EURÓPAI KÉRDÉSEK

OCIPE-konferencia, 2003. november 7.

NAGYVÁROSI ÉS EGYETEMI
LELKIPÁSZTORKODÁS

Az OCIPE Magyarország (Európai Katolikus Információs Központ) és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar Európai Tanulmányi Központja 2003. nov. 7-én közös konferenciát szervezett „Nagyvárosok evangelizációja” címen. Elõzõleg már bemutatták a keresztény lelkiségek integráló, szeretetkapcsolatot építõ szerepét. Idõközben elindult a nyolc közép-európai ország püspöki konferenciái által kezdeményezett egyéves lelki  „zarándoklat” is a „Krisztus Európa reménye” mottóval. 2003. május végén Bécsben „Nyissatok ajtót Krisztusnak” mottóval megrendezték a nagyvárosi missziót fellendítõ nemzetközi kongresszust; ez is példaként szolgált a budapesti rendezvényhez.

A konferenciát Erdõ Péter bíboros prímás nyitotta meg „Nyolc nemzet zarándoklata és a városmissziók” címmel. Ismertette a közép-európai katolikusok lelki programját és az általa meghirdetett városmissziót. Ez utóbbiról Máté-Tóth András (a konferencia anyagához nem tartozó) jegyzetét olvashatják. A bécsi nemzetközi kongresszusról Otto Neubauer és Martin Fenkart szervezõk (az Emmanuel közösség tagjai) számoltak be. Egy-egy elõadó ismertette a nagyszombati egyetem, a bukaresti Római Katolikus Teológiai Intézet, az ukrajnai Katolikus Egyetem, valamint a litván Vytautas Magnos egyetem keretében folyó egyetemi lelkipásztorkodást. Várnai Péter a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészettudományi karán végzett lelkipásztori munkájáról tájékoztatott. Pákozdi István budapesti egyetemi lelkész „Missziós munka az egyetemi ifjúság körében” címû elõadásában vázolta a budapesti egyetemi lelkipásztorkodás történetét. Ebben a témakörben közzétesszük a 2003 tavaszán Móron megtartott egyetemi pasztorációs konferencia záródokumentumát: „Evangelizáció a felsõoktatásban.” Végül Nóda Mózes, a Babeº-Bolyai Egyetem Római Katolikus Teológiai Karának dékánhelyettese elõadását közöljük a kolozsvári és a gyulafehérvári egyetemista lelkipásztorkodás helyzetérõl; ez is az OCIPE-konferencián hangzott el.

(Szerkesztõség)

Máté-Tóth András

MISSZIÓS PROGRAM

Budapest-Esztergomi Fõegyházmegye
2003. pünkösd–2005. pünkösd

Új prímás, új program

Dr. Erdõ Péter, Magyarország új prímása 2003 elején vette át az esztergom-budapesti fõegyházmegye irányítását. A fiatal érsek, aki ezt megelõzõen a PPKE rektora volt, csak rövid lelkipásztori gyakorlattal rendelkezik, ellenben az egyházjog tudománya tekintetében hazai és nemzetközi tekintélynek örvend. Székfoglalását követõen a sajtó kitüntetett figyelemmel kísérte elsõ nyilatkozatait, intézkedéseit. 2003 pünkösdjén a fõpap egyházmegyéje számára missziós programot terjesztett elõ. Az 1989-es politikai fordulat után elõször az esztergomi egyházmegye vállalkozott egyházmegyei „zsinat” (szinódus) megtartására. Lényegében ennek az egyházmegyének a területén mûködik az összes jelentõs magyar egyházi központi intézmény, s Budapest miatt ennek van a legtöbb lakosa, illetve katolikusa. Tekintettel az esztergom-budapesti fõegyházmegyének – a mindenkori magyar prímás egyházmegyéjének – számos egyéb vonatkozásban is kiemelt jelentõségére és az új érsek személyére, ennek az elsõ koncepciózus programnak az értékelése az egyházmegyén kívülre nézve is fontos lehet. Az alábbiakban röviden ismertetjük a programot, majd néhány pasztorálteológiai szempontot fûzünk hozzá.

Intenzív hét

A programot az új érsek nem egyedül állította össze, hanem széles körû elõkészítés után, az egyházmegyei zsinat kezdeményeit folytatva. Középpontjában egy „sajátosan intenzív plébániai megújulási folyamat” áll és a 2005-tel kezdõdõ lelkipásztori terv elõkészítése. Az egyházmegye 90%-a Budapest, úgyhogy lényegében budapesti tervrõl beszélhetünk.

„Mostani korunk egyik legvonzóbb kihívása éppen abban áll, hogy efféle munkára [az egyházi tervkészítésre] újra megnyílni látszanak a lehetõségek, hasonlóan ahhoz, ami sok évtizeddel ezelõtt az egyház életében már megjelent.” (Bevezetõ)

A program a népmisszió magyar hagyományait szeretné korszerû formában megújítani. A II. vatikáni zsinat óta a világegyházban „sokarcú mozgalomként újult meg”. Itt most egy belülrõl kifelé ható körkörös megerõsítésrõl van szó, amely a plébánia elkötelezett munkatársai után a pusztán templomba járók, végül a plébániával kapcsolatban nem állók felé fordul.

