FÓRUM


SZERKESZTÕSÉGI BEVEZETÕ

A Távlatok 61. számában (2003/3, 375) közzétettük Keresztesné Várhelyi Ilona vitaindító cikkét: „Keresztény értelmiségi szervezetek.” Következõ, karácsonyi számunkban már közöltünk hozzászólásokat, mindenekelõtt a KÉSZ elnöke kritikus válaszát és Keresztesné viszontválaszát. Mostani számunkban még egyszer és utoljára visszatérünk a vitatott témára.

Mindenekelõtt Herjeczki János gyulai ügyvéd, a KÉSZ helyi vezetõje kiegyensúlyozott hozzászólását közöljük: szerintünk tárgyilagosan mérlegeli Keresztesné és Osztie Zoltán álláspontját. (Keresztesné – néhány kisebb kritikát nem számítva – egyetért Herjeczki véleményével.) Ezzel a KÉSZ-vitát a Távlatok lezártnak tekinti.

Hogy a KÉSZ mellett a Pax Romana is válságban van, errõl az utóbbi években a nem katolikus sajtóból is értesültünk. Íme néhány cikk híradása.

A Hit Gyülekezetének lapja, a Hetek 2001. április 21-én beszámolt a Pax Romana Siófokon rendezett kongresszusáról, ahol a meghívott elõadók között volt Kis János „liberális ateista” filozófus, valamint Kende Péter párizsi történész-politológus, ezenkívül szerepelt Forintos György, Gesztesy András, Buda Péter. . . Idézzük a Hetek beszámolóját: „Az elhangzottakból körvonalazódott a katolikus egyház önmagáról alkotott képe a mai Magyarországon: papi felkészületlenség, közösségteremtõ karizmatikus személyek hiánya, a papok szexualitásának problémája, az aktívan szerepet vállaló laikus hívõk közremûködésének szükségessége, a vallásukat hitelesen gyakorló katolikusok alacsony aránya, akik ráadásul fõként az idõsebbek, a nõk és képzetlenek csoportjából adódnak össze.”

Meglehetõsen sötét kép, fûzzük hozzá. Nem az elsõ eset, hogy a katolikus (keresztény) mozgalom hazai konferenciáin a szociológusok, sokszor nem is keresztények, elemzése van túlsúlyban, és fõleg az egyházellenes kritikák hangadói szerepelnek, miközben fiatal hívõk, erdélyiek és mások a keresztény világnézet alapján várnak eligazítást, és mindenki számít arra is, hogy a zsinat után megújuló magyar egyház pozitív vonásait is bemutassák. A Hetek cikkének címei sokatmondók: „A Pax Romana a római egyház megújítására törekszik. Kész-e a keresztény értelmiség?”

Ugyanezen a kongresszuson a Hetek munkatársa interjút készített Horányi Özsébbel, a Magyar Pax Romana „Egyesület” elnökével. Az interjú „Nincsenek katolikus platformok” címmel a lap 2001. május 5-i számában jelent meg. Horányi Özséb két „platformról” szól, a Pax Romanáról és a KÉSZ-rõl. Megállapítja: „A KÉSZ nevében a »keresztény« megjelölés szerepel, de elég keményen katolikus. Az MPR katolikusnak mondja magát, de mûködésében erõsen ökumenikus, láthatja is, református, evangélikus elõadónk is van; tagjaink között vannak nem katolikusok, például unitáriusok. A KÉSZ nagy erõkkel és sikerrel szervezte meg országos hálózatát. A határon túl is sikerült magukat megszervezniük.” Az interjúban szó van még a magyar katolikus egyház és a Fidesz-kormány összekapcsolódásáról, az egyházügyi törvénytervezet módosításáról. . .

A Népszabadság 2002. november 11-i számában Czene Gábor közli Horányi Özséb nyilatkozatát az elnök fényképével. Címe: „Neheztelõ katolikus püspökök. Kegyvesztetté vált-e a Magyar Pax Romana mozgalom?” A cikkbõl megtudjuk, hogy az MPR fõbb képviselõi és más velük szimpatizálók nyílt levélben fordultak a katolikus, református és evangélikus vezetõkhöz, hogy lépjenek föl a kirekesztés, a rasszizmus és az antiszemitizmus ellen. A választási kampány idején tartott katolikus püspökkari értekezletre meghívást kaptak a Pax Romana képviselõi is. Ekkor Seregély István egri érsek, a püspöki kar elnöke közölte, hogy a püspöki kar egy ideig szeretné „szüneteltetni az élõ kapcsolatot” a Magyar Pax Romana mozgalommal. Az indokok közt fontos helyen szerepelt a keresztény értelmiségiek nyílt levele. A Pax Romana húsvét hetében tartott kongresszusán nem jelentek meg a püspökök, sem az apostoli nuncius.

Íme, néhány sajtóvisszhang arról, hogy valami nincs rendben a Magyar Pax Romana Fórum körül. Ezt jelezte Keresztesné vitaindító cikke. Ehhez szólnak most hozzá Skultéty Csaba és Sólyomváry Ilona. Végül általában a keresztény értelmiségiek jelenérõl és jövõjérõl ír Gyorgyovich Miklós munkatársunk.






Herjeczki János

IRGALMASSÁGOT AKAROK,
NEM PEDIG ÁLDOZATOT (Mt 12,7)

(Hozzászólás a keresztény értelmiségiek ügyéhez)

Nagyon fontos küldetést teljesít a Távlatok azzal, hogy lehetõséget teremt a keresztény értelmiségiek, illetve a keresztény értelmiségi szervezetek közötti párbeszédre. S talán még fontosabb szerepet vállalt Keresztesné Várhelyi Ilona a vitaindító cikk megírásával. Bizony, régen váratott magára egy ilyen, a magyar keresztény értelmiség helyzetével foglalkozó, arról átfogó képet adni megkísérlõ írás, amely pontosításra szoruló néhány megállapítása és helyenként érzékelhetõ elfogultsága ellenére is hiánypótló. Valóban jó lenne megfejteni azt a talányt is, hogy keresztény, sõt katolikus többség ellenében, hogyan érvényesülhet a társadalmi folyamatokban a kisebbségi dominancia. A keresztény értelmiség befolyásának növekedését magam is óhajtom, és ettõl a párbeszédtõl gyakorlati eredményeket várok. Maradéktalanul egyetértek azzal, hogy a párbeszéd evangéliumi alapokon történjék, mert ez fegyelmezi az indulatokat, az olykor nekilóduló gondolatokat, és segíti a tisztánlátást. A keresztény értelmiségi létezés általános megállapításaival, valamint a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) elsõ nyolc évére vonatkozó megállapításaival nemcsak egyetértek, de szívesen látnám a KÉSZ eddigi történetét feldolgozó összefoglaló munka részeként is, a szükséges bõvítéssel. A szerzõ a KÉSZ hõskorszakáról (1989–1997) bizonyára több információval is rendelkezik, és ennek az idõszaknak számomra hiteles tolmácsolója.

Mindannyiunk õszinte sajnálatára Keresztesné 1997 óta nem vesz részt a KÉSZ vezetésében, s talán munkájában sem, így errõl a második korszakról szerzett ismeretei közvetettek, és emiatt pontatlanok is. A figyelmes olvasó számára az írásból kitûnik, hogy a második korszakra (1997–2004) vonatkozó megállapításait a 2002 nov. 15–17. közötti jánoshalmai választmányi ülés jegyzõkönyvére, valamint az ugyanerrõl szóló és 2002 karácsonyán kelt, Mirk István – a KÉSZ alapító tagja és egyben a budakalászi szervezet elnöke – által fogalmazott levélre alapítja. Ezek pedig szûk forrásnak bizonyulnak még akkor is, ha a szerzõ mint szuverén gondolkodó a szervezet külsõ megnyilvánulásaiból is levonhat helyes következtetéseket.

„Jákobot szerettem, Ézsaut mellõztem” (Róm 9,13)

Mind Keresztesné, mind pedig Mirk István a bajok fõ okaként az 1997. február 1-én tartott elnökválasztás szabálytalan lebonyolítását jelölik meg, így végsõ soron azt, hogy Jávor Béla alelnök, „jogi bizalmas” helyett az ismeretlen Osztie Zoltán vette át a vezetést. Ezért ezzel, valamint a KÉSZ ettõl számítható második korszakával szeretnék foglalkozni. Gyulán 1997. febr. 20-án alakult meg a KÉSZ helyi szervezete, így nem vettünk részt az elnökválasztó közgyûlésen. Az 1997. ápr. 12-én tartott elnökségi ülésen szembesültem a tényekkel. Mint új ember és gyakorló ügyvéd a választást már akkor is törvénysértõnek tartottam, és közvetlen, peren kívüli tárgyalást javasoltam a megegyezés érdekében.

