SZEMLE




Szabó Ferenc

ÚJ KÖNYV A JEZSUITÁK TÖRTÉNETÉRÕL


William V. Bangert: A jezsuiták története. Osiris–JTMR, Budapest 2002, 489 o.

Barátok és ellenfelek a világ különféle nyelvein sokat írtak a jezsuiták közel félezredes történetérõl. Magyar nyelven a két háború között Jablonkai Gábor, Bangha Béla és Gyenis András, a második világháború után pedig fõleg Petruch Antal könyvei és tanulmányai voltak jelentõsek. A magyar rendtartomány 1989 utáni újjáéledése ismét arra serkentett bennünket, hogy bemutassuk a rendalapító Loyolai Szent Ignác életét (H. Rahner, A. Ravier, C. de Dalmases) és írásait, ezenkívül az „Anima una” sorozatban a tegnapi jelesebb magyar jezsuitákról portrékat, valamint a szétszóratást és börtönöket megélt rendtagok, illetve az itthon és külföldön dolgozók vallomásait közzétegyük. Hiányzott azonban nálunk egy új, átfogó rendtörténet.

Választásunk az amerikai rendtörténész, W. Bangert, a New York-i Fordham Egyetem professzora kiváló monográfiájára esett. P. Nemes Ödön irányításával angolból magyarra fordította Szelenge Judit, a magyarországi vonatkozású részekkel pedig kiegészítette Szilas László római rendtörténészünk.

A szerzõ tudatában volt vállalkozása nehézségének. Egyetlen kötetben – bármilyen vaskos is – nem lehet kitérni minden ország, minden mû, minden jezsuita nagyság mûködése részletes ismertetésére. Elsõsorban Jézus Társasága (latinul: Societas Jesu = S.J.) történetének folyamatosságát és dinamizmusát akarta érzékeltetni: a kibontakozás, gyors növekedés kríziseket is hozott magával, amelyeket jól érzékeltet a szerzõ egyes rendi nagygyûlések vitáinak, a Társaság és a Szentszék közötti feszültségeknek ismertetésével.

A jezsuita szerzõt senki sem vádolhatja részrehajlással: nemcsak a Társaság dicsõséges tevékenységét érzékelteti, hanem az árnyoldalakra, belsõ viszályokra, emberi gyengeségekre is rávilágít. Talán túlságosan is a belsõ történetre, a renden belüli nehézségekre összpontosít, míg más szempontok homályban maradnak. Õ maga jelzi (11), hogy szándékosan hagyta el a jezsuiták közéleti és diplomáciai tevékenységét. Pedig tudjuk, hogy pl. a francia királyok jezsuita gyóntatóinak közvetve politikai szerepe is volt, így „hatalmukkal” a janzenisták vagy a szabadkõmûvesek haragját is magukra vonták.

Loyolai Szent Ignác (1491–1556) megtérése utáni kalandos életét ismerjük: a Szentföldön, Párizsban, Rómában az isteni Gondviselés vezeti, készíti fel Jézus Társasága megalapítására. 1540. szept. 27-én III. Pál pápa Regimini militantis ecclesiae kezdetû bullájával hivatalosan jóváhagyja a jezsuita rendet. A pápának fogadott különleges engedelmesség szellemében az elsõ társak különféle megbízatásokat teljesítenek: lelkigyakorlatokat adnak, szentségeket szolgáltatnak ki, nunciusként mûködnek, vallási vitákban vesznek részt, teológiát tanítanak, ketten pedig (Laynez és Salmerón) részt vesznek az egyház reformján és a hitújítás megfékezésén munkálkodó tridenti zsinaton. Iskolákat létesítenek (Gandia, Messina); elkezdõdnek a missziók; Ignác elsõ társa, Xavéri Ferenc a távol-keleti misszió úttörõje lesz.

Szent Ignác 1556-ban hunyt el: legfõbb öröksége, amit a Társaságra hagyott, a Lelkigyakorlatok és a Rendalkotmány. Az ezekbõl áradó lelkiség mozgatta a rendtagok apostolkodását, amely rohamosan kibontakozott. 1556–1580 között – Laynez, Borgia és Mercurian generálisok alatt – a Társaság csodálatosan fejlõdött: 1580-ban a rend már ötezer tagot számlált; a jezsuiták 144 kollégiumot mûködtettek, valamint rendházakat, professzusházakat, noviciátusokat létesítettek; a missziós munkát kiterjesztették a tengeren túlra, Floridába, Mexikóba és Peruba. Aquaviva legfõbb elöljáró alatt (1580–1615) folytatódott a gyors növekedés (a rendtagok száma 5000-rõl 13 000-re emelkedett!), de egy bizonyos válság is jelentkezett: egyes „lázadó” spanyol tagok, akik a pápát is befolyásolták, gyökeresen meg akarták változtatni a rendalkotmányt. Aquavivának és a VI. általános rendgyûlésnek sikerült megõriznie az eredeti Szent Ignác-i szellemet; jóváhagyták a jezsuita oktatási rendszert (a végsõ Ratio studiorum 1599-ben jelent meg).

A magyarországi katolikus megújhodás vezetõ egyénisége Pázmány Péter volt (1570–1637); több jezsuita áldásosan mûködött Erdélyben. Európában szaporodtak a jezsuita házak, intézmények. A távol-keleti misszióban az olasz Matteo Ricci folytatta Xavier mûvét – most már Kínában és Mongóliában, Indiában pedig Roberto de Nobili volt az alkalmazkodás, a ma sokat emlegetett „inkulturáció” úttörõje. De Távol-Keleten is, miként az Új Spanyolországban, Dél-Amerikában, politikai okokból és egyházi meg nem értés miatt a szépen kibontakozó missziókat visszaszorították. A XVII. században új politikai és kulturális hatalmak kihívásaival kellett szembenéznie a rendnek: az újkori racionalizmus, a janzenizmus, a gallikanizmus,  majd a felvilágosodás eszméit képviselõ politikai vezetõk egyház- és jezsuitaellenes magatartása végül a rend 1773-as feloszlatásához vezetett. Bangert monográfiájának legérdekesebb részei a 4–6. fejezetek, amelyek megvilágítják az újkori kihívásokat, illetve a feloszlatáshoz vezetõ intrikákat.  „Portugália és a Bourbon- udvarok diplomatái egységfrontot alkottak a pápával szemben. Végül valamennyi katolikus hatalom csatlakozott a Társaság eltörlését követelõ kórushoz, ha nem is mint Spanyolország, Franciaország és Nápoly, amelyek egyenesen a Társaság beszüntetését követelték, hanem Ausztria példáját követve, amely belenyugodott a fejleményekbe.” Ganganelli minorita szerzetes, aki XIV. Kelemen néven lett pápa, még megválasztása elõtt értésére adta a Társaság ellenségeinek, hogy – szerinte – „lehetséges, sõt érdemes is feloszlatni a rendet”. (344) Megválasztása évében pedig, 1769 novemberében írásos ígéretet tett III. Károlynak, hogy feloszlatja a Társaságot. Sok-sok politikai bonyodalom után 1773. jún. 8-án kiadta a Dominus ac Redemptor kezdetû brévéjét, amelyben hivatalosan elrendelte a Társaság feloszlatását. A pápát fõleg az késztette e lépésre, hogy hitszakadás következhet be (De Choiseul híresztelése nem volt alaptalan!): Portugália, Spanyolország és Franciaország is követheti VIII. Henrik Angliájának útját. (348)