A hároméves program a plébániákra összpontosít, s értelemszerûen a plébánia vezetõjét jelöli meg kulcsszemélynek. Ugyanakkor minden meglévõ erõforrást fel kíván használni, ezek Isten-tapasztalatára, lelkiségére, aktivitására, tagságára és a plébániaközösséggel való aktív közremûködésére erõteljesen épít. A program onnan akar elindulni, ami már létezik, s ezt szeretné egy fokkal elõbbre vinni. Kezdve az olyan plébániákkal, ahol a heti szentmisén és a gyermekhittanon kívül semmilyen más lelkipásztori aktivitás nem regisztrálható, egészen az olyan plébániákig, amelyeken a színes, erõteljes, megújult élet akár más plébániák számára is modellül szolgálhat.

„Egy ilyen típusú evangelizációs hét csak akkor lesz hatékony [kiemelés az eredetiben], ha a plébános vezetésével a világiak különféle csoportjai mûködnek a képviselõ-testület szabályzatának megfelelõen”. (1.b.)

A program nem ír elõ konkrétumokat. Minden plébánia a „saját képére és hasonlatosságára” formálhatja intenzív hetét. Viszont a program modelleket mutat be, amelyek használhatók, átdolgozhatók, figyelembe vehetõk. A program öt sikeres plébániai megújulási modellt kínál megfontolásra (3.), valamint ugyanennyi társulás törekvéseit, segítõ tapasztalatait (Fokoláre, Szociális Testvérek, Comunione et Liberazione, Cursillo és egy plébániai családcsoport).

Végül a program megemlékezik még három fontos területrõl, melyek ugyan nem illeszkednek az intenzív hét logikájába, ám kiemelésük prioritásokra mutat: karitász, nyitás a harmadik világra és sajtó.

Néhány értékelõ megjegyzés

Érdekesnek mondható, hogy a program összesen egy kifejezett teológiai utalással rendelkezik, amely az egész intenzív héttel kapcsolatos alapállásra vonatkozik. Az egyházi pasztoráció megújítása elsõsorban nem szervezés, hanem elsõsorban az Isten-hit megerõsítése. Egyfajta belsõ megújulásnak kell hordoznia a külsõ tervezéseket és szervezéseket. „Amikor egyházi életünk és küldetésünk szempontjából terveken és programokon gondolkodunk, elsõ érzésünk mindig a megilletõdöttség kell hogy legyen.” (Bevezetõ) Ugyanakkor a program egyháztana a „plébánia-egyház”. Az egyházmegye plébániákból áll, az egyház ezen a szinten a plébániákban áll fenn. Ide koncentrálódik az egyház élete, innen indulhat ki megújulása, ide kell rendezõdjék az egyéb egyházi aktivitás, társaságok, lelkiségek. A plébániai megújulás szolgálatában állnak az egyházmegye központi hivatalai. A plébánián a plébános a központi személy. Õ delegál feladatokat laikusoknak, õ határozza meg ezek illetékességét, támaszkodva a meglévõ szabályzatokra.

Nem lehet nem észrevenni a programban a plébánosokra vonatkozó buzdító szavakat. Miközben központi szerepüket a program megerõsíti, ugyanakkor szorgalmazza a laikus kapacitások kiaknázását. „Fontos, hogy õ a vezetõ, de a konkrét összejövetel vezetését más papra, diakónusra vagy világira is rábízhatja.” (2.)

A programot a praktikumokra való koncentrálás hatja át, stílusa tárgyszerû, szikár, tömör. Ez a szûkszavúság felfogható olyan lényegretörésnek, amely a lehetõ legkisebb mértékben sem kívánja korlátozni az egyes plébániák saját arculatából és összetételébõl adódó sokféleséget. Ugyanakkor a fõpásztori felelõsségbõl fakadóan meghatározza azt a minimumot, amelyben az egységnek kell érvényesülnie. E minimum természete a programban jogi és technikai. Garantálja a plébánosok szerepének jelentõségét, és meghatározza a szükséges logisztikai kapcsolódásokat.

A plébániákra való összpontosítás és a lehetõ legnagyobb szabadság biztosítása a saját lelkipásztori arculat tiszteletben tartásával úgy is felfogható, mint az inkulturáció támogatása. Az egyház megújulása akkor képzelhetõ el, ha a kegyelemre alapozva minden helyi közösség a saját indíttatásának felel meg, miközben tartja magát a helyi egyház kereteihez.

