PAPI EGYSÉG
Jozef De Kesel
EGYHÁZ, MIÉRT LÉTEZEL?*
Manapság nagyon szekuláris kultúrában élünk. Mint Egyháznak és mint keresztényeknek nagyon tudatában kell lennünk ennek. Nem azt jelenti ez, hogy társadalmunkból eltûnt a vallás. Semmiképpen nem jelenti. Azt azonban igenis jelenti, hogy olyan kultúrában élünk, ahol a vallás nem igazán számít (nyilvánvaló helye nincs). Lehet valaki hívõ, de ez magánügy. Úgy tûnik, a vallási meggyõzõdéseknek már nincs mély és építõ jelentése sem az emberek élete, sem a társadalmi együttélés számára. A vallást ma már nem tekintik fontos dolognak, még kevésbé életfontosságúnak.1
Ebbõl a megállapításból kiindulva szeretnék most önökkel együtt reflektálni olyan témákra, mint az Egyház, a hitközösségeink, a plébánia, a lelkipásztorkodás. Hiszen a jelenlegi helyzet nyilvánvalóan hatalmas kihívás az Egyháznak.2 Mit kell tennie? Hogyan töltheti be küldetését? Ilyen körülmények között mit várunk el egy keresztény közösségtõl és egy plébániától? Hogyan élhetünk ma keresztényként, és fedezhetjük fel, milyen teljességet adhat életünknek az Istenben való hit? Hogyan tudjuk ezt megláttatni és megízleltetni keresõ kortársainkkal? Olyan kérdések ezek, amelyeknek nagyon is közük van az egyházban megélt hit és a plébánia jövõjéhez.
1. Isten – az ember keresésének lázában
Miért kell olyasvalaminek léteznie, mint az Egyház? Ez az alapvetõ kérdés kívánkozik reflexiónk kiindulópontjának. Feltûnõ, hogy ezt a kérdést gyakran meglehetõsen szociológiai megközelítésben vetjük fel. Akkor nem is túlságosan nehéz megoldani. A keresztény hit nehezen létezhet valami csekély szervezettség és struktúra nélkül. Itt van tehát a létoka: az Egyház a kereszténység szervezeti formája. Ilyen értelemben ténylegesen nélkülözhetetlen. Ebbõl a szempontból folytonos alkalmazkodásra szorul. Meg kell tanulnia, hogy jobban befolyást gyakoroljon korunk szükségleteire, jobban mûködjék, jobban megfeleljen a mai ember elvárásainak. Ilyen nézõpontból tehát mindez az Egyház elengedhetetlen megújulását alkotja.
Az Egyház azonban több, mint a kereszténység szervezeti formája. Létezésének oka jóval mélyebben rejlik. Az Egyháznak köze van Istenhez. Miért van Istennek szüksége az Egyházra? Ilyen kérdéshez bizonyára nem nagyon szoktunk hozzá. A II. vatikáni zsinat mindazonáltal a Lumen gentium elsõ fejezetében beszél „az Egyház misztériumáról”. Ennek semmi köze misztifikációhoz, megtévesztõ áltatáshoz. Azt akarjuk ezzel kifejezni, hogy az Egyház Isten vágyában leli eredetét. Ha így beszélünk, ezzel természetesen a szociológiából átlépünk a teológiába. Az Egyház szervezettsége és szerkezete fontos és nélkülözhetetlen marad, de az Egyháznak ezek a letagadhatatlan jellegzetességei – e mélyebben teológiai és hitbeli távlatban – új dimenziót és új fordulatot kapnak.
Miért az Egyház? Mert Isten akarja. Persze ilyen válasz elõtt kissé kényelmetlenül érezzük magunkat. Nem árad-e belõle valami enyhe illata a fundamentalizmusnak (a Biblia szó szerinti értelmezéséhez való merev, kritikátlan ragaszkodásnak)? Mégis, reflexiómmal ezt az ösvényt szeretném követni. Ne gondolják, hogy én mindent tudok Istenrõl és arról, amit Isten akar. Isten misztérium, és az is marad; meghalad mindent. Isten „a megközelíthetetlen fényben” lakozik. Amikor Istenrõl szólok, olyannak értem Istent, amilyennek a bibliai és keresztény hagyomány feltárta elõttünk. Meggyõzõdésünk szerint ugyanis Isten ott ismertette meg velünk önmagát. Azt ugyan nem hiszem, hogy ezen a hagyományon kívül Istenrõl és az emberrõl semmi érdemlegeset nem lehet megtudni. Arról viszont meg vagyok gyõzõdve, hogy ez a hagyomány Istennel kapcsolatban elmondhat valamit, ami igen nagy jelentõséggel bír az ember és boldogsága, a világ és jövõje számára. És ez a valami, az az egy valami, ha szabad így kifejeznem magam, abban áll, hogy Isten keres minket, hogy nagyon-nagyon fontosak vagyunk számára, hogy Isten szeret minket. Keresztény füleknek ez teljes evidenciaként hangozhat, pedig soha de soha nem az. Ennek nyilván sok köze van az Egyházhoz és az Egyház létokához. Sõt mi több, még inkább köze van a mi életünkhöz és boldogságunkhoz. Tapasztalatból tudjuk valamennyien: kapcsolat, szeretet és közösségvállalás teszik életünket olyanná, hogy érdemes leélni. Mennyivel inkább az Istennel való kapcsolat.
2. Isten meg akarja osztani az életet
Az Írás mondja, hogy Isten megismertette magát, kinyilatkoztatta magát. A megközelíthetetlen fénybõl kitört, nem azért, hogy elhitesse velünk, amihez éppen kedve van. Hanem hogy azt elmondja, mennyire szívén viseli teremtését, és mennyire szeret minket. Így tehát Isten megismertette önmagát, nem mint a létezés névtelen eredetét, hanem mint a létezõk Teremtõjét. Õ nem csupán az, aki adja az életet; azt óhajtja, hogy megossza velünk az életet. Ez Isten nagy vágya: hogy velünk lehessen, hogy az emberek elismerjék, elfogadják és szeressék. Teremtésének és kinyilatkoztatásának egyetlen célkitûzése van: a szövetség. Nem véletlen az, hogy MTörv 6,4 az Írás szívét tartalmazza: „Halld, Izrael! Az Úr a mi Istenünk, az Úr az Egyetlen! Szeretni fogod az Urat, Istenedet teljes szívedbõl, teljes lelkedbõl és minden erõdbõl!”
Feltûnõ, hogy a Biblia nem Isten népe meghívásának elbeszélésével vagy az Egyház megalapításával kezdõdik. A Biblia a világ teremtésével kezdõdik. Az elsõ személyiség nem Ábrahám vagy Mózes, hanem Ádám. Ádám pedig az embert, az emberiséget jelöli. Ennek igen nagy a teológiai fontossága. Ez után szól a Biblia Izrael hivatásáról és az Egyház küldetésérõl. De egyetlen pillanatra sem szabad elfelejteni a végsõ célpontot: a világot. Az, ami Istent érdekli, elsõsorban nem a népe vagy az Egyháza, hanem igenis az emberek és a világ. Ami õt érdekli, nem annyira az, hogy a társadalomban helye legyen a vallásnak. Amit Isten akar, az az, hogy az emberek éljenek, a szó teljes értelmében, és hogy teremtése boldoguljon. A Szentírás vége ugyancsak sokatmondó: látomás „egy új égrõl és egy új földrõl” (Jel 21,1).
Istennek tehát ez a szándéka a teremtésével. Isten nem teremt terv vagy célkitûzés nélkül. Boldogságra szánt minket. A IV. eucharisztikus imában mondjuk: „Te, egyetlen jóság és minden élet forrása, azért alkottál mindent, hogy teremtményeidet áldásoddal áraszd el, és mindenkit boldogíts világosságod fénye által.” Ez a boldogság pedig csak akkor létezik, ha életüket az emberek nem egyedül önmaguknak tartogatják, hanem elfogadják, hogy megosszák másokkal. Csak a szolidaritás és a szeretet biztosítja, hogy az életet érdemes leélni. Isten is ezt a célkitûzést tartja szem elõtt: hogy az emberek éljék a vele kötött szövetséget, és hogy jóság és testvériség uralkodjék közöttük. Ha az Egyház és a keresztény közösségek léteznek, az pontosan ezért van: beavatni a hitbe, megtanítani a hitre. Hinni ugyanis azt jelenti: engedünk az önmagunkhoz való görcsös ragaszkodásból, nem egyedül saját tudásunkban és képességeinkben bízunk, kockázatokat vállalunk, bizalommal vagyunk. Mindezzel a hit az igazi emberség forrása. Ez szabadítja meg az embert önmagától, és nyitja meg másokra. Ez az ember igazi rendeltetése és a boldogság hiteles forrása is: az ember megtalálja Istent, és bebocsátja életébe. Ez a legmélyrehatóbban megváltoztatja valamennyi egyéb magatartásunkat és tapasztalatunkat.
3. Isten összegyûjti népét
De hogyan talál Isten hitet ebben a világban? Hogyan tudja elvezetni az embereket arra, hogy szeressék õt, és óhajtsák megosztani vele életüket? Nem úgy, hogy kényszerít bennünket. A szeretet megfullad ott, ahol félelem és kényszerûség uralkodik. Isten nem is olyan módon teremtett meg bennünket, hogy semmi mást ne tudnánk tenni, mint õt szeretni és hozzá ragaszkodni. Senki ember nem születik hívõnek. A hit és a szeretet feltételezi a szabadságot, és Isten elsõként tartja tiszteletben ezt a szabadságot. Ha mégis Isten keres minket, és szeretetünket kéri, csak egyetlen út létezik számára: hogy ezt kérje tõlünk. Így aztán azzal kell kezdenie, hogy kopog az ajtónkon. Hosszú történet lett ez. Ábrahámmal kezdõdött. Nekünk, keresztényeknek ez a történet Jézusban, a Messiásban érte el csúcspontját. Benne Isten megtalálta azt, amit kezdet óta keresett: barátságot és szövetséget. Õ „a nagyon Szeretett”. A történet azonban folytatódik: Isten továbbra is hívja és összegyûjti népét – Ábrahám gyermekeit, elsõnek kiválasztott népét, és Jézus Krisztus közösségét, az Egyházat.
