FÓRUM A MAGYAR ÉRTELMISÉGRÕL

Elõzõ számunkban – a „Magyar kérdések” rovatban – fórumot nyitottunk a magyar (keresztény) értelmiség helyzetérõl, az értelmiség evangelizálásáról, illetve a létezõ szervezetek (kívánatos) párbeszédérõl. Szerencsére a katolikus mozgalmak, szervezetek, lelkiségi csoportok szépen kibontakoznak, de krízisjelenségek is mutatkoznak, szélsõséges elhajlásokat is tapasztalunk. Fõleg párbeszédre, összefogásra, egységre lenne szükség az értelmiségiek között. Jeleztük azt, hogy szerkesztõségi munkatársunk, Keresztesné Várhelyi Ilona kritikus tanulmányát vitaindítónak szántuk. Néhány kérdést nyitva hagyott: pl. Van-e még egyáltalán keresztény értelmiség Magyarországon? Tisztázni kellene az „értelmiség” fogalmát is. A tudományban, a mûvészetben és a társadalmi elkötelezettségben az értelmiség értékszemlélete még erõs, bár az egyház szociális tanításának érvényre juttatásában az értelmiség szerepvállalása aránytalanul szûkös.

A most mûködõ értelmiségi szervezetekben – pártpolitikai függõségük miatt – sok hiteles ember „õrlõdik fel a hûség és az eredménytelenség ellentmondásának lelki malomkövei között”. A keresztény szervezetek értékcentrikus (nem pártpolitikai) tevékenységének meg kell szólítania a vezetõ magyar értelmiségi réteget, az akadémikusokat, egyetemi tanárokat, elméleti és gyakorlati szakembereket, erkölcsi hitellel bíró mûvészeket – hangsúlyozza Keresztesné tanulmánya végén. A kérdés most már az, hogy hogyan? Mi a teendõ? Hogyan vehetnek részt az értelmiségiek az evangelizálásban, milyen legyen a kapcsolatuk az egyházi vezetéssel?

Keresztesné kritikus cikkének egyáltalán nem az volt a szándéka, hogy az egyházzal szembeni ellenséges hangokat erõsítse, hanem hogy a további reflexiót és az öntudatos elkötelezettséget serkentse. A tanulmányban bírált két mozgalom érdemeit és értékeit egyáltalán nem akarta kétségbe vonni, de célja most nem a magyar mozgalmak – nevezetesen a Pax Romana és a KÉSZ – tevékenységének teljes felmérése volt. Amint jeleztem, a tanulmány végén felvetett kérdések továbbgondolása, a megoldáskeresés a cél. Úgy, ahogy ezt már megkísérelték a 35. Magyar Pax Romana Kongresszuson, 1993-ban. Több érdekes elõadás hangzott el akkor, most csupán Nyíri Tamás éleslátó tanulmányából idézek: („Az értelmiségi és az egyház” in: Megújuló egyház a megújuló társadalomban. 35. Magyar Pax Romana Kongresszus, 1993. Vép–Szombathely. Katolikus Szemle kiadása. Pannonhalma 1993, 17 és 21. o.)

Ki tehát az értelmiségi? Bizonyára nem lenne célravezetõ a fogalmi és tárgyi tisztázatlanságok láttán valamiféle arany középútra törekednünk. Ebben az aporetikus helyzetben – Heinz Robert Schlette nyomán (Concilium 11/24–30) – a szûkebb értelemben vett definícióhoz közelálló körülírást választom: az értelmiségi moralista-humanisztikus gondolkodású, felvilágosító, a jövõbe tekintõ kritikus elme, aki még maró gúnnyal elõadott bírálatával sem szándékozik csak rombolni, illetékessége pedig nemcsak moralitásából, elkötelezettségébõl és „tudatából” fakad, hanem megbízható tárgyi ismeretbõl is, valamint a tartós reflexióra való képességébõl. Ebben a „formális”, de semmiképpen sem teljesen tartalom nélküli értelemben nem tekinthetõ tehát értelmiséginek minden egyes professzor, miniszter, püspök, természetesen minden író sem, még kevésbé újságíró, tévékommentátor, mûsorvezetõ vagy riporter. A médiák fényes glorioláival övezetten felettébb sok pszeudo-, sõt akár lumpen-„értelmiségije” is van a társadalomnak, úgynevezett tudósok, politológusok, mûvészek, szakemberek, akik tetszetõsen villognak felemás tudásuk bûvkörében. Nagyon sokan vannak, akik túlságosan is heves meggyõzõdéssel s mérhetetlen hangsebességgel bódítják a rádió, a televízió, az írott sajtó csatornáin mákonnyal a tömeget, szemben a kevés hitelessel, kiknek hallgatása, nézése vagy olvasása perceiben a szellem jelenlétének csodája emeli fel azokat, akik ezt nemcsak hagyják, de tudják, merik és vállalják.

[. . .]

Az értelmiségi szerepe az egyházban – legalábbis egyik szerepe – abban áll, hogy gazdagítsa az egyház tapasztalatait, hogy artikulálja a tevékenységét motiváló hit valóságát. A tudásszociológia egyik legfontosabb felfedezése, hogy szavaink sohasem fejezhetik ki hiánytalanul tapasztalatainkat, hanem arra kényszerülünk, hogy állandóan újrafogalmazzuk azokat a mindenkori szociokulturális miliõnek megfelelõen. Az értelmiségi küldetése a keresztény hittapasztalat megfogalmazása úgy, hogy az egymást követõ nemzedékek számára is megragadható és felfogható legyen. Az értelmiségi szolgálata a teológiai igazságok kifejtése az intellektuális környezet szintjén, hogy az elsõ naivitást maguk mögött hagyók eljuthassanak a második naivitáshoz.

* * *

A következõkben közöljük a vitaindító tanulmányhoz írásban beérkezett fontosabb hozzászólásokat. Elsõnek a KÉSZ elnöke, Osztie Zoltán cikkét. Erre válaszol Keresztesné Várhelyi Ilona. Következik Balázs Pál teológus hozzászólása. Végül Lázár Kovács Ákos egyetemi adjunktus a nyilvánosság mivoltát mélyíti el, hogy az egyházi nyilvánosság sajátságos vonásait jellemezze. Az esetleg késõbb beérkezõ hozzászólásokat majd jövõ évi elsõ számunkban közöljük.

Szabó Ferenc fõszerkesztõ

Osztie Zoltán

 VÁLASZ A KERESZTÉNY
ÉRTELMISÉGIEK ÜGYÉBEN

    A korunkban tapasztalható dekadencia (életellenesség) legfõbb oka minden kétséget kizáróan a liberalizmus szellemi áramlata, amelynek gyökerei mélyen nyúlnak az európai gondolkodás történetének talajába, mint elfajzott, burjánzó lián, mely mára elfojtással fenyegeti a keresztény eszme pompás virágát. E vadhajtás oly erõszakos, hogy a szelíd és alázatos Jézus követõi megrendülnek föltartóztathatatlan terjedése láttán. Képviselõi hangossága, szívóssága és gátlástalansága, amellyel terjesztésén munkálkodnak, nem válogat az eszközökben. Nemcsak Isten Országa, az Egyház léte ellen törnek, hanem a magyar nemzettudatot is kiirtani igyekeznek, hiszen Isten Országa a földön hazánkban – számunkra ez az ígéret földje – ölt testet: Magyarországnak kell Isten Országának lennie, ahol földi és örök boldogságunk valósul, teljesedik. Meggyõzik a tömegeket, hogy a kereszténység elmaradott, tudományellenes, sõt emberellenes eszme, melynek terrorszervezete az Egyház, funkcionáriusai pedig a papok, akik annyi gyalázatot követtek el az emberiség ellen. A magyarságtudat elvetendõ nacionalizmus, amelyet üldözni kell, hiszen csak megosztottságot támaszt az egységesülõ világunkban, akadálya az egységes Európa megteremtésének. Múlt századi csökevény, a polgári világ, a keresztény kurzus maradványa. Támadást intéz a család szentsége ellen is, mert az szerinte kötöttség, a szabadság akadálya, emberi találmány, amely korhoz kötött társadalmi intézmény, ami felett elment az idõ. Többségi vélekedést formál a homoszexuálisok házasságkötéséért kardoskodva, miközben a házasságra magára már nem tart igényt. Éket ver a család és az iskola közé, törvényt hozva a pedagógusok titoktartási kötelezettségérõl a szülõkkel szemben! Hazánkban különösen élesen jelentkezik a szocialisták internacionalizmusa, a velük gyökerében közös szellemiséget képviselõ liberálisok kozmopolitizmusa, valamint a keresztény, hazafias gondolkodás közötti ellentét. Annyira, hogy a külföldiek értetlenül csodálkoznak ennek láttán. Nálunk azonban a nemzeti-keresztény oldal elnyomott helyzete létkérdéssé tette ezt a szellemi harcot. Gondoljunk csak a médiában közismert szociálliberális dominanciára, vagy a liberálisok részvételére a hatalom gyakorlásában (még a polgári kormányzás idején is!). Látva a szocialista kormány tendenciáját, amellyel a civil szférát a társadalomban visszaszorítja, ellehetetleníti, nem csodálkozunk a keresztény társadalmi szervezetek elleni támadásokon sem. Hiányoznak a pályázati lehetõségek, csak a baloldali szervezetek juthatnak támogatáshoz, nyilvánosságot nem kaphatunk, és az Egyház és a kereszténység elleni sajtókampányok, támadások ismétlõdnek. A szocialista kormány vadkapitalista, nagytõkés arculatot mutat milliárdos tõkét halmozva föl, miközben az ország elszegényedik. Elég csak a fõváros, Budapest állapotát megnéznünk, és az állítások egyáltalán nem tûnnek túlzónak. Az eszközök között természetesen a lejáratás is szerepel, amely jól bevált módszere a keresztény-nemzeti oldal ellenzõinek. A féligazságok, a csúsztatások gazdagon tarkítják megnyilatkozásaikat. A gyanútlan olvasónak vagy hallgatónak, aki tájékozódni próbál, sokszor föl sem tûnnek ezek.

