MAGYAR KÉRDÉSEK




Keresztesné Várhelyi Ilona

KERESZTÉNY ÉRTELMISÉGI SZERVEZETEK
– AZ EZREDFORDULÓN INNEN ÉS TÚL

A Távlatok indulásától kezdve a II. vatikáni zsinat szellemében az egyházi korszerûsödést (aggiornamentót) és megújulást akarja szolgálni. A magyarországi egyház különféle kérdéseivel több számunkban foglalkoztunk, nemegyszer Fórum rovatunk keretében adtunk helyet vitatható problémáknak, helyzetfelméréseknek, értékeléseknek, javaslatoknak. Nagyon fontosnak tartjuk az egyházon belüli párbeszédet, bár ad extra, kifelé is tájékozódunk, miként a zsinat tette: keresztények párbeszéde (ökumenizmus), az egyház és a nem keresztény vallások, a hívõk és nem hívõk, kereszténység és kultúra stb.

Ez alkalommal szerkesztõségi munkatársunk, Keresztesné Várhelyi Ilona tanulmányát közöljük vitaindítónak. Egyházunk egyik lényeges kérdésérõl, az értelmiség evangelizálásáról, illetve az értelmiségi mozgalmak párbeszédérõl van szó. A szerzõ az itt bõvebben elemzett mindkét mozgalomban tevékenyen részt vett. Helyzetképe meglehetõsen sötétnek tûnhet, de nem akarta elkendõzni a valóságot. A struccpolitika nem vezethet célhoz. Ha valaki túlságosan sötétnek találja a megrajzolt képet, egészítse ki. Az érdekeltektõl is, de más olvasóinktól is hozzászólásokat várunk. Fõleg azokra a kérdésekre, amelyeket a szerzõ az utolsó bekezdésekben felvetett, de nem dolgozott ki: hogyan tovább, mi a teendõ, hogyan lehet a két egymástól elkülönült (egymással ellentétes, ellenséges?) mozgalom párbeszédét elindítani – a szeretet és a szolgálat szellemében?

A szerkesztõség


Van-e még egyáltalán keresztény értelmiség Magyarországon? A kérdés szisztematikus megválaszolásához tisztázni kellene legalább az értelmiség fogalmát. Ha e sokak által vizsgált, bonyolult kérdéskör definiálásába bocsátkoznék, aligha tudnék a terjedelmi korlátok között maradni. Leegyszerûsítve a problémát: keresztény értelmiségieknek azokat a magasabb iskolai végzettségû, önálló gondolkodású embereket nevezem, akik az evangélium szellemében élve hatnak a társadalmi folyamatokra.

Az itt következõ gondolatsort annak elõrebocsátásával adom közre, hogy meggyõzõdésem szerint társadalmi életünk keresztény vonásainak megerõsítésében az értelmiség szerepe még ma sem lebecsülhetõ, amikor pedig e réteg társadalmi presztízse feltûnõen hanyatlik, és belsõ szerkezete is lényeges változásokon megy keresztül.

Az értelmiségen belül a keresztények aránya Európában az utóbbi századokban rohamosan csökkent, az elmúlt ötven évben pedig Magyarországon is a kritikus szint alá zuhant. Ennek nyilvánvaló politikai-történelmi okai mellett éppen úgy megemlíthetjük a közmûveltség emelkedésével, az ismeretek specializálódásával együtt járó szakmai és erkölcsi felhígulást, mint az egyház kompetenciájának feladását a tudományban, a mûvészetben és a társadalom életének alakításában.

Mindezek ellenére a magyar társadalomban még mindig húzóerõként hat az értelmiség értékszemlélete. E rétegnek ma is van képessége és igénye arra, hogy a világnézetet és társadalmi értékrendet befolyásolja. A keresztény értékrend azonban kevésbé érvényesül, mint a semlegesség látszata alatt megbúvó gazdasági érdek, tehát a materialista szemlélet.

Különösen a népszámlálási adatok tükrében elgondolkodtató ez a tény. Hogyan hathat erõteljesebben a „semleges” materializmus, ha az ország lakosainak nagy többsége kereszténynek vallja magát, és ezen belül a legtöbben katolikusok? Két okot feltételezhetünk: vagy nincs tiszta képük a keresztényeknek saját vallásuk tanításáról és értékrendjérõl, vagy nincs lehetõségük ennek közvetítésére. Valószínûleg mindkettõ igaz. Ha ugyanis a keresztény tudatosság és ennek hatásrendszere elég fejlett lenne, akkor nem a társadalmi kisebbség szemlélete dominálna.

A keresztény szociális tanítás érvényre juttatatásában tehát az értelmiség szerepvállalása és mozgástere aránytalanul szûkös. Ez nemcsak a demokratikus rend létét kérdõjelezi meg, hanem az evangelizálás eredményességét is veszélyezteti. A mai körülmények között ugyanis a társadalmi igazságosságnak, az emberi személy méltóságának, a szolidaritás és a szubszidiaritás elvének és gyakorlatának érvényesülése egyet jelentetne az (új) evangelizálással.

Elvileg mindkét probléma kezelésére alkalmas eszköznek látszik a keresztény értelmiségiek szervezeti tevékenysége, hiszen igazi értelmiségi feladat az, hogy a társadalmi összefüggéseket világossá tegye, és megfelelõ tapintattal érvényre juttassa a kívánatos belsõ arányokat a társadalmi folyamatokban Mind a tudatosság fejlesztése, mind a társadalmi hatásrendszerek hatékonyabb felhasználása azonban politikai dimenzióval is bír. A keresztény szellemû politika gyenge érdekérvényesítõ képessége arra utal, hogy a minõségi politikusok „természetes kiválasztódásához” hiányzik az optimális mennyiségi háttér.

    Evangéliumi evidenciák mozaikkockáiból szeretném kirakni a helyzetképet. A közismert megállapítások mentén igyekszem olvasóimat olyan következtetésekhez vezetni, amelyek a keresztény értelmiség helyzetének és lehetõségeinek felméréséhez szükségesek. Ha közös gondolkodásunkból születnének következtetések, érdemes ezeket egyénileg a szociológia és a statisztika tényeivel – vagy saját tapasztalatainkkal – szembesíteni, hogy ne a fellegekben, hanem a realitások talaján járjunk, amikor a társadalmi hatás fokozását kívánjuk elõmozdítani.

„A meghasonlott ország elpusztul, és ház házra omlik.” (Lk 11,17)

A szocializmusnak becézett kommunista diktatúra évtizedei alatt a marxizmus–leninizmus sajátos filozófiai ideológiája értelmében a vallásnak és az egyháznak „törvényszerûen” el kellett volna halnia. Mivel ez magától nemigen akart bekövetkezni, erõszakszervezeteket is igénybe kellett venni hozzá. A diktatúrák természete szerint az erõszakszervezetek között maga az állam járt élen, buzgón törvényesítve az egyház kimúlását elõsegítõ „aktív eutanáziát”: a szerzetesrendek feloszlatását, az iskolák, kórházak, szociális és kulturális intézmények államosítását, a kötelezõ hitoktatás eltörlését, az egyházi javak kisajátítását, s a mindezekkel szembehelyezkedõ papok és világiak, azaz a legelkötelezettebb keresztény értelmiségiek könyörtelen likvidálását. S hogy a törvényesség látszata mögül nehogy túlságosan messzire látsszék a kilógó lóláb, olykor csupán az egymással szervesen összefonódott hírszerzõ és végrehajtó szervezetek „emberei” követtek el „túlkapásokat”, pl. kínvallatást, kényszer-gyógykezelést, és szadizmusukért máig élvezett anyagi elõnyökben részesültek.

Ilyen körülmények között az egyház nyilvános közéleti szerepe évtizedeken át kimerült néhány, a hatalomnak behódolt egyházi személy megtévesztõen pozitív nyilatkozatában. A gyilkosságok, internálások, az ún. „klerikális reakció” kiszorítása azonban – a diktatúra törvényszerûsége szerint – létrehozta a közélet rejtett szintjét, a suttogásra vagy hallgatásra kényszerített értelmiségiek „katakombanyilvánosságát”. Az ötvenhatos forradalom napjaiban egy lélegzetvételnyi idõre ismét felszínre került ez az elfojtott többség, hogy aztán még mélyebb hallgatásra kényszerüljön. A keresztény értelmiségiek egy része külföldre menekülve tiltott csatornákon át próbált hírt és öntudatot küldeni az itthon maradottaknak, akik az évtizedek múlása és a diktatúra megtévesztõ puhulása miatt egyre kevésbé reménykedhettek kitartásuk eredményében: az egyház szabadságában és a keresztény értékek újbóli térhódításában. Miután a diktatúra társadalmi szelepei mindvégig olajozottan mûködtek, és a megfélemlítés is megtette hatását, a rendszerváltás idején elmaradt a vulkanikus erejû kitörés.

A rendszerváltás elsõ pillanataiban, a gyengeségben rejlõ erõ ígéretével mégis lendületet vettek a magyar keresztény értelmiségiek önszervezõdõ mozgalmai. Mielõtt még felhõtlenül örülnénk ennek a ténynek, ki kell jelentenem: végtelenül sajnálatos, hogy már ezt mondatot is többes számban kellett leírnom. Nálunk, ahol a széthúzásnak nagyobb hagyományai vannak, mint az összefogásnak, kifejezetten káros volt a színvallásról leszoktatott értelmiségieket több szervezet között megosztani. Annál is inkább, mivel a negyvenévi pusztai vándorlás mind számában, mind szellemileg megtizedelte ezt a réteget, és a maradék – számottevõ utánpótlás híján – nemcsak korban, hanem szemléletben is elöregedett. Úgy szorult ki a társadalmi hatásrendszerekbõl, hogy igazán nem is volt módja bekerülni azokba. Míg 1940-ben két lexikonkötetnyi rövid életrajzot lehetett kiadni Keresztény Magyar Közéleti Almanach címen a vezetõ értelmiségrõl, ötven évvel késõbb már csak elvétve akadt a felsõbb köztisztviselõk, katonatisztek, nagyobb intézményvezetõk, tudományos kutatók, de még a közismert mûvészek között is olyan, aki nyilvánvalóvá merte volna tenni keresztény világszemléletét.

Lényegében csak hírmondóként maradt valami a keresztény értelmiségbõl, az is inkább a periférián, alacsonyabb beosztásokkal elszigetelve a nyilvánosságtól. A szellemi foglalkozásokban, különösen a nevelés és a felsõoktatás terén egyre nyomasztóbbá vált a keresztény értékrendet képviselõk hiánya. A természettudományok anyagelvûsége az ezekkel foglalkozók többségét megfosztotta a világ jobb megismeréséhez nélkülözhetetlen bátor fantáziától, a szuverén gondolkodás, vagyis az igazi értelmiségi lét lehetõségétõl. A keresztény politikusokra – ha egyáltalán hazatértek – könnyen rá lehetett húzni a „nosztalgiázó öregek” jelzõt. Valljuk be, erre többük nem csak korával szolgált rá! A keresztény média-értelmiség pedig jószerével ki sem alakult, miközben a média közvéleményt formáló befolyása minden más hatásrendszer fölé kerekedett. Aki pedig tudósként, mûvészként megmaradt kereszténynek, az jobban féltette saját elefántcsonttornyát, semhogy most alászálljon egy szervezet nyilvántartott tagjai sorába, és „rangon aluli” szervezési feladatokat vállaljon.

„Hányszor akartam egybegyûjteni (. . .), de ti nem akartátok!”(Lk 13,34)

Az egyház vezetõi sem voltak felkészülve a keresztény civil szféra megjelenésére. Már a legelsõ társadalmi szervezetek között, 1989 januárjában bejegyzett Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, a KÉSZ alakulása kapcsán több (fõ)pap rosszallását fejezte ki amiatt, hogy a szervezet nem az egyházon belül kereste státuszát. Nem lehet csodálkozni azon, hogy sokan csak a régi egyházi társulatokban tudtak gondolkodni, hiszen a II. vatikáni zsinat szemléletváltása és megtisztított egyházképe még nem járta át mélyen a magyar egyházat, inkább csak formailag hatott. Így még évekig felrótták Csanád Béla professzornak, a KÉSZ alapító elnökének, hogy katolikus pap létére, teológiai tanárként az egyházszervezettõl független, polgári egyesületet hozott létre, amelynek fõ célja a lelki kultúra fejlesztése és az evangelizálás. Csanád Bélát és alapító társait már a világiakról szóló zsinati tanítás vezette. Úgy gondolták, hogy csak azáltal itathatja át a társadalmat az evangélium szelleme, ha elõbb az értelmiségben alakul ki tiszta kép a keresztény értékrendrõl. Azt is érezték, hogy a világiak bevonása az egyház missziós tevékenységébe súlyos adóssága a katolikus egyháznak, és ennek a rendszerváltás után már nem üres látszatokban kell kimerülnie. Erre az idõre – mint tudjuk – sokan szereztek teológiai végzettséget is. A katolikus tudatot, az igényes lelki élet gyakorlatát tehát úgy kell megerõsíteni a világi értelmiségiekben, hogy belülrõl fakadjon közösségi elkötelezõdésük és szolgálatkészségük.

Az elképzelés azért is látszott életképesnek, mert értelmiségi rétegpasztorációra a magyar egyháznak Prohászka óta nem volt sem igénye, sem lehetõsége, sem kapacitása. Ezt a hiányt kívánta a KÉSZ betölteni. Ugyanakkor Csanád professzor, aki szintén nem volt egy prohászkai alkat, tudta, hogy a vezetõ értelmiséget nem lesz könnyû elérnie. Végiggondolta azt is, hogy a KÉSZ – mint egyházi célokért dolgozó társadalmi szervezet – egyaránt ellenállást válthat ki az egyházból is, a társadalomból is. Ez esetben mégis – pajzsként, villámhárítóként – felfoghatja és levezetheti a feszültségeket, s ha ebbe netán belebukna, kudarca nem rántaná magával az egyházat. Így tehát az egyház tekintélyét is védte a civil szervezeti forma.

A KÉSZ dinamikus növekedése, országos elterjedése, ökumenikus beállítottsága, anyagi függetlensége, tagságának egyházi elkötelezettsége, a jobbközép politikai elittel való jó viszonya azonban lassanként meggyõzte a fenntartásaikat hangoztató püspököket is az alapítók döntésének helyességérõl. A független társadalmi szervezet státuszból adódó elõnyök és hátrányok igazán csak akkor tûntek ki, amikor a keresztény elvû pártok hitele és politikai ereje megcsappant, a KÉSZ pedig nyíltan, a pártoknál meggyõzõbben képviselhette a keresztény konzervatív értékrendet a közéletben. Erre azért volt lehetõsége, mert alapító tagjai közül többek szakmai segítségét a rendszerváltó Antall-kormány igénybe vette, és ezzel utat nyitott a KÉSZ politikai befolyásának növekedése elõtt. A KÉSZ elsõ kongresszusai mégis elsõsorban szellemi-lelki teljesítményükkel, nem pedig pártpolitikai egyoldalúságukkal tûntek ki. A növekvõ politikai befolyást azonban már a betegségével küzdõ Csanád Béla is érzékelte. Halála után ez a tendencia olyannyira felerõsödött, hogy a KÉSZ-t már-már egyetlen párt választási kampányszervezetének lehetett tekinteni. De ne vágjunk az események elé!

„Aki nem gyûjt velem, az szétszór.” (Lk 11,23)

Az alapítás idõszakában a vidéki városokban is az újdonság erejével hatott a keresztény értelmiség összefogása. Hamarosan – és egészen máig – a vidéki hálózat jelentette a KÉSZ legnagyobb értékét és erejét. E csoportok megerõsödéséhez – persze – szükség volt országos nevekre, igazodási pontokra, hiteles értelmiségi tekintélyekre.

Legtöbb vidéki szervezet vezetõje elkötelezett világi értelmiségi volt, de mindegyikük mögött állt néhány pap is. A papság jelentõs hányada azonban a régi beidegzõdések miatt inkább távol maradt a KÉSZ-tõl, sõt egyesek a kisközösségektõl vagy a világiak növekvõ befolyásától való félelmükben inkább gátolták, mintsem segítették a szervezet mûködését. A kizárólag plébániai keretekben gondolkodó papság nemigen tudott mit kezdeni egy hatáskörén kívül esõ szervezettel. Sokukban torz kép élt az értelmiségiekrõl, gátlások és félelmek munkáltak bennük. Erre az idõre már alig maradtak értelmiségi származású papok, akik számára természetes lett volna ez a társadalmi közeg, az új papi nemzedék pedig jobban fel volt készítve az üldözésre, mint a belsõ kritikára.

Másfelõl az értelmiség vezetõ helyzetbe jutott rétege is inkább külsõ szemlélõje maradt a KÉSZ-nek, mivel azt túlságosan is egyháziasnak tartotta, és saját szellemi függetlenségét féltette tõle. Arra a szûk vezetõ értelmiségi rétegre volt ez különösen jellemzõ, amely szellemében, elvi értékrendjében megmaradt ugyan kereszténynek, de különbözõ hatások és tapasztalatok miatt elidegenedett az egyháztól. Közülük többen a szocializmus idején – karrierjük érdekében, vagy pusztán gyávaságból – párttagok is lettek, s a változás idején inkább visszahúzódtak mindenféle szervezettõl, minthogy beismerték volna hûtlenségüket. Másoknak, akik a nehéz évtizedekben nem éltek az egyházban, a liturgikus és egyéb változások jelentettek nehézséget a visszatéréshez, és képtelenek voltak vallási ismereteik hiányosságával, de leginkább az egyház morális elvárásainak ellentmondó életvezetésükkel szembesülni. Mindezeket a szégyenbõl, gátlásból, félelembõl, meggyengült hitbõl összeszövõdött, bonyolult folyamatokat a KÉSZ sem tudta kellõ tapintattal kezelni.

Mivel a KÉSZ volt az elsõ keresztény szervezet, itt jelentek meg azok a nem kifejezetten értelmiségi foglalkozású buzgó katolikusok is, akik valamit szerettek volna tenni az egyházért, saját lelki fejlõdésükért, másokért. Õket aztán a késõbb alakult lelkiségi mozgalmak, karitatív szervezetek elszívták a KÉSZ-tõl, de az alakuláskor az õ igényeik szerinti hitbuzgalmi funkciók ugyancsak taszították a magasan kvalifikált értelmiségieket.

A KÉSZ azonban így is lendületesen fejlõdött, s ha tagként nem is, elõadóként lassan elérte a rendszerváltó politikai elitet is. Ekkor, de nem ezért, jelentek meg más katolikus értelmiségi szervezetek is, amelyek a minõségében még gyenge réteg erózióját indították el. A jóval elõbb, de csak külföldön létezõ Pax Romana (PR) fokozatosan hazatelepült, és saját bázisát kezdte kialakítani. Leginkább abban az értelmiségi rétegben ért el eredményt, amely a fenti okok valamelyike miatt a KÉSZ-tõl távol maradt. Hálózatépítése azonban annak ellenére sikertelen maradt, hogy a határokon kívüli magyar közösségek anyagi segítséget is remélhettek és kaptak tõle.