Miért hívja hát Isten az embereket, és miért gyûjti õket közösségekbe, Egyházba? Az így feltett kérdésre adott válasz megláttatja velünk, mi is igazában az Egyház. Isten ugyanis azért hív és gyûjt egybe embereket, hogy legyenek ebben a világban olyan helyek, ahol õt már most felismerik és szeretik, ahol otthon érzi magát; helyek, ahol az emberek megtanulhatják az õ isteni életstílusának ismeretét, és egymást testvéreknek tekinthetik. Olyan helyek ezek, ahol a világ megváltása már megkezdõdött, és ahol máris, valamennyi emberi korlátoltság és törékenység közepette, láthatóvá válik valami abból, milyennek óhajtja Isten az életet és a teremtést. Isten azt óhajtja, hogy ezek a helyek felismerhetõk és láthatók legyenek, úgyhogy mindenki hallhassa, amit ott mondanak, és láthassa, ami ott történik. Isten meg akarja ismertetni minden emberrel az õ üdvösségét, nem ügyes rábeszélési vagy kioktatási eszközökkel, hanem élõ hittel és közösségek megszólító jelenlétével. Nincs sem kényszerítés, sem erkölcsi nyomás. Teljes szabadságban kapnak meghívást az emberek. Megérinthetik õket, sõt meg is igézhetik olyan személyek, akik életüket megosztják Istennel, és az az életstílus, amely belõle folyik: egy más gondolkodás- és életmód. Isten így a világgal megismerteti magát mint élet és áldás forrását minden ember számára.
Mi történik ezeken a helyeken? Vagy helyesebben, mit kíván Isten, hogy történjék? Mindenekelõtt olyan helyek ezek, ahol hallgatják Isten szavát. Nemde minden egyes emberi személynek mély vágya ez: kifejezhesse magát, és tudja, hogy van valaki, aki hallgatja? Maga Isten is ezt keresi: közölni akar, beszélni akar. Még egyszer: nem azért, hogy „bebeszéljen nekünk tücsköt-bogarat”, hanem hogy különbözõ módokon és különféle helyzetekben elmondja, hogy szeret minket; hogy elmondja, ami a szívén fekszik. Isten tehát ezt keresi ezeken a helyeken: személyeket, akik fogékonyak jelenlétére, érzékenyek szándékaira, annak meghallgatására, amit mondani szeretne. Olyan hely, ahol megtanulunk hinni. Továbbá olyan helyekrõl van szó, ahol boldogok és hálásak vagyunk ezért a szövetségért – szövetség Istennel és mindenkivel –, és ahol szívesen összejövünk, hogy ezt az összetartozást megünnepeljük. Pontosan úgy, ahogy egy háznép vagy család étkezésre összejön különféle alkalmakkor, de mindig azért, hogy ugyanazt ünnepelje: az együvé tartozást, annak boldogságát és örömét, hogy egymással együtt lehetünk. Hasonlóképpen ez a mély értelme a keresztény liturgiának: hogy ezt az összetartozást megünnepeljük. Egy hitközösség nem csupán az a hely, ahol Isten szavát hallgatjuk. Úgyszintén az a hely is, ahol a személyek válaszolnak Istennek, ahol Isten Nevét hirdetik és dicsérik, ahol az emberek egyre több bizalomra tesznek szert Isten iránt, beavatást és bevezetést kapnak az õ szövetségébe, szava és szentségei által, mindenekelõtt az Eucharisztia asztalánál. Végül a templomok még olyan helyek is, ahol az emberek megtanulni vágynak magának az Istennek az életstílusát. Igazi szeretet sohasem jön létre elkötelezõdés nélkül: sem az emberek közötti, sem az Isten iránti szeretet. Lehetetlen, hogy az élõ Istennel találkozzunk, és ugyanaz maradjunk, ami voltunk, hogy tehát ez a találkozás ne befolyásolja életünket illetõ legmélyebb választásainkat. Aki megosztja életét Istennel – jóban és rosszban, megpróbáltatásban és reménykedésben egyaránt –, az egyre érzékenyebbé válik az iránt is, amit Isten visel a szívén. Isten parancsai valójában „szövetségi követelmények”. Ezért van az, hogy egy hitközösség életstílusának hozzá kell alakulnia magának Istennek az életstílusához. Olyan életstílus ez, amely ad és megoszt, testvériséget és közösséget vállal, törõdik a többiekkel, gondját viseli a szegényeknek.
4. Üdvösség jele a világ számára
Mindannak ellenére, amit eddig elmondtunk, marad még egy nagy kérdés: mi van azokkal, akik félrehúzódnak? mi van a világgal? Nincs üdvösség az Egyházon kívül? Már igyekeztünk megértetni: az, ami Isten szemében számít, az a világ, nem pedig elsõsorban az Egyház. Isten nem sáncolja el magát az egyház-otthon biztonságot ígérõ falai mögé. Volt és megmarad az ég és a föld Teremtõje és Ura. Amit elkezdett, azt biztosan be is fogja fejezni. Végsõ célkitûzése nem az Egyház, hanem igenis egy új világ, amely megszabadult a bûntõl és a haláltól. Pontosan ezért van szüksége az Egyházra. Persze amit az „Egyház”-közösségnek elsõsorban tennie kell, az, hogy Istennek lakást teremtsen. Ezt azzal teszi, hogy összegyûlik Isten szava körül, hálásan megünnepli az Istennel való szövetséget, találékony a testvériség és közösségvállalás konkrét útjainak keresésében. De pontosan, hogy ezt megtegye, óhajt mondani valamit az embereknek és annak a társadalomnak, amelyben benne él. Lévén Egyház, egyben jel is a külsõ világ felé. Egyháza által Isten egyetlen dolgot akar mondani az embereknek és a világnak: azt, hogy a végsõkig szereti ezt a világot. Ennek világosnak kell lennie mindabban, amit az Egyház tesz vagy mond: hogy ez a világ minden további nélkül az Isten szívügye, hogy Isten üdvösség forrása valamennyi ember számára. Igen, még saját Fiát sem kímélte, hanem értünk adta. (Róm 8,32.)
Az, hogy egy egyházközösségnek egyben küldetése van a külvilág felé, hogy tehát nem zárkózhat be valami belterjes érzésközösségbe, ma igen nagy jelentõséggel bír. Nem mindig könnyû szerep ez, pontosan azért, mert modern társadalmunkban a vallás erõsen magánjellegûvé vált. Nem egyedül csak az a probléma, hogy olyan elvilágiasodott társadalomban, mint a miénk, a vallást úgy tekintik, mint aminek nincs sok jelentõsége. Inkább az a probléma, hogy a vallást úgy tekintik, mint teljesen tetszés szerinti kérdést, amely csak azoknak fontos, akik érdeklõdnek iránta. A vallás személyes érdeklõdés és választás ügye, mint a mûvészet és a kultúra, vagy pedig (miért ne?) a szabadidõ-felhasználás egyéb kifejezõdései. Mindazonáltal a keresztény hitnek van valami mondanivalója az ember és boldogsága dolgában, valamint a világ és jövõje dolgában. Az Egyház nem keresi a gettó bensõségét. Az Egyház nem azonos hiten lévõ személyek klubocskája, nem is valami szekta. Osztozik az emberek örömeiben és fájdalmaiban, mindig kapcsolatban marad a világgal. Ezért jelen akar lenni társadalmunk számára. Az Egyház közintézmény. Igazán katolikus, és nem egy különc apró csoportot szólít meg. Ajtaja nyitva áll mindenki elõtt. Soha nem elég saját magának, hanem jel akar lenni, felhívás valamennyi emberhez. Nem nyugodhat bele abba, hogy a külsõ világ elõtt elveszít minden jelentõséget.
Napjainkban a külsõ világgal való korrekt kapcsolat keresése az Egyház számára kényes kérdés. A pökhendiség és a tolakodás megakadályozhatják, hogy az Egyház valóban jel legyen társadalmunkban. Ezen a ponton jól meg kell jegyeznünk a múlt tévedéseibõl adódó tanulságokat. Napjainkban semmiféle lelkipásztorkodás nem méltó erre a névre, ha nem táplál nagy tiszteletet az ember és méltósága iránt. A lelkipásztorkodás nem valami taktika, amely csalhatatlan biztonsággal elvezetné az embereket oda, ahol még nincsenek, vagy nem is kívánnának lenni. Az erõltetés azt eredményezi, hogy az Egyház iránti ellenérzést kelt. El kell fogadnunk nyugati társadalmunk helyzetét olyannak, amilyen. Egyházként már nem vagyunk minden, és nem képviselünk mindenkit. Ez nem is olyan nagy baj. Az Egyház a korok változásaival él és mûködik. Nem kell arra törekednünk, hogy visszaszerezzünk olyan jogállást és olyan helyzetet, amelyet még egy közeli múltban is sértetlenül sikerült megtartanunk. Nincs küldetésünk arra, hogy társadalmunkban mi legyünk minden és mindenki. Isten nem ezt várja tõlünk. Mint Egyháztól Isten igenis azt kéri tõlünk, hogy otthont teremtsünk neki közösségeinkben. Hogy ezek olyan helyek legyenek, ahol már most meg tudja osztani életét az emberekkel, ahol már most boldogok vagyunk, hogy az õ szövetségében élhetünk. Ez az a mód, ahogyan jelen kell lennünk az együttélésben, és ez annak is a módja, hogy valóban jelentsünk valamit az embereknek.
Nagyon szeretném hangsúlyozni ezt az utóbbi pontot. Nem kell azt próbálnunk, hogy akármilyen módon jelen legyünk. Csupán azért, hogy éreztessük, hogy még ott vagyunk, és illik számolni velünk; nem pedig azért, hogy lássanak és felismerjenek, amint Jézus kifejezetten kéri a hegyi beszédben (Mt 6,1). Nem úgy van az, hogy az Egyházban meg kell valósítanunk bizonyos számú „vallási ügyet”, és hogy amellett aztán még valamit óhajtunk tenni egy szélesebb társadalom javára is. Napjainkban õrizkednünk kell a befelé meg a kifelé közötti szép vallási elkülönítésektõl. Ha egyházi közösségként valamit jelentenünk kell a külsõ világ számára, ez szorosan kapcsolódik ahhoz, amit hitközösségeinken belül élünk. Ha Egyházként jelen óhajtunk lenni Brüsszelben, és itt igazán jelenteni valamit, tegyük ezt pontosan azzal, amit hitközösségként kínálni tudunk: bevezetés a hitbe, a Szentírásba és az Egyház nagy hithagyományába, az imádságba és a liturgiába, a testvériségbe és a szeretetbe; ez utóbbiak mindig folyományai az élõ Isten keresésének és a vele való szövetségben megélt életnek. Olykor bizonyos megvetéssel beszélünk az Egyház belsõ munkájáról. Mintha ezt téve kivonulnánk a világból, és az emberek számára kevésbé helytállókká válnánk. Nem hiszem, hogy ez a kérdés helyes szemlélete. Ne szégyelljük az Egyházon belüli munkát, hitközösségeink és plébániáink fejlõdését és elmélyülését. Istennek így otthont biztosítunk. De tevékenykedjünk úgy, hogy valóban jelenthessünk valamit oly sok keresõ ember számára napjainkban. Abban, ami következik, megpróbálom ezt jobban megvilágítani és konkréttá tenni.