L. Ricci jezsuita rendfõnök az Angyalvárban fejezte be életét. A jezsuita rend feloszlatásával óriási veszteség érte az egyházat: ez volt ellenfelei célja. Ismeretes, hogy a protestáns Poroszországban három évig, az ortodox Fehéroroszországban pedig 1814-ig tovább mûködött a rend, mert nem hirdették ki a feloszlató brévét. A 23 ezer jezsuita súlyos fizikai és lelki szenvedésen ment át, amikor mûveik tönkrementek, könyvtáraik mások kezére kerültek, a rendtagok emberi és lelki kötelékei meglazultak. „A feloszlatást megelõzõ két évszázadban a jezsuiták fontos szereplõi lettek az európai és a gyarmati katolikus társadalmaknak. Fontos mérföldkövet jelentettek a történelmi úton, amely a reformációtól az amerikai és a francia forradalomig vezetett. Bármennyire túlzó is a kijelentés, amely szerint a 12. századi Európa egyetlen hatalmas Citeaux-vá változott, a megállapítás mégis rávilágít a ciszterciek mindent átható befolyására. Talán elmondhatjuk – ismét teret engedve a nyilvánvaló túlzásnak –, hogy 1570 és 1760 között a katolikus világ egyetlen hatalmas jezsuita iskola volt.” (373)

A kötet 7. fejezete a visszaállítás (1814) utáni újjáéledést vázolja. A 19–20. században az oktatás/nevelés és a missziók ismét az apostolkodás fontos eszközei voltak; a szekularizálódás, ill. a gyarmatok felszámolása új helyzetet teremtett az Egyház és a Társaság számára. Itt (429–434) olvashatunk röviden az 1909-tõl önálló magyar rendtartomány történetérõl (Szilas László összeállítása). A 2002-es katalógus szerint a Magyarországon élõ jezsuiták száma 66 volt, a külföldön élõké 67; összesen 88 pap, 30 tanuló rendtag, 15 testvér =133.

W. Bangert az utolsó fejezetben a 20. századról ír: ismerteti a három utolsó általános rendgyûlést, amelyeknek célja a II. vatikáni zsinat által kívánt korszerûsödés/megújulás volt. P. Arrupe és (a jelenlegi) Peter- Hans Kolvenbach legfõbb elöljárók alatt a Társaság az ignáci karizmához hûségesen, de alkalmazkodva a modern kor követelményeihez a hit terjesztése és védelme, valamint az igazságosság elõmozdítása, a kultúrákkal és más vallások híveivel való párbeszéd szolgálatában állnak. Mint Jézus társai igyekeznek teljesíteni küldetésüket. A rendtagok száma ma 20 és fél ezer.

Az epilógus szerint a szerzõ fõleg három alapvetõ jegy vezérfonalával dolgozta ki könyvét: 1) Az intenzív apostoli tevékenység, amely a XVI.–XVII. századi katolikus reformot, majd az újvilág felfedezése nyomán elindult missziókat jellemezte. Szent Ignác misztikus tapasztalatai, a Lelkigyakorlatok és a Konstitúciók szelleme, amely az „Isten nagyobb dicsõségére” vállalt sokrétû szolgálatot serkentette, az egyház mindenkori legsürgõsebb szükségletei szerint tovább élt végig a századokon át, egészen az 1965–66-os rendi nagygyûlésig, amely a zsinati korszerûsödés kívánalmai szerint kereste a megújulást. 2) A második jegy: a keresztény humanizmus. A Társaság kezdettõl fogva megvalósította a keresztény kinyilatkoztatás és az emberi értékek harmonikus összhangját: teológiájában, nevelésében, misszióiban (a ma annyit hangoztatott „inkulturációban” élen járnak a jezsuiták!). „A Társaság ezáltal több, mint négy évszázadon át elõre vetítette a Gaudium et spes kezdetû lelkipásztori konstitúcióban megfogalmazott egyházi gyakorlatot.” (459) 3) A harmadik jegy: a közös lelki ideál követése, az arra való nevelés. Minden jezsuita a hosszú filozófiai és teológiai tanulmányok elõtt és mellett a Szent Ignác-i Lelkigyakorlatok és a Rendalkotmány alapvetõ meglátásai, tapasztalatai szerint részesül lelki képzésben. A cél: Jézussal együtt lenni, hogy szolgálhassunk. Nem könnyû megvalósítani az egységes lelkületet és elkötelezettséget, hiszen a jezsuiták mindig kirívóan sokfélék voltak; de a származás, nemzeti kultúra, vérmérséklet, nem utolsósorban a szellemi világot és a politikai életet érintõ állásfoglalások különbözõségei ellenére igyekeztek megõrizni a mély lelki egységet.


Erdõ Péter: Hivatalok és közfunkciók az egyházban. (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae III/.5) Szent István Társulat, Budapest 2003. 132 o.

Erdõ Péter kánonjogász professzor, esztergom-budapesti érsek legújabb monográfiáját az egyházi hivataloknak szentelte. A mû három nagyobb egységre bomlik, melyek az egyházi hivatal új fogalmával (11–44), a világiak és a klerikusok hivatalaival (46–77), illetve a küldetéssel mint az egyházi közfunkciók megszerzésének általános kategóriájával (78–109) foglalkoznak.

A szerzõ az elsõ részben részletesen elemzi a ministerium (szolgálat), a munus (feladat) és az officium (hivatal) kifejezés jelentéstartalmát. A vizsgálat arra irányul, hogy meghatározza ennek a három latin szónak a Codex Iuris Canonicin belüli jelentését, a közöttük fennálló kapcsolatokat és különbözõségeket, de nem tekint el az 1917-es Codex Iuris Canonici és a II. vatikáni zsinat dokumentumai szóhasználatának az összehasonlításától sem. Az egyes szavak különbözõ jogforrásokban és kontextusokban megjelenõ jelentésárnyalatai fontos segítséget nyújtanak a hatályos Egyházi Törvénykönyv értelmezéséhez.

A II. vatikáni zsinat hangsúlyosan beszélt a világi hívek aktív szerepvállalásáról az Egyház tevékenységében. Éppen ezért különösen is aktuális Erdõ professzor kérdése a világiak egyházi hivatal gyakorlására való képességére vonatkozóan (vö. 45–47). A gondolatmenetbõl egyértelmûen kitûnik a krisztushívõ joga az Egyház szolgálatára, méghozzá az Egyház küldetésében való részvétel kötelezettségébõl fakadóan. Ez azonban nem terjed ki az ún. szent szolgálatokra (sacra ministeria), amelyek feltételként megkívánják a szent rendet. A Lumen gentium 17. pontja alapján érthetõvé válik számunkra, hogy a világi krisztushívõk küldetésének legmarkánsabb eleme az evilági dolgok rendjének az evangélium szellemével való átitatására irányuló kötelessége, amely a keresztségben kapott krisztusi feladatból fakad. A hierarchia azonban, amennyiben arra alkalmasak, megbízhat világiakat egyes közfunkciók gyakorlásával, illetve a gyakorlásban való együttmûködéssel (228. kán. 1. §). Ezzel együtt nem szabad elfeledkeznünk a presbiter sajátos küldetésérõl mint szervezõ elvrõl, melynek középpontjában az Eukarisztia áll, de ide sorolhatók természetesen a többi szentségek, a tanítói küldetés és a kormányzati küldetés is (vö. 82–86). Ennek a szent szolgálatnak viszont alapvetõen közösségi vonatkozása van, amely hangsúlyosan fejezi ki az egységet a részegyházon belül, de egyúttal egyetemes dimenzióval is rendelkezik. Ez leginkább a missziós hivatásban érhetõ tetten (vö. Presbyterorum ordinis 10). Sõt ez a missziós, egyetemes és közösségi feladat jut kifejezésre, a maga teljességében, a püspök küldetésében, különösen a hit hirdetésében és a hitletétemény õrzésében a saját részegyházára nézve.