Két hónappal késõbb az alsóörsi választmányi ülésen Mirk István javaslatára meg is választottunk egy hattagú jószolgálati bizottságot, hogy 1997. szept. 30-ig új választás megtartása és a per megszüntetése érdekében kezdjen tárgyalást mindenkivel, aki erre hajlandó. Osztie Zoltán elfogadta, hogy legyen új választás. A bizottság többsége régi tagokból állt, annak tagja volt Mirk István is, az elnöki tisztet én láttam el. Július 7-én az Adalbertinumban tárgyaltunk Jávor Béla alelnökkel és a per felperesével. (Levélben biztosított együttmûködésérõl Dékány Endre lemondott fõtitkár, de nem kívánt részt venni a megbeszélésen.) A tárgyalás nem járt eredménnyel, ezért a sajtót nem tájékoztattuk, mert abban egyeztünk meg, hogy csak eredményes tárgyalásról adunk ki közleményt. A megállapodás miatt most sem tudom az egyes véleményeket nyilvánosságra hozni, pedig igen tanulságos lenne, hogy miért nem lett új elnökválasztó közgyûlés, ha azt Osztie Zoltán elõzetesen elfogadta. A felelõsség alól nem menthetõk fel azok sem, akik megakadályozták a megegyezéssel történõ rendezést és a rövid idõn belül megtartandó újabb elnökválasztási közgyûlést.

Az elnökválasztás azonban nem vitásan törvénysértõ volt, és errõl nem lehet vitatkozni, különösen azt követõen, hogy a jogerõs ítélet is megszületett. Sajnálatos, hogy Osztie Zoltán nem kért ebben a kérdésben szakszerû jogi véleményt, mert az õt is meggyõzte volna. Azt ugyanis törvény (1989. évi II. tv.) mondja ki, hogy az egyesületek alapszabály szerint kötelesek mûködni. Ha tehát megszegik az alapszabályt, akkor a törvényt is megszegik. Nincs, és nem is lehet értelme a kettõs mércének. Mirk István mutatott rá arra, hogy a közgyûlés levezetõ elnöke – egyébként kifogástalan tisztességû keresztény ember és szakmailag elismert jogász – súlyos hibát követett el a napirenden nem szereplõ alapszabály-módosítás megszavaztatásával. Így került sor a harmadik szavazási fordulóban egyszerû többséggel az elnök megválasztására. Súlyos és értelmetlen vádaskodás azonban annak kimondása, hogy ez elõzetes koncepció szerint történt. Tapasztalatból tudom, hogy ilyen helyzetben túlságosan nagy nyomás nehezedik a levezetõ elnökre, hogy a megfelelõ megoldást megtalálja. Ha valaki nem rendelkezik e téren elegendõ gyakorlattal, könnyen követhet el hibát, ahogy itt is történt.

Az elnökválasztás jogi értelemben tehát nem vitásan érvénytelen volt. Hogy erkölcsi értelemben is az volt-e, ahhoz a körülményeket behatóbban kell megvizsgálni. Elsõsorban azt, hogy Csanád Béla a végrendeletében Osztie Zoltánt nevezte meg utódának az elnöki székben. Hiába volt tehát Jávor Béla az alelnök, az érvek mégis Osztie Zoltán mellett szóltak. Errõl egyébként még Csanád Béla régi barátja, Mirk István is úgy nyilatkozott, hogy „nem kérdõjelezte meg” a végrendeletbe foglalt utódlást.

Más jelek is utaltak arra, hogy Csanád Béla megbízott tanítványában, Osztie Zoltánban, hiszen elõadását a III. Kongresszuson õ olvasta fel, és egyéb feladatot is rábízott az elnök. Mindezen túl ígéretét is vette, hogy az elnökséget elfogadja.

Helytállóan hivatkoznak arra az ellenzõk, hogy jogi értelemben ez mit sem ér. De Csanád Béla, akinek személye minden kritikán felül állt, joggal bízhatott benne, hogy végakaratát tiszteletben tartják. Mindazok tehát, akik a végrendeletet jogi értelemben elégtelennek tartották, Csanád Béla végakaratával helyezkedtek szembe, amit szavakban kifejezett tiszteletük fenntartása mellett ugyan megtehettek, de erkölcsileg ez a magatartás megkérdõjelezhetõ.

Mindmáig kétségeim vannak abban a tekintetben, hogy ha nem történik ez a szabálytalan választás, volna-e ma elnöke a KÉSZ-nek, és létezne-e még maga a szervezet. A szabályozási rendszerét tekintve igen kezdetleges régi alapszabály ugyanis a kialakult helyzetet kezelni nem tudta.

Mindezen túl azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Osztie Zoltánt végül is a többség választotta meg, ha mégoly szabálytalanul is. Miként annak is van jelentõsége, hogy az eltelt hét év alatt az elnök bebizonyította alkalmasságát, és mûködése alatt a KÉSZ jelentõs eredményeket tudott felmutatni. Így mára már többségben vannak a tagságban azok, akiknek semmi köze nincs a szabálytalan választáshoz. Nem a múlt tisztázása a legfontosabb ma a KÉSZ életében, de ha erre kerül sor, szükséges, hogy az igazságra való törekvésünket a keresztényi szeretet vezérelje, különben a párbeszéd nem lesz sem hasznos, sem termékeny.

A 2002-ben tartott elnökválasztó közgyûlésen Osztie Zoltánt elnökké választottuk. Ennek értékébõl mit sem von le az, hogy egyedüli jelöltként. A jelölés demokratizmusa és a választás szabályossága ugyanis nem kérdõjelezhetõ meg. Így ma a KÉSZ-nek legitim és munkáját jól ellátó elnöke van, akinek népszerûségét és erkölcsi erejét az mutatná meg, ha az elkövetett hibákért bocsánatot kérne. Erre jó alkalmat ad az alapítás idén ünnepelt tizenöt éves évfordulója is.

Ki vagy te, hogy más szolgája fölött bíráskodol?” (Róm 14,4)

A törvénysértõ választást hét év múltával meg nem történtté tenni nem lehet. De ez ennyi év után nem lehet a megosztottság fenntartásának elégséges indoka. Az elmúlt évek munkájának és eredményeinek ismeretében – reményem szerint – kevesen vannak, akik úgy látják a KÉSZ-t, mint az a vitaindító írásból kitûnik. Az írásban helyenként felbukkanó keserûség magyarázható a méltatlan mellõzéssel, de ma már nem lehet indokolt. Azt sem látom be, hogy az elnök katolikus pap volta miért nem kedvezett az ökumenizmusnak, ha az elõzõ ugyancsak katolikus pap elnök személye nem esett ilyen szigorú megítélés alá. Osztie Zoltán tiltakozását sem lehetett volna elintézni a válaszban azzal, hogy jó hír, ha az elnök az ökumenizmus elkötelezett hívévé vált, mert ez a korábbi álláspont fenntartása, amely a tiltakozást figyelmen kívül hagyta, anélkül hogy megindokolta volna. S ha a tények számítanak, ma is akadnak vidéki szervezetek protestáns vezetõvel. Nem igaz az, hogy „civakodások”, „anyagi homály” vagy antidemokratikus döntések jellemeznék a szervezetet. Elfogadom azt, hogy Keresztesné kellõ indokkal rendelkezik, ha nem kívánja nyilvánosságra hozni erre vonatkozó ismereteit, de az elhallgatással nem értek egyet. Ilyen jellegû, bizonyíthatóan valós dolgokat elhallgatni éppúgy nem lehet, mint valótlanokat híresztelni.

Nem tudok mit kezdeni azokkal az állításokkal, amelyek arról szólnak, hogy „a 2002-es választás kudarca teljesen szétzilálta a KÉSZ sorait”, vagy hogy a Pax Romana (PR) ismertsége, mivel nem jutott a KÉSZ szintjére, „így megsemmisülése sem olyan látványos”, ami tehát implicite a KÉSZ látványos megsemmisülését adja hírül. Nyilvánvalóan valakik nagyon félreinformálták a szerzõt, mert sem szétziláltságról, sem látványos vagy kevésbé látványos megsemmisülésrõl szó nincsen.

Az ún. jánoshalmai jegyzõkönyv alapján a KÉSZ helyzetét megítélni nem lehet. Az abban szereplõ elnöki kritika a múlt, a jelen és a jövõ elemzésével foglalkozik. Ebbõl a szövegkörnyezetébõl kiemelni és így értékelni a jelenre vonatkozó, nem vitásan indulatosan megfogalmazott részt, hibás következtetést tesz lehetõvé. Arról pedig, hogy az elnöki „dörgedelem” a KÉSZ életében elsõ határozatképtelen választmányi ülés kapcsán mennyire jogos, mennyire a tagok közömbösségérõl vagy az elõkészítés fogyatékosságairól van szó – lehet vitatkozni. Az azóta megtartott kecskeméti és tatai küldöttgyûlések igazolhatják az elnöki „dörgedelem” helyességét. De egyúttal hatásosan cáfolják a megsemmisülésrõl és a szétziláltságról szóló állítások megalapozottságát is.

A magam részérõl szívesen vettem volna a szervezetet egykor magasba emelõ „kegyelmi háttér” részletesebb kifejtését „a lelkes, a múltról mit sem tudó új tagok és vezetõik” okulására, de az egyértelmûség miatt is. A hivatkozott Mirk-levél szerint a „professzor úr utódjának törvénysértõ . . . megválasztása nélkülözi a szükséges kegyelmi hátteret”. Szó sincs tehát ebben az egykor az egész szervezetet magasra emelõ kegyelmi háttérrõl. Az Osztie Zoltán írására adott válaszban Keresztesné is „az elnökválasztás eseménytörténetébõl” véli kihallhatónak „a kifejezés igazi jelentését”. Itt sincs szó a szervezetet magasba emelõ kegyelmi háttérrõl, csak az elnökválasztás mint minden bajok alfája és ómegája kerül elõ, ki tudja hányadszor. Azt természetesen az olvasóra kell bízni, hogy a törvénysértõ elnökválasztásért még hányszor kell bûnhõdnie a szervezetnek magának, miként azt is, hogyan lehet ebbõl a kegyelmi háttér elveszésére következtetni.