5. A vasárnapi Eucharisztia
Elõször is szeretném kiemelni, mennyire jelentõs, hogy a keresztények vasárnap összegyûlnek az Eucharisztia megünneplésére. Igen fontos dologról van szó, a hitközösség építése és a társadalomban való meghatározó jelenlét szemszögébõl egyaránt. Persze nem csak ez van. Mégis szeretném nagyon kihangsúlyozni ezt a szempontot. A közelmúltban egyes egyházi körök, mint ahogy lelkipásztori felelõsök is, hajlottak arra, hogy viszonylagosnak minõsítsék a vasárnap megtartását. Kereszténynek lenni mégiscsak több, mint templomba járni! Ez természetesen igaz. Mégis: nincs kereszténység, és nincs a kereszténységnek jövõje, még a mi vidékünkön sem, ha nem akadnak olyan emberek, akik rendszeresen összegyûlnek Isten igéjére és az Eucharisztia megünneplésére. Az ilyen összejövetel lényeges egy hitközösség fejlõdéséhez.
Az Egyház nem a vallási ügyekért alakult hatalmas intézmény, amely különféle tevékenységeket szervez, többek között eucharisztikus ünnepléseket. Ez ugyan néha ilyen módon mûködik, de ugyancsak így homályosodik el az Eucharisztia igazi értelme. Az Egyház dinamikus valóság. Minden alkalommal újjászületik, ahogy emberek összegyûlnek Isten asztala és igéje körül. Mély lényege szerint az Egyház valójában semmi egyéb, mint ez: a Szentháromság Isten nevére megkeresztelt emberek, akik úgy vélik, hogy megéri a fáradságot, hogy hétrõl hétre hallgassák Isten szavát, egyazon asztalhoz leüljenek, és így mindig újra és mindig mélyebben behatoljanak az Istennel való szövetségbe és egy szeretetbõl és közösségvállalásból szövõdõ életbe. Ha ezt abbahagyjuk, az Egyház megszûnik létezni.
Ezért különösen nagy gondot kell fordítanunk arra, ahogy vasárnap az Eucharisztiát ünnepeljük: odaadóan figyelünk nem csupán arra, aki rendszeresen látogatja a templomot, hanem úgyszintén arra is, aki alkalomszerûen van jelen vagy futóvendégként. Jó liturgián a korunkbeli liturgiát értem. Nagy része van benne a zsinat utáni megújulásnak, és méltán. A liturgia nagy mértékben függvénye lett egy túlhaladott kultúrának. Közben viszont az idõ nem állt meg. A mai helyzet nem azonos a zsinat utáni napokéval. A jó liturgia több, mint egy a modern kultúra érzékenységéhez hozzáidomított liturgia. Az emberek ma már nem azért mennek a templomba, hogy számos kérdésre megvilágítást kapjanak. Nem azért jönnek, hogy beavassák õket a modern világ nyilvánvalóságaiba. Azért jönnek, természetesen ki-ki a maga módján, hogy találkozzanak Istennel, és hogy abból a misztériumból kiindulva keressék és megtanulják, mit jelent „embernek lenni a földön a jelen világkorban”. Hiteles liturgia kapcsolatba hozza az embereket azzal, amirõl a keresztény hitben szó van. Ilyen értelemben helytálló ez a hit korunk számára és a keresõ emberek számára. Legjobb energiáinkat kell arra szentelnünk, hogy a vasárnapi liturgia jó legyen. Nem valami járulékos dologról van szó, hanem olyasmirõl, ami az Egyház létezését és jövõjét illeti.
Nyilván realistának kell lennünk: az eljövendõ évek folyamán az Eucharisztia ünneplése talán nem lesz lehetséges valamennyi plébánián. Nem csupán a papok hiánya miatt, hanem egyszersmind azért is, mert csökken a plébánia híveinek száma. Egy plébánia többet tételez fel, mint pusztán egy misézõt. Ezen oknál fogva nagy gonddal kell törõdnünk, nem annyira azzal, hogy mindenütt lehessen még egy mise, hanem inkább azzal, hogy legyen elegendõ olyan hely, ahol a keresztények összegyûlhetnek Eucharisztiára. Ezen oknál fogva alaposan végig kell gondolnunk a helyzetet, mielõtt vasárnapi imaliturgiákat vezetünk be az Eucharisztia helyettesítéseként. Ilyesmi nem lehet eszköz ahhoz, hogy a lehetõ legtovább megtartsuk napjaink létezõ kultuszhelyeit. Elképzelhetõ, hogy valamennyi plébánia nem maradhat fenn3. Ezen oknál fogva olyannyira fontos a plébániák összehangolása, együttmûködése és szövetkezése. Nélkülözhetetlen dolgok ezek egy az eddiginél alaposabb tagosítás jövõbeli megvalósulásához.
6. Megtanulni hinni
Egy hitközösség felépítéséhez a vasárnapi liturgián túl szeretném ugyancsak nagyon hangsúlyozni a hitbe történõ beavatást és az erõforrásokból való töltekezést. Ahogy már elõbb leírtuk, a templomok olyan helyek, ahol az emberek megtanulják Istent keresni, olyan helyek, ahol megtanulnak hinni. Amikor ezt állítom, nem csupán a keresõ személyekre gondolok, és azokra, akik a peremen élnek, hanem ugyancsak azokra is gondolok, akik az úgynevezett legbensõbb körhöz tartoznak. Létezik tényleg valami finom válaszfal azok között, akik még keresnek, és akik már találtak? Hinni Istenben, az evangélium szerint élni, felfedezni az Istennel megosztott élet vitalitását és teremtõképességét: ugyan kinek a számára olyan nyilvánvaló ez? Hogy Isten nem idegenít el bennünk sem az élettõl, sem a világtól, hanem hogy õ pontosan igaz emberség és emberi boldogság forrása: nemde ezt a bizonyosságot és élményt keressük? Nemde ezt szeretnénk kortársainkkal felfedeztetni, megéreztetni és megismertetni? A templomoknak, a közösségeknek, a plébániáknak olyan helyeknek kell lenniük, ahol az emberek megtanulnak hinni. Még egyszer: nem egyedül azok, akik a peremen élnek, hanem úgyszintén mi magunk is; ezt olykor elfelejtjük. Egész bizonyosan ez a mi igazi válságunk. Gondolkodás- és beszédmódunk, lelkipásztorkodásunk, még a liturgiánk is át van itatva egy erõsen moralizáló és világi áramlattal. Hitszegénységben szenvedünk. Vissza kell térnünk bibliai gyökereinkhez és eredeti hivatásunkhoz. A válság ideje egyben változás és töltekezés ideje4. Ha az Egyház új jövõt, új lendületet tud találni, akkor elsõsorban az Istenben való megújult hitrõl lesz szó. Pontosan itt található a modern kultúra legnagyobb kihívása: az Istenbe vetett hit. Nem mintha a vallási piacon kevés árut találnánk. Valójában található ott sok ezoterizmus (csak beavatottaknak hozzáférhetõ rendszerek) és sok „vallási menü”, amelyeket mi magunk állítunk össze, és amelyek konkrét szükségleteknek felelnek meg. Mindez nagyrészt egy egyoldalúan racionális kultúra következménye. Pontosan ebben a helyzetben a monoteista bibliai hit ismeretlen gazdagságának újbóli felfedezése igen nagy jelentõséggel bírhat. Ez a hit nem valami bizonytalan körvonalú vallásosságról szól, hanem igenis Istenrõl, aki boldogság és élet forrásaként személyesen megismerteti magát az emberekkel.
Ezen oknál fogva a keresztények sohasem egyezhetnek bele a hit magánosításába. Az evangélium nem egyes egyedül az életünk vallási dimenziójához fûzõ kapcsolat. Befolyást gyakorol magára az életre minden dimenziójában. Ez érvényes már minden igazi emberi találkozásra is. Ha igazán találkozol valaki mással, az akkor megváltoztatja életedet. Nem vagy többé ugyanaz. Vagy helyesebben: pontosan emiatt válsz inkább önmagaddá. Ez történik akkor is, amikor az ember találkozik Istennel. Isten megváltoztatja életünket, és megadja neki legmélyebb értelmét. Végtelen nagy jót tesz az emberrel az, amikor Istennek megengedi, hogy belépjen az életébe. Olyan módon kell keresnünk Istent, hogy életünk maga megváltozzék és elmélyüljön tõle. Csak ebben a pillanatban válunk képessé arra, hogy másokban világosságot támasszunk arra nézve, mit jelent hinni. A hit átadása többet foglal magában, mint alkalmas szavak keresését. Elvilágiasodott kultúránkban ez a nagy kihívás mered a keresztények elé: elegek vagyunk-e mint Egyház megmutatni, még azoknak is, akik kívül élnek, és akik keresnek, hogy Isten képes megváltoztatni az ember életét, és megmenteni az embert? Végeredményben ez a kérdés a plébánia létoka. Semmi sem fékezi annyira az evangélium hirdetését, mint az a megállapítás, amely szerint Istenben hinni vagy nem hinni valójában semmit nem változtat az életen. Ezekkel a kérdésekkel tüzetesen foglalkoznunk kell közösségeinkben és plébániáinkban. Olyan helyeknek kell ezeknek lenniük, ahol korunk emberei megtanulhatják és megtapasztalhatják, mit jelent az ember számára ténylegesen hinni Istenben.
7. Hitünkkel a világ szívében
Egy keresztény közösségnek mindig nagy nyitottságot kell megõriznie a külsõ világ felé. Nem egy lehetséges új vevõkörre irányuló szándékkal, hanem egyszerû közösségvállalásból. Mivel együtt él a világ és az emberek örömeivel és szorongásaival. A hit nem tesz bennünket életidegenné; a világtól sem idegenít el bennünket. Az Egyház nem egyedül a vallási alkalmakra létesített intézmény. Éppen hitének megfelelõen a maga módján hozzá kíván járulni a társadalom felépítéséhez. Az Egyház jelen kíván lenni a társadalomban; ezért aztán a nyilvánosságot keresi, nem pedig a gettót. Ezt az Egyház és a világ közötti kapcsolatot csodálatosan fejezte ki a II. vatikáni zsinat (Gaudium et spes 1): „Korunk embereinek, különösen a szegényeknek és a bármi módon szenvedõknek öröme és reménye, fájdalma és szorongása egyben öröme és reménye, fájdalma és szorongása Krisztus tanítványainak is; nem is található semmi olyan igazán emberi, ami az õ szívükben ne visszhangozna.” És ennek az elsõ paragrafusnak a végén azt olvassuk, hogy a keresztény közösség „az emberi nemmel és annak történelmével valóban bensõségesen összekapcsolva éli meg magát”.