A kötet végén két függeléket találunk, melyekbõl az elsõ a „ministerium”, a „munus” és az „officium” szavak különbözõ jelentéseit foglalja össze (110–111), a második pedig az egyházban gyakorolható feladatokat rendszerezi (közfeladatok, az egyház javára végzett egyéb feladatok, magánfeladatok [112–113]). A mû a rövidítések jegyzékével (114–117) és a felhasznált bõséges irodalom felsorolásával zárul (118–132).

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kánonjogi Posztgraduális Intézetének sorozatában napvilágot látott kötet mértékadóan és világosan mutatja be azokat a területeket, melyekben a világi krisztushívõk cselekvõ módon gyakorolhatják sajátos hivatásukat az Egyházban. Erdõ Péter új könyve az egyházi hivatalok és közfunkciók teoretikus, jogi és teológiai hátterének felvázolásával magyar nyelven egyedülálló segítséget ad a klerikusok és világiak közti feladatmegosztás legújabb kérdéseinek megoldásához.

Szuromi Szabolcs Anzelm O.Praem.


Molnár Antal: Katolikus missziók a hódolt Magyarországon I. (1572–1647). (Humanizmus és reformáció 26.) Balassi Kiadó, Budapest, 2002. 587 o.

A történeti érdeklõdés irányainak is megvan a maguk hullámzása. Egyes irányzatok idõnként elõtérbe helyezõdnek, máskor visszaszorulnak. Különösen igaz ez a hazai katolikus egyháztörténet bizonyos vonulataira, amelyek historiográfiai szempontból jelentõs hullámhegyeket és hullámvölgyeket írtak le az utóbbi másfél évszázadban. A folyamat szoros összefüggésben jelentkezett a politikai és társadalmi viszonyok változásaival. A kora újkor idõszakával foglalkozó magyar egyháztörténet-írás a 20. században kétszer élte reneszánszát. A két világháború között – szakítva a korábbi hagyományokkal – egy új típusú egyháztörténet bontakozott ki, amely lépést tartott az európai (elsõsorban német és francia) kutatásokkal, addig kihasználatlan forráscsoportokat fedezett fel, és új módszerekkel értékelte át a régieket. A második világháború utáni politikai átrendezõdés idehaza nem kedvezett az ilyen típusú vizsgálatoknak. Hosszú, több évtizedes hullámvölgy után a század utolsó évtizedében aztán szárnyra kapott egy kiforrott elképzelésekkel, alapos szakmai felvértezettséggel rendelkezõ fiatal történészgeneráció, akik a jeles elõdök, a bencés Vanyó Tihamér, a jezsuita Lukács László és mások nyomdokain járva egyrészt a megkezdett irányok folytatására és kiteljesítésére, másrészt új utak felfedezésére vállalkoztak.

Molnár Antal e fiatal nemzedék képviselõje. Számos nagyszabású elõtanulmány után most könyv formában jelent meg doktori disszertációjának jelentõsen kibõvített változata, amely sokéves hazai és külföldi levéltári, könyvtári kutatómunka eredménye. A szerzõ – felvállalva a munka számos kilátástalannak tûnõ nehézségét és izgalmas kihívását – összefoglaló igénnyel közelítette meg a hódoltsági katolikus missziószervezés kérdéskörét. Forrásként részben már korábban kiadott, másrészt újonnan felfedezett (fõként vatikáni, római és dubrovniki) dokumentumokra támaszkodhatott. A szerzõ érdeme, hogy a témával kapcsolatos forráskiadványokat megalapozott kritikával kezelte, és a felvetõdött kétségek és észrevételek következtében számos esetben inkább az eredeti iratokat használta. Ez az eljárás könnyen érthetõ az idejétmúlt vagy a politikai-nemzetiségi propaganda hatását magukon viselõ délszláv munkák kapcsán. Ugyanakkor viszont jelzésértékû az utóbbi bõ évtizedben nálunk is megszaporodott forráskiadványok szempontjából, amelyek esetében  egyébként is felmerült a forrásokat felhasználó, a kiadásukkal párhuzamosan jelentkezõ elemzõ tanulmányok igénye. Az egyre erõsödõ hiányérzetet jelen mû szerzõje jelentõs mértékben enyhítette.

A kötet az elsõ lépésektõl kezdve a 17. század közepéig kíséri végig a magyarországi hódoltsági missziók történetét. A munka egy nagyobb vállalkozás elsõ részét jelenti. A szervezeti és személyi kereteit tekintve megszilárdult missziós rendszer 1647 utáni története már túlmutatott az egyébként is meglehetõsen vaskos könyv keretein, és egy jövendõbeli második kötetbe utaltatott. A szerzõ módszere alapvetõen kronologikus. A tárgyalt idõszakon belül több rövidebb szakaszt határolt el, amelyek a missziószervezés kiemelkedõ sarokpontjaihoz köthetõk. A bevezetõ fejezetben áttekintést nyújt a török hódoltság alá esõ katolikus közösségekrõl, illetve az egyházi intézményekrõl a Balkán (Dalmácia, Raguza, Bosznia, Albánia, Szerbia, Bulgária) vonatkozásában. A magyarországi hódoltság egyházi viszonyaival a fejezet végén, húsz oldalon foglalkozik a szerzõ, aki rendkívül gondolatébresztõ fejtegetésében a vallási kérdések kapcsán több általánosan elterjedt közvélekedéssel is leszámol, és a korszakban jellemzõ „felekezetek alatti” vallásosság emlegetésével a modern szemléletû, „mély” vizsgálatok szükségességét hangsúlyozza.