Vitatom azonban azt, hogy egy keresztény ember – legyen bár mégoly tökéletes is – kellõ keresztényi alázat birtokában joggal állíthatja egy másik személyrõl (vagy szervezetrõl) a kegyelmi háttér elvesztését vagy hiányát. Hisz a kegyelem az Isten személyes, az emberhez lehajló jóindulata. Ennek forrása Krisztus, és hátterében az ember elfogadó magatartása, végsõ soron a hite áll. A kegyelem tehát nem függ emberi érdemektõl; ajándék, amellyel az Isten nem tartozik az embernek. Mi több: ez a kegyelem minden emberrel szemben, még a bûnössel szemben is megnyilvánul. S ha törvénysértõ volt az elnökválasztás, vajon bûn is volt-e? – és ha igen, kinek a bûne, és vajon nem nyert-e azóta bocsánatot? Tudom, nem megválaszolható kérdések ezek, s talán nincs is szükség a válaszra. De hét év múltával ilyen indulatot joggal kiváltó kérdést szabad volt-e felvetni? Nem arra volna-e inkább szükség, hogy a megoldás irányába vezetõ kérdésekrõl beszéljünk, amint azt Osztie Zoltántól is megkívánta Keresztesné? Nem kellene-e végre megszívlelnünk Reményik Sándor szavait: „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, a mi dolgunk csak igazabbá lenni.”

„. . . nem vagytok képesek felismerni az idõk jeleit . . .?” (Mt 16,3)

Az elõzmények ismeretében se gondolja senki, hogy a KÉSZ melletti, nem is tagadott elfogultságom megakadályoz abban, hogy lássam annak fennálló hibáit, s hogy szóljak is róluk.

A törvénysértõ elnökválasztás nemcsak megosztotta, de valósággal „lefejezte” a szervezetet. Fokozatosan elhagyták az országos hírû vezetõ értelmiségiek, egyetemi tanárok, tudósok, kutatók, mûvészek, ismert közéleti személyiségek, szóval a keresztény értelmiség színe-java. Az elmúlt hét év munkája, eredményei, a szervezeti rendszer megszilárdulása sem volt eléggé meggyõzõ ahhoz, hogy visszatérjenek, amiben nyilvánvalóan szerepet játszik a még mindig fellelhetõ ellenérzés.

A politikai befolyás növekedése, amely már Csanád Béla idejében tapasztalható volt, a legrosszabb idõben érte a KÉSZ-t. A belsõ nehézségekkel küzdõ, „lefejezett” szervezet annak még kevésbé tudott ellenállni. Így adódott, hogy az 1998-as választások idején egyes megnyilvánulásai valóban kampányszerûek voltak. A választásokat követõen ez meghatározóvá lett, és a „politika” részérõl érkezõ elismerõ gesztusok azt látszottak igazolni, hogy jó úton járunk. A 2002-es választásra a helyzet semmit sem változott, a KÉSZ napi politikai kérdések csapdájában vergõdött. A politika igénye odáig terjedt, hogy a helyi szervezetek olyan jelölteket támogassanak, akik egyébként a keresztény értékek alapján támogathatók nem voltak. Sajnos, a helyzet azóta sem változott.

Mindezek miatt a KÉSZ az egyház számára sem lehet kiszámítható partner, és ezt egyre nehezebb tudomásul venni. A KÉSZ irányításából hiányoznak a tekintélyes vezetõ értelmiségiek, és ez az utódlási gondok közeli veszélyét hordozza magában. Az elnök és a fõtitkár – bejelentésük szerint – a ciklus végén végleg leköszönnek. Se közel, se távol nincsenek a feladatra alkalmas vezetõ személyiségek. Márpedig egy önmagára valamit is adó szervezetben ezt nem lehet az utolsó pillanatra halasztani. Félre nem értendõ, a KÉSZ-ben ma is tisztességes keresztény értelmiségiek vannak, akik saját, helyi környezetükben ismert, sõt elismert emberek, de nem rendelkeznek országos elismertséggel. Nagyon jól jellemezte Osztie Zoltán a KÉSZ helyi társadalomban betöltött szerepét; de Keresztesnének van igaza abban, hogy a szervezet társadalmi folyamatokra gyakorolt hatása gyenge. A keresztény értelmiséget közvetlenül érintõ országos jelentõségû kérdésekrõl nemhogy a tagság, de a vezetõk sem tájékozottak. Önmagáért beszél, hogy a tatai küldöttgyûlésen olyan kevesen ismertük Keresztesné írását, hogy arról vitát nyitni sem lehetett. A Tomka Ferenc tollából ugyancsak a Távlatokban megjelent válasz alapjául szolgáló, a „hívõ értelmiségiek” által írott második levelet pedig mint ismeretlent fogadta a küldöttgyûlés. Mindez azt mutatja, hogy a társadalomban zajló fontos kérdésekrõl nemcsak véleményünket nem fejezzük ki, de nem is ismerjük azokat.

A szervezet túlságosan sokat foglalkozik önmagával, szervezeti kérdéseket tárgyalunk napokon keresztül, és az alapszabályt toldozzuk-foldozzuk, aminek veszélyétõl egy korábbi elnökségi ülésen Bolberitz professzor úr is óvott. Megszûntek – és nagyon hiányoznak – a szervezet egységét szolgáló központi elõadások, amelyek az aktualitás jegyében a cselekvés egységét is jól szolgálták, ugyanakkor lelki élményt nyújtottak (például említem Pápai püspök úr elõadását).


„. . . akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik . . .” (Róm 8,28)

Az elõzõekbõl kitûnik, hogy a nem vitathatóan létezõ eredmények ellenére a KÉSZ-nek a közeljövõben súlyos gondokkal kell megküzdenie. Nincs szétzilált állapotban, nem semmisült meg, sõt a korábbiakhoz képest egységesebb is, de most nem tölti be azt a társadalmi szerepet, amely reá vár. Mi szükséges ahhoz, hogy a társadalmi folyamatokra gyakorolt hatása növekedjék? Mindenekelõtt meg kell teremteni azokat a feltételeket, amelyek lehetõvé teszik a régi alapító tagok, a vezetõ keresztény értelmiség visszatérését. Ehhez legfontosabb, hogy az elkövetett hibák miatt bocsánatot kell kérni. A méltatlanul mellõzöttek kapjanak elégtételt, keressük az együttmûködés lehetõségeit a korábbi egység megteremtése érdekében. Meg kell találni a helyes választ a politikához és a pártokhoz való kapcsolatban. A legszûkebb értelemben véve a KÉSZ nem politikai szervezet, mert nem törekszik a hatalom megszerzésére, ilyenként nincs is létjogosultsága. Küldetése közéleti szerepvállalásra szól, a közjó érdekében való munkálkodást teszi lehetõvé. A politikai orientáció kinyilvánítása helyett a keresztény értékek következetes képviselete legyen jelzés mindenki számára, szövetségesi viszonyaiban is ez legyen a meghatározó. A zsinati dokumentum szerint a keresztény szervezeteknek arra kell törekedniük, hogy „. . . szavuk súlyával érjék el, hogy a közhatalom igazságosan kormányozzon” (AA 14). A vezetõi utódlás elõkészítését már napirendre kell tûzni. Olyan országos tekintéllyel bíró személyeket – klerikust és/vagy világi személyeket – kell erre megnyerni, akik a szervezet egységének letéteményesei, a mûködés folyamatosságának biztosítékai, és a hatékonyság növelését alapvetõ célkitûzésként jelölik meg és szorgalmazzák.

Van-e még keresztény értelmiség? – teszi fel a kérdést írása elején Keresztesné, majd a végén, hogy van-e szükség ezekre a szervezetekre?

Elsietett, könnyû válasznak tûnhet, hogy „negyvenévi pusztai vándorlás után” csak romjaiban létezik a keresztény értelmiség, miként az sem teljességgel helytálló, hogy az elszenvedett kudarcok miatt visszavonult, és mára a plébániai közösségekben megtalálta a helyét. Az elszenvedett megaláztatások, az értelmiséget, különösen a keresztény értelmiséget méltatlanul ért támadások valóban mély sebet ejtettek; de a megújulás, amelynek napjainkban tanúi lehetünk, nemcsak az emberi, hanem különösen az értelmiségi létezés alapvetõ jellemzõje. A plébániai közösségekben végzett munka az egyes értelmiségi személy, de nem az értelmiség mûködési színtere. Ez egyfajta „gerilla-hadviselésre” való berendezkedést jelent, de az elszigeteltség tartósítása miatt nem lehet az értelmiségi létezés egyetlen formája. Annak ugyanis alapvetõ meghatározója a nyilvánosság, a nagy országos színtereken való folyamatos jelenlét, a fontos kérdésekben való megnyilvánulás, ami szükségszerûen meghaladja a plébániaközösség színtereit, bár nem áll ellentétben az ott folyó munka vállalásával.