Ennek a tudatosulásnak jobban jelen kellene lennie közösségeinkben és plébániáinkban, mint amennyire ma jelen van. Az Istenben való hitnek igazában társadalmi dimenziója van. Megtanít minket arra, hogy éljünk a szó teljes értelmében; arra ugyancsak megtanít, hogy társadalomban éljünk. Nem szabad követnünk egy privatizált vallásosság útját, sem egy olyan Egyház útját, amely egyedül azért létezik, hogy ünnepléseket kínáljon fel. Éppen ez a tipikusan modern vallásosság idegenít el bennünket a világtól. Mint keresztényeknek és mint Egyháznak intenzíven meg kell élnünk társadalmunk kérdéseit és kihívásait. Számos, gyakran összetett kérdésre az Egyháznak természetesen nincs kész válasza. Egyébként bizonyos témák gyakran olyan szakszerû megközelítést igényelnek, amelyre a vallások nem illetékesek. De az Istenbe vetett hit és Jézus Krisztus evangéliuma olyan távlatot kínál, amely fontos és gyakran meglepõ megvilágítást nyújt ezekhez a kérdésekhez. Az Egyház azt nem kéri, hogy mindenki azt tegye, amit õ mond. Nem kér tehát kiváltságos státust. Mindamellett azt kéri, hogy ismerjék el tisztességes és jóhiszemû tárgyalófélnek a pluralista kultúrának abban a nagy vitájában, amely társadalmunkban megindult. Az Egyház nem egyedül csak liturgikus Egyház. Nem egyedül az ünneplésekért és a szertartásokért létezik. Ez bizony az a nagy kihívás, amellyel napjainkban szemben találjuk magunkat: tudni, hogy istenhitünkbõl kiindulva és hithagyományunk gazdagságából kiindulva valóban hozzájárulunk-e a vitához saját közremûködésünkkel. Nem egyedül a jogainkat kell védenünk, hanem egyben arra is ügyelnünk, hogy legyen valami mondanivalónk. A hit és az evangélium helytállósága nem magától értetõdõ dolog. A hitet és az evangéliumot állandóan szembesíteni kell saját létezésünk és társadalmunk kérdéseivel és kihívásaival. Ott fog világosan megmutatkozni, hogy hitünknek van-e valami jelentõsége. Ez a vita nem csupán szavakban folyik. Tényekben megmutatkozó igazi közösségvállalást foglal magában a szükséget szenvedõ személyekkel. A plébániák és a hitközösségek ilyen értelemben teljes mértékben gyakorolhatják evangéliumi illetékességüket. Így válik az Egyház igazán, a tényekben „szentséggé a világ számára”, és felel meg az Isten akarata szerinti hivatásának: Isten egyetemes szeretetének jele és eszköze.
8. Biztató távlat
Talán mindabban, amit eddig, az Egyházról beszélve, leírtunk, nagyon magas eszményt állítottunk fel. Tényleg ez az Egyház? Ez a küldetése? Józan valóságérzék szólal meg így? Amikor napjaink Egyházáról beszélünk, önkéntelenül olyan intézményre gondolunk, amely vallási kérdésekre specializálódott, és amelyhez a polgárok különféle körülmények között folyamodhatnak. Persze ez is a küldetésünkhöz tartozik. Számos ember csakis ilyen alkalmakkor kerül kapcsolatba az evangéliummal. Éppen ezért vigyáznunk kell arra, hogy ezek a személyek egész különösen akkor jó fogadtatásra találjanak az Egyház részérõl, és hogy a liturgia igazán kapcsolatba hozza õket hithagyományunkkal. Napjainkban az embereket ugyancsak megragadhatja és megindíthatja a liturgia mélysége és szépsége. Ilyen módon az Egyház igazán értelemmel bírhat az emberek számára, egész bizonyosan egy olyan társadalomban, amely a hitnek és a létezés értelmének síkján gyakran cserben hagyja õket.
Mindazonáltal ez a szolgálat nem nyújthatja nekünk azt a perspektívát, amelyre ma szükségünk van mint Egyháznak és mint keresztényeknek. Egyházi körökben gyakran hallunk beszélni a bátorítás szükségletérõl. Igaz is: minden emberi lénynek szüksége van értékét elismerõ és bátorító szóra. Ez ugyancsak áll az Egyházról is, ma egész bizonyosan. Bátorítani azonban többet jelent, mint barátságos vállveregetést, többet, mint folyton azt hangoztatni, hogy jó, amit valamennyien teszünk. Ez nem csupán pszichológiai szükséglet. Mélyebb szükségletrõl van szó. Tényleg, kik vagyunk mint Egyház? Miért vagyunk itt? Igazában mit akarunk? Mindaddig, amíg nem találunk igazi választ ezekre a kérdésekre, a barátságos vállveregetések azzal a kockázattal járnak, hogy még jobban elvegyék a kedvünket.
Csak egy mély és értelmet adó távlat tud igazán bátorságot önteni belénk. Ez a távlat pedig saját hithagyományunkban rejlik. Abban a tényben leledzik, hogy minket Isten a boldogságra és a teljességre szánt. Isten ugyanis fel akarja tárni magát, és megmutatni azokat a szándékokat-terveket, amelyeket teremtményével kapcsolatban foganatosít, jóllehet agyagedényekbe rejtett kincsrõl van szó (2Kor 4,7). Ehhez szüksége van emberekre (férfiakra és nõkre), valamint közösségekre. Ez okból hívta és választotta ki az Egyházat, szerte a világon. Igen, Istennek szüksége van az Egyházra, és hívja az Egyházat. Szüksége van ránk itt Brüsszelben. Mindaddig, amíg ezt nem értjük meg, és amíg ezt nem hisszük, nem fogjuk felfedezni annak értelmét és annak örömét, hogy Isten Egyháza lehetünk korunk emberei számára.
Jegyzetek
* Mgr Jozef De Kesel (1947-es születésû) 2002 májusa óta Godfried Danneels bíboros segédpüspöke a belga fõváros, Brüsszel szolgálatában. Ez év június 5-én Gent/Gand városban az európai jezsuita folyóiratok szerkesztõinek elõadást tartott arról a témáról, amelyet nem sokkal korábban egy kétnyelvû füzetkében már kifejtett. – Ezt a füzetkét fordítom magyarra (franciából és flamandból egyszerre; egy-egy találó kifejezést egymás mellé téve mind a két nyelvbõl); jegyzetekben pedig kiegészítem néhány olyan gondolattal, amelyet a szóbeli elõadásból megjegyeztem, és még néhány személyes reflexiómmal is. – Nagy Ferenc.
1 Belgiumban, nevezetesen a katolikus Flandriában, a XX. század hetvenes-nyolcvanas éveiben kezdõdött az a hatalmas és igen mélyreható elvilágiasodás, amely a mai helyzetet kialakította. – Belgium elvilágiasodása, úgy tûnik, máig messzebbre jutott, mint Magyarországé. – Jellemzõ apró példa. Hazafelé a repülõn (jún. 10-én) kértem egy flamand napilapot (De Standaard). Negyven évvel ezelõtt ez kifejezetten katolikus napilap volt. Most a 36 hatalmas oldal semmiféle vallási, egyházi hírnek, kérdésnek, eszmélõdésnek (pl. a pápa horvátországi útjára való összegzõ visszapillantásnak!) nem szentelt egyetlen bekezdést.
2 A történelemben már elõfordult, hogy olyan válság következett be, amely emberi számítás szerint az Egyházat lesöpörhette volna a történelem színpadáról. Mgr De Kesel példaként a III. századot említette: a kegyetlen és tartós üldözések hatására az Egyház haldokolni látszott. Az Egyház legsajátosabb és legigazibb életelemei azonban – hitközösség, Eucharisztia, tanúságtétel Isten emberkeresésérõl és szeretetérõl – akkor is virágoztak, statisztikailag ugyan elenyészõ arányokban. – A XXI. században felvetõdhet a kérdés: Mi jelent nagyobb veszélyt: a véres egyházüldözés vagy a mindent elözönlõ szekularizmus? Ez a kérdés nyilván még sokáig idõszerû lesz, és csüggedéssel vagy teljes reményvesztéssel kísérthet.
3 Elõadásában a püspök megemlítette, hogy húsz év múlva elõreláthatólag 6-7 brüsszeli plébánia tud majd egy vasárnapi misét tartani. – Budapest várható helyzete talán nem nagyon fog ettõl különbözni. Ezzel a kérdéssel mindenképpen már most szembe kell nézni, és a tervezésekben ezzel is számolni kell.
4 A püspök elõadása kezdetén többször elmondta és kifejtette: A mai válsággal kapcsolatban legfõbb feladatunk az, hogy vállaljuk a válságot, nem kerüljük ki, hanem rajta keresztül megyünk elõre. Ehhez a vállaláshoz képest másodrendûek és gyakran nem igazán célravezetõk olyan próbálkozásaink, hogy pl. soraink újrarendezésével, a válság elhárításával vagy leküzdésével, védekezõ vagy támadó fondorlatokkal, lelkipásztori tervek kidolgozásával és végrehajtásával kerüljünk a helyzet magaslatára, és oldjuk meg a válságot.
Szabó Ferenc
CIGÁNYPASZTORÁCIÓS VILÁGKONGRESSZUS
Piliscsaba, 2003. június 30–július 6.
Immáron ötödik alkalommal rendezte meg a Vándorlók és Útonlevõk Pápai Tanácsa a cigánypasztorációs világkongresszust, ez alkalommal Budapesten, illetve a piliscsabai Katolikus Egyetemen, ezzel a témával: „Az egyház és a cigányok: a közösségi lelkiség felé.”
A „cigányprobléma” különösen is idõszerû az egységesülõ Európában. Ezt jelzi többek között az a tény is, hogy éppen az egyházi szervezéssel egy idõben kis európai csúcsot tartottak Budapesten: a romák integrációjáért akciótervet készítettek, oktatási alapot hoztak létre a Világbank támogatásával.
Kilenc közép- és kelet-európai, illetve balkáni ország vezetõje miniszteri szintû munkacsoportot létesített, amelynek elsõdleges célja, hogy felkészítsék országaikat a térségben élõ romák mielõbbi felzárkóztatására. A Világbank támogatásával egy oktatási alapot hoztak létre, hogy a romák tanítását, képzését segítsék, hogy Európa legnagyobb lélekszámú kisebbsége felzárkózzék.