A balkáni és hódoltsági missziószervezés kezdeteirõl szóló fejezet az 1572 és 1612 közötti idõszak ilyen irányú törekvéseit tárgyalja. Ennek keretében a 16. századi katolikus reform végrehajtásában nagy szerepet játszó apostoli vizitációk balkáni megvalósulásai, a bosnyák ferencesek és a raguzai bencések korai magyarországi missziói, illetve a jezsuita missziós gondolat hódoltsági perspektívái kerülnek tárgyalásra. A jezsuita missziók konkretizálódása és mûködésük elsõ évtizedének küzdelmei jelentik a következõ periódus (1612–1622) fõ tematikáját. A korszak jezsuita missziós dokumentumai kiváló forráskiadványban már több mint egy évtizede napvilágot láttak, ám átfogó elemzésük ezidáig váratott magára. E korszakba nyúlnak vissza a belgrádi kápolnaviszály kezdetei, amely a kereskedõ érdekcsoportok harcán túl a szerzetesrendek közötti viszálykodás jelképes eseménysorozataként is fölfogható. A hódoltsági missziók története szempontjából kiemelkedõ jelentõsége volt a Propaganda Kongregáció (Sacra Congregatio de Propaganda Fide) 1622-ben történt megalapításának, amely a római befolyás megerõsödéséhez vezetett. Az elkövetkezendõ bõ évtized történéseibõl Pietro Massarecchi és Don Simone Matkovich személyisége és tevékenysége, illetve a belgrádi kápolnaviszály kiszélesedése emelhetõ ki. Az események utolsó szakaszát (1635–1647) tárgyaló fejezet a bosnyák ferencesek hódoltsági hegemóniájának megszilárdulását, illetve a jezsuita és a világi papság alkotta missziós konkurencia visszaszorulásának folyamatát mutatja be. A kronologikus rendben felépített fejezetek után végül egy tematikus fejtegetés következik a missziós tevékenységhez kapcsolódó irodalmi törekvésekrõl. A hatalmas szakirodalmi és forrásismeretrõl tanúskodó fejezet magyar szerzõktõl szokatlan magabiztossággal mutatja be a korszak katolikus délszláv irodalmi és nyelvi eredményeit. Mindehhez egy valamivel rövidebb áttekintés társul a magyar katolikus megújulás irodalmi programjának hódoltságot érintõ kérdéseirõl. A rendkívül adatgazdag kötetben történõ tájékozódást a témával kapcsolatba hozható egyházi és világi tisztségviselõk függelékben elhelyezett jegyzéke, valamint alapos személy- és helynévmutató segíti. A 16–17. századi Balkán kissé rejtélyes tájai, települései és egyházszervezeti egységei között tizennégy térkép segíti az eligazodást.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy már a kötet fogadtatásáról is beszámolhatunk, amely – figyelembe véve a szakmai közélet idõnként langyos állóvíznek tûnõ viszonyait – kiemelkedõen sikeresnek tekinthetõ. A könyv nem sokkal megjelenése után több elismerésben részesült: szerzõje elnyerte a Palládium Díjat és a Klaniczay Tibor Díjat. Mindezek alapján bizalommal tekinthetünk az ígért folytatás és a hódoltsági egyház- és mûvelõdéstörténet számára hasonlóképp új eredményekkel kecsegtetõ monográfiák elébe, amelyek megszületésére – a szerzõ lendületét ismerve – nem kell sokat várnunk.

Bárth Dániel


Molnár Antal: Püspökök, barátok, parasztok. Fejezetek a szegedi ferencesek török kori történetébõl. METEM, Bp., 2003. 120 o.

A szerzõt, Molnár Antalt, nem kell külön bemutatni a Távlatok olvasóinak, hiszen az ELTE BTK Középkori és Koraújkori Magyar Történeti Tanszékének adjunktusa és a JTMR Levéltárának vezetõje, fiatal kora ellenére, számos kötetet és tanulmányt publikált a hódoltsági katolikus egyház magyarországi történetébõl. A hódoltsági katolikus és protestáns egyháztörténet kutatása a rendszerváltozás után hosszú tetszhalotti állapotából újból éledni kezd, ennek szép dokumentuma a jelen kötet. A ferences szerzetesrend története tudományos igényû feldolgozása még sok kutatást igényel, amely nemcsak a szélesebb körû történelmi tájékozottságot növelheti, hanem magát a ferences önazonosság-tudatot is megerõsítheti. Ugyanis más szerzetesrendekkel szemben – mint például a jezsuiták története, amely, hála Lukács László, Polgár László, Szilas László atyák és maga Molnár Antal munkájának, jobban feldolgozott, mint a ferencesek rendtörténete – a hódoltsági katolicizmus történetét sokáig a rossz forrásadottságok miatt végletesen behatárolt területnek tekintették a szakemberek. A meglehetõsen sablonos képet csak az elmúlt évek szívós levéltári kutatásai változtatták meg, a rendszeres forrásfeltárás új, sokszor merõben más képet rajzol a török uralom alatti magyar egyházról. Az ismertetett

munka a ferences rendtörténet talán leginkább feltárt, török kori történelmének több tucat tudományos tanulmány által már tárgyalt részét képezi, de nem kiegészítése, hanem saját kutatással feldolgozott, kritikai összegzése a témának. A kolostor török kori történetének átfogó, valamennyi részletre kiterjedõ feldolgozása eddig még nem készült el, a kötet az új forrásokra alapozva, pragmatikus szemlélettel és történészi elfogultság nélkül tárgyalja a történteket. – A szegedi ferences kolostor jelentõs szerepet játszott a Dél-Alföld, tágabb értelemben pedig az egész hódoltság vallási és mûvelõdési életében mint a magyar katolikus egyház és a magyar feudális hatalom déli végvára, utolsó õrhelye. Emiatt a kolostor múltja üzenetül szolgál a mai ferencesek és az egész katolikus társadalom számára, mivel a katolikus és a ferences öntudat megerõsödése és megújulása pontosan a török kori megszállás idején alakult ki az érintett területeken. Hiszen a pécsi jezsuita misszión kívül csupán a szegedi ferencesek végeztek katolikus lelkigondozói munkát a hódoltsági területeken. A szakszerû történészi munka nem akarja az olvasókat meggyõzni a szegedi kolostorban szolgált 127, név szerint is ismert barát életszentségérõl, hanem kifinomult érzékkel, az Isten szolgálatában végzett útkeresést és az egyes konkrét helyzetekben való helytállást helyezi elõtérbe. Az új források felkutatása és precíz idézése egy újfajta ferences képet varázsol az olvasó elé,  a legendákkal teli, kicsit mesés hagyományok helyett, a jól ismert ferences eszményképek megcáfolásával, a hódoltsági valóságot mutatja be. Az elûzött magyar egyházmegyei hierarchia (fõként a csanádi püspökök) érdekeinek képviselete, a magyar nemzeti identitás táplálása, erõsítése és védelme, sokszor a más nemzetiségû katolikusokkal szemben is, a koldulás helyett gazdálkodásra kényszerülve, a harci cselekményekben a hírszerzés kockázatát vállalva: ez a sors jutott a szegedi ferences barátoknak. A hódoltsági viszonyok között a szegedi ferenceseknek nem volt más választásuk, nekik akkor és ott kellett megtalálniuk, az adott helyzethez idomulva, a Szent Ferenc-i eszményképhez a hûséget. A Szegeden mûködõ barátok sokszor jelentõs tapasztalatokkal, tartományfõnöki vagy õri múlttal érkeztek új állomáshelyükre, és nagy kisugárzásuk volt az õket befogadó hívõi közösségre. Kapcsolataik és tevékenységük révén a kolostor szerves része maradt a magyar ferencességnek, és jelenlétükkel a dél-alföldi város katolikussága bekapcsolódhatott a királyi Magyarország kulturális és politikai vérkeringésébe. – A ferencesek lelkipásztori munkájáról és annak népességmegtartó erejérõl a legszebben az egyes települések által írott tanúsítványok és levelek szólnak. Maguk a törökök hozták vissza a hódítás után a barátokat Szegedre; a kolostor munkája nélkül több száz falu eretnekké vagy törökké vált volna. A csanádi püspökség területén a hódoltság etnikai és uralmi sajátosságai az egyházi intézmények jelenlétében és mûködésében is egyértelmûen kitapinthatók.  A  kolostor számára, az