Az értelmiség – és benne a keresztény értelmiség – jelenlegi helyzetének megismeréséhez napjaink társadalmi jelenségeinek alaposabb vizsgálata szükséges, amelynek körében különös figyelmet érdemel az a meghasonlottság, amely már-már az ország kettéosztottságát látszik igazolni. A sokak által kárhoztatott társadalmi megosztottság – nem tévesztendõ össze a többpárti demokráciákban szükségszerûen meglévõ politikai „megosztottsággal” – valóban káros jelenség, amely mostanra már a nemzetet gyengítõ sokirányú széthúzás tartós folyamatának képét mutatja. Ennek oka is visszavezethetõ a politika nálunk szokásba jött mindenhatóságára. A magyar társadalom túlságosan átpolitizált és végletesen megosztott, aminek kísérõ jelenségei: a szolidaritás teljes hiánya, a bizalom erõteljes csökkenése, közösségek, évtizedes baráti kapcsolatok felbomlása, családi viszonyok megromlása, jól mûködõ csoportok szétesése. Ez a megosztottság rontja meg ma a keresztény közösségeket is, és teszi visszahúzódóvá és gyanakvóvá az ilyen negatív jelenségektõl önmagukat távol tartani képes keresztény értelmiségieket. A helyzet paradox voltát jelenti, hogy ezzel a visszavonulással teret nyitnak a megosztottság nagyobb elmélyítéséhez, igazolva Platón bölcsességét: ha a bölcs és becsületes polgárok lemondanak az állam életének irányításáról, akkor az lesz a büntetésük, hogy az ostobák és a gazemberek uralkodnak rajtuk. Az önmagát megszervezni képes értelmiség – és benne a vizsgált témánk szempontjából fontos keresztény értelmiség – összefogása vagy még inkább egymásra találása, az idõk jeleinek felismerése jelenthet csak kivezetõ utat. Mindez pedig nélkülözhetetlenné teszi a keresztény értelmiségi szervezet(ek) létezését.





Skultéty Csaba

HOZZÁSZÓLÁS VÁRHELYI ILONA CIKKÉHEZ

A helyzetkép, mondhatni diagnózis, amelyet Keresztesné Várhelyi Ilona a tanulmányában megrajzolt, úgy érzem, a leghitelesebb és legreálisabb, amely nyújtható. Aki a hazai élet mélységeit Nyugatról csak megfigyelõként követhette, hazatérve, immár lassan másfél évtized tapasztalatainak a birtokában, hasonló megállapításra juthatott.

Hozzászólásom a szerzõ írásának egyetlen szakaszára, a Pax Romana hazai sorsára szorítkozik, amelyhez, elõzményeiben és utójátéka kezdeti éveiben, közöm volt. Ennek a nyugat-európai magyarság szellemi életében rangot kivívott mozgalomnak öt éven át voltam az elnöke, majd további öt esztendeig, az általam javasolt Galambos Gyula utódom mellett, a határon túli magyarság ügyeivel megbízott elnökségi tagja. Ez az 1985 és 1995 közötti idõszakra, vagyis a PR utolsó nyugati éveire és a hazatérés elsõ szakaszára esett.

Nyugati elõzmények

A nyugati elõzmények az 1959. évi leuveni újraalapítással indultak. Az 1956-os forradalmat követõen hatalmas menekülési hullám nyomán a kontinensünk nyugati felében szétszórt magyar keresztény értelmiségiek helyi csoportokban, majd azokon túl is, közös szellemi fórumokat kerestek. A belgiumi katolikus egyetem városában megindított kezdeményezés hatására került sor – ezentúl minden esztendõben, egyben mindig más-más országban és helyen – a magyar PR (késõbb hagyományosan húsvéthétfõ estéjén megnyitott) egyhetes tanulmányi kongresszusára. Közbeiktatva – az 1971-ben a svájci Sionban lezajlott, (a magyar kereszténység világában úttörõnek számító) esemény példájára – a protestáns testvérszervezetekkel együtt négy-ötévenként tartott Magyar Ökumenikus Találkozókkal. Ebben a fõ partner mindvégig az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem lett. Hogy e konferenciák szervezése, 150 és 250 közötti résztvevõvel, mit jelentett, csak az tudja, akinek része volt ebben a feladatban.

E mindenki elõtt nyitott, egyetemi igényû, széles körû találkozók szükségszerûen az emigráció zárt rendezvényei voltak. De – míg a római Katolikus Szemle egy-egy példánya csak kivételesen jutott át a vasfüggöny keleti oldalára – a magyar nagyközönség a Szabad Európa Rádió útján, amelynek kiküldött munkatársaként módom volt részletesen tudósítani, a fõbb mozzanatokról mégis értesülhetett.

Ennek az emigrációra szorítkozó keretnek a nyolcvanas évek második felében kibontakozó politikai fordulat véget vetett. Látványos figyelmeztetést kaptunk, hogy új feladatok várnak ránk, amikor 1988 húsvétján „Az ifjúság jövõje – a jövõ ifjúsága” címmel a Wels melletti Puchbergbe meghirdetett kongresszusunkra Magyarországról a fiatalok valóságos áradata érkezett. Egy évvel késõbb, a Bodeni-tó melletti Reichenauban a „Földindulás Magyarországon?” címû hetünkön már nem mi, hanem a magyarországi ellenzék személyiségei, immár mint közéletünk vezetõ képviselõi adtak feleletet kérdéseinkre. Végül, utolsó nyugati rendezvényünkként, a vesztfáliai Borken-Gemen várkastélyában, reprezentatív magyarországi katolikus és protestáns részvétellel tarthattuk a negyedik Magyar Ökumenikus Találkozónkat. „Közös felelõsségünk a magyarságért” címmel, rangos felvidéki vendégek közremûködésével, tágabban, a Kárpát-medence térségének állapotát vettük szemügyre.

1990 húsvétja. Amit remélni is alig mertünk: újra itthon. Gyõr-Pannonhalmán, országos eseményként: „Útban Európa felé – remények és tanulságok.” Ezúttal mi, Nyugatról hazaérkezettek, válaszolhattunk a nekünk feltett kérdésekre.

Eufórikus indulás, a visszatértek részérõl gazdag töltetekkel és dinamikus jó szándékkal, a befogadásra készek felõl bizakodó várakozással. A nyugatiak, már kissé belefáradva is, azzal a gondolattal, hogy hamarosan hazai kezekbe adhatják át a gyeplõt. Felvillanyozó, a közvélemény által figyelemmel követett kongresszusok következtek, a korábban bevált minta szerint. Idõvel mégis mintha kifogyna az erõ, az érdeklõdés lankad, végül jön az a krízis, amelyet Keresztesné Várhelyi Ilona gondos elemzéssel, oly reálisan leír. Fájdalmas olvasmány valakinek, aki élete tíz esztendejét nem kis odaadással egy ügynek szentelte.

Hogyan történhetett ez?

Hazatérve

Valami tévedés, a kezdet kezdetén, nyugati részrõl megmutatkozott. Az Európa szabad felében hosszú esztendõk alatt kiérlelt nézetek, de már egyes felvetett témák is, különösen azok megvitatásának a stílusa idegenül hatottak a hazai katolicizmusban. Túl korán jöttek. A letiport egyház szolgálói, a hitükben elnyomott és megalázott keresztények – a béklyók eltûntével – elsõnek a saját nyomorúságuk szabad feltárását, a hasonló meggyõzõdésûekkel való szolidaritást, az együttérzõk találkozását és a vallásban való megerõsödést keresték. Nehézséget okozott még az is, hogy zsinat utáni katolikusok jöttek zsinat elõttiekhez. Világi mozgalmi jellegünk is szokatlan volt.

Utolsó nyugati kongresszusainkon, amikor a nagy küzdelmeket megvívott hazai katolikus csoportok, szervezetek képviselõit fogadhattuk, egyesek – nem kis meglepetésünkre – nálunk találkoztak elõször. Mi nyíltan fogadtuk mindegyiküket. Hazatérve megdöbbentünk egymás iránti ridegségükön. Ez vezetett ahhoz a gondolathoz, hogy nyitott fórumot ajánlunk fel, találkozási helyet: konferenciáinkon, vitáinkban érezzék otthon magukat. A Magyar Pax Romana Fórum azonban mint ilyen illúzió maradt.

Legnagyobb gondunk, a fentiekhez kapcsolódva, a személyi kérdések problematikája lett. Ki az, kik azok, melyik az a gárda, amely – a hazai viszonyoknak megfelelõen, azokra felkészülten – átvehetné a Pax Romanát, nevével és szellemi tartalmával? Ez a gond kiélezett formában mutatkozott meg, amikor, a Galambos Gyulát követõ Keresztes K. Sándor elnök mandátumának lejártakor, utódot kellett választani. Ilyen természetû és súlyú személyes kérdésben, idehaza, ma sem rendelkezem a kellõ háttér-tájékozottsággal. 1997 õszén – funkcióban már nem lévén – egyes barátaim véleményére támaszkodhattam, akik egy pécsi egyetemi tanárt javasoltak a posztra. A legjobb életkorban van, dinamikus, a kommunikáció professzora – hangzott az ajánlás. Így történt, hogy én is megszavaztam.