    Sajnos, ehhez kell sorolnunk a Távlatok 2003/3. számában megjelent írást is, amelynek komor hangvétele a keresztény társadalmi szervezetek állapotáról a valóságtól meglehetõsen elrugaszkodott. Szerencsére a tények mást mutatnak mind a szervezetekkel, mind pedig konkrétan a Keresztény Értelmiségiek Szövetségével (KÉSZ) kapcsolatban.

Mivel e sorok írója a Szövetség országos elnöke, és az említett cikkben megszólíttatott, ezért kötelességének érzi a válaszadást, hiszen a szerkesztõség bevezetõje is „vitaindító tanulmánynak” minõsíti az abban leírtakat. Vegyük tehát pontról pontra az állításokat, és a fölvetésekkel kapcsolatban vázoljuk a tényeket.

1.  Sokszor próbálják meg úgy föltüntetni a keresztény értelmiséget, mintha az nem is lenne, vagy legalábbis társadalmi súlya elenyészõ, jelentéktelen volna a múlt és a jelen magyar valóságában. „Van-e még egyáltalán keresztény értelmiség Magyarországon? . . . Az értelmiségen belül a keresztények aránya Európában az utóbbi századokban rohamosan csökkent, az elmúlt ötven évben pedig Magyarországon is a kritikus szint alá zuhant” – írja a cikk szerzõje, majd késõbb folytatja: „Lényegében csak hírmondóként maradt valami a keresztény értelmiségbõl. . .” Az állításnak nincs igazolása, de kísértetiesen hasonlít a „párbeszéd” szempontjából fontos „Beszélgetõkönyvecske” kijelentéseihez, amellyel rokonságot mutat, és amely a következõ címen foglalkozik e kérdéssel: „A katolikus értelmiség lehanyatlása.” Lengyel Lászlót idézzük, aki bevallottan szabadkõmûves dédszülõktõl és a nõket is beleértve nemzedékeken át szabadelvû és szabadgondolkodó család sarja (i. m. 31. o.): „. . . az értelmiségi elit elfordult, és ma alig van vallottan katolikus értelmiség.” (I. m. 105. o.) Annak a sok-sok nagyszerû, elkötelezett Krisztus-hívõ értelmiséginek a nevében, akikkel az elmúlt hét év folyamán a KÉSZ-ben és hatósugarában szerte az országban – már mint országos elnök – megismerkedhettem, vissza kell utasítsam ezeket az állításokat.

Az idézett körök megpróbálják úgy feltüntetni, mintha a kereszténység és azon belül az értelmiség társadalomformáló szerepe jelentéktelen lenne. Ezzel szemben gondoljunk csak a millennium megünneplésére, nyitányaként arra az ünnepre, amelyet a Szent Koronának az Országgyûlés épületének kupolatermébe szállítása jelentett a hazának, a polgári kormány családpolitikájára vagy az Egyház nevelõ munkájára, amelyet azért a szekularizált társadalom többsége is elismer – hogy csak néhány kiragadott példát említsünk. Érdemes idéznünk a millennium kapcsán legilletékesebb ember vallomását, aki maga is olyan keresztény értelmiségi, aki meghatározó egyéniség az egész magyar társadalom javára: „Hívõ római katolikus lévén, személy szerint visszafojtott lélegzettel vártam: vajon megünneplik-e a keresztény Magyarországot? . . . A nemzet pedig önmagától kereszténnyé alakította az ezredévi ünnepet.” (Nemeskürty István: Magyarnak számkivetve) A keresztény tanítás ma is a társadalom életét alapvetõen meghatározó szellemi-lelki értékegyüttes, hiszen van mondanivalója Istenrõl, emberrõl és a kettõ kapcsolatáról, nem úgy, mint a sokkal hangosabb, zavaros, ma divatos irányzatoknak, amelyeknek képviselõi távolmaradtak a millennium ünnepi közösségétõl (mára õk vannak többen!). Egyébként furcsa, hogy a cikk szerzõje úgy állítja be, mintha kizárólag két számottevõ keresztény szervezõdés, a KÉSZ és a Pax Romana, lenne e hazában. Tudomást kell azonban vennünk, az említésre épphogy csak méltatott egyéb szervezetekrõl is (pl. Nõk a Nemzet Jövõjéért Egyesület; Asszonyok, Lányok Ezredévi Szövetsége; Magyar Katolikus Család Egyesület; Keresztény Ifjúsági Mozgalom /KIM/; az életvédõ mozgalmak, mint például az Alfa Szövetség, a Magzatvédõ Társaság; Kolping Család vagy a katolikus iskolák öregdiák-egyesületei stb.!), amelyek hitelességükben és tagságuk létszámát tekintve messze föléje magasodnak a külföldrõl finanszírozott Pax Romanának. Munkálkodásukban a maguk területén hûségesen és professzionálisan képviselik a keresztény értékeket. Furcsa, vagy egyáltalán nem az, hogy róluk miért nincs szó az elemzésben.

2. Örömmel tudatom a tisztelt olvasókkal, hogy a sötétre festett kép egyáltalán nem olyan sötét, hiszen a KÉSZ-rõl mondottak sem felelnek meg a valós helyzetnek. Akik az elmúlt években együtt dolgoztak a szervezetben, azok tudják, hogy milyen hihetetlen fejlõdésen ment át a KÉSZ: megkerülhetetlen országos szervezetté vált, amely a magyar közélet tevékeny részese. A Távlatok idézett elemzésében az idõsíkok furcsa módon összemosódnak, mint annyi más is a hasonló stílusú érvelésekben (nem azért, mert olyan prófétai erejûek, hanem mert annyira magától értetõdõen csúsztatnak). A cikk úgy állítja be, mintha a kezdetek csodálatos lendülete után a „megsemmisítõ hitelvesztés”, a „kegyelmi háttér elvesztésének” idõszaka következett volna. Fõként ez utóbbi megállapítás olyan rágalom, amely ítélkezik emberek hite, kegyelmi élete, Istennel való közössége fölött! Tanúja nemcsak én vagyok, hogy közel száz elkötelezett Krisztus-hívõ, aki rendszeres imádságos-szentségi életet él, vezeti a KÉSZ-t. Ki és milyen jogon állítja, hogy elveszett a „kegyelmi háttér”. Ez az ítélkezés olyan vagdalódzás, amely nem értelmiségi magatartást, hanem sértettséget mutat. Az állításokkal szemben a valóság ez: amikor a támadott új elnök (e sorok írója) vette át a Szövetség irányítását, akkor 29 helyi csoportot számlált a szervezet, ma 68 a csoportok száma. Akkor szervezetlen, laza kapcsolatban álltak egymással, ma állandó és intenzív a hatékony együttmunkálkodás (ld. a KÉSZ regionális szervezõdését és összetartását is).

A vidéki csoportok és vezetõik nem vettek részt az országos irányításban, csak egy szûk csoport, akik megosztottak voltak az alapító elnök, Csanád Béla professzor úr környezetében. E megosztottság miatt szólított a professzor úr, aki tanárom volt, s akivel bensõséges kapcsolatban álltunk, kilenc hónappal a halála elõtt, s bízta rám a III. KÉSZ-kongresszuson tartott ünnepi beszédének fölolvasását és a szentmise celebrálását! Ezzel kívánta jelezni, amit az önjelölt „jogi bizalmas” és szûk köre ma is gondosan figyelmen kívül hagy, hogy romló egészsége miatt kit jelöl utódjának. A választás alkalmával valóban történt formális jogi hiba, ami azonban nem tette a közgyûlést és a választást „törvénytelen”-né, amint azt a cikk írója által idézett Legfelsõbb Bíróság-i ítélet is kimondja („Miután alapszabály-ellenesen történt az alapszabálymódosítás, alapszabály-ellenes az így módosított alapszabály alapján történt választás”). A közgyûlés valóban nem „sértett törvényt”, csak alapszabályt. Vajon véletlen ez a támadásokban következetes csúsztatás, amellyel törvénytelennek próbálják beállítani az elnökválasztást és a megválasztott elnök mûködését? Nem a KÉSZ-szel van a baj és nem az elnökválasztással, hanem csak azzal a szûk csoporttal, akik nem átallják a saját szervezetüket perbe fogni, csak azért, mert nem tudják elviselni, hogy nem õk a vezetõk! A KÉSZ-ben nincs szakadás, szilárdan egységes lelkületében, szellemiségében és szervezetében. A hatezer fõs fizetõ tagság és a megszámlálhatatlan érdeklõdõ a vonzáskörzetében szerencsére tudja ezt.

    A dinamikus fejlõdést és az imént vázolt egységet – ami az utóbbi hat és fél évet jellemzi – igazolja a szervezeti változás, amely szerint a Szövetségben a demokratikusabb, áttekinthetõbb és a helyi csoportok számára az országos vezetésben részvételt biztosító vezetési forma lépett életbe: a küldöttgyûlés. Azt tapasztaljuk, hogy ettõl fogva egy kb. nyolcvan elkötelezett krisztushívõbõl álló szeretetközösség irányítja a KÉSZ-t. Ez a tény, amely ellenõrizhetõ, minden más állítás a valóságtól elrugaszkodott.

A Szervezet költségvetése és kialakított, könyvvizsgálók által ellenõrzött (!), szilárd pénzügyi fegyelme maga is jól mutatja a fejlõdést, növekedést: az elsõ évek költségvetéséhez képest mára megsokszorozódott a KÉSZ vagyona és gazdálkodásának éves keretösszege. Az „anyagi természetû homályok” emlegetése egyszerûen becsületsértõ állítás, amelyet a magam és a KÉSZ egész tagsága nevében ezúton is visszautasítok! Ilyen vádat csak igazolt konkrétumokkal szabad állítani! A lejárató, üres vádaskodás nem a KÉSZ-t mutatja be, nem a helyzetérõl szól, amely fölött keseregni kell, hanem a rágalmazót vagy rágalmazókat minõsíti, akik kívülrõl amúgy sem tudhatnak a Szervezet pénzügyeirõl, mint ahogy belsõ életérõl sem!