A plébániacentrikus egyházmodell egyike a lehetségeseknek. Különösen Budapesten, ahol igen sok a plébánia, feltehetõen sok katolikus, az egyház kegyelmi szolgáltatásait válogatva, a neki legmegfelelõbb (esetenként legkényelmesebb) plébánia keretében veszi azokat igénybe. A program egyik gyengéje, hogy sem ezt, sem más sajátosan budapesti vonatkozást nem vesz figyelembe. Mintha feszültséget vagy teljes függetlenséget vehetnénk észre a Budapesten élõ egyház modellje és Budapest nagyvárosi modellje között. Ennek a különbségnek a csökkentése, a majdani lelkipásztori terv budapestiségének növelése egyik fontos feladata lesz az elõkészítésnek. Mindezek természetesen nem kérdõjelezik meg annak bölcsességét, hogy a hit közösségben élhetõ meg biztonsággal, s éppen a nagyvárosok arctalanságára válasz lehet a hívõk plébániai közösségekben, és természetesen ezeken belül kisebb csoportokban való összefogása.

Végül a modellekkel kapcsolatban fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a lelkiségi mozgalmak és egyéb társulások jelentõsége az utóbbi évtizedek pasztorációjában és teológiai irodalmában is elismert. A pápák közül elõször VI. Pál foglalkozott ezekkel, és szabta meg számukra az egyháziasság kritériumait. Hazánkban a lelkiségi mozgalmak fontos szerepet játszottak az 1950-tõl 1990-ig terjedõ idõszakban. Számuk azóta megszaporodott, hiszen a világegyház mozgalmai szabadon invitálhatták a magyar katolikusokat, és építhettek fel hazai sejteket. A lelkiségi mozgalmak egyháztanában a plébánia nem játszik központi szerepet. Az ilyen, elsõsorban nem territoriálisan szervezett közösségek közös lelkiségének, összetartásának és missziójának mûvelése a meghatározó. A plébániaközösség egyik „mûködési területük”, de nem természetes helyük. A program épít a lelkiségekre, az öt modell közül 3 lelkiségi. (Érdekes, hogy a hazánkban elterjedtebb, tekintélyesebb taglétszámú és nagyobb hazai tapasztalatú lelkiségek nem kerültek a modellek közé: Regnum Marianum, Katolikus Karizmatikus Megújulás, Taizé. Holott ezek – kiváltképpen Budapesten – számos plébánián ténykednek.) Ugyanakkor mintha nem törõdne ezek sajátosságaival, s õket csak a plébániai megújulás szolgálata szempontjából tartaná jelentõsnek. A felsorolt közösségek esetében ez annál is érdekesebb, mert a Fokoláre közösségen kívül a másik említett kettõnek sem saját küldetésnyilatkozataik nincsenek, sem a Függelékben adottak szerint nincsen kifejezetten plébániai missziója.

A nagyvárosok lelkipásztori sajátosságaira Európa országaiban számos kísérlet zajlott és zajlik. Az elsõ pasztorálteológiai mûvet ezzel kapcsolatban Heinrich Swoboda bécsi pasztorálteológus írta (1861–1923), aki a nagyvárosok szociológiai sajátosságaira elõször figyelt fel. Swoboda számos európai nagyváros pasztorálisát végigtanulmányozta, és ennek alapján fogalmazta meg ajánlásait. Az új prímás nálánál nem kevésbé ismeri ezeket a városokat és kísérleteket. Minden reményünk meglehet rá, hogy a programban ígért lelkipásztori tervkészítés komoly elemzésekre épülõ, szakszerû és élhetõ tervhez vezet el. Ez nemcsak az esztergom-budapesti fõegyházmegye érdeke, hanem az egész országé is.

EVANGELIZÁCIÓ A FELSÕOKTATÁSBAN
IX. EGYETEMI PASZTORÁCIÓS KONFERENCIA

Mór, 2003. február 21–23.
Záródokumentum

Bevezetés

Elévülhetetlen a missziós küldetésünk! A keresztények általános kötelességének alapja Jézus küldése: „Menjetek, hirdessétek, kereszteljetek” (vö. Mt 28,19–20); mégis minden korban eltérõ módon és különféle hangsúllyal jelenik meg az evangelizáció a mindennapokban. Az apostoli korban Pál a népek világa felé fordult, nem hagyva figyelmén kívül a tanult, értelmiségi athénieket, akiknek megnyerése érdekében a retorika mûvészetét is igénybe vette (vö. Ap Csel 17,22–34). Duval jezsuita a kocsmákba, bárokba ment. Japán és Kína missziója az adott világ szokásait, öltözetét felhasználva, matematikát, csillagászatot oktatva férkõzött közel ahhoz a népcsoporthoz. Különféle korok, különféle vallási, egyházi mozgalmak, kezdeményezések, üggyel-bajjal, találékony ötletekkel, hatalmas eszköztárral plántálták bele az evangéliumot a rájuk bízottakba. Voltak dicséretes példák, de sajnos szégyenteljes visszaélések is. Aggodalmunkat, miszerint a mai magyar felsõoktatás¹ területén a keresztény hit igénye, értékei, gyakorlása vagy teljességgel hiányzik, vagy háttérbe szorul a szubkultúrák miatt, vagy éppen kerülendõ, távoltartandó valóság – árnyaltan, de egyre erõsebben érezzük. Ezzel együtt sokszor tapasztalunk egyházaink, a keresztények oldaláról is tanácstalanságot, félénkséget, olykor felkészületlenséget a változó világ kihívásaival szemben.