Az egyházi kongresszust június 30-án este Stephen Fumio Hamao érsek, a Vándorlók és Útonlevõk Pápai Tanácsának elnöke nyitotta meg. Juliusz Janusz pápai nuncius felolvasta azt a táviratot, amelyet II. János Pál pápa nevében Sodano bíboros államtikár az érsekhez intézett. A pápa szívélyesen üdvözli a budapest-piliscsabai kongresszus résztvevõit, és sok sikert kíván a téma tárgyalásához. Krisztus anyja és a nemrég boldoggá avatott cigány vértanú, Ceferino Jimenez Malla oltalmát kéri a nemzetközi kongresszusra.
27 országból – köztük Indiából, Brazíliából, Mexikóból, de fõleg Európából – mintegy 170-en vettek részt a kongresszuson, fõleg a püspöki karok cigánypasztorációval foglalkozó bizottságainak képviselõi, papok, szerzetesek és világi munkatársak.
Július 1-én – a piliscsabai plébániatemplomban bemutatott szentmise után, amelyet Erdõ Péter prímás, érsek vezetett – délelõtt két, délután egy elõadás hangzott el. Leo Cornelio indiai verbita püspök a cigányok eredetét, elnevezését, sajátos kultúráját és viszontagságos történelmét vázolta, külön kitérve az indiai romákra, majd a cigányok és az egyház viszonyáról szólt. Kiemelte, hogy az egyházon belül is sok elõítélet nehezítette a cigányok beilleszkedését. Emlékeztetett arra, hogy II. János Pál 2000. március 12-én a cigányságtól is bocsánatot kért az ellenük elkövetett bûnökért. – Agostino Marchetto érsek, a Vándorlók és Útonlevõk Pápai Tanácsának titkára, ismertetett egy készülõ dokumentumot, amely a cigánysággal foglalkozó lelkipásztorok számára ad elméleti és gyakorlati alapelveket. E dokumentum megfogalmazását 1995-ben Rómában, az elõzõ világkongresszuson határozták el. A feladat igen bonyolult, hiszen szociológiai, antropológiai, teológiai és egyházi szempontokat egyaránt figyelembe kell venni; ezekrõl az érsek bõvebben szólt. – Pinuccia Scaramuzzetti azokat az olasz törvényeket és terveket ismertette, amelyekkel a cigányság helyzetét kívánják javítani. Kitért azokra a kihívásokba, amelyeket Kelet-Európa országainak gazdasági összeomlása és a jugoszláviai háború magával hozott. – A konferencia második napján fõleg az oktatás és nevelés problémáival foglalkoztak az elõadók, hiszen a cigány-lelkipásztorkodás sikere is nagymértékben az iskolázástól, az integráció alapvetõ feltételétõl függ. Keresztes Szilárd hajdúdorogi görög katolikus püspök (a Magyar Katolikus Püspöki Kar cigánypasztorációs felelõse és a világkongresszus egyik fõszervezõje) ismertette a hazai viszonyokat, a nehézségeket és a kezdeményezéseket, a társadalmi elõítéleteket. Az általa vázolt kép elég negatív volt, bár megállapította, hogy a cigány tanulók száma egyre nõ. A cigány gyermekek nevelését már az óvodában kell kezdeni. – Nagyon érdekes, jól dokumentált volt Juhász Juditnak, a MKPK Sajtóirodája felelõsének elõadása: „A tömegtájékoztatási eszközök szerepe a szolidaritás és a tolerancia kultúrájának kialakításában.” Beszámolónk végén részleteket közlünk ebbõl az elõadásból.
A kongresszuson csoportos megbeszélések és kerekasztalviták keretében foglalkoztak a cigánypasztoráció különféle szempontjaival; a nemzeti felelõsök beszámoltak kezdeményzéseikrõl, és így termékeny tapasztalatcsere valósult meg. Budapesten találkoztak magyar állami vezetõkkel. Júl. 6-án pedig meglátogattak (Ózd mellett és Kazincbarcikán) cigányközösségeket, és elzarándokoltak Máriapócsra, ahol Keresztes Szilárd püspök vezetésével görög katolikus Szent Liturgiát tartottak cigány nyelven és cigányok részvételével.
Befejezésül néhány adatot közlünk a júl. 4-i piliscsabai sajtókonferencia alapján. A világon összesen mintegy 18 millió cigány él; ebbõl 8 millió Európában (kb. 3 millió Romániában, 600–800 ezer Magyarországon). Ezt az 5. világkongresszust Keresztes Szilárd püspök javaslatára szervezték Magyarországon (elsõ alkalommal a Vatikánon kívül). A vele egy idõben szervezett állami, miniszteri szintû csúcstalálkozót talán a jóval korábban bejelentett egyházi kongresszus miatt idõzítették július elejére. Az állami és az egyházi felelõsökhöz intézett felhívásban a záródokumentum egyrészt a cigányság emberi és kisebbségi jogaira, másrészt evangelizálásuk sürgetõ feladatára hívták fel a figyelmet.
Juhász Judit
A MÉDIA SZEREPE A SZOLIDARITÁS ÉS A TOLERANCIA KULTÚRÁJÁNAK FORMÁLÁSÁBAN – AVAGY SZÓLHATUNK-E A SZERETET NYELVÉN. . .?
(Részletek)
„A világ létra, melyen az egyik fel, a másik lefelé megy” – a cigány közmondás bölcsessége sokat elárul a kisebbségi sorban élõ ember felfogásáról. A szikár és egykedvûnek tûnõ megállapításban egyszerre él a remény és a reménytelenség. Van út, de csak egy irányba: vagy felfelé, vagy lefelé. Választási lehetõségre, az emberi választás szabadságára miért is utalna a cigány ember? Igen, a világ ugyan meghódítható, de amíg a gyõztesek számára felfelé vezet az út, a vesztesek csakis lefelé távolodhatnak az emberi létezés magaslataitól.
Amikor a szolidaritás és a tolerancia kultúrájának formálásában, erõsítésében vagy torzításában meghatározó szerepet játszó tömegtájékoztatással foglalkozunk, meglepve tapasztaljuk, hogy nem csak Magyarországon, de Kelet- és Közép-Európa más országaiban is nagyon nehéz kutatási eredményeket találni a legnagyobb európai kisebbség, a cigányság médiaképével kapcsolatban. Sajnos, néhány kisebb tanulmányon kívül alig közöltek publikációt, tehát alapkutatások, elemzések, nemegyszer kérdésfelvetések is hiányoznak egy korrekt kép kialakításához. [. . .]
Tudomásul kell vennünk, hogy nagyon kevesen rendelkeznek árnyalt ismeretekkel Magyarország több százezres roma lakosságáról, annál több ítéleteinkben az általánosítás és a klisé. Nem tagadhatjuk, hogy a magyarországi és az egész közép-európai közgondolkodásban a legkevésbé ismert, ámde a legtöbb elõítélettel sújtott csoportról van szó. Az elõítélet ugyan még nem diszkrimináció, de a hozzá vezetõ út legenyhébb, szinte ragályos formája a BIZALMATLANSÁG.
„A romák a többségi társadalom csapdájában” címû tanulmányában írja Józsa Márta, a Magyar Televízió és a Roma Rádió munkatársa: „A mai többségi sztereotípiák között kiemelkedõ szerepet foglalnak el a romák egykori és mai túltámogatottságáról (»az állandó segélyezés szoktatta le õket a munkáról«) szóló vélemények, miközben nem ismeretesek például azok a tények, hogy 1989-ben a munkaképes cigány férfi lakosság foglalkoztatottsága alig egy-két százalékkal volt alacsonyabb a nem cigány munkavállalókénál. S ez az egy-két százalék sem tükröz mást, mint a két népességcsoport eltérõ egészségügyi statisztikáit: az életkörülmények miatt a romák életkilátásai sokkal rosszabbak, mint a magyaroké.”
Másrészt az sem került be a köztudatba, hogy a hatvanas években megkezdett cigánytelep-felszámolások eszköze túlnyomórészt az ERÕSZAK volt. A cigányok a természetes közegükbõl kikerülve – a fürdõszoba nélküli, csökkentett komfortfokozatú, a települések szélére épített lakásokba költöztetve – többnyire csak a megalázottságot érezték. Nekik rosszabb lakás jár, mint a magyaroknak, és amit addig teremtettek családjuknak, azt mások értéktelennek tartják. „Én azt mondom, hogy ha valakit nagyon lenéznek, az keres magának valakit, akit õ is lenézhet” – mondta néhány éve egy dokumentummûsor roma szereplõje, így magyarázva az egyszerre dölyfös és megroppant gerincû ember lelkiállapotát. Vagyis erõs cigánytudatukban keverednek a pozitív és negatív vonások. Büszkék akarnak lenni rá, és közben szégyellik. Vállalni akarják, de érzik roppant hátrányait, és szeretnének tõle megszabadulni. . .
Munkahelyükön – amíg volt! – hasonló meghasonlottság gyengítette önérzetüket: azt ugyan sikerült elérni, hogy rendszeresen eljárjanak dolgozni, de azt nem, hogy méltóságot is kapjanak attól, hogy bekerültek a munka világába. A legrosszabb és a legkevésbé fizetett munkát kapták, hiszen képzettség nélkül alig volt/van választási lehetõségük. „Mindez annak a koncepciónak, ill. inkább koncepcióhiánynak a következménye, hogy a roma társadalmat a hatalom mindig megoldandó – hol szociális, hol kulturális, hol etnikai, nemritkán bûnügyi – problémaként kezelte, ahelyett, hogy a romákkal való együttélés módozatainak kidolgozásán fáradozott volna.” (Józsa Márta)
A köztünk élõ és a sajtó ábrázolásában is tetten érhetõ elõítéletek között említhetjük, hogy deviáns élethelyzetekben a közvélemény sokkal több cigányt vél a börtönnépességhez tartozónak, mint amennyi valóságos arányuk. Fájdalmas tapasztalat az is, hogy a közvélekedésben nem szerepel elég hangsúllyal az a szomorú tény, hogy a rendszerváltozás legnagyobb vesztesei a cigányok voltak. A teljes foglalkoztatottság állapotából gyakorlatilag a teljes munkanélküliség alakult ki körükben alig néhány hónap alatt, s jelentõs többségük ma is munkanélküli. Sokan ugyanakkor naplopóknak tartják a munka világából kiesett, önbecsülésükben megrokkant romákat, akik korábban büszkék lehettek arra, hogy képesek gondoskodni gyerekeikrõl.
[. . .]
A magyarországi cigányság médiabeli szereplését, információellátottságát, a kisebbségi média jelenlegi helyzetét vizsgálva nagy segítségemre volt a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal megrendelésére 1998-ban elkészített tanulmány (Bernáth Gábor–Messing Vera: „Vágóképként, csak némában” – Romák a magyarországi médiában), amely tartalomelemzésekre és interjúkra támaszkodva elemezte a témát.
[. . .]