Ezek után nem csodálkozhatunk azon a beállításon sem, amely egy egyébként nagyon bensõséges és eredményes küldöttgyûlés (2002. nov., Jánoshalma) jegyzõkönyvét, amely a távolmaradók elmarasztalását is magában foglalja, s amely a pillanatnyi nehézségekrõl õszintén szól, önkényesen kezeli. A nehézségeket – amelyek éppen abból adódtak, hogy a küldöttgyûlés szervezeti formáját kell megszoknunk, megtanulnunk – felejtve az említett eredményeket, abszolutizálja, és következtetésként a mûködésképtelenség veszélyével riogat. Arról nem szól, hogy a „JEL” újságban a jegyzõkönyv szövegének mellékleteként egy fénykép is szerepel, amelyen vagy 50 küldött mosolygós arca néz ránk (a fényképezéskor nem volt ott minden jelenlévõ küldött!). A hajdan volt 14 fõs vezetõséghez képest e sereg nem a mûködésképtelenség tanúja! Egyébként, mivel a cikk írója, Keresztesné Várhelyi Ilona valóban lelkesen dolgozott a Szövetségért, tudnia kell, hogy minden szervezetben vannak nehézségek, megoldandó feladatok, új helyzetek, amelyek nem jelentenek véget.

Kik voltak a KÉSZ „meghatározó személyiségei”, akik az alapító elnök, „Csanád Béla rosszallása ellenére” szerepet vállaltak a Pax Romanában (PR) is? Azok, akik össze tudták egyeztetni a cikkben is helyesen bemutatott egyházellenes-liberális PR-szellemiséget és a KÉSZ konzervatív, egyházias, evangelizációs lelkiségét. Mivel azonban a kettõ egymást kizáró eszmeáramlat, ezért nem volt véletlen Csanád Béla emlegetett „rosszallása”! Furcsa módon azóta is éppen ezek hivatkoznak az alapító szellemiségére, amelyet õk testesítenének meg.

    Egyet kell értenünk Keresztesné Várhelyi Ilona azon állításával, amely az értelmiségi lét egyik fontos kritériumaként jelöli meg a társadalmi folyamatokra gyakorolt hatást az evangélium szellemében élve. Viszont nem érthetünk egyet azzal, hogy cikke mindvégig sugallja: a keresztény értelmiség, így konkrétan a KÉSZ nem gyakorolt az utóbbi években hatást a társadalom életére. Ezzel szemben néhány tényre kell rámutatnunk, annak igazolásaként, hogy a Szövetség komolyan kivette részét a társadalmi folyamatok alakításában, és aktívan vett/vesz részt a közéletben.

Emlékeztethetünk a jubileumi esztendõ két reprezentatív kongresszusára, amely helyszíneiben, elõadóiban, kapcsolataiban és megjelent összefoglaló köteteiben mutatja a KÉSZ súlyát, a társadalom életében elfoglalt helyét. Az egyik helyszín maga az Országház volt, a másik a Tudományos Akadémia díszterme. Elõadói között Orbán Viktor miniszterelnök úr, számos miniszter, tudós, a magyar tudományos és közélet számos jeles személyisége szerepel.

Utalhatunk a gyõri helyi csoport közel száz kerekasztal-beszélgetésére, amely bejárta az egész országot, s amely a polgári kormány megválasztása elõtt a fiatal politikusokat bevezette a keresztény körökbe, azokat pedig megismertette a politikai és közélet szereplõivel. Ezzel nyilvánvalóan áthidalta a társdalomban meglévõ szakadékokat, és elõkészítette egy keresztény, jobboldali, polgári kormányzás lehetõségét.

Legutóbb a KÉSZ elnöke panaszt tett az ORTT panaszbizottságánál egy TV-adás kapcsán, amely egy gyilkost próbált meg katolikus papként bemutatni levonva a következtetést: a katolikus papság a kielégítetlen vágyait társadalomellenes agresszióban éli ki. A fõszereplõ nem pap és nem katolikus! A panaszbizottság helyt adott a tiltakozásnak.

Talán elsõként kellett volna említenünk a helyi csoportok társadalomra gyakorolt hatását, amellyel környezetükben katalizátorok, képviselik, erõsítik a keresztény-nemzeti gondolkodást, közösségeket alkotnak, megkerülhetetlen részei az adott helység társadalmi és egyházi életének. Számos településen a hiányzó társas- és közéletet a KÉSZ pótolta jelenlétével, és nem akármilyen színvonalon és vonzással. Több csoport bálja a város fontos eseménye, amelyen részt vehetni társadalmi rangot jelent. Máshol a teljesen „vörös” környezetben jelent a KÉSZ már puszta létével alternatívát! Ismét máshol az egyházközség életét tette lendületesebbé a KÉSZ jelenléte. Több esetben a KÉSZ tagsága mozgatta a keresztény oktatási intézmények indulását, mûködését. Karitatív és szociális tevékenysége kiemelkedõ tekintélyt szerzett a helyi csoportoknak, mert határon túli magyar gyerekeket táboroztattak, szegény sorsú gyermekeket támogatnak, fölkarolják a sokgyermekes családokat. . .

    A Felvidéken nagyszerû KÉSZ-társszervezetek mûködnek, jelentõsen hozzájárulva az ottani honfitársaink kisebbségi gondjainak enyhítéséhez. Ennek volt eredménye, hogy az országos KÉSZ-elnök közremûködésével felvidéki magyar kispapok tölthették az anyaországban tanulmányi idejük egy részét, kapcsolatokat létesítve itthoni fiatalokkal, kispaptestvéreikkel. Természetesen emellett komoly anyagi és személyes támogatást is kaptak. Életüket meghatározó körülmény ez! Vajon mit tudnak minderrõl a kívülrõl támadók?

    Kezdettõl fogva megoldhatatlan problémának tûnt a hõskornak föltüntetett években a fiatalítás, az ifjúság megszólítása és bevonása. Ezt az áttörést is az utóbbi idõben sikerült megvalósítani, amikor a fõiskolákon és az egyetemeken is ifjúsági KÉSZ-csoportok alakultak. Emellett a helyi csoportok is ifjúsági tagozatokat indítottak, s a kezdeményezés szépen szárba szökkent. Ugyanakkor az országos vezetõségben is egyre több fiatal jelenik meg, biztosítva ezzel az új nemzedék új szemléletének, dinamizmusának hatékony kamatoztatását. Mindez jövõt készít a Szövetség számára!

    A nemzetközi nyitás is kezdetét vette. A közelmúlt történése az, hogy lengyelországi keresztény értelmiségi konferenciára kaptunk meghívást, amelyen külföldi kapcsolatokat építve vettünk részt. E nyitást és a társadalmi, valamint közéletben való hatékonyabb jelenlétet biztosítja egy új, önálló munkatárs, aki szervezõ titkárként (egyébként médiaszakember) munkálja majd a KÉSZ médiamegjelenéseit, a társadalmat érintõ kérdésekre történõ gyors reagálást és a Szövetség belsõ kohéziójának további erõsítését. Fiatalemberként barátaival õ is segít a kor kihívásainak és a profizmusnak jobban megfelelnünk.

    Mindezek csak szempontok, amiket ki lehet egészíteni. Ám ennyi elegendõ ahhoz, hogy bizonyítsuk az állítások igaztalan voltát a társadalmi hatás és a társadalom életében, folyamataiban való részvétel hiányát illetõen.

    Még egy örömteli tényt kell megemlítenünk a KÉSZ életét illetõen: az ökumenikus vonást. Ezt nemcsak hangoztatjuk elméletben, hanem a Szövetségben ez életvalóság! Megint nem felel meg a valóságnak a cikkben szereplõ állítás, amely légbõl kapott: „Az elnök katolikus pap volta nem kedvezett a KÉSZ-ben szárba szökkenõ ökumenizmusnak sem. (Akadtak vidéki KÉSZ-szervezetek, amelyeknek protestáns vezetõje volt.)” Ma vannak csoportok, amelyeknek protestáns vezetõjük van, mint például a kalocsai elnök úr, vagy Kecskeméten a titkár, vagy a józsefvárosi csoport vezetésében lévõ református testvér. Ugyanígy a tagságban, minden csoportban részt vesznek a történelmi egyházak képviselõi. Magam személyében pedig az esztergom–budapesti egyházmegyei zsinat ökumenikus bizottságának voltam vezetõje. Eközben püspökök és lelkésztestvérek barátságára tettem szert, amely barátságok azóta is töretlenek. Budapest Belvárosában, plébánosságom helyén pedig példaértékû az ökumenikus munka és együttmûködés, s ennek tevékeny részese vagyok. Az állításaim ellenõrizhetõek, nem úgy, mint a vádak!

3. Összegezve tehát az elmondottakat: egyáltalán nem sötét a kép, amely a keresztény értelmiséget és társadalmi szervezeteit illeti. Nem járt el az idõ felettük, sõt a szociál-liberális közegben még nagyobb a megtartó erejük. Jövõje van e társadalmi formáknak, sõt még hatékonyabb összefogásukat munkálja a „HÁLÓ” nevû ernyõszervezet. A civil szféra kiépítésében nélkülözhetetlenek, amint minden egészséges, demokratikus társadalomban az alulról építkezõ önszervezõdéseknek fontos szerep jut. A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége pedig továbbra is fölfutó ágban van, és elkötelezettsége, öntudata, küldetéstudata egyre határozottabb és következetesebb. A KÉSZ-nek kialakult arculata van, amelyet megõriz minden támadással szemben is. Sõt kicsit úgy vagyunk ezzel, mint ahogy egy hozzánk közel álló közéleti szereplõ vallotta: ha a liberális oldal nem támad, mindig lelkiismeret-vizsgálatot tartok, mit rontottam el. Ha érkeznek a támadások, akkor tudom: jó irányban haladunk! Köszönjük a visszajelzést!

Keresztesné Várhelyi Ilona

JEGYZETEK OSZTIE ZOLTÁN VÁLASZÁHOZ

Már-már azt hittem, folyóiratunk elõzõ számában közölt írásom rezüméjét olvasom Osztie Zoltán válaszának elõhangjában. A nemzeti-keresztény szemléletet kiszorító szociál-liberalizmus fölötti vádbeszédében saját gondolataimra ismertem, mígnem klasszikus retorikával gerjesztett indulatai nyomán egyszerre csak magamat is a vádlottak padján találtam. Az indulatok kiváltója cikkemnek summája lehetett, miszerint a keresztény értelmiség társadalmi befolyásának szociológiailag bizonyított – és különösen az elmúlt 50 évben tapasztalt – visszaszorulása miatt a magyarországi világnézeti válságot az identitászavarokkal és ellentétekkel küszködõ két vizsgált szervezet, tehát a KÉSZ sem tudta megtörni.