Ekkor, 1998 májusában, amikor Horányi Özséb átvette a feladatkörét, kezdõdött az, ami Keresztesné Várhelyi Ilona szerint a Pax Romanát még a KÉSZ hanyatlását is meghaladó zuhanás válságába hozta. Kiderült, hogy az új elnök ügyvezetésben, stílusban, nem utolsósorban pedig tartalomban a PR-tõl idegen utakat követ. Meglepõ volt tapasztalni, hogy a kommunikáció egyetemi tanára az E-mail-ek ontását igen, de az emberi kapcsolatok személyes módját vagy nem ismeri, vagy egyenesen kerüli. Az, amit több évtizedes munkából hazahoztunk, nem érdekli. Nekem, megismerkedésünk óta, összesen egyetlenegyszer volt alkalmam, hogy kezdeményezésemre egy pesti folyosó-kávézóban egy órát (sic!) vele kötetlenül beszélgessek. Észrevételeim, javaslataim közül egyetlenegyre figyelt fel igazán, de következménye ennek sem lett. Érdekes volt egyes diákjaitól hallani, hogy kedvelik, becsülik.

A baj, lassan kialakult általános vélemény szerint, csak az volt, hogy a Pax Romana üléseit is fentrõl, katedráról nézte. A felszólalót diákjaként kezelte, érdemi válasza, már amikor ilyet adott, vitát lezáró megnyilatkozás volt, punktum. Az egy hétrõl három napra zsugorított kongresszusok késõbb mindig ugyanazok a – hagyományos légkörüktõl, minden barátias, kellemes vonásuktól megfosztott – kihelyezett szemináriumok lettek, ahol (a költségtérítéssel) meghívott elõadók egész sora vonult fel, negyedórás elõadási lehetõséggel. A kritikákat, hogy ezen elõadók között a magyar liberalizmus (a szót nem a hazai vulgarizált értelmében gondolom) két rangos képviselõje is szerepelt, nem osztom. Ellenkezõleg, nyílt felszólalásban üdvözöltem. Hagyományunk nem az volt, hogy csak a saját véleményünket, nézetünket halljuk. A dolog akkor lett kissé furcsa, amikor saját körünkben is bizonyos hangsúlyok kezdtek a liberalizmus felé eltolódni (itt már a liberális szót hazai értelemben veszem). Ennek Horányi Özséb elnök és Szöllõssy Ágnes alelnök nyilatkozatai az ilyen véleményeket szívesen fogadó lapokban kellõ hangot is adtak. A Pax Romana sohasem tekintette feladatának, hogy „világszerte kritikával figyelje a katolikus egyház mûködését”, mint ahogy azt sem vallotta, hogy „az egyház sohasem volt híres humánpolitikájáról”. Megdöbbentõ volt tapasztalni a szomszéd államokban élõ magyarság iránti érdektelenséget: ami nekünk hangsúlyos alapfeladat volt, nekik nehezen leplezett nyûg. A feléjük tett lépések, gesztusok – ezt személyes tapasztalatból tanúsíthatom – inkább voltak alibik, mint a szívbõl jövõ szolidaritás kifejezései.

A sor folytatható. Természetes következmény lett az ilyen szintre süllyedt mozgalom iránti érdeklõdés megcsappanása, hazatért vagy egy kongresszusra hazalátogatott nyugatiak csalódása, elkedvetlenedése. Ahogy egy nálunk, Nyugaton járt bácskai hölgy megfogalmazta: „a napsütés után hideg zuhany.”

A felzúdulás egyre hangosabb lett, bekövetkezett a belsõ válság. A PR történetében soha ennyi kimerítõ vita, hosszas levélváltás nem volt, mint 2001 õszén. Jött Horányi Özséb váratlan bejelentése: az elnökségrõl lemond. Majd közlése a Népszabadságban: dehogy mond le. Ki is íratott egy rendkívüli tisztújító közgyûlést, önmagával mint egyetlen elnökjelölttel.

Eme 2002. január 5-i közgyûlésen furcsa dolgok történtek. Az Ellenõrzõ Bizottság jogász tagjának bejelentése szerint a PR vezetõ tisztségviselõi, immár 1998 óta, rendszeres gyakorlattal komoly anyagi juttatásban részesülnek a Soros Alapítványtól, amit e feltárásig elhallgattak. Ez az összeg (le sem merem írni) tetemes. Horányi Özséb: õ erre majd késõbb, írásban fog válaszolni. Elõbb tartsák meg a választást. Ezt, a még ottmaradt és lényegileg tájékozatlan résztvevõk, többséggel megszavazták. Az elnök újra Horányi Özséb lett. Elõzõleg hétoldalas levélben kértem Özsébet, ne tegye, amit tenni akar, legyen tekintettel a mozgalom jövõjére. Egyben tárgysorozati pontként kértem: függesszék fel a tisztújítást két-három hónapra, addig (közben esetleg egy dobogókõi találkozással) kiérlelõdhet egy megfelelõ megoldás. Választ a levelemre, szóban vagy írásban, máig sem kaptam. Másolatát az elnökség tagjainak is megküldtem, még említés formájában sem került valaha szóba. Ügyrendi javaslatomat, mert „elkésve érkezett”, lesöpörték. De választ Özsébtõl a nyugati ág, a KMÉM elnöke, Szentkereszty György sem kapott soha, holott a PR elnökségében hivatalosan képviselte a szervezetet.

E dátum – 2002. január 5. – óta, tagságomat megtartva, a Magyar Pax Romana minden tevékenységétõl távol tartom magam. Most január 17-én Scharle Péter elnökkel új vezetõség került a mozgalom élére. Terhes örökséget vállaltak, de bízom bennük, munkásságukat szeretetteljes figyelemmel fogom kísérni.

Mi a Pax Romana?

De hát mi is a Magyar Pax Romana? Emlékeztetõül leírom, ahogyan azt 1989 húsvéthétfõjén, Reichenauban tartott utolsó nyugati kongresszusunk megnyitásakor, konszenzust kifejezve, megfogalmaztam. Szeretném, ha, a lényeget tekintve, ma is érvényes volna.

„A nevünk: Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom – Pax Romana. Vagyis: katolikusok, a szó nem beszûkítõ, hanem eredeti értelmében. A toleranciát már régóta nem tekintjük elegendõnek: igyekszünk szilárd alapokról a keresztény egységet szolgálni, annak az állapotnak a remélhetõ megszüntetése érdekében, amelyet – eleget nem is idézhetõ szavaival – XXIII. János pápa a kereszténység botrányának nevezett. Hogy protestáns testvérszervezeteinkkel – az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemmel és az Evangéliumi Magyar Ifjúsági Konferenciával – folytatott együttmûködésünkben hol tartunk, arról szóljon egy protestáns lelkészbarátunk megállapítása. Az immár negyedik nyugati Magyar Ökumenikus Találkozó elõkészítése során azt mondatta: ne az ökumenizmust tûzzük már programra, hiszen mi, nyugati magyar katolikus és protestáns értelmiségi szervezetek, már ebben az ökumenizmusban élünk. – Nevünkben a következõ szó: magyar. Magyarok vagyunk, vagyis itt Nyugaton a magyarságot akarjuk szolgálni. Minden gondolatunk egybekapcsolódik népünkkel, bárhol éljünk is széles e világban. Legnagyobb törõdésünk a kisebbségi magyarságnak szól, mindenekelõtt ott, ahol ma, a huszadik század utolsó negyedében, a civilizált emberiség által elengedhetetlennek tartott elemi emberi jogokkal sem rendelkezik. – Értelmiségi: Az értelmiséghez igyekszünk szólni, az értelmiség mozgalma akarunk lenni. De vigyázzunk erre a szóra. Abban a világban, amikor Magyarországon és a szomszéd államokban felnõtt egy egész nemzedék, amelynek nagyrészt éppen a legértékesebb rétegétõl tagadták meg a magasabb képzés lehetõségét, nevünkben az »értelmiségi« csak kínálat lehet, munkánk szellemi tartalma és igényessége, amely mindenki elõtt nyitva áll, aki e szellemieket keresi. Ezt a nyitottságot fejezi ki, hogy mozgalom vagyunk: missziós szolgálatot vállaló baráti kötelék, küzdve a felszínesség, az elanyagiasodás, egyben a magyarságról való lemorzsolódás ellen. – Nevünkben végül a Pax Romana azt jelenti, hogy tagjai vagyunk a Nemzetközi Pax Romanának, annak munkájába lehetõleg bekapcsolódunk. Ezzel azt a hagyományt folytatjuk, amelynek alapkövét a magyar katolikus ifjúsági szervezeteket egyesítõ Katolikus Diákszövetség 1921-ben, a népek esztelen vérontását követõen, a megbékélést és az új testvériséget szolgálni akaró nemzetközi Pax Romana megalakításakor mint az alapítók egyike rakta le.”





Sólyomváry Ilona

HOZZÁSZÓLÁS KERESZTESNÉ CIKKÉHEZ

Keresztesné vitaindító cikke vegyes érzelmeket ébresztett bennem: Az írás KÉSZ-t érintõ részével nem kívánok foglalkozni, mivel nem ismerem/tem/ mûködését belülrõl. A választások körüli furcsaságokról olyan, a katolikus, magyar szellemi élet neves személyétõl hallottam, aki maga is elnökségi tagja volt a KÉSZ-nek. Az elmondás szerint valóban nem a demokratikus játékszabályok szerint zajlott le, ezért megkérdõjelezhetõ érvényessége; de mivel közvetlenül nem vagyok érintett, így csak magánvéleményem van az ügyrõl, s nem tartom ildomosnak nyilvánosan minõsíteni.