Amikor a mai romák életkörülményeik kilátástalansága miatt joggal érzik magukat a többségi társadalom csapdájában, különösen fontos, hogy mennyire hiteles a róluk kialakított médiakép! Ideológiailag túlterhelt és manipulálásra is alkalmas szituációk sora alakítja nézeteinket a hazai cigányságról, állandó vonzásban és taszításban formálódik véleményünk arról a népességrõl, amely szenved szegénységétõl és megosztottságától, s amelynek önmagáról alkotott képe is ellentmondásos, bizonytalan, gyakran végletes. „Ahogy nõ a távolság a cigányok felbomló résztársadalma és az õket körülvevõ polgári társadalom értékrendje között, úgy nõ köztük a szakadék. Létfontosságú, hogy miként tárjuk fel a cigányság múltját” – olvashatjuk Szuhay Péter néprajzkutató tanulmányában. „Hogy ebben a múltban a cigányság megtalálja az elveszettnek hitt egységet, s ugyanakkor a többség megértse a romák halmozottan hátrányos helyzetének történelmi okait, és megtanulja segíteni annak megszüntetését. S engedje a társadalom valóságos testébe emelkedni azt, aki Magyarországon ma cigánynak mondja magát vagy akit mások cigánynak mondanak.”
[. . .]
A személyes tapasztalatok hiánya és a térbeli távolság rossz irányban képes befolyásolni az elõítéletes többségi képet. Ugyanakkor a kelet-európai régió más országaival összehasonlítva Magyarországon jobb a helyzet a cigányság médiaellátottságával vagy a sajtóban megjelenõ cigányképpel kapcsolatban. Nálunk nem terjedt el a gyûlöletbeszéd és egyes – szûk közönséget vonzó – sajtótermékeken kívül a magyarországi médiában nem jelennek meg nyíltan rasszista anyagok. (Kelet-Európa több országában a hatályos jogszabályok nem teszik lehetõvé a kisebbségi anyanyelven történõ mûsorsugárzást, vagy mindennaposak a cigányság ellen uszító cikkek. Ez a durva megkülönböztetés sújtja egyébként az ott élõ magyarságot is.)
Reményt ad számunkra, hogy a média – ha rövid távon nem is – egy árnyalt és sokoldalú társadalom képének bemutatásával hosszú távon csökkenteni tudná a szemléletmódok zártságából és az információk hiányából táplálkozó sztereotípiákat.
[. . .]
A fent említett tanulmány által vizsgált idõszak megfigyelései szerint, a vizsgált idõszakban az országos napilapokban átlagosan két-három naponta megjelent egy cikk a cigányságról. A magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségekrõl szóló cikkek kétharmada a romákkal foglalkozott. Ezen írások terjedelme általában duplája a többi kisebbségrõl szóló írásnak, s a romákkal foglalkozó írások fele az elsõ 5 oldal valamelyikén foglalt helyet – a velük kapcsolatos kérdéseket tehát többnyire a „hangsúlyos” oldalakon tárgyalták a lapok. A témákat vizsgálva az adatok azt mutatják, hogy a lapokat leginkább a többség cigánysággal kapcsolatos politikájának kérdései (kormányzati kisebbségi politika, jogalkotás, állami támogatások), a cigányság kultúrájával és oktatásával kapcsolatos témák, valamint az etnikumok közötti konfliktusok foglalkoztatták. Ez a megoszlás nagyjából megfelel a többségi társadalomban rögzült, a cigányságnak tulajdonított szerepeknek.
[. . .]
A preevangelizációs célokat vállaló közmûsor-szolgáltató Magyar Katolikus Rádió 2003. december 24-én szeretné megkezdeni adásainak sugárzását a középhullámú frekvencián. Napi huszonnégy órás programjaival a kisebbségeket is hitelesen kívánja képviselni. A szeretet hangján és a szeretet nyelvén szólva akarja bemutatni a cigányság életét is úgy, hogy a róluk készült mûsorok szervesen illeszkedjenek a struktúrába. A tervezett országos rádióadásban nagy hangsúllyal szerepel majd a kulturális tematika, hiszen tudjuk, a széles értelemben vett kultúrának milyen döntõ szerepe van a társadalmi integráció segítésében.
A magyarországi cigányság társadalmi integrációjának lényeges dimenziója az új információ. Minél több ismeret, tudás és képesség átadása a többségi és a kisebbségi ember számára a lehetõ legtöbb csatornán – ez az ezredforduló egyik nagy kihívása és lehetõsége is egyben! Az Internet jelentõségét ezen a téren mi sem bizonyítja jobban, mint a Szentatya üzenete 2002-ben a Tömegtájékoztatás 36. Világnapján. „Az a tény, hogy az Internet által az emberi kapcsolatok eddig elképzelhetetlen módon szaporodnak, az Evangélium terjesztésének új csodálatos lehetõségét nyújtja. De az is igaz, hogy az elektronikusan közvetített kapcsolat soha nem pótolhatja az igazi evangelizáció számára szükséges közvetlen emberi kapcsolatot, mert az evangelizáció alapja a küldött személyes tanúságtétele (vö. Róm 14–15.)”
Örömmel említjük, hogy az elmúlt években több színvonalas portállal jelentek meg a különbözõ roma egyesületek és szervezetek. Remek szolgálatot tesz például a cigányság tájékoztatásában a RomaPage, a leghosszabb múltra visszatekintõ, 1997 szeptembere óta mûködõ roma honlap (www.romapage.hu). A honlapok felhasználói természetesen egyenes arányban növekednek majd az iskolázottsági mutatók javulásával!
A 2001-es év fordulópont volt a roma média történetében, hiszen – több éves próbálkozás után – ekkor kezdhette meg adását a roma rádió. A többségében fiatal roma újságíróval dolgozó Rádió C napi huszonnégy órában az egész fõvárosi roma közösséghez tud szólni, és mivel fõként magyar nyelven sugároz, csatornázhatja a romák véleményét a többségi társadalom felé is. Sajnos, alig két év mûködése után idén tavasszal a rádió súlyos anyagi válságba került. Mûködési költségeit kormányzati segítséggel, valamint a közszolgálati Magyar Rádióval megkötött együttmûködési megállapodással lesz képes fedezni 2003 második felétõl. Felgyülemlett adósságaik jól jelzik, hogy a reklámozó cégek számára nem célközönség a rádió roma hallgatósága. [. . .]
Bohán Béla
KÁRPÁTALJAI EMLÉKEZÉS KÉT SZATMÁRI PÜSPÖKRE
I. Egy éve, 2002. április 18-án halt meg ft. Reizer Pál szatmári püspök, aki Kárpátalja római katolikus híveinek utolsó szatmári püspöke volt.
A virágzó középkor után (amikor kb. 50 katolikus templom volt ezen a területen, amelyekbõl ma is áll kb. 30 templom) a reformáció idejében egy sem maradt katolikus. A 17. században négy helyen (Ungvár, Munkács, Beregszász és Nagyszõlõs) megindul a katolikus élet, de csak a 18. században erõsödik meg, alakul 20 plébánia.
Miután 1804-ben – az egri egyházmegyébõl kivéve – öt vármegye római katolikusainak Róma Szatmáron külön püspökséget alapított, a mai Kárpátalja területét is egymás után kormányozta-gondozta a 19. században nyolc püspök: Fischer István (1804–07), Klobusiczky Péter (1807–21), Kovách Flórián (1821–25), Hám János (1827–57), Haas Mihály (1858–66), Bíró László (1866–72), Schlauch Lõrinc (1873–87), Meszlényi Gyula (1887–1905). Ez idõben létesült újabb 10 plébánia.
A viharos 20. század nem kedvezett a kibontakozásnak. Boromisza Tibor püspök (1906–1928) Trianon után a más országba került szatmári részeket helynökök segítségével irányította. Tahy Ábrahám ungvári plébánost nevezte ki a Csehszlovákiába került terület helynökévé, és mellé tanácsadókat is kinevezett. Majd Boromisza Tibor püspök halála után Róma a rendkívüli helyzetre alkalmazható Apostoli Kormányzóságokat létesített. Így lett Tahy Ábrahám apostoli kormányzó haláláig (1934. augusztus 19.). Majd Róma a tanácsosi helynököt, Szvoboda Ferencet nevezte ki 1935-ben apostoli kormányzóvá. 1939-ben az újonnan kinevezett kassai püspök, Madarász István lett az egész Magyarországhoz tartozó szatmári rész apostoli kormányzója egészen 1941. október 1-ig. Ekkor már az egész egyesített szatmári egyházmegye kormányzója Márton Áron erdélyi püspök lett. Õ helynöknek Pakocs Károlyt nevezte ki.
II. Az újonnan kinevezett püspök, Scheffler János 1942 áprilisában vette át az egyházmegye vezetését. Ennek 60 éve; és 50 éve (1952. december 6.), hogy meghalt a börtönben.
Scheffler János szívén viselte az egyházmegye lelki ügyét. Mutatja az is, hogy azonnal megkezdte bérmaútját, és volt, ahol rövid pár év alatt kétszer is bérmált (Ungvár).
A rendkívüli háborús helyzet miatt az egyházmegye lelki gondozásának fenntartása érdekében külön felhatalmazásokat írt le már 1944. április 14-én a fõesperesnek, ha nem tudnának a központtal kapcsolatot fenntartani. Április 18-án az apostoli nunciatúra is felhatalmazást közöl a püspökkel, amit Scheffler püspök két alkalommal is ismertet a vezetõ papokkal. De a rendes adminisztráció is folytatódik. A bombázások ellenére még október 16-án is felmentést küld ki a fõpásztor. És bár a szatmári bombázás a püspöki palotát, a szemináriumot és papjait érte, mégis hallatlan lelki erõvel segítette papjait, híveit a háború szörnyûségeiben. Már 1945 januárjában levélben keresi a kapcsolatot, és ezt folyamatosan fenntartja. 1945-bõl Beregszászon 12 kézzel írott levele maradt fenn (3 hivatalos: I. 19., IV. 26. és X. 3.) és 9 magánlevél (1945. I. 9–1946. IV. 15.), valamint 4 géppel írott hivatalos levél.
Ezeknek a leveleknek tartalma és hangneme visszatükrözi a nagy püspöknek Istenbe vetett bizalmát és az egyházmegye iránti aggodalmát és szeretetét. Benne van az a vágy, hogy személyesen szeretne segítségükre lenni. Ezért is tervezi és valósítja meg 1945 júniusában látogatását. Az utána írt levélben örömét fejezi ki, hogy ez a látogatás sikerült.
Részletek a Pásztor Ferenc fõespereshez írott levelekbõl:
1. „Kedves jó Ferkóm! Nagyon örülök, hogy végre Tõletek is jön hír. Hálát adok a jó Istennek, hogy a javarész helytállott, és aránylag jól van. Bízunk a jó Istenben, hogy hûséges szolgáit ezután is megvédi. A nagy chaosz mindenütt talán arra jó, hogy a világ vezetõi annál inkább rájöjjenek egy igazságos rendezés szükségességére. Ezért imádkozzunk sokat – a Szentatya szándékára is.