Írásomban a realitások számbavételét kíséreltem meg, vállalva az érzékeny felületek horzsolását is, de feltételezve az olvasók többségének értelmiségi hozzáállását, amely a kritikában a fejlõdés rugóját látja. Legnagyobb sajnálatomra Osztie Zoltán „megtámadottnak” érezte magát, és cikkem önigazolási kényszert váltott ki belõle. Mesterünktõl távol esõ támadásos védekezését méltatlannak érzem viszonozni, s nem kívánom személyeskedõ vitával terhelni a Távlatok hasábjait és olvasóit. A megértés készségével azonban néhány érzékeny pontot kénytelen vagyok érinteni, amelyek diszkrét kezelését Osztie Zoltán csúsztatásnak, vagy egyenesen hazugságnak vélte.

1.     Készségesen elismerem türelmetlenségemet, amellyel a keresztény értelmiség erõteljesebb társadalmi hatását sürgetem. Indítékaink közös voltának elismerése helyett Osztie elnök úr válaszában hallgat arról, ami pedig vitaindító cikkem egyik súlyponti állítása volt. Kritikám leginkább arra irányult, hogy a KÉSZ az evangelizációs szolgálatát pártpolitikai kampánytevékenységgel cserélte fel, s ehhez illõ demagóg módszereket alkalmazott. Nincs válasza arra, hogyan válhatott közvetlen céllá az, aminek a jól végzett evangelizáció következményének kellett volna lennie. (Mindkettõnk írásánál mélyebb folyamatelemzést igényelne annak felderítése, milyen hatással volt a keresztény értelmiség a legutóbbi parlamenti választásokra.)

Tetszetõs, de félrevezetõ Osztie Zoltán válaszának az a része, amely a 2000. év ünneplésével foglalkozik. A lélekemelõ események és intézkedések mögött valóban kiváló személyiségek, hiteles keresztény értelmiségiek álltak. Közülük azonban, sajnos, kevesen tartoznak a KÉSZ vagy Pax Romana tagjainak sorába, bár találkozni lehet velük e szervezetek rendezvényein és kiadványaiban is, mint – hála Istennek – mindenütt, ahol tanulságtevõ szolgálatukra igényt tartanak. Ugyanilyen indítékkal fogadhatták el a KÉSZ korábbi, „meghatározó személyiségei” is más szervezetek, akár a PR meghívásait is.

2.     A múlt tisztázására a jövõ érdekében van szükség. Akár a lelki életben, itt sem lehet továbblépni anélkül, hogy el ne ismernénk hibáinkat. A KÉSZ életének hét elsõ évét – lekicsinylõ és gúnyos felhang nélkül – nyugodtan nevezhetjük hõskornak, elismert hibáival és nehézségeivel együtt. Az alapítók sok-sok kritikus és önkritikus, de mindig szeretetteljes eszmecsere során próbálták a szervezet életét a legjobb mederbe terelgetni. Tapasztalatlanság és többfrontos ellenállás nehezítette ezt a munkát, de megosztottságnak nyoma sem volt. A KÉSZ vezetési rendszere azonnal és pozitívan reagált a vidéki csoportok alakulására. (Az egyik alelnök vidéki volt, és az elnökségben is helyet kaptak a nagyobb vidéki csoportok, késõbb a régiók [!] képviselõi.) Ennek a – bizonyára nem tökéletes – rendszernek a mûködését azonban a jelenlegi elnök közvetlenül nem ismerhette, és ezért bírálata egyoldalú vagy pontatlan információkon alapul. A Jelben olvasott, õszinte jánoshalmi jegyzõkönyv alapján reméltem, a KÉSZ mostani vezetõi is képesek önkritikusan szemlélni a szervezet mûködésével együtt járó kudarcokat, és megtalálják a kivezetõ utat. Osztie Zoltán válasza kissé megingatta ezt a reményt. Ha ugyanis a létezõ szervezetek erényeit és hibáit nem tudjuk elfogultság nélkül mérlegelni, és a saját erõfeszítéseink érdemeivel árnyékoljuk le mások vagy elõdeink eredményeit, akkor nem lehet elõrelépni, és a tagság aktivitása lemerül.

    A „kegyelmi háttér” kifejezés jelentésének inadekvát értelmezése válaszának egyik legindulatosabb és indulatokat szító része. A kifejezés igazi jelentését az elnökválasztás eseménytörténetébõl – de Osztie Zoltán válaszából is – kihallhatja az, akinek füle van a hallásra. A törvénytelenségre vagy alapszabály-ellenességre vonatkozó magyarázkodása azt a manapság gyakran hallott, cinikus formulát juttatja eszünkbe, miszerint valamely eljárás jogilag szabályos, legfeljebb erkölcsileg aggályos. Persze, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ez az eljárás sem jogilag sem erkölcsileg nem volt hibátlan. Az alapszabály megsértése ugyanis nem véletlen formai hiba volt, hiszen a közgyûlést egy igen neves jogász vezette le, hanem nagyon is kidolgozott koncepció. Úgy tûnik, Osztie Zoltán nem tudja méltányolni sem a régi elnökségi tagok erkölcsi kifogásait, sem a Legfelsõbb Bíróság jogerõs határozatát. (Talán valami egyházi állásfoglalás meggyõzné. De kijelentheti-e az egyház – és melyik lehetne kompetens egy ökumenikus szervezet esetében –, hogy egy polgári egyesület alapszabálya nem számít kötelezõ normának, hanem bizonyos érdekek szerint alkalmilag el lehet tekinteni tõle, mondjuk akkor, amikor egy világi civil szervezet vezetését csakis pap kezében látná biztonságban? E súlyos szemléleti torzulás miatt nagyon indokolt lenne feleleveníteni a KÉSZ-ben a II. vatikáni zsinat és a Christifideles laici tanítását, vagy legalább újra végiggondolni, miért is döntöttek a KÉSZ alapítói úgy, hogy nem egyházi, hanem világi szervezetet hoznak létre.) Osztie Zoltán tévesen informálja olvasóit arról is, hogy a törvényességi felülvizsgálatot olyan KÉSZ-tagok kezdeményezték, akik vezetõi babérokra törtek volna. Nem szívesen foglalkoznék itt Csanád Béla utódlására vonatkozó végakaratával, amelyrõl a legbizalmasabb barátai is csak halála után szereztek tudomást. Igaz, betegsége utolsó hónapjaiban ezek a barátok is hermetikusan el voltak zárva Csanád Bélától, és csak a végrendelet egyik kedvezményezettjén keresztül jutottak információhoz. Mindamellett a sokévi közös munka alapján bátran mondhatjuk, hogy a végrendelet ajánlását egy olyan személyi javaslatként kellett volna értelmezni, amelyrõl az érvényes alapszabály alapján lehetett volna dönteni. Amikor Osztie Zoltán meg van gyõzõdve, hogy helyesen tekintette ezt az ajánlást kötelezõ erejû végakaratnak, akkor egyúttal a KÉSZ belsõ életének a testvéri szereteten alapuló demokratizmusát kérdõjelezi meg.

3. A KÉSZ nagyarányú gyarapodásáról szóló adatokat az olvasókkal együtt örömmel fogadom, s minden tényleges eredményhez a legõszintébben gratulálok. Emlékezetem szerint ugyan az elnökváltáskor nem 29, hanem 44 csoport mûködött, de ez mellékes, hiszen most ennél is több van. Istennek legyen hála érte, aki a növekedést adja! A gyarapodásban a társadalmi igény mellett szerepe lehet az új elnök munkájának is, de az alapítók hét-nyolcévi elõadói vagy szervezõi tekintélyét, a régi csoportok presztízsteremtõ tevékenységét sem méltányos figyelmen kívül hagyni. Például, nemcsak a KÉSZ karitatív tevékenységeinek felsorolását gazdagítanák az olyan idõt álló eredmények, mint amilyen több más mellett a Szent Erzsébet, a Segítõ Mária vagy a Sziklára Épített Ház Alapítványé, hanem egyben a szervezet kontinuitását is jeleznék.

Bízom abban, hogy Osztie Zoltán nem hagyja magát a számok által megtéveszteni. A mennyiségi szemlélet eluralkodása ugyanis veszélyeztetheti a minõségi fejlõdést. Ez vonatkozik az anyagi gyarapodásra is, ami akkor igazi érték, ha a tagság személyes áldozatából származik, s nem lekötelezõ juttatásból. (Még sokan emlékszünk a jókedvû, Elõpatak utcai „kalákára”. Az anyagi homályt sem véletlenül, s végképp nem az elnököt rágalmazva említettem. Érzékeny reagálása ellenére sem tartom illetékesnek magamat arra, hogy ide teregessem ezt a kérdést.)

Az viszont igazi jó hír, hogy a KÉSZ elnöke az ökumenizmus elkötelezett hívévé vált. Adja Isten, hogy a kezdeti nehézségeket feledve a protestáns értelmiség is jól érezze magát a szervezetben! Végtére is, éppen a missziós munka indította el az ökumenikus mozgalmat, s ma Magyarország is missziós terület, ahol a szavak csak a tettekkel együtt hatnak!

Összegezve: Osztie Zoltán hozzászólása mint vitairat – frappáns bevezetésével és befejezésével – alaposan célt téveszt. Nem gondolhatja komolyan, hogy írásom KÉSZ-t érintõ része valami „szoclib” vadhajtás, miközben egyetért a Pax Romanáról írott véleményemmel. Az a veszélye is megvan ennek a skatulyázó minõsítésnek, hogy ezáltal magát is bezárja egy skatulyába, amit aztán egyszer csak valaki egy nem kívánatos címkével lát el.