1. A keresztény egyetemek

A keresztény, ún. hitvallásos egyetemeken (Pázmány, Károli)² alapításuktól fogva meghatározók az evangéliumi normák. Kultúrát, civilizációt a tudomány autonómiájával, ugyanakkor az egyházi hit hagyományaival kívánnak építeni, „credo ut intelligam”, hiszek, hogy értsek, „fides et ratio” (Ágoston, Anzelm, II. János Pál pápa). Ennek a megközelítésnek az alapja a keresztény gondolkodásban a „logosz” teológiája, az Isten–ember–világ hármas egysége. A teremtõ isteni Logosz és az általa teremtett logikus világ az emberi logosszal, rációval vizsgálható. Az így nyert ismeret nem áll ellentétben azzal a hittel, amely a teremtõ, megváltó és újjáteremtõ Istenhez kapcsolja az embert. A keresztény egyetemeken a tudomány és a hit kapcsolata, a tudomány ágai között jelenlévõ teológia egyfajta „alapvetõ evangelizáció” területe. A keresztény egyetemeken is alkalmazott oktatási rend (elsõsorban is a kreditrendszer bevezetése) nem minden esetben biztosítja az itt tanuló hallgatók számára, hogy kapcsolatba kerüljenek az adott egyházzal, vagy egyáltalán a kereszténység tanításával. Ezért is különösen hatékonyak az oktatás, a tudományos kutatás szintjén túl a különféle egyetemi közösségek, kollégiumok, spirituális rendezvények, alkalmak, amelyek „direkt” evangelizációt kínálnak a résztvevõknek, életté váltják a hit tartalmait. Veszélyt jelenthet azonban mind a belterjes egyháziasság, mind pedig a túlzott liberalizmus.

2. Az evangelizáció jellemzõi
az egyetemeken és fõiskolákon általában

A magyar felsõoktatás nagy többségét az ún. világi egyetemek és fõiskolák alkotják. Az ezekben folyó evangelizáció más kihívásokat támaszt, mint az egyházi egyetemeken. Az egységes gondolkodás, tervezés, szervezés érdekében hasznos, ha e tevékenység koordinátáit kijelöljük.

A) Értelmezésünkben az evangelizáció a krisztusi parancs értelmében kateketikai jellegû.³ Célja a tanítvánnyá tétel, az evangélium és annak lényege, Krisztus bemutatása, személyének elfogadtatása, a vele való életkapcsolat megteremtése, vagy akinek már ez megvan, elmélyítése, gazdagítása. Szekularizált korunkban igen fontos az ún. preevangelizáció, azaz olyan „területrendezés”, vagy éppen mélyszántás, amely utat nyit az evangéliumnak, a hitnek, Jézus Krisztus elfogadásának. Készségessé kell tennünk az érintettek szívét az evangélium befogadására! Nevezhetjük ezt a folyamatot rehumanizációnak is, hiszen sokszor embertelen környezetbõl, szórakozási módokból emeli ki az embert.

B) A kereszténység mindig is közösség, ezért fontos annak pozitív, közösségi élménye. Érett, felnõtt, felelõsséget vállaló, elkötelezettségre kész fiatalok számára ez a közösség nélkülözhetetlen, és mivel egyetemi, fõiskolai szférában zajlik az életük, adott, hogy itt formálódjanak közösséggé is. Egy életen át meghatározók lehetnek azok a közösségi élmények, amelyeket fiatalságuk e szakaszában átélnek, amelyek rádöbbentik õket összetartozásukra, és alapot nyújtanak a késõbbi házasság és családi közösség létrehozásához. Kiemelten jó táptalajt adhatnak azok a kollégiumok, ahol megvalósítható a családiasságnak, egymás megismerésének, a közös feladatvállalásnak a légköre, ahol élõ a hit gyakorlata, a vallási programokon, képzésben való részvétel.

C) A felsõoktatás jellegébõl adódik az értelem, a szív és az akarat egyidejû megszólítása és elfoglalása. A keresztény jóhírnek be kell kerülnie a tanulható, tanítandó, befogadható értelmi tartományokba, mind az ismeretterjesztés, mind az apologetika szándékával. Nem fideizmust képviselünk: „higgy, mindegy, hogy kiben/miben”, hanem Krisztus-hitet, konkrét evangéliumi üzenetet. A hit és vallás felnõtt és tudományosan egzakt módon, interdiszciplináris szinten történõ tárgyalása sokféle módon valósulhat meg az egyetemeken és fõiskolákon, de hogy helyt kell kapniuk, az biztos! Több ígéretes kezdeményezés bontakozik egyetemi hittan, külön elõadás, szeminárium, opcionális tárgyak keretében.