 eredeti magyar lakosság lelki ellátásán kívül, komoly kihívást jelentett a városban és környékén egyre nagyobb számban megtelepedõ katolikus délszlávok, az úgynevezett dalmaták gondozása. A csanádi püspökök és a szegedi ferencesek közötti lelkipásztori kapcsolatok egyik legfontosabb területe a szentelt olaj, a jubileumi búcsú és a különféle kegytárgyak, könyvek megküldése volt. A leírás és a történet teljesen hiteles, a következtetések pontosak, és hûen követik az eredeti eseményeket és viszonyokat. Különösen fontos, hogy a hódoltsági viszonylatban gazdagnak számító levelezés maradt ránk a püspökök és a szegedi gvárdiánok között. A ferences szalvatóriánus rendtartomány gyûléseinek jegyzõkönyvei és 1644-tõl a teljes rendi névtárak is rendelkezésre állnak; ezek lehetõvé tették a kolostor tagnévsorának közzétételét az 1644–1686 közötti idõszakból, a latin nyelvû beosztási szótárral együtt. A tanulmánykötet a témában való mélyebb kutatásokra sarkall; a bõséges és pontos lábjegyzeteken kívül, a nagy gonddal és alapossággal készített, gazdag forrás- és irodalomfelsorolás biztos támpontokkal szolgál a szakemberek és a témában kutatni vágyó érdeklõdõk számára. A kötetet kiegészítõ térképek a térbeli tájékozódást segítik elõ, noha nyomdatechnikai okok miatt ezek a könyv egyetlen gyengébb részei. A – külsejében, a jól ismert egyszerû barna ferencesi csuhát idézõ kötésû – könyv gazdag tartalma méltó megemlékezést nyújt a most 500. évfordulóját ünneplõ szegedi ferences kolostornak, amely hazánkban, Pannonhalma után, a második legrégebben folyamatosan mûködõ szerzetesi intézmény.


 Bikfalvi Géza


Hetényi Varga Károly: Szerzetesek a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában 2. Jezsuiták, kapucinusok, karmeliták, keresztény iskolatestvérek, lazaristák, marianisták, mechitaristák, minoriták, piaristák. Lámpás Kiadó, Abaliget 2001, 630 oldal, 2800 Ft.

Megemlékezve a magyar szerzetesek elhurcolásának 50. évfordulójáról, Pálos Antal S.J. joggal panaszolta fel, hogy Magyarországon – talán az egy Hetényi Varga Károly kivételével – alig történt kísérlet arra, hogy a totalitárius rendszerek üldözött hitvallóinak és vértanúinak aktáit összegyûjtsék. Az erre a célra létrehozott németországi egyházi bizottság már közel száz lexikonnagyságú kötetet jelentetett meg. (Távlatok 2000/2, 267–271. o.) Ismeretes, hogy a 2000. jubileumi évben II. János Pál pápa a római Colosseumnál ünnepélyesen emlékezett a XX. század vértanúira, és azt a szándékát fejezte ki, hogy mindenütt gyûjtsék össze az üldözöttek aktáit.

Hetényi Varga Károly és felesége szívós – mondhatnánk hõsies – adatgyûjtõ munkásságának eredménye lett a Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában három kötete (1992, 1994, 1996), amelyek a Lámpás Kiadónál jelentek meg; még 1985-ben pedig az Ecclesia Kiadónál látott napvilágot Akiket üldöztek az igazságért. A Szerzetesek a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában I. kötete saját kiadásként, majd második kiadásként a Márton Áron Kiadónál jelent meg. Hetényi Varga legújabb kötete már halála (2002. I. 2.) után került kiadásra, hûséges és szorgos felesége, Varga Borbála gondozásában. A Kárpát-medencében összegyûjtött anyag II. kötete 232 szenvedéstörténetet tartalmaz. Elsõ helyen szerepelnek a jezsuiták (9–387. old., tehát több, mint a kötet fele). Az õ esetükben könnyebbséget jelentett a szerzõknek az a tény, hogy már mi magunk több kötetet megjelentettünk az „Anima una” sorozatban kortárs magyar jezsuitákról, akiknek jó része – rövidebb-hosszabb ideig – üldöztetést szenvedett a kommunistáktól. Kiemelem a sorozat 1. kötetét, Pálos Antal visszaemlékezéseit: Viharon, vészen át. P. Pálos, aki – mint tartományfõnök – kulcsszerepet játszott a szétszóratásban élõ magyar jezsuiták összetartásában, majd pedig hosszú éveket a bolsevisták börtönében töltött, az egyik legfõbb forrásunk volt az üldözöttek történetének vázolásában.

A könyv röviden megemlékezik a magyar jezsuiták zsidómentõ akciójáról. Jánosi József, Raile Jakab és Reisz Elemér nevét emeli ki. A feloszlatáskor körülbelül négyszáz tagot számláló magyar jezsuita tartomány tagjai közül hetvenhét jezsuita közel 240 évet töltött börtönben. Negyvenkét felvidéki jezsuitáról ismert, hogy hosszabb-rövidebb börtönbüntetést, internálást vagy kényszerû munkatábort kellett elszenvedniük. Az erdélyi jezsuita tartomány nyolc tagját ítélték börtönre. Közülük (a magyar tévé által is sugárzott interjú révén is) a legismertebb Godó Mihály volt. Egyes jezsuiták csak néhány hónapot raboskodtak, de néhányan egy évtizednél is többet; így p. Pálos Antal pl. 17 évet töltött Rákosiék börtönében.

A kapucinusok kevesen voltak: közülük hetet magyar közigazgatási területen, tizennégyet a Felvidéken üldöztek. P. Novák György 1944-ben a dachaui haláltáborba került. Sõtér Tibor Ervint a Bulányi-csoporttal együtt tartóztatták le, és hétévi börtönre ítélték. Az üldözött magyar kármeliták közül egy került börtönbe (Tóth János). – A könyv hat börtönviselt iskolatestvért mutat be. – A lazaristák többen voltak a Kárpát-medencében. A könyv kiemeli a magyarországiak zsidómentõ tevékenységét (p. Köhler) Több üldözött felvidéki és erdélyi lazaristának csak a neve vagy nevük kezdõbetûje szerepel. A marianistákat náciellenes magatartásukért üldözték, csukták börtönbe; a nem pap maristákat 1944-ben a Gestapo hurcolta el. Két mechitarista szerzetes, Punguch Antal és Kádár Dániel is a zsidómentés miatt lett bûnös a nyilasok szemében. A minoriták közül négy személy szerepel, a piaristák közül pedig harmincan ismerték meg a két letûnt diktatúra börtöneit. P. Lénárd Ödön 18 és fél évet töltött börtönben.

A piaristák között a legtöbb oldalt Bulányi Györgynek és Lénárd Ödönnek szentelték. Az úgynevezett Bulányi-ügynek igen nagy az irodalma; p. Lénárd pedig, aki utolsónak szabadult Kádár 1977-es vatikáni látogatása után, maga is kutatott a Történeti Hivatalban, és számos adattal szolgálhatott.