Másképpen áll ez az MPR-rel, ugyanis személyesen és többszörösen is érintett vagyok. A KMÉM-PR munkájában évtizedek óta tevékenyen veszek részt, az elnökség tagjaként, a mozgalom bécsi helyi csoportját több mint húsz éven át vezettem. Az MPR megalakulásakor természetes személyként nem lettem tagja az itthoni szervezetnek, de a KMÉM delegáltjaként, valamint amennyire idõm és munkám ezt lehetõvé tette, részt vettem a hazai rendezvényeken. (Dobogókõi hétvége, közgyûlés stb.) Azonban viszonyom az MPR-hez az évek múlásával egyre inkább ambivalenssé vált. Egyfelõl felelõsséget éreztem az itteni munka iránt, ami egyre inkább helytelen vágányra siklott az én megítélésem szerint, másfelõl a befolyásolás lehetõségei ennek megváltoztatására egyre szûkültek. Így mára jószerével csak a mozgalomért való aggodalom maradt.

Nézetem szerint három alapvetõen elhibázott lépésre vezethetõ vissza a mozgalom mára kialakult siralmas állapota. (Tudomásom szerint a tagok létszáma folyamatosan apad, az aktívak pedig még ennél is kevesebben vannak.)

Az elsõ hiba, hogy túl késõn alakult az MPR. A nagy – politikai, társadalmi stb. – szervezõdések ideje a mi magyarországi újraalakulásunkat két-három évvel megelõzte. Ennek a következménye, hogy az elkötelezett, tenni akaró és tudó értelmiségiek már találtak munkát maguknak, így az MPR a sokadik mûködési területük lett. Bár ismertségünk már évek óta jónak volt mondható, mert évenkénti tanulmányi hetünkrõl a Nyugaton megjelenõ sajtó (Katolikus Szemle, Életünk, SZER, késõbb a hazai média is) rendszeresen tudósított; ennél jobban terjesztették hírünket a Kárpát-medencében azok a résztvevõk, akik a 80-as évektõl kezdve rendszeresen hallgatóként vagy elõadóként jelen voltak kongresszusainkon. Mindez a jó hírnév elegendõ ahhoz, hogy vezetõ tisztségviselõket találjon az ember, de a mozgalom hazai meggyökereztetése sok-sok munkáskezet igényelt volna, ám szabad kapacitás nem sok volt. Csak a 90-es évek elejének a mainál kedvezõbb politikai légkörének volt köszönhetõ, hogy akadtak olyanok, akik más elkötelezettségük mellett az MPR-ben is feladatot vállaltak.

De kik vállaltak feladatot? A legfontosabb teendõk ellátására, a fõtitkári posztra olyan valaki került, aki a Bokor közösség közismert tagja. Nézetem szerint ez volt a második, de következményeit tekintve súlyosabb hiba.

Gondolom, e folyóirat olvasóinak nem kell bemutatni ezt a közösséget, helyét a magyar lelkiségi mozgalmak palettáján; így ettõl eltekintek, s csak azt mondom el, ami az MPR szempontjából káros volt. Az MPR elnöke nem budapesti lakos volt, így itt helyben még több feladat hárult a fõtitkárra, aki szükségképpen saját köreibõl kereste további munkatársait. Az évi kongresszusok témái, az elõadók is egyre inkább olyan körökbõl kerültek ki, akik neve az „egyházias” hívõk számára nem volt vonzó. (Jellemzõ, hogy egyre fogyott a kongresszusi résztvevõk száma.) Mi több, botrányosnak tartották, hogy olyan személyek tartsanak elõadást katolikus fórumon, akik közismerten vad liberális nézeteket vallanak, s a pártállam idején is magas pozíciókat töltöttek be, s volt alkalmuk a publikálásra. Viszont elhanyagolták, illetve nem olyan hangsúlyt kapott munkájukban az a terület, amit a KMÉM mindig nagyon fontosnak tartott: a határon túli magyarok támogatása és a segítségünkkel létrejött szervezeteikkel fenntartott és ápolt jó kapcsolat, a segélynyújtásnak minden formája. Hovatovább az MPR-t sok helyen – nemcsak papi körökben – mint a Bokor „fiókvállalatát” tekintették.

Mindehhez kevés lett volna a fõtitkár és munkatársi köre; hozzájárult az is, hogy idõszerûvé vált választások után olyan elnöke lett a mozgalomnak, aki erre több szempontból sem volt alkalmas. Már a választás körülményei is elõre jelezték – számomra – a késõbb bekövetkezett, mára nyilvánvalóvá vált válságot.

A választási bizottság, melynek tagja voltam, nem tudta idõre megfelelõen elõkészíteni a választást (csak egy mentséget említek: négyen három ország és négy helység lakói voltunk); ezért írásban kértem a közgyûlést a választás elhalasztására, a következõ – négy hónap múlva esedékes – kongresszusig, addig ugyanis az alapszabály szerint is még az elõzõ elnökség van hivatalban. Ezt a javaslatot figyelembe se véve, egyes tekintélyes emberek – számomra máig érthetetlen okból – keresztülvitték az idei januárig hivatalban lévõ elnök megválasztását. Bár dokumentumokra nem, csak saját emlékezetemre támaszkodva mondom, hogy személyében olyan ember került az MPR élére, akinek mindaddig alig volt köze a mozgalomhoz, sem mint a programokon résztvevõ, sem mint gyakori elõadó. (Utóbbi amúgy sem jelent elkötelezettséget.)

Ez a választás – a harmadik elhibázott lépés – szintén súlyos következmények forrása lett. Olyan témák kerültek elõtérbe, amelyek valóban megoldásra váró gondok, minden felelõsen gondolkodó keresztény számára, mely témák azonban messze meghaladják egy szûk kis csoport képességeit és lehetõségeit, mint pl. a cigánykérdés, a keresztény–zsidó párbeszéd stb. De ha megnézzük az MPR-t támogatók névsorát, fény derül erre a rejtélyre: miért éppen ezek a témák? – mert ezeket támogatja a Soros Alapítvány. Úgy gondolom, stratégiai hiba pénzt elfogadni egy olyan alapítványtól, mely nem a keresztény értékrend melletti elkötelezettségérõl tett tanúbizonyságot. Ez nem ízlés dolga, hanem etikai kérdés, ahol viszont nincs helye a vitának.

Még adós vagyok azzal, hogy megokoljam, miért nem tartom megfelelõnek H. Ö. személyét az elnöki tisztségre. Egyebek mellett azért nem, mivel – jóllehet kommunikációs szakember – nemigen tud kommunikálni másokkal; elnökségét az autoritatív vezetés jellemezte. Ezenkívül liberális beállítottsága irányította közéleti állásfoglalásaiban, jóllehet azt hangoztatta, hogy vele együtt a mozgalom vezetõsége „mindig is rendezett kapcsolatra törekedett a püspöki karral”.

Cikke végén Keresztesné felteszi a kérdést: „van-e szükség ezekre a szervezetekre?” Úgy gondolom, ugyanaz a válasz, mint amit Gamáliel rabbi adott a keresztényekre a kezdetekben: Ha Istentõl van, megmaradnak, ha nem, nélkülünk is széthull. Nos, ha Istennek szándéka van velünk, és mi meg tudunk újulni az Õ szeretetében, és alázattal szolgálni akarunk, úgy van jövõnk. Kemény beszéd ez! Ki hallgatja?





Gyorgyovich Miklós

KERESZTÉNY ÉRTELMISÉGIEK

Keresztesné Várhelyi Ilona felvetésére, hogy van-e Magyarországon keresztény értelmiségi (Távlatok 61. sz.), megpróbálok ebben a cikkben válaszolni, annál is inkább, mert sokakat érintõ kérdésnek tartom. De ahhoz, hogy valamiképpen is megközelítsük a problémát, meg kell vizsgálnunk a kérdés egyes elemeit.

1. Ki az értelmiségi?

Az értelmiségi az értelmezõ szótár szerint magasabb képzettségû, mûvelt, szellemi munkát folytató embert jelent. A szocialista kiadvány még ismeri a „haladó értelmiségi” kategóriáját is. Viszont nem ismeri az értelmiségiek csoportját (számára nyilván a „Párt”, illetve tagjai az egyetlen elképzelhetõ csoport értelmiségi). Szerintem az értelmiségi olyan mûvelt, gondolkodó lény, aki képes a felhalmozott tudásmorzsák kombinálásával, kiterjesztésével, aktualizálásával, következtetések levonásával stb. sosem volt gondolatokat létrehozni, és azok kifejtési képességével is rendelkezik. Az én megközelítésemben az értelmiségi az intelligencia, melynek egyik sajátossága a szellemi befogadóképesség, a másik pedig a befogadottak alkalmazni tudása. Megjegyzem: ifj. Fasang Árpád sokszerû megállapításokat tesz hosszas tanulmányában e kérdéskörrõl. [Az (magyar) értelmiség hivatása c. könyv 43–148. o.]

2. A keresztény értelmiségi

A keresztény jelzõ szûkíti a kategóriát. Aki keresztény, az a hitigazságok mentén halad, „hinnünk pedig azt kell, amit az egyház hívés céljából elénk tár.” Ez az „ítélet” kamasz koromban nagyon felidegesített. Ma pedig azt gondolom errõl, hogy legszebb törekvéseink mellett is a legáltalánosabb érvényû terminus technicus a Tomka Miklós által kreált „maga módján” kategória, azaz, ha a részletekbe nagyon belemegyünk, tapasztalhatjuk, hogy egy határon túl mindenki a maga módján keresztény. Ez elég „meredek” kijelentésnek tûnhet, ám a mindennapos tapasztalat alátámasztja. Senki ne gondolja, hogy a legalapvetõbb tanítások megkérdõjelezését vélem idevonatkoztatni.