D) Egyedüli jelentõsséggel bírnak az ún. egyetemi istentiszteletek, liturgiák, de nem ezek az egyedüli csatornái az evangelizációnak. Fontosak az egyéb – hétköznapi, közéleti és szabadidõs – programok, valamint igen jelentõsek az ökumenikus rendezvények, fórumok, imaalkalmak, eszmecserék, ahol nem egy megosztott, egymással harcban álló, ellenséges keresztény világ körvonalai rajzolódnak ki, hanem az egységet keresõ, remélõ, építõ fiatal keresztényeké.

3. Az evangelizáció részleteiben

Az általánosan megjelölt irányvonalakon túl közelebbi területek:

1. Az evangelizáció szolgálattevõi

Valamiképpen tudatosulnia kellene a felismerésnek: az egyetemek elõadói és hallgatói felelõsségteljes, felnõtt emberek, akik nem csak tanulmányi elõmenetelükért és szakmai tudásuk építéséért felelõsek, hanem bensõ, lelki életük gazdagodásáért is. Ez jelent egyéni képzést, gondoskodást, de a keresztény igazságokon alapuló közösségi életbe való bekapcsolódást is. Ahhoz, hogy keresztény küldetésünknek eleget tegyünk, ki kell lépni az individuális bezárkózásból, és állandóan nyitni kell a külvilág, más felekezetek, más vallások, a másként gondolkodók, a magukat ateistáknak vallók és a közömbösök felé is. Az evangelizáció felelõsei nemcsak a lelkészek és erre képzett teológusok, katekéták, hittanárok, csoportvezetõk, hanem az egyetemi közösség minden tagja, a már megkereszteltek, akik az evangelizáció szolgálattevõi (közvetett evangelizáció). A lelki gondozás, a pásztorolás kiemelkedõen fontos területe azonban a papra, a lelkészre, a lelki gondozóra hárul: az elkóborolt bárány után menni, akár a 99-et otthagyva, megkeresni, vállára venni és hazavezetni õt (közvetlen evangelizáció).

2. Feladatok a tömegoktatásban

Annak ellenére, hogy az egyetemi és fõiskolai képzésben elválik a tudás átadása és a nevelés igénye, lényegesen meghosszabbodott a képzési idõ, kitolódott a családalapítás ideje; mindez felveti az érett személyiség kialakításának nagy szükségét. Ma már nem elegendõ sokak számára egyetlen diploma, mivel az oktatás tömegessé válásával lecsökkent az egyetemi végzettség értéke, és nõ a munkanélküliség. Korunk követelménye, hogy az öt-hat éves képzés után további évekre még a felsõoktatásban maradjon a hallgató. A tanulással, készüléssel töltött idõ meghosszabbodásából eredõ kérdésekre azonban az oktatás nem ad megoldást. Talán éppen itt jó szolgálatot tehetnek az egyetemi lelkészségek, ahol differenciált „kísérés” folyhat, mind lelki (idõsebbeknek szóló programok), mind fizikai szükségletet illetõen (pl. albérlet és lakásközvetítés). Ahol még nincsen, ott törekednünk kell a felsõoktatási intézményekkel való hivatalos kapcsolatfelvételre, az információs csatornák kiépítésére és mûködtetésére. Meg kell fontolnunk annak lehetõségét is, hogy szakmai, értékrendi alapon foglalkozzunk a felsõoktatás általános tartalmi és módszertani kérdéseivel, és lehetõség szerint egyeztetett álláspontunkkal megkeressük az illetékes intézményeket, hivatalokat. A tömeg személytelen, az ember és a közösség mindig személyes. Ezt a bensõségességet, személyességet kell belevinnie a lelkészségek életének a felgyorsult és a teljesítményt és érvényesülést mindenek elé helyezõ világban a tömegoktatásba.

3. A közösségek szerepe az egyetemi lelkészségekben

A lelkészségek aktív munkájában elsõdleges szerepe van a személyes megszólításnak, a közösségekbe való meghívásnak. Ezek hatása felmérhetetlenül nagyobb, mint a tömegkommunikációs eszközöké (híradások, plakát, ismertetõ füzetek stb.). A nagyvárosi, helyben maradó fiatalok általában korábbi egyházközségi (plébániai) közösségükbe tartoznak, noha szükségük van kortárs és szakmailag azonos érdeklõdésû társak közösségére is. Ilyenek alakulnak az egyetemi gyülekezetek, ill. lelkészségek kebelében. Legyenek e csoportok átjárhatók, tudjanak egymás létezésérõl, legyenek meghívóak, nyitottak egymás iránt! Az otthonukból kiszakadt, vidékrõl egyetemi városokba került fiatalok számára pedig életkérdés az új, ottani, egyetemi, fõiskolai közösség. Ezek a lelkészségi csoportok kapaszkodót jelentenek a gyökértelen, új környezetben, városban, kollégiumban idegen fiatalok számára. Egy vele egykorú, baráti közösség segíthet a hitben való elinduláshoz, növekedéshez, megerõsödéshez. Mindezekért közös felelõsségünk a nyitott, szeretetteljes jelenlét az oktatási intézményekben és egyházi közösségeinkben.