A kötetben egyes neveknél – fõleg a határokon kívülieknél – sokszor csak kérdõjeleket találunk; néha éppen csak a nevekrõl tudunk, vagy még azokról sem, csupán kezdõbetûik szerepelnek. Nyilván sok kutatásra lenne szükség, hogy a hiányosságokat pótolják. De ehhez vállalkozó fiatal kutatókra és anyagi támogatásra lenne szükség. Sajnos, a magyar egyházban ilyesmire nemigen akad pénz. Jellemzõ volt a p. Pálos által idézett egyházi vezetõ kijelentése: „Mi úgyis tudjuk, kik voltak börtönben, a nagyközönséget viszont ez nem érdekli. Az egész könyv felesleges.” (Távlatok 48/271.) Most nem a kollaborálók, békepapok átvilágításáról van szó, hanem a szenvedõk, az igazságtalanul üldözöttek elõtti fõhajtásról. Bízzuk Istenre a végsõ ítéletet. De ha nem különböztetjük meg a hõsiességet a megalkuvástól/árulástól, akkor nincs többé erkölcs; akkor jó és rossz egyre megy!

Hálásak lehetünk Hetényi Varga Károlynak és feleségének, valamint az õket szellemileg és anyagilag támogatóknak, hogy a nagyon fontos történelmi dokumentumok napvilágot láttak. Megérthetjük azt a sajnálatos tényt, hogy Franciaországban, Olaszországban és nálunk is a Kommunizmus fekete könyvét a bukott kommunizmus hívei igyekeztek elhallgatni, a különben nem teljes dokumentációt is minimalizálni; ez érdekükben állott. De ha az egyházon belül is a hallgatás vagy az elhallgatás, az érdektelenség övezné az ilyen vállalkozást (amelyet maga a pápa is sürget), ez baljós fényt vetne a kereszténységre.

Szabó Ferenc


Pszichológusok és teológusok a szenvedésrõl. Faludi Ferenc Akadémia, Katolikus Pszichológusok Baráti Köre, Budapest 2002. 105 o.

A pörbölyi buszbaleset idején, 1993. február 13-án e sorok írója a kormány sajtóelemzõjeként dolgozott. 10 gyermek meghalt. Reggeli rádiótudósításom nyomán a kormánybiztos azonnal a helyszínre utazott a családoknak kiutalt gyorssegéllyel. Emlékeimmel Bánlaky Éva pszichológus szembesített, aki könyvbeli tanulmányában leírja, hogyan látta el társaival a kórházban egyik súlyos sérült gyermek lelki gondozását. Szakmák találkozójaként is felfogható ez a kis epizód, egyben azt is érzékelteti, hogy valamilyen módon mindenkinek köze van a többiekhez, így valósul meg a közjó (vagy hiányában az elidegenedés).

Szakmák találkozója ez a tanulmánykötet is, amelynek témája a szenvedés, és amelyet teológusok és pszichológusok eme újabb tanácskozásáról a Faludi Ferenc Akadémia jelentetett meg a sorozat ötödik köteteként.

Nem könnyû a végsõ kérdésekrõl, pl. a szenvedés és halál mibenlétérõl, feldolgozásáról beszélni és írni, de elkerülhetetlen, hiszen akarva-akaratlanul szembesülünk velük. Horváth-Szabó Katalin és az azóta elhunyt Szegedi Márton anyaga igazi alapvetése és elemzése a szenvedés témájának. Beer Miklós püspök úgy látja, hogy a nehéz megpróbáltatásokban való helytállás – pl. hadifogság elviselése – megnemesíti az embert. Hidász György fejtegetései alapján nem a keresett, hanem az Úrtól kapott kereszt elviselése válik hiteles tanúságtétellé. Tahy Ádám szerint a vallás segít a szenvedés elviselésében. Mérések tanúskodnak arról, hogy a vallásos emberek eleve kevéssé betegednek meg, s hamarabb meggyógyulnak, hogy az egyházak hivatalos képviselõi (papok, szerzetesek) tovább élnek az átlagpopulációnál. Ez arra utal, hogy a hit tele van reménnyel, bizalommal a szeretet Istene iránt. Polcz Alaine beszámolója segít mindazt újragondolni, hogy mi is a gyász, mit tettek eleink, mit kell(ene) tenni a ma emberének, amikor gyászol. Lengyel Pál a betegek lelki gondozásának a kérdéskörét járja körül.


Azért fontos ez a könyv, mert a média jelentõs része a közfelfogás manipulálásával próbálja lesöpörni a fájdalom, a szenvedés, a betegségek, balesetek, halál problémáját; ez baj, mert az elembertelenedés felé tett lépés, ráadásul elõbb- utóbb mindnyájan szembesülünk a szenvedéssel, s nem mindegy, hogy készületlenül ér-e bennünket, vagy tudatos a vele való találkozásunk. A kötet ezt a szeretetteljes elfogadást segíti elõ.

Gé-em


A bécsi Pázmáneum, METEM Könyvek 37., Zombori István (szerk.), Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség Kiadó, Budapest 2002, 408 lap.

A gyûjteményes kötet az intézmény 380 éves és az épület 100 éves történelmével ismerteti meg az olvasót. A két fõ tanulmány egyike Fazekas István történész tucatnyi helyrõl összegyûjtött monográfiája A Pázmáneum története az alapítástól a jozefinizmus koráig (1623–1784) címmel, a másik  Beke Margit történész feldolgozása A Pázmáneum története az újraindulástól napjainkig (1803–2002) címmel. Mindkettõ jól dokumentált, forrásokat feltáró írásmû az intézet életének e két fontos korszakáról. A korszakok közötti – közel két évtizedes – szünet, vagy inkább rejtett élet, II. József, a „kalapos király” és utóda, I. Ferenc császár „jozefinista egyházreformjainak” következménye volt. Mind a Pázmány-féle 1623-as alapításnak, mind az 1803. évi újraindulásnak az volt a célja, hogy könnyen elérhetõ és a kor színvonalán álló képzést kapjanak a magyar egyház vezetõ pásztorai. Nem csoda, hogy ez a döntõ egyházi szempont motiválja napjainkban is a kommunizmus utáni papképzést. A Pázmáneum viszontagságos-szép története ezért több, mint múltba nézõ egyháztörténet. Az olvasó meggyõzõdhet arról, hogy sok akkori probléma megismétlõdik a mai viszonyok között is. Eligazításul szolgál a Pázmáneum története a mának abban is, hogy milyen hasznot tudott hajtani majdnem négy évszázadon át a hazai egyháznak és a hazának a saját külföldi papnevelõ intézet. A Pázmáneum történetébõl az a tanulság is jelentõs, hogy több évszázados történetében a kommunizmus ideje volt az egyetlen kényszerítõ alkalom, amikor a Szentszék kénytelen volt felfüggeszteni az esztergomi fõegyházmegye felügyeleti jogait az intézet fölött, és a bécsi érsekséget megbízni (1953 és 2002 között) a felügyelettel, mert félõ volt, hogy a kommunista hatalom – esetleg az egyház kényszerítésével – felszámoltatja ezt a nagy hagyományú papképzõ intézetet.