Nagyobb hasznunkra lettek volna a KÉSZ elnökének elõre mutató javaslatai. Helyzetébõl következõen felszínre hozhatta volna pl. az egyetemi lelkészségekkel való együttmûködés kiaknázatlan lehetõségeit, vagy az együttmûködés és munkamegosztás módjait más katolikus és protestáns értelmiségi szervezetekkel. Bizonyára a hazaszeretet keresztény tartalmának elmélyítéséhez, nemzeti küldetésünk és felelõsségünk felismeréséhez is sok segítséget jelenthetnek a legkülönfélébb, nem föltétlenül értelmiségi mozgalmak is, amelyek egyúttal az evangelizálás terepei lehetnek. Mint plébánosnak hasznos tapasztalatai lehetnek az egyházi és civil struktúrák feszültségeinek oldásáról, annak érdekében, hogy minden világi krisztushívõ, de különösen egy keresztény civil szervezet tagsága „meghosszabbított kézként” oda is eljusson, ahová az egyház intézményesen nem ér el. A „muníciót” inkább erre, a szerkesztõség szándéka szerinti továbblépésre kellene használni.

Balázs Pál

AZ EZREDFORDULÓN INNEN ÉS TÚL

Keresztesné Várhelyi Ilona megerõsítette bennem azt a képet, amely vázlatosan vagy mozaikszerûen eddig is élt bennem a keresztény szervezetekrõl. Írása precíz és hiteles elemzést nyújt, nem rajzol „sötét képet”, hanem nagyon is reálisan mutatja be – folyamatában – a helyzetet. Az alábbiakban röviden összefoglalom személyes véleményemet.

 1. Az ember alapvetõ szabadságjogából következik, hogy különbözõ társulásokat és szövetségeket hozhat létre, vagy ilyenek életében részt vehet. Ez a jog a keresztény embert épp úgy megilleti, mint mindenki mást.

 2. Ha keresztények hoznak létre szervezeteket, az még ettõl „világi” intézmény lesz, és nem „egyházi”, még akkor is, ha létrehívója vagy tagjainak egy része egyházi személy. Ez egyáltalán nem baj; de tudnunk kell róla, hogy tagjainak jelentékeny része sem hitében, sem erkölcseiben nem érett keresztény. A szervezeti és mûködési szabályzat olyan demokratizmust tesz lehetõvé, amely keresztény szempontból silány vagy rossz megoldásokat eredményezhet.

 3. Mindezekkel együtt szükség van a keresztény szervezetekre, mert értékes tanulmányul és tanúságul szolgálhat életük és tevékenységük, az egymáshoz meg a nagy társadalomhoz való viszonyuk. Általuk ismertté válik sok értékes és õszintén elkötelezett ember. Fölvetnek és körüljárnak sok új problémát, amely megoldásra vár, . . . stb. Ugyanakkor a világi társadalom a jelenlétükkel és tevékenységükkel figyelemfelkeltõ, párbeszédre ösztönzõ impulzusokat kap, és ezzel misszionáló tevékenységet fejtenek ki.

 4. Mindazonáltal világossá válik, hogy a keresztény szervezetek nem képesek betölteni azt a szerepet, amelyre vállalkoznak. A világi társadalom számára nem eléggé meggyõzõek (egy kicsit súlytalanok), az egyház számára pedig gyanúsak (oda kell rájuk figyelnie, mert nem érthet egyet velük mindenben). Mindkét tartózkodás megalapozott, és a jövõben is leküzdhetetlen marad.

 5. Az emberek lelkileg nagyon fáradtak. Nem tudnak, és nem is akarnak sok-sok vitatkozó törpe szervezetben tevékenységet, még csak passzív részvételt sem vállalni. A keresztényeknek viszont szükségük van arra, hogy megalapozott lelki-szellemi háttérrel tudjanak válaszolni a társadalom konkrét kihívásaira.

 6. Megoldásnak azt tartanám, hogy maga az egyház magas szinten mûködtessen „szakmai mûhelyeket” (olyan „Minden Tudás Egyetemét”), amelynek munkájában és életében „rangot jelent” részt venni, a legmagasabban kvalifikált emberek sem kompromittálódnak általa, és ugyanakkor mindenki elérheti (szervezeti jogi viták és veszekedések nélkül), és ezért húzóerõt képezhet a fiatalok vagy a középréteg számára is. Mindezt teológiailag és módszertanilag is megalapozták a II. vatikáni zsinat dokumentumai és az azóta megjelent pápai iratok és más dokumentumok, valamint a világban szétnézve jó példákat lehet látni – csak nehogy megpróbáljuk azokat egy az egy arányban lemásolni, mert az a mi kultúrkörünkhöz való alkalmazás nélkül kudarcba fulladhat!

 7. Kérem a jó Istent, küldjön a mi népünk számára olyan fõpásztorokat (akár a jelenlegiek közül is), akik ezt az óriási hiányt képesek – a még mindig meglévõ tekintélyükkel és lehetõségeikkel – pasztorális bölcsességgel pótolni és úgy szolgálni, hogy határozott lépéseket tehessünk a cél felé.

Befejezésül: Tudom, hogy egy ilyen hozzászólásnak minden pontja – rövidsége miatt – félreértésekre adhat alkalmat. Sok mondatom után feltehetõ a kérdés: hogy azon mit értettem? Most nem tartottam ildomosnak, hogy tudálékos magyarázkodásba bonyolódjak. Mindenesetre megszólalásra és hálás köszönetre indított a Szerzõ írása; soraim megírására a jó szándék, az õszinteség és a jobbító aggódás vezetett.

Lázár Kovács Ákos

AZ EGYHÁZIAS ÉRTELMISÉGI NYILVÁNOSSÁGA

I. Az egyházias értelmiségi és a közjó

    A magyarországi vallásos értelmiségiek jelenleg nincsenek abban a pszichikai, társadalmi, tudományosan reflexív állapotban, hogy saját helyzetüket megfelelõ alapossággal és mélységben vizsgálhassák, tárják fel.¹ A nyilvánosságfogalom jelentésének és jelentõségének tisztázatlansága (az erre való legyintés) lehet az egyik fõ oka annak, hogy a vallásos értelmiségi (és a többi sem) nem képes továbblépni saját, egyéni sérüléslajstromának, fájdalommonológjának (egyébként nagyon is érthetõ) fölemlegetésénél. Nincsen egyházias értelmiség.² Jelenleg van jó néhány egyházias értelmiségi, aki számára saját nyilvánosságfogalma kimunkálásához égetõ szüksége lenne arra, hogy a különbözõ nyilvánosságterekben otthonosan létezzen, mozogjon. „A »nyilvánosság« és az ehhez hasonló fogalmak (közvélemény, nyilvános tér és magánszféra stb.) fontos összetevõi a modern nyugati társadalmak szemantikájának, [. . .] ugyanakkor a publicisztika és a mindennapi kommunikáció ezeket a fogalmakat úgy teszi magáévá, hogy gyakran sokértelmû és vitatható értelmezést kapcsol hozzájuk, s így egy rendkívül képlékeny szemantikai mezõ áll elõ.”³ Ennek okán pedig ajánlatosnak tûnik elõbb áttekinteni a „nyilvánosság” kifejezéshez kötõdõ néhány szempontot, s csak ezután belebocsátkozni a nyilvános tér szerkezetének – és közelebbrõl korlátainak – vizsgálatába,⁴ annál is inkább, mert a magyarországi második világháború utáni vallásos értelmiségi egzisztencia elemzése ezen (képlékeny) nyilvánosságfogalom elõterében történik. Jelen szöveg csak a kérdéskör teoretikus rétegeire szeretne reflektálni, és nem (akar, tud) vállalkozik konkrét történelmi események vagy személyes horizonton megjelenõ tapasztalatok elemzésére, aminek szükségességére egyébként folyamatosan hívják fel figyelmünket lapunk szerzõi is. Legutóbbi tanulmányaiban K. Várhelyi Ilona és Tomka Ferenc járult hozzá szakszerû és fontos szempontokkal az eddigiekhez. A további „feldolgozás” fontos lépései lehetnének azok a személyes hangvételû munkák, amelyekben egy-egy tudományterület képviselõi saját tudományuk módszertanával és tárgyi körében elemeznék saját, szocialista idõkben átélt (egzisztenciális súlyú) élményeiket. Ilyen pszichológiai, szociológiai, irodalmi, teológia reflexiók nélkül nem fogunk közelebb kerülni a kérdések gyökereihez.

    Az elsõ átfogó és azóta is egyedülálló vállalkozás talán a 35. Magyar Pax Romana Kongresszus (1993) volt, ahol az elõadók (korunk jeles katolikus értelmiségei) a Megújuló egyház a megújuló társadalomban címû, a Bencés Kiadó által gondozott kötetben is „tetten érhetõ” módon próbáltak reflektálni az elõttük hirtelen feltornyosuló megoldatlanságokra. A kötet bármelyik tanulmánya mentén el lehetne indulni, most mégis saját kérdéseinket próbáljuk megfogalmazni. Vallásosnak tekinthetõ az a személy, aki hitéletét egy sajátos intézmény (egyház) keretein belül és annak önértelmezésével összhangban gyakorolja. A hívõ identitás nem feltétlenül vallásos, habár minden hívõ élet része valamiféle gyakorlat, ami a hit irányulása, dinamikája és a hit tárgya közötti viszony fenntartására irányul. Viszont nem minden hitgyakorlat egyházias is egyben. Ezért az egyszerûbb nyelvhasználat okán a vallásos – egyházias, illetve a hívõ – nem egyházias fogalmakat részleges értelemben szinonimáknak tekintjük. Az egyházias értelmiségi nyilvánosságára történõ hivatkozások (amelyekre most kísérletet teszünk) akkor egyháziasak,⁵ ha ezek a hivatkozások számolnak az egyház önértelmezésével, amiben benne foglaltatik pl. a depositum fideinek (hitletéteménynek) vagy az egyház erkölcsi életre vonatkozó alapbelátásainak legalábbis tisztelete, de sokkal inkább igenlõ akarása, sõt cselekvõ beteljesítésének vágya is. Az egyházias (vallásos) értelmiségiek önképének vizsgálatakor folyamatosan érvényesül két szempont. Az egyik az (egyéni) önértelmezés szükségességének belátása, a másik az értelmezõ közeg (egyház) sajátos igényeinek elfogadása.