Lassan rajzolódott ki a politikai beállítódás különbözõsége a két szervezet között. Az egyre liberálisabb irányba haladó PR, amely szerephez juttatta a hierarchiát keményen bíráló, és ezért az egyházvezetõk rosszallásától kísért Bulányi-féle Bokor-mozgalmat, egyre konzervatívabb irányba tolta el a KÉSZ-t. Az ugyancsak szabadelvû, a két elõbbi szervezetnél kisebb, de kvalitásosabb Zsinati Kör szelleme koncentrikus körökben gyûrûzött be az értelmiség kereszténynek mondható, vékony rétegébe, majd pedig az egyetemi ifjúság ébredt rá felelõsségére, és KÉT néven keresztény értelmiségi társaságot szerveztek Budapesten. A fû alatt már létezõ lelkiségi mozgalmak vezetõ egyéniségei ugyancsak ebbõl a keskeny rétegbõl kerültek ki. Speciális szakmai szervezetek is létrejöttek, pl. a keresztény orvosoké, újságíróké, pedagógusoké. Így fordulhatott elõ, hogy szinte minden országos rendezvényen ugyanazokkal a világiakkal lehetett találkozni, akik aztán a sokféle feladat mókuskerekébe kerültek.

„Nincs olyan titok, ami ki ne tudódna.” (Lk 12,2)

Az elsõ években még létrejöhetett volna valamiféle gyümölcsözõ, a két szervezet erõsségeit összeadó együttmûködés a KÉSZ és a Pax Romana között. Az utóbbinak szervezett vatikáni kapcsolata, az elõbbinek pedig népes tagsága és országos hálózata volt. (Jellemzõ a jó szándékra, hogy pl. a debreceni KÉSZ-iroda felszereléséhez a PR társszervezeteként mûködõ hollandiai KMÉM adott támogatást.) Csanád Béla, aki saját vagyonából teremtette meg a KÉSZ központját és kapcsolatrendszerét, folyóiratokat, kiadót, alapítványokat hozott létre, nem kívánta mindezt „apportálni” a Pax Romanába, amely viszont nem akarta feladni a nemzetköziségébõl adódó elõnyöket. Az éles szemléleti különbség – Csanád Béla fenntartásainak igazi oka – csak néhány év múlva világosodott meg. A két szervezet mind jobban leképezte a politikai élet polarizálódását.

    Csanád professzor betegsége és 1996-ban bekövetkezett halála súlyos zavarokat okozott a KÉSZ életében.a Szabálytalan jelölési procedúra után, törvénytelenül levezetett közgyûlésen, olyan pap elnököt választottak meg, akivel azt megelõzõen soha nem találkoztak a KÉSZ-ben. A másik jelölt Jávor Béla volt, aki az alapítás óta Csanád Béla jobbkeze, jogi bizalmasa, teológiai végzettségû világi volt. Az elnök katolikus pap volta nem kedvezett a KÉSZ-ben szárba szökkenõ ökumenizmusnak sem. (Akadtak vidéki KÉSZ-szervezetek, amelyeknek protestáns vezetõje volt.) A katolikus felekezeti jelleget kizárólagossá tették az új elnök elsõ megnyilvánulásai mind a közgyûlésen, mind az általa vezetett elsõ nagyobb rendezvényen, amely még a katolikus értelmiségiek egy részébõl is viszolygást váltott ki.

Csanád Béla legrégibb barátja, a KÉSZ alapító elnökségi tagja, Mirk István már a helyszínen felhívta a figyelmet a közgyûlés törvénytelenségére. Nem az õ kezdeményezésére, de törvényességi vizsgálat következett, amely több mint öt évig, egészen a következõ elnökválasztó közgyûlésig elhúzódott. Csak azután mondta ki a Legfelsõbb Bíróság, miután – más jelöltet nem is állítva – az elnököt 2002-ben újraválasztották, hogy az elsõ, 1997-es megválasztása valóban törvényt sértett.b Az elsõ elnökválasztó közgyûlést követõen Csanád Béla alapító társai, a régi elnökség tagjainak egy része nem kívánt osztozni a kegyeletsértõ civakodásokkal, anyagi természetû homályokkal, antidemokratikus döntésekkel beárnyékolt tevékenységben. Mint Mirk István rámutatott, az elnökválasztó közgyûlés nemcsak jogi, hanem „erkölcsi értelemben is érvénytelen volt”. A KÉSZ-t is elérte a kereszténydemokratákat és kisgazdákat megsemmisítõ hitelvesztés. A régebbi, jelentõs vidéki szervezetek is visszahúzódtak, miközben azért újak is alakultak, fõként kisebb városokban.

A 2002-es választás kudarca teljesen szétzilálta a KÉSZ sorait. Olyannyira, hogy az elnök sem tudta leplezni kiábrándultságát. A Jel c. KÉSZ-folyóirat 2003. januári számában közölt választmányi jegyzõkönyv tanúsága szerint a tagság áldozatkészsége mind anyagilag, mind pedig a részvételt tekintve olyannyira megcsappant, hogy az mára már a mûködést veszélyezteti. Nem kételkedhetünk abban, hogy a lelkes, a múltról mit sem tudó új tagok és vezetõik szeretettel vannak egymás iránt, most is sokan kiváló munkát végeznek; de a távolmaradók, a felelõsség-áthárítók, az evangelizálást nem hatalmi eszközökkel gondolók jelenleg többen vannak. Bármennyire is nehéz kimondani, hogy az a szervezet, amelynek hitelességéért sokan – én magam is – fáradságot, anyagi áldozatot, szakmai hátrányokat vállalva, sok éven át a szeretet örömével dolgoztunk, mára elvesztette azt a „kegyelmi hátteret” (Mirk), amely egykor magasra emelte.c

    Sajnos, a Pax Romana (PR) – ha lehet – még mélyebb válságba zuhant. Magyarországi ismertsége ugyan nem jutott a KÉSZ szintjére, így megsemmisülése sem olyan látványos. 1991-ben és az azt követõ néhány évben itthon rendezett kongresszusaik még reményt keltettek. Csanád Béla rosszallása ellenére a KÉSZ meghatározó személyiségei közül többen is szerepet vállaltak a PR tanulmányi hetein. Az elõadók és a résztvevõk elkötelezettségét és szakértelmét nem lehetett kétségbe vonni, így a kritikus hangvétel – Békés Gellért lelki irányítása mellett – még belefért az „érted haragszom, nem ellened” kategóriába. Az utóbbi évekre azonban megváltozott a helyzet. A Lumen gentium szívesen idézett helyét, miszerint „a világi hívõknek (. . .) szabadságukban áll, sõt olykor kötelességük is, hogy véleményt nyilvánítsanak az egyház javát illetõ dolgokban” (37), egyes PR-vezetõk olyan megnyilvánulások fedezésére használták, amelyek távolról sem szolgálták az „egyház javát”.

A PR-ben is az elnökválasztási idõszakok hozták felszínre a szemléleti ellentéteket. Az egyházvezetõk fokozatos eltávolodását szívesen indokolja a PR azzal, hogy a szervezet vezetõje, Horányi Özséb nem pap, hanem világi személy; holott az nem a személynek, hanem a szervezetnek az egyház iránti – jóindulattal is csak ambivalensnek nevezhetõ – viszonyának tudható be. Nemigen lehet jobb indulatot várni a püspöki kartól akkor, amikor a PR egyes vezetõi liberális sajtóorgánumokban közzétett nyílt leveleikben, kongresszusaik elõadásaiban és egyéb fórumokon nemcsak bírálják, hanem egyenesen támadják, gúnyolják is az egyházvezetést, olajat öntve a társadalom egyházellenességének tüzére. Pedig a kifogásolt egyházi lépésekrõl folytatott keresztény párbeszéd javára válhatott volna mind a magyar egyháznak, mind a PR tekintélyének. A konfrontációk, az aláírásokkal nyomatékosított tiltakozások hangneme, nézõpontja sok esetben nemcsak konstruktívnak nem volt nevezhetõ, hanem néha még kereszténynek sem.

El kell ismerni, a PR nemegyszer fontos társadalmi problémára irányítja a figyelmet, pl. cigánykérdés, szegénység, ökumenizmus stb.; máskor azonban a nyitás és tolerancia jól hangzó jelszavai mögött szkepszist, individualista vagy kollektivista, ateista nézeteket fedezhetünk fel. A társadalmi békét veszélyeztetõ mértékben helyeznek tevékenységük fókuszába olyan kérdéseket, amelyek társadalmi súlya messze nem akkora, mint amekkora jelentõséget tulajdonítanak neki, pl. antiszemitizmus, egyház-finanszírozás, egyházvezetõk átvilágítása stb. Problémát jelent az is, hogy a PR mûködését jelentõs mértékben a Soros Alapítvány támogatja, amely olyan társadalmi kérdések elemzését preferálja, amelyek nem esnek egybe az egyházi prioritásokkal. Magyarul: nem azzal foglalkoznak, ami a társadalomnak és az egyháznak fontos lenne, hanem azzal, amire pénzt kapnak. A társadalmi és egyházi feszültségek gerjesztése már szemet szúrt a szervezet több, egyházilag igen elkötelezett tagjának is. Más szimpatizánsok sem nézik jó szemmel azt, hogy a PR magyarországi vezetõi közül többek neve jól cseng a leginkább egyházellenes párt, az SZDSZ köreiben is.

A PR magyarországi és nyugati szervezetei között mára ellentmondásos viszony alakult ki. Bizonyos körök elvárják és alkalmanként anyagilag is támogatják a PR fent vázolt liberális tevékenységét; mások viszont elkötelezett katolicizmust és keresztény értelmiségi megnyilvánulásokat szeretnének látni tõle. A PR tagsága egyre kevésbé látogatja a tanulmányi heteket, a kongresszusok, konferenciák rendezvényeit. A költséges részvétel csak az egyik ok lehet. A megvitatott témák a korábbi években még valóban érdekelték az értelmiséget, az elmúlt néhány év választott témái inkább irritálják. Nem lehet véletlen, hogy a Hetek, a Hit Gyülekezetének a lapja, kárörömmel szemezget a 2001. évi siófoki PR-kongresszus témáiból: a papok felkészületlenségérõl, szexuális problémáiról, a vallásgyakorló katolikusok elenyészõ számáról, a katolikus egyház érdekházasságáról a konzervatív politikai erõkkel stb. Nem mulasztja el a cikk megemlíteni az elõadók sorában pl. Kis János vagy Kende Péter nevét.

Ugyanakkor belsõ ellentétek is nehezítik a PR mûködését. Egyes elnökségi tagok elhatárolódnak más elnökségi tagok véleményétõl, bizalmi emberek hagyják el a süllyedõ hajót. Viták és adósságok nehezítik a szervezet gazdálkodását. Az ökumené hangoztatása egyre inkább a zsidó–keresztény kapcsolatrendszer kulisszájává válik. Értelmes és szabad vita, párbeszéd helyett indulatos beolvasások és elvtelen mentegetõzések, személyeskedések zajlanak a háttérben.

Véleményem szerint a keresztény értelmiségiek társulásai – ígéretes kezdõsebesség után – mára megfáradtak, aktív tagságuk megcsappant, a tevékenységük többnyire önmagukra irányul, ezért alig váltják ki a társadalom figyelmét, tevékenységük nem segíti az egyház evangelizációs céljait, hanem sokszor éppen az ellen hat. Ugyanakkor történelmi érdemeik vannak abban, hogy az egyházi szervezetek, intézmények számára feltárták és felkészítették az értelmiség alsó és középrétegét.

 „Csak nem akartok ti is elmenni?” (Jn 6,67)

A kiábrándító kép komolyan fölveti a kérdést: van-e szükség ezekre a szervezetekre? Vajon az életben tartásuk érdekében kifejtett egyéni erõfeszítések energiája nem vész-e kárba? A helyi tapasztalatok azt mutatják, hogy az egyházi és társadalmi erõvonalak erõsen átrendezõdtek. Az elmúlt évtized során feltûntek és megerõsödtek más pozitív kezdeményezések, amelyek az értelmiség körében is hatnak.

A keresztény értelmiség aktív korú, az egyházzal beszélõ viszonyban álló rétege megtalálta helyét és feladatait az egyházi intézményekben és mozgalmakban. Szakmai és teológiai képzésük, továbbképzésük, szervezeteik rendszere is formálódik. Munkájuk, családjuk, egyházi és/vagy civil közösségi életük mellett többnyire teherként, lelki presszióként élik meg a társadalmi szervezetekben való aktivitást. Ezért tartják távol magukat az újabb feladatokat jelentõ pártoktól, társadalmi vagy egyházi szervezetektõl. Így érthetõ, hogy az utóbbiakban a nyugdíjas korosztály dominál, s ennek társadalmi üzenete könnyen negatívra fordítható.

A keresztény értelmiségiek iskolarendszerû vagy iskolán kívüli képzése is elindult az egyházi felsõoktatásban. Megjelentek az elsõ, hivatásos, akkreditált felnõttképzõ intézmények és szervezetek is, pl. a Martineum Szombathelyen vagy a jezsuiták Faludi Akadémiája. Ha gyengén is, de formálódik az egyházmegyék ifjúsági és felnõttképzési rendszere is. A keresztény médiumok körül ugyancsak megtaláljuk az értelmiségieket. Már nem arról van szó, hogy a jól képzett keresztény világiak dörömbölnek az egyház zárt kapuján, hanem minden területen inkább hiány van belõlük.

Más kérdés az, hogy tíz évvel ezelõtt az egyház nem igyekezett lekötni a frissen felszabadult értelmiségi kapacitást, amely mostanra termõre fordulhatott volna. Ha elõre tekintünk, észre kell vennünk, hogy a világi krisztushívõkre alapozott egyházi feladatok ellátásában is „profizmusra” van szükség. Egyes területeken azért vannak fennakadások, mert az önkéntesek között sok az „amatõr”, a „profik” hivatásszerû foglalkoztatásához pedig hiányoznak a feltételek.

A feltett kérdés tehát kétféle módon válaszolható meg. Az evangelizáció fontosságát tudatosító, a keresztény közéletet erõsítõ civil értelmiségi szervezetekre az egyháznak és a társadalomnak szüksége lenne ugyan, de – úgy tûnik –, maguknak az értelmiségieknek nincs már kedvük ezekben a háttér-szervezetekben tevékenykedni. Az említett értelmiségi-evangelizációs szervezeteknél eredményesebb, a helyzetet és igényeket jobban felmérõ mozgalmak ma vonzóbbnak látszanak. (Ilyen pl. a Háló szervezet, amely a kapcsolatfejlesztésre helyezi a hangsúlyt. Nem definiálja magát értelmiségi szervezetként, de vezetõik, elõadóik sorában fel-feltûnnek ugyanazok a személyek, akik korábban a KÉSZ-ben vagy/és a PR-ben tevékenykedtek. Elõnyös vonása a Hálónak a katolikus és nemzeti elkötelezettség, s az, hogy a pártpolitika nem telepszik rá.) A cselekvési szándék tehát új utat tör magának.

Azt hiszem, az evangelizálás krisztusi útja a Nyolc Boldogságon át vezet. Ez nem meríthetõ ki az egyház liturgikus életével, de még intézményeinek tevékenységével sem. A társadalmi hiányokból kellene kiindulni. Mi hiányzik ma leginkább a társadalomból? Hiányzik az egységesen elfogadott célképzet. Hiányzik az áldozatkészség. Hiányzik a gyermek és a család. Hiányzik az egészséges, közösségi keresztény embert formáló gyermek- és ifjúsági mozgalom.

Nincs hozzá emberünk, pénzünk? Ha a prioritásokat világossá tesszük, akkor a szélmalomharcokból felszabadítható energiák mozgásba hozhatják a társadalmat. Az egyházi és társadalmi prioritások között vannak egybeesõ területek, és – mindig lesznek – ellenérdekeltségek is. Az utóbbiak politikai erõt kívánnak. A kereszténységnek nem az ideológiai harcban, hanem társadalmi gyakorlatban kell csatát nyernie. A keresztény értelmiségi szervezetek pártelfogultságoktól mentes, értékcentrikus tevékenysége nem nélkülözheti tovább a vezetõ értelmiségi réteget, az akadémikusok, egyetemi tanárok, elméleti és gyakorlati szakemberek, erkölcsi hitellel bíró mûvészek jelenlétét. Tevékenységüknek nem lehet célja a politikai hatalom megszerzése. Politikai célokhoz politikai eszközökre van szükség. Véleményem szerint az evangelizáció céljáért dolgozó keresztény értelmiségi szervezeteket nem helyes a politika eszközévé alacsonyítani. Ha pedig mégis azzá lesznek, akkor eredeti hivatásukat adják fel.

A hitelüket vesztett szervezetekben sok hiteles ember õrlõdik fel a hûség és az eredménytelenség ellentmondásának lelki malomkövei között. A keresztény értelmiségi szervezetek félrecsúszott mûködése – éppen úgy, mint az éppen ezt célzó, egyházként bejegyzett vallási színezetû gazdasági-társadalmi szervezetek megtévesztõ tevékenysége – hozzájárulhat ahhoz, hogy a politikai hatalom az egyházat is besorolja a civil szervezetek sorába, és hûbéresévé igyekszik tenni.

A feladatok ma finoman árnyalt specializációt igényelnek. Az evangelizálás célját szolgáló értelmiségi szervezetek nem kerülhetik meg az egyházzal való együttmûködést. Ez nem jelenthet vitamentességet, végrehajtó, kiszolgáló szerepet, inkább kölcsönös segítséget a társadalmi mozgások követéséhez, az egyházi prioritások kialakításához. Ugyanakkor az egyházvezetés sem fordíthatja el a fejét, ha keresztény értelmiségi törekvésekkel, kritikus véleményekkel találkozik. Fel kell végre ismernie, hogy az értelmiségi rétegpasztoráció – az elöljáróban említett társadalmi hatás miatt – éppen olyan fontos, mint az ifjúsági-, a cigány-, a börtön- stb. pasztoráció.

 „Kemény beszéd ez!” (Jn 6, 68)

Elmenni a legkönnyebb, szabad keresni az igazságot máshol is. De megtalálni csak ott lehet, ahol az örök életet adó igék vannak.    

Szerkesztõségi jegyzetek

    aEzt a bonyolult és kényes kérdést elég hosszan kellene tárgyalni, hogy minden lényeges részlete világosan álljon elõttünk. Csupán két jegyzettel egészítjük ki a szerzõ fejtegetéseit.

    bA Fõvárosi Bíróság 6.P.27.691/1999/8. számú ítéletében megsemmisítette a KÉSZ 1997. február 1-én megtartott közgyûlésén hozott, elnökválasztásra vonatkozó határozatát és az alapszabály-módosításra vonatkozó azon határozatát, amely a választás második fordulójában elégségesnek tartja (a kétharmados többséggel szemben) az egyszerû többséget. A Legfelsõbb Bíróság pedig 2002. szeptember 14-én jogerõs ítéletében kimondta: „. . . a közgyûlési meghívó alapján a tagok abban a feltevésben voltak, hogy az általuk ismert – és a [KÉSZ] meghívójában részletesen megjelölt – módon fog történni az elnökválasztás, azaz »az elnököt az alapszabály szerint a jelenlévõ KÉSZ-tagok nyílt szavazással, kétharmados szótöbbséggel, ötéves idõtartamra választják«. . . Miután alapszabály-ellenesen történt az alapszabály-módosítás, alapszabály-ellenes az így módosított alapszabály alapján történt választás.”

    cAz említett választmányi gyûlésen az elnök olyan javaslatot tett, hogy a 2003. tavaszi közgyûlésen a KÉSZ pap alelnököt válasszon, akit a legközelebbi elnökválasztó közgyûlés megtehet majd a szervezet elnökének. „Tudjuk jól, hogy az evangelizáció irányítója és felelõse az Isten elõtt is a hierarchia. Ezért ha valóban komolyan vesszük, hogy nem politikai szervezet a KÉSZ, hanem evangelizációs szervezet, amely keresztény közéletiséget vállal, akkor a hierarchiához tartozónak kell lennie a KÉSZ elnökének.”