A papnevelõ intézet eseményein kívül a díszes jubileumi kötet tudósít az intézménnyel kapcsolatban álló más intézményekrõl, eseményekrõl is. Valentiny Géza prelátus beszámol a teológusok cserkészcsapatáról, mely példás mûködésével mintacsapat minõsítést szerzett, és erkölcsi része volt abban, hogy a tekintélyes mozgalom Gödöllõn tartotta 1933-as világtalálkozóját. Ugyancsak az õ tollából származik az a beszámoló, mely összefoglalja Mindszenty bíboros életének utolsó éveit a Pázmáneumban és apostoli utazásait a világon szétszóródott magyar hívekhez. Veres Árpád rektor A bécsi Pázmáneum mindennapi életét rajzolja meg rövid összefoglalásában, mely mozgalmas volt, és a külföldön élõ magyarság javát szolgálta akkor is, amikor már az eredeti cél, a papnevelés a mostoha körülmények miatt nem volt lehetséges. Végül Boda Zsuzsa és Kis Erika mûvészettörténészek tollából egy értékelõ beszámolót és felsorolást találunk a jubileumi kötetben azokról a mûvészeti és kultúrértékekrõl, melyeket az idõk viszontagságai ellenére is meg tudott õrizni a Pázmáneum.

András Imre



Karácsony Sándor, Ocsúdó magyarság (Szokásrendszer és pedagógia). Széphalom Könyvmûhely, Budapest, 2002, 415 o., 3900 Ft. Szerkesztés és utószó: Kövendi Dénes, elõszó: Deme Tamás.

Karácsony Sándor talán a legnagyobb formátumú elméleti és gyakorlati magyar pedagógus. Nem is lehet ez másként, hiszen elsõ megjelenését követõen – kerek 60 év elteltével – újra kiadatott  Ocsúdó magyarság címû munkája, mely elõször a neveléstudomány társadalom-lélektani alapjai címû sorozatban látott napvilágot.

Mit kell tudnunk errõl a vaskos kötetrõl? Elsõsorban azt, hogy a maga nemében alapmû. Másodsorban azt, hogy klasszikus szakkönyv. Azért az, mert megállapításait nem kezdte ki az idõ. Olyan értékeket közvetít, melyek ma is eligazítólag hatnak az olvasóra. Harmadsorban pedig: láttató könyv. Amely jelenségeket vizsgáló mikroszkópja alá vesz, azokhoz felhasználja mindazt a szellemi kincset, melyet részben saját iskolázottságából merített, részben pedagógiai gyakorlatának tapasztalatai szolgáltattak neki.

Oknyomozó tudományos munkát folytat Karácsony Sándor. A szerzõ témája a nevelés, mégpedig a társadalmi nevelés. Kutatási eredményeit csoportosítva ad képet arról, mi szükséges a neveléshez a társadalom részérõl. Rendszernek tekinti a pedagógiát környezõ szellemi valóságot. Ennek részletezése és kifejtése után ráközelít az ifjúság helyzetére. Külön foglalkozik a pedagógussal, külön a növendékekkel és kettejük viszonyával. A szociográfus pontosságával méri fel a kis- (és nagy)települések fejlõdéstörténetét; mindezt azzal a céllal teszi, hogy megértsük az ott élõ fiatalok helyzetét, világossá legyenek az õket érõ hatások, hogyan kell fejlõdésüket elõmozdítani. A tõle megszokott alapossággal tárja fel a neveléstörténet idõbeli és térbeli vonatkozásait. Elemez néhány nevelésérõl híres helyet, részletesen foglalkozik az önképzõkörökkel, majd az ok–okozati összefüggések láncolatán keresztül leszûrhetõ tanulságokat veszi sorra, s alakítja ki jövõre vonatkozó elképzeléseit a címadó fejezetben.

Karácsony Sándor könyve nem tételes hitvallás, de megfogalmazásai meggyõzõ módon krisztusi alapokon állanak. Nem biztos, hogy mindenben követni kívánjuk az általa meghozott következtetéseket, de egészen biztos, hogy elgondolkozunk az olvasott témákon, és megérleljük a magunk véleményét, követendõ gyakorlatát.

Kiknek ajánlom a kötetet? Mindenkinek, aki már pedagógus, vagy az kíván lenni. Méghozzá  – olvasmányos jellegénél fogva – felüdülésként, szabadidõs tevékenységként. S biztos vagyok benne, hogy az olvasó szemléletmódja a könyv végére érve módosul, mégpedig azon összefüggésekben és értékek mentén, melyeket a szerzõ elénk tár.

Gyorgyovich Miklós


Madas Edit: Középkori prédikációirodalmunk történetébõl. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2002, 256 o.

Madas Edit az MTA Fragmenta Codicum Kutatócsoportjának munkatársa, a középkori prédikációirodalom kiváló ismerõje. Könyve a debreceni Kossuth Egyetemi Kiadó „Csokonai Universitas Könyvtár” c. sorozatában jelent meg, amely a Debreceni Egyetem Magyar és Összehasonlító Irodalomtudományi Intézetének kiadványa. A sorozatban elsõsorban debreceni irodalomtörténészek könyvei jelennek meg, de kiadják más tudományos mûhelyek kutatóinak munkáit is. Jelen kötet Madas Edit akadémiai doktori disszertációjának elsõ része.

A szerzõ könyvében a magyarországi prédikációirodalom 15. század elejéig terjedõ idõszakának forrásközpontú feldolgozására vállalkozott. A feladat nem volt egyszerû, hiszen középkori írásbeliségünk más területeihez hasonlóan prédikációirodalmunk is forrásszegény. A középkor századaiból csak egymástól elszigetelt forráscsoportokkal rendelkezünk. A prédikáció jellegzetesen szóbeli, anyanyelvû mûfaj. A középkori prédikációirodalomból ma elsõsorban csak azt tudjuk vizsgálni, amit az egyháziak – fõleg latin nyelven – a maguk számára írásban rögzítettek, és a századok során nem veszett el.

A könyv négy nagy fejezetre tagolódik. Az elsõben a szerzõ Szent Gellért püspök nyomokban fennmaradt homiliáriumát rekonstruálja, prédikációirodalmunk legkorábbi fennmaradt emlékei ugyanis Szent Gellérttõl származnak. E latin nyelvû prédikációs segédkönyv jelentõségét az is növeli, hogy olyan korban íródott, amikor egész Európában alig született önálló prédikációgyûjtemény.

A második fejezetben a Hartvik püspöknek tulajdonított „Agenda pontificalis”-ban található négy sermót elemzi. A beszédek szerzõségének kérdését máig sem sikerült megnyugtatóan tisztázni, de ma is általában a gyõri püspököt jelölik meg szerzõként. Hartviknak a 11–12. század fordulóján készült szertartáskönyve õrizte meg az elsõ fennmaradt magyarországi püspöki prédikációkat. Ezzel a négy, nagycsütörtökhöz kapcsolódó püspöki beszéddel eddig senki sem foglalkozott. A négy „ad populum” sermo a nap különbözõ liturgikus eseményeihez kapcsolódik. Az elsõ egy intõ beszéd a visszafogadott penitensekhez. Ez az esemény az ünnep nyilvános szertartása, amely során a püspök beszédet mondott a vezeklõknek. A második szöveg egy, az egész nagycsütörtöki liturgiára vonatkozó „sermo generalis”. A harmadik egy beszéd a katolikus hitrõl, a negyedik pedig egy Pseudo-Ágoston-sermo a nagycsütörtöki lábmosásra, amelyre a lábmosás szertartása keretében került sor. Ezeknek a szövegeknek köszönhetõen képet alkothatunk a 11–12. sz. fordulójának átlagos püspöki prédikációs gyakorlatáról.