A profán értelmiségi gondolkodásában, döntéseiben autonóm. Akár mindenkitõl elvonatkoztatva is akarja megmondani a társadalomnak, hogy miként tegyen, járjon el stb. adott dologban. Márpedig – ha mi keresztények is vagyunk, nem csupán értelmiségiek, akkor – nekünk Jézus tanításának a fényében kell megmondanunk, hogy mi a tennivalónk.  Õ apostolokat küld a világba: „íme, prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök hozzátok. . .” (Mt 23,34) Nekünk is a magunk módján apostolokká kell lennünk.

Radnóti Miklós tovább gazdagítja a képet, amikor valahogy így fogalmaz (naplójában): Nem az a katolikus költõ, aki versének minden szakaszába két szentet citál, hanem az, aki a világról – verseiben is – katolikus módon szól.

Még csak egy felvetést szeretnék hozzátenni az elõzõekhez, melyeket az Egyetemi Pasztorációs Konferencia anyagában találtam. (Domaszék-Zöldfás, 1995. február 23–25.) „A katolikus értelmiségiek kettõs nyomás alatt szenvednek: sem a piaci társadalom, sem a magyar Egyház nem tart feltétlen igényt szolgálatukra. A »feltétlenség« az értelmiségi létet mint viselkedési formát kell hogy lehetõvé tegye a keresés, a megkérdõjelezés, a mérlegelés és a tévedés szabadságával. Ez utóbbi nagyon elgondolkoztató kijelentés. Számomra ebbõl az következik, hogy saját értelmiségét az egyháznak esendõségében kell tûrni és felhasználni Krisztushoz tartó útján.

3. A keresztény értelmiség helye az egyházban

Az egyház a Krisztus-központú emberek gyülekezete. A II. vatikáni zsinat megállapítása szerint az egyház Krisztusra figyel, tagjai pedig Krisztus körül helyezkednek el különbözõ távolságokban, és mindnyájuk törekvése hozzá tartani, tartozni. Helytelen tehát a korábbi, valamiféle tekintélyelven nyugvó piramidális elképzelés. Nincs piramis. Centrum van, s hozzá vezetõ utak!

Ha ez igaz, akkor valamennyire súlyát veszti a kérdés, van-e, és mit jelent a keresztény értelmiségi kategória. Krisztus mindenkit az õ követésére buzdít. Ebben pedig – hivatástól függetlenül – a szentek jeleskednek. Pl. Teréz anya, akit érdekes módon kísértett meg az értelmiségi létbe való meghívás. Az indiai kormány szívesen látta volna miniszterként, ám õ maga – miközben tiszteletben tartotta a közjót szolgálni akaró szándékukat – a közvetlen segítés híve volt és maradt. Mintha az elme (és a szív) gazdagsága ugyanúgy megnehezítené a szentté válni akaró ember dolgát, mint az anyagi gazdagsághoz való ragaszkodás. Jézus maga éppen az ellenkezõjére biztat. A szív elszegényítésére. Azért ad hálát Atyjának, mert elrejtette az okosok és bölcsek elõl, amit a kicsinyeknek kinyilatkoztatott.

Nem mondja ugyan, hogy a szellemi kincsek gyûjtése halált hozó, mindenesetre az írástudókat, farizeusokat képmutatóknak tartja, akik elviselhetetlen terhet raknak az emberekre, s maguk nem veszik ki a részüket a terhek hordozásában. Ebbõl számomra legalább annyi a tanulság, hogy a szellemi kincsek birtokosainak nagyobb a felelõssége. Nehezebb is a sorsuk, mert megkísérti õket a gõg, a kicsinyekkel való osztozás esetleges hiánya. (Mert több adatott nekik, ezért több verést is kapnak: Lk 12,47–48.)

4. Az ember társas lény,

és mint ilyen közösségeket alkot. A közösségek léttöbbletet tartalmaznak az egyénekhez képest. (Vö. A. Aronson, Társas lény c. könyve.) A kórus együtthangzása több, mint a szólamok hangzása külön-külön.

A közösségek válsága korunk egyik súlyos problémája, mert a generációk igazi modell nélkül nõnek fel évszázadok óta. Miért? Az ember kezdettõl a természetben élte le életét egészen az ipari forradalomig. Az apa vadászott fiaival, az anya gyûjtögetett a lányaival. Legalábbis a nappaljaikat együtt töltötték a generációk. A gyermek modellálta felmenõjét, és mindent átvett azokból a módszerekbõl, melyeket követve esélye volt a várható és váratlanul bekövetkezõ események túlélésére (vö. C. Lévi-Strauss kutatásai). Sõt, ez a folyamat visszamegy az állatvilágba. (Vö. Konrad Lorenz etológus: követési effektus.) Ez a követési effektus, ez a modellkövetõ nevelés részben kipusztult az ipari forradalom idején. Ekkortól kezdve a férfiak tömegesen gyárakba kényszerültek, a fiúk pedig modell nélkül maradtak. Jóval késõbb – a nõk egyenjogúsági törekvései során – a szebbik nem is eltávozott otthonról. Ettõl kezdve a lányok életébõl is kiveszett a követés lehetõsége. Az atomizálódás egyik oka ebben áll. Alighanem hatalmas mértékû az elõzõek miatti érzelmi labilitás és elgyökértelenedés.

Szerencsére ebben a helyzetben is maradt esélyünk a megkapaszkodásra. Mert van Krisztusunk. Nekünk, keresztényeknek az a feladatunk, hogy Õt modelláljuk, szorosan a nyomában maradjunk.

De – bár közelrõl nézzük Krisztust – vajon követjük-e magatartását? Vajon kevésbé szeretetreméltó társainkhoz fûzõdõ kapcsolatunkban megjelenik-e ez a Krisztust követõ magatartás?  Mintha nehezen menne, és mintha nekünk – a volt kommunista országokban élõknek – még nehezebben menne, mint a nyugatiaknak. Talán – mert nálunk késõbb volt a jobbágyfelszabadítás, zsigereinkben még feudális manírok élnek. Mert késõbb indult a polgárosodás – köreinkben nagyobb a feljebbvaló tisztelete, de nem a szeretete. Közösségeink sem igazán demokratikusak. Ebbõl következnek azok az anomáliák, melyek idõrõl idõre felborzolják a közösségek életét – olykor nagyon is romboló módon. Nem kivételek ez alól a katolikus közösségek sem.

Nekem, miközben megpróbálom megmagyarázni a feszültségek okait, két kép lebeg a szemem elõtt. Az egyik, hogy francia ismerõseim milyen nyitott érdeklõdéssel fordulnak olyan személyek felé is, akikkel kapcsolatban merev elõítéletek élnek köreinkben (pl. mert tetovált az illetõ, mert piercinget applikált a szemöldökébe, mert nadrágja gatyamód lötyög rajta stb.).

A másik tényezõ létére Jean Vanier figyelmeztet, aki azt írja Közösség címû mûvében, hogy egy mû közös elkészítéséhez nagyfokú önmérséklet, türelem és alázat kell, és annak a belátása, hogy bár a közös mû esetleg gyengébbre sikerül annál, mint ha egy személy alkotása lenne, ám széppé az teszi, hogy együtt alkottuk.

Sajnos, mi magyarok valamiért szólózni szeretünk. Kevéssé szoktuk meg a csapatmunkát. Így van ez köreinkben is. Alighanem éveknek kell eltelni, hogy úgy tudjunk egymásra figyelni, mint Teréz anya minden elesettre, és olyan alázattal tudjunk egymáshoz közelíteni, mint J. Vanier mindazokhoz, akikkel közösségben él. Ha majd kellõ önmérséklettel sokunknak sikerül az a magatartásmód, hogy nemcsak Istenre akarunk nyitottak lenni, hanem esendõ társainkra is, akkor a kölcsönös egymásra figyelés által valósítjuk meg Krisztus magatartását. Krisztus-követésünk ekkor lesz nyitott Istenre és emberre. Nincs okunk reménykedni, hogy egysíkú módon is jó keresztényekké lehetünk, hiszen már Szent János apostol felhívja figyelmünket csacska voltunkra: „Ha valaki azt állítja, hogy »Szeretem az Istent«, de testvérét gyûlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát.” Majd még megerõsíti: „Ezt a parancsot kaptuk tõle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is.” (1Jn 4,20–21)

Ez a Krisztus-követést megmutató magatartás lehet a legalapvetõbb célja ma is minden keresztény világi és szerzetesközösségnek (tehát mindegyiknek, legyen az keresztény alapítású egyesület, mozgalom, világi harmadrend bármilyen életállapotú emberek részére, egy országra kiterjedõ vagy nemzetközi méreteket öltõ papi és/vagy szerzetesközösség).