Vanyó László: Az ókeresztény mûvészet szimbólumai. Jel Kiadó, 1997, 335 o.

Az augusztusban elhunyt Vanyó Lászlónak, a patrisztika jeles magyar tudósának ez a mûve elõször 1988-ban jelent meg a Szent István Társulatnál. A kötet gyorsan elfogyott; második, átdolgozott kiadását a Jel jelentette meg. Közben számos lexikon, szótár, könyv jelent meg a szimbólumokról. Vanyó László mûve megmutatja az összefüggést (fõként az 4. század utáni) ókeresztény mûvészet, a katekézis és a liturgikus szövegek között.

Az egyházatyák beszédeinek, írásainak megértéséhez hasznos segédeszközt nyújt ez a mû, bõséges bibliográfiával és kellõ illusztrációkkal. A szerzõ többek között rámutat arra, hogy a keresztény ikonográfia kezdetben – hosszú idõn keresztül – beleolvad a kortárs mûvészet világába, mert nem külsõ, stiláris jegyek különböztetik meg az ókeresztény alkotásokat egyéb szimbólumoktól, hanem csupán a tartalom. A sajátosan keresztény mûvészet a Krisztus-ábrázolásokkal kezdõdik, de ehhez az alapot az ókeresztény mûvészet „rejtõzõ” korszaka teremtette meg. (R)


Frenyó Zoltán (szerk.): Tudom, kinek hittem. Patrisztikus tanulmányok. L’Harmattan, Budapest 2003. 255 o.

A Frenyó Zoltán által szerkesztett tanulmánykötet az ókeresztény filozófia körében folyó mai magyar munkálatok eredményeibõl közöl reprezentatív válogatást. Frenyó Zoltán vázolja a hazai patrológia múltját és jelenét, majd a szerzõk az egyház születésének, a teológia kialakulásának, ember és világ viszonyának, valamint az egyházatyák utóéletének kérdésköreivel foglalkoznak. A tucatnyi szakembertõl közölt írások között szerepelnek munkatársaink: Nemeshegyi Péter (Órigenész és apja, Leonidész) és Szabó Ferenc (A feltámadás és a kozmosz átalakulása Szent Ambrus Liber de resurrectione címû írásában). A kötet a filozófia, teológia, egyháztörténet, klasszika-filológia terén tájékozódni akarók, szakemberek és egyetemi ifjúság körében érdeklõdésre tarthat számon. E kötet is annak a jele, hogy a hazai patrológia igyekszik felzárkózni az elmúlt közel egy század során kibontakozott külföldi patrisztikai kutatásokhoz. (R)





Tomka Ferenc


ÖNVIZSGÁLATRA HÍVJÁK AZ EGYHÁZAT

Egy katolikus teológus párbeszéde „hívõ értelmiségiek”-kel


Az Élet és Irodalomban (az ápr. 18-i számban) jelent meg magukat „hívõ értelmiségieknek” nevezõ aláírók levele. A katolikus olvasók számára meg kell jegyeznünk, hogy az aláírók közül tudtunkkal többen katolikusok, mások saját egyházukkal is feszült viszonyban állnak, vagy kis egyházakhoz tartoznak, vagy nem tartoznak valamilyen egyházhoz.

A levél sok tényleges kérdést felvet, de nekiszegez az egyházaknak olyan kérdéseket is, amelyhez hasonlókkal rendszeresen találkozunk ma a médiában, s amelyeket nagyon egyoldalúnak vélünk, ismételt egyoldalú felvetésük pedig alkalmas az olvasók egyoldalú, olykor hamis szemléletének kialakítására vagy annak elmélyítésére. Ezért tartotta Tomka Ferenc fontosnak, hogy néhány gondolatban reflektáljon a levélre, illetve a sajtóban ismételten megfogalmazott kérdésekre. S a témáknak a médiában történõ ismételt megjelenése miatt tartja szerkesztõségünk fontosnak, hogy a válaszlevelet olvasóinkkal ismertesse. Az alábbi levél megjelent az Élet és Irodalom máj. 23-i számában.

  

Kedves Barátaim!


Hadd szólítsalak így, tegezve Benneteket, hiszen legalábbis néhányatokkal tegezõdõ, mondhatni baráti viszonyban álltunk-állunk.

Az Élet és Irodalomban tettétek közzé (ápr.18-án) immár második leveleteket. Leveletekben bûnbánatra, megtérésre és önvizsgálatra hívjátok a magyar egyházakat, egyházi vezetõket. Kiemelten három területen kívánjátok az önvizsgálatot: – 1. Hogy „a rendszerváltás utáni több mint tíz évben nem szorult-e háttérbe az egyházi kárpótlás és az egyházaknak nyújtandó állami támogatás kérdései mögött az, hogy a hívek, egyházaik és felekezeteik szolidaritást vállaljanak a rendszerváltás veszteseivel. . .” S vajon „nem keresik-e az egyházak mindig az éppen hatalmon levõ pártok kegyeit”. – 2. Hogy a pártállam korszakaiban együttmûködtek-e az egyházak a diktatúrával, s ha igen, akkor bántalmazásoktól meggyötörten vagy elõnyök kedvéért-e. – 3. S hogy több százezer magyar zsidó honfitársunk elpusztításáért mennyiben volt felelõs sok megkeresztelt magyar vagy egyházi elöljáró antiszemita elõítélete, illetve mennyiben él ma is az antiszemitizmus keresztény körökben.

Leveleteket olvasva két érzés támadt bennem. Az elsõ, hogy több állításotokkal, elvárásotokkal egyetértek, s magam is vágyom a múlt alapos átgondolására, a hibák megvallására és a következtetések levonására.

A második érzésem-kérdésem ez volt: kik tehetnék fel ezeket a kérdéseket úgy és olyan formában, hogy meghallgatásra találhassanak. – Leveletekre reflektálva, egy nappal késõbb (ápr. 19.) a Magyar Hírlap cikkírója megjegyzi: „Ha a magukat »hívõ értelmiségieknek« nevezõk nyílt levelet írnak az újságban, abból – legalábbis a keresztény egyházak felsõ köreiben – elõbb-utóbb skandalum lesz.” Nem tudom, skandalum-e, vagy csupán azt hozza magával, hogy az eddig is akadozó párbeszéd még nehezebbé válik.

Mint pap és házassági tanácsadó tapasztalom, amit mindnyájan tudunk, hogy házastársak közötti kiélesedett vitában gyakran mindkét félnek valamilyen értelemben igaza van. Ilyenkor csak egy nagyon megértõ-személyes beszélgetés képes elõrevinni a köztük megtört kapcsolatot. Ebben lehetõleg mindkét félnek be kell látnia saját mulasztásait, nemcsak az egyiknek. Nem javítja a párbeszédet, ha a férj nekiszegezi feleségének a maga – esetleg jogos – kifogásait, vádjait, s azt kívánja tõle, hogy „térjen meg”. Különösen lehetetlenné teszi a feleség helyzetét, ha ezeket az elvárásait nem bizalmasan, négyszemközt fogalmazza meg, hanem mondjuk az õ pártján álló saját családtagjai körében, olyan közegben, amelyben felesége már sok igaztalan, egyoldalú vádaskodást átélt.

Magam és sok katolikus pap, hívõ, s bizonyára sok püspök nevében kijelenthetem: Veletek együtt tudjuk, hogy sok mulasztás terheli a kereszténység történelmét s a katolikus kereszténynek nevezett embercsoportot. Tudjuk és fájlaljuk, hogy egyházunk, amely bár szeretne isteni-jézusi ideálokat követni, és újra és újra el is indul ezek felé, egyidejûleg botladozó és emberies közösség. Valóban szüksége van állandó megtérésre, megújulásra és bocsánatkérésre – az Általatok említett területeken is.

Bocsánatot kérhetünk Istentõl és embertársainktól sok mindenért: Az elmúlt századok feudális katolicizmusáért, az egyházi földbirtokokon kialakult szegénységért, a gazdag fõpapok gyakran földesúri magatartásáért stb. – Jó, hogy II. János Pál pápának volt bátorsága fenntartás nélkül bocsánatot kérni ilyen történelmi mulasztásokért. – De nehézzé teszi a bocsánatkérést, amikor az – pl. az én fent említett (feudális egyházra vonatkozó) szavaim is – a legtöbb magyar olvasóban más értelemmel bír, mint a valóság. Mit akarok ezzel mondani? Ebben az országban, a diktatúra éveiben az egyház minden mulasztását megtanulta minden gyermek, pedagógus, párttag stb. De az egyház hõseirõl, szentjeirõl, az egyházban mindig létezõ megújulási mozgalmakról, a kultúráért, haladásért tett erõfeszítésekrõl, az államtól átvállalt szociális tevékenységérõl stb. nem volt szabad beszélni. (Talán elõször Glatz Ferenc kísérelt meg ilyet, már a fordulat felé haladó korszakban, egyik História hasábjain. De a történelemkönyvek, legalábbis a fordulatig,  s  olykor  még  ma is, maradtak  a  régiek.)  A  bocsánatkérés  úgy igazán helyénvaló, ha az igazságot állítja helyre, és nem egy torz meggyõzõdésben erõsíti meg azt, aki hallja a bocsánatkérést.

Számvetés a vészkorszakban történtekért

ad 3./ Bocsánatot kell kérnie az egyháznak mindazon katolikus egyházi elöljárók vagy személyek miatt, akik hitünkre hivatkozva a történelemben keresztényietlen cselekedeteket követtek el. Sajnos, volt ilyen. Az újabb kort tekintve kiemelten bocsánatot kell kérni mindazért, amiben kereszténynek nevezett emberek (vagy esetlegesen egy kereszténynek nevezett szemlélet) felelõsek a zsidóságot ért mérhetetlen embertelenségért és igazságtalanságért.

De nehéz a bocsánatkérés egy közegben, ahol túl gyakran habzó dühvel és egyoldalúan vetik fel e kérdést: mintha a katolikus egyház vagy a kereszténység a maga egészében antiszemita lett volna. Amikor alig hallunk legalábbis arról, hogy sokan életüket kockáztatva mentették a zsidó testvéreket, s többen valóban életükkel is fizettek ezért. Vajon vitatható-e, hogy tízszer, hússzor annyit írnak, és sokszorta annyi filmet vetítenek pl. a zsidóságot sújtott holokausztról, mégpedig nem ritkán az egyház egyoldalú vádolásával, mint ahányszor a – minket ugyancsak elég közelrõl érintõ, és sok hívõ embert börtönnel, üldözéssel vagy halállal sújtó – kommunizmus bûneirõl, és világszerte százmilliós nagyságrendbe sorolható áldozatairól, gulágjairól és embertelenségeirõl? Nehéz helyes arányokat kívánni; de egyes kérdések ilyen elhallgatása nem vált-e ki természetszerû elkeseredettséget, haragot és igazságtalanságélményt? S ilyenkor ugyanennek a (jogos) kérdésnek a felemlegetését sokan jogtalannak érzik. S nem teszi-e még nehezebbé a kérdéseitekre való méltó válaszolást az a körülmény, hogy hasonló kérdéseket sokszor olyan személyek és pártok képviselõi is nekiszegeznek a nagy egyházaknak, amely pártoknak, illetve tagjaiknak ugyancsak sok bocsánatot kérni valójuk lenne – errõl azonban õk folyamatosan elfelejtkeznek.

Számvetés, mi történt a kommunista diktatúra éveiben

ad 2./ Súlyos önvizsgálatra van szüksége az egyházaknak s a katolikus egyháznak is abban a kérdésben: mikor nem volt Krisztus hû és rendíthetetlen tanúja a kommunista diktatúra évei alatt? Hogy miért akadtak soraiban olyanok, akik valóban méltatlanul (érdekbõl vagy együgyûségbõl) együttmûködtek ezzel a rendszerrel. Hogy mi következik ebbõl, jelenjére vonatkozóan. – Nehézzé teszi a beszédet e témáról, hogy ebben a kérdésben is folyik egy – kevéssé tudom elhárítani a meggyõzõdést, hogy nem volna tudatos – félrevezetése a társadalomnak. Gondolok a diktatúrával való együttmûködés fogalmainak, pl. az ügynökkérdésnek és meghatározásának összezavarására, s a múltra vonatkozó levéltári anyagok összekeverésére, egy részének eltûnésére; arra, hogy a diktatúra leginkább vádolható igazi elsõdleges bûnöseirõl nem esik szó, illetve hogy a bûnös rendszer tényleges vezetõinek és bensõ munkatársainak iratai eltûntek vagy megtalálhatatlanok.

Nagy Lajos, a Nemzetbiztonsági Hivatal megalapítója és elsõ igazgatója, az átlag becsületes ember számára megdöbbentõnek tûnõ tényekrõl számolt be egy interjúban az ATV Nap-kelte címû mûsorában (2002. aug. 9-én 7.15-kor). Elmondta, hogy õk a Nemzetbiztonsági Hivatalból igyekeztek eltüntetni a számukra fontos személyekre vonatkozó adatokat, másrészt az ügynökök kartonjai közé betettek olyan neveket is, akik nem voltak ügynökök. Céljuk a szándékos félrevezetés volt. S errõl az okirat-hamisításról õ büntetlenül nyilatkozhatott. Ilyen körülmények között hogyan beszélhetünk becsületes történelmi szembenézésrõl?

Leveletek jól fogalmaz (köszönöm), amikor azt írja, hogy különbséget kell tenni azok közt, akik „bántalmazásoktól gyötörten” mûködtek együtt a kommunista rendszerrel, s azok közt, akik ezt elõnyök kedvéért tették. De néhány sorral lejjebb azt írjátok. „Sokan azt gyanítják, hogy az egyházak és felekezetek felsõ vezetésének tagjai valamennyien a pártállam ügynökei voltak, akik inkább a pártállam politikáját támogatták, és nem Isten akaratának engedelmeskedtek.” Ez egy óvatosan megfogalmazott mondat. De a legtöbb olvasóban nem a „sokan azt gyanítják” feltételes módja fog megmaradni, hanem az ezt követõ súlyosan nem igaz kijelentés: az egyházi vezetõk, a püspökök mind „a pártállam ügynökei voltak”.

Magam egész életemben a katolikus egyház ún. „földalatti munkájában” is dolgoztam. Sok éven keresztül álltam rendõrségi megfigyelés alatt. Már kispap koromban kétszer el kellett volna hagynom a szemináriumot, mert nem mentem el egy-egy békegyûlésre, s hajszálon (s utólag tudtam meg, hogy néhány „békepap” jóindulatú közremûködésén) múlott, hogy mégis maradhattam. Az ÁVO 1964 szeptemberében kísérelte meg elõször beszervezésemet. Amikor erre nemet mondtam, megfenyegettek, hogy megakadályozzák pappá szentelésemet. (Gondolom, ebben talán a közben létrejött vatikáni megegyezés is megakadályozta õket.) Sokszor kihallgattak tiltott közösségi és ifjúsági munkám miatt. Többször kaptam egyházi elöljáróimon keresztül, s néhányszor személyes beidézés útján is fenyegetést az Állami Egyházügyi Hivataltól, hogy hagyjak fel „törvénytelen és államellenes” lelkipásztori munkáimmal. (Mintegy fél éve kértem a Történeti Hivataltól, hogy betekinthessek a rám vonatkozó rendõri vagy ügynöki jelentésekbe, de a válasz még várat magára.)

Mindezen munkámat azonban bizalmasan mindig tudták püspökeim. S amikor beszéltem errõl nekik, azt válaszolták: „Csináld! Áldjon meg érte Isten. De én nem tudhatok róla.” Tudtommal csak egy olyan magas rangú fõpap volt, aki elvben is helytelenítette a (szerintünk jézusi küldetésünkbõl fakadó) kiscsoportos munkát, aki több kisközösségek elleni püspökkari dokumentum szerzõje vagy közvetítõje volt, aki közösségi papok és világiak elleni állami parancs végrehajtója volt, s aki sokszor támadott személy szerint engem is. Viszont más püspökökkel való személyes ismeretségem alapján, s néhány mély személyes beszélgetés alapján el kell mondanom meggyõzõdésemet: bár többen közülük adtak le kényszerbõl valamiféle jelentéseket, de sokan-legtöbben Istenért, az egyházért és az emberek javára dolgoztak. Jelentéseikben arra törekedtek, hogy közölhetõ anyagot írjanak, amellyel senkinek nem ártanak. Az „ügynök” bélyeget ma, félrevezetõ módon, rá lehet sütni mindazokra, akik bármiféle írásos jelentést adtak át belügyminisztériumi szerveknek, sõt azokra is, akik (hogy kényszerbõl-e vagy nem, az nincs tisztázva) ilyen emberekkel bármiféle kapcsolatban álltak. Ennek oka a fogalmak összekeverése. Gondolok az „ügynök” fogalmának zavaros meghatározására – pl. az Országgyûlés 41/2002, VII.12 határozatában –, és a fogalomnak a médiában történõ még zavarosabb és félrevezetõbb használatára. – Persze az is igaz, hogy sok egyházi vezetõ nem volt a legdinamikusabb ember, többüket félénkség, óvatosság jellemezte. De hisz a diktatúra szervei – 1990-ig – beleszóltak az egyházi kinevezésekbe, s nem engedték, hogy másfajta emberek püspökké legyenek.

Szóljunk még egy vádról, mely szerint a papság széles köre „ügynök” lett volna. Az általam valaha nagyon tisztelt Bulányi György és egyes újságok 95%-ra merték tenni arányukat. Én 16 évig voltam az Egri Hittudományi Fõiskolán teológiai tanár. Közvetlen kapcsolatban álltam az egyházmegye vezetõ papságával, a teológiai tanárokkal (mintegy 25 személlyel), akiknek kinevezéséhez állami hozzájárulás kellett. (Tehát a sokfelé elhangzó vádak szerint elsõdlegesen gyaníthatóan leginkább közöttük lehettek volna „ügynökök”.) Ha nem is dicsekedtem földalatti munkámmal, de csendben mindenki tudott róla. És egyetlen paptársam sem jelentett fel. Egyszer egy fiatalunk, egy rendõrségi vallatáson elszólta magát egy „tiltott” ifjúsági lelkigyakorlatunkról. Õ maga egy nappal vallomása után elmondta nekem, mit hibázott. Két napon belül ott volt nálam a titkosrendõrség, és évekig tartó huzavona kezdõdött velük. Tehát amikor a rendõrség megtudta ilyenfajta munkámat, azonnal „fellépett”. Paptársaimtól viszont nem tudták meg ugyanezt. Sõt közülük csendben többen támogattak. Egyik vezetõ „békepap” adott otthont ifjúsági összejöveteleinknek. Õ figyelmeztetett többször, hogy ezt vagy azt ne tegyem, mert veszélyes.

Ami még a kommunizmus éveit s az arra vonatkozó hamis beállítást illeti: szinte nem hallunk médiánkban a kommunizmus üldözötteirõl, legyilkoltjairól, keresztény hõseirõl, vértanúiról. Nemrég kerültem okiratok és személyes találkozások révén kapcsolatba egy csoport még élõ tagjaival. A Rákosi-rendszer alatt ennek az akkor katolikus ifjúsági csoportnak öt tagját (a lelkészt és négy huszonévest) kivégezték, s még 13 fiatalt sok évi börtönre ítéltek. S õket máig sem rehabilitálták, sõt az ismerõsök máig is félelemmel szólnak a történtekrõl. Ma ismételten azt halljuk, hogy a Kádár-rendszerben lényegileg béke és vallásszabadság uralkodott. Micsoda félrevezetés ez! Sztálinról lehet kiállítást tartani, Leninnek újra szobrot állítani. Lehet, hogy akik Leninnek szobrot állítanak, jó szándékkal és tudatlanságból teszik. De alkalmas-e egy ilyen kor a helyes történeti számvetésre? S vajon felelõs hívõ értelmiségieknek nem kellene-e ezek ellen a félelmetes aránytalanságok, visszásságok, alkalmasint hazugságok ellen is felemelniük hangjukat?