    Elõzetesen meg kell tennünk egy viszonylag hosszú utat, hogy egyáltalán visszataláljunk abba a (képlékeny) térbe, amit nyilvánosságnak nevezhetünk, majd ebbõl a térbõl, ebben a térben értelmezve tekinthetnénk (hallgathatnánk oda) arra a társadalmi tényezõre, aki a „vallásos értelmiségi egzisztencia”. Ennek a fogalomnak csak akkor van/lehet értelme, ha a nyilvánosság különbözõ tereiben a fogalom jelentésének egyáltalán valamiféle relevanciája van.⁶ A kérdés tárgyalásakor nem lehet eltekinteni attól a ténytõl sem, hogy az „új humanizmus”⁷ kialakulásával újszerû önértelmezések születnek, azonban ezek közösek annyiban, hogy társadalmiságunk lényegi része a felelõsség vállalása és igénye, olyan társadalom létrehozatala, „amelyben az számít embernek, aki vállalja a felelõsséget az embertestvérekért és a történelem alakulásáért.”⁸ Ennyiben a felelõsség vállalása szorosan összefügg a nyilvánossághoz való valamiféle viszonyulással, legyen az akár ennek a felelõsségnek és nyilvánosságigénynek a korlátozása, vagy egy más tartalmú, de szándékoltságában hasonló igénynek társadalmi szintû propagálása.

Azért sem kerülhetõ el a nyilvánosságfogalom elemzése, mert az értelmiségi munka hivatásszerû értelmes szellemi tevékenység, és mint ilyen kritikai és önkritikai beállítódás, igény, szükséglet. Vagyis, ebben az értelemben, a vallásos értelmiségi saját vallásos értelmiség- és nyilvánosságfogalmával racionális és kritikai viszonyba hozható kritikai nyilvánosságot igényel és tételez. Azonban ahhoz, hogy az egyházias értelmiségi nyilvánosság fogalmához eljuthassunk, tudnunk kell a nyilvánosság fogalmának különbözõ formáiról, hiszen valamiféle közös inerciarendszer szükséges a fogalmak egzakt és következetes használatához, valamint ahhoz, hogy a nyilvánosság tereiben a különbözõ szereplõk megfelelõ nyilvánossághoz jussanak, akár csak abban az értelemben is, hogy megpróbálhassák felelõsen kifejezni önmagukat, és ennek jogát mások számára is biztosíthassák, ha erre lehetõségük adódott volna, vagy esetleg adódna. Mindezt abból a megfontolásból, hogy a közjó elõmozdításán fáradoznak. Ebbõl következõen, „mivel pedig ez, vagyis a közjó leginkább az emberi személy tiszteletben tartott jogain és kötelességein nyugszik,⁹ az õrködés a vallásszabadság joga fölött kivétel nélkül feladata a polgároknak, a társadalmi csoportoknak, a közhatalomnak, az egyháznak és más vallási közösségeknek, mindegyiknek sajátos módján, a közjónak való elkötelezettségük nevében.”¹⁰ A közjó fenntartása tehát szervesen kapcsolódik a nyilvánosság kérdéséhez, hiszen a politikai életben való felelõs részvétel igényének védelme a nyilvánosság különbözõ területeinek is feladata. „Helytelenek viszont az olyan politikai rendszerek, amelyek hol itt, hol ott korlátozzák az állampolgári vagy a vallási szabadságot, növelik a politikai szenvedélyek és bûntények áldozatainak számát; a közjó elõmozdítása helyett jogtalan elõnyöket biztosítanak valamelyik pártnak vagy éppen a vezetõknek.”¹¹

II. A nyilvánosság normatív modellje

A társadalmi rend leírásán belül a „nyilvánosság” kifejezésnek három fõ jelentéstartománya különböztethetõ meg. Egyfelõl (a) a „magánszférával” szembeállítva a „nyilvános” a társadalmi cselekvés és felelõsségvállalás alapvetõen eltérõ normák szerint rendezett területeinek körülhatárolására szolgál. A felelõsségvállalás különbözõ módokon történt döntései és ezek elrendezése történik meg itt, úgyhogy a körülhatárolás által értelmezhetõ elkülönülés jön létre a magán- és nyilvános szféra között. A második jelentés (b) nemcsak a magánszférával, de a „rejtettséggel” is szembeállított szemantikai mozzanatot jelenít meg, azaz a kommunikáció és a tudás vonatkozásában különít el egymástól területeket. A kommunikáció és a tudás vizsgálata lehetõséget ad arra, hogy az elkülönített mezõk kiadjanak egy rejtett és egy nyilvános területet, ahol mind a kommunikáció, mind a tudás ebben a sajátos szemantikai mozzanatban különül el attól, ami nem õ. A harmadik jelentés (c) mindkét elõzõ értelemhez egyaránt kapcsolódik, és további normatív tartalmakat kapcsol hozzá: a nyilvánosság itt a kommunikációs cselekvés meghatározott funkciókkal rendelkezõ szférája. A nyilvánosság normativitása ebben az összefüggésben a kommunikációs cselekvések, közegek, terek meghatározott funkcióit jeleníti meg, méghozzá ennek a sajátos nyilvánosságértelemnek a megteremtéséhez. A „nyilvánosság” lehetséges harmadik jelentése tehát olyan kollektívumra vonatkozik, amely meghatározott kommunikációs struktúrára épül, vagy a kommunikációs cselekvés olyan terét jelöli, amelyen belül reprezentatív, „minden kényszert nélkülözõ közvélemény”¹² alakul ki a nyilvános ügyek rendezését illetõen. A következõkben e klasszikusnak és normatívnak tekinthetõ nyilvánosság strukturális elemeit tekintjük át, azzal a szándékkal, hogy támpontokat szerezzünk az egyházi nyilvánosság (ami a vallásos értelmiségi sajátos kommunikációs tere) sajátos szerkezetének pontosabb megragadásához. A nyilvánosságot olyan szereplõk kommunikációja alakítja ki, akik kilépnek a maguk életének privát körébõl, és felelõs módon, általános érdeklõdésre számot tartó, illetve általános érdekeket érintõ ügyekhez kapcsolódó kommunikációt fejtenek ki. Minthogy pedig kommunikációról van szó, a nyilvánosság jellegzetes jegyeit számba véve magától értetõdõen elsõként a nyilvánosság – a nyilvánosságot konstituáló kommunikáció – tárgyát kell szemügyre vennünk.¹³

Ennek összetevõi röviden:

1. A nyilvánosság tárgyát a politikai vagy állami élet, azaz a legtöbb társadalmi szereplõt magában fogó tér¹⁴ körébe vágó mozzanatok alkotják.

2. Ezeknek a mozzanatoknak a körülírása is csak nyilvános diskurzus folyamán jelölhetõ ki.¹⁵

3. Ezek a mozzanatok nem szûkíthetõk a döntést igénylõ, gyakorlati relevanciájú kérdések körére.¹⁶

4. A nyilvánosság tárgyai között a „kognitív” és „instrumentális” problémákon kívül éppúgy ott vannak a „normatív” kérdések és a kollektív értékek is.

5. Egyenlõképpen biztosítja a véleményformálás és -kifejezés lehetõségét mindazok számára, akik „értelmesen meg tudnak nyilatkozni a nyilvánosság közegében”.¹⁷

6. Elõzetes állásfoglalás alapján semmiféle kérdés nem rekeszthetõ ki, hiszen a szóban forgó kérdések nyilvánosság szerinti relevanciájának megtárgyalása magának a nyilvános diskurzusnak a feladata.

7. Magában foglalja a társadalmi szereplõknek a felmerülõ kérdések szakszerû és megfelelõ megvitatására való képességét is (ez az „adekvát kompetencia” elve).¹⁸

8. A nyilvánosság kommunikációs folyamatait „diszkurzív struktúra” határozza meg.¹⁹ A problémák megfelelõ tisztázását vagy a megoldási javaslatok elbírálását célzó viták olyan érvek nyomán bontakoznak ki, amelyek általános elfogadottságra tartanak igényt, s az érvek és ellenérvek mozgása olyan diskurzust szül, amelyben – a normatív modell szerint – a felek egyenrangúsága valósul meg, vagyis az ellenérvek kifejtését sosem kísérheti (kísérhetné) a másik szankcionálása.

III. A nyilvános tér elõfeltételei és korlátai²⁰

    Noha a társadalmi nyilvánosság kritikai természetének kiemelése nem nélkülöz bizonyos elitariánus tendenciát, hiszen a kritikai funkció éppen a kitüntetett értelmiségi pozícióban lévõk sajátja lehet, fenn kell tartanunk, hogy a kritikai természet nem zárja-zárhatja ki a már a fentebbiekben is kiemelt, a nyilvános diskurzus megvalósulását illetõen feltételnek számító egyenrangúságot. Minthogy azonban a nyilvánosság terének nagyfokú kitágulása következtében mégsem valósítható meg maradéktalanul az elõbbi egyenrangúság, elméleti korrekciót kell végrehajtanunk a nyilvánosság normatív elmélete által képviselt egyenrangúság-elven. A következõkben az elõállt aszimmetria néhány jellegzetes vetületét tekintjük át.²¹

1. A nyilvános diskurzusban való részvétel szélsõséges mértékû korlátozásának esete a teljes kizárás.²²

2. Hagyományosan a nyilvánosságon belül elfoglalt pozíciók különbözõ súlyát három szempont szerint szokás leírni:

a, A nyilvánosságon belül cselekvõ szereplõk „észrevehetõsége”

b, „hatása”

c, a „tudáselõfeltételek” szerint.²³

3. Magától értetõdik, hogy az elsõ szempont (a) a nyilvános cselekvõnek a nyilvános diskurzuson belül tett megnyilatkozásainak gyakoriságára vonatkozik, arra, hogy a külsõ feltételek tekintetében (azaz nem mondanivalójának helytállósága és súlya szempontjából) mennyiben áll a figyelem fókuszában, mennyiben nyer, kap „helyet” a nyilvános térben.