4. Az egyházak szerepe és feladata a felsõoktatási intézményekben folyó evangelizációban

Nem megkerülhetõ annak a szélesebb értelemben vett felelõsségnek a kifejtése sem, amely egyházaink egészét terheli az egyetemi, fõiskolai hallgatókkal és oktatóikkal kapcsolatban. Az egyetemi lelkészségeken folyó munka és lelki gondozói szolgálat erõsebb integrálása segítheti, hogy az evangelizáció során megérintett fiatalok tanulmányi helyüktõl távolra kerülve is tevékeny, felelõsséggel élõ tagjai legyenek egyházainknak. Az évrõl évre újabban érkezõ fiatal értelmiség megtartása, megbecsülése és a lehetõségekhez mért bekapcsolása az egyház és azon belül egy adott közösség mindennapi életébe a megszólításhoz hasonlóan fontos feladat.

Befejezés

Az evangelizáció a felsõoktatásban állandó kihívás, terep a magvetésre, ígéretes remények és sok öröm forrása. Az evangéliumi béna embert barátai vitték ágyastól Jézushoz (vö. Mk 2,1–5). Ez ma valóság: a lelkészségek, a már megtértek, meggyógyultak, a keresztény barátok dolga az, hogy ott legyenek, ahol az evangélium elhangozhat, adják tovább, vigyék barátaikat oda Jézushoz, és örüljenek a csodának, az új Isten Országa épülésének, növekedésének az egyetemi világban! Ebben osztatlan szívvel és egy akarattal kívánnak továbbra is részt venni, és egymást támogatva dolgozni a római katolikus, a református és az evangélikus egyetemi lelkészek és munkatársaik.

Szerkesztõségi jegyzetek

¹ A felsõoktatás értelemszerûen nem csupán az egyetemeket, hanem a fõiskolákat is magában foglalja.

² Budapesten mûködõ keresztény egyetemek: Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Károli Gáspár Református Egyetem, Evangélikus Hittudományi Egyetem. Néhány fõiskola: Sapientia Szerzetesi Hittudományi Fõiskola, Apor Vilmos Katolikus Fõiskola (székhelye Zsámbék; Budapesten konzultációs központja mûködik), Wesley János Lelkészképzõ Fõiskola, Pünkösdi Teológiai Fõiskola – nem is beszélve a vidéki fõiskolákról.

³ Az evangelizálás alapvetõen kérügmatikus jellegû (az evangélium elsõ meghirdetése olyanoknak, akik még nem találkoztak vele); a katekézis viszont a már megtértek tanítása. Ezt a megkülönböztetést nem téveszthetjük szem elõl, annak ellenére, hogy manapság a megtértekben nem mindig tételezhetjük fel a szilárd hitmeggyõzõdést, tehát a katekézisbe evangelizálást is bele kell szõnünk.

Nóda Mózes

KERESZTÉNYSÉG
A ROMÁNIAI EGYETEMISTÁK KÖRÉBEN

Az egyház

Románia lakosságának etnikai megoszlása a 2002-es népszámlálás alapján: román 89,5%, magyar 6,6%, 2,5% roma és még huszonháromféle kisebbség, akiknek a létszáma egy százalék alatt van. Vallásilag az ország lakosságának a megoszlása ugyancsak a 2002-es népszámlálási adatok alapján a következõ: román ortodox 86,7%, római katolikus 4,7%, református 3,2%, pünkösdista 1,5%, görög katolikus 0,9%, és még tizenhat vallási felekezet létezik, akiknek a létszáma egy százalék alatt van. (Az egyházak által végzett felmérések alapján ezek a számok nem teljesen azonosak.) Katolikus vonatkozásban: hat római katolikus püspökségünk létezik az országban, kettõ román nyelvû (Bukarest és Iaºi), négy pedig nagyrészt magyar nyelvû (Gyulafehérvár, Szatmár, Temesvár és Nagyvárad), és van öt görög katolikus püspökség is.

Elõadásom témája: Kereszténység a romániai egyetemisták körében. De le szeretném szûkíteni a témát Kolozsvárra, és a gyulafehérvári egyházmegye helyzetét ismertetni röviden. Kolozsvár romániai viszonylatban nagyváros. A város lakossága a 2000-es népszámlálási adatok szerint 313 000. Több mint hetvenöt százalékban román anyanyelvû, és többségében ortodox vallású. Ortodox, görög katolikus, református, magyar evangélikus és unitárius püspöki székhely. Ortodox, görög katolikus és protestáns papnevelõ intézetek városa is. A római katolikusok száma a városban 16 000. Hat állami és három magánegyetem mûködik a városban. Október elsejétõl, az egyetemi év kezdetével 70 000 egyetemista tanul a különféle egyetemeken. Ebbõl körülbelül ötezer magyar, és kereken számolva a fele római katolikus.