Önvizsgálat az utolsó évtized történéseirõl

ad  1./ Egy szót még az önvizsgálatra általatok elsõ helyen javasolt témakörbõl. A kérdés létezik. Kétségtelenül voltak egyházi vezetõk, akik úgy fogadták a politikai fordulatot, mintha az 1945 elõtti helyzet állna vissza. A helyes keresztény jövõlátás: önvizsgálat, megtérés és tervezés terén sok teendõje van egyházunknak. De bizonyára az is igaz, hogy az egyház – elvett tulajdonainak, iskoláinak, intézményeinek jogosnak mondható visszaigénylése közben – kapott sok nemtelen támadást is. (Érthetõ ez 50 év ateista pártállamiság után. De errõl sem szabad megfeledkeznünk. Ha ennek tudata vagy említése nélkül kíván egy csoport bûnbánatot és dialógust, sok megsértett kereszténynek is úgy tûnhet, hogy ezek a másik oldalon állnak.)


Kedves Barátaim! És kedves, bármilyen pártállású Olvasó! Szerettem volna felvenni a párbeszéd fonalát, de nem szerettem volna senkit bántani. Kívánom egyházunk önvizsgálatát. És hasonlóan kívánom, hogy egész társadalmunk (az elmúlt rendszer felelõsei is) megtanuljanak megvallani, megbánni, újat kezdeni és becsületes párbeszédet folytatni. S kívánom, hogy legyenek „értelmiségiek”, akik képesek minden érdekelt féltõl arányos mértékben, tisztességgel és kitartóan számon kérni az önvizsgálatot.

                    

   Tisztelettel:

Dr. Tomka Ferenc plébános, teológiai tanár



A szerzõ az Új Emberben (2003. április 6-ával kezdve) cikksorozatot közöl az egyház, a papok, a hívek helyzetérõl a diktatúra éveiben.






Karácsonyi számunk tartalmából

Karácsonyi elmélkedés (Bábel Balázs)

A New Age lelkisége: tudatfejlesztés (Benkõ Antal)

Demokrácia az egyházban? (Õrsy László)

A homoszexuális párkapcsolatokról (Vatikáni dokumentum)

A klónozás etikati megítélése (Nyéky Kálmán)

Jezsuiták Irakban (Biacsi Dávid)

A katolikus Eötvös (Bartusz-Dobosi László)

A jezsuita lelkiségrõl (Szabó Ferenc)







  Mészáros István

MINDESZENTY VÉDELMEZÕJE: XII. PIUS

(1948 második fele)

Mindszenty bíborost a bensõséges fiúi szeretet és ragaszkodás érzései fûzték a nála 16 évvel idõsebb Pacelli pápához. Ezt tükrözik emlékiratsorai:


„. . . Utoljára 1946. március 4-én voltam nála egyórás kihallgatáson. Ez volt az utolsó találkozásunk, de mindig azzal a meleg együttérzéssel és atyai jósággal kísérte küzdelmes életemet, amellyel akkor elbocsátott. Haláláig mellettem állt, és meghiúsított minden mesterkedést, intrikát és cselvetést, amelynek akár a bolsevisták, akár a szolgálatukba fogadott »haladó« katolikusok voltak a kezdeményezõi. Csak a legnagyobb hálával tudok gondolni a magyar Egyháznak küldött üzeneteire, a letartóztatásomat követõ tiltakozásaira. . .”1

Patthelyzet

A Kominform – vagyis a Szovjetunió, Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország, Románia s a többi leendõ „szocialista ország” kommunista pártjainak központi irányító és koordináló szerve – 1948 végére ütemezte tagországaiban „a szocializmus alapjai lerakásának” befejezését, a proletárdiktatúra mûködésének immár minden vonatkozásban zavartalanná tételét.

Ehhez azt is el kell érni az egyes országokban, hogy a helyi egyházak is a szocializmus építésének közremûködõi legyenek; hogy az egyházak vezetõi készségesen kövessék a párt útmutatásait. A proletárdiktatúrában teljes vallásszabadság uralkodik: ezt kell tudatosítani a papságnak a hívek körében. Ugyanakkor változatlanul érvényesíteni kell a kommunista párt rejtett célját: a vallásos hit elleni kíméletlen küzdelmet, az egyházak tagjai számának minél gyorsabb lemorzsolását; az embereknek a hittõl, egyháztól minden lehetséges módon való eltávolítását; a vallásos világnézet teljes kizárását a közéletbõl.

Magyarországon a protestánsok részérõl 1948 folyamán megtörtént az államhatalommal való „megegyezés”. A magyar katolikus hívõközösség élén álló püspöki kar azonban erre nem vállalkozott, hiszen létezését, mûködését korábbi, 1945 után is hatályos, vissza nem vont állami törvények írták körül. S ezekben nem szerepelt semmiféle „együttmûködési megegyezés” kötelezettsége; ilyet eddig az államhatalom sohasem követelt.

Ugyanakkor a püspöki kar nevében annak elnöke, Mindszenty bíboros 1945 óta a miniszterelnökhöz, miniszterekhez írt leveleiben folyamatosan, tételesen sorra szóvá tette az egyház világi híveit, papjait, intézményeit, egész többmilliós közösségét ért jogsérelmeket, követelve azok orvoslását. Mindszenty és a püspöki kar nem támadta az államhatalmat, a politikai rendszert; nem akarta visszavenni az egyházi nagybirtokot, nem akarta eltörölni a köztársaságot, hanem a többmilliós magyar katolikus közösséget a 20. században egy demokratikus jogállamban megilletõ jogokat védte.

Ezekrõl és minden másról kész volt tárgyalni különféle szinteken a katolikus egyház vezetõsége, természetesen csakis tárgyaló partnerként, nem pedig alávetett félként. De tárgyalásra szóló meghívás az állami szervektõl nem érkezett (kivéve a már államilag eldöntött iskolaállamosítás után való tárgyalásba hívást, nyilván az „önkéntes” beleegyezést kinyilvánítandó).

Még nyilatkozat kiadására is hajlandó lett volna a püspöki kar. Megfelelõ feltételek esetén – írták – „nem zárkózunk el az állammal felmerült ügyekben a komoly, az Egyház erkölcsi méltóságával és tanításával összeegyeztethetõ megnyilatkozás elöl”2. Az épülõ (s perspektivikusan a vallás gyökeres kiküszöbölését célul kitûzõ) szocializmus-kommunizmus dicsõítésére azonban püspökeink nem vállalkoztak. Pedig ezt kívánta tõlük az 1948-ra hazánkban már teljesen berendezkedett új hatalom.

* * *

1948 nyarán Rákosiék kétségtelenül patthelyzetbe kerültek. Úgy látszott, hogy nemzetközileg tõlük megkövetelt és vállalt programjukat – a katolikus püspöki kar miatt – nem tudják a kitûzött határidõre, 1948 végére megvalósítani.

De a magyar katolikus egyház vezetõi sem tudtak mást tenni, mint amit tettek: a jogtalanságot jogtalanságnak nevezték, s nem hallgattak ezekrõl; az egyháznak oly sok kárt tevõ, a pápák által ismételten elmarasztalt szocializmust-kommunizmust dicsõítõ nyilatkozatot nem tehettek, hiszen ellentétben állt volna lelkiismeretükkel.

Rákosiék ezért tervük megvalósításához a legdrasztikusabb megoldást választották: Mindszenty erõszakos eltávolítását, letartóztatását, hogy ezzel megfélemlítsék a püspöki testületet és az egész katolikus közösséget. Ezt Rákosi már 1948. június 10-én Károlyi Mihálynak írt levelében szóba hozta: „Hogy sor kerül-e Mindszenty letartóztatására, az természetesen politikai kérdés”3 (vagyis nem konkrét bûnösségének függvénye).

S hogy Mindszenty bebörtönzését a tömegek számára elõkészítsék, 1948. augusztus 20-ától – az 1948 tavaszán lezajlott hatalmas Mindszenty-ellenes kampányt is felülmúló – óriási propaganda-hadjáratot indítottak a bíboros lejáratására, emberi-erkölcsi tönkretételére: újságcikkekben, rádiómûsorokban, tömeggyûléseken, falujárásokkal, házi agitációval, munkahelyeken Mindszenty-ellenes ívek aláíratásával stb., a legképtelenebb, a legvadabb rágalmak tömegét zúdítva a bíborosra. Az egész országot elárasztó gyalázkodó agitáció ezekben a hónapokban egyre fokozódó intenzitással folyt.

* * *

A bíboros erõszakos eltávolításának látszólag békésebb, de nem kevésbé drasztikus módja lett volna az, ha Mindszenty a pápa parancsa alapján a Vatikánba távozik, és ott tölti élete hátralevõ részét.

Ha a pápa vállalkozik erre, akkor azt nyilvánítja ki, hogy Mindszenty 1945–1948 közötti fõpásztori tevékenységét helytelennek, elhibázottnak, tévesnek tartja; a magyar katolikus közösséget ért jogsérelmek elleni tiltakozásait fölösleges akadékoskodásnak, kicsinyeskedésnek tartja; az evangéliumban gyökerezõ alapvetõ emberi szabadságjogok védelmét szükségtelennek tartja; a pápák tanítása alapján a katolikus közéleti erkölcs elveinek hirdetését hatásköri túllépésnek tartja.

De ennek az ellenkezõje történt: XII. Pius megvédte Mindszentyt, teljes tekintélyével mindvégig mögötte állt, tevékenységét a legteljesebb mértékben igaznak, példamutatónak ítélte. Nem hívta a Vatikánba, s ezzel az állami és párthatóságokat a pápaság hatalmas erkölcsi erejével arra akarta késztetni, hogy hagyják abba a katolikus közösséget sújtó egyházkorlátozó, jogsértõ, törvénytelen intézkedéseiket, amelyekkel az egész magyar katolikus közösséget, s azon keresztül a világegyházat sújtják.

Kétségtelen és vitathatatlan tény, hogy XII. Pius minden tekintetben helyesnek tartotta, erõsítette és támogatta Mindszenty 1945–1948 közötti tevékenységét, egészében és részleteiben egyaránt: fõpásztori és egyházkormányzati ténykedéseit éppen úgy, mint elveit és törekvéseit a keresztény közéleti erkölcs és a pápai társadalmi-szociális tanítás hirdetésében és érvényesítési szándékaiban.

Az egyetemes katolikus világegyház legfõbb, az egész mûvelt világban elismert tekintélyû vezetõje, XII. Pius így ítélte meg Mindszentyt. A pápa róla kialakított és következetesen érvényesített véleménye kétségkívül meghatározóan döntõ jelentõségû Mindszenty ezévekbeli tevékenységének értelmezésében és értékelésében. XII. Pius és Mindszenty teljes nézetazonossága a történeti vizsgálatokban megkerülhetetlen, kihagyhatatlan fontosságú tény, a mai kutatók számára is.

Rákosiék küldötte a pápánál

1948 szeptemberében merült fel Rákosiék elõtt a gondolat: felkérik Czapik érseket, hogy menjen „ad limina”-látogatásra, és puhatolja ki, hogy vatikáni körökben miként vélekednek Mindszentynek a Vatikánba, kúriai szolgálatra rendelésérõl.

Merész ötlet volt ez, hiszen Hamvas Endre csanádi püspök nem sokkal korábban, 1948 júniusában járt a pápánál „ad limina”-látogatáson, s utána így nyilatkozott: „Tardini államtitkár-helyettesnél a legtökéletesebb tájékozottságról gyõzõdhetett meg a közép-európai dolgok tekintetében. Az iskolaügybeni magatartásunkat [= az iskolaállamosítással szemben] helyeslik.” „A Szentatya helyesli a magyar püspöki kar álláspontját: elvi dolgokban nem lehet engedni.”4


Nem véletlenül esett a pártvezetõség választása éppen Czapik érsekre. Jól ismerhették õt mind Ortutay révén5 (aki többször tárgyalt vele nem hivatalosan), mind a besúgói jelentésekbõl. Jól tudták, hogy az egri érsek megfelelõ ösztönzéssel kész szemet hunyni az új hatalom egyházkorlátozó jogtalanságai felett; s kész arra is, hogy a szocializmust-kommunizmust támogató-segítõ nyilatkozat közzétételére sürgesse a püspöki kart.


Czapik szeptember 21–október 5. között lebonyolított ezen római útjának zavaros körülményei is különleges állami megbízás teljesítésére utalnak.

A legfeltûnõbb az a furcsa tény, hogy Czapik érsek Rómába utazása elõtt nem Mindszenty bíborossal, hanem Rákosi Mátyás pártfõtitkár-miniszterelnökhelyettessel találkozott és tárgyalt. Erre szeptember 9-én este került sor. Rákosi és Czapik mellett a többi jelenlevõ: Révai József, Marosán György, Barankovics István. Czapik nem a püspöki kar, hanem saját nevében beszélt. Részlet a jegyzõkönyvbõl:

„Czapik: . . . Õt mint az egyik legnagyobb magyar egyházmegye fõpásztorát nyilván érdeklõdéssel várják Rómában, és minden ok megvan annak feltevésére, hogy referátumát az általános magyar egyházpolitikai helyzetrõl is elvárják. Az érsek szeretné a békét elõmozdítani az Egyház és az állam között. Római útja elõtt tehát szeretne pontos tájékoztatást kapni arról, hogy mik a kormány kívánságai és szándékai az Egyházzal szemben, és a függõ kérdések megoldásának a kormány részérõl mik a föltételei.

Rákosi: Mindszenty háborút akar, és a püspöki kar határozatai egyhangúak [= Mindszenty véleményével egybehangzóak]. Úgy látszik tehát, hogy nincs két vonal, hanem a püspöki kar is háborút akar. . . A fõ probléma abban áll, hogy az esetleg létesülõ megegyezésnek tulajdonképpeni végrehajtója Mindszenty, aki – tekintettel a püspöki karban kiemelkedõ szerepére – semmiféle megegyezést végrehajtani nem fog, mert egyszerûen nem akar békét. . .”


Majd röviden tárgyaltak – már a Mindszenty nélküli helyzetet elképzelve – a papok és fõpapok által leteendõ állami eskürõl, néhány iskola visszaadásáról, a papi kongruáról, a püspöki körlevelek cenzúrázásának megszüntetésérõl. Végül Rákosi ismét visszatért az alaptémára:


„A legnehezebb a Mindszenty-probléma.” „Mindszenty nem fõpap, hanem politikai vezér akar lenni.” „Serédi három évben egyszer jelent meg valamelyik vidéki városban, Mindszenty azonban körmeneteket rendez, és azt hiszi, hogy ezt a demokrácia [a proletárdiktatúra] a végletekig tûrni fogja.”  „Mindszenty magatartását a végletekig nem fogják tûrni. Ottó-ügyei, kisbarnaki Farkas Ferenccel való kapcsolatai, általában antidemokratikus és államellenes tevékenysége elég okot szolgáltatnak arra, hogy ellene pert indítsanak. Mit fognak szólni a Vatikánban és Amerikában, ha Mindszenty valutaügyei nyilvánosságra kerülnek? . . .” „A kormány világos tudatában van annak, hogy éppen ilyen esetekben kell erõt mutatni. . .”

„Czapik: A leghatározottabban kijelenti, hogy semmiféle Mindszenty-elleni akciót nem vállal. Vatikáni beszámolóját sem nem kezdi, sem nem végzi a Mindszenty elleni adatok elõadásával.

Rákosi: Természetesen nem kívánja, hogy az érsek a vatikáni referátumát Mindszentyvel kezdje vagy végezze. Csupán annyit kér az érsektõl, hogy amennyiben hozzá Mindszentyre, illetve a kormánynak Mindszentyrõl alkotott véleményére nézve kérdést intéznek, mondja meg, hogy Rákositól erre nézve ezt és ezt hallotta.”6

* * *

Szokatlan ez a Rómába indulás, de szokatlan Czapik beszámolója is hazajövetele után a püspöki kar elõtt:


„. . . Ad limina látogatásra ment. Útlevélkérését küldönc útján adta be, könnyen megkapta.” A beszámoló folytatása rejtélyes fogalmazású: „Egy kérés hangzott el feléje azok részérõl, kikkel a püspöki kar megbízásából megbeszélést folytatott, hogy Rómában bizonyos információkat közöljön. Szóba állt velük. Elment a budapesti vikáriushoz, és tollba mondta, hogy mit mondtak. Õeminenciája személyére mondani akart dolgokat nem volt hajlandó meghallgatni, és errõl protokollumot vétetett fel. Hirtelen kellett elutaznia.”


Arra nincs adat, hogy a püspöki kar egésze mint testület megbízta volna Czapik érseket ilyen tartalmú feladattal. Így számolt be a püspökkari ülés jegyzõkönyve szerint vatikáni tárgyalásairól:


„Pápai kihallgatáson volt; több helyen csak névjeggyel intézte el a kötelezõ udvariasságot. Kérdezték: hogyan látja a magyar helyzetet. Megmondta, hogy holtponton van; megegyezés nem lehetséges, mert arra nem alkalmas sem a hercegprímás, sem a püspöki kar. A római Szentszék az egyetlen, amely a holtpontról eljuttathatja a helyzetet.”7


A Mindszenty vezette püspöki kar tehát Czapik szerint nem alkalmas arra, hogy megegyezést hozzon létre a magyar állami és pártvezetés, valamint a magyar egyházi vezetõk között. Bizonyára elhangzottak ennek valódi okai is: a püspökök nem hajlandók szemet hunyni az egyházat sújtó jogtalanságok felett, ezeket sorra az illetékesek (és a Szentszék) tudomására hozzák; másrészt – lelkiismeretükkel ellentétben – nem adnak közre szocializmust-kommunizmust dicsõítõ közleményt. Talán az is szóba került, hogy a „megegyezés” érdekében az államnak fel kellene hagynia egyházkorlátozó-jogsértõ tevékenységével.

De ami a lényeg: e szûkszavú beszámolóból is kitûnik, hogy a pápa elõtt elhangzott Czapik szájából a félre nem érthetõ két kulcsmondat Mindszenty Vatikánba rendelésérõl: a bíboros alkalmatlan, a Szentszéknek kell intézkednie.

A pápa válasza – bár errõl Czapik nem beszélt püspöktársai elõtt, de a jelek ezt mutatják – a határozott visszautasítás volt: Mindszenty helyesen cselekszik, ezt kell tennie ezután is, ezért nem hívja a Vatikánba; a bíborosnak Magyarországon kell maradnia a magyar egyház élén, ez a hivatása, ezt kell teljesítenie, XII. Pius pápa teljes támogatásával.

* * *

Czapik hazaérkezése is furcsa és rendhagyó volt. Így folytatta beszámolóját: „Hazaérkezése után Boér [Miklós, a kultuszminisztérium katolikus ügyosztályának vezetõje] telefonált, és kérte Ortutay fogadását [= hogy Czapik rögtön fogadja a minisztert]. Õ nem fogadta, míg a bíboros hercegprímással nem beszélt. A miniszter ezt rossz néven vette. Õ [= Czapik] hazament [Egerbe], három napig otthon volt. Érdeklõdõknek nem válaszolt. Szerdán ment Esztergomba. Esztergomból visszajövet elment a kultuszminiszterhez [= Ortutayhoz].”

