E SZÁMUNK ELÉ

KERESZTÉNYSÉG ÉS DEMOKRÁCIA

A keresztények elkötelezettsége a világban, a közéletben különbözõ módokon valósult meg az elsõ századoktól napjainkig. Szent Péter elsõ levelének buzdításától (1Pt 2,11–17) és a III. századi, Diognétoszhoz írt levéltõl egészen II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetû konstitúciójáig (31. p) az egyház állandóan sürgeti a keresztény hívõk evilági elkötelezettségét: „Ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban” – foglalta össze tömören a III. századi ismeretlen szerzõ a krisztushívõk feladatát. A pápák szociális körlevelei és egyéb egyházi megnyilatkozások ismételten visszatérnek arra, amit az 1988-as, Christifideles laici kezdetû buzdításában (30. pont) így szögez le II. János Pál: „Egy demokratikus politikai rendszerben az élet nem bontakozhat ki gyümölcsözõen valamennyi állampolgár aktív, felelõs és áldozatos elkötelezettsége nélkül. Ez persze magában foglalja a módozatok, a szintek, a feladatok és a felelõsségek nagy változatosságát és egymást kiegészítõ formáját.” Ez a megállapítás kapcsolódik a Gaudium et spes (75) figyelmeztetéséhez: „Tudja meg minden állampolgár, hogy a közjó érdekében joga és egyben kötelessége a szabad szavazás lehetõségével élni. Az egyház pedig elismerésre és tiszteletre méltónak tartja azok munkáját, akik embertársaik szolgálatában az állam javának szentelik magukat, és vállalják e tisztség terheit.”

Mindez természetesen áll a katolikusokra is – elsõsorban a világi hívõkre, amint ezt hangsúlyozza és kifejti a Hittani Kongregáció 2002 novemberében kiadott jegyzete: „A katolikusok elkötelezettsége és magatartása a politikai életben.”

Ezt azért emeljük ki, mert gyakran elhangzik a szólam: „az egyház ne politizáljon!” Persze, a legtöbbször „egyházon” a hierarchiát, illetve a papságot értik. De még így sem helytálló – legalábbis kétértelmû – a „tilalom”. Igaz az, hogy a papok ne folytassanak pártpolitikát, hiszen nekik az egységet kell képviselniük Isten népe körében. De a papoknak okvetlenül ismerniük kell az egyház szociális tanítását, hogy eligazítást nyújthassanak a híveknek. Ezért is a Katolikus Nevelés Kongregációja nyilatkozatot adott ki: „Irányelvek az egyház társadalmi tanításának tanulmányozásához és oktatásához a papképzésben.” A nyilatkozat II. János Pál 1987-es, Sollicitudo rei socialis kezdetû körlevele nyomán sürgeti, hogy a papképzésben különleges gondot fordítsanak az egyház szociális tanításának megismertetésére.

A Távlatok az elmúlt évtizedben több ízben foglalkozott az egyház szociális tanítása, az egyház és a politika, a keresztények közéleti elkötelezettsége kérdéskörökkel (Távlatok 7., 20., 35–36., 39., 45. számai). Mivel még mindig nagy a tájékozatlanság az egyház álláspontját illetõen, ismét visszatérünk most néhány tanulmányban a mindig idõszerû kérdésekre. J. Maritain tanítása a kereszténység és a demokrácia kapcsolatáról mindig aktuális marad, még ha a közelmúltban az ún. „kereszténydemokrata” pártok súlyos válságon estek is át. Ma is azt a teljes humanizmust valljuk, amelyet a két háború között J. Maritain fejtett ki. Maritain, akinek jelentõs szerepe volt a háború után az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (1948) elõkészítésében.

Az emberi jogok elismeréséhez, a francia forradalom igazában evangéliumi ihletésû eszméihez (bár a gyakorlatban eltorzultak), a szabadság, egyenlõség, testvériség megvalósításához kapcsolódik a demokrácia eszméjének kibontakozása és lassú megvalósulása korunkban. Itt elsõsorban nem politikai rendszerre gondolunk, hanem az emberi kapcsolatok új típusára, amelynek alapja az emberi személy méltóságának tiszteletben tartása, minden kiváltság és hátrányos megkülönböztetés eltörlése, a szolidaritás és a „társadalmi” szeretet megvalósítása. Valójában tehát mint etikai eszményt tekintjük a demokráciát, amelyért minden kereszténynek el kell köteleznie magát. Az állam abszolút szuverenitása helyett fontos szerepet kapnak a közbülsõ szervezetek, a társadalmi „test” különbözõ formái, hogy kellõ autonómiával maguk intézzék felelõsen egyéni és közösségi sorsukat. Tény az, hogy ezt az eszményt csak többé-kevésbé közelítik meg a különbözõ demokratikus rendszerek, államok. Az ún. liberális demokrácia eltörli ugyan a kényszert, a zsarnokságot, de intézkedéseivel nem mindig garantálja azt, hogy valóban mindenki élhessen a szabadsággal, szabadságjogaival. A szabadság sokszor csak a kevesek kiváltsága, nincs egyenlõség, sem testvériség. Egyszóval: a szabadság, miként általában a demokrácia, nem adottság, hanem feladat: mindnyájunknak közre kell mûködnünk megvalósításában. A nagyobb demokráciával, az igazságosabb és testvériesebb világ építésével közvetlenül nem építjük Isten országát, de a világ és a társadalom humanizálásával elõkészítjük a világot mint nagy ostyát, az átváltoztatáshoz, amelyet majd Krisztus Lelke valósít meg a végsõ idõkben. (Teilhard de Chardin)