, koncentrációs táborba hurcoltak, akiket üldöztek az igazságért. Ahogyan õ vallotta; a téma foglyává váltam!

A nevek birtokában lehetett kutatni könyvtárakban, levéltárakban. Fõként korabeli újságcikkeket kerestünk, amelyek arról szóltak, hogy kit, miért, mikor tartóztattak le, mennyi idõre ítéltek el, stb. Egyházmegyék sematizmusaiban azokat a papokat, akik börtönben voltak, így jelezték: ettõl-eddig szolgálaton kívül. Néhol a Historia domus is jelzett valamit róluk. Nevezetteknek kérdõívet küldtünk, kértük, kitöltve szíveskedjenek visszaküldeni. Sokan nem tartották érdemesnek szerénységüknél fogva, mások még mindig féltek beszámolni meghurcoltatásukról. Több kérdõív visszajött, meghalt megjegyzéssel. Így versenyt futottunk a halállal. Aki még élt, megpróbáltuk felkeresni, interjút készíteni vele. Elmondta, kikkel volt együtt börtönben, vagy kikkel találkozott, így ismét bõvült a névsor. Ha a keresett személy már meghalt, sok esetben munkatársai, sorstársai, a körülötte élõk vallottak a meghurcoltatásáról. Az adatgyûjtésnél meghatározó szempont volt: akit legalább egy napig vagy egy éjjel fogva tartottak.

A 80-as évek elején már egy könyvre való anyag gyûlt össze. Hetényi Varga Károly néhány kiadónak felajánlotta, hogy Tanúim lesztek címmel megjelentessék. Sajnos, különféle kifogásokkal, de egy kiadó sem vállalta. Senkinek sem volt érdeke, hogy ezek a dolgok felszínre kerüljenek, hiszen beszélni is alig volt szabad róluk. Nehezen nyíltak meg a visszaemlékezõk is, sokan féltek a következményektõl, de az egyházi levéltárakba is nehéz volt a bejutás, nemigen engedélyezték a kutatást.

Hetényi Varga Károly elsõ, külföldi kutatási útja 1976-ban Erdélyben volt, ezt követte 1981 óta több alkalommal Burgenland, Bécs, NSZK. Bonnban a PAAA-ban (Politisches Archiv des Auswärtigen Amtes), Koblenzban a Bundesarchivban, Münchenben az Institut für Zeitgeschichtében és a dachaui koncentrációs táborban végzett kutatásokat, egy-egy alkalommal 2-3 hónapig.

Magam, aki mellette éltem – és mint ápolónõ tisztában voltam azzal, hogy mit jelent a kisebb, bal oldali féltüdõvel élni –, csodálkoztam azon az elszántságon, azon a munkabíráson, amellyel rendelkezett. Ez különös adomány, isteni kegyelem volt. Elindult Nyugatra egyszer 50 DM-mel a zsebében, és egy 850-es kis FIAT autóval, melynek szinte simára voltak kopva a gumijai. Most, hogy végiglapozom az akkori útinaplókat, olvasom, útközben defektje volt, kereket kellett cserélni. Pótkerék és pénz nélkül érkezett meg Münsterschwarzachba, ahol egy jó lelkû, korábbról ismert apát anyagilag kisegítette. Megvolt az 5 új gumi. Bonnban a jezsuitáknál a Kollegium Albertinumban a szállást koszttal együtt térítés nélkül kapta. Annyira bízott a Gondviselésben s a jó emberek segítõkészségében, hogy a szinte lehetetlennek tûnõ dolgokra is vállalkozott. Istennek bizonyára különös terve volt, hogy erre a munkára õt jelölte ki, erõt is adott hozzá. Úgy is mondhatom, a munka éltette. Szinte szünet nélkül dolgozott. Ha ajánlottam, hogy mégiscsak kellene egy kis kikapcsolódás, pihenés, mindig az volt a válasz, hogy neki dolgoznia kell. Talán érezte, hogy sürgeti az idõ. Különösen az utolsó évben, amikor már egészsége erõsen romlott, nekem is mondta, hogy most semmi mást ne csináljak, mert többet kell neki segítenem. Sok anyagot hozott a Történeti Hivatalból, amelyeket lemezre gépeltem, és õ bedolgozta a könyv szövegébe. Ha rosszul érezte magát, kicsit lepihent, aztán, ha fél- vagy csak negyedórát is, de dolgozott tovább. Bámulatos volt ez a tenniakarása! Betegágyán is a munkájára gondolt. Gyakran kért meg, ezt javítsam ki, vagy azt írjam be, valamit nézzek meg, stb.

Münchenben az Orffstrasséban P. Hegyi jóvoltából lakhatott, késõbb Dachauban a kármelita nõvérek fogadták be, amikor ott a táborban kutatott. Meg kell említenem Msgr. Valentiny Géza prelátus urat, aki mindig nagyra értékelte, és messzemenõkig – anyagilag is  – támogatta ezt a kutatási munkát. Azonkívül, hogy sokszor volt lehetõsége ingyen szállást és ellátást kapni, sok kiadása volt útiköltségekre, a dokumentumok fotózására és egyebekre. A hazahozott mikrofilmeket õ maga másolta, nagyította. Akkor még nem létezett fénymásolás. A határokon való átjutás, a dokumentumok áthozása külön gond, nehézség volt. 1982-ben 2 évre be is vonták az útlevelét, mert német nyelvû újságokat, könyveket találtak nála.