Eger város kommunista pártjának elsõ titkára, Sulyán György a pártközpontba „besúgó”-levelet küldött. Részletei:

„Kedves Rákosi Elvtárs! Czapik érsek hazaérkezett Rómából. Magához hívatta dr. Kovács Tibor miskolci minorita rendfõnököt és a minorita tartományfõnököt, akikkel megbeszélést folytatott római útjával kapcsolatban. A beszélgetésbõl az tûnt ki, hogy Czapik Gyulát a pápa letolta, mert nem állt Mindszenty mellett. Megígértette vele, hogy a Mindszenty jár helyes úton, és õ is teljes erõvel támogatni fogja. »Olyan idõket élünk ma, hogy ki kell állni Róma mellett« – ami egyenlõ a Mindszenty-vonallal.”8

A zárómondat: „Csatolok 2 db másolatot, amit az egri érseki irattárból eredetiben elmásoltunk.”

Az „elmásolt” – vagyis ellopott – s Rákosinak megküldött két irat nem volt titkos, konspirációs anyag. Az egyik: „Gyakorlati tájékoztató az Actio Catholica 1948/49-i munkatervéhez”; a másik az egri érsek X. számú, októberi körlevele, „circulare”-ja. Ebben röviden beszámol vatikáni látogatásáról is, de semmi érdemi közlés nincs benne. Viszont feltûnõ, hogy szinte az egész szöveg nem más – és ez is fontos jelzés! –, mint Czapik érsek pápahûségének túlfokozott, szinte egzaltált kifejezése.

Még más is történt Rómában az érsek látogatása nyomán. 1948. október 10-én a pápa lapja, az Osservatore Romano cikket közölt, amely a legnagyobb határozottsággal kiállt Mindszentynek a magyar katolikus közösség védelmében végzett tevékenysége mellett, fõként az egyházi iskolák elvétele ellen folytatott hõsies küzdelmét dicsérve, ugyanakkor kritizálva az államhatalom jogsértéseit. A pápa e nagy publicitású közleménnyel nyilvánvalóan a magyar állami és pártvezetõknek üzent.

Pápai vizitátor?

Czapik hangoztatta a Vatikánban: csak a Szentatya segíthet. S õ valóban segíteni akart. Nem úgy, ahogyan Czapik sugallta neki: hívja a Vatikánba Mindszentyt, hanem saját személyes követét kívánta Magyarországra küldeni, éppen Mindszenty támogatása, erõsítése érdekében. Vizitátor küldésére itthon senki sem gondolt, ezért mindegyik oldalon nagy meglepetést okozott a Szentatya elhatározása.

A Rómából hazaérkezett egri érsek még nem tudott errõl a pápai döntésrõl. Beszámolója szerint három nap – okt. 6–7–8. – elteltével ment Esztergomba Mindszentyhez, majd Budapesten Ortutayt kereste fel. Néhány nap után, alighanem okt. 12-én Révai József a Parlamentbe kérette [rendelte] Czapikot, s ott tudatta vele, hogy Velics római követ „sifrírozott táviratban azt közölte, hogy a nunciust [= Angelo Rottát] akarják küldeni, beutazási engedélyt kérnek számára. Október 11-én 11 órakor jelent meg római követünknél Duca Borgognini [Borgongini Duca nuncius], közölvén, hogy a Szentszék apostoli vizitátort kíván küldeni P. Cesari József titkár kíséretében.”9

A pápai követtõl jogosan várhattak segítséget, védelmet a magyar fõpásztorok, papok, hívek s maga Mindszenty, hiszen a vizitátor majd helyi tájékozódással világos képet szerezhet magának a magyar egyház valós helyzetérõl, jogfosztottságáról, az egyházkorlátozás különféle módozatairól. S nyilvánvalóan megkísérli majd azt is, hogy az államhatalmat egyházkorlátozó intézkedéseinek visszavonására késztesse.

A kiszemelt vizitátor, az 1945 elõtti budapesti pápai nuncius, Angelo Rotta jól ismerte Mindszentyt, s igen nagyra becsülte õt. Mind veszprémi püspöki, mind esztergomi érseki kinevezésében éppen az õ ajánlásának volt a pápa elõtt döntõ szerepe.10

Eleinte a hazai állami és pártilletékesek sem ellenezték a pápai küldött beutazását. Nyilván arra számítottak, hogy személyes ráhatásukkal a vizitátor közremûködésével mégiscsak elérik Mindszenty erõszakos eltávolítását az országból.

A Vatikánnal való kapcsolattartás ekkor így történt: Rajk László külügyminiszter a magyar kormánynak az olasz kormányhoz akkreditált követén, Velics Lászlón keresztül állt diplomáciai összeköttetésben a Vatikánnak az olasz kormányhoz akkreditált nunciusával, Borgongini Ducával. Az alábbi iratidézetekben szereplõ „nuncius” megnevezés mindig õt fedi. Rajk és Velics legtöbbször sifre-, azaz rejtjel-távirat útján kommunikált egymással.

* * *

Velics Rajkhoz, Róma 1948. okt. 11. este 19,35: „Október 11-én délelõtt felkeresett a római apostoli nuncius, közölvén, hogy XII. Pius pápa õszentsége mielõbb apostoli vizitátort óhajt Magyarországra küldeni Monsignore Angelo Rotta volt nuncius személyében, akit a magyarul jól beszélõ Cesari József szervita páter kísérne. . . Hozzáfûzöm még, hogy a nuncius további beszélgetésünk során rámutatott arra, hogy ezen elhatározásával és Magyarországon emberbaráti szerepénél fogva annyira ismert személy kiválasztásával tanújelét kívánja adni azon óhajának, hogy a szentszéki–magyar viszonyt túljuttassa a holtponton.11

Tizenegy nappal késõbb, október 22-én válaszolt Rajk a követnek: „A magyar kormány szívesen látná a megegyezésre irányuló tárgyalásokat a kormány és a Vatikán között. Azonban mielõtt ilyen tárgyalásokra sor kerülhetne, a kormány szükségesnek tartja, hogy a Vatikán dementálja [= nyilvánosan vonja vissza] a Dinnyés miniszterelnökkel szemben az Osservatore Romano okt. 10-i számában és azt követõleg a vatikáni rádióban hangoztatott teljesen hamis állításokat, és megfelelõ formában jelentse ki, hogy az Osservatore Romano kijelentése, melybõl az következik, hogy a Vatikán azonosítja magát Mindszenty egész mûködésével, nem fedi a Vatikán álláspontját. Mert ha ez eleve a Vatikán álláspontja lenne, nem volna alap a tárgyalásokra mindaddig, míg kielégítõ válasz vétele után a kormány újból álláspontot foglalhat. Fentiek értelmében apostoli visitatornak beutazási engedély (visum) nem adható ki.”12

Sajátos, hogy Rákosiék az akkori legnagyobb ellenzéki keresztény párt vezetõjétõl, Barankovics Istvántól kértek szakvéleményt, hogy mit válaszoljanak. Õ október 23-án ezt a szöveget javasolta:

„A magyar kormány vette a Vatikán közlését a vizitátor kiküldésének szándékáról és személyérõl. E közlést szívesen és megsértéssel fogadta. A kormány ettõl reméli, hogy az egyház és az állam közötti viszonyt – ahogyan a nuncius Velics úr közlése szerint kijelentette – a mindkettõre káros holtpontról elmozdítsa. Ugyancsak azon reménynek ad kifejezést, hogy ezen elmozdulás a kétoldalú tárgyalás és megegyezés elõfeltétele lesz.

A kormány azonban kedvezõtlen jelnek veszi az Osservatore Romano vatikáni félhivatalos lap október 10-i számában »Voci ed echi« fõcímû cikkének »Conforme«  alcím alatti közleményét, amely a magyar miniszterelnök beszédének csak részleteit véve alapul, és annak lényegét elhallgatva, már elõzetesen állást foglal. Ugyancsak félreérthetetlenül közli a magyar kormány, hogy a vizitátor ideje [= itt-tartózkodása] alatt is fenntartja törvényes intézkedési szabadságát mindazokra vonatkozóan, amelyeket Mindszenty fõpásztori tevékenységén kívül bel- és külpolitikai viszonylatban tesz.

A magyar kormány az érintkezés elõfeltételének tekinti, hogy a Vatikán valaminõ módon juttassa a kormány tudomására, hogy az Osservatore Romano cikke, amely Mindszentynek nem csupán egyházpolitikai, hanem egész bel- és külpolitikai magatartása vatikáni helyesléseként értelmezhetõ, nem jelenti azt, hogy a Vatikán azonosítja magát Mindszentynek nemcsak egyházpolitikai, hanem egész bel- és külpolitikai magatartásával.”13


(A Vatikánban – és sokan Magyarországon – jól tudták, hogy amit Barankovics Mindszenty „bel- és külpolitikai magatartásának” nevez, nem volt más, mint a keresztény közéleti erkölcs elveinek és gyakorlati érvényesítésének hirdetése az ország nyilvánossága elõtt, a pápák tanítása szerint.)


Rajk október 25-én a következõket telefonálta a követnek:

„. . . küldött [= a vizitátor] ne tárgyalások megkezdésére, hanem a megegyezéshez szükséges közvetlen tájékozódás céljából jöjjön. A magyar kormány akarja a megegyezést, ezért szívesen megadja a kért engedélyt és a küldöttnek a szükséges felvilágosításokat. Éppen a megegyezés érdekében nem tekintünk el a kívánt dementálástól és olyan kijelentéstõl, mely szerint a szóban forgó személy [= Mindszenty] nem minden ténykedésével azonosítja magát. . . Felhívom figyelmét arra, hogy az Osservatore Romano október 10-i és október 23-i glosszáját nem szabad lebecsülni. . . Fenti hivatalos jellegû közlések után magánvéleményként fejezze ki, hogy idézett glosszákat nem lehet véletlennek tekinteni, hanem azt célozzák, hogy a viszonynak a holtpontról való elmozdítását megakadályozzák.”14


Velics válasza: „Róma 1948. okt. 26. Választ okt. 25-én távbeszélõn vett szöveg szerint 18 órakor közöltem apostoli nunciussal, aki készséggel továbbítja a szentszéki államtitkársághoz.”15

E napon, október 26-án újabb, a magyarországi állapotokat kritizáló cikk jelent meg a Vatikán lapjában, majd az október 28-i számban a Szabad Nép hazai kommunista újság cikkével élesen polemizáló glossza.

* * *

Ezután bõ két héten át a kormány nem nyilatkozott a vizitátor beengedése ügyében, a Vatikán viszont kitartott szándéka mellett, hogy Rotta érseket Magyarországra küldi. Velics november 13-i sifréjében jelentette Rajknak:

„Nov. 12-én felkeresett az apostoli nuncius, szóbelileg közölte a szentszéki államtitkárság válaszát. Míg az Osservatore Romano »Nostre informazioni« részében megjelent hírek a Szentszék hivatalos álláspontját visszaadják [= közlik], a többi rovatban közölt hírekért csak a szerkesztõség felelõs. Tehát sem ezen hír esetén, sem azokból harmadik tényezõ által messzemenõ következtetésekhez a Szentszék állást nem foglalhat anélkül, hogy precedenst ne alkotna.”

De a Szentszék római nunciusa ezt is leszögezte:

„A Vatikán hosszabb idõ óta nagy aggódással nézi a magyarországi katolikus egyház és állam közötti viszonyt, és sok panasz érkezik hozzá, melyek közül felsorolta a földbirtokreform helyenként önkényes végrehajtását, katolikus egyházi hetilapok nehézségeit, katolikus egyesületek feloszlatását, templomon belüli szentbeszédek ellenõrzését, templomon kívüli körmenetek, zarándoklatok betiltását vagy megnehezítését, például vasúti kedvezmények megtagadását, hangszórók felszerelésének tilalmát stb., az iskolák államosítását, minek következtében 3000 szerzetes állást vesztett, végül állítólag 60 katolikus pap volna letartóztatásban.

Éppen annak megvizsgálására, mennyiben helytállók ezek a panaszok, mik az orvoslás lehetõségei és módjai, szóval közvetlen tájékozódás és utána személyes jelentéstétel céljából kívánna a Szentatya egyházi és vallási, de nem diplomáciai jellegû minõségben apostoli vizitátort leküldeni. Az annyira alkalmasnak ítélt idõs, komoly Rotta nuncius személyére esett választása, ami csak aláhúzza, mennyire súlyt helyez a magyarbarátságra. Ha a magyar kormány nem engedné meg, hogy a pápa helyszíni tájékozódásra egy kiküldöttjét delegálja, ebben az esetben az egyház elleni aktust kellene látnia. . . A vizitátor helyszíni tájékozódása a kiegyezés lehetõségeit legalábbis nyitva tartja, míg a vízum megtagadása a Szentszéket megsérti, és a kiegyezést beláthatatlan idõre lehetetlenné teszi.”16

A Szentszék, a Szentatya tehát teljes erejével védte Mindszenty álláspontját: a magyar egyházat ért sérelmek orvoslása jelentheti mindenfajta megegyezés alapját és kiindulópontját.

Rajk öt nap múlva, november 17-én válaszolt: az általa képviselt magyar állami és pártfelfogás szöges ellentéte a pápáénak:


„A kormány megelégedéssel vette tudomásul a nuncius közlését, hogy az Osservatore Romanónak hivatalos és nem hivatalos része van, és a kifogásolt közlemények az utóbbiban jelentek meg. Ez a körülmény a magyar kormánynak azon álláspontját még jobban alátámasztja, hogy a nem hivatalos részben a Vatikán valamilyen formában közölteket dementálja.

A nuncius szerint a vizitátor látogatásának célja hivatkozott táviratában felsorolt panaszok kivizsgálása és orvoslási lehetõségek megállapítása. A vizitátor Magyarországra utazását és közvetlen tájékozódását, hogy a pápának a való helyzetet visszatükrözõ jelentést tehessen saját személyes meggyõzõdése alapján, a magyar kormány mindenben elõ kívánja mozdítani. A felsorolt panaszok azonban minden alap nélküliek.

Ezért a való helyzetnek az felelne meg, ha a vizitátor látogatásának célja Mindszenty állam- és demokráciaellenes, sõt tárgyilagos hívõ katolikus körök véleménye szerint egyházának is ártó magatartásának kivizsgálása lenne, valamint az, hogy e jogos kifogásainkra orvoslást találjon, és a megegyezést elõsegítse. A tények ismerete alapján a vizitátor meggyõzõdhetne arról, hogy Mindszenty magatartása akadályozza a magyar nép demokratikus fejlõdését, békéjét, és õ a magyar néppel szembenálló reakciós elemek egyik fõ mozgató ereje. Ezek a nyomós érvek szólnak a vizitátor jövetele mellett, és a fenti alapon látogatása a magyar kormány szerint is feltétlenül kívánatos lenne. . .”17


Ezzel világossá vált: a Szentszék és a kommunista párt által irányított magyar kormány között éppen olyan patthelyzet alakult ki, mint a magyar állami és egyházi vezetõk között. A pápa jó szándékát Mindszenty védelmében Rákosiék nem engedték érvényesülni, a vizitátor küldésének vatikáni terve ezzel kútba esett.

Finálé

A hetek, hónapok múltak, és Rákosiék várakozási ideje (és türelme) végképp elfogyott. Ezért Mindszenty bebörtönzése mellett döntöttek. Rajk idézett sifréje után két nappal, 1948. november 19-én letartóztatták Zakar András prímási titkárt. Ezzel Rákosiék részérõl kezdetét vette a Mindszenty bírósági elítéltetésének lebonyolítási szakasza: a Mindszentyvel való leszámolás visszavonhatatlanná vált.

Türelmetlenség és gyûlölet szólt Rákosi november 27-én tartott nagy beszédébõl; Mindszentyvel kapcsolatban az „utolsó perc”-rõl beszélt, már pontosan megnevezve a hajdani vádirat kitalált bûntett-tételeit:

„Annak a türelmi politikának, amely elnézõbben kezelte a papi vagy bíbornoki talárban garázdálkodó kémeket, árulókat, valutacsempészeket és a Habsburgok visszahívóit, a fasisztákat és a régi rend híveit – ennek a politikának vége!” Nem engedhetõ meg, hogy „a fasizmusnak és a reakciónak egy olyan szervezett rohamcsapata zavarja tovább újjáépítésünket és stabilizációnkat, mint amilyen Mindszenty mögé felsorakozott. A kíméleti idõ a reakció ezen utolsó csapatával szemben lejárt.” S a vészjósló befejezés: „Ha Mindszentyvel az egyház nem csinál valamit a legközelebbi hetekben, akkor majd csinálunk mi!”18

Világos, egyértelmû üzenet volt a Vatikánba, a pápának.


Talán ma már nem kell hozzáfûzni: Mindszenty természetesen nem szervezett semmiféle fasiszta-reakciós rohamcsapatot, hanem „csupán” a többmilliós magyar katolikus közösség törvényesen járó jogait védte. A magyar katolikus egyház egészére akart lesújtani a Rákosi vezette hatalom azzal, hogy bebörtönzi Mindszentyt hazug vádak alapján. Ezt a valódi célt elfedte a széleskörû, erõszakos, harsogó propaganda, a mindenben ártatlan bíborost súlyos koholt bûntettekkel vádolva.


A végsõ leszámolás elõkészítésében Rákosiék igénybe vették az arra vállalkozó másik világnézeti oldal támogató segítségét is. Ezirányú stratégiájuk kiindulópontja az a közös értekezlet volt, amelyet 1948. december 2-án tartottak (természetesen a püspöki kar és Mindszenty tudta nélkül) a következõ résztvevõkkel: Révai József, Kádár János, Barankovics István, Czapik Gyula és Jánosi József jezsuita (õ Barankovics legfõbb tanácsadója volt a Demokrata Néppárt vezetésében).

Az összejövetel célja egyezmény kötése volt. Jegyzõkönyvet nem készítettek, de „Pro memoriá”-ban rögzítették, hogy miben állapodtak meg. Ebben egyezményüket „úriemberi megállapodás”-nak nevezték.

Szokásos ez a diplomáciában: nincs írásos szöveg, nincs aláírás, a megegyezést „úri becsületszó alapján” kötik; ez a „gentlemen’s agreement”.

Leszögezték a jelenlevõk: „lehetetlenség írásba foglalni a Zakar-ügy vonatkozásait Mindszentyvel. Itt csak szóbeli információról lehet szó, arról, hogy Czapikék informálják Rómába utazó bizalmi emberüket, Mócsy szerzetest, és õ terjessze ezt a kérdést a Vatikán elé olyan formában, ahogy annak idején [= majd késõbb] a magyar kormány a Mindszenty ellen felmerülõ vádak nyomozati anyagáról informálja a Vatikánt, hogy lehetõvé tegye számára Mindszentyvel kapcsolatban az intézkedést. Amennyiben záros határidõn belül a Vatikán nem intézkedik, a magyar kormánynak szabad keze van a törvényes eljárás lefolytatására.”19

Tehát a lényeg: a „nyomozati anyag” bizonyítja, hogy Mindszenty közönséges köztörvényes bûnözõ; errõl mind állami részrõl, mind pedig egyházi oldalról (a jezsuita Mócsy Imre útján) tájékoztatni fogják a Szentszéket. Ha ennek alapján „záros határidõn belül” a pápa a Vatikánba rendeli Mindszentyt, akkor a kormány kiengedi õt; ha viszont errõl rövid idõn belül nem történik döntés a Vatikánban, akkor a bíborost bebörtönzik.