A harmadik fejezetben a szerzõ a legkorábbi magyar nyelvû szövegemlék, a Halotti Beszéd és Könyörgés mûfajtörténeti helyét próbálja meg pontosabban kijelölni. A Pray-kódexben fennmaradt 12. századi nyelvemléket együtt elemzi annak latin forrásával, amely ugyanabban a kódexben található. Madas Edit rámutat arra, hogy ez az együtt-hagyományozás nemzetközi viszonylatban is ritka. A Halotti Beszéd a középkori magyar nyelvû prédikációs irodalom egyetlen olyan emléke, amelyet többé-kevésbé abban a formában olvashatunk, ahogy elhangzott. A következõ századokból ugyanis csak latin nyelvû beszédeket kísérõ magyar glosszák maradtak ránk. A szerzõ igyekszik továbbá a Halotti Beszédet az európai temetési beszéd történetébe beilleszteni. Elemzésébõl kiderül: ebben a korban temetési beszédre csak ritkán, magas rangú egyházi vagy világi méltóságok temetésén került sor. Az írásba foglalt népnyelvû temetési sermo-minták pedig a 12. században csak német nyelvterülten terjedtek el. Ha a 12. sz. utolsó harmadában egy magyar nyelvû temetési beszéd szövegét is leírták, akkor annak az lehetett az oka, hogy német mintára itt is gyakrabban mondtak temetési beszédet.

A negyedik fejezetben áttekintést kapunk a 13. sz. végi, 14. sz. eleji magyarországi koldulórendi prédikációról. A 13. század végén ugyanis a prédikáció alapvetõen megváltozott Európában: megjelentek az ún. tematikus sermók. A skolasztikus sermo térnyerése szorosan összefügg azokkal a változásokkal, amelyek a 12. sz. közepétõl voltak megfigyelhetõk az európai civilizációban. A megnövekedett városi lakosság, a különbözõ eretnekmozgalmak miatt a prédikáció szerepe felértékelõdött. A ferencesek és a domonkosok új prédikációs stílust honosítottak meg, ami azt jelentette, hogy az új stílusú szentbeszéd egy rövid bibliai szakaszra épült. Ugyanakkor felépítésük igen bonyolult volt, és igen gazdag citátumanyaggal rendelkeztek. Kevésbé jól képzett papok számára készültek sermonariumok, amelyek prédikációmintákat tartalmaztak. Ezt az új prédikációstílust hazánkban is a koldulórendek honosították meg. A 13. sz. végi, domonkos eredetû, „Pécsi egyetemi beszédek” nevet viselõ prédikációgyûjtemény a korai skolasztikus sermo-irodalom legjelentõsebb magyarországi emléke. A 199 sermót tartalmazó kódex feltehetõen a budai kolostorban készült. A prédikációkat egy magyar domonkos szerzetes kompilálta prédikátori hivatásra készülõ szerzetesnövendékek számára. Madas Edit áttekinti a Pécsi egyetemi beszédekkel kapcsolatba hozható sermókat, így fény derül a mû szerzõjének kompilátori tevékenységére. A középkori szerzõ kész sermók alapján dolgozott, a beszédek szerkezetét nem változtatta meg, de a kötet egészének koncepciójához hozzáigazította azok tartalmát. Az új prédikációstílust képviselik az ún. „Gyulafehérvári Sorok” kódexének sermói is. A szerzõ a 14. sz. elsõ negyedébõl származó kódexet elsõsorban mint prédikációs segédkönyvet elemzi, s az 56 beszédmintát és három traktátust tartalmazó kódexet a 13. századi párizsi ferences tradícióhoz köti. A latin beszédek vélhetõen világi hallgatóság elõtt tartandó prédikációkhoz szolgáltak segédletként.

Madas Edit alapos filológiai felkészültségrõl tanúskodó könyve számos új eredménnyel gazdagítja a középkori irodalmunkról alkotott képet, de fontos adalékokkal szolgálhat a mûfaj európai történetének kutatásához is. Eredményei nem csak irodalomtörténeti értékûek, hiszen egyháztörténészek számára is hasznos segédkönyv lesz.

                            Lõkös Péter

Máté Jakab: A nyelvtudomáy (vázlatos) története az ókortól a 19. század elejéig. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 2003, 358 o.

Máté Jakab (1926–2001), a nyelvészet, nyelvtudomány-történet jeles szakembere, kevéssel azután, hogy monumentális nyelvészettörténetének még hiányzó elsõ kötetét nyomdába adta, eltávozott az élõk sorából. Monográfiája, özvegye, Szabó Mária Rózsa közremûködésével jelent meg, aki az Epilógusban dióhéjban méltatja férje munkásságát. A trilógia másik két kötete 1997-ben és 1998-ban jelent meg. (A 19. századi nyelvtudomány rövid története és A 20. századi nyelvtudomány történetének fõbb elméletei és irányzatai.) A posztumusz kötetben örömmel olvastuk – „A magyar nyelv a 17–18. századi összehasonlító nyelvészetben” címû XI. fejezetben – a jezsuita Sajnovits Jánosról szóló oldalakat (298–302).

Sajnovits János (1733–1785) rendtársa, Hell Miksa csillagász mellett dolgozott a bécsi csillagvizsgálóban. VII. Keresztély dán és norvég király meghívta õket 1769-ben, hogy Norvégiában, az Északi-sarkhoz közeli Vardø szigetén megfigyeljék a Venus átvonulását a Nap elõtt. Sajnovits a csillagászati megfigyelés közben két Oslóban kapott könyvbõl a finn és a lapp nyelvet tanulmányozta. Felismerte, hogy hasonlóság van a magyar és a lapp nyelv között. Alaposabb tanulmányok után leírta a két nyelv közötti rokonságra vonatkozó megfigyeléseit. 1770-ben Koppenhágában, 1772-ben pedig Nagyszombatban jelent meg híres Demonstratio idioma Ungarorum et Lapporum idem esse c. híres értekezése, a finn-ugor nyelvészet egyik úttörõ munkája. Természetesen az idem esse = azonosság nem jelenti azt, hogy a magyarok és a lappok akkor és ma is megértették, megértik egymást. „Az azonosság ezeknek a nyelveknek szétválásuk elõtti közös eredetét jelenti. Még a 18. században is elég gyakori az az elképzelés, hogy a nyelvek hangalaki egyezése vagy azonossága jelenti az összehasonlított nyelvek rokonságát, közös eredetét. Tudnunk kell azt, hogy a szókincsbeli egyezések is nagyon fontosak, igen lényegesek az egybevetéseknél, ha nem azonos dolgot vagy jelenséget jelentenek is, de legalább azonos fogalomkörbe tartozók legyenek, de a legfontosabb szempont a szerkezeti egyezés.” (298–299.)

Sajnovits munkásságát csak ízelítõül említettem a monográfiából. Neves szakemberek (Dezsõ László, Békési Imre, Péntek János, Terts István) kellõképpen méltatták Máté Jakab tudományos munkásságát az általános nyelvészet, nyelvtudomány-történet, russzisztika, szintaxis, szemantika, generatív nyelvészet területein.

 Szabó Ferenc