1987-tõl, nyugdíjba vonulásom után, 2–3 rövidebb utat kivéve, mindig vele mentem. Így magam is tanúja lehettem az erdélyi, kárpátaljai körülményeknek, a rossz utaknak, az utazások fáradalmainak, a borzalmas szegénységnek. Mindezeken túl a szívélyes fogadtatásnak, a segítõkészségnek. Öröm volt látni azt a nagy tiszteletet, amellyel Hetényi Varga Károlyt körülvették, szinte megkülönböztetett bánásmódban részesítették Erdélyben, Kárpátalján is. Akkor már sok helyre eljutott az 1982-ben, a Szent István Társulat által megjelentetett Beszélgetés a Mesterrel c. imakönyve, innen volt az ismeretség és nagyrabecsülés. Jó volt látni a felcsillanó tekinteteket, amikor találkoztak vele. Tempfli püspök úr restelkedett, hogy csak olyan körülmények között tudta fogadni. Ugyanis akkor még csak két kicsi szobát használhatott, egyik a hálója, másik a dolgozó- és egyben fogadószoba volt. Szatmárban Reizer püspök úr nem volt otthon, mikor odamentünk, de házanépének meghagyta fejvesztés terhe mellett, hogy mindenrõl a legmesszebbmenõkig gondoskodjanak. (Ezt õk mondták így.) Jakubinyi érsek úr mindig nagy érdeklõdést tanúsított Hetényi Varga Károly munkája iránt, és igen nagyra értékelte, becsülte. Ha Gyulafehérváron jártunk, vendégei, legtöbbször asztalvendégei voltunk. Felvidéken már nem volt mindenhol ilyen szívélyes a fogadtatás. Sajnos, a szlovák püspökök – még ha õk is Isten szolgái – nemigen voltak barátságosak, de a magyar papok ezt kárpótolták szeretetükkel, segítõkészségükkel. Isten áldja meg õket!

Nagyfokú igazságérzetére vallott Hetényi Varga Károlynak: nehezen fogadta el az egyházon belüli különbözõségeket. Krisztusnak ahhoz az egyházához érezte közel magát, ahová a nyomorultak, a megalázottak, a bajbajutottak, az üldöztetést szenvedettek tartoznak. Vallotta: Isten Fia sem a fényes palotát választotta születéshelyéül, és nem a gazdagságot életcéljául. Berzenkedett az igazságtalanság ellen. Ahogy sokszor mondta: püspökeink nagyobb gondot fordítanak, többet törõdnek a székesegyházak aranyozásával, mint azzal, hogy a vidéki papoknak is legyenek normális életkörülményeik.

Uhl prépost úr erkölcsi elhanyagoltságát úgy szerette volna kárpótolni, hogy aranymiséje alkalmából felhívta figyelmét a Vatikánnak, az újságoknak, a Magyar Rádiónak és TV-nek. A Vatikáni Rádió megemlékezik embermentõ tevékenységérõl, a TV felvételt készít életérõl, a szentatya Villot bíboros útján 49 szavas üdvözlõ táviratot és apostoli áldását küldte ez alkalomból.

Ugyancsak sokaknak felhívta figyelmét 2001-ben a 90 éves Lénárd Ödön piarista szerzetesre vasmiséje alkalmából, aki Magyarországon a legtöbbet, 18 és fél évet töltött börtönben. Elfelejtett hitvallónk címmel 60 oldalas összeállítást, megemlékezést írt és adatott ki az atya életérõl, meghurcoltatásairól. Lénárd atya is megkapta a szentatya apostoli áldását. Megemlékezett róla a Vatikáni és a Magyar Rádió, a TV is.

Más alkalommal egy magasabb kerek évfordulót betöltõ egyházmegyés papra hívta fel püspökének figyelmét, hogy jó lenne valami módon megemlékezni róla, hiszen meghurcolták, sokat szenvedett Krisztus egyházáért. A válasz az volt, hogy neki – a püspöknek – nincsen erre módja, majd az örökkévalóságban megkapja jutalmát. Ezeket csak mint tényeket írom le; mert hogyan becsülhették volna meg azt, aki a szenvedéstörténeteket megírja, amikor a börtönt, a megaláztatásokat elszenvedõket sem becsülték. Több visszaemlékezõ elmondta – ezt Hetényi Varga Károly könyveiben meg is írta –, hogy amikor a börtönbõl kijött, volt, ahol be sem engedték a püspökségre vagy a plébániára. Másoknak, ha mégis bemehettek, tudomásukra adták, hogy minél elõbb hagyják el az épületet, mert bajt hozhatnak rájuk.

A 603. oldal 4. bekezdése innen helyesen folytatódik.

250 éves a gyulafehérvári papnevelde (1753–2003). – A jubileum alkalmából dr. Marton József szerkesztésében Emlékkönyv jelent meg Gyulafehérváron. Maga a szerkesztõ, dr. Marton József tekinti át a szeminárium 250 évét, dr. Jakubinyi György érsek bevezetõje után, aki maga is a fõiskola és szeminárium növendéke, majd tanára volt. „Az intézet volt növendékei és jelenlegi tanárai idézik fel a 20. század nehéz, de nehézségeivel együtt szép múltját, és osztják meg a papneveléssel kapcsolatos gondolataikat. Nyolcvan évre visszamenõleg minden évtizedet személyes tanúk mutatnak be, a különbözõ egyházmegyékben dolgozó magyar és más nemzetiségû papok élményei elevenednek meg az írásokban.” (Elõszó) Megpróbálták feltárni a gyulafehérvári teológia közelmúltját is. A 239 oldalnyi (kemény kötésû) emlékkönyv forrásmunkául is szolgálhat a történészeknek.                                      (R.)