Kísérteties pillanat lehetett, amikor az értekezlet egyházi oldala is rábólintott: igen, rendben van, akkor zárják börtönbe Mindszentyt!

Egy hét múlva, december 8-án ült össze a furcsa nevû „egyházi hármas bizottság”, tagjai Rákosi, Révai és Farkas Mihály, a koncepciós perek szakértõje. Ekkorra hazarendelték Velics követet. A napirend egyik pontja:


„Velics a Vatikán elé terjeszti a Mindszenty elleni vádanyagot. Errõl Rákosi elvtárs beszél vele, majd Kádár [belügyminiszter] elvtárs informálja és pro memoriát készíttet vele a vádanyagról, melyet Velics állít össze, és Kádár elvtárs ellenõrzi.

Az információ a következõ öt pontról szóljon: 1. Ottó-összeesküvés USA javára. 2. Kémkedés. 3. Mindszenty fasiszta múltja. 4. Valutavisszaélések. 5. Szt. Korona-kérdésben való hûtlenség.

Rákosi elvtárs szóban ismerteti Veliccsel a Czapikkal való megállapodás alapján létrejött »úriemberi megegyezés«-rõl szóló javaslatot. Velics [Rómába] elutazását úgy kell idõzíteni, hogy január elsõ napjaiban bekövetkezhessék a tervbe vett akció.”20


Tehát Rákosiék ekkor 1949. január elejére idõzítették a letartóztatást.

Egy hét elteltével Budapestrõl futár vitte Rómába Velics követ kezébe Rajk 1948. december 14-i keltezésû – elejétõl végéig valótlanságokat, hazugságokat tartalmazó – levelét:


„Tisztelt Követ Úr! Szíveskedjék közölni a Vatikán arra illetékes tényezõjével, hogy a magyar Belügyminisztérium olyan adatok birtokába jutott, amelyek nem teszik lehetõvé, hogy Mindszenty Józseffel szemben az eddigi elnézõ és kiváró politikát folytathassuk. Mindszenty, kezdve attól, hogy már 1918-ban büntetve volt demokráciaellenes mûködéséért, a felszabadulásig szakadatlanul szélsõjobboldali reakciós és késõbb fasiszta magatartást tanúsított. A felszabadulás után nem vonták felelõsségre abban a reményben, hogy a megváltozott viszonyok hatása alatt megkísérli jóvátenni bûneit. Tudvalevõleg ez nem történt meg. Mindszenty magas egyházi méltóságát arra használta fel, hogy minden rendelkezésére álló erõvel a Magyar Köztársaság ellen küzdjön.

Perrendszerû megállapítást nyert, hogy az 1947-es amerikai útja folyamán, amelyet vallásos és egyházi mûködésének tüntetett fel, összeköttetést létesített a Magyar Köztársaság megdöntésén dolgozó, Amerikába menekült reakciós magyar politikusokkal, és ezt az összeköttetést a legutóbbi idõkig fenntartotta. Ugyanezt az útját arra is felhasználta, hogy Habsburg Ottóval megállapodást létesített a magyar legitimista mozgalom megszervezésére. Ennek a megállapodásnak értelmében a legutóbbi idõkig perrendszerûen igazolt – a Magyar Köztársaság megdöntésére irányuló – tevékenységet folytatott.

Perrendszerû bizonyítékok egész sora igazolja, hogy Mindszenty kémkedett idegen hatalmak javára, erre egyházi személyeket is felhasznált. Perrendszerû megállapítást nyert, hogy részben a fenti kémkedésével kapcsolatos – igen jelentékeny – külföldrõl kapott s Magyarországra csempészett valutát a magyar törvények megkerülésével feketepiacon értékesített.

Perrendszerû megállapítást nyert, hogy az amerikaiaknál interveniált abban az irányban, hogy a magyar nemzet egyik legértékesebb történelmi ereklyéjét – Szent István király koronáját – ne adják vissza a magyar kormánynak, hanem tartsák vissza arra az idõre, amikorra Magyarországon a köztársaság megdöntését remélte. . .

Kérem Követ Urat, hogy az ügy súlyosságára és fontosságára való tekintettel sürgõsen közölje fentieket illetékes vatikáni tényezõkkel, és értesítsen, hogy milyen választ kapott.”21


Ugyanezen a napon, december 14-én mutatkozott be az országgyûlésben az új miniszterelnök, a kommunisták embere, Dobi István. Ismerõs rágalmazó szöveget mondott:


„A magyarországi reakció elsõsorban Mindszenty bíboros fekete zászlaja alá gyülekezik. Mindszenty a reakciósok, a fasiszták, a háborús bûnösök legfõbb patrónusa és védelmezõje. Emiatt utasította el már annyiszor a megegyezést a demokráciával, és ezért igyekszik a katolikus egyházból illegális politikai pártot formálni a népi demokráciával szemben. Kormányom továbbra is óhajtja a megegyezést a katolikus egyházzal, ugyanakkor azonban arra a belátásra jutott, hogy mindaddig, amíg a katolikus egyház élén Mindszenty áll, minden megegyezés kilátástalan.” 22

* * *

1948. december 16-án tartottuk elnökletem alatt Esztergomban az utolsó püspökkari konferenciát. A rendõrség ekkor már jó idõ óta õrizet alatt tartotta a házamhoz vezetõ utat, és sorjában igazoltatta a hozzám jövõ látogatókat. Ebben a börtönközeli légkörben tartottuk meg utolsó értekezletünket. Közös nyilatkozatot adtunk ki arról, miért nem jöhetett létre az egyház és állam között a megegyezés” – írta emlékirataiban – kissé megszépítve – a bíboros.23


Jegyzõkönyv nem maradt fenn az értekezletrõl; viszont megvan a részletes, szép fehér papíron, tiszta gépeléssel írt besúgójelentés, amely másnap reggel már ott volt Rákosi kezében. Eszerint megjelent az ülésen a püspöki kar mindegyik tagja; a beteg Bánáss püspököt Hoss nagyprépost helyettesítette szavazati joggal.

Itt ekkor már erõteljes támadásba lendült Czapik érsek: a püspöki testülettõl igyekezett kikényszeríteni az írásos nyilatkozatot arról, hogy az állami és a katolikus egyházi vezetõk rövidesen összeülnek, tárgyalni a „megegyezés”-rõl (azaz lemondanak a törvénysértések elleni tiltakozásról, s méltatják a szocializmus eredményeit).

Vajon miért volt fontos ennek az állami és pártkövetelésnek a sürgõs teljesítése Czapik számára éppen most, amikor már nyilvánvaló volt az egyházi vezetõk elõtt, hogy Mindszentyt a következõ napokban letartóztatják? Vajon mirõl lehetett volna ebben a helyzetben komolyan tárgyalni? Rákosiék stratégiai terve az volt, hogy éppen a letartóztatás utáni napokra idõzítik a látványos összeborulást (a megfélemlített s a börtöntõl rettegõ fõpapok már készségesen megteszik majd ezt), s bizonyítva lesz: Mindszenty volt a megegyezés akadálya; õt félreállítva viszont rögtön létrejön a béke.

(Tudjuk azonban, hogy nem így történt: csak másfél éven át tartó kíméletlen retorziók nyomán született meg 1950 nyarán a hírhedt „megegyezés”.)

Részletek az 1948. december 16-i, az esztergomi prímási székházban tartott értekezletrõl készített besúgójelentésbõl:


„Napirend elõtt Grõsz érsek felszólalt, és javasolta, hogy a püspökök biztosítsák ragaszkodásukról és szeretetükrõl a sok méltatlan támadásban részesült prímást, amit a konferencia egyhangúlag tudomásul vett.”

„A prímás elnöki megnyitójában foglalkozott a legutóbbi napok »sérelmeivel« [a besúgó teszi idézõjelbe], majd határozottan kijelentette, hogy a korábban tervezett békenyilatkozatot nem lehet kiadni, mert a folyó hó 11-én tartott szûkebb konferencia óta változott a helyzet.”


December 11-én ugyanis néhány püspök – Mindszenty tudtával, alighanem Czapik vezetésével – nyilatkozattervezetet fogalmazott meg az állami és egyházi vezetõk közötti sürgõs tárgyalás szükségességérõl. Majd december 14-én elhangzott a rágalmazó Dobi-beszéd, amely egyértelmûen kinyilvánította, hogy a Mindszenty vezette püspöki karral nem tárgyalnak. A „helyzet” valóban gyökeresen megváltozott.


Az ülésen Mindszenty is szóba hozta Dobi beszédét, majd „javasolt egy másik nyilatkozatot, amely négy oldalon keresztül a sérelmeket sorolja fel. Erre Czapik kijelentette, hogy a prímás állal felolvasott szöveget nem írja alá, és ha keresztül megy [a szavazáson], kéri jegyzõkönyvbe venni, hogy õ nem járult hozzá. . .”

Majd Pétery József szólalt fel. „A váci püspök határozottan kiállt a prímás mellett, és azt állította, hogy »Czapik téves információival ellentétben a papság és a hívek a prímás mögött állnak, és a hívek megvetnék a püspöki kart, ha most meghátrálna«.”


Hoss prépost óvatos formában Czapik álláspontját támogatta. . . Dudás szintén Czapik oldalára állt.”


Majd „Czapik ismét kifejtette álláspontját, és ragaszkodott annak kinyilvánításához, hogy készek a tárgyalásra.” Vele szemben Mindszenty úgy vélte: az idõ most – éppen most – nem alkalmas a kormánnyal való tárgyalás kezdeményezésére (lásd Dobi-beszéd).

Végül Mindszenty nyilatkozattervezetét a püspökök leszavazták, s egy újat készítettek, amelyet a testület többsége elfogadott, ezt nevezte a besúgó „békenyilatkozat”-nak.


„Ezután a konferencia arról tárgyalt, hogy a békenyilatkozatból ne tûnjék ki, hogy a prímás nem fogadta azt el. Abban állapodtak meg, hogy ezt a tényt a jegyzõkönyvben lerögzítik ugyan, de a nyilatkozatba nem veszik be.” A besúgó értékelése: „a nyilatkozat a csütörtöki [dec. 11-i] tervezetnél határozatlanabb.


Maga a nyilatkozat egyébként nem áll szemben semmiben sem Mindszenty álláspontjával; lényegében a bíboros és a püspöki kar addigi, lényegében változatlan véleményét tükrözi, azt – az állam, illetve párt részérõl teljesen ellenségessé tett légkörben – szelíd, megértõ szellemben képviselve. Teljes szövege:


„Püspöki konferencia volt, melyen valamennyi meghívott megjelent, és ott a változott események folytán újból tárgyalták az egyház és állam közti viszony rendezésének kérdését. Szükségesnek látják, hogy mind a papságnak, mind a hívõknek e tárgyban további tájékoztatást adjanak. Az egyház és állam viszonyát rendezni hivatott tárgyalásokra a püspöki kar már régebben kifejezte készségét. Ezek a tárgyalások, sajnos, különbözõ okokból mindeddig kitolódtak. A készség azonban megvan a kérdésnek olyan rendezésére, amely az egyház tanainak, törvényeinek és jogainak megfelel. Ennek a készségnek a jele az is, hogy bizonyos részletkérdésekben folyik most már tárgyalás az állam és a püspöki kar megbízottja között. A hivatalos tényezõk mindkét oldalon tisztában vannak azzal, hogy a szóban forgó kérdés mai stádiumában a római Szentszék közremûködését igényli.”24


A papi kongrua kérdésében folyt ebben az idõben tárgyalás a Czapik által vezetett egyházi, valamint állami küldöttek között. A Szentszék közremûködésén – ez kétségtelen – a vizitátor küldését, beengedését és szabad tájékozódó tevékenységét értették a püspökök.

* * *

Két nap múlva, december 18-án este 18 óra 20 perckor Velics a következõ sifrét küldte Budapestre: „December 18-án este Loretóba utazott a nuncius. Informáltam, és közöltem miniszter úr aznap kapott levelét. December 27-én, visszatérése után újból felkeresem, és kérésére írásban is átadom a fontos pontokat.”25 Tehát a Vatikán részérõl egyáltalán nem siettek megismerkedni a nagyszabású bûnügyi leleplezéseket tartalmazó levél szövegével.

Rajk válasza december 20-án este 9 órakor: „A nunciusnak követ úr részérõl történt informálását Vatikánnak tett hivatalos közlésnek tekintjük. Kérjük választ szorgalmazni.”

Velics követ reagálása december 22-én, éjjel 22 óra 19 perckor: „Félreértések elkerülése végett jelentem, hogy információimat a nuncius elutazása miatt nem közölhettem a Szentszékkel. Tehát utóbbival hivatalos közlésrõl csak akkor lehet szó, ha visszatérése után kért írásbeli leszögezésük alapján eljárt. Ez vonatkozik fõleg miniszter úr levelében foglalt részletes adatokra.”27


Végül ez ügyben az utolsó sifre december 23-án Rajktól Velicsnek: „A nunciusnak tett közlés megtörténte mellett, hogy kérésének eleget tegyen, december 27. folyamán közléseinket írásban is adja át.”28

Rajk külügyminiszter már régóta tudta: az általa írt levél hazug bûnlajstroma csakis egyet szolgál: hogy igazolja a Szentszék, a pápa elõtt Mindszenty – „perrendszerûen bizonyított” – bûnösségét. S azt, hogy jogosan tartóztatták le, s törvényesen zárták börtönbe.

Ebben azonban a Szentszék joggal kételkedett, s nem rendelte a bíborost a Vatikánba. De maga Mindszenty sem akarta elhagyni székhelyét s az országot. Errõl beszélt késõbb, 1974-ben, dallasi sajtókonferenciáján.


„1948-ban miért választotta a börtönt a szabadság helyett?” – szólt a kérdés. A bíboros válasza: „Igen, akkor felkínálták, hogy távozzak külföldre, és akkor nem ítélnek el. Én azonban ezt nem tehettem meg, én helyt akartam állni, népem körében akartam maradni. Különben is erkölcsi lehetetlenség, hogy ha maradok, akkor különféle bûnökben bûnösnek mondanak ki; ha azonban elmegyek, akkor az a bûn, amit állítólag elkövettem, nem számít bûnnek.”29


Mindszenty erkölcsi nagyságát mutatja ez az álláspont: meggyõzõdése, hogy helyes úton járt, hivatását hûen teljesítette, s ebben a Szentatya is megerõsítette õt. Ha ez a helyzet, akkor nincs helye a megfutamodásnak, a helyesnek bizonyult utat végig kell járni, helyt kell állni a legnagyobb viharokban is. Opportune et importune.

* * *

Sajátos közjátéka volt e kegyetlen színjátéknak Mócsy Imre jezsuita szerepeltetése.30 Rákosi, Czapik és Barankovics õt küldték 1948 decemberében a Vatikánba, hogy bár – s ezt határozottan állítják – bizonyítottan államellenes bûncselekményeket követett el a bíboros, de az állami és pártvezetés megbocsát neki, elengedi büntetését, ha a pápa a  Vatikánba parancsolja, és ott megfelelõ korlátok között tartja. Ez a Mócsy páter által viendõ üzenet lényege (amely tehát egészen más, mint a három hónappal azelõtt Czapik által vitt üzenet: akkor ártatlan ember befogadásáról volt szó!).

Az üzenetet azonban a küldõk nem merték írásba foglalni, a jezsuita atyának ezt szóban kellett kifejtenie Rómában. Ami megdöbbentõ: Rákosi, Rajk, Czapik, Barankovics egybehangzóan állítják Mindszenty köztörvényes bûnösségét!

A következõ szöveget bízták Mócsy emlékezetére, hogy adja át a vatikáni illetékeseknek: „Olyan adatok kerültek a magyar hatóságok kezébe, amelyek alapján a magyar törvények szerint Mindszenty József  elítélhetõ. De a kormány hajlandó lenne ettõl eltekinteni, ha a Szentszék Mindszenty bíborost végleg Rómába rendelné.”

Mócsy naivul megkérdezte küldõitõl: elmenjen-e Mindszentyhez, hátha van valami üzennivalója Rómába. Rögtön lebeszélték: a bíboros nem tudhat e küldetésrõl.

Mócsy pátert a Vatikánban a legnagyobb bizalmatlansággal fogadták, hiszen a római követ részletes tájékoztatását már megkapták a kitalált, hazug vádpontokról. Jezsuita elöljárója így fogadta: „Mikor elmondtam, hogy milyen ügyben vagyok itt, alaposan leszidott, hogy miért avatkozom ilyen ügyekbe.” P. Leiber jezsuita, a pápa személyes tanácsadója azt közölte vele, hogy most, a karácsony elõtt a Szentatya nem tud az üggyel foglalkozni. Nyilván tudatosan várakoztatták, akárcsak Velicset. December 21-én jött az értesítés az államtitkárságtól, hogy karácsony után, december 28-án Tardini helyettes államtitkár fogadja Mócsy atyát, aki december 22-én tudta beadni írásba foglalt közlendõjét.

* * *

December 26-án este azonban megtörtént Mindszenty letartóztatása. A magyar kormány december 28-án – Velics közvetítésével – közölte a Vatikánnal, hogy ennek ellenére meg akarja kötni a megállapodást. A bíboros már az Andrássy út 60. zárkájának rabja volt, amikor ugyanazon a napon, december 28-án Mócsy megjelent Tardini hivatalában, aki három dolgot vésett a páter emlékezetébe:


„1. A Szentszék tiltakozik a bíboros letartóztatása ellen. A szavakra nem emlékszem, de tárgyalásunkon ez a rész volt a legjobban stilisztikailag, sõt szónokilag elõre kidolgozva. Valami olyasmit mondott, hogy bármit is hoznak fel a bíboros ellen, a bíboros most és az utókor elõtt mindig is a magyar nemzet hõse, az emberi jogok védõje stb., stb. marad.

2. Majd határozottan felszólított, mondjam meg a püspököknek, hogy nekik is tiltakozniuk kell. . .

3. Czapik érseket senki sem bízta meg, hogy az állam és egyház kapcsolatáról a magyar kormánnyal tárgyaljon, vagy ilyen tárgyalásokat elõkészítsen. Ezt határozottan jelentette ki. . .”


Ezután arról érdeklõdött, hogy mit üzen Mindszenty bíboros s a püspökök. „Majd felálltunk, még nyomatékosan mondotta: »Mondja meg a püspököknek, hogy erõsek és egységesek legyenek. Siano forti ed uniti!«”

Isten magyar népe – a néhány püspökön kívül – nem tudhatott meg semmit errõl a pápai udvarból jött komoly figyelmeztetésrõl, s arról sem, hogy ugyanazon a napon, december 28-án a Sacra Congregatio Consistorialis közzétette kánonjogi intézkedését a Mindszenty letartóztatásában közremûködõk ellen. Hatalmas szimbolikus jelentõsége volt ennek a gesztusnak!


S a magyar hívek ugyanígy nem tudtak semmit az Osservatore Romano ez után közölt tiltakozó cikkeirõl, sem a pápa nagy beszédeirõl: azt, amit a Vatikánhoz akkreditált 33 ország diplomáciai képviselõje elõtt tartott, akik testületileg tiltakoztak a bíboros törvénytelen elítélése ellen (1949. febr. l6.); s azt, amit a Szentatya Róma népéhez intézett, amit háromszázezer tiltakozó ember elõtt a Szent Péter-bazilika elõtti téren mondott (1949. febr.20.).

A magyar püspöki kar a letartóztatás után nyilatkozatot adott ki (1949. jan. 10.), majd a hívek számára körlevelet tett közzé templomi felolvasásra (1949. jan. 10.); egyikben sem szerepel a bíboros letartóztatása, de még a neve említése sem. Bizonyára Czapik érsek ösztönzésére.