Öt római katolikus plébánia mûködik a városban, de jelen vannak a ferencesek, a jezsuiták, a szociális testvérek is. Jövõre lesz 10 éves az egyetemi lelkészség, amely a volt piarista templomban kapott helyet, egy egyetemi lelkész és egy lelkipásztori asszisztens végzi az egyetemi pasztorációt. Gyakorlatilag Kolozsvárnak az egyetemista ifjúsága a négy erdélyi püspökség területérõl érkezik a városba. Nagyrészt a gyulafehérvári egyházmegyébõl jönnek, majd a szatmári, váradi és temesvári egyházmegyék következnek. Az egyetemisták lelkigondozása az egyetemi lelkészségre hárul. De sokan közülük bekapcsolódnak az egyes plébániák életébe. A diákok nagy százaléka albérletben lakik, és amelyik templom közelebb van, azt látogatják. A lelkészség még tíz év után is elég szerény körülmények között mûködik; a lelkész lakását és fizetését a Szent Mihály-plébánia biztosítja. Szerda, péntek és vasárnap este van szentmise az egyetemisták részére. A vasárnap esti szentmisén általában 250–300 diák vesz részt. Hétköznapokon nagyrészt az esti órákban a különbözõ lelkiségi csoportoknak van találkozója. A hittanárképzõ diákjai is vasárnap a piarista templomban vesznek részt a szentmisén. Hétfõn este a hittanárképzõ dísztermében van szentmise a diákjainknak.

A lelkiségi mozgalmak

Tapasztalatom szerint az egyetemi ifjúságnak nagy a közösségigénye. Olyan közösségekre vágynak, ahol jól érzik magukat, elfogadják õket. A személyesség hiánya nagyon hamar eltávolítja õket a hivatalnokegyháztól. És ebben nem kivételek a katolikus egyetemisták sem. A vasárnap esti szentmise egyben találkozást is jelent: õk szervezik a szentmisét, énekelnek, felolvasnak, tehát tevékeny részvételük valósul meg. De bevallásuk szerint a külön kiscsoportos találkozások az igazi alkalmak a közös imára, a beszélgetésre. A 2001. szeptember 24–29-én tartott egyházmegyei zsinat felmérése alapján azok a fõbb lelkiségi mozgalmak, amelyekhez az egyetemisták is tartoznak, a következõk: a karizmatikus mozgalom, a Focolare, a Ferences Világi Rend, a Cursillo, a Házas Hétvége, a Neokatekumenális Út és a Taizé. Egyre többen keresik fel a kolozsvári jezsuita lelkigyakorlatos házat, egy-egy csendes hétvégére vagy lelkigyakorlatra. Mivel a nagyvárosban nem jelentkeznek be plébániákra, nagyon nehéz elérni a diákokat. A lelkészség hirdetésekkel, programok szervezésével próbálja hívni és megszólítani a diákokat. Nagy segítséget jelentenek a lelkiségi mozgalmak: az egyetemi pasztoráció eredményességét is nagyban elõsegítik.

A keresztény értékek

Egy rövid 10 év alatt nagyon gyorsan megváltozott a társadalom és a vallásos élet Romániában. Az értékrendek skáláján nagy lett a mozgás és a változás. Nem volt átmenet, nem volt idõ felkészülni a változásokra, és még ma is sok minden váratlanul éri az egyházat. A másság, a sok újdonság és kihívás talán a leginkább az egyetemi pasztorációban érzõdik. Az egyetemi ifjúság az a befogadó közösség, amelyet minden újdonság érdekel.

A hitoktatás most hivatalosan az iskolákban is lehetséges. Ebbõl számtalan elõny származott. Nagyon sok olyan család is elõkerült az iskolás gyerekek által, akikrõl addig senki sem tudott. De tapasztalhatóak a hátrányok is: a hittanóra jelen van az iskolai órarendben, jegyet kell adni: tantárgy lett belõle. A plébániai hitoktatásra egyre kevesebben jönnek el. Ennek a következménye: hirtelen megszakad a kapcsolat a templommal is. Újabban egyre több fiatal jön az egyetemekre hiányos vallási és szentírási ismeretekkel.