[. . .]
Légy szíves Beregszászban – és másutt is – a híveknek tudomására hozni, hogy nagy szeretettel gondolok rájuk a nehéz idõkben, sokat imádkozom értük, és megáldom õket. Ezt különösen Szolyvára üzenem.
Találkozzunk sokszor esténként coram Stmo. Ott építsük az egyház szebb jövõjét. Igaz szeretettel ölel Sz. 45. I. 19. – fr. Joanes.”
(Pásztor Ferenc beregszászi plébános fõesperest bizalmasai szólították „Ferkónak”. – Szolyva említése különösen fontos, mert ott volt a láger. – „coram stmo = este a templomban az Oltáriszentség elõtt.)
2. „Kedves Ferkó!
A hivatalos levél mellett még így is akarnék Veled beszélgetni. Milyen kár, hogy nem vagy közelebb, és nem tudjuk a jelen nehézségeit megbeszélni – megszentelni.
Én nem látom a világot tragikusnak. A közeljövõt sem. Bízom benne, hogy a jövõ rend józanabb formálói nem dobják oda hazánkat is a felfordulásnak. A Felvidéknek Szatmárhoz való tartozására alig merek számítani. De miért ne lehetne itt is a kimondottan magyar részeket visszaadni. Hiszen ez az igazi béke alapja. E nélkül a szomszéd országok megbékélése most sem lesz meg. Szatmár és vidéke magyarságáról pedig itt meg vagyunk gyõzõdve. – Igaz, mindez a jó Isten kezében van még. De szembetûnõ igazságtalanságot nem fognak velünk tenni. Debrecenbõl és sok forrásokból ez szent hitünk: Szatmár magyar lesz. És ha Te a netalán mégis idegenné váló területen nem találod magad, ezer örömmel hozlak át ide. Még adhat Neked a jó Isten 10 évig is jó munkabírást. Ma az »öreg« is elkel.
Tehát bízunk. Nem csüggedünk e pontban sem!
De a kereszténység szebb jövõjében sem. Hátha ennek a megszállásnak célja Isten örök tervében: az orosz nép visszavezetése az Egyházhoz. Ezért néha imádkozzunk, mementózzunk és engeszteljünk.
A mi fiatal S.J. pátereink szépnek látják az Egyház jövõjét. A KALOT szépen dolgozik. Kibontották a Ker. Demokrata Néppárt zászlaját. Programját mellékelem. P. Kerkai, Varga . . . szabadon agitálnak. – A nép megrezzent. . . Köszön. . . Lelke fogékonnyá lett. . . Hiszek egy szebb, mélyebb vallásosságban. Mi várjuk és vállaljuk a munkát. Ezt a fiataloknak hirdetni – és az öregeket erre fiatalítani! Magunkat is!
Az ember nem sokáig bírja a feje tetején járást. A világ sem. A vallástalansággal kérkedés – csak hencegés. Belül úgy sem hiszi, hogy nincs Isten. Csak hessegeti a gondolatát, mint a félénk ember: énekel vagy ugrál, hogy ne féljen. [. . .]
Imádkozzunk közös ügyeink jóra fordulásáért és egymásért. A Szent Szív végtelenül jó. Nála minden este találkozzunk!
Sz. 945. II. 9. Igaz testvéri szeretettel ölel: ;János”
3. A hivatalos – géppel írott – levél 190/1945 sz. alatt így kezdõdik:
„A február 5-i tüzetes jelentést hálásan köszönöm. Nagy szomorúsággal tölt el Szolyva és Perecseny helyzete. A két megfutott lelkész részben felelõs ezekért, és felelõsségre is fog vonatni.
Örvendek, hogy Csáti József törõdik az ottani elhagyatott hívekkel és internáltakkal. Örvendek, hogy így legalább hírt hallok Munkácsról is. Ungvárról már kaptam. Az ungvári plébános urat kértem: tegyen, lehetõleg a beregi esperes urakkal egyetértõen, javaslatot az ottani papoknak legcélszerûbb beosztásaira vonatkozólag. Egyeseket lehetne Szatmárra visszaküldeni – és a Felvidéken illetékeseket és oda illetéktelenül menekülteket inkább ott alkalmazni. Igen szomorú, hogy ezek az odafutottak egyáltalán nem csinálnak lelkiismereti kérdést helyük visszafoglalására. [. . .]
A nagyszõlõsi és most a beregszászi plébánosnak és híveknek ez a spontán nagylelkûsége vigasztalóan mutatja, hogy ha nem lesz semmink, akkor a jó lelkek szeretete fog rólunk gondoskodni. – Méltóságodat hûséges munkatársaival együtt szeretettel megáldom. – Szatmárnémeti, 1945. február 9. ;János püspök
4. „A hivatalos iratok mellett nagy szeretettel köszöntlek. Vigaszom, hogy sokan vannak, akik egészen Istennek akarnak élni. Ezért bízom benne, hogy Isten nem hagy el. Nem tudom, miképpen, de úgy érzem, csodás módon segíteni fog rajtunk. [. . .]
Segítõ nélkül vagyok. Sem plébános nincs, sem irodám. Enyém maradt a nagyböjti prédikáció, a nõk és férfiak lelkigyakorlata. De örömmel csinálom. Kb. 600 nõ és 260 férfi vesz részt példásan. Tehát még sokan szeretik a jó Istent. [. . .]
III. 21. ;János”
5. „Június 3-át szántam Fehérgyarmatnak. De ha Te szombaton délutánra tudnál kocsit (azaz szekeret) küldeni, akkor esetleg azt a napot Beregszászban tölteném, és innen elszaladnék Ungvárra is. Jézus Szíve ünnepén Szatmáron kell lennem. [. . .]
Nagyon szeretnék minél több pappal is találkozni. [. . .]
V. 9. ;János”
6. „Szerencsésen hazatértem, és itthonról hálával gondolok sok jóságodra. Nem sajnálom a fáradságot. Jövõ hetekben Nagybánya, az erdõdi, ugocsai és máramarosi plébániák következnek. És ezzel az egész egyházmegyét végignéztem. Máramarosból visszajövet Nagyszõlõsbõl esetleg betérek Hozzád. Hisz kenyered van, addig új krumpli is lesz. Ez pedig elég. [. . .]
VI. 12. ;János”
7. „Római Katolikus Püspökség – Szatmárnémeti.
1174/1945 szám.
Kedves Ferkó!
Köszönöm kedves soraidat. Imádkozom, hogy bírjátok kemény sorsotokat. De az Úr velünk. A gyõzelem az Övé. Bízom abban, hogy egészen csodálatos módon fog segíteni. Hiszen az Õ országát szolgáljuk és akarjuk terjeszteni. [. . .]
Mi a romokat sürgõs tempóban építjük. A szemináriumi részt is. [. . .]
Sok szeretettel köszönt Sz. 945. 10. 9. ;János”
8. Ezek után a kézzel írott levelek után egy nagyon hivatalos, géppel írott levél következik. Talán az iroda fogalmazta.
„A Szatmári Római Katholikus Püspökségtõl
Szám: 1372/1945
Méltóságos Prelátus Úr!
Méltóságodnak november hó 5-i jelentését – mint mindig – nagy érdeklõdéssel és részvéttel is olvastam. Nagyon sajnálom szegény Lõrincz Istvánt – és most már fõleg õérette végzem a 32. sz. oratiot pro captivist. Itteni papjaink – dr. Melau kivételével –, már szabadok, deportáltjainkat várjuk haza. Kérem, ha lehet, szeretõ üdvözletemet és áldásomat átadni Lõrincz Istvánnak. [. . .]
Méltóságod levelébõl és más forrásokból is ismerem szent Egyházunknak és ottani szolgáinak nehéz sorsát. De nem esünk kétségbe. A jó Isten épp az utóbbi idõkben, amikor igazában elvi küzdelem folyik a Civitas Dei és a Civitas Satanae [Isten városa és a Sátán városa] közt, olyan sok jellel mutatja az örök igazságok végsõ gyõzelmét. Minél jobban elnyomják, és minél tovább küzd, annál fényesebben fog gyõzni. Igazában örvendeznünk kellene, hogy valamilyen alakban rólunk is áll: »semen est sanguis christianorum.« [Mag a keresztények vére.]
Jelen levelem másolatát Ungvárra, Nagyszõlõsre és Husztra is elküldöm – és mellékelem a november 11-én kelt legújabb körleveleket.
Az összes ottani paptestvéreket egyenként és összesen nagy szeretettel köszöntöm, mindennap szentmisémbe foglalom és megáldom. Ugyanígy a híveket is, akikre szeretõ részvéttel és imádsággal gondolok.
Magamat is Méltóságod buzgó imáiba ajánlom:
Szatmárnémeti, 1945. november 9.
Krisztusban testvére: János püspök.”
9. Egy utolsó hivatalos levélben történik meg a helynöki kinevezés:
„533/1946 szám.
Fõtisztelendõ Fõesperes Úr!
Január 29-i igen kedves sorait csak most vettem. Sietek arra alkalmi jóemberrel a következõkben válaszolni:
1. Valóban fennáll a »sedes impedita« [akadályozott püspöki szék] esete. Azért – a többi vikárius uraknak dispenzációs jogának épségben tartásával – Fõtisztelendõségedet bízom meg az ukrán kormányzat alatt álló rész kormányzásával. Az ungvári, munkácsi, nagyszõlõsi és huszti esperesek, illetve fõesperesek alkossák tanácsát, és fontosabb kérdésekben hallgassa meg õket. Egyebeken az E[gyházi] T[örvénykönyv]-nek hasonló esetekre vonatkozó kánonjai és saját bölcsessége szerint igazgassa a területet Isten kegyelmébõl olyan jól, ahogy azt tudja.
2. A szenvedõ testvéreket minden este megáldom; a többiekre szeretettel gondolok.
3. Figyelmeztetem az összes testvéreket, legyenek hívek, s tartsanak ki a lelkek szolgálatában, amíg lehetséges. Az ilyen nehéz idõk értékesek nagy érdemek szerzésére. [. . .]
Mindnyájukat nagy és meleg szeretettel megáldom:
Szatmárnémeti, 1946. április 15. ;János püspök
Fõtisztelendõ Pásztor Ferenc prelátus úrnak: Beregszász.
10. Pásztor Ferenc kinevezett helynök 1946. május 21-én levélben közli ezt a tényt a papsággal:
„63/1946. Püspöki Helynökség Hivatala. Beregszász.