Viszont vastag betûs cím alatt közölték a hazai lapok, hogy 1948. december 28-án Budapesten megegyezett az állami és egyházi küldöttség, Ortutay és Czapik! Mégpedig a kongrua-ügyben. Az állami fél nem 30%-kal (ahogy korábban akarta), hanem csak 15%-kal csökkenti a kongrua addigi összegét; a megegyezés 6 hónapra érvényes.31

Ezen a mozgalmas napon – 1948. december 28-án – már második napja hullottak a gumibotütések a bíboros lemeztelenített testére az ávósközpont vallatópincéjében. . .

* * *

1948. december 30-án délelõtt 10 órakor Velics követ rejtjeltáviratot kapott Rajktól: „. . . Szentszékkel közölje, hogy Mindszenty-ügyben kompromittálva van négy püspök is, közöttük Pétery és Shvoy, kiknek ügye különösen komoly.”32

December 31-én, éjjel 11 órakor ezt jelentette római követünk Budapestre: „December 31-én 17 órakor vettem a nuncius december 30-i keletû levelét, melynek szó szerinti fordítása:


»Vettem december 28-i levelét, mellyel értesít kormánya nevében, hogy – függetlenül a hercegprímás személyes esetétõl – fenntartja a kívánságot, hogy megegyezést találjon egyrészt a katolikus egyház és állam között, másrészt a Szentszék és a magyar kormány között. Van szerencsém válaszolni:

1. Nem látszik, hogyan lehetséges összeegyeztetni az állított megegyezési óhajt a Szentszékkel azon bánásmóddal, amelyben részesítettek egy érseket, prímást, kardinálist. Olyan bánásmód ez, amely magát a Szentszéket sérti meg.

2. A Szentszék, amint ezt mindenki tudja, azt akarja, hogy mindenütt megóvassanak az egyház és a lelkiismeret jogai. Ennélfogva akarja nemcsak az istentisztelet szabadságát, hanem a szentbeszéd, a propaganda szabadságát is, valamint szabadságot a katolikus egyházi intézmények és az ifjúság keresztény nevelése számára.«”33


A Szentszék, a pápa álláspontja tehát – a magyar állami és pártvezetõk drasztikus zsarolása ellenére – változatlan mind Mindszenty ügye, mind a magyar egyház helyzete szempontjából.34

Ekkor már világszerte folyt – és azután januártól még szélesebb hullámokat vetett – a széleskörû, nagy tömegeket megmozgató felháborodott tiltakozás Mindszenty bíboros törvénytelen letartóztatása ellen.

A pápa Mindszenty-laudációja

A Szentatya 1949. január 2-án írta alá azt a latin nyelvû levelet, amelyet Mindszenty bíboros védelmében a magyar püspökökön keresztül a papságnak és a többmilliós magyar hívõközösségnek írt (s amelyet Mócsy páter hozott haza). Ez a terjedelmes irat nem más, mint Mindszenty bíboros bátor hitvalló hõsiességének dicsérete. A Szentatya lelke legmélyérõl törtek elõ a püspöktestvérét féltõ aggódás érzései. A pápa levele a Krisztus és egyháza melletti hûségnek, a fõpásztori hivatás lelkiismeretes teljesítésének, a hívek apostoli szolgálatának laudációja; az erõszakkal szemben az igazság, a szabadság és a szeretet üzenete.35

Elgondolkodtató tény, hogy a 20. század egyik legnagyobb pápája, XII. Pius terjedelmes üzenetet küld a magyar egyháznak, Isten magyar népének. Itthoni kézbesítésének pillanatától kezdve szövege elrejtendõ titok, a néhány akkori püspökön kívül azóta senki sem ismerhette meg tartalmát.36 Ma is csupán egy-két kutató tud róla. Teljes terjedelme:


„Tiszteletreméltó Testvérek, üdvöt és apostoli áldást!

A legnagyobb fájdalommal vesszük tudomásul, hogy szeretett Fiunkat, Mindszenty Józsefet, a Római Szentegyház bíborosát, Esztergom érsekét, székhelyérõl vakmerõ bátorsággal elûzték, és nyilvánosan õrizetbe vették, ami a rettenthetetlen Fõpapban a vallás szent fölségét, sõt magát az emberi méltóságot is egyaránt sérti. Megköveteli tehát a mi tisztségünk lelkiismeretessége, hogy az Egyház jogai ellen elkövetett eme gonoszságot, ami nemcsak titeket, de Magyarország, sõt az egész földkerekség összes katolikusait mélységes szomorúsággal és felháborodással töltötte el, nyilvánosan megsirassuk és meggyászoljuk, s az egyetemes Egyházat ért sérelmet ünnepélyesen megkövessük. Ismerjük ennek a jóságos Pásztornak érdemeit, ismerjük sértetlen és állhatatos hitét, ismerjük végül apostoli bátorságát a keresztény tanítás épségének megvédésében és a vallás szent jogainak érvényre juttatásában.

Bátor és kitartó szívvel ellenállt, amikor látta, mint nyirbálják napról napra és egyre jobban az Egyház szabadságát, és mint szorongatják mindenféleképpen; ugyancsak amikor azt tapasztalta, hogy a keresztény hívek nagy kárára az õ tanítását és szolgálatát megakadályozzák – ami mellett nemcsak a templomokban, de nyilvánosan is bizonyságot kell tenni a hit õszinte megvallásában, iskolákban és intézetekben, nyomtatott könyvekben, a szent helyekre való jámbor zarándoklatokban és a Katolikus Akció által szervezett egyesületekben – mindez valóban nem szégyenére, hanem inkább dicséretére válik, mivel az õ fõpásztori éberségének tisztségével jár.

Kívánunk tehát, tiszteletreméltó Testvérek, atyai szívvel részt venni a ti fájdalmatokban és gyászotokban, s titeket újra és újra buzdítani az Úrban, hogy amint mindig szoktátok, úgy különösen a jelenlegi súlyos válságban ne mulasszátok el õszintén és szorgosan egy szívvel-lélekkel és cselekedettel betölteni a rátok bízott fõpásztori tisztséget, megemlékezve ugyancsak arról is, hogy az egyház szabadságáért és szent jogaiért nemcsak szenvedést és szorongattatást, de életetek elvesztését is, ha szükséges, el kell viselnetek. Bizonyosra vesszük pedig, hogy a mi atyai buzdításunkra önként és tevékenyen válaszoltok, s hogy az egész katolikus Magyarország, ami nekünk annyira kedves, s melynek történetétõl az egyház annyi dicsõséges évkönyve visszhangzik, ez igen súlyos helyzethez mindenképp méltó lesz, sõt a többi nemzetnek is a keresztény bátorság kiváló példáját fogja nyújtani.

Jói ismerjük ugyan a jelen idõk súlyosságát, ami rátok s híveitekre félelmesen nehezedik, de apostoli buzgóságotok, fõpásztori okosságotok s lelketeknek egyetértése és összefogása a szándékban és a cselekedetben is hasonlóképp ismeretes és tudott dolog elõttünk, nem kevésbé ismertük meg és tapasztaltuk azt a legyõzhetetlen hûséget, amely – mivel egyedül Istenben bízik, s az Õ segítségére támaszkodik – mindenen diadalmaskodni és gyõzni tud. Egybefogva tehát elszántságotokat és bátorságotokat, folytassátok csak bátran, tiszteletreméltó Testvérek, azzal az erõvel, amely az égbõl ered, és az isteni kegyelembõl táplálkozik. Ne tévesszen meg titeket az igazság csalóka látszata, amely fel szokta morzsolni a lelketeket erõszakoskodásaival és incselkedéseivel. Õseitek, kik az elõbbi korokban már mindenfajta tévedésnek ellenálltak, s annyi súlyos nehézségen diadalmaskodtak, arra tanítanak fényesen, hogy a keresztény vallást vádolni és támadni lehet, de legyõzni soha.

Az õ nyomaikban járjatok hûségesen, és bármit követeljen is a sérthetetlen hit, bármit kívánjanak is hitvallásban és cselekedetekben a keresztény parancsok, erre törekedjetek szakadatlanul, nem kímélve semmi fáradságot, s nem rettenve semmi félelemtõl. Ez legyen vigasztalástok, melynél nagyobb valóban nem is lehet: hogy tudniillik Krisztus békés és üdvös országáért harcoltok, amely nem e világból való (Jn 18,36), de amelynek feladata az emberek erkölcseit igazsággal, igazságossággal és szeretettel fegyelmezni, s mindet e földi vándorlás után a mennyei hazába és az örök boldogságba kalauzolni.

Különösképpen óhajtjuk pedig, tiszteletreméltó Testvérek, hogy azokért is imádkozva az isteni Megváltóhoz, valamint az Õ szentséges Anyjához, Magyarország Védõasszonyához, akik titeket üldöznek, arra igyekezzetek, hogy a tévelytõl megfertõzött lelkeknek felragyogjon a mennyei fény, hogy a gyûlölettõl és bosszútól megzavart lelkeket a keresztény egyetértés kibékítse és összefogja, s hogy végre-valahára jobb és nyugodtabb idõk virradjanak, mennyei malaszttól támogatva, szeretett hazátokra.

Ennek záloga és szándékaitoknak pecsétje legyen apostoli áldásunk, melyet nektek, tiszteletreméltó Testvérek, és a rátok bízott nyájra az Úrban szeretettel adunk, különösen azokra, »akik üldözést szenvednek az igazságért« (Mt 5,10).

Kelt Rómában, Szent Péter sírjánál, január 2-án, Jézus Szentséges Nevének ünnepén, 1949-ben, pápaságunk tizedik évében.

XII. Pius pápa”

* * *

1949. január 2-án XII. Pius pápa világgá kiáltotta az igazságot, a hit, az erkölcs, a szeretet igazságát. Az erõszak birodalmának vezetõi azonban nem hallgattak rá.

A pápák azóta gyakran világgá kiáltották a hit, az erkölcs, a szeretet igazságát. De a diktatúrák, az erõszak hatalmasságai, az állig felfegyverkezett birodalmak uralkodói nem hallgattak rá. Napjainkban is ez történik.

De azért az igazság igazság marad.

Jegyzetek

1 Mindszenty József: Emlékirataim. Bp. 1981. 112. – 2 A magyar katolikus püspökkari tanácskozások jegyzõkönyvei. Szerk. Beke Margit. Köln–Bp. 1996. 335. – 3 Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár 274. f. 10/10. õ. e. – 4 Beke i. m. 359. – 5 Ortutay a kommunista párt titkos tagja volt; mint ilyen beépült a Kisgazdapártba. – 6 Majthényi Ház Mindszenty Archívuma, 207. dosszié – Beke i. m. 409. – 8 Magyar Országos Levéltár (MOL) 276. f. 65/352. õ. e. 19. sz. A MOL ugyanebbõl az irategységébõl vett idézeteinket csupán a lapszámmal jelöljük. – 9 Beke i. m. 409. – 10 Ki volt Mindszenty? Szerk. Mészáros István. Bp. 1999, 8., 13., 174., 196. – 11 MOL 10. – 12 MOL 12. – 13 MOL 14. – 14 MOL 16. – 15 MOL 17. – 16 MOL 35. – 17 MOL 36. – 18 Szabad Nép 1948. nov. 28. – 19 MOL 41. – 20 MOL 51. – 21 MOL 54. – 22 Szabad Nép 1948. dec. 15. – 23 Emlékirataim 228. – 24 MOL 57–61. – 25 MOL 62. – 26 MOL 63. – 27 MOL 64. – 28 MOL 65. – 29 Mindszenty-leveleskönyv. Szerk. Mészáros István. Bp. 1997. 528/a. sz. – 30 A Mócsy Imrével kapcsolatos információk saját visszaemlékezéseibõl valók: Kortárs magyar jezsuiták 2. Összeállította Szabó Ferenc. Bp. 1992. 149–161. – 31 Kongruaügyben fél év múlva, 1949. jan. 2-án tartott állami–egyházi tárgyalás jegyzõkönyvébõl: „Czapik érsek felszólalásában a püspöki kar részérõl megállapítani kívánta, hogy a magyar állam az 1943 decemberében kötött megállapodást nem tartotta be”, ennek tételeit számos pontban közli. MOL 86. – 32 MOL 68. – 33 MOL 69.

34 Rákosi, Ortutay és más kommunista vezetõk 1949. jan. 4-re rendelték magukhoz a Mindszenty nélküli püspöki kart, de Pétery és Shvoy püspököt sem hívták meg. Ez volt a Czapik által oly nagyon sürgetett elsõ állami–egyházi találkozás. A fõpásztorok azonban kiábrándultan távoztak. A jan. 12-i besúgójelentés szól errõl, szerzõje magától Czapiktól tudta meg a következõket: „Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a püspöki kar túlnyomó része most elõször került személyes érintkezésbe a kommunista vezetõkkel. Ez az érintkezés pedig mindenkit egészen frappírozott, megalázott, és roppant sértettnek érzik magukat a fõpapok. Õk odamentek azzal, hogy ott tárgyalásról lesz szó, helyette kaptak egy csomó ráolvasást, vesszõfutást, megaláztatást, amire szólni sem tudtak, de szívük mélyében megrendítette õket abban, hogy egyáltalában lehetséges-e a kommunistákkal valami tûrhetõ megállapodásra jutni. Tökéletesen le vannak törve, és ezt tetézte Révai vasárnapi vezércikke, annak gyalázkodó hangja, és ez magát az érseket is letörte.” MOL 90–91.

De más oldalról is idegesítõ nyomás nehezedett a püspöki karra. Grõsz érsek Dobi Istvánhoz írt 1949. jan. 12-i levelébõl: „Az Apostoli Szentszéknek a magyar kormánnyal közölt álláspontja a [további] megbeszélések elhalasztását teszi szükségessé. De ezt javasolja a katolikus közvélemény nyugtalansága is, amely az utóbbi idõben annyira fokozódott, hogy híveink a hozzánk érkezõ levelek és jelentések tanúsága szerint a püspöki kar tagjait már az egyház érdekeinek elárulásával vádolják.” MOL 84.

Részlet az 1949. jan. 12-i besúgójelentésbõl: „Czapik hangsúlyozza, hogy Barankovics és Jánosi is azt mondják, hogy kátyúban van az ügy, mert nem tudják elképzelni, hogy hogyan hidalható keresztül a Szentszék által megjelölt elsõ pont: Mindszenty el nem választhatósága az egyháztól.” Ez az 1948. dec. 31-i vatikáni nyilatkozat elsõ követelménye. Az „ügy” kátyúban, Mindszenty börtönben volt. Ez utóbbi – úgy tûnik – nem érdekelte õket. A maguk számára azonban hamar, három hét múlva megoldották a problémát: 1949. febr. 2-án már Bécsben voltak, maguk mögött hagyva a „kátyút” és korábbi harcostársaikat.

35 Közölte az Acta Apostolicae Sedis 1949. 29.; magyarul Salacz Gábor: A magyar katolikus egyház tizenhét esztendeje. München 1988. 38–39.; A Grõsz-per elõkészítése 1951. Szerk. Szabó Csaba. Bp. 2001. 158–160. Innen közöljük, Mócsy Imre fordítása.

36 A püspöki kar 1949. jan. 10-én délelõtt ülést tartott, amelyen megbeszélték a pápai levelet. Az ülés elején elhatározták, hogy nem készítenek az addigi szokás szerint jegyzõkönyvet, nem adnak ki kommünikét. Ennek ellenére aznap este Rákosi Mátyás asztalán volt –1949. jan. 10-i dátummal – a besúgójelentés, az ülés lefolyásának részletes ismertetésével. A jan. 12-i besúgójelentés közli a levél hevenyészett, tömörített magyar fordítását, hozzátéve: „A levél eredetileg litografált kézírással volt írva, amelyet a pápa saját kezûleg írt alá. . . A levél külsõ borítékján a címzés a magyar püspöki karnak, a papságnak és a híveknek szólt, ugyanakkor maga a levél a »tisztelendõ testvérek« megszólítással kezdõdik.”

Részletek a besúgójelentésbõl : „Az egri érsek nagyon kedvetlen, úgy érzi, hogy megfúrták Rómában, és Mócsyt gyanúsítja ezzel.” – „A konferencián javaslatok hangzottak el, hogy küldjék szét titokban a papságnak a pápa levelét. Czapik érsek ezzel kapcsolatban kijelentette, hogy ez nem jó, mert a papok kifecsegik; másrészt nem méltó, hogy a pápa levelét titkolják. Kifejtette, hogy a levél annyira a prímás mellé állt, hogy kívánatos volna, hogy egyáltalán ne publikálják, mert akkor a pápa személyét támadások érnék. Elhatározták, hogy a pápa levelét nem hozzák nyilvánosságra. . .” MOL 78.






A Szív  


A magyar katolikus családok, hitoktatók,
nevelõk, lelkipásztorok lapja.

Megjelenik minden elsõ pénteken.

Kiadja a Jézus Társasága
Magyarországi Rendtartománya.

Elõfizetés egy évre 1560 Ft.

Megrendelhetõ: 1026 Budapest, Sodrás u. 13.
Telefon: 200-8054/102, 200-9476/102; Fax: 275-0269





id. Frivaldszky János

ISTEN ÖNKÉNTESEI ÉS
AZ 1956-OS MAGYAR FORRADALOM

     A budapesti II. Keresztény Ifjúsági Találkozóra 2003. április 6-án videoüzenetet küldött a Fokoláre Mozgalom alapítója, Chiara Lubich. Eredetileg személyesen szándékozott jönni, egészségi állapota azonban nem engedte meg, hogy eleget tegyen az erre szóló meghívásnak.

    Ez alkalom kapcsán hadd említsük meg, hogy az általa alapított mozgalomnak van egy magyar vonatkozása. Ez 1956 októberéhez, XII. Piusz pápaságához vezet vissza minket.

    XII. Piusz rádiószózata

    Pacelli pápát személyes élmény fûzte Magyarországhoz az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus óta.

    Már 1956. október 28-án a magyar forradalomra Luctuosissimi eventus kezdetû enciklikájával reagált, amelyet a vatikáni rádióban felolvastak. Ebben rokonszenvérõl biztosította a szabadságáért harcoló magyar népet, s annak sikeréért imára szólította fel a világegyházat (mint annak idején Hunyadi János fegyvereiért is az akkori pápa). November 1-én ezt újabb enciklika követte Laetamur admodum kezdettel, Mindszenty és Wyszyñski bíborosok kiszabadulásának alkalmából, midõn „Lengyelország és Magyarország népeire végre-valahára az igazságosságra épülõ béke új hajnala látszik felvirradni”. A forradalom leverésének hírére pedig november 5-én Datis nuperrime encklikájában kel a magyarok védelmére, elítélve az erõszakot.

    Végül november 10-én a pápa személyesen is megszólal Allo strazio del nostro cuore kezdetû, drámai hangú rádiószózatával.

    „Atyai szívünk gyötrelmében” fordul a drága magyar néphez az õt ért igazságtalanság miatt, egyúttal éreztetve a vele egy idõben zajló szuezi háború miatti aggodalmát is, amely a magyar forradalommal egy idõben kezdõdött, mintegy azt kihasználva a közel-keleti olaj megszerzése érdekében.

    „Túl sok vér ömlött ki igazságtalanul! . . . A gyanakvás és a szószegés mély gödröt ásott”, amely elválasztja egymástól az embereket.

    „Nincs kétség afelõl, hogy ezen napok erõszakban való tobzódása miatt a világban megrendült a bizalom, amely már elkezdte egyesíteni a népeket”; az erõszak „a gazdasági érdekeket az emberi élet és az erkölcsi értékek fölébe helyezi.”