5. Értelmiségi közösségek ma

A természetes közösségek eróziója legalább egyik lényeges oka annak, hogy számosfajta közösség jött létre felismerve a közösségekben mutatkozó léttöbblet valóságát. Ilyenek az értelmiségiek közösségei is. Korunkat szakosodás jellemzi. Lehet, sõt szükséges is, hogy a leírt teológiai, morális, dogmatikai stb. tudományokban jártas emberek közösségekbe tömörüljenek. Ám rájuk ugyanazok az életeszmények vonatkoznak, mint az egyéb katolikus közösségekre: nagy önmérsékletre van bennük szükség, mert ezekben a közösségekben egyenként is figyelemre méltó tudások gyûlnek össze. Meghasonlik a közösség, ha vetélkedés, pártosság, tekintélyi, hiúsági, szólózási vagy bármilyen egyéb gyöngeség, széthúzás mételyezi meg tagjait.

6. Az értelmiség találkozása Jézussal

Egy evangéliumi találkozásról bizton tudhatunk: az okos Nikodémus Jézusnál tett látogatásáról. Valamiért éjjel kereste fel Jézust. Talán félt nappal felkeresni, talán az éjszaka ihletett csendje inkább lehetõvé tette a zavartalan párbeszédet. Õ ugyan majd egy jó szót szól Jézus mellett a szanhedrinben, amikor Jézust el akarják ítélni, de letorkolják, és ezzel vége is szereplésének. Majd csak Jézus halála után jelentkezik újra az evangéliumban: „Nikodémus is elment [Jézus temetését intézni].” Nem jellemzõ, hogy Jézus környezetében sokan lettek volna egyébként értelmiségiek. Zakeus az egyik, aki megtér a Jézussal való találkozás hatására. Máté, a vámos rendelkezhetett valamiféle tudással, a többi tanítvány zömmel halászember. A Simon farizeusnál tett látogatása során is a bûnös asszony bizonyul megtérõnek, nem a farizeus házigazda. Jézusnak kell ráébresztenie vakságára.

Értelmiségiek az írástudók és a farizeusok voltak. Õk zömmel kifejezetten ellenségesek Jézussal szemben. Nemegyszer kifakadnak: Jöhet-e valami jó Galileából? Máshol pedig: „Hitt-e benne valaki a tanács tagjai vagy a farizeusok közül? Csak ez az átkozott népség hisz benne.” (Jn 7,48–49) Néhány írástudót Jézus valószínûleg jobb belátásra bírt, például azt, aki a legfõbb parancsról faggatja, és aki végül is elismeri: „valóban jól mondtad, Mester!” (Mk 12,32)

Ennél sokkal több konkrét sikert nemigen könyvelhetett el a mi Urunk a zsidó értelmiségiek részérõl. Igen bölcs, nemegyszer szellemes riposztjai számos alkalommal meghátrálásra késztették azokat, akik tõrbe akarták csalni. Tehát inkább ellenzõi akadtak.

Jézus társaságába, be kell látnunk, a kicsinyek, az elesettek, a bajba jutottak, a testi és lelki betegek, a romlott erkölcsûek tartoztak, akiktõl a társadalom elfordult, de nem az Isten küldötte.

Ha megnézzük azt, hogy kiket vonz korunk két emlegetett szentje, a ma is élõ J. Vanier, illetve a boldoggá avatott Teréz anya, azt látjuk, hogy Jézust követve az elesettek közé sietnek. Vanier katonai elõmenetelét szakítja meg, s nyílik meg a szeme az értelmi fogyatékosokra, Teréz anya pedig elitképzõ tanári állását hagyja el, és alapít rendet a nincstelenek szolgálatára.

Tény, hogy Jézus Atyjához fohászkodva örömét fejezi ki azért, hogy a kicsinyeknek nyilatkoztatott ki dolgokat, és elrejtette az okosak elõl. Szent Pál pedig kifejezetten leírja: a betû öl szemben a lélekkel, mely éltet. (2Kor 3,6) Nem könnyû részei ezek az Újszövetségnek, ám semmiképpen sem szabad elmenni mellettük anélkül, hogy ne gondolnánk végig üzenetüket.

Amikor fel akarjuk rázni a keresztény értelmiséget, jól tesszük, ha szembesítjük azokkal a kifogásokkal, melyekkel Jézus szembesítette a farizeusokat és az írástudókat.

Több okból korholja õket. Kürtöltetnek maguk elõtt, szélesre szabják imaszíjukat, megnagyobbítják köntösükön a bojtokat. Mekkora bojtjaink vannak?

Maguk elõtt kürtöltetnek az utcán. És a mi népszerûség-hajhászásunk?

Tizedet adnak rutából és mentából, de semmibe veszik az igazságot . . . milyen a mi kötõdésünk a dolgokhoz?

Szeretik a fõ helyeket a zsinagógában, és a köszöntéseket a nyilvános tereken. Mi a pulpitusnak melyik felén szeretünk ülni?

Az emberekre elviselhetetlen terheket raktok. (Lk 11,42skk. Minden kormányban értelmiségiek ülnek; a közjó szolgálatában?)

Síremlékekkel emlékeztek prófétagyilkos õseitekre. (Lk 13,34–35) Mi kiket ünneplünk?

Figyelmezteti õket arra is, hogy szemforgatók, akik nem ismerik fel az igazi hangsúlyos kérdéseket, és gondolkodásuk emiatt torz. A templom aranyára esküsznek, noha a templom szenteli meg azt: az oltáron lévõ áldozatra esküsznek, noha az oltár szenteli meg azt. (Mt 23,16skk.) Sajnos, a mi vallásos gyakorlatunkban is sûrûn elõfordulnak hamis hangsúlyok, aránytalanságok. Érdemes õket – elsõsorban magunkban – megvizsgálnunk.

7. Az értelmiségiek feladata (is) a szolgálat

Ha egymás testvéreivé (szolgáivá) szelídülünk, akkor leszünk Krisztus-követõvé. Ez konkrétan megtérést jelent. Erre pedig szükség van, mert a rosszul gombolt kabát rosszul gombolt marad, bármennyit gyõzködünk is arról, hogy ez csupán optikai csalódás. A kabátot adott esetben vissza kell gombolnunk, és újra – immár helyesen – gombolni.

Jézus nyomatékosan figyelmezteti tanítványait: „Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki elsõ akar lenni, legyen a cselédetek. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy õ szolgáljon másoknak, és odaadja az életét váltságul másokért.” (Mt 20,26–28) Íme, J. Vanier gondolata a közös alkotás hogyanjáról. Önmérséklet, empátia, a megértésre való törekvés és türelem.  Amim van, azzal szolgálhatok, és érte vagyok felelõs. Ha van autóm, számos döntést kell hoznom, hogy kit, hogyan szolgálok vele. Kölcsön adom-e, kinek és milyen célra. Ha kézi fúrógépem van, úgyszintén. Ha világképem van, világnézetem van, ugyanez a helyzet. Alkalmanként döntési helyzetbe kerülök, és meg kell fontolnom, kinek, milyen tartalmú üzenetet adok. Mert szellemi gazdagságom odaajándékozásával ugyanúgy szolgálnom kell, mint ha magánüdülõm volna vagy bármiféle anyagi természetû javam. Ugyanúgy felelõs is vagyok ezek értelmes odaajándékozásáért, mint anyagi javaim esetében.

Ez kívülrõl nézve feladat és kötelesség, belülrõl nézve feszítõ vágy az adakozásra.

Teréz anya arra biztatja a gazdagokat, hogy akkor kezdjenek adakozni, mikor fáj bennük a mások szegénysége. Nyugodtan kiterjeszthetjük ezt a szellemi világra is. Az értelmiséginek belsõ kényszerûsége megnyilvánulni, amikor fájnak a közállapotok, fájnak az igazságtalanságok, feszítõ mértéket ölt a kizsákmányolás, a bûnszövetkezetek tevékenysége, és bármilyen – a közjót érõ – sérelem. Szólnia kell akkor is, ha építõ ötlete van környezetének javításához bármely vonatkozásban. Se szeri, se száma azoknak a szituációknak, amelyekben helye van az értelmiségi közbelépésnek. Ennek természetesen az ellenkezõje is igaz. Fegyelmezettséggel féken kell tartania nyelvét, különösen korunkban, mikor olyannyira túltápláltak vagyunk információkból. Nagyon meg kell gondolnunk, mikor, mit, mennyit közlünk abból, amit tudunk, különös tekintettel korunk terjedõ betegségére, az információözönre, „szellemi szennyezésekre”.

8. A megnyilatkozások köre, kompetenciája

Erdõ Péter bíboros a világiak szerepérõl (az értelmiségiekérõl is) szólva a Gaudium et spes kezdetû lelkipásztori rendelkezés nyomán hangsúlyozza, hogy õk azok, akik a politika, a gazdaság, a kultúra, a mûvészetek vagy a tudományok terén az evangélium szellemében formálják a világot. Megjegyzi még: vannak az életnek olyan kérdései, amelyek nem tartoznak a hitletéteményhez, vagyis Krisztus üzenetének lényegéhez. Ezekrõl nem beszélhet az ember másként, mint saját ismeretei és tapasztalatai alapján. (Vö. Távlatok 62. szám szemlerovata.)



KÉPMÁS

Keresztény-nemzeti családmagazin!

Megjelenik minden hónap elsõ péntekén!

Keresse az újságárusoknál!

        Állandó témáink:

aktualitások-közélet

Férfi és Nõi „Képmás”-ok

Életmód

Család

Oktatás-nevelés

Portré

Kultúra

Havonta 64 színes oldalon

Elõfizetés: 1114 Bp. Villányi út 5-7. Tel/fax: 06/1-365-1414.

Drótposta: kepmas@kepmas.hu

www.kepmas.hu