4. A hatás kérdése (b) ennél természetesen jóval összetettebb. A nyilvánosság normatív modellje szerint a nyilvános szereplõk megnyilatkozásait kizárólag tartalmuk, az érvek súlya és a kifejtettek koherenciája függvényében jellemezheti hatás, vagyis a reciprok kommunikációs szituációban a személyes jegyeknek nincs meghatározó jelentõségük, hiszen maguk a tartalmi elemek szabják meg a nyilvános diskurzusban elhangzottak relevanciáját. Ezzel szemben a tényleges kommunikációban mindenkor számítani kell a kommunikációs viszonyoknak a diskurzusban részt vevõ személy észlelésének módjából következõ differenciáira, vagyis arra, hogy a kifejtettek elfogadhatóságának megítélésében szerepet játszanak a kifejtettek tartalmi elemeitõl független tényezõk is. A kognitív tartalmak relevanciájának megítélésében tehát nem kognitív mozzanatok is szerepet játszanak, leginkább azért mégiscsak olyanok, amelyek a diskurzusalany – tudott vagy feltételezett – morális integritásához kapcsolódnak. A morálisan integráns személy által kifejtett tartalmak kognitív helyi értékét jelentõsen befolyásolja a személynek tulajdonított „kognitív becsületesség” feltételezése.²⁴ A becsületesség ezen formája tehát ebben az esetben alapvetõen nem erkölcsi természetû, hanem a racionális és kritikai diskurzusban (adott esetben a reciprok kommunikációs szituációban) részt vevõ és ott megnyilatkozó személy kognitív helyi értékét jelenti, ami e személy becsületességének fokmérõje is egyben.

5. Ami az eltérõ tudásfeltételeket (c) illeti, szintén magától értetõdik, hogy nincs olyan nyilvános diskurzus, amelynek alanyai esetében ne állnának fenn eltérõ tudásfeltételek, a nyilvános diskurzus reciprocitása azonban mindaddig sértetlen, amíg a tudásfeltételek területén fennálló differenciák nem borítják fel a diskurzus strukturális szimmetriáját. A szimmetrikus diskurzusstruktúra felborulását eredményezi például az a tudásmonopólium, amely a diskurzusban szerepet játszó kognitív tartalmak forrásainak egyedi birtoklásából fakad.

6. Esetünkben a Mindszenty-per, az akadémiai kizárások, a mûvészeti közéletbõl történõ mellõzések, mind-mind sajátos kognitív mezõk elõterében zajló diskurzusokként is felfoghatók. Az elõtérbe kerülõ kognitív mezõk egyik legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy gyakorlatot igényelnek, vagyis mindenkori logikájuk csak – többnyire induktív, esettanulmányok ismerete nyomán megvalósuló – gyakorlat révén érthetõ meg.²⁵ Ezzel ellentétben – a korábbiakban elemzett normatív modell szerint – a nyilvános diskurzusok nem folytathatók meghatározott kompetenciák vagy kognitív stílusok elõzetes ismeretét feltételezõ formában.

7. További problémák forrása az a tény, hogy maga a nyilvánosság is minden esetben sajátos érdekek, pozíciók, kognitív stílusok stb. szerint szervezõdõ résznyilvánosságokból áll. Ezek a résznyilvánosságok szûk nyilvánosságnak is nevezhetõk, hiszen sajátos, olykor egészen részleges szempontok szerint szervezõdnek. Számos esetben (de akár többnyire is) csak relatív súllyal vetõdik fel keretükben a sajátos elõfeltételekhez nem kötött kognitív stílus kialakításának problémája, hiszen valamennyi diskurzusalany éppen e stílus elõnyben részesítése okán vált részévé az adott résznyilvánosságnak.

8. A résznyilvánosságok tagolta nyilvánosságon belül további tagoló tényezõt jelentenek az úgynevezett „reprezentatív beszédszerepek”.²⁶ A résznyilvánosságon belül meghozott vagy képviselt kognitív, morális stb. döntések nyomán olyan kognitív, morális stb. pozíciók alakulnak ki, amelyeket meghatározott személyek – akár személyes karizmájuk, akár személyes élettörténetük valamely meghatározó mozzanata következtében – megfelelõbben tudnak képviselni és érvényre juttatni, mint más szereplõk, sõt ezeket a reprezentatív beszédszerepet birtoklókat az adott résznyilvánosság alanyai többnyire elfogadják, és saját pozíciójuk hiteles megjelenítõjének tartják.

IV. Következtetések és javaslatok

Az elõbbiekben érintett szociológiai, kommunikációelméleti kategóriák egyházias értelmiségire vonatkozó relevanciájának feltárására irányuló kísérletek többszörösen is ingatag talajon járnak. Ez nemcsak abból következik, hogy az egyház szociológiai struktúrája lényegesen eltér a demokratikus szociológiai modellektõl – és ez nem azt jelenti, hogy a hitbeli egyenlõség elvét hangsúlyozó egyház az Isten elõtti egzisztencia tekintetében eleve különbséget tenne tagjai között, hanem azt jelenti, hogy az egyenlõség (és ennek minden szociológiai következménye: a reciprok kommunikáció stb.) olyan logika szerint létezik, amely a struktúra viszonyítási pontjához (Isten) való függést éppen a viszonyítási pont „szándékából” következõ hierarchiában valósítja meg; és ez igaz akkor is, ha a kereszténység „demokráciára való képességének” igazolására tett erõfeszítések több, mint meggyõzõek²⁷ –; hanem elsõsorban abból következik, hogy az egyházban megvalósuló kommunikáció nemcsak, pontosabban elsõsorban nem diskurzusfolyamatok nyomán leszûrt szempontok szerint zajlik, hanem saját hagyományán alapul.

    „Modernitáselméleti szempontból az úgynevezett premodern a hagyomány megszabta élet- és társadalmi formák megalapozásának, illetve megalapításának idõszaka, a modernitás ellenben az ilyen élet- és társadalmi formák kritikai lehatárolásának idõszaka. Vajon a kritika ma már – a modernitás határán – addig megy, hogy megköt minden hagyomány megszabta megalapozási formát? Végül meg kell említenünk, hogy ma vannak olyan filozófiai és szociológiai elméletek, amelyek szerint az emlékezés által meghatározott ész minden esetben ellentétes a felvilágosodással és összeegyeztethetetlen a modernitással. Az a társadalom tehát, amelyben sikeresen megvalósult a modernitás projektje, és ebben az értelemben be is fejezõdött, szükségszerûen és visszafordíthatatlanul szigorúan poszttradicionalista társadalom is egyben? A politikai felvilágosodás és a modern politika talán kizárólag szigorúan diskurzusokból leszûrt emlékekbõl épül fel? Nincsenek már olyan diskurzusirányító kulturális hagyományok, amelyek megvédhetik ezeket a diskurzusokat tulajdon formalizmusaiktól és tartalmi elsorvadásuktól? A kényszermentes diskurzusra szorító intézménymentes kényszer vajon mindig helyébe léphet a kulturális emlékezet kötelezõ érvényének?”²⁸ Ebbõl következik,  hogy saját hagyományunk lényegi eleme az a tény is, hogy hagyományunk az emlékezet területén (is) alapvetõen feleletjellegû: a kezdeményezõ Isten hívására adott történeteink történelme és e történelem tudatosításának folyamata.

    Elsõsorban azt kell kiemelnünk (a diskurzust középpontba állító és a többé-kevésbé egységes és arányos nyilvánosság létét feltételezõ [habermasi] modellel szemben), hogy a nyilvános diskurzus aránytalanságait kiemelõ kommunikációelméleti szempontok számos tekintetben segítséget nyújthatnak a mai társadalmi közegben (nemkülönben a totalitárius rendszer vonatkozásában) helyét keresõ egyházias nyilvánosság helyesebb megértéséhez, és megint csak nem azért, mert az egyházi nyilvánosság élesen szemben áll a demokratikus nyilvánosságmodellel, hanem azért, mert saját nyilvánosságszerkezetének viszonyítási pontja nem önmagában, hanem rajta „kívül” áll (õ Isten), és ezért kimerítõen semmiféle „szimmetrikus” megértési modell alkalmazásával sem írható le. Ez annak ellenére is így van, hogy az egyházi hagyományban és kivált napjainkban – a II. vatikáni zsinat nyomán – meghatározó szerepet játszanak az egyház létét „meghatározni”, „körülírni” vagy csak „jellemezni” igyekvõ képek. Ezek a képek azonban egyben „kísértést” is magukban foglalnak: az egyházat példának okáért „Isten népeként” meghatározó szemlélet könnyen arra a tévútra vezethet, hogy megnyugodjunk ebben a definícióban, és eltekintsünk az egyház természetének mélyebb vizsgálatától. Az egyház semmiféle képpel nem írható le.²⁹ Az egyházias értelmiségi nyilvánosságelmélete csak akkor lesz kidolgozható, ha folytonosan szem elõtt tartjuk, hogy az egyházban minden megnyilvánulás válasz a minden emberi aktust megelõzõ isteni cselekvésre (amint ez így van a vallási létezés minden formájában is³⁰). Az egyházon belül megvalósuló kommunikáció transzcendentálisan (azaz lehetõségi feltételeként) mindenkor az egyház irányában megvalósuló isteni önközléshez kötõdik, és az egyház tagjainak kommunikációja (az értelmiségieké is) az egy isteni önközlésre adott, egy egyházi válasz különbözõ megjelenési formái. A normatív nyilvánosságmodell fogyatékosságait kiemelõ kommunikációelméleti megfontolásokban megjelenõ „aránytalanságok” – mutatis mutandis – ezért mintha éppen az egyházi nyilvánosság arányosságához tartoznának. Az, ami a „profán” kommunikációelméletben megbontja a szimmetriát, az egyházi kommunikáció legtermészetesebb velejárója.

Kijelenthetõnek véljük tehát:

1. Az egyházias értelmiségit is érintõ (a normatív nyilvánosságot megelõzõ és megalapozó) egyházias nyilvánosság összetett és elsõdleges kommunikációs teret jelenít meg. Itt kell szembesülnünk azzal az elsõ pillantásra ijesztõ távlattal, hogy az egyházi nyilvánosság elsõsorban közvetlen nyilvánosságként, és nem közvetettként (közvetített) valósul meg.³¹ (Vagy kellene, hogy megvalósuljon.)

2. Ha nem játsszuk ki egymás ellen az elsõ és a második nyilvánosságot, akkor látható, hogy nem pótolható az elsõ nyilvánosság a második nyilvánosságban való „megmutatkozással”. Ugyanúgy a közvetlen nyilvánosság gyümölcsei is „kifelé” „hatástalanok”, ha nincsenek (a nekik megfelelõ módon) bevezetve a második nyilvánosság tereibe. Nekünk viszont (akik magunkat egyházias értelmiségieknek szeretnénk hinni) elõször „egymásban kellene megmosnunk arcunkat”, és csak utána jöhetne a sajtó, a videó, a TV (és a pletyka egymásról).