    Ebben a helyzetben, amely „az emberekben kétséget ébreszt a jövõ iránt, . . . Istentõl az összes nemzetek javára kapott megbízásunk alapján . . . fordulok a népekhez kiáltásommal: újítsuk meg a béke útjait, erõsítsük meg az áhított egységet, állítsuk helyre a bizalmat, amelyet elvesztettünk!”

    „Ezért legelõbb is hozzátok fordulok, minden népbõl és országból való kedves emberek, férfiak és nõk, értelmiségiek, munkások, iparosok és parasztok, terjesszétek kormányaitok elé belsõ érzéseiteket és valódi törekvéseiteket”; ezek elutasítják a zsarnokságot és a háborút, amelyek „következményei romok, gyász, rabság és halál. . . Elég volt a törvénytelen és kegyetlen elnyomásból, a háborús kezdeményezésekbõl, a hatalmak uralmából, mert ezek a földi életet a terror és félelem poklává változtatják, megölik a lelket, megsemmisítik a haladás és a munka gyümölcseit.” A közhatalom természetjogból eredõ feladata mindennek a biztosítása.

    A legnyomasztóbb gondot a pápa számára mindenesetre a szomorú magyar események jelentik. A „világ spontán megrendülése” megmutatja, hogy „mennyire szükséges a szabadság helyreállítása”. Emberek milliói élnek szolgaságban, nélkülözik az emberi jogokat, az igazságosságot és a békét. „A béke, a szabadság! Ezek a félelmes szavak nem engednek több kétértelmûséget. . . Ismételjétek, nyilvánítsátok ki, valósítsátok meg õket. . . Isten majd megsegít, Isten lesz az erõtök. Isten! Isten! Isten!

    Hangozzék ez a kimondhatatlan név – forrása minden jognak, igazságosságnak és szabadságnak – a parlamentekben, a tereken, a házakban és a hivatalokban, az értelmiségiek és munkások száján, a sajtóban és a rádióban. Isten neve, mely egyenértékû a békével és szabadsággal. Legyen a jóakaratú emberek zászlaja, kötelék a népek és nemzetek között, az a jel, amelyben a testvérek és a közjó munkálói egymást felismerik. . . Visszhangozzék ez a név a templomokban és a szívekben”, hogy végtelen ereje kipótolja az emberi gyengeséget.

    E szózat, bár „minden néphez és minden nemzet kormányzatához” szól, közvetlenül mégis csak az egyszerû embereket szólítja meg, felhíva õket arra, hogy õk gyakoroljanak hatást saját kormányaikra.

    A pápát tapasztalatai már megtanították arra, hogy a világi hatalom oda sem figyel az egyházi megnyilatkozásokra, vagy ha igen, éppen a kívánttal ellentétesen jár el. Ez történt 1917. jún. 29-én a németeknek elõterjesztett pápai békejavaslattal, 1939-ben az új világháború elkerülésére elküldött pápai jegyzékekkel, vagy a holland püspöki karnak a németek ottani zsidóüldözése ellen kiadott pásztorlevelével. Amikor pedig a II. világháború utáni igazságos békekötésért lépett fel, Sztálin gúnyolódásával találkozott: „Hány hadosztálya is van a pápának?” De nem gondolkoztak másképpen a pápáról Roosevelt vagy Churchill sem, legfeljebb nem mondták ki, amit gondoltak. A II. világháború után újabb fenyegetés jelent meg Közép-Európában: a harcos ateista kommunizmus kísértete, amely egyre több elvtársra talált Olaszországban és Franciaországban is, és azzal fenyegetett, hogy elárasztja egész Európát.

    XII. Piusznak, ennek az érzékeny lelkiismeretû pápának a magyar forradalom eseményeinél már nem volt oka arra, hogy ne szólaljon meg. A pápai megnyilatkozást hatalmas tömegdemonstrációk követték, amelyek jelentékenyen járultak hozzá a szovjet rendszer terjeszkedésének megállításához, nyugati követõinek kiábrándulásához.

    A szózat bizonyos dolgokat kimond, bizonyos dolgokat sejtet. Amint például a szuezi háborút is. Hasonlóképpen elgondolkoztató, hogy mire gondolhatott, amikor Isten „kimondhatatlan” nevének „hangoztatásá”-ra szólít fel. Hogyan lehet egy „kimondhatatlan” nevet nemcsak „kimondani”, de „hangoztatni”? Ráadásul a „hivatalokban”, amelyek nem a szónoklás, hanem a munka helyei. Isten nevét, amelyrõl már az Ószövetség népe is tudta, hogy lényegénél fogva kimondhatatlan. „Vagyok, AKI VAN”, akinek a lényege a léte, aki szóval nem, csak léttel mondható ki. Nem szavakkal, hanem a profán hétköznapok tetteinek tanúságtételével.

Válaszok a társadalom problémáira:
Világi lelkiségi mozgalmak

    Ekkor már léteztek olyan keresztény kezdeményezések, amelyek a világiak és a világ cselekvõ megszentelését szolgálták, azaz létezett már a kereszténység önkéntes – más szóval világi, hétköznapi – társadalmi jelenléte.

    Gondolhatott a Szentatya például a munkásszármazású belga Joseph Cardijn káplán (késõbb bíboros) által alapított JOC-ra. Cardijn minden törekvése arra irányult, hogy a társadalmi élet minden területén minden klerikális gyámkodás nélkül a keresztény laikusok kerüljenek az elsõ vonalba. Alapigazságnak tekintette, hogy Isten öröktõl fogva meghívott minden munkásfiatalt, mint ahogy minden embert, hogy mind az idõben, mind az örökkévalóságban a Teremtõ és Megváltó munkatársa legyen az egész emberiség Krisztusban való egyesítésének munkájában. Cardijn 1939-ben százezer munkásifjút akart elvinni a pápához.

    A pápa szeme elõtt mindenekelõtt mégis a – II. János Pál pápa által nemrég szentté avatott – spanyol Josemaría Escrivá de Balaguer atya alapítása, az 1928-ban megszületett Opus Dei lebeghetett. Ezt õ maga hagyta jóvá elõbb 1947-ben, majd 1950. február 11-én tizenhét ország száztíz püspökének kérésére különleges egyházi jogállást adott neki. De talán abban a gesztusában lehet legjobban tetten érni, hogy milyen nagyra becsülte e mûvet, hogy a nyolcvanadik születésnapjára (amely éppen 1956-ban volt) összegyûlt pénzadományokat mind az Opus Dei egy római szociális létesítményének javára fordította.

    Ellentétben a szerzetesi lelkiségekkel, amelyek a világot „kívülrõl” szólítják meg (ha megszólítják), az Opus Dei a közönséges keresztény emberhez fordul, úgy, amint a világban van. Az Opus Dei által képviselt világi lelkiség célja az, hogy a világot belülrõl szentelje meg, és vezesse Istenhez.     

Válasz a pápai felhívásra

        Amennyire tudjuk, az akkor meglévõ lelkiségi mozgalmak, keresztény világi kezdeményezések, közösségek közül egy volt csupán, amely a pápai felhívásra válaszolt, éspedig az olasz eredetû Fokoláre Mozgalom.

Chiara Lubich a mozgalom Città Nuova címû folyóiratában Az Isten önkéntesei címmel cikkben reagált XII. Piusz rádiószózatára. Ebben elmondja, hogy Bécsben a mozgalom találkozott magyar menekültekkel, akiknek semmijük sem volt. „Szükségük volt élelemre, ruhára, barátságos szavakra, de leginkább a szabadság levegõjére.” Megdöbbenti egy harcokban megsebesült tizenhat éves fiúval való találkozás, aki arra volt büszke, hogy tizenhatot ölt meg. Ám amikor figyelmesebben fordultak feléje, egyszerre sírni kezdett, és a mamáját szerette volna látni. Úgy nõtt föl, hogy Isten nevét legföljebb káromkodásokból ismerte, s igen meglepõdött, amikor édesanyja a magyar felkeléskor Isten nevét szólította.

    Isten nevének ilyen semmivé tételét tapasztalva Chiara mélyen átérzi a szentatya szavait, amikor így kiáltott fel: „Isten, Isten, Isten! Isten majd megsegít, Isten lesz az erõtök. Isten! Isten! Isten! Hangozzék ez a kimondhatatlan név, forrása minden jognak, igazságosságnak és szabadságnak, a parlamentekben, a tereken, a házakban és a hivatalokban!”

    Ha létezik egy olyan társadalom, a mely képes elvenni Isten nevét, Isten szeretetét az emberi szívekbõl – folytatja a cikkben –, „lehetetlen, hogy ilyesmit tétlenül állva nézzünk. . . Nem folytathatjuk életünket úgy, mint korábban.” Lehetséges, hogy a sötétség fiai kitartásukkal, álmártírjaikkal legyõzzék a világosság fiait? „Nem képes Isten egy hadsereget létrehozni a keresztényekbõl, akik a Földet visszahódítják számára? Ó! Igen! Meg tudja tenni. Isten ezt akarja! Fel kell sorakozni egy hadseregbe és követni Jézust.

    Nem elég csak mondani: Legyen meg a Te akaratod!; követni kell Jézust, akinek a fegyvere a kereszt. „A kereszt hatékonyabb az atombombánál is. . . A gonosz erõivel szemben isteni erõkkel kell szembeszállni. Tömböt alkotni minden korú, fajú, állapotú emberbõl, a létezõ legerõsebb kötelékkel összekötve: a kölcsönös szeretettel. . . A kölcsönös szeretettel, amely konkrét tetteket jelent, a teljes szeretetünk projektjeit a testvérekért, Isten iránti szeretetbõl. Egyszóval Jézusnak olyan tanítványaira van szükség, akik nem a szerzetekben, hanem a világban hitelesek. Olyan tanítványok, akik õt önkéntesen követik. . . Önkéntesek serege, mert a szeretet szabad. Hadsereg, mert háborúzni kell egy új társadalom felépítéséért. Olyan társadalomért, amely egy névért tesz tanúságot: s ez Istené.”

    Annak a magyar menekültnek sem volt elég a szabadság, nem volt elég a kenyér, szüksége volt a mamára is, Isten szeretetére – fejezi be Chiara gyújtó hatású írását.



    A pápa rádiószózatát tömegmegmozdulások követték, amelyek leleplezték a kommunizmus igazi valóságát. Jó szándékú követõinek kinyílt a szemük, s a vörös áradat elõrenyomulása megállt. Másfelõl Chiara Lubich felhívására a Fokoláre Mozgalom követõinek ezrei kötelezték el magukat Isten önkénteseiként a társadalom szolgálatára.     

    A pápai szó egy meglévõ alapításban egy új kiágazást, új alapítást hozott létre. Chiara Lubichnak egy minden ember számára szóló pápai megnyilatkozás elég volt ahhoz, hogy teljes mértékben azonosuljon vele, és saját karizmájába alkotó módon befogadja. A Fokoláre Mozgalom, amely 1956-ban kifejezetten szemlélõdõ, lelki mozgalom volt – habár 1943/44-ben a szükségnek megfelelõ átmeneti társadalmi aktivitással –, most kiegészült egy határozott evilági, materiális profillal.

    Figyelemre méltó még a cikk szóhasználata is. A pápai rádiószózatnak a cikkben idézett része után a pápa zászlót említ, amely köré jóakaratú embereket (uomini di buon volere) szólít. Chiara erre a – ha úgy tetszik – militarista képre reagál a legkifejezettebben: csapatot, hadsereget, atombombát, háborút említ, amelybe önkénteseket (volontari) hív. Mindezen az ember nem csodálkozik mondjuk egy katonaember – mint amilyen Szent Ignác volt – szóhasználatában, aki „a két zászlóról” végeztet elmélkedést lelki- „gyakorlatozói”-val; ám egy fiatal, spirituális beállítottságú tanítónõ esetében legalábbis szokatlan.


Ebben az alapításban egy közösségi, azaz testvériségen alapuló, keresztény mozgalom önkéntes ága jött létre. Az önkéntesség itt Istenre építve, transzcendens alapokon született meg. Ezáltal elkerülhetõ lett a legtöbb jószándékú, önkéntes kezdeményezésnek az a veszélye, hogy kifullad, vagy céljától eltér. Az önkéntesség hivatásként jelenik meg, azaz teret ad mások spontán önkéntességének, amelybe jó szándékú emberek – akár nem vallásos világnézetûek is – bekapcsolódhatnak. Mindez elõsegíti a mozgalom alapvetõ célkitûzését is, amely a mindenkire vonatkozó testvériséget magában foglaló „legyenek mindnyájan egy” (ut omnes unum sint).    

    Magyarországon 1996-ban különféle ünnepségek, megemlékezések voltak a magyar forradalom negyvenedik évfordulója alkalmából. A Fokoláre Mozgalom ebbõl az alkalomból kongresszust tartott a budapesti Építõk Székházában. Ez a találkozó (pedig nemzetközi volt) akkor nem sok figyelmet keltett a médiumokban.

    A II. Keresztény Ifjúsági Találkozónak már a jelentõségéhez illõ sajtója van.

Irodalom

Acta Apostolicae Sedis 48 (1956) 787–789.

Muzslay István: Joseph Cardijn. Szolgálat, 1973, 19. szám. 70–74. old.

Hollai Ferenc: Ki volt Ikvay László? A KIOE fõtitkárának rövid életrajzi leírása. (É. n., kiadó n.)

Dominique Le Tourneau: Isten Mûve. Opus Dei. Ecclesia, Budapest. É. n. (Eredeti: Paris, 1984.)

Chiara Lubich: Az egység kalandja. Franca Zamboni interjúkötete. Új Város, 1992. (Eredeti: 1991)

Chiara Lubich: I volontari di Dio. Città Nuova, 1957. jan. 15. Kiemelések tõlem, F. J.






Bóka Zsolt

LÁZADÁS VAGY SZABADSÁGHARC?

A krónikák szerint 1703. május 27-én Esze Tamás és Kiss Albert vezetésével Tiszaháton fegyveres megmozdulás bontakozott ki, amely szikraként gyújtotta lángra „minden nemes és nemtelen” igaz magyarnak a haza függetlensége és szabadsága iránt érzett vágyát.

Három évszázada, hogy ez a felkelés lökést adott annak a folyamatnak, amelyet a történelem Rákóczi-féle szabadságharcként tart számon. Az 1703-tól 1711-ig tartó, a magyar függetlenségért és a szabadságért vívott harc szempontjából fontos, hogy minek minõsítjük! Lázadásnak vagy szabadságharcnak, esetleg felkelésnek?

Érdemes ezt tüzetesebben is megvizsgálni, s vallatóra fogni a „törvényekbe zárt történelmet”. Az 1715: 49. tc. szerint ez az esemény lázadás volt, s ezért a következõket rendelte alkalmazni: „2. § Mivel mégis a kitüzött határidõre, s következõleg a bünbocsánat és kegyelem elfogadására, maga Rákóczy és Bercsényi s némely mások is vissza nem jöttek, sõt a szörnyü felségsértés ki sem mondható bünében mostanig is makacsul megmaradtak: ezért mindazokat, kik a fennjelzett határidõre meg nem jelentek, vagy a fentebbi módon vissza nem jöttek, s igy jelenleg is távol vannak, elõbb nevezett fõnökeikkel s vezéreikkel együtt, mint törvényes királyuknak s a hazának nyilvános ellenségeit, és mint árulókat s az igaz szabadság felforgatóit, a jelen határozat erejével összesen és egyenként törvényesen számüzötteknek s az érdemelt törvényes büntetés rájok szabása végett mindenütt üldözendõknek s elfogatandóknak, összes ingó és ingatlan javaikat pedig a királyi kincstár részére elkobzandóknak nyilvánitják s jelentik ki. 3. § A kikkel való minden érintkezést s közlekedést az országlakóknak, összesen és egyenként, felségsértés büntetése alatt, egyszerüen és kereken eltiltják.”

Majdnem kétszáz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a magyar törvényhozás az 1906. évi XX. tc.-kel ezt a két szakaszt hatályon kívül helyezze, s intézkedjen II. Rákóczi Ferenc és bujdosó társai hamvainak hazahozataláról: „Õ Felsége attól az érzéstõl áthatva, hogy az elõdeire hosszu századokon át sulyosan nehezedett ellentétek és félreértések ma már egy végkép letünt korszak történelmi emlékeit képezik; a nemzetnek ismételten kifejezett közóhajára, a király és nemzet kölcsönös bizalmának ujabb zálogául II. Rákóczi Ferencz és bujdosó társai hamvainak hazaszállitását legkegyelmesebben elrendelvén s az országgyülés mindkét háza e felett érzett hálás örömét nyilvánitván, elhatároztatik, hogy: 1. § II. Rákóczi Ferencz és bujdosó társainak tetemei hazaszállittatván, országos küldöttségek által ünnepélyesen a kassai székesegyházban, Thököly Imre tetemei pedig a késmárki ágostai hitvallásu evangelikus egyház templomában tétessenek örök nyugalomra.” A törvénycikk általános indokolása szerint a „nemzet többszörösen megnyilvánult közóhajának tett eleget Fölséges Urunk, midõn a király és nemzet közötti bizodalom újabb zálogául II. Rákóczi Ferencz és bujdosó társai hamvainak hazahozatalát elrendelni méltóztatott. Ennek a nemes lelkületbõl eredõ fejedelmi elhatározásnak a folyománya, hogy a nemzeti hõsök emlékének kegyeletes ünneplése alkalmából azok a megbélyegzõ törvényrendelkezések is eltöröltessenek. . .”

A fejedelmet és bujdosó társait közjogilag is rehabilitálták, és egy emlékmû felállítását határozták el. Így ettõl a jogszabálytól kezdve nemcsak de facto, hanem de jure is Rákóczi-féle szabadságharcról beszélhetünk!

Két évtized múlva sem felejtette el a nemzet a nagy férfiút, mert a halálának kétszázadik évfordulóján – 1935-ben – Lukinich Imre szerkesztésében emlékkönyvet jelentettek meg a tiszteletére, s a törvényhozás az 1935. évi XI. tc.-ben kötelezõvé tette, hogy a „verendõ ezüstérmék közül százezer darab kétpengõs érmét II. Rákóczi Ferenc fejedelem dicsõ emlékének megörökítésére kell verni”. Az indokolás szerint „kívánatos azonban, hogy nagy történelmi egyénisége minél szélesebb körben is hirdettessék. Indokolt ezért képmásának emlékérmékben való megörökítése”.

S remélhetõ, hogy a szabadságharc kezdetének háromszázadik évfordulóján sem felejt el a nemzet méltó módon megemlékezni a dicsõ elõdökrõl és eseményekrõl!



Terri Apter:  A magabiztos gyermek. Vigilia Kiadó 2002. 255.

Ez a könyv olyan olvasók érdeklõdésére tarthat számot, akik gyakorló szülõk, és praktikus tanácsokat szeretnének kapni arra nézve, hogyan irányítgassák, nyesegessék, fejlesszék a szocializálódó gyermekeket. A szerzõ Cambridge-ben tanít társadalomlélektant. Ennél fogva a téma jó ismerõje. Számos foglalkozást vezetett, mely a gyerekek motiválásáról, törekvéseik megértésérõl és támogatásáról szólt. Könyve telis-tele van példákkal, rövid esettanulmányokkal. A sok emberséggel – meglehetõsen didaktikus stílusban – megírt mû a sokszor bonyolult nevelési problémák útvesztõjében segíti eligazodni a nevelõket.                          Gy. M.