Amidõn fenti kegyes intézkedésrõl szeretettel értesítem ft. Oltártestvéreimet, kérem buzgó imáikat, hogy e fájdalmas és felelõsségteljes megbízást Isten akarata szerint a lelkek javára teljesíthessem. – Imádkozzunk különösen azért, hogy mielõbb megszûnjön ezen intézkedést szükségessé tevõ helyzet, és mielõbb megvalósuljon Fõpásztorunknak püspöki jeligéje: Ut omnes unum simus. . . Addig is, amíg mindnyájunk forró vágya beteljesedik, szeretettel kérem a helynöki tanács tagjait, hogy minden hónap elsõ vasárnapja (illetve elsõ pénteke) utáni kedden, legközelebb tehát június 11-én, hacsak körülményeik engedik, fáradjanak el Beregszászba, hogy az aktuális kérdéseket megbeszéljük.
[. . .]
Beregszász, 1946. május 21-én Pásztor Ferenc p. prelátus püspöki helynök.”
Így kezdõdött el tehát ennek a területnek a II. világháború utáni „helynöki kormányzása”. Amikor pedig Scheffler püspök és a helynökök is egymás után börtönbe kerültek, a kapcsolattartás lehetetlenné vált.
III. Az elnyomatás késõbbi idejében személyes ismeretség révén inkább Magyarországon keresztül létesítették a hidat Róma felé.
Závodnyik, Galambos és Csáti helynököknek Magyarországon voltak régi barátaik: Dr. Mészáros Lajos, Brezanóczy Pál . . .
Itt történt meg az útkeresés 1988–89-ben is, amikor Magyarországról jött elõször püspök Paskai László bíboros személyében látogatóba.
IV. Szatmár felé akkor fordult újra a figyelem és a bizalom, amikor 1990-ben megyés püspököt kapott: Reizer Pált. Az évtizedek alatt beidegzõdött félelem mindkét oldalon óvatossá tette az embereket. Az új püspök részérõl az elsõ látogatás is csak 1990 decemberében történt meg. Ekkor Reizer püspök szívesen felajánlotta segítségét bérmálásra stb. Többször is látogatott erre a területre; fõleg ide engedett, illetve küldött papjait látogatta, a szenvedéseket átélt idõs papoknak egyházmegyei kitüntetõ címet adományozott. . . Az a régi szoros kapcsolat, amely megvolt a háború alatt és utána, nem jött létre, nehéz volt az idõsek közlekedése. Késõbb liturgikus naptáraikat, körleveleiket kaptuk, egy-egy szép kiadványukat a szatmári székesegyházról stb. De a vágy és a keresés megvolt, mert a szatmári meg a jaºi-i püspök is kérte Róma határozott megerõsítését egyházmegyéik Ukrajnába esõ területeire. Bár az idõközben már megszavazott új egyházügyi ukrajnai törvény erre lehetõséget adott volna, de ennek nem ismerése és a körülmények akkori szemlélése arra vezetett, hogy Róma inkább a pápai nunciust bízta meg 1991 májusában e területek vezetésével.
A terület püspöki helynöke, Csáti József, akit végül is a pápai nunciusok neveztek ki 1992 januárjában, majd augusztusában, fokozódó betegségében az egri kórházban kereste a gyógyulást, és végül is Magyarországról várhatott nagyobb támogatást.
A szatmári püspök Csáti vikárius temetésén (1993. március) szerényen mint együttérzõ vendég vett részt. A megújuló élet szervezésébe nemigen lehetett része. De amikor az apostoli kormányzóság megalakult, az apostoli kormányzó, a pápai nuncius megemlítette, hogy ezért hálával tartozunk a szatmári püspöknek.
V. A történelmi változások hozták úgy, hogy 1993-ban apostoli adminisztratúra, majd 2002-ben önálló püspökség lett Kárpátalján.
De amíg hivatalosan Kárpátalja területe a szatmári egyházmegye része volt – hisz 1993-ig semmiféle rendelkezés attól el nem szakította –, Scheffler János és Reizer Pál püspökök megáldották és imáikban Isten áldását kérték itten élõ híveikre, és erejükhöz mérten támogatták is.
Méltó és illõ, hogy reájuk emlékezzünk imáinkban.
Godó Mihály S.J. Testamentum, Gloria Kiadó, Kolozsvár 2002, 150 o.
Több-kevesebb biztatásra sokan hajlandók arra, hogy élettörténetüket magnóra mondják, avagy leírják. Általában érdeklõdésre számíthatnak a curriculumok, hiszen minden ember egyedülálló a maga nemében, és az a sorsa is. Sokkal ritkább, hogy valakinek annyi drámai feszültséggel teli az élete, mint a jezsuita Godó Mihályé.
A Kisiratoson (Doboranþi, ma Románia) született, tanyasi származású atya igen alkalmas nevelést kapott kora gyermekkorától. Gondviselésszerû az, hogy késõbb a kemény nevelés mekkora hasznára lesz majd a megpróbáltatások idején. Igazán nagy családból származott: tizenketten voltak testvérek. Hogyne határozná meg a szocializálódást, a társakkal való együttérzést és az osztozás rutinját egy ilyen családi háttér.
Isten kijelölte úton haladt ez a sziklaszilárd, jó képességû fiatalember, hogy megharcolja a jó harcot. A kommunista Románia igyekezett elszakítani az egyházat Rómától, és kialakítani a békepapi mozgalmat. A Krakkóban kiképzett jezsuita pap vezetésével kemény ellenállás bontakozott ki. Ezért elítélték. Közel húszéves börtönbüntetését (amelybõl nyolc évet töltött magánzárkában) összes sanyarúsága (szellemi-testi ínség, egészségügyi nehézségek) és a megpróbáltatások ellenére kibírja, sõt az õt körülvevõ fogva tartók és elítéltek számára lelki vigasszá lett Krisztus igaz embere.
Életútjának egyik legnagyobb meglepetése – a komforthoz szokott olvasó részére – az a kijelentése, hogy visszakívánkozik a börtönbe, mert a foglyok lelki gondozását tekinti a legfontosabb céljának. Mint kérelmében a szekusoknak írja: „Gyönyörûen tudok dolgozni a gyilkosok, a fiatalok között. Tanár vagyok, és ragaszkodnak hozzám.” Persze nem engedték vissza arra hivatkozva, hogy Románia ateista állam.
Bár Godó pátert Mihálynak hívták, Péternek, azaz kõsziklának bizonyult. Hosszú életet (83 év) élt, s ha valaki, hát õ aztán tényleg megvalósította a jezsuiták jelmondatát: Mindent Isten nagyobb dicsõségére. (Gy. M.)
PAPPÁ SZENTELÉSEK 2003-BAN
Június 5-én Gyõrött a bazilikában: Varga László (valószínûleg Pápai Lajos)
Június 5-én Winnipegben (Kanada) a Szent Ignác-plébánián: Androvic Tamás (Miklósházy Attila)
Június 12-én Gyõrött a bazilikában: Bernáth Krisztián Imre, Dömötör László és Varga Balázs (valószínûleg Pápai Lajos)
Június 13-án Szombathelyen a székesegyházban: Inzsöl Richárd Péter premontrei, Orsós Zoltán, Tóth András és Zakó Jenõ (valószínûleg Konkoly István)
Június 14-én Esztergomban a bazilikában: Erdõs Attila, Fehérvári Lajos, Forró József, Mazgon Gábor és Repcsik Gyula (Erdõ Péter)
Június 14-én Kassán a székesegyházban: Szabó József és Száraz János (Alojz Tkáè)
Június 14-én Nyitrán a piarista templomban: Rácz István (Ján Korec bíboros)
Június 14-én Tornán: Sipos György (Eduard Kojnok)
Június 15-én Nagyszombatban a székesegyházban: Balogh Károly és Bozay Krisztián (Tóth Domonkos)
Június 20-án Veszprémben a bazilikában: Dašek Viktor, Kerekes Zoltán és Tornavölgyi Krisztián (Márfi Gyula)
Június 21-én Egerben a bazilikában: Gottfried Miklós, Kecskés László, Koltavári Attila, Mészáros Ferenc, Mondel József és Szabó László (valószínûleg Seregély István)
Június 21-én Vácott a székesegyházban: Kelemen Zoltán és Luteránus Péter (valószínûleg Beer Miklós)
Június 21-én Pestújhelyen a Keresztelõ Szent János-plébánián: Török Csaba (Erdõ Péter)
Június 21-én Nyíregyházán: Bákonyi János (Bosák Nándor)
Június 21-én Szegeden a székesegyházban: Nagy Róbert (Gyulay Endre)
Június 21-én Pécsett a székesegyházban: Kovács Ferenc (valószínûleg Mayer Mihály)
Június 24-én Székesfehérvárott a székesegyházban: Barta Tibor, Bognár Károly, Hutóczki Béla, Kallós Péter és Zámbó Károly (Spányi Antal)
Június 27-én Pleterjében (Szlovénia): Fodor Péter karthauzi
Június 28-án Kalocsán a fõszékesegyházban: Jenei Gábor és Salánky Ferenc (valószínûleg Bábel Balázs)
Június 28-án Kaposváron a székesegyházban: Galambos Ferenc, Laczkó Flórián és Pogár Róbert (valószínûleg Balás Béla)
Június 28-án Keszthelyen a Magyarok Nagyasszonya-plébánián: Csonka Nándor és Halmágyi Zoltán (Márfi Gyula)
Június 28-án Budapesten a Ferenciek terén: Szász Pál Zsombor mariánus ferences (Paskai László)
Június 28-án Kassán: Iván Barnabás Sándor és Kecskés Barnabás görög katolikusok (Milan Chautur)
Június 28-án Gyergyószentmiklóson: Blénesi Róbert minorita (Tamás József)
Július 5-én Esztergomban a bazilikában: Balla Péter Barnabás, Hesz Árpád Attila és Lipovszky Attila Gergely pálosok (Mayer Mihály)
Július 5-én Piliscsaba-Klotildligeten: Szõke Sándor lazarista (Várszegi Asztrik)
Augusztus 15-én Máriapócson a bazilikában: Bacsó János, Bodnár Attila, Kapcsai Viktor, Kovács Lajos, Moldván Tibor és Papp Zoltán (valószínûleg Keresztes Szilárd)
Augusztus 15-én Pannonhalmán a fõapátsági templomban: Ontko Dénes Xavér bencés (Várszegi Asztrik)
HALOTTAINK 2003-BAN
Sipos István (1920, 1943, egri; ny. plébános) ápr. 8-án Nyíregyházán; tem. ápr. 14-én.
Tarnai Béla (1917, 1940, esztergom-budapesti; ny. plébános) ápr. 18-án; tem. Budapesten máj. 9-én.
Nyugodjanak Krisztus békéjében!