Kolozsvári viszonylatban csak egy példát szeretnék hozni a változásokkal kapcsolatban: 1993-ban a BBT-en még 772 magyar diák tanult, a 2003–2004-es tanévben a magyar diákok létszáma 5000. A létszám megnövekedett, nincsenek katolikus kollégiumok, a hittanárképzõnek van egy saját bentlakása, de ez csak 26 lánynak ad otthont. Szinte lehetetlen elérni, megkeresni a diákokat. Nagyon sok diáknak dolgoznia kell, hogy tanulhasson, és Kolozsvár Románia egyik legdrágább városa. A katolikus diákok a szegényebbek közé tartoznak. Mindezek a sajátosságok gondokat jelentenek. Ami minden nagyvárosban hasonló: a diákok kiszakadnak a hazai környezetbõl, minden felelõsség és kihívás egyszerre jelenik meg a nagyvárosban. És nem mindegy, hogy milyen környezetbe kerülnek és élnek a diákok. Azok vannak elõnyösebb helyzetben, akik valamelyik lelkiségi mozgalomnak a tagjai, mert Kolozsváron megkereshetik a társaikat. Sajátos helyzetben vannak a még hagyományos keresztény közösségbõl érkezõk; itt már nincs meg az otthoni biztonság, a megszokás, és sokan csak akkor mennek templomba, amikor hazalátogatnak a szülõfalujukba. Létezik egyfajta szolidaritás, segítõkészség, a különféle tájegységek közötti összefogás. Pasztorációs nehézséget jelent, hogy hétvégeken nagy a mozgás, amikor is lehetne közös programokat szervezni, eukarisztiát ünnepelni, akkor mindig hazautaznak a diákok.

Beszámolómban a magyar római katolikus diákok helyzetére hivatkozom mindig, mert ezt ismerem. A román anyanyelvû diákok nagyrészt ortodox vallásúak, a római katolikus és görög katolikus román anyanyelvû diákokkal tudomásom szerint a jezsuita atyák foglalkoznak.

Szeretnék kitérni egy pár sajátos problémára a kolozsvári egyetemisták körében, amelyek nagyon befolyásolják a vallásos életüket. Ezek a gondok azonban általánosak a romániai egyetemi ifjúság körében. Amit az új helyzet és a rendszerváltozás magával hozott, a pénzre irányuló gondolkodás és magatartás. Az az ember, akinek pénze van, az a menõ, az az ideál. Ami sajátossága országunknak, az szépen kifejezve az „ügyeskedés”; nem számítanak a módszerek, csak gyors legyen a siker és a meggazdagodás. Jelentõs változás a gondolkodás- és viselkedésmódban a szexuális szabadság.

Ami talán a legnagyobb gond: a kilátástalanság, a reménytelenség a jövõ szempontjából. Eltelnek az egyetemi évek, és utána mi következik? Nagy a kísértés a kivándorlásra. Egyre többen készülnek külföldre, még akkor is, ha egyelõre nem tudják a diplomájukat hasznosítani. Számunkra ez azért jelent sajátos gondot, mert általában a jó diákok mennek el, fogy az értelmiség, és nagyon nehéz utánpótlást, szakembereket kinevelni, ha nem maradnak itthon.

Az ország jelenlegi gazdasági helyzete pedig nem sok reményt ad arra, hogy itthon maradjanak.

Mert itthon kevés az esélye – vagy szinte semmi esélye sincs – egy lakás megvásárlásának, a házasságkötésnek; ebbõl a helyzetbõl is adódik egy nálunk legalábbis új jelenség: a házasság nélküli kapcsolatok elterjedése. Ez jelenti az egy fedél alatt való közös együttélést, a valamikori házasság kipróbálásának a lehetõségét. Egy friss felmérés keretében 150 keresztény diákot kérdeztek meg. Ami számomra meglepõ: arra a kérdésre, hogy kipróbálnák-e a próbaházasságot, közel ötven százalék pozitív választ adott. És ezeknek a diákoknak nagy része vasárnap rendszeresen részt vesz a szentmisén, és van, aki hétköznapokon is.

Az okok? Félelem az egy életre való elkötelezõdéstõl, félelem a felelõsségvállalástól. A szabadság felértékelése: senki se szóljon bele az életembe, azt csinálok, amit akarok. Egyetemista körökben még ilyen okok is szerepelnek: nem kell idõt tölteni az utazással, otthon tudunk találkozni, együtt akarunk lenni, nem kell két lakást fizetni, és ha nem mûködik a kapcsolat, gond nélkül el lehet válni, stb.

Sajátos és általános probléma az alkohol és a kábítószer. Az alkoholfogyasztásról még beszélnek, mert országos szinten gondot jelent, de a kábítószer-fogyasztást egyelõre szemérmes hallgatás jellemzi országszerte. Az okok – a diákok vallomása szerint –, amiért kipróbálják: a kíváncsiság, a túlterheltség, a sok szabadidõ, menekülés a gondok és problémák elõl.

A mai romániai helyzetre az egyházak szempontjából talán leginkább a helykeresés a jellemzõ. Új problémák jelentek meg, felgyorsult az élet, rengeteg az információ, mai kérdésekre nem lehet tegnapi válaszokkal felelni. Akit nem látnak, nem hallanak, az nincs is jelen az életben, az szinte nem is létezik. Meg kell tanulni, hogyan kell és lehet a mai fiatalt megérteni és megszólítani. Mert keresnek, mint mindig is tették ezt a fiatalok, és oda mennek, oda csatlakoznak, ahol meghallgatják, megértik, és – nem utolsósorban – szeretik õket.