3. Minden más elmélettel szemben az egyházias nyilvánosság szereplõinek kettõs kritériumnak kell eleget tenniük: egyrészt az önreflexió gyakorlásának (önkritika), másrészt a „külsõ” viszonyítási pont (Isten) kívánalmai elismerésének. Itt nyilván nagy a veszély arra vonatkozóan, hogy az egyház gyakorlatát kritikátlanul azonosítsuk Isten cselekedeteivel. Az viszont bizonyos, hogy a helyi egyházaknak, plébániáknak, közösségeknek, imacsoportoknak önmagukat és egymást is (valamint a bennük részt vevõ szubjektumokat) az elsõdleges nyilvánosság kereteibe kellene bevezetniük. Ez gátja lehet a különbözõ, hamis (él)csapattudatok kialakulásának és olyan fundamentalizmusoknak, amelyek aztán a második nyilvánosság különbözõ terepein „szigorúan és kifejezetten” a keresztényi szeretet nevében egymás torkának ugranak.

4. Szükséges azon tény (akármilyen keserves is sokszor!) tudatosítása, miszerint Jézus akarta az egyházat. E tény belátása nélkül nem a vallás kívánalmai, (az egyház) önértelmezése szerint gondolkodunk az egyházról és annak nyilvánosságigényérõl. (Lehet természetesen másképp is, de ezek illetékességérõl másoknak kellene meggyõzniük bennünket.)

5. Mindaddig nem egyházias és értelmiségi (másmilyen lehet) a szellemi munkát végzõ polgár nyilvánosságreflexiója, amíg életgyakorlatából valamelyik szempont (önreflexió, egyház önértelmezésének elfogadása) hiányzik.

6. A sérüléslajstromok és fájdalommonológok hangoztatása helyett, a folyamatos önreflexió és az egyházi gyakorlat kívánalmai mentén termékeny és nyitott párbeszéd kezdeményezhetõ az egyes tudományágakon belül, illetve a társadalom egészével.

7. Az egyházi értelmiségi lehetõsége, joga és kötelessége, hogy szabadon, minden kényszertõl mentesen ragaszkodhasson egy olyan nyilvánossághoz, amely minden szimmetrikus modellel szemben hierarchikus jellegû. (A belsõ indításokat a pszichológia szabadon vizsgálhatja és vizsgálja is.)

8. Folyamatos tudatosítása annak, hogy a közvetlen és a közvetett nyilvánosság nem ugyanaz.

9. Abban a korban, amikor a szekularizációt pusztán pozitív jegyként középpontba állító teológia talán csak „azoknak az embereknek az ideológiája, akik elégedetlenség nélkül nem tudnak modernek lenni”,³² elgondolkodhatunk arról, hogy az egyháziasság fogalmának megértéséhez nem szükséges-e a szekularizáció és a szekularizmus fogalmainak pontos (és egyáltalán!) használata.

10. Az elõbbiekben érintett „premodern” „emlékezetigényünk” fenntartása szükséges. Az „emlékezet kultúrájának” alakításához, munkálásához az egyházias értelmiségiek akkor járulnak hozzá, ha szakszerûen és saját egzisztenciális történeteik bevallásával és kivallásával folyamatosan teremtik és megvédik azt a nyilvánosságot, amelyben a különbözõ emlékezetmezõk és -kultúrák kiengesztelõdése megtörténhetne.

11. Az egyházias értelmiségi nyilvánosságfogalma kapcsán (fõként az elmúlt évtizedek mártírjaira tekintettel) van értelme a „szellemi zsenialitás” értékének újkori hangsúlyozása mellett az ábrahámi „erkölcsi zsenialitás” már-már archaikusnak tûnõ fogalmáról is el-elgondolkodnunk. Hiszen emberségünk nem azonosítható értelmi képességeink használatával, és elképzelhetõ, hogy egyházias értelmiségünk kommunizmus alatti elsõdleges szellemi teljesítménye éppen az erkölcsi zsenialitás értelmének és jelentõségének fenntartása, õrzése volt.

12. Az egyházias értelmiségi feladata, hogy a különbözõ politikai természetû társadalmi vitákban folyamatosan jelezze, hogy az üdvösség nem politikai kategória, és aki politikai üdvösséggel kecsegtet vagy fenyeget, az nem Isten üdvözítõ szándékára épít, hanem szekularizált megváltástanok mentén tevékenykedik.

Jegyzetek

¹ Természetesen érvényes ez a nem vallásos, nem hívõ vagy ateista közösségekre is, de maradjunk saját házunk táján.

² Lásd: Tomka Miklós: Csak katolikusoknak, Corvinus, 1995, 47.

³ B. Peters: Der Sinn von Öffentlichkeit. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie. Sonderheft 34/1994: Öffentlichkeit, öffentliche Meinung, soziale Bewegungen. 42–76, 42. A következõk kifejtéséhez alapjában ez az írás szolgált vezérfonálként, ezért indokolt helyeken átvettük felosztásait, témafelvetéseit.

⁴ Nemcsak a vizsgálatába. Egyáltalán: hogyan bocsátkozhatunk bele valamibe, amirõl nem akarunk tudomást venni?

⁵ Ha futballmeccsen vagyunk, nem lehet (vagy csak korlátozott érvényességgel lehet) röplabdaszabályokat számon kérni a játékosoktól.

⁶ Vö. Communio et progressio, in: Egyházi megnyilatkozások a médiáról, A Magyar Katolikus Püspöki Kar Tömegkonmmunikációs Irodája – A magyar Katolikus Újságírók Szövetsége, Budapest,  1997,  22–23. A lelkipásztori határozat felhívja a figyelmet arra, hogy a nyilvánosság és a közvélemény kérdésének tárgyalásához szervesen tartozik hozzá az Egyház legelemibb tapasztalata, aminek jelentése a szentírási szövegek tanulmányozása során válik nyilvánvalóvá, és ami akár „kommunikációs csõdként” is értelmezhetõ annyiban, amennyiben Isten és az ember kapcsolatában törések („zûrzavar”) keletkeznek. (Vö. Ter 4,1–16; 11,1–9.)

⁷ Vö. Gaudium et spes, 55.

⁸ Uo.

⁹ Vö. 1Kor 12,4–11.

¹⁰ Dignitatis humanae, 6.

¹¹ Gaudium et spes, 73.

¹² N. Luhmann: Öffentliche Meinung. Politische Vierteljahresschrift 11 (1970) 9–34.

¹³ A tipológia (terjedelmi okokból) nem tartalmazza a jegyek elkülönítésének menetét, itt elegendõnek látszik felsorolásuk.

¹⁴ J. Habermas: A társadalomtudományok logikája, Budapest, Atlantisz, 1994, 247., valamint 120–127.

¹⁵ J. B. Thompson: Ideology and Modern Culture: Critical Social Theory in the Era of Mass Communication. Stanford, 1990, 165skk.

¹⁶ J. Habermas: A társadalomtudományok logikája, i. m. 277–292.

¹⁷ B. Peters: Der Sinn von Öffentlichkeit i. m. 46.

¹⁸ J. Gerhards–F. Neidhardt: Strukturen und Funktionen moderner Öffentlichkeit. Fragestellungen und Ansätze. In S. Müller-Doohm–R. L. Hanson (szerk.): Öffentlichkeit. Kultur. Massenkommunikation. Oldenburg, 1991, 31–90, 51skk.

¹⁹ Uo.

²⁰ B. Peters: Der Sinn von Öffentlichkeit i.m. 51–60.

²¹ A követhezõkhöz: M. Ferguson: Public Communication: The New Imperatives. London, 1990.

²² A kommunizmus idején kialakult (különbözõ csoportokra alkalmazott és erejét tekintve más-más idõszakokra is osztható) kizárástechnikák ismertetése nem feladatunk.

²³ B. Peters: Der Sinn von Öffentlichkeit i. m. 52skk.

²⁴ Influence, Power, Politics. In H. Tosi–J. R. Rizzo–S. J. Carroll: Managing Organizational Behaviour. Cambridge, 1999³, 472skk.

²⁵ A problémát a tudományok szempontjából behatóan tárgyalja F. Neidhard: Öffentlichkeit und Öffentlichkeitsprobleme der Wissenschaft. In W. Zapf–M. Dierkes (szerk.): Institutionenvergleich und Institutionendynamik. Berlin, 1994, 39–56. Ebbõl következik, hogy az egyes tudományterületek képviselõinek elodázhatatlan és sajátlagos feladatuk van tudományterületük történeti (esettanulmányok, az emlékezet tárgyainak rögzítése, a tudománypolitikai események tudatosítása, stb.) emlékezetének korrekciójában (is), hiszen e nélkül a magyar tudománytörténet (és még sok minden) lenne szegényebb.

²⁶ B. Peters: Der Sinn von Öffentlichkeit i. m. 57sk.

²⁷ Ez a kérdés szüntelenül felbukkan Johann Baptist Metz késõi írásaiban, vö. pl. Zum Begriff der neuen Politischen Theologie i. m. § 10, § 11.

²⁸ J. B. Metz: Religion und Politik auf dem Boden der Moderne. In E. Brix–W. Mantl (szerk.): Liberalismus, Interpretationen und Perspektiven. Wien–Köln–Graz, 1996, 229–243.

²⁹ H. U. v. Balthasar: Henri de Lubac. Sein organisches Lebenswerk. Einsiedeln, 1976.

³⁰ E vallásfilozófiai tétel talán legjelentõsebb teoretikusának, Richard Schaefflernek a nézeteirõl kiváló összefoglalást nyújt T. Trappe: Wahrheit und Geschichte. In M. Laarmann–T. Trappe (szerk.): Erfahrung – Geschichte – Identität. Zum Schnittpunkt von Philosophie und Theologie. Festschrift für Richard Schaeffler. Freiburg–Basel–Wien, 1997.

³¹ Gesztesy András: Az egyház nyilvánossága önmaga és a társadalom elõtt, in. Megújuló egyház a megújuló társadalomban, Katolikus Szemle, Pannonhalma, 1993, 133.

³² W. Kasper: Verkündigung als Provokation,  in uõ: Glaube und Geschichte. Mainz, 